Fajtalexikon "S"

STANDARDBRED (AMERIKAI ÜGETŐ)


Az Amerikai Egyesült Államok hatalmas kiterjedésű területein a nagy távolságok gyors megtételéhez olyan lovakra volt szükség, melyek hosszú távokon is képesek egyenletes, élénk tempóban, viszonylag nagy sebességgel haladni. Ez természetesen csak ügetésben lehetséges, hiszen a lépés túl lassú, a vágta viszont túl fárasztó jármód a hosszú utak során.
Éppen ezért minden olyan fajtát, amely jó ügetőképességgel rendelkezett, szívesen használtak kocsiba fogva. Amikor pedig épp nem volt szükség ezeknek a lovaknak a munkájára, a gazdák szívesen csillogatták meg lovaik képességeit a versenyekben is. És ahogyan a versenyek egyre népszerűbbek lettek, megnőtt az igény a jobbnál jobb versenyteljesítményű lovak iránt is. A XVIII. század végén az ügetőversenyen főként a morgan horse, a galoppfutamokban pedig természetesen az angol telivér jeleskedett leginkább.
1788-ban került az USA-ba a Messenger nevű angol telivér mén, amely kitűnő ügetőképességet is mutatott, és ezt a tulajdonságát remekül örökítette is. A standardbred fajta szempontjából Messenger legmeghatározóbb utóda az 1849-ben született Hambletonian-10 nevű mén volt, melynek segítségével - gondosan tervezett rokontenyésztéssel - sikerült a kitűnő ügetőtulajdonságokat rögzíteni az amerikai ügető fajtában.
A fajta tenyésztői sosem törekedtek a küllemi tulajdonságok rögzítésére - maga Hambletonian-10 sem volt szépnek mondható -, így a standardbred küllemét tekintve ma sem kiegyenlített fajta. Feje a nemestől a kifejezetten durváig bármilyen lehet, nyaka magasan tűzött, lapockája hosszú, meredek, igen jól izmolt. Széles, jól izmolt fara gyakran csapott, és sok a túlnőtt egyed a fajtában. A standardbred egyedei között ma is gyakoriak a hibás lábszerkezetűek, azonban ennél a fajtánál valóban csak a versenyteljesítmény számít, ebben pedig ma is jeleskednek a standardbredek.
A fajtában gyakoriak a poroszkálásra hajlamos egyedek is, ezeket a fajtán belül külön tenyésztik, és időeredményeik általában valamivel jobbak is, mint ügető társaiké.
A fajta onnan kapta a nevét, hogy a tenyésztők már a fajta létrejöttének kezdetétől fogva csak olyan egyedeket ismertek el a fajtába tartozónak, melyek bizonyos "standard" időn belüli eredményt tudtak produkálni mérföldes távon.


SUFFOLK PUNCH

A suffolk punch a legrégebbi angol hidegvérű fajta, melynek őseiről már 1506-ból származnak feljegyzések. Az angol hidegvérű fajták közül ez a legkisebb - kisebb, mint a shire, vagy akár a clydesdale; marmagassága mindössze 160-170 cm körüli -, azon nehéz terhe elé fogva megadással és nagy kitartással viselik az igát."
robusztusabb azoknál. Tenyésztői is gyakran nevezik "a rövid lábú angol ló"-nak, vagy tréfásan "tömzsi kövér fickó"-nak, amely utóbbi jól jellemzi nemcsak a fajta küllemét, hanem kedves, szeretetreméltó természetét is.
Minden mai suffolk punch ősének egyetlen mént tekintenek, az 1768-ban született Horse of Ufford-ot, amely egy Thomas Crips nevű úriember tulajdona volt, így ezt a mént gyakran nem valódi nevén, hanem egyszerűen csak "Crips" néven jegyzik, a két név azonban egy és ugyanazon lovat fedi.
A suffolk punch színe csakis sárga, illetve angol néven "chestnut", vagyis gesztenyeszín lehet, kisebb fehér jegyek a fejen, illetve a lábvégeken megengedettek. Mivel bokaszőrei nem túl hosszúak, így az agyagos, nehéz talajokon is jól alkalmazható a legkülönfélébb mezőgazdasági munkákban. Fogatlóként is remekül dolgozik, termetéhez képest ugyanis igen erős, így hatalmas terhek húzására is alkalmas.
Ősei között a helyi kancaállományon túl elsősorban flamand kancák játszhattak szerepet. Minden valószínűség szerint tőlük örökölte jellegzetes sárga színét, valamint alkatához képest meglepően energikus, jó ügetőmozgását is.

SVÉD FÉLVÉR

A svéd félvér eredete még a XVII. századra nyúlik vissza, amikor spanyol, fríz, valamint keleti ménekkel kezdték keresztezni a helyi lóállományt, hogy a hadsereg számára megfelelő hátaslovakat állítsanak elő. Kezdetben a tenyésztés két nagy katonai ménesben folyt, az 1621-ben alapított Stromsholmban, valamint az 1658-ban létesített Flyingenben. A tenyésztők már abban az időben is rendkívül ügyeltek a minőségre, és ez az alaposság ma is tükröződik a fajtában, hiszen a mai svéd félvérek is jó testfelépítésű, komolyabb küllemi hibáktól mentes, híresen egészséges állatok. Ezek azok a fő jellemzők, melyek a svéd félvért ma is igen piacképessé teszik a nyugat-európai "sportló-dömpingben".
A XX. században sok más fajtához hasonlóan a svéd félvér is elvesztette eredeti szerepkörét, azonban a tenyésztők hamar "észbe kaptak", és a kiváló adottságú állományt megfontolt keresztezésekkel sportirányba vitték el. A nemesítésben elsősorban trakehneni és hannoveri méneket alkalmaztak, az eredmény pedig egy kiváló küllemű, jó munkakészségű, sokoldalú sportlófajta lett, amely díjugratásban, díjlovaglásban és militaryban egyaránt remekül szerepel a nemzetközi mezőnyben is, amit mi sem bizonyít jobban, mint például az 1972-es müncheni olimpián remekül szereplő Piaffe nevű svéd félvér teljesítménye.

SZARDINIAI LÓ
Szardínia szigetének lótenyésztésére részben Spanyolország, részben pedig Észak-Afrika viszonylagos közelsége hatott a leginkább. Tudatos tenyésztői munkáról azonban ez esetben nem igazán beszélhetünk, Szardínia szigetén ugyanis a berber, arab és spanyol lovakat leginkább "ötletszerűen" keresztezték egymással a kisebb-nagyobb lótenyésztő telepeken. Az első jelentősebb változás a XVI. század első felében következett be, amikor Abbasanta közelében Katolikus Ferdinánd ménest alapított Spanyolországból hozott minőségi lóállománnyal. E ménes fedezőménjei aztán nemcsak saját ménesükben nemzettek utódokat, hanem kikerültek a köztenyésztésbe is, és ennek hatására fokozatosan kezdett kialakulni egy viszonylag egységes képet mutató állomány, amely küllemében egyre inkább a spanyol hatást mutatta.
Az 1600-as években aztán több ménest is létrehoztak a - már szardíniainak nevezett - fajta további tenyésztésére. A történelem viharai persze Szardínia szigetét sem kímélték, s nem mindig talált támogatásra itt sem a lótenyésztés. A XVIII. - XIX. században a lóállomány mennyisége és minősége is jelentősen megcsappant. Szerencsére azonban a századfordulón ismét felfelé kezdett ívelni a szardíniai lótenyésztők csillaga, és egy 1908-as jelentősebb ménimportot követően, a szigetre érkező néhány kiváló arab mén segítségével sikerült regenerálni a fajtát.
A szardíniai ló küllemében ma is magán hordozza a nem igazán átgondolt tenyésztés minden jegyét: a lovak megjelenésében furcsán keveredik a spanyol és az arab ló hatása, viszonylag sok a komolyabb küllemi hibákkal rendelkező egyed, de ugyanígy akadnak közöttük igen kiváló, korrekt küllemű lovak is. Belső tulajdonságai azonban a fajta kedvelőit igazán kárpótolják a küllembéli hiányosságokért, a szardíniai ló ugyanis igen jó munkakészségű, értelmes, szívesen dolgozik és jó ugróképességű is.

SZÉKELY Ló
Sajnálatos módon a székely ló, amely a székelyföldi parasztok igénytelen, mindenes munkalova volt, mára gyakorlatilag kihalt. Eredetét tekintve a székely ló a "magyar ló", vagyis a köztenyésztésben évszázadok alatt kialakult félvér "fajta" változata. Már a II. világháború annyira megtizedelte az állományt, hogy a negyvenes évek végére mindössze három mént tartottak számon a fajtában, így a székely ló fokozatosan keveredett számos más fajtával, miközben állománya egyre csökkent, s végül gyakorlatilag megszűnt.Ezt a rendkívül szívós, igénytelen, ellenálló kislófajtát Hankó Béla professzornak még sikerült leírnia egy 1943-ban végzett felmérés alkalmával. Hankó professzor így ír a székely ló külleméről: "arabos küllemű, középmagas állatok, jó testtartással, aránylag rövid lábakkal, hosszú, erőteljes törzzsel, igen széles csípővel és szüggyel, aránylag kis és száraz fejjel, melyet arányos, nem rövid és vastag nyakon, magasan hordanak. Egészében véve tehát szép állatok, amelyek éber fültartással, nagy szemekkel és táguló orrcimpákkal figyelik a világot, és a szekerek sokszor igen nehéz terhe elé fogva megadással és nagy kitartással viselik az igát.