A sok ezer éves civilizációról majd máskor. Most csak a magyar emlékek vannak még soron. Kairó még forradalmi lázban ég, bár Faruk királyt már egy esztendeje elkergette Naguib tábornok. Az egyetem előtt barikádok, az utcákon polgárőrségszerű csapatok masíroznak laza sorokban. De engem nem a forradalom láza, hanem magyarországi emlékeim üldöznek. Itt él Pettkó-Szandtner Tibor, a tábornok, a világhírű úrkocsis. Faruk király hívta meg őt, hogy ménesének jó gazdája legyen. Itt él Windischgrätz Vince, mint a KLM igazgatója, a sárospataki herceg fia, és itt Kairóban szervezték meg magyar kollégáim egykor a mezőgazdasági és gyapotmúzeumot.

Villamoson megyek ki egy végállomásig, ott taxit veszek.
- Haras Cafr al Faruk - mondom a turbános sofőrnek, akinek kocsiján kék alapon fehér kígyóbetűk díszelegnek. Pár perc múlva már homok, nincs élet, még egy ürge se áll utunkba. De sofőröm fékez, és egyszerre üde, ápolt, zöld élő sövény, fehérre meszelt gerenda, karámok, fiatal fák sorfala között állunk. Fezes arab szolga nyitja kocsim ajtaját. Fellépek a vastag falú, sárgásfehér arab ház verandájára. A falon fénymázas fatábla, rézgombok, és csodálkozó tekintetem két frissen pucolt fényes huszárkürtre esik.
De nincs időm, máris előttem áll a tábornok öles alakja. Fején vadászkalap, körgallérján felismerem a piros hajtókát, a magyar tábornokok színét.

- Hozott Isten - mondja, hangjában vidéki udvarházak íze. Hetven felé jár már akkor Pettkó-Szandtner Tibor, az úrkocsis, annyi nemzetközi díj nyertese, de ötvenet se mutat, annyi töretlen erő sugárzik le róla.
Kitárul az ajtó, bent a refektóriumnak is beillő teremben fogad a ház úrnője. A rég eltűnt magyar vidéki úri házak élő emléke ez a fehérre meszelt terem. Keleti szőnyegek, bőrfotelek, az asztalkákon ezüsttárgyak, díjak halmaza. A fal mellett egy XVII. századbeli secretaire mosolyog reám, mintha azt mondaná: látod, megmenekültem a barbárok pusztítása elől, gazdám tengereken át hozott el idáig. De a valódi csoda a fal másik síkja. Középen egy múlt századból való kép, karcsú angol telivérek, jobbra és balra pedig remek színekben pompázó huszártarsolyok gyűjteménye.

- Megmentettem ezt a kincset - mondja házigazdám -, az egyetlen gyűjtemény a világon. Nézd ezt a kék keresztest, Mária Terézia korából való. Azt a meggypirosat pedig a Pálffy-huszárok kapitánya viselte. Ezt egy Zichy gróf, a másikat Wesselényi birtokolta. - Így sorolja fel a páratlan gyűjtemény legszebb darabjait, míg én azon tűnődöm, mi lesz a sorsa e kincseknek.

- Ez maga a dicsőséges magyar történelem, kockáztatom meg - míg tekintetem egy kézzel faragott, nemes ívű, barokk szekrényre esik.
- Ez is látta Magyarországot? - kérdem.
- Hogyne, Svédországon át hoztam idáig, nézd a tartalmát.
Felnyitom a masszív ajtót, egy könyvtár, bibliofil kiadások, szép kötések. Valamennyi lóról, fogatolásról, hajtásról szól. Magyar Lovak, olvasom az elsőt, Széchenyi korából való kiadás. Kiveszek egy másik régi kiadást, de a zöld öves, fehér kaftános, fezes arab inas hozza a teát. Süppedő fotelekben ülünk, előttem ezüsttálcák, ha nem állna itt az arab, semmi sem hitetné el velem, hogy nem Bábolnán vagyunk, hanem egy sivatag szomjas homokján.

Beszélgetünk az eltűnt időkről, egy családi esküvőről, amelyen ő volt az egyik tanú. Berlinről, a bulgárok báljáról, ahol búzakék ezredesi atillában képviselte a magyarságot. Elfeledkezem az időről, de álmaimból érces kürtszó ébreszt. Ugyanaz a dallam, amit gyermekkoromban Kassán, a Fegyverház utcában minden alkonyatkor bűvölettel hallgattam. Az ötös huszárok kürtöse fújta a takarodót.
- Igen - mosolyog házigazdám -, abrakolás. Bevezettem itt is, akárcsak Bábolnán.
- Bábolnán? - kérdem én, és ő mély, kissé elrekedt hangon válaszol:
- Igen, ez Újbábolna.
Kimegyünk az abrakolásra. Az istállók fala "Bábolna-sárga", az ajtók felett táblák, a rézgombok díszítése mind Bábolnát mintázza.

- Bokszokat építettem, bőségesen almozunk, a ló nincs megkötve, úgy mint otthon. Nézd a karámok gerendáit, valódi erdélyi fenyő, import, és nézd ezt a fát, valódi magyar akác. Ezt én magam ültettem ide, a többi az eukaliptusz vagy citrusféle. Ez az én fám, ha ránézek, azt képzelem, hogy a Nyírség homokján élek.
Belépünk az istállóba, ahol éppen százötven arabs kanca és negyven mén abrakol. A széna és az árpa messziről jön, teherautóval. A zabot itt nem ismerik, de ezen a klímán nem kell zab a lónak.
- Nézd ennek a kedves állatnak a fejét, ilyen finom, nemes fejet alig láttam. Ott az anyja, nemes forma az is. Öt éve bíztak meg ennek a ménesnek a gondozásával. Békén hagytak, így született meg Újbábolna - mondja, és napbarnított arca mintha otthonról álmodna, úgy mosolyog.

- A mének felét kiselejteztem, a legjobb kancákat nem adtam el, mint az itt szokás, hanem tenyészetbe fogtam, és most már olyan anyagom van, hogy a bemutatókon csapatostul gratulálnak az arabok.
Végigmegyünk a mének előtt, valamennyi nyújtogatja fejét, várják a kockacukrot.
- Úgy gyűjtöttem a kockacukrot, mert sokszor nem kapható, cukor nélkül pedig nem léphetek be ide.
Az arab lovászok katonás tartással vezetnek ki néhány csődört. A tábornok kulcsai között keresgél. Kinyílik egy nehéz, csikorgó ajtó, és belépünk az úrkocsis kincseskamrájába. A zöldposztós asztalokról nem arany csillog reánk, hanem fényesre pucolt zablák és kantárok gyűjteménye. A fával borított falak mentén pedig sorban lógnak, bezsírozva, mint fekete múmiák a négyes és ötös fogatok komplett szerszám-hámjai. A legszebb magyar szerszámgyűjtemény, amit valaha is gyűjtöttek. Sorra nézzük, magyar ötös fogat, minden darabja, mint egy-egy korbács külön fonva, csont istrángfeszítők, kis aranyfésűk, koronás szemellenzők, méteres csipkézett sallangok, minden darab művészi alkotás. Továbbmegyünk.

- Ez apám négyese volt, ez Juszuf herceg ajándéka, ezt a bécsi múzeumtól vettem meg, ezt X gróftól kaptam. De valamennyi eltörpül Rudolf trónörökös pompás négyesének, csillogó, gazdag díszítése mellett. Ennek kivitele még a debreceni ötös fogatét is veri - teszi hozzá. Sorra simogatja a hámokat.
- Nézd ezt a fonást, ilyet ma már nem képesek készíteni.
Utána a nyereggyűjtemény kamrájába lépünk. Erdélyi nyergek kagylódíszítéssel, a Báthoryak korából, neves csikónyergek, huszárság, a tüzérség nyergei, végül női és modern, sima angol nyergek sorakoznak itt, időrendben. Évszázadok stílusának fejlődése tükröződik minden darabon.
- Nem járunk mi sehova, itthon lennék én, erdélyi gerendáim között, azt csinálom én, amit otthon - de én úgy érzem, mintha itt kissé elakadna a hangja.

Egy arab nagy vésővel megy az istálló felé.
- A származási réztáblákról kell a királyi koronát levágni - közli, mert az Faruk király uralmát hirdette itt.
- Változik a világ újra - mondja csendesen -, és az én időm is lejáróban van.
Indulunk a kert felé. Az ötéves fák már kedves árnyékot adnak a kerti bútorok felett. A szemem egy kis földbuckán akad meg, felette egy gránitkocka.

- Miska kutyám sírja - mondja a ház ura. Idáig kísért minket hűséggel.
Búcsúzom. A lovas arab legények sorban állnak az úton, katonás tartással néznek a tábornokra, aki eljött ide, hogy megpróbálja a sívó homokon saját, elveszett világát újra megteremteni.
Rodostó jár eszemben, amikor az arab inas taxim ajtaját kitárja.
Röviddel látogatásom után hallottam, hogy Pettkó-Szandtner Tibor elhagyta Egyiptomot, és visszaköltözött Svédországba. Oda, ahol valaha Európa-bajnokként ünnepelték. Mi lett a sorsa gyűjteményének, nem tudom. Szétszóródott, eltűnt ez is, mint annyi érték?