Egy utolsó igazítás a nyergeken, egy pillantás a telepakolt szekérre, és indulhatunk. Átszeljűk a Gyergyói-medencét, elérjük a Hargita-hegységet. Nem győzünk körbe-körbe nézni, annyi szépet látunk. Úgy érzem, nagyszerű hétnek nézűnk elébe.
Hajnalodik Fakopáncs-mezején. A fenyők között párafelhők ringatóznak. Lehet, hogy ma is lesz eső. Most viszont még a felkelő nap sugarai sejlenek a ködpamacsok mögül. Hűvös a reggel. A patak vize jéghideg, igazi felfrissülés benne mosakodni. Táborunkhoz visszaballagván szembetalálkozunk a kancákkal és csikóikkal, akik békésen legelésznek a mezőn. A sátrakban lassan felébred mindenki, a tábortűznél már füstgomolyok szállnak felfelé. Majd felpezsdűl az élet - reggeli, csomagolás, nyergelés, indulás - mindez jókedv és nevetés kíséretében. Vár ránk egy újabb meseszép útszakasz a Hargita-hegységben.

"Dalma, vigyázz a lábáááraaaa!" - halljuk Béla bácsi elnyújtott kiáltását a szekérbakról. Dalmának, a lipicai kancának nincs könnyű dolga a szekérhúzással, hiszen mindkét szemére vak. Mégis csodásan bízik az emberekben, és amint elhangzik a bűvös mondat, Dalma magasabbra emeli patáit, nehogy elbotoljék a gigászi kövekben. A szekér pedig - csomagjainkkal és az élelmiszerrel megrakodva - baj nélkül felér az emelkedő tetejére. Fent a lovak megérdemlik a dicséretet és egy kis pihenőt, hiszen túljutottak egy újabb "sárkányos" szakaszon. A kanyargós hegyi ösvényeken még számos hasonló vár rájuk.

Délelőtti szieszta a Kűkűllő-mezőn. Hallgatjuk a madarak csevelyét, bámuljuk a Hargitát, amely "pipázik", gyártja a gomolyfelhőket és kűldi felénk az esőt. "Hányadika van ma?" - kérdezi valaki. Költői a kérdés, senkitől nem kap rá választ. Itt, az urbanizációtól távoli helyen átlényegűl a világ. "Jöhetnek a lócik nyergeléshez!" - halljuk Csaba felhívását. Mindenki indul a kantárakért, nyergekért, takarókért. Menten meg is felejtkezünk a dátum kérdéséről. Hiszen vannak ennél sokkal fontosabb dolgok is…

Lovainkat lenyergeltűk, kikötöttűk, enni is kaptak. A parasztház udvarán ülünk, egy ajtólapból rögtönzött asztal mellett, várjuk az estebédet. A falut, ahol vagyunk Ivónak hívják és Ivó a patak neve is, amely a ház mellett folyik. Az Ivó névhez nekünk is méltónak kell lenni. Meg is kértük Sándort, a szakácsot, hogy útközben vegyen valami védőitalt. Sikerült is beszereznie hamisítatlan házi "guggolós" pálinkát (ha megkínálnak, legközelebb guggolva mész az ablak alatt, nehogy behívjanak, és újra inni kelljen belőle). A srácok szerint néhány korty után kifejezetten jó az íze. A színtelen, ámde korántsem szagtalan nedűből a "vezetőséget" is megkínálják, részesüljenek ők is a jóból. "Tyűűű, Sándor, te mit vettél, a tűz égessen meg!"- így Csaba reakciója az első korty után, melyet további kettővel öblít le. Ahogy az estébe nyúló vidámság során az üveg körbe-körbe jár, igencsak elkopik belőle a pálinka - az alkohol, mint tudjuk, könnyen párolog. A megmaradó másik felét elmentjük ínségesebb időkre.

Ülünk az esti tábortűznél egy mezőn, az Ördög-tó közelében. Most is jó a hangulat, mint eddig minden este. És persze újra előkerülnek a népdalok, a közös kedvencek és a kevésbé ismertek. Árpi "bátyó" előszedi rejtekéből zeneszerszámát, egy dorombot, és kíséretet ad nótázásunkhoz. Két dal között felelevenítjük a nap eseményeit, jókat kacagunk rajtuk. Például azon, hogy vezetőnk, Csaba szinte a mai teljes távon mellettünk jött gyalog ("mint az öreg Balogh"), begyűjtve egy nagy rakás hiripet (vargányát). Brigi és Jocó pedig egy kicsit eltévedtek, és Béla bácsi viccelődve mondta: "A medve már megette Brigit vacsorára, Jocót pedig hozzá savanyúságnak."

Mikor a vigadozásnak vége, pihenni vonulunk. Egyszer csak csörömpölés veri fel az éjszaka csendjét: Csaba egy kanállal ütöget egy fémtányért. Vajon ez tényleg elriasztja a medvéket, vagy csak minket akar vele ugratni? Míg ezen morfondírozunk, lassan elnyom bennünket az álom.

A mezőből belovagolunk Csíkszentdomokosra. A faluban mintha mindenki a mi fogadásunkra jött volna ki az utcára. (Tán tudták, hogy jövünk?) A gyerekek integetnek, a felnőttek megbámulnak. A ló errefelé megszokott látvány, de kocsiba fogva és nem nyereg alatt. A tizenkét fős lovas csapat itt is látványosságszámba megy, különösen, hogy a csapatban sok a manyika (minket, lányokat hívnak manyikának). Merre jártunk, hová tartunk, honnan jöttünk? - kérdezik többen. Felcsillan a szemük és örűlnek, mikor hallják, hogy Magyarországról érkeztünk. Halljuk, amint mögöttünk mondják: "Ezek milyen bátrak és ügyesek" - Ilyenkor még szebben kihúzzuk magunkat a nyeregben. Egy kicsit büszkék leszűnk, arra gondolunk, hogy nem csak azért néznek fel ránk, mert magasabban ülünk. Nagyon jól esik a szívélyes fogadtatás.

Búcsúzkodás, hazatérés. Távolodunk a mesevilágtól. Már megért bennünk az elhatározás, hogy jövőre újra visszatérünk. Elmeséljük élményeinket lovas társainknak. Lelkesedésünktől ők is kedvet kapnak, hogy részt vegyenek legközelebb egy erdélyi lovas túrán.