A Szentendrei-szigetre látogatót már Tahitótfalu főutcáján tábla tájékoztatja, hogy merre található a Magyar Alapítvány. A házat, ahol Dr. Magyar Gábor orvos és felesége, Papadimitriu Athina színésznő lakik népes családjával, nem nehéz megtalálni. Kerítése ősi módon gallyakból, vesszőkből fonott; a tartóoszlopokon pedig koszorúk, lefelé fordított virágcserepek és korsók mutogatják magukat. Egy nagy fehér lepedőn a következő felirat virít: "Kecske tej, sajt".

Athina, Önök tejtermékeket is készítenek?

Bizony, évek óta saját sajtot eszünk, frissítőként pedig kumiszt, azaz erjesztett kancatejet fogyasztunk. Persze nemcsak ezen a téren rendelkeztünk be önellátásra, hanem sokszor magunk készítjük a gazdaságunkban a honfoglalás kori hagyományőrzéshez szükséges köteleket, szíjakat és bőr felszerelési tárgyakat is. Legjobb példa erre itt, az övemen lévő rádiótelefon tok. A belül lévő eszköz ugyan mai, de a csomagolása X. századi.

Közben megérkezett a munkából Gábor is. A kölcsönös üdvözlések után gépkocsival elindulunk a sziget belsejében lévő tanyára. Néhány kilométer után vendéglátóm lassít, majd megáll. Az út melletti mezőn ménes legel. Ezt nézzük meg először.
Ez a kiscsikó egy órával ezelőtt született - magyarázza Gábor. - Jól látni, hogy milyen bizonytalan, remegő lábakkal áll még. Anyja már tisztára nyalta, és nemsokára lefekszik, hogy megszülje a még benne maradt méhlepényt. Már meg is van a kiscsikó jövendő gazdája: Csenge lányomé lesz.

Távolabbra tekintve érdekes megfigyelni a ménes megoszlását…
Balra van egy hárem kazah-vérű lovakkal, amelyet egy mén tart össze. Hozzánk közelebb egy másik csoport, amelyet szintén egy kazah mén fedez, majd kissé távolabb, jobbra a "legények" csoportja: fiatal csődörcsikók és heréltek tartoznak ide. Sohasem keverednek! Éjszakára el vannak különítve, nappal pedig mi vigyázunk rá, hogy a kancák ne menjenek át a másik csoporthoz.

Hány ló van itt?
Az egész állomány 70 db körül lehet, bár egy része most lent van Pécsen.

Mind a tiéd?
Nem, a kazah csoport a nemrégiben elhunyt Sudár István újságíró barátomé volt. Jelenleg mi gondozzuk a ménesét, amíg a fia meg nem nő és át nem veszi. Ennyivel tartozunk neki.

Újból autóba ülünk és letérve az aszfaltútról, másfél kilométeres, homokdombok közötti bukdácsolással elérünk egy akácokkal és fenyőkkel szegélyezett füves fennsíkot, amelyen jurták és karámok állnak.
Olyan otthonosan mozogsz ezen a szigeten, mint ha mindig itt éltél volna…
Debrecenben születtem és Abonyban éltem. Az egyetem elvégzése után Karcagon dolgoztam baleseti sebészként, majd Borsodban voltam háziorvos. Utána kerültem ide és hoztam létre társaimmal többek között ezt a tábort is, amit itt látunk. Itt a tájtól az építményekig, amerre a szem ellát, minden a sztyeppei környezetet idézi. A táborban, egyhetes turnusokban többnyire városi gyerekek tanulják a nomád életmód sajátosságait. Akik pedig tartósan csatlakoznak hozzánk és vállalják a honfoglalás korának hagyományőrzését, azoknak szigorú vizsgarendszeren kell számot adniuk történelmi, gazdasági, katonai és kézműves ismereteikről. A kezdők a "sólyomfiókák", akik a hadnagyok irányítása mellett válnak felövezett harcosokká. Persze a lányokat és az idősebbeket is szeretettel fogadjuk.

Sehol sem látok istállót.
A lovat nem az istállóba, hanem a szabad ég alá teremtette a Jóisten. Ráadásul a külterjes állattartásra a mi éghajlatunk különösen alkalmas. Nálunk a lovak mellett kecskék, tevék és jakok egészítik ki az állományt. A legelőváltásos állattartást alkalmazzuk. Nyáron a jószágokat a Pomáz feletti hegyekbe hajtjuk fel.

Vajon mi, magyarok ismerjük, méltóan őrizzük és megbecsüljük a honfoglalás korának tárgyi és eszmei kultúráját?
Sajnos, mi még saját magunkat sem becsüljük. A hozzánk kapcsolódó értékeket is csak hobbiként kezeljük, holott ennek teljes átélése nem csak egyes hagyományőrző csoportoknak lenne feladata, hanem általában minden magát magyarnak valló embernek. Törődniük kellene azzal, hogy a világhoz való viszonyulásuknak kulturális alapjai a mélyen gyökerező magyar kulturális rétegen támaszkodjanak. Nem idegen, hanem saját érdekeket kellene képviselni minden területen. Én azért hiszek ennek az eszmének az átütő erejében, mert mindenek ellenére megvan az őstörténetünk megismerésére irányuló igény, és az emberek egyre jobban kíváncsiak erre a sokáig elködösített korra. Még ha nem is akarják személyesen megélni, mint mi, de külsőségeiben szimpatizálnak vele. Ezt mutatja például az övön hordható, díszes lemezzel ékesített tarsolyok viselése, akár farmernadrághoz is. Tudom, hogy az emberek már nem kívánnak jurtákban lakni és állatokat tartani, az viszont elvárható mindenkitől, hogy azokat a gondolkodásbeli elemeket, amelyeket őseinktől örököltünk - és a természeti népeknél máig megvannak -, újra megtanulják és mind közös jövőnk, mind saját testi-lelki békéjük érdekében gyakorolják azt.