2006 Október






Tartalomjegyzék Klasszis négyes Szemmel tartjuk a színeket Utolsó lap

Pecia-rendszer a könyvnyomtatás előtt

Sokszorosítás és könyvforgalom egykoron
Szerző: Persovits József

A korai középkor közrendű népe még ördöngös mesterségnek tartotta az akkor igen kevesek által ismert írás-olvasás tudományát. E közvélekedés a rendkívül információszegény korabeli állapotokból táplálkozott: a XI. század előtti Európában jelentős számban csak a szerzetesrendek tagjai értettek a betűvetéshez. A szellemi élet központjainak egyértelműen a kolostorok tekinthetők. Aki például a Benedek-rend tagja lett, annak feltétlenül meg kellett tanulnia bánni a betűkkel, hiszen a napi kötelezettségek előírták számára a rendszeres olvasást.




Illusztráció: Szász Endre grafikája

 

Könyvmásoló műhely majd mindegyik kolostorban működött. A szerzetesek elsősorban az egyházi tanításokat, a prédikálást és a szertartást szolgáló szakrális tárgyú könyveket másolták. Munkáik között leggyakrabban a Biblia, a missalék, valamint a vallási értekezések szerepeltek, bár ezek sorába egy-egy világi témájú mű is belekerült. Ez utóbbi tényt az a fennmaradt könyvjegyzék is alátámasztja, amely minden valószínűség szerint az angliai Thorney bencés apátság 1324–1330 közötti könyvállományát tartalmazza. E jegyzékben az egyházatyák művei mellett világi szerzemények is szerepelnek. Ami persze nem volt jellemző, hiszen egy barcelonai kolostor 1250–1500 között készült könyvlajstroma szerint az ottani szerzetesek csak szertartási és vallási tanulmányi célú könyveket tartottak.

A XII. században – mintegy az egyházi kódexkészítő műhelyek konkurenciájaként – a világi könyvmásolók is megjelentek. Munkájukat kezdetben az egyetemek felügyeletével végezték, elsősorban azért, mert a sokszorosítandó kéziratok az egyetemekről származtak, másodsorban pedig a másolók zöme a diákság soraiból került ki. A professzorok által írt tankönyveket és jegyzeteket a diákok maguknak, de másoknak is lemásolták. Gyakran a rászoruló szorgalmasabbak is ilyen módon kerestek pénzt tanulmányi költségeik fedezésére. A világi könyvmásolóknak az egyetemes emberi kultúra sokat köszönhet: ők voltak azok, akik megszüntették az egyházak könyv- és tudásmonopóliumát, hozzájárultak a könyvek számának növekedéséhez, s ezáltal a könyvek árának csökkenéséhez. Mindezek révén úttörőivé váltak a könyvkultúra elterjesztésének.

Franciaországban a XII. század utolsó harmadában már hivatásos miniátorok dolgoztak, sőt Párizsban könyvkereskedők (stacionarii) és könyvárusok (librarii) működtek. Ebből a korból egy magát G iniciáléval jelölő, Geoffroy nevű könyvkereskedő név szerint is ismeretes. A „Kézirat-illuminálás Párizsban Szent Lajos uralkodása idején” című tanulmányban pedig már olyan diákokról esik szó, „akik abból tartották el magukat, hogy szövegeket másoltak a könyvárusoknak”.

A miniátorok és a másolók nem ritkán egyben könyvkereskedők is voltak. Széles körből érkező megrendeléseiket jól jellemzi, hogy egy fennmaradt kereskedői lista tanúsága szerint az 1316–1337 között működő könyvmásolók két királynénak – így X. Lajos király második feleségének, Magyarországi Klemenciának, illetve VI. Fülöp király feleségének, Burgundiai Johannának –, továbbá egy grófnőnek, és mellettük főpapoknak, Franciaország kancellárjának, főnemeseknek és nemeseknek, valamint előkelő és gazdag polgároknak is teljesítettek megbízásokat.

A stacionárius szó ekkoriban olyan személyt jelölt, aki az állandósított és helyhez kötött (statio) boltjában „peciákat” kölcsönöz, ami mellett sokszorosító tevékenységet is folytat. A librarius kifejezés másolással nem foglalkozó, mozgó, vándorló könyvárust jelölt.

A könyvek másolását a párizsi egyetem irányította, szabályozta és ellenőrizte.  Bevezették a könyvek sokszorosításának peciákra bontott rendszerét, amelyet a feljegyzések szerint a Szent Jakab-kolostor dominikánus szerzetesei találták ki. Az elnevezés onnan származik, hogy a munkafolyamatban a könyveket peciákra, vagyis ívekre bontották, majd akként másolták. Az eljárás részeként bevezették az exemplar, azaz példány, és a peciákra osztott exemplar fogalmát. Ebben a sokszorosítási rendszerben kiemelkedő szerepe volt a korrektoroknak. Közülük egyet biztosan ismerünk, mert az 1292. évi adójegyzék említ egy bizonyos „Adam corrigeeur”-t, aki a párizsi egyetem mellett lakott.

A stacionárius szabályzat kimondta, hogy nem szabad elkezdeni az olyan új exemplar forgalmazását, amelyik nem lett korrektúrázva, és az egyetem még nem állapította meg a kölcsönzési díját. Továbbá: a peciák másolóinak és a korrektoroknak a jelükkel, aláírásukkal kellett hitelesíteniük az elvégzett munkát. Nagy súllyal nyomott a latban a szó szerinti, hiteles másolás, ugyanis mint azt a stacionárius szabályzat leszögezte: „a rontott szövegű, hibás exemplarok súlyos kárt okoznak”.

A stacionáriusok egyetemi fennhatósága kétségkívül nagy szigorral működött. A könyvmásolást is végző könyvárusoknak esküt kellett arra tenniük, hogy a lemásolt művek szöveghívek, pontosak lesznek, és a másolásukért csak méltányos bért kérnek. Hatósági működési engedélyt pedig csak azok kaphattak, akik esküt tettek.

 

A stacionárius esküszöveg szempontjai 1302-ből:

1. Minden stacionárius köteles a kirakatába kitenni a saját tulajdonában levő exemplarok hiteles másolatjegyzékét, a díjszabással együtt.

2. Csak beárazott exemplarok kerülnek forgalmazásra.

3. A stacionárius a jogi, a teológiai, a bölcsész, és az orvostudományi karok számára gyorsan, jó exemplarokat szerez be, amelyek a diákok javára szolgálnak.

4. Az esküszegőket megbüntetik.

 

Párizsi illetőséggel négy stacionárius bolt létezése bizonyított; összesen föltehetően hatszáz másolásra ajánlott művük lehetett, amelyek között – a könyvek mellett – levél is akadt.

Párizsban a peciarendszer a XI. század közepéig működött, ezt követően eltűnt a francia fővárosból. A változás okát pontosan nem tudni, de a legvalószínűbb, hogy megváltozott a könyvterjesztés mechanizmusa.

Mindazonáltal a peciarendszer révén a másolás szabályos üzletággá fejlődött, és az önmagukat önállósító másolók ipari céhekbe tömörültek. A peciarendszer már 1225–1235 között intézményesített tevékenységként virágzott, s még több mint száz évig működött a középkori Franciaországban. A kereskedőkre kivetett adójegyzékek tanúsága szerint a könyvforgalom élénk volt, a rendszer tehát jól jövedelmezett. Megjegyzendő, hogy a peciarendszer 1200 tájékán az itáliai egyetemi városokban, Paduában és Bolognában bizonyítottan működött, így valószínűleg onnan került át Franciaországba.

A XV. században a könyvnyomtatás feltalálásával és elterjedésével a peciarendszer elveszítette a jelentőségét, Gutenberg találmánya sokkalta hatékonyabb sokszorosítási módot teremtett.

Persovits József

 









Hirdessen itt! A szükséges információkat elolvashatja, ha erre a szövegre kattint.


A fenti dokumentummal kapcsolatos felelősség meghatározása