2005 Március






Tartalomjegyzék Infokommunikációs eszközellátottság és -használat Darwin, Robinson, Gödel, a pénzek és egyebek paradox párhuzamai Utolsó lap

Anyag és tudat

Szerző: Héjjas István

A jelenleg leginkább elfogadott természettudományos felfogás szerint a lelki-szellemi megnyilvánulások kizárólag az agy működésének termékei. Nem tisztázott azonban néhány zavarba ejtő kérdés, például: Hol a határ élő és élettelen között? Hol a határ tudatos és tudat nélküli organikus struktúrák között? Hol a határ kondicionált és kreatív viselkedés között? Talán az utóbbi kérdés lehet minden probléma kulcsa.




A mesterséges intelligencia kutatása során látványos eredmények születtek. Kifejlesztettek „intelligens” automatákat, robotokat, rakétákat, ujjlenyomat- és kézírás-felismerő rendszereket stb. Kiderült azonban, hogy a gépi viselkedés mindig kondicionált és nem kreatív. Ha egy számítógépbe beprogramozzuk a Pitagorasz-tételt, a gép ki tudja számítani bármely derékszögű háromszög harmadik oldalának hosszúságát. De ha nem programozzuk be, a számítógép magától nem tudja felfedezni azt, bármennyire bonyolult is a szoftvere.

 

Másik példaként említhetjük azt a zeneszerző automatát, amely Mozart stílusú zeneműveket komponál. De az automata nem képes kialakítani a Mozartéval összemérhető színvonalú, új, korábban ismeretlen zenei stílust. Az új felismerések, előzmény nélküli intuitív, kreatív ötletek kívül esnek a számítógép lehetőségein.

 

A biológia és a pszichológia a felmerült kérdésekre nem tudott megnyugtató válaszokat adni. Úgy tűnik, a kvantumfizikusokon a sor. Ennek egyik jele, hogy a tudományegyetemekre egyre több olyan hallgató iratkozik be, akik együtt választják a fizikus és pszichológus szakot.

A kvantumfizika új megvilágításba helyezte az anyagról alkotott elképzeléseinket. Niels Bohr úgy vélte, hogy ha valakire nincs sokkoló hatással a kvantumfizika, akkor az illető nem értette meg, miről van szó. A kvantumfizika fő problémája az anyagi részecskék kettős természetével kapcsolatos. Az elektron például pontszerű részecskeként jelenik meg, amikor repülési pályájának végén valahová becsapódik, „utazás” közben azonban hullámként viselkedik. A hullámok interferenciát tudnak létrehozni. Ez azt jelenti, hogy két vagy több hullám találkozásánál az azonos fázishelyzetű hullámok erősítik, az ellentétes fázishelyzetű hullámok pedig kioltják egymást. Fényrészecskék interferenciája esetén emiatt a felfogó ernyőn a „fény plusz fény egyenlő sötétség” jelensége is megfigyelhető.

 

Kísérleti tény, hogy a pontszerű elektronok is képesek interferencia jelenséget létrehozni. Ennek elméleti magyarázata azonban gyökeresen ellenkezik a köznapi világunkban szerzett tapasztalatainkkal. Az elmélet szerint a részecskével együtt utazik egy ún. anyaghullám, amely megmutatja, hogy egy adott helyen és időpillanatban a részecske mekkora valószínűséggel képes kölcsönhatásba lépni. A hullám leírására szolgáló hullámfüggvény az Erwin Schrödinger által felfedezett hullámegyenlet megoldásaként számítható ki. Van azonban egy probléma. A hullámegyenlet megoldása komplex függvényt szolgáltat, amely valós (reális) és képzetes (imagináris) összetevőkből áll. Ha a valós számokat vízszintes számegyenesen ábrázoljuk, akkor a képzetes számokhoz – amelyek negatív valós számok négyzetgyökeként definiálhatók – egy erre merőleges „képzeletbeli” egyenes tartozik. Ez utóbbinak azonban a reális fizikai világban nincs értelme. Mint tudjuk, egy súly lehet 10, 20 vagy 50 kg, egy távolság 2, 3 vagy 15 méter, a hőmérséklet lehet akár +25, akár –18 C fok, de ezek mind valós számértékek és semmiféle fizikai mennyiség nem lehet képzetes, vagy komplex. Ugyancsak valós számnak kell lennie bármely esemény valószínűségének, amely értelemszerűen csak 0 és 1 között, más szóval 0% és 100% között lehet.

 

A „hullámfüggvény” komplex jellege több mint zavarba ejtő. Valós valószínűségeket ugyanis a hullámfüggvényből úgy kapunk, hogy képezzük a hullámfüggvény komplex konjugáltját, és ezzel megszorozzuk az eredeti hullámfüggvényt. A komplex hullámfüggvényből így már valós számot kapunk, amely megmutatja, hogy egy részecske egy meghatározott helyen és időpontban mekkora valószínűséggel képes jelen lenni. Felmerül azonban néhány további probléma. Az egyik abban áll, ahogyan a komplex konjugáltat előállítjuk. Az eredeti hullámegyenletből ugyanis a komplex konjugáltat úgy lehet kiszámítani, hogy az idő előjelét megfordítjuk. Más szóval: az eredeti hullámegyenletben az idő szabályos irányban, a múltból a jövő felé folyik, a konjugált megoldást szolgáltató egyenletben viszont az idő haladási iránya ezzel ellentétes, vagyis visszafelé, a jövőből a múlt felé mutat. Ezt persze el lehetne intézni azzal, hogy ez csupán formális matematikai trükk, aminek nincs fizikai jelentése. Akad azonban olyan fizikus is, aki szerint ennek mélyebb tudományfilozófiai értelme lehet.

 

A hullámegyenlet legnépszerűbb értelmezése a Koppenhágai modell, amelyet Niels Bohr és Werner Heisenberg Nobel díjas fizikusok dolgoztak ki az 1930-as években. Eszerint egy részecske, amíg nem kerül kapcsolatba a megfigyelővel, úgynevezett szuperponált állapotban van, s állapotát egy komplex hullámfüggvény, más szóval állapotfüggvény jellemzi. Ez a részecske manifeszt megnyilvánulási lehetőségeinek választékát tartalmazza. Amikor a részecske mérése, megfigyelése megtörténik, akkor a megfigyelés hatására a hullámfüggvény összeomlik, s ezzel a lehetőségek közül kiválasztódik egy konkrét megnyilvánulás, s a hullámfüggvény helyett megjelenik egy valóságosan tapasztalható részecske. Másképpen: bármely fizikai kísérlet eredménye a megfigyelt objektum és a kísérletező személy kölcsönhatása során jön létre. Tökéletesen objektív kísérlet nem létezhet, mivel az emberi tudat az, amely a hullámfüggvények szuperpozíciójából valóságot kreál.

Roger Penrose ezzel kapcsolatban felteszi a kérdést, hogy hol a határ nagy és kicsi között, vagyis a kvantumfizika, illetve a klasszikus és relativisztikus fizika között. Makro méretekben ugyanis nem tapasztaljuk a hullámfüggvény jelenségét, a mikrorészecskék világában azonban igen. Penrose szerint az emberi agysejtek kapcsolódási pontjai éppen abba a mérettartományba esnek, ahol a hullámfüggvény még éppen létrejöhet. Emiatt előfordulhat, hogy erre alkalmas, elmélyült tudatállapotban az agysejtek egymással összehangolt, koherens szuperponált állapotba kerülnek, hullámfüggvényeik szinkronozódnak, s emiatt kreatív ötletek óriási választéka merülhet fel a tudatban. Ilyen tudatállapot alakulhat ki művészek és tudósok alkotó periódusaiban, vagy meditatív állapotban.

 

Amit Goswami ennél is tovább megy és feltételezi, hogy koherens szuperponált állapot nemcsak az agyban jöhet létre, hanem bárhol és bármikor, és hogy a koherens szuperponált állapot mindig valamilyen tudatos megfigyelés hatására omlik össze és hozza létre a manifeszt valóságot. Ha pedig a megfigyelés szünetel, a magára hagyott koherens szuperponált hullámfüggvény szétterül és egyre több potenciális lehetőségre terjed ki. A meditáció lényege Goswami szerint az, hogy nem avatkozunk bele a valóságba, és hagyjuk a hullámfüggvényt szétterülni, miáltal a meg nem nyilvánult lehetőségek kiszélesednek.

 

Más véleményen van Fred Alan Wolf amerikai fizikus. Szerinte a hullámfüggvény, és ezzel a koherens szuperponált állapot egyáltalán nem omlik össze. Valamennyi állapot párhuzamosan létezik, s mi a legvalószínűbb állapotok szuperpozícióját tapasztaljuk valóságként. Ez azt is jelenti, hogy végtelen sok párhuzamos valóság létezik egyszerre, s a tudatunk választja ki ezekből a legvalószínűbb lehetőségek szuperpozícióját, vagyis azt, amelyet önmagunk számára valóságként elfogadunk.

Példaként Wolf olyan pszichológiai jelenségeket hoz fel, amelyekben valamilyen látható ábra több értelmezést tesz lehetővé, s a tudat dönti el, hogy ezek közül melyiket „akarja” látni.

Wolf szerint mindig jelen van mindegyik hullámfüggvény és ezek konjugáltja, s a megfigyelés során a megfigyelő tudata végzi el – öntudatlanul – ezek összeszorzását. Felveti azt a lehetőséget is, hogy ha a tudat képes a hullámfüggvényt és konjugáltját összeszorozni, akkor képes lehet ennek ellentétére is, vagyis képes lehet a szorzatot komplex tényezőkre szétbontani, s ezáltal beleavatkozni a fizikai valóságba. Ez magyarázatot adhatna egyes parapszichológiai jelenségekre.

Wolf ennél is tovább megy. Arra a következtetésre jut, hogy a konjugált eredményt szolgáltató hullámegyenletben az idő irányának megfordulása nem egyszerű matematikai trükk, hanem annak konkrét fizikai értelme van. Ez azt jelenti, hogy mikrofizikai szinten állandó kommunikáció zajlik múlt és jövő között. Ez összhangban van az olyan megfigyelésekkel is, amelyekben a kauzalitás elve sérülhet, vagyis a határozatlansági elv miatt egyes részecskefizikai kölcsönhatásokban az „előbb” és „utóbb” szerepe felcserélődhet. Ha pedig ez lehetséges, akkor az sem zárható ki, hogy mi magunk is állandóan üzeneteket kapunk a múltból és jövőből, és mi is küldünk ezek felé öntudatlan üzeneteket.

További lehetőséget vet fel Robert Anton Wilson, a kvantumpszichológia elméletében. Szerinte mikrofizikai szinten a határozatlansági elv következtében ún. kvantumkáosz uralkodik, amelyből minden egyes másodpercben sok millió „pillangó effektus” indul el és tör fel a makrovilág felé. Bár ezek hatása általában statisztikusan kiegyenlítődik, miáltal a makrofizikai jelenségek determinisztikusnak tűnnek, de azért az egyensúly időnként felborulhat, és ez kiszámíthatatlan makrofizikai jelenségeket – esetenként katasztrófákat – idézhet elő.

Wilson elmélete a kvantumfizikából ismert nem lokális kölcsönhatást tételez fel a kvantumkáosz, az emberi tudat és az emberi tudattalan között. Emiatt az emberi tudat képes jelentősen befolyásolni a testi állapotot, sőt a környező fizikai világot is. Ezzel magyarázható szerinte számos parapszichológiai jelenség, placebo hatás és a hit általi váratlan, csoda-jellegű gyógyulások is.

 

Héjjas István

 

Irodalom

Amit GOSWAMI: The visionary Window, Qest Books, Wheaton, Illinois, USA, 2000

HÉJJAS István: Buddha és a részecskegyorsító, Édesvíz, Budapest, 2004.

J. von NEUMANN: The mathematical foundations of quantum mechanics, Princeton University Press, 1955

Roger PENROSE: A nagy, a kicsi és az emberi elme, Akkord Kiadó, 2003.

Erwin SCHRÖDINGER: A 2400 éves kvantumelmélet, Fizikai Szemle, 1961/4

Robert Anton WILSON: Kvantumpszichológia, Mandala-Véda, Budakeszi, 2002.

Fred Alan WOLF: The yoga of time travel, how the mind can defeat time, Quest Books, Wheaton, Illinois, USA, 2004

 









Hirdessen itt! A szükséges információkat elolvashatja, ha erre a szövegre kattint.


A fenti dokumentummal kapcsolatos felelősség meghatározása