2004 Január






Tartalomjegyzék Az e-learning tananyagok integrációja Szóbeliség vagy sms - új nyelv születik? Utolsó lap

Távfutás (Öttusa Pusztai Árpáddal, I. rész)

Szerző: Darvas Béla

1998. augusztus 10-én - az akkor 68 éves Pusztai Árpád - a brit televízió World in Action című műsorában 150 másodpercet beszélt arról, hogy a genetikailag módosított összetevőt tartalmazó élelmiszereket nem kielégítő mélységben tesztelik. Az általa vezetett brit kutatócsoport, egy transzgenikus burgonya vizsgálata során - patkányok esetében - a szervfejlődést érintő elváltozásokra figyelt fel. Pusztai azt válaszolta, hogy elővizsgálatok hiányában az érintett lakosság egy gigantikus, de fölöttébb rosszul tervezett kísérlet tengerimalacaivá lépett elő. A kanóc meggyújtva, a robbanás elementáris erejű. A biotechnológiai ipar azonnal ellene fordul, követi őket a támogatásaiktól függő akadémiai adminisztráció, végül a saját munkahelyének vezetői.




Pusztait hallgatásra kötelezik, kutatásainak támogatását megvonják, szerződését nem hosszabbítják meg és kutatócsoportját hamarosan szélnek eresztik. Pillanatnyilag úgy tűnt mindent elvesztett, aztán a Brit Orvosok Szövetségének tiltakozására Európában a GM*-élelmiszerekre vonatkozó formális moratórium veszi kezdetét, s most, öt év múlva - újraolvasva akkori nyilatkozatait -, úgy tűnik, mintha azok is egyetértenének vele, akik akkor nyilvánosan megtagadták. Első alkalommal 1999 telének végén, Budán találkozunk.1-2 Hamar kiderül, hogy a világot bejárt esemény hőse csöndesen mosolygó, kiegyensúlyozott ember. Megfontoltan beszél, önfegyelme angolszász.


- Az 1950-es évek ELTE-jén szerves kémiát kitüntetéssel végezni esemény. E tudományterületen hazánkban dolgozók a világ szempontjából sem voltak ismeretlenek. Szent-Györgyi Albert3 ekkor kapott Nobel-díjat. Munkatársa, Straub F. Brúnó4 a későbbi Szegedi Biológiai Központ szellemi atyjává és első igazgatójává vált. Volt ennek a nagy biokémikus generációnak hatása a pályakezdő Pusztai Árpádra?
- Az elvesztett háború után felnövekvő új nemzedékeknek minden előzőnél nagyobb szüksége volt arra, hogy megkapaszkodhasson a nagy elődökben. A szerves kémiában Bruckner Győző*, a szervetlen és analitikai kémiában Schulek Elemér*, a kolloid kémiában Buzágh Aladár* nemzetközileg elismert nevek voltak. A Zemplén Géza* nevével fémjelzett nagy cukorkémikus nemzedék még köztünk alkotott. A magyar biokémiai kutatás sikereiről, Szent-Györgyi Albert Nobel-díjáról és a mellette felnevelkedett biokémikus generáció, mint például Straub F Brúnó, munkásságáról még az utca embere is hallott. Az egyetemisták, mint én is, akiket érdekelt a tudomány nap mint nap, személyesen láthatták, hallhatták, sőt beszélhettek velük. Nemcsak a tudomány tételeit tanulhattuk meg tőlük, hanem példájuk nyomán a szerénységet, az emberiességet és azt, hogy a tudomány művelése olyan privilégium, ami a tudóst még nehéz társadalmi körülményei között is tartásra kötelezi. Egy életre belénk sulykolták azt is, hogy a munkánkban legyünk precízek és objektívek, és ami a legfontosabb volt, megérttették velünk, hogy a tudományos kutatás nem öncélú, hanem a világ, az igazság és sajátmagunk megismeréséhez vezető egyetlen lehetséges út. Aki ezt feladja vagy akármilyen más szempontnak rendeli alá, az elárulja a tudósok íratlan esküjét.
- Mit tanultál Szörényi Imrétől*?
- Úgy gondolom, hogy az igazi tudósok esetében nem az a döntő, hogy hol lettek kutatókká, hanem az, hogy emberileg felnőnek-e, megérnek-e erre a nagy feladatra, és hogy vállalják-e a kutatással együtt járó kötelezettségeket is. Bár Szörényi Imre nem tartozott a Szent-Györgyi-generáció biokémikus társaságához, munkássága szervesen beleilleszkedett a nagy hagyományba. A mai életünk egyik furcsasága az, hogy a második világháborút a Szovjetunióban túlélő és Sztálin-díjjal jutalmazott nagy tudósról manapság szinte senki sem beszél, mintha őt szégyellnünk kellene. Mintha valamibe keveredett volna azzal, hogy a háború utáni kommunista uralom alatt kivételes képességére az MTA hálózatához tartozó Biokémiai Intézetet alapítottak. Ő ezt a privilégiumot az egyetemes tudomány javára hasznosította. És ezt már azért is világosan kellene látnunk, mert ebből az intézetből nőtt ki a manapság méltán világhírű budapesti MTA Enzimológiai Intézete. Szeretettel gondolok vissza első nagy biokémikus mentoromra, akitől a tudomány mindenek feletti tiszteletét tanultam. Mindig azzal dicsekedett, hogy én voltam az intézet első fiatal kutatója, akit ő választott ki segédjének (és nem a Párt), és akire rábízhatta elképzeléseinek laboratóriumi kivitelezését. Tőle tanultam meg azt, ami munkámban alaptörvény, hogy az ember elképzelése bármennyire is tetszetősnek és csodálatosnak tűnik, a végső, a döntő és a meghatározó az, hogy a kísérletben milyen eredményt kapunk. Olyan ember volt, aki lenyelte a csalódottságát, amikor látta, hogy az eredményeim a kedvenc teóriájának az ellenkezőjét bizonyította. Pedig egy másik munkatárs szállította a neki tetsző eredményeket. Mikor meggyőződött igazamról, ahelyett hogy félreállított volna az útból, egy kutatócsoport vezetését bízta rám. Ez egy életre szóló tanulság volt számomra. Amikor 1956-ban elmentem Angliába, azt az üzenetet küldte utánam, hogy amíg ő lesz az igazgató, a helyem az intézetben mindig biztosítva lesz.
- És hogyan viszonyultak hozzád későbbi, majd mai utódai?
- 1986-ig nem volt számottevő kapcsolatom a magyar tudományos élettel. Ennek a fő oka az volt, hogy nem akartam problémákat okozni a volt kollégáimnak. Az első igazi kapcsolatfelvétel akkor történt, amikor Sajgó Mihály* meghívott előadást tartani a magyar biokémikusok Gödöllőn tartott éves vándorgyűlésére. Későbbi kapcsolatom inkább a fiatalabb magyar kollégákra korlátozódott, akiken azzal próbáltam segíteni, hogy az általunk vezetett különböző európai programokba beajánlottam őket vagy, hogy ha sikerült anyagi támogatást szerezni, megpróbáltam egyik-másikat kihozatni Aberdeenbe.
- 1956-ban kivándoroltál. 15 éves unokabátyám barátaival együtt is ekkor disszidált. Őket egy vidámabb és szabadabb élet lehetősége vonzotta. Te viszont 26 éves pályakezdő voltál. Mi motiválta a döntésedet?
- A mai, nálam szerencsésebb fiatalok ezt nehezen értik majd meg. Amikor a háború véget ért, akkor 15 éves voltam. Az ország romokban hevert, de mi leírtuk az ország vezetőinek súlyos tévedéseit. Nem hátra, hanem előre néztünk. A fiatalság optimizmusával úgy éreztük, hogy mi majd rendbe tesszük a dolgokat, és a romokból új országot építünk. Éheztünk a kirabolt országunkban, de eközben tataroztuk a romba dőlt házainkat, újraépítettük a felrobbantott hídjainkat, és tanultunk az iskolákban és az egyetemeken, mert hittünk abban, hogy egy szebb világot, egy demokratikus Magyarországot építünk majd fel. Nem kellett közmunkára hajtani bennünket, magunktól mentünk. Erre hidegzuhanyként jött 1948/49-ben a Vörös Hadsereg szuronyaival kierőszakolt kommunista hatalomátvétel és az ezt bebiztosító Rákosi-féle szalámi-taktika, ami azzal járt, hogy az ország függetlenségéért kiálló politikusokat egyenként likvidálták. Az 1956-os októberi forradalom megint felcsillantotta előttünk egy független és semleges Magyarország reményét, hogy aztán ismét könyörtelenül lerombolják az ebbe vetett hitünket. Jól emlékszem a csalódottságomra, amikor 1956. december 3-án kezembe vettem az újságot, amiben először írták le, hogy az 56-os forradalmunk egy, a nép ellenségei által végrehajtott, ellenforradalom volt. Úgy éreztem, hogy nekem ezzel betelt a pohár. Másnap reggel felültem a vonatra és valahogy eljutottam Jákra. Még megnéztem a csodálatos jáki templomot, amiről sokat olvastam, de látni nem láthattam, mert a tiltott határövezetben volt, és aztán az éjszaka folyamán egy öreg parasztember segítségével - sok bolyongás után - átjutottam Ausztriába.
- Egyedül vagy társakkal vágtál neki ennek az útnak?
- Mielőtt útnak indultam volna 1956. december 3-án megbeszéltem néhány ismerőssel és kollégával, hogy másnap útnak indulunk, de reggel egyedül csak intézetünk egyik volt tudományos asszisztense jött el a találkozóhelyünkre, kit 1960-ban, Londonban feleségül vettem.
- Ausztriában politikai menekült státuszt kaptál. Részt vettél valamilyen módon a forradalomban?
- Nem szívesen beszélek az 56-os eseményekről, mert még most majdnem ötven év után is túl közel vannak hozzám. Természetesen én is ott voltam a tüntető menetben október 23-án. A Bem szobortól a Magyar Rádió épületéhez mentünk. Ott voltam, amikor a benn szorult ávósok leadták az első sortüzet. Megjártam a katonaságot, és amikor a Nemzeti Múzeum falán kopogni kezdtek a lövések, már tudtam, hogy élessel lőnek. És ha addig mást hittem volna, amikor a Múzeum kertjében egy tőlem pár méterre álló fiú holtan esett a földre, semmi kétségem sem lehetett többé. Ott voltam akkor is, amikor a megrettent ávósok teherautókon szabad elvonulást kaptak és hallottuk a híreket máshonnan is a most már forradalommá átalakult tüntetés sikereiről és áldozatairól. Hajnalban értem haza Csillaghegyre, de másnap már gyalog elindultam a Nagyvárad térre, ahol az intézetünk volt, hogy megnézzem vajon megvan-e még. Tudtam, hogy a Kőrút és az Üllői út sarkán harcok voltak, de nem tudtam, hogy ezek kiterjedtek-e a Nagyvárad térig. Az intézetünkben is megalakult a Forradalmi Tanács, aminek inkább formális, mint valódi jelentősége volt, mert bár az intézet dolgozóinak többsége párttag volt, a forradalmat - különösen, amikor az győzni látszott - mindenki üdvözölte. Amennyire a körülmények ezt engedték bejártunk dolgozni egészen a november 4-ig, amikor a Szovjet Hadsereg újra támadásba kezdett. November 4-e vasárnap volt és még most is érzem azt a borzalmas tehetetlenséget, amit akkor éreztem, amikor hajnalban távoli ágyúdörgés morajára ébredtem és a rádióban hallottam Nagy Imre rövid, de annál drámaibb bejelentését az ország megtámadásáról. Bár az erőszakot és a háborút gyűlölöm, talán ha akkor fegyverhez jutok, én is harcoltam volna. Az ezután következő november tragikus eseményeit szívesen felejteném, de nem lehet. Ez az időszak és az ausztriai lágerekben eltöltött december és január életem legdepressziósabb három hónapja volt, amiből csak akkor keveredtem ki, amikor elfogadtam a Ford Alapítvány* ajánlatát, hogy Angliában Londonban új életet kezdek azzal, hogy ledoktorálok, és így remélhetőleg folytatom a tudományos pályám.
- 1957 tavaszán gyerekként hallottam, ahogyan Budapestről érkező nagynéném fojtott hangon meséli el édesapámnak mi történt a Magyar Rádió épülete előtt. Édesapám viszont csak most, rendszerváltás után mondta el nekem, hogy Debrecenben mit látott azokban a napokban. Máig sem világos nekem, hogy mi lehetett az, amely elérte, hogy az akkori generáció hallgasson. Te viszont még inkább meglepsz. Mit vittél innen magaddal egy szabad országba, amely máig nehézzé teszi, hogy megszólalj?
- Nagyon nehéz megértetni azokkal, akik az 1956-os forradalmat nem élték át, hogy ez mit jelentett számunkra. Nagyon nehéz leírni azt a fantasztikus lelki-testi felszabadulást, amit a hosszú évek elnyomása után akkor azon a két csodálatos héten éreztünk. Talán csak az Illyés vers az Egy mondat a zsarnokságról tudná érzékeltetni a mai fiatalokkal, hogy mit jelentett a magyarságnak az 1948 és 1956 közötti kommunista diktatúra. A forradalom utáni november 4 eseményei aztán úgy összetörtek bennünket, hogy nekem igazában évek kellettek ahhoz, hogy még gondolatban is fel tudjam idézni magamban azt, ami akkor velünk történt. Még most is, mikor beszélnem kellene erről a visszaemlékezés keserűsége szinte megbénítja a nyelvemet és gondolom még sokan vannak ezzel így.
- Kertész Imre egyik, számomra döbbenetes erejű, 1991-es írása Az angol lobogó is a Magyar Rádió előtti eseményekhez tér vissza. A látomásos élménysor az utca emberéé, amelyben végül a leszakadt villamosvezetékek között - már útban a reptér felé - egy brit zászlóval díszített autó húz el előtte, s abból finom, kesztyűs kéz int búcsút a golyók lyuggatta cégtábláknak. Nyugat-európai barátomtól tudom, hogy baloldali elkötelezettségüktől a magyar forradalom után fordultak el, de tőled szeretném hallani, hogyan élték meg az angolok, hogy nem hallották meg Nagy Imre üzenetét?
- Szerintem az egyszerű angol ember kissé szégyellte magát előttünk. Tudták, hogy politikusaik becsaptak bennünket azzal, hogy éveken keresztül hitegettek bennünket. Pedig mi itthon úgy gondoltuk, hogy a demokráciák politikusai még adnak valamit az olyan eszmékre, mint a szabadság. A csalódásom egy életre megmérgezte a nyugatról vallott nézeteim. Hideg zuhanyként ért az, hogy a nyugati politikusoknak kapóra jött a magyar fiatalok idealizmusa, mert ezzel a Szovjetuniónak kellemetlenséget lehetett okozni, és remélhették, hogy ezzel el tudják majd terelni a figyelmet a maguk piszkos kis háborújáról. Azt is megértettem, hogy az USA nagy demokratikus szólamai mögött is ott van az alig álcázott nemzeti érdekük. Sajnos Magyarországon nem volt olaj, ami feltüzelhette volna a magyar nép szabadsága iránt érzett lelkesedésüket. Nekem ez olyan katarzis volt, ami meghatározta azt is, hogy nem akartam az Egyesült Államokban letelepedni és inkább maradtam Európában. Rövidebb-hosszabb USA-ban való tartózkodásaim során megértettem, hogy az utca embere ott is szégyellte magát, amiért a politikusaik a magyar forradalmat cserbenhagyták. Az egyik legszebb emlékmű a magyar forradalom emlékére Boston-ban van. Ez tanúsítja, az egyszerű amerikaiak érzelmét. Sajnos, a legtöbb magyar, és ebbe magamat is beleértem, rózsaszínű szemüvegen nézte nyugatot és többet gondolt a demokráciáról, mint amit az képes volt adni. Mint azt Churchill megfogalmazta: a demokratikus rendszer tele van kirívó hibákkal, csak eddig még senki sem talált fel nála jobbat.
- Az ausztriai menekülttáborban beszélgettek veletek.
- A salzburgi menekülttábort járták a Ford Alapítvány emberei, akik keresték a magyar értelmiségieket. Főként arra gondoltak, hogy az Egyesült Államokba szállítanak ösztöndíjasokat, de mindennek ellenére magunk választhattunk országot, ahová a Ford doktori ösztöndíjat telepítették. Én Angliára szavaztam. Így kerültem a Londoni Egyetemre. Magyarázatképpen, az Árpád Gimnáziumban még 1944-ben, a német megszállás alatt is angolul és nem németül tanultam. Szentkuthy Miklóstól, angol tanáromtól talán jobban megismertem az angol életet, mint egy átlag angol. Ahogy 1999-ben az angol trónörökös Charles hercegnek egy magánkihallgatáson elmondtam, engem két dolog vonzott Angliába. Az egyik az volt, hogy - abban az időben - az angolok tisztelték az egyéniséget. Nem várták el mindenkitől, hogy hasonlítson az átlagemberhez. A másik pedig az volt, hogy Nagy-Britannia volt az egyetlen európai ország, ahol ha egy új törvényt hoztak, annak nem volt visszamenőleg hatálya. Sajnos ma már Anglia is olyan, mint a többi ország.
- Mit gondoltál a lehetőségeidről a Londoni Egyetemre érkezésed első hetében?
- Többen voltunk Ford-ösztöndíjasok, de csak én kaptam doktori ösztöndíjat. Innen a Lister Institute of Preventive Medicine-be kerültem. Itt főnököm, Walter T. J. Morgan*, aki az intézet igazgatóhelyettese és a biokémiai osztály vezetője, egyben hivatalosan a Londoni Egyetem Biokémiai Tanszékének is a vezető professzora volt. Ez az intézeti munkahely nagyon megfelelő volt számomra, mert itt a vércsoport-specifikus anyagok biokémiájának a kutató munkája mellett esténként el tudtam járni az egyetem Chelsea kollégiumába, ahol fiziológiát, biokémiát és szövettani egyetemi tanulmányokat folytathattam, és két éven belül a TTK-s vegyészi diplomám mellé megszereztem ezekből a biológiai tárgyakból is az egyetemi alapképesítést.
Sir Joseph Lister - akiről az intézetet elnevezték - sebész volt, s az a tudós, aki Semmelweis után másodikként fedezte fel a sterilizálás szükségességét. Lister világhírű lett és bárói rangot kapott, Semmelweis abban a betegségben halt meg, amely ellen egész életében küzdött. A Lister-t 1880 körül alapították, s a francia Pasteur társintézete volt. Richard Synge*, aki innen kromatográfiás munkásságáért kapott Nobel-díjat, később a skóciai Aberdeen-be került, s az Animal Research Institute fehérjekémiai osztályának vezetője lett. Az ő hívására 1963-ban költöztem Aberdeen-be.

- Azokban az években a Szabad Európa Rádió bezárkózás utáni hallgatása igen gyakori volt idehaza. Én főként a könnyűzenés, többnyire érzelmes, üzenő műsorokra és slágerekre emlékszem. Mire támaszkodik - ha létezik - a honvágy?
- Bizonyos szempontból szerencsésnek mondhattam magam, mert a honvágy leküzdésében több dolog is segített. A legvégső az volt, hogy amikor 13 év után először hazalátogattam és elmentem Óbudára, ahol fiatalkorom nagy részét töltöttem, semmit sem találtam, ami erre az időre emlékeztetett. A volt vendéglőnk helyén tízemeletes bérkaszárnya állott és az utca átrendezése miatt még abban sem lehettem biztos, hogy pontosan hol volt a helye. A régi romantikus kis utcáknak, grundoknak és a kétségkívül düledező, de mégis hangulatos házaknak, kis kocsmáknak, üzleteknek, sőt az őslakosoknak nyomát sem találtam. A Filatorigát HÉV állomása mögötti préri elszórt házai és vendéglői helyén hőerőművek, üzemek és háztömbök tornyosultak. Számomra ez olyan volt mintha egy ismeretlen városba érkeztem volna, ahol hiába is kerestem mindannak a helyét, amit én az emlékeimben őriztem. Teljesen lehetetlen volt ebbe a környezetbe beleképzelni magamat, a barátaimat, az első szerelmek és randevúk izgatottságát.
Az sem stimulálta a honvágy érzését bennem, hogy csak úgy léphettem be szülőföldemre, hogyha először a londoni magyar követségtől vízumot váltottam. Különösen kezdetben, a 70-es években, mindenféle szolgáltatások elővételére is köteleztek. A magyar állam így szerezte be a valutaszükségletének egy részét. De a legszomorúbb az volt, hogy a hivatalos közegek az országba lépéskor vagy kilépéskor igyekeztek bántóan viselkedni. Azt még valahogy lenyeltem, hogy a saját hazámban idegenként kezeltek, de azt már jóval nehezebb volt elviselnem, hogy a határőrök, vámosok és egyéb hivatalos emberek a nem magyar-eredetű idegenekkel korrektül viselkedtek, míg velünk inkább a megalázóan.
Ami átsegített a legnehezebb első éveken az volt, hogy számomra a haza mindazt a csodálatos dolgot jelentette, amit országunk a világnak adott: Bartók és Kodály zenéjét, Krúdy és Kosztolányi prózáját, Arany, Babits, Kosztolányi, Ady, Tóth Árpád és József Attila verseit. Csak fel kellett nyúlnom a könyvespolcra vagy feltennem egy lemezt vagy a zongorán eljátszottam egy egyszerűbb Bartók darabot és máris ott volt a hazám. Az ágyam melletti éjjeliszekrényen őriztem a bibliám, a József Attila verseskötet, amiből elalvásom előtt mindig elolvastam egy-két verset, hogy felfrissítsem magamban a borzongást, amit azóta éreztem, amióta megérintett verseinek zsenialitása. Hogy a magyar nyelvet alkotói szinten műveljem én is írtam verseket, de csak úgy a magam örömére, mert így jobban meg tudtam érteni, hogy mit jelent magyarnak lenni. Egy-egy verssorral kínlódni többet ért mintha órákat töltöttem volna magyar társalgással. A kutatómunkám úgyszintén segített. Jól megkapaszkodtam tudományomban és így nem sok időm maradt arra, hogy a köldököm nézzem. Fogadott hazámban megadták az anyagi és laboratóriumi lehetőségeket, hogy a biokémiai kutatásaimat képességem szerinti technikai színvonalon folytathassam. Az is segítségemre szolgált, hogy sem a kollégáim sem főnökeim nem éreztették velem, hogy idegen vagyok. Én mindig is realista voltam. Tudtam és elfogadtam, hogy egy számomra idegen országban nekem legalább kétszer annyit kell teljesítenem, mint egy bennszülöttnek. Otthoni tanulmányaimra épített megalapozott szakmai tudásom időnként ugyan irigységet keltett kollégáimban és ez kissé elkülönített az emberektől, de én mindig és más körülmények között is kissé kívülálló ember voltam és a magam erejére támaszkodás természetes volt számomra. Mottóm az volt, hogy a körülmények folytán, idegenbe szakadt magyar kutató vagyok. Tisztelem és becsülöm fogadott hazámat, de a biológiai származásomon, még ha akarnám sem tudnám túltenni magam. Családom, különösen két szép és értelmes lányom egy csöppnyi magyar szigetet jelentett számomra, ahol minden este megpihenhettem és később is, amikor a Zsuzsával és Bálinttal (Zsuzsa velünk élő kisebbik fiával) éltem, a helyzet semmit sem változott. Otthon mindig magyarul beszéltünk és csak akkor váltottunk angolra, amikor angolok vagy skótok között voltunk.

(folytatjuk)

Darvas Béla

Sajgó Mihállyal Szörényiről és Pusztairól
- Kapcsolatod Árpáddal igen régi keletű. A Szörényi intézetében voltál te is pályakezdő.
- 1955-ben a nagytekintélyű Bruckner* professzor ajánlásával kerültem a Szörényi Imre vezette Biokémiai Intézetbe. Az Intézet néhány fős kutatógárdája az akkori Országos Közegészségügyi Intézetben kapott szűk helyet. Árpáddal gyorsan összebarátkoztunk; örömmel vettem szeretetteljes szakmai gyámkodását. Hamarosan azt is megtudtam, hogy Szörényinek saját hipotézise van egy anyagcsere-folyamat fontos lépéséről. Ennek felderítését egyik munkatársára bízta, de a munka előre haladtával - hogyhogy nem - a hipotézis körüli kérdőjelek száma inkább csak növekedett. Az a gyanú is felmerült, hogy a részletek felderítésével megbízott munkatárs még a tények ellenére is hajlamos főnökének hipotézisét bizonyítani. Szörényi azonban többre értékelte az igazságot annál, hogy neki legyen igaza. Ezért megbízta Pusztai Árpádot a kísérletek ellenőrzésével és ismétlésével. Ő precízen kimutatta kollégájának kísérleti hibáit és ennek nyomán azt, hogy Szörényi hipotézise alaptalan. Ilyesminek általában kirúgás a jutalma. Tessék belegondolni: egy Sztálin-díjas akadémikusnak tudtára adni, hogy kedvenc teóriája téves. Hát bizony ez nagy vihart kavart. Még le sem vetettem a tojáshéjat és mégis nekem kellett levezetnem azt az intézeti tanácskozást, melyen Árpád és kollégája eredményeit összevetették. Árpád eredményeit és logikus érvelését végül is mindenki elfogadta és ezzel a történet lezárult. A szolgálatkész kollégának sem esett bántódása.
- Mit jelentettek számodra a Szörényi Imrénél eltöltött évek?
- Származásom akkori szemmel nézve igen szégyenletes volt; apám magas rangú katonaorvos volt. Szörényi Imre azt mondta: nem érdekli, mi volt szüleim foglalkozása, egyedül az érdekli, helytállok-e munkatársaként. Súlyos szívbetegsége miatt egy idő után többet töltött betegágyon, mint az Intézetben. Mégis tőle tanultam, hogy hallatlan nagy értéke van a kollegiális összetartásnak, a szakmai kérdések napi szintű megbeszélésének. Azt is megtanultam, hogy a szétforgácsoltsággal a kollegialitást kell mindig szembeállítani, egy szakmai kérdés megoldásánál a sokoldalú támadás az eredményes és nem a magányos partizánharc. Ez a szemlélet sajnos fokozatosan kihalt. Ma egy-egy tudományos műhely inkább hasonlít egy körkörös védelemre berendezett sündisznóállásra, és a „nehogy valaki ellopja gondolatomat” mentalitás a vezérelv.
- Milyen volt az ötvenes évek Pusztai Árpádja?
- Jelentéktelen túlzással: olyan, mint most. Abban a rendkívül éles szakmai helyzetben, amibe belecsöppent szakmailag kifogástalanul helytállt. Ahogy később is tette. Az intézetben viszont nem volt túl népszerű, mert soha nem leplezte véleményét és nem kedvelte az eufémikus fordulatokat. Távozási szándékáról az Intézetben páran tudtunk. Még emlékszem arra, amint egy labor asztalon ülve beszélgettünk a tervéről. Átadta azokat a jegyzőkönyveket is, melyeket arról az ominózus kísérletsorozatról vezetett. Nagyon sajnáltam, hogy elmegy, de indítékait megértettem. Később örömmel hallottam sikereiről és arról, hogy komoly munka árán megtalálta helyét és elismertségét a szakmájában.
- Az általad elmondott történet - az erkölcsi dilemma szintjén - ismételte magát. Negyvenkét év múlva Árpád úgyszintén annak igazságához ragaszkodott, amit munkatársaival mért. 1999. február 12-én tizenhárom ország huszonhárom kutatója memorandumot fogalmazott a Rowett Pusztai Árpáddal szembeni eljárása ellen. Te és Baintner Károly voltatok a magyar aláírók.
- Vannak helyzetek, amikor kötelező megszólalni, annak ellenére, hogy nem reméltem különösebb megrendülést azoktól, akik a nevemet az aláírók listáján olvassák. Árpád bátor kiállása, élő barátságunk és igazába vetett hitem kötelezett az állásfoglalásra. Nem is szólva arról, hogy az ellene indított alávaló hadjárat elborzasztott.
- A világhálón annak az évnek a közepén megjelent egy névtelen írás, amely a memorandumot megfogalmazó tudósokat igyekezett lejáratni. Hogyan mutatnád be magad?
- A lejáratás a politikában jól ismert módszer. Akkor kerül elő, ha a szakmai érvekre nem futja, és a lejáratók azzal kívánják állásfoglalásuk igazát bizonyítani, hogy aki ellenük szól, az tudatlan senkiházi. Én túl vagyok már a hetvenen, nyugdíjas éveimet töltöm. Az egyetemet befejezve, 1955-ben kezdtem dolgozni az MTA Biokémiai Intézetében, ami később az SZBK Enzimológiai Intézetévé lépett elő. Egészséges és nagyra törő szakmai környezetem magával ragadott: a fehérjeszerkezet és funkció közti kapcsolat vizsgálatával foglalkozó központi tematikán belül a szerkezetvizsgálatot választottam. A cambridge-i Molekuláris Biológiai Intézetben töltött egy éves munkám során részt vettem egy - akkor rekorderedménynek számító - fehérjeanalitikai munkában, melynek eredménye egy nagy tömegű, fontos glikolitikus enzim aminosav-sorrendjének meghatározása volt. Ezt követte egy másik fehérjeanalitikai munkám, mely ugyancsak egy glikolitikus enzim szerkezetének felderítését célozta. Ez a munka hozta első hazai elismerésemet (megosztott Állami Díj) annak köszönhetően, hogy a szerkezetvizsgálatot a funkcióvizsgálat szemléletében végeztük. Profilt váltva, 1981-től a Gödöllői Agrártudományi Egyetem biokémia professzoraként dolgoztam tovább. Megszerveztem a biokémia oktatását, majd a biotechnológiai irányultságú biológiai doktori program működését.
- Árpád magyarországi előadásán, az ELTE-n hozzászóltál, és megkérdted a nagyszámú jelenlévőt, hogy tegye fel a kezét, aki Gödöllőről érkezett. Hány kezet számoltál meg?
- Hogy pontosan mennyit, már nem tudom. Azt tudom, hogy egy kezemen meg tudtam számolni. Ez főleg azért bántott, mert a hatalmas terem zsúfolásig megtelt, de úgy éreztem, hogy az érdekeltek távollétükkel tüntettek. Tudva, hogy Gödöllőn épült fel a Mezőgazdasági Biotechnológiai Kutatóközpont, a gödöllői Egyetemen létesült az első Biotechnológia Tanszék, ez a közöny lesújtott. Mindezt annak tulajdonítottam, hogy a biotechnológiát sikerült olyan csodaszerként elfogadtatni, ami a világ sok bajára kínál gyógyulást. Arról pedig szó sem eshetett, hogy ennek a csodálatos (mód)szernek esetleg mellékhatásai lehetnek, hiszen - állítják álságosan - ugyanezt teszi a természet is, csak a hatás nagyságrendekkel lassabb és a hatásfok rosszabb. A következtetésem az volt, hogy ezt a szemléletet meg kell fordítani: a biotechnológiát nem kell ez ördögtől való tudománynak tekinteni, de gondosan meg kell vizsgálni a géntechnológiai beavatkozások egészségügyi következményeit és ökológiai hatásait.
- Agráregyetemen mennyi idő jut a biotechnológia biokémiai alapjainak oktatására?
- A biokémiai alapkurzusból mindössze két óra jut a biotechnológiára. A hallgatóságnak van egy - sajnos szűk - rétege, amely komolyan veszi, hogy az egyetemen tanulni kell. Minthogy a biokémiai alapkurzusnak a végén kerül elő a biotechnológia, ezért már csak kevesek hallgatják. Érdeklődésük és befogadó készségük azonban kárpótol a többség lusta közönyéért.


Sajgó Mihály vendégkérdése:
- Forgassuk vissza az időt 1998. augusztus 10-re. Végeztek a sminkeléssel, rád néz a kamera, tetején villog az on the air piros lámpája. A riporter eléd tolja a mikrofont. Megpróbáltatásaid ismeretében most mit mondanál?
P. Á.: Mikor a televíziós interjúmról a brit parlament tudományos bizottsága faggatott, akkor a kérdésük ugyanez volt. Válaszom is ugyanaz, mint akkor volt: a mondanivalómat még világosabban és részletesebben fogalmaztam volna meg. Ha tudtam volna, hogy főleg azzal fognak vádolni, hogy én abban nem publikált tudományos eredményeket közöltem, nem tartottam volna magam az intézettel való hallgatólagos megállapodásomhoz és legalább a genetikai módosításhoz felhasznált gén nevét és még néhány alapvető fontosságú adatot közöltem volna. Ezzel sok félreértésnek és félremagyarázásnak vettem volna elejét. Véleményem akkor is és most is az, hogy a biotechnológiai ipar olyan genetikailag módosított termékeket próbál ráerőszakolni az emberekre, amiket nem teszteltek kielégítően és így biztonságuk a legjobb esetben is kérdéses. Miután ennek a technológiának a következményei visszafordíthatatlanok, ezek a termékek nemcsak hogy tudományosan megalapozatlanok és potenciálisan veszélyesek, hanem forgalmazásuk egyben etikai és morális értékeinkkel is ellenkeznek.

Curriculum vitae

Pusztai Árpád János 1930. szeptember 8-án, Budapesten született. Az Állami Árpád Gimnázium után, 1953-ban az ELTE vegyész szakán szerez vörös diplomát. Már utolsó egyetemi évében a Bruckner Szerves Kémiai Intézet demonstrátora. Az egyetem elvégzése után a Magyar Tudományos Akadémia Biokémiai Intézetében lesz Szörényi akadémikus munkatársa. 1956-ban politikai menekültként hagyja el Magyarországot. Ausztriában, a salzburgi menekülttáborban választja Angliát letelepedésre, s ebben a Ford Alapítvány segíti. Biokémiai és fiziológiai doktorátusát már a Londoni Egyetemen szerzi. Posztdoktori éveit Walter T. J. Morgan mellett a The Lister Institute of Preventive Medicine-ben tölti. 1963-ban költözik Aberdeenbe, s helyezkedik el az 1913-ban alapított Rowett Research Institute-ban. Döntésében jelentős szerepet játszik, hogy a Nobel-díjas Richard L. M. Synge meghívta a Rowett Fehérjekémia Osztályára. 1988-ban választják a The Royal Society of Edinburgh* tagjainak sorába. 1990-ben megy nyugdíjba, azonban a Rowett visszahívja, hogy nagyszabású programjainak koordinátora (1988-1994 - European FLAIR Programme) és elnöke (1994-1998 - European COST Programme) legyen. Harmadik feleségével és munkatársával, Bardócz Zsuzsával tavasztól őszig egy Lábdihegyi családi házban éli, csöppet sem visszavonult életét. Nagy Britanniában élő gyermekei (a második házasságából): Ágnes és Edit. Ágnes Crowe államügyész Skóciában, míg Edit Pusztai pszichiáter főorvos Glasgowban. Közel 300 cikke és 9 könyve jelent meg; többségük növényi eredetű, az állatok emésztőrendszerére hatást gyakorló anyagokkal foglalkozik. Munkássága a lektinek* területén nemzetközileg meghatározó súlyú.

Jegyzetek
1Darvas B. (1999): Pusztai Árpád breviáriuma. Élet és Tudomány 40: 625-628.
2Darvas B. (1999): Enni vagy nem lenni? Élet és Irodalom 43 (18): 10.
3Darvas B. (2003): Kassai Tiborral egy szoborparkban (III. rész. Kurzusamnézia nélkül). eVilág 2 (11): 25-29.
4Darvas B. (2003): Séták és mosolyok Szabad Jánossal (I. rész. A Refitől a fejlődésgenetikáig). eVilág 2 (5): 31-36.


Glosszárium
Bruckner Győző: biokémikus (1900-1980). Egyetemi tanulmányait a Budapesti Műszaki Egyetem Vegyészmérnöki Karán és a Szegedi Tudományegyetem Matematika és Természettudományi Karán folytatta. Berlinben és Grazban tanul mikroanalitikát. Peptidkémiai munkássága Szegedről vált ismertté. 1950-től húsz éven keresztül az ELTE Szerves Kémia Tanszékének vezetője. Legjelentősebb tudományos eredményei a természetes poliglutaminsavak analitikus és szintetikus szerkezetvizsgálatában születtek. 1959-ben kezdi meg és évekig tartó munkával valósítja meg az adenokortikotróp hormon szintézisét. Az MTA tagja (1949). Kétszeres Kossuth-díjas (1949, 1955).
Buzágh Aladár: kolloidkémikus (1895-1962). Tanulmányait a Budapesti Királyi József Műegyetem Vegyészmérnöki Karán folytatta. Lipcsében tölt el hosszabb ösztöndíjas időt. 1943-tól az ELTE Kolloidkémiai és Technológiai Intézetének alapító vezetője. Kolloidkémiai munkássága nemzetközi mértékben is jelentős. Az MTA tagja (1938). Kétszeres Kossuth-díjas (1949, 1954).
Ford Alapítvány: Az 1936-ban Henry és Edsel Ford által létrehozott alapítvány céljai között a szegénység, igazságtalanság és elmaradottság elleni küzdelem, a demokratikus jogok kiszélesítése, a nemzetközi kooperáció segítése szerepel. Kutatási, képzési és a párbeszédsegítő programjaik a mai napig működnek.
GM: genetikailag módosított
lektinek: növények által termelt, állatokon aktív vegyületek; némelyek a bélsejtek, némelyek az immunrendszer működését befolyásolják, továbbiak a hormonok (pl. inzulin) hatását utánozzák, néhány közülük viszont állatokra mérgező
Richard L. M. Synge: biokémikus (1914-1994). Cambridge-ben tanult, ahol a Trinity College-ben szerzett PhD. fokozatot. Kromatográfiás munkásságáért kapott Nobel-díjat (1952), amelyben egymáshoz közelálló vegyületek (aminosavak) szétválasztását oldotta meg sikerrel. Munkássága előkészítette az inzulin szerkezetének feltárását. 1948 és 1967 között a Rowett Research Institute, majd 1967 és 1976 között a Food Research Institute vezetője és biokémikusa.
Sajgó Mihály: biokémikus (1933- ). 1955-ben az ELTE-n végzett kémia-fizika szakos tanárként. Az egyetem után a fehérjék elsődleges szerkezetének kutatása területén az MTA Biokémiai Intézetében dolgozott. 1966-ot vendégkutatóként Cambridge-ben töltötte. 1965-ben a kémiai tudomány kandidátusi, 1978-ban a tudományok doktora címét szerezte meg. 1973-ban Állami Díjat kapott. 1980-ban a Gödöllői Agrártudományi Egyetemen professzor, 1981-től tanszékvezető. 1990-1996 között a Mezőgazdaság-tudományi Kar dékánja. Munkájáért Szent-Györgyi Albert díjjal, majd a Magyar Köztársaság Érdemrend Tiszti Keresztjével tüntették ki.
Schulek Elemér: gyógyszerész (1983-1964). Budapesten végzett. Első munkahelye az Országos Közegészségügyi Intézet Kémiai Osztálya volt. 1944-től a budapesti egyetem Szervetlen és Analitikai Kémiai Tanszékének professzora. Gyógyszer-analitikai, továbbá halogénvegyületekkel kapcsolatos munkái tették elismertté. Új indikátorokat is vezetett be a titrimetriába. 1945-ben a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagjává választották. 1949-ben és 1951-ben Kossuth-díjjal tüntették ki.
Szörényi Imre: orvos, biokémikus (1905-1959). Orvosi tanulmányait a Budapesti Tudományegyetemen végezte. Berlinben és Bázelben ösztöndíjas. A 30-as években a fasizmus elől a Szovjetunióba emigrált, s 1934-től 1950-ig az Ukrán Tudományos Akadémia Biokémiai Osztályát és az Akadémiai Mikrobiológiai Intézet Biokémiai Osztályát vezeti. Főként izomélettani kutatásokat végez. 1950-ben tért haza. Megalapította az MTA Biokémiai Intézetét, melynek haláláig igazgatója. Munkatársaival az enzimek kémiai szerkezete és biológiai funkciója közti összefüggést vizsgálta. Sztálin-díjas (1951). Az MTA tagja (1953).
The Royal Society of Edinburgh: a Skót Tudományos Akadémia intézménye
Walter T. J. Morgan: biokémikus (1900-2003). Az University of London-ban 1922-ben végzett. PhD-jét biokémiából öt évvel később ugyanitt szerezte. Élete nagy részét a Lister Intézetben töltötte, és mint cukor kémikus és immunológus szerzett jelentős érdemeket. 1939 és 1968 között az ABO és Lewis human vércsoport-specifikus anyagok szerkezetét és immunológiai szerepét derítette fel. A Lister Intézet bezárása után 1975-től a Medical Research Council Clinical Research laboratóriumában dolgozott 1989-ig. Majdnem 80 évig volt a Royal Society tagja.
Zemplén Géza: kémikus (1883-1956). A Budapesti Pázmány Péter Tudományegyetem természetrajz - kémia szakát végezte el. Berlinben ismerkedik meg a szerves kémiai kutatásokkal. 1913-ban nevezték ki a Budapesti Királyi József Műegyetemen Szerves Kémia Tanszékének tanárává, amelynek haláláig vezetője maradt. Többek mellett a Nobel-díjas (1994) Oláh György is tanítványa volt.









Hirdessen itt! A szükséges információkat elolvashatja, ha erre a szövegre kattint.


A fenti dokumentummal kapcsolatos felelősség meghatározása