Az, hogy a tudás alapdefiniciójáról nemzetközi dimenziókban vita folyik, nem lehet meglepő tény. Az előrehaladott nemzetközi közvéleményben érdekeiket igen pontosan felfogni képes aktorok vannak, ilyenek a szereplők a tudományos vitákban is. Ha ők vitatkoznak a tudás alapmeghatározásairól, bizonyosra vehetjük, hogy eminens érdekeik fűződnek a vitában képviselt álláspontjuk elfogadtatásához. Ilyen vitális és a társadalmi folyamatok egész sorának irányt adó érdek lehet például a társadalmi tőkének a tudáson keresztül való meghatározása. Végső soron nem (lehet) mindegy, hogy a társadalmi tőkének olyan meghatározását fogadja-e el a nemzetközi nyilvánosság, amely a társadalom oldaláról az egyénbe invesztált társadalmi tőke fogalmát állítja-e középpontba vagy egy olyan társadalmi tőke-fogalomért száll síkra, ami az esténként egyedül tekéző amerikai városi polgár léthelyzetéből vezeti le a társadalmi tőke aktuális értelmezését. A két társadalmi tőke-fogalom két társadalomképhez vezet, a tudományos vita mögött kirajzolódik az értelmes érdek.

Nem így áll a helyzet Magyarországon. A magyar politikai és tudományos vitában nem ritkán olyan aktorok vesznek részt, akiknek világosan felismert társadalmi érdekei nem látványos és valóságos trendekhez és fejlődésirányokhoz, de kivűlről felismerhetetlen és azonosíthatatlan személyes érdekekhez kötődnek. Ezért vita és vita között is különbség van, nem elfeledkezve arról az esetről, amikor a magyar vita (a maga kibogozhatatlan személyi érdekhálójában) a nemzetközi vita trendjeit veszi át (amelyben, mint említettük, világosan felismerhetőek az érdekek), miközben sajnálatos módon a nemzetközi vita értelmes érdekeinek a magyar közegben gyakran egyáltalán nincs értelmük, vagy – s ez sem igazán ritka jelenség – a magyar aktorok legfontosabb intellektuális és más érdekeinek egyenesen ellene hatnak.

A tudástársadalom elképzelésével szemben a nemzetközi vitában kirajzolódott egy olyan, magasszintű, a szociológiai rendszerelmélet oldaláról megfogalmazott kritika, amelyben izgalmasan keverednek a magasszintű szociológia és a magas műveltségre alapuló hagyományos európai kulturkritika elemei.

E felfogás, amelynek egyik vezető képviselője Ilja Srubar, siet leszögezni, hogy minden társadalomnak szüksége volt a maga ujratermelése érdekében tudásra, ezért a tudás társadalmának tematizálása nem a tudás objektiv nagyságrendjének növekedését, legfeljebb a felhasznált tudás és annak termelésében beálló minőségi változásokat jelentheti.

Ebben a kiindulópontban eleve bennerejlik, hogy a tudás és tudástermelés uj minőségének felvetésével általában is szkeptikusan áll szemben. A szkepszis arra is vonatkozik, hogy a tudástársadalom elkötelezett hívei szerint az újminőségű tudás társadalmi változást vonhat maga után.

A tudásalapú gazdaság tézisével szemben ez az álláspont ideológiakritikai ellenérzést vonultat fel. Érzékelteti, hogy a tudásalapu termelés el akarná terelni a figyelmet a termelést döntően meghatározó tulajdonviszonyok kérdéséről. Miközben az egyik irányban (a tudásalapú termelés, és tágabb értelemben az ilyen meghatározottságú teljes újratermelés) felvetésével szemben az ideológiagyanú fegyverével él (a tudás és tudatlanság szembeállítása átveheti a tulajdonnal való rendelkezés és a tulajdonnéküliség oppoziciójának szerepét), a tudástársadalom számos pozitiv és evidensnek tűnő tulajdonságával szemben már más stratégiát választ.

A tudástársadalomnak már a jelenben megvalósuló számos vetülete közül kettőt emel ki. Az egyik a tudás átfogó mediatizálódása. A tudás új mediatizálódását természetesen az informatika jelenti. Ebből kényszerűen következik egy olyan metatudás kialakulása, amely a gyökeresen és forradalmian felgyorsuló mediatizációban cirkuláló tudás uj elrendezését, kezelését, értelmezését kell hogy jelentse. Ez a metatudás, a tudás második emelete, kényszerűen másodlagos, a maga közvetítő mivoltában háttérbe szorítja a megalapozott és primér szaktudást. Ez klasszikusan kulturkritikai álláspont, az uj média, az uj társadalmi viszonyrendszer kritikusan erodálja a valódi tudás társadalmi cirkulációt és ezen keresztül érvényét.

A valóságosan létező tudástársadalom e kritikában elismert másik meghatározó vonása a tudás fokozódó piacosodásának kényszere. Ki tagadná (és tagadhatná), hogy ilyen piacosodási kényszer van, gondoljunk csak a magyar tudósoktól évente megjelenő új és önálló tudományos opuszok impozáns nagyságrendjére. De ez a második kritika két szempontból is sántit. Az egyik az, hogy az itt tematizált piacosodási kényszer jottányit sem különbözik a tudástársadalmat megelőző korszakok hasonlóan megrendítő piacosodási lényszereitől (gondoljunk ismét a magyar tudósoktól megjelenő önálló tudományos könyvek nagyságrendjének alakulására). De sántít ez a kritika abban is, hogy fel sem merül e kritika horizontján az új pozitivumok egyetlen eleme sem. Azokra az elemekre gondolunk, amelyek a piacosodási kényszer megléte mellett éppen kritikusan lecsökkentik a valódi tudáshoz jutás lehetőségeit.

A tudástársadalom e kritikájának gyenge pontja nem a pozitiv kifejtésben van. Ez a pont az, hogy az ideológiakritikai és a kulturkritikai elemzés és bírálat
nem szembesül az uj tudástársadalmat előkészítő összetevők közvetlen tárgyi szféréjával. Igy e kritika akár még igaz is lehet (ideológiakrikai és kulturkritikai szempontból), de ez sem teszi specifikussá. Hiszen ez az ideológiakritika a tudástársadalom specifikumait egyáltalán nem, a tudástársadalom előtti korszakokat azonban annál inkább érinti.

Kiss Endre