2003 Március






Tartalomjegyzék Tudatlanságtársadalom - avagy miért nehéz meghatározni a tudást Az európai és amerikai keresztyén egyházak Utolsó lap

Evolúció és fenntarthatóság

Szerző: Náray-Szabó Gábor

Napjainkban egyre nagyobb körülöttünk a bizonytalanság. Az egyik oldalon harsány optimizmus, a másik oldalon baljós jövendölések a környezet pusztulásáról, a közösségek bomlásáról, a növekvő társadalmi feszültségekről, a Nyugat hanyatlásáról. Még a gondolkodó emberek fejében is sokszor zavar uralkodik, eltűntek a biztosnak hitt fogódzók, ide-oda sodródunk az információ ránk zúduló áradatában, és erőt vesz rajtunk a szorongás.




A tudomány hatósugara egyelőre korlátozott ma még nem tudja megjósolni, hogy környezeti és társadalmi katasztrófák sorozata vár-e ránk a közeli jövőben vagy simának nevezhető átmenet után jutunk-e el a XXI. század végére, amikor már 11 Mrd ember fog élni és fogyasztani a Földön, sokak kívánsága szerint jóval többet, mint ma.


Alábbiakban arra keressük a választ, hogy fenntartható-e a technológia, a gazdaság, mindenek előtt a fogyasztás jelenlegi szédületes fejlődése, valóban diadalmenet lesz-e a XXI. század, vagy változtatni, változni kell, fel kell adni megszokott és nélkülözhetetlennek hitt szokásainkat, korlátozni kell az egyelőre bőségesen rendelkezésünkre álló anyagi javak fogyasztását. A racionális elemzéshez az univerzum történetéből indulunk ki, melynek törvényszerűségei az ősrobbanás óta évmilliárdokon keresztül napjainkig alakították a változásokat, valószínű tehát, hogy a jövőben is érvényesülni fognak. Nem kerülheti el a figyelmünket, hogy a világ egészének története egyúttal valamiféle fejlődés története is, megfigyelhettük vagy következtethettünk arra, hogy az idők során a világegyetem egyre szűkülő tartományában egyre fejlettebb rendszerek jönnek létre. Ugyan eredetileg Darwin evolúciós elméletét csupán az élővilágra vonatkoztatta, gondolatait, azóta sokan általánosították és alkalmazták kisebb-nagyobb változtatásokkal az egész univerzum történetének tárgyalása során.


Teilhard de Chardin (1980) nyomán fejlődés alatt az összetettség növekedését értjük, vagyis két rendszer közül azt tekintjük fejlettebbnek, mely összetettebb, komplexebb. Nehéz egzakt definíciót adni erre a fogalomra, itt most azt a rendszert tekintjük összetettebbnek egy másiknál, melyben az összetevők száma, kölcsönös függésük foka, valamint változatossága nagyobb. Egy kődarab viszonylag egyszerű, egy fényképezőgép ehhez képest bonyolult; egyszerűbb szervezet a baktériumé, sokkal komplexebb az emberé; az USA társadalma összetettebb, mint az amazóniai bennszülöttek törzsi közössége. Az univerzum fejlődése során, mely felöleli az ősrobbanást követő fizikai, csillagászati, geológiai és kémiai folyamatokat, a biológiai evolúciót éppúgy, mint az ember megjelenését követő pszichológiai és társadalmi jelenségeket, nyomon követhető a komplexitás növekedése, mint ezt alábbi rövid áttekintésünkben is látni fogjuk.


A modern kozmológiai elméletek szerint igen régen a világegyetem összes anyagát az úgynevezett ‘őstojás’, egy rendkívül kicsiny térfogatban összezsúfolódott hatalmas anyag- és energiacsomó foglalta magába (Peebles et al., 1998). Mintegy 12 milliárd évvel ezelőtt bekövetkezett az ősrobbanás és megindult a világegyetem evolúciója, melynek során egyre csökkent a hőmérséklet, ugyanakkor egyre nőtt az összetettség. Kialakultak a legegyszerűbb elemi részecskék, a proton és az elektron, majd az atomok, először a hidrogén és a hélium. Ez a két atom teszi ki ma is a világegyetem atomjainak túlnyomó többségét. A hidrogén-atomokból álló anyagfelhő csomósodni kezdett, megjelentek a csillagok és a csillag-rendszerek. A csillagok közötti térben jöttek létre először az összetett anyag építőkövei, a többféle atomból és elektronokból álló kémiai molekulák, majd négy és fél milliárd évvel ezelőtt kialakult a Naprendszer. A bolygók közül kitűnik különleges tulajdonságaival a Föld, melyen létrejött a különböző gázokból álló légkör, később jelentős mennyiségű víz csapódott le a felszínén, és az állandó vulkanikus tevékenység következtében folyamatosan változott, bonyolultabb lett. Már az élet megjelentése előtt kialakult egy szilikát ásványokból álló köpeny, az atomok változatos összekapcsolódása révén sokféle molekula keletkezett, melyek egyre bonyolultabbá váltak.
Az élet első jelei Földünkön, az ősóceánban, minden bizonnyal különleges és igen bonyolult szerves molekulák kialakulása után jelentek meg körülbelül három és fél milliárd évvel ezelőtt (Orgel, 1973). Tudni kell, hogy a vizes közeg kedvező feltételeket teremt a molekulák átalakulásához, újabb, bonyolultabb szerkezetek kialakulásához. A csillagközi térben vagy gázfázisban hasonló reakciók lezajlása kevésbé valószínű, mert a bonyolult molekulák alkotórészei ritkán találkoznak, ami pedig nélkülözhetetlen feltétele az építkezésnek. A vizes fázisban lomhábban mozognak a molekulák, környezetük sokszor bizonyos irányító hatást is kifejt rájuk, ezért adottak a feltételek a bonyolultabb rendszerek kialakulásához. Az ősóceánban úszkáló biológiai makromolekulák egyelőre ismeretlen módon összeszerveződtek, valószínűleg olyan csoportosulások alakultak ki, melyek az élet előzményeinek tekinthetők. Viszonylag gyorsan, néhány százmillió év alatt kialakultak a legegyszerűbb életműködést mutató egysejtűek, majd a bonyolultabb élő szervezetek, elindulhatott az evolúció, kikényszerítve a sejtek, és az általuk alkotott szövetek egyre szervezettebb együtteseinek létrejöttét. Megjelentek az első növényi sejtek, melyekből a mai növényvilág kifejlődött, majd ezekből elágazódva a legegyszerűbb állatokban fokozatosan kialakult az idegrendszer primitív formája, később ennek növekedése és differenciálódása szabta meg a fejlődés irányát. A törzsfejlődés sikeres ága a gerinceseké, mely halakon, hüllőkön és madarakon keresztül vezetett az emlősökhöz. Egyre nagyobb és egyre differenciáltabb lett idegrendszerük, agykoponyájuk térfogata egyre nőtt.
Szinte észrevétlenül, körülbelül egymillió évvel ezelőtt tűnt ki a főemlősök közül az ember, az első tudatos lény, akit nyilvánvalóan idegrendszerének, agyának rendkívüli fejlettsége különböztet meg valamennyi élőlénytől. Az egyes emberek csoportokba szerveződtek, fokozatosan létrejöttek a különböző emberi közösségek, mindenek előtt a család, melyen belül szükségletté vált az utódok nevelése, az ismeretek kicserélése, a beszéd, a gondolatok egyeztetése és az összehangolt cselekvés. Megjelent a nyelv és az emlékezet, melyek segítségével tárolhatók, elemezhetők és továbbadhatók a napi tevékenység során szerzett információk. A családok az idők során egyre nőttek és erősödtek, kialakultak belőlük a nagyobb közösségek, a nemzetségek és a törzsek, melyek letelepedtek, megteremtve a mezőgazdasági tevékenység feltételeit. A közös termelés céljából helyhez kötött ember-csoportok egyre szervezettebbek lettek, és mintegy tízezer évvel ezelőtt megalapították az első városokat. Kialakult az írás, feltalálták a könyvnyomtatást, mely a megszerzett információ rögzítését és terjesztését tette lehetővé. A XV. és a XVI. század fordulóján megindultak a nagy felfedezések, Galilei, Newton és társaik munkásságával elindult diadalútjára a tudományos forradalom. Az amerikai magyar Neumann János elméleti munkássága alapján kifejlesztett számítógép a tudományos laboratóriumokból kiindulva mára betölti mindennapjainkat. Ez oda vezetett, hogy az elmúlt évtizedekben egyre gyorsulva haladunk az információs társadalom felé, ahol összekapcsolhatók az emberi agyak is, melyek a hálózat révén azonnal és óriási bőségben érhetik el az emberiség által felhalmozott információkat, egyúttal bővíthetik is azokat saját felismeréseikkel.
Az univerzum hosszú történetének tanulmányozása során, melyről a mai tudomány egyre részletesebb és egyre több ismeretet szolgáltat, felismerhetővé vált néhány markánsan érvényesülő irányzat, mely évmilliárdok során befolyásolta, vélhetőleg még a jövőben is sokáig fogja befolyásolni a folyamatokat. Ha nyomon követjük az evolúció főbb állomásait, hamar szemünkbe ötlik, hogy az idők múlásával nem tűnnek el véglegesen az egyszer már kialakult szerkezetek és megoldások, hanem éppen ezekre alapozva jönnek létre az egyre összetettebb rendszerek. Az új tehát megőrizve haladja meg a régit, lényegében rá épül, miközben kiküszöböli, mintegy zárójelbe teszi annak feleslegessé vált elemeit. A biológiai evolúció kezdeteitől egyszerre volt jelen a verseny, ami a győztes biológiai egyedek önfenntartását, életfeltételeinek javítását szolgálta és szolgálja ma is, valamint az együttműködés, ami viszont a faj fennmaradásának lehet a záloga. Az első irányzat rövidtávú, míg a másik hosszú távú ‘érdekeket’ fejez ki. Az univerzum történetének fontos vonása a gyorsuló idő: a komplexitás az ősrobbanás óta gyorsulva növekszik, aminek valószínű oka, hogy a már meglévő struktúrákra építkezve gyorsabban jöhet létre valami új.


A fenti általános szabályszerűségek közül vegyünk most kettőt szemügyre, amelyeknek kiemelt szerepet játszanak könyvünk témája szempontjából. Az egyik az önfenntartás ösztöne és a hozzá kapcsolódó verseny a táplálékért, az élőhelyért, a másik a fajfenntartás ösztöne, mely szaporodásra készteti az egyedeket, hogy ez által sokszorozzák meg magukat, újítsák meg fajukat, és maradjanak fenn utódaikban pusztulásuk után is. Az önfenntartás előfeltétele az anyag és az energia folyamatos fogyasztása, melyet jelentősen megkönnyíthet a környezetből megszerzett hasznos információ, bizonyos értelemben beszélhetünk tehát információfogyasztásról is. Az anyag- és energiafogyasztás azért nélkülözhetetlen, mert az élő rendszerek egyik legfontosabb ismérve a metabolizmus, vagyis a külvilágból felvett táplálék célszerű átalakítása az élet fenntartásához és a szaporodás biztosításához szükséges anyagokká. Így lesz az emlősök táplálkozása során elfogyasztott húsból izom, a tejtermékekből csont, a gyümölcsökből az életműködés biztosításához szükséges vitamin. A metabolizmushoz energiára van szükség, amely főként az elfogyasztott táplálékból, de közvetlenül a környezetből is származhat például a nap fényéből vagy a tűz melegéből. A növények a bennük lejátszódó fotoszintézis során széndioxidot és vizet alakítanak át szerves anyaggá a Nap fényenergiájának felhasználásával, végső soron ez a folyamat szolgáltatja a táplálékot az összes többi élőlény számára is. A fejlettebb lények már nemcsak a táplálékukat fogyasztják, hanem más anyagokat is, a termeszek például váruk építéséhez a környezetükben található cellulózt, származzék az egy korhadt fából vagy egy ház gerendáiból. A madarak összehordják fészkük építéséhez a leveleket és a gallyakat, a fecskék még sárral is megerősítik fiókáik menedékét. A differenciált fogyasztás ‘élharcosa’ nyilvánvalóan az ember, aki nemcsak a táplálkozáshoz, a ruházkodáshoz, a lakóhely felépítéséhez, a közlekedéshez, hanem a szórakozáshoz és a sokszor öncélú kényelem megteremtéséhez is hatalmas mennyiségű anyagot és energiát fogyaszt. A fejlettebb idegrendszerrel rendelkező élőlények, mindenek előtt az ember nemcsak anyagot és energiát, hanem információt is fogyasztanak, vagyis adatokat, tudást, sőt érzelmeket cserélnek ki a környezetükkel. A hangyák jellegzetes tánccal közlik a szembejövő bolybeli munkással, hogy merre keresse a táplálékot, a delfinek már néhány tucat szót használnak egymás között közölnivalójuk továbbadására, a mai emberi társadalom pedig joggal kapta az ‘információs’ jelzőt, hiszen mostanára az ismeretek váltak a fejlődés, a túlélés, a hatalom legfőbb biztosítékává és forrásává.
Az élő szervezetek evolúciójának meghatározó tényezője az önfenntartás és a fajfenntartás által egyaránt vezérelt verseny az egyedek és a fajok között a fogyasztás növeléséért, a korlátozott forrásokért, mint amilyen az élelem, a víz, a szexuális partner vagy az élettér. Az evolúció darwini elmélete szerint a nagy számban megszülető, egymáshoz hasonló, de mégis jelentős különbségeket mutató populációban azok az egyedek, illetve közösségek tudtak és tudnak előnyhöz jutni, ezáltal fennmaradni, melyek jobban alkalmazkodtak a környezethez. Ha ez a környezet száraz volt, akkor a jó versenyző kevés vízzel be tudta érni, illetve hosszú ideig tárolni tudta az éltető nedűt, mint a kaktuszok vagy a sivatagi tevék. Ha hideg volt, akkor meleg bundát növesztett, mint a jegesmedvék, ha kevés volt a táplálék télen, akkor tartalékot tudott gyűjteni, mint a hörcsögök. Azok az egyedek tudtak szaporodni, azok adták át a génjeiket az utódjuknak, melyek jobban alkalmazkodtak, vagyis jobban versenyeztek.


A XXI. század első éveire már sokak előtt világossá vált, hogy az ember önfenntartási ösztönből fakadó csillapíthatatlan vágya a fogyasztásra, annak növelésére számtalan korlátot ledöntve diadalmaskodik és önmérsékletet nem ismerve halad meg szinte minden mértéket. Ennek oka nem csupán a népességrobbanás, mely mára jelentősen megváltoztatta az egyes civilizációk erőviszonyait, és rövid időn belül felborította a korábbi egyensúlyt, hanem legalább ilyen mértékben az egy főre jutó fogyasztás jelentős növekedése. Ma már az emberek nagy tömegei nem csupán az élet fenntartásához és reprodukálásához, az utódok felneveléséhez szükséges minimális anyagot és energiát fogyasztják, hanem ki akarják elégíteni számtalan további materiális szükségletüket is, mint a divatos ruházat, a tágas lakás, a gondoskodó egészségügyi ellátás, vagy az utazás messzi tájakra. Elburjánzott a presztízsfogyasztás, mely minden civilizációban jelentős mértékben meghatározza a társadalmi hierarchiában elfoglalt státuszt, ezáltal az egyén önbecsülését is, tehát már nem a valódi szükségleteket, sokkal inkább lelki igények kielégítését szolgálja. Más szóval az anyagi fogyasztás növelésének vágya egy ponton túl már az egyén lelkiállapotából és nem a fizikai szükségleteiből ered. A fogyasztás modern kori bővülésének ijesztő vonása, hogy a szükségletek korlátlanul növekednek, minél nagyobb a jólét, annál nagyobb a szakadék az igények és kielégítettségük szintje között (Kopátsy, 1993). Bár ez a jelenség elsősorban a nyugati emberre jellemző, engednek a kísértésnek a ma élő többi civilizációk is, szinte valamennyiük fő célkitűzéseihez tartozik a fogyasztás növelése, ami csak a gazdaság modernizálásával, a technológia fejlesztésével, az irányítási rendszer átalakításával érhető el. A szükségletek kielégítése pillanatnyi örömmel jár, de csak addig, amíg újra meg nem jelenik a hiányérzet, majd az unalom, ez pedig újabb fogyasztásra késztet. A hasznos, de főleg haszontalan információk folytonosan áramlanak az egyén felé, aki ezért bizonyos függőségbe kerül, új inger hiányában hamarosan frusztrálódik, és ez az állapot újabb fogyasztásra ösztönzi.


A fogyasztás ugrásszerű növekedése súlyos következményekkel jár, és mára oda vezetett, hogy kizsákmányoltuk, és súlyosan elszennyeztük a környezetünket. Az általános helyzetet legjobban az energiafogyasztással jellemezhetjük, ami napjainkban eléggé riasztó képet mutat. Mindenek előtt vegyük tekintetbe, hogy egy átlagos ember életműködésének fenntartásához szükséges energia évi 150 m3 földgáznak felel meg, de valójában ennek a 14-szeresét használjuk fel ezerféle szükségletünk, mint a fűtés és hűtés, a főzés és élelmiszertartósítás, világítás, ipari tevékenység és szállítás kielégítésére (Schoot Uiterkamp, 2000). 1950 és 1970 között a kereskedelem által elosztott energia mennyisége évi 5 %-kal nőtt, ezután csökkent a növekedési ráta, mégis 1993-ra a világ energiafogyasztása másfélszerese lett az 1973. évinek, nyolcszorosa az 1950. évinek (UN, 1997). A fejlett ipari társadalmak az összes energia 60 %-át használják fel, ugyanakkor a fejlődő országokban tapasztalható, rendkívül gyors gazdasági növekedés miatt az ottani felhasználás dinamikusan nő, igaz ugyan, hogy igen alacsony viszonyítási alaphoz képest. A gyors növekedés ellenére, a népességrobbanás következtében a fejlődő országokban az egy főre eső energiafogyasztás még mindig nagyságrenddel kisebb, mint az ipari országokban. Bár az USA éves energiafogyasztásának a jelenlegi technológiával kiaknázható kőolajtartalékok a 120-szorosát, a földgáztartalékok a 90-szeresét, a kőszéntartalékok pedig az 1600-szorosát teszik ki, ha a világon minden ember annyit fogyasztana, mint az USA polgárai, az olajtartalékok csak 6, a földgáztartalékok pedig mindössze jó 4 évre lennének elegendőek, a kőszén sem tartana 80 évnél tovább. Márpedig sokan, sok szempontból mintának tekintik a Nyugatot, és bár szelídebb vagy durvább formában harcolnak vele, egy dologban minden más elvet feladva, mindenki hűségesen követi: növelni akarja életszínvonalát, más szóval az anyag- és energiafogyasztását.


A nagy igények nagy pusztítással járnak, eltűnnek a megújuló nyersanyagforrások, soha nem látott tempóban irtjuk az erdőket, szennyezzük az élővizeket, a levegőt, tesszük tönkre a termőtalajt. Sok-sok kisebb és nagyobb jel mutat arra, hogy képesek vagyunk maradandóan megsebezni az emberi léptékben hatalmasnak tetsző Földgolyót, veszélyeztetve a jövő generációk életlehetőségeit. Sokan hangsúlyozzák, hogy sürgősen neki kellene állnunk a világ átrendezéséhez, át kellene alakítanunk a fogyasztási szokásainkat, óvni kellene a környezetünket, féltve kellene őrizni anyag- és energiaforrásainkat. Vannak ugyan bíztató próbálkozások, a kormányok széleskörű egyetértését élvezi például az 1987-ben készült jelentés közös jövőnkről (Brudtland, 1987), világkonferenciát rendeztek a környezetről Rio de Janeiro-ban 1992-ben, majd 2002-ben Johannesburg-ban, sőt, úgy tűnik, hogy a népek meghallgatták a tudósok intő szavát és sikerrel fékezték meg az ózonlyuk növekedését, az alapvető irányzatok mégsem változtak. Meggyőző tudományos bizonyítékok híján, Japán csendes támogatásával, tíz évvel a rio-i konferencia után az USA kongresszusa nem hajlandó ratifikálni az üvegházhatást okozó gázok kibocsátását szabályozó kyoto-i egyezményt, folyamatosan növekszik a jövedelemkülönbség a szegény Dél és a gazdag Észak között, de a legfejlettebb országokon belül is. A növekvő feszültséget jelzi a new york-i Világ-kereskedelmi Központ elleni terrortámadás, a közel-keleti helyzet és számtalan kisebb-nagyobb válsággóc villódzása világszerte. Az óvatos ember ilyenkor elgondolkodik és mérlegelve a lehetséges veszélyeket, esetleg változtat szokásain, de ilyen viszonylag kevés van, legtöbben növelnék a fogyasztásukat.


Miközben egyre sikeresebben tudjuk kielégíteni az önfenntartási ösztönből eredő, zabolátlan fogyasztási vágyainkat, kevesebb figyelmet kap egy másik alapvető ösztön, mely a faj fenntartására irányul, és melynek meghatározó eleme az együttműködés. Az egyedek összehangolt, közös cselekvésének jelentősége az evolúció magasabb szintjeinek tanulmányozása során vált világossá, és fejlettebb élőlények esetében jelentős előnyöket biztosított a szövetségeseknek a kívülállókkal folytatott versenyben. Már az élő sejten belül is megvalósul a kooperáció az átörökítő és az energiatermelő egységek között, amit egyéb feltételek mellett az tesz lehetővé, hogy ezeket az egységeket, a sejtmagot és a riboszómát közös burok, a sejthártya veszi körül, így akadályozva meg eltávolodásukat egymástól a rendelkezésre álló térben, így segítve elő a működésükhöz szükséges anyagok cseréjét. Az élővilágban a példák sokaságát lehet találni az együttműködésre a sejtek differenciálódásától a rovarok jól szervezett közösségein keresztül az emberi társadalmakig. Az együttműködésnek az egyedek hasznát láthatják akkor is, ha lemondanak rövid vagy akár hosszú távú igényeikről, ezért cserébe viszont később jobb és több zsákmányhoz, nagyobb biztonsághoz juthatnak, csoportosan sikeresebbek lehetnek a létért folyó küzdelemben. Bizonyos fejlettségi szint felett a faj fenntartása is csak úgy lehetséges, ha megfelelő az együttműködés, hiszen az ivaros szaporodáshoz két fél kell, a tojó és a kakas közösen táplálják fiókáikat, a farkaskölykök csapatban tanulják meg a vadászat fortélyait. Már az állatvilágban is megjelenik az altruizmus, mely akár oda is vezethet, hogy az egyed nem követi önfenntartási ösztönét, hanem feláldozza érdekeit, akár az életét is az őt befogadó közösségért. Ez a fajta hősiesség az emberi történelemben nem ritka, gondoljunk csak a Thermopyle-nél harcoló görögökre vagy Dugovics Tituszra, akik életüket adták az őket felnevelő és megtartó emberi közösségért.
Konrad Lorenz Nobel-díjas biológus szerint az emberiség mértéktelen szaporodása, a társadalmak őrületig fokozódó versengése eredetileg a fajfenntartó ösztönből ered, így felfedezhető mögöttük valamely ősidők óta létező szükségszerűség (Lorenz, 1994). Mára azonban mind a szaporodás, mind a verseny kikerültek a hagyományos szabályozó mechanizmusok ellenőrzése alól, és elszabadulva jelentős károkat okoznak. Míg azonban a szegény Délen túlzott mértékű a szaporodás, a gazdag Északon ennek éppen az ellenkezője tapasztalható: itt stagnál, sőt fogyatkozik, és fokozatosan elöregszik a népesség. Ott sokan keveset, nálunk kevesen sokat fogyasztanak, az eredmény ugyanaz.
A mai nyugati civilizáció mindent megad az egyénnek, kevesebbet törődik viszont a közösséggel, még kevesebbet a jövővel, mintha nem is érdekelne senkit, mi lesz az emberiség sorsa néhány évtized múlva, ennek legfőbb oka az lehet, hogy egyre kevesebben hiszik, hogy van értelme az életnek. A Nobel-díjas Jacques Monod (1970) azt állítja, hogy ‘az ember végtére is megértette, hogy egyedül van az érzéketlen végtelenség univerzumában, melyből pusztán a véletlen folytán emelkedett ki’. Hankiss Elemér (1999) szerint ‘nem tudjuk a választ létünk végső kérdéseire, mert az ezekre adott válaszokat nem lehet sem bizonyítani, sem cáfolni. Nem tudjuk bizonyítani Isten létét, nem tudjuk, van-e élet a halál után, van-e célja a világegyetemnek és hogy működik-e valamilyen erkölcsi elv az univerzumban. Ez az állapot szorongással tölt el minket.’


A nagy jövedelemkülönbségek nagy feszültségeket is okoznak, amit sok képzetlen ember erőszakos bűnözéssel próbál feloldani. A milliós metropolisok, mint Los Angeles, Sao Paolo és Lagos a bűnözés melegágyai, ahol a jólszituált lakosok fegyveresen védett, kerítéssel körülvett gettókba szorulnak vissza. Ez nemcsak lehetőség, hanem kényszer is, hiszen a gyermekek sincsenek biztonságban, az Egyesült Államokban egy átlagos napon százezer tanuló visz magával fegyvert az iskolába és negyvenet sebesítenek vagy ölnek meg közülük. Az USA-ban bebörtönzöttek száma az 1980. évi 200 ezerről mára 1,4 millióra ugrott (New Scientist, 2002) és Kaliforniában a börtönökre fordított kiadások meghaladják a kulturális költségvetést (Martin és Schumann, 1998). A szervezett bűnözés ma már beszivárgott a politikába, a sportba és az élet sok más területére is. A kábítószerfüggés további bűnözést generál, a következő adag megszerzéséért a drogfüggő mindenre kész, feltör egy autót, lop a szupermarketben, de ha nincs más megoldás, gyilkol is. Az erőszak a konfliktusok rendezésének fő eszközévé vált, egy eltúlzott gesztus, egy félreértett megjegyzés, egy rossz hír gyenge idegzetű embereket indít arra, hogy azonnal üssenek, lövöldözzenek és kioltsák mások életét.


Az evolúció fontos szabályai közé tartozik, hogy a fejlődés során a számtalan versengő változat közül egy és csakis egy válik ki, mely egyesíti magában a korábban kialakult, legjobb megoldásokat. Ez a variáns jelenti a fejlődés sikeres irányát, míg a többiek zsákutcában rekednek, nem képesek megújulni és ugyan igen sokáig fennmaradhatnak, de már nem határozzák meg a jövőt. Így jelölték ki a sikeres irányt a sejtmaggal és energiatermelési központtal rendelkező eukarióta sejtek, majd ezekből különböző szervek épültek fel, közöttük a további fejlődést lehetővé tevő idegrendszer, mely a gerincoszlopban talált a legjobb elhelyezésre. Az evolúció előrehaladásával a gerincesek vették át a vezető szerepet a külső kitinvázuk miatt további növekedésre képtelen rovaroktól, melyek ennek ellenére ma is a legnépesebb családot alkotják az élővilágon belül, de már nem fejlődnek tovább. A további sikeres út az emlősök felé vezetett, mert a méhlepény lehetővé tette, hogy az utódok tovább élvezzék a biztonságot az anya testében és legyen idejük arra, hogy idegrendszerük, agyuk megfelelően kifejlődjön. Megjelent az ember, kialakult a nyelv és a történelmi változások során egyre nagyobb szerepet játszott az információ. A könyvnyomtatás, majd néhány száz év múlva az információs szupersztráda a nyugati civilizációt szenzációs magasságokba repítette, és a vezető helyen tartotta, de elérkeztünk oda, hogy már érezhetők a kifáradás jelei. Nehéz elhessegetni a gondolatot, hogy a jelenlegi fogyasztói társadalmi berendezkedés evolúciós zsákutcát jelenthet.

Irodalom

Brundtland, G.H., ed. (1987). Our Common Future, World Commission on Environment and
Development, Oxford University Press, New York.

Hankiss E. (1999). Az emberi kaland, Helikon, Budapest.

Kopátsy, S. (1993). A fogyasztói társadalom, Privatizácós Kutató Intézet, Budapest.

Lorenz, K. (1994). Az agresszió. Katalizátor Iroda, Budapest.

Martin, H.P. & Schumann, H. (1998). A globalizáció csapdája, Perfekt Kiadó, Budapest.

Monod, J. (1970). Chance et necessité, Seuil, Paris.

New Scientist (2002). Time to Rethink Everything, April 27, pp. 29-52.

Orgel, L.E. (1973). The Origins of Life, Wiley, New York.

Peebles, P.J.E., Schramm, D.N., Turner, E.L., Kron, R.G. (1998). Sci. Am. Special Issue: The
Magnificent Cosmos.

Teilhard de Chardin, P. (1980). Az emberi jelenség, 2. kiadás, Gondolat, Budapest.









Hirdessen itt! A szükséges információkat elolvashatja, ha erre a szövegre kattint.


A fenti dokumentummal kapcsolatos felelősség meghatározása