Agrárágazat főoldal   Agrárágazat 2007 November






Tartalomjegyzék Napraforgó termesztés-technológiai kézikönyv Növekvő Fendt eladások Utolsó lap

A napraforgó növényvédelmének fontosabb szempontjai

Szerző: Dr. Zsombik László  Szabó András

A napraforgó hazánk növénytermesztési struktúrájában egyre kiemeltebb szerephez jut. Ennek oka elsősorban abban keresendő, hogy a növény alkalmazkodóképessége kiváló, ezáltal a gyengébb adottságú területeken is eredményesen termeszthető. Mindemellett termesztése kevés speciális gépet igényel, az utóbbi években újra növekvő termésbiztonság kiszámíthatóbbá és tervezhetőbbé teszi e növényt.




Népszerűségét jól jelzi, hogy az elmúlt 4 évben a vetésterület nem csökkent 470.000 ha alá, ugyanakkor a termésátlag országos szinten meghaladta a 2,0 t/ha-t, ezzel az eredménnyel ismét Európa elitjébe kerültünk, az elmúlt két évben a jelentősebb napraforgó termesztő országok sorában az 1-2. helyet foglaltuk el a termésátlag tekintetében.

 

A napraforgó betegségei a termésbiztonság legmeghatározóbb tényezői egyes évjáratokban. Évente kisebb-nagyobb károkat okozva megjelenik az állományokban az alternáriás levél- és szárfoltosság, illetve egyre súlyosabb károkat okoz az utóbbi években a hamuszürke szárkorhadás is, mely elsősorban aszályos években lép fel. A szürkepenészes szár- és tányérrothadás csapadékos években jelentkezik elsősorban. A szárfoltosságok közül a fekete vagy fómás szárfoltosság az utóbbi években állandóan fellép az állományokban és változó mértékben károsít.

 

A fehérpenészes szár- és tányérrothadás hazánkban közönséges kórokozó, termesztett kétszikű növényeink többségén előfordul és károsít. A napraforgónál kiemelt jelentőségű ez a betegség, mivel a legnagyobb károkat ebben a kultúrában okozhatja. Jelentőségét tovább növeli, hogy az ellene való védekezés nem egyszerű, leginkább a megfelelő vetésváltással történő megelőzés vezethet eredményre. Azonban nem csak a napraforgó önmaga utáni legalább 5 éves vetési tilalmát kell betartani, hanem ebben az időszakban a fehérpenész és szürkepenész egyéb gazdanövényei (pl. repce, burgonya) sem kerülhetnek ugyanarra a táblára. A fertőzött tányér rostjaira esik szét (1. kép), a talajra hull a kórokozó kitartó képleteivel együtt, melyek 5 évig megőrzik fertőzőképességüket.

 

A 2005-2006. évek jól bizonyították ezen kórokozó veszélyességét, az augusztusi időszakban látványos károkat okozott a napraforgó állományokban. Így az idei évben is – a nagy mennyiségben visszamaradt fertőzési forrásnak köszönhetően – fel kell készülni a tányérbetegségek elleni védelemre, melyet a légi kijuttatás mellett hidas traktorral is jó minőségben lehet kivitelezni. A tányérbetegségek kialakulásában döntő fontosságú az augusztusi időszak csapadékossága, illetve a hibridek fogékonysága között is különbségek vannak. A kórokozó elleni védekezésben a készítményeket úgy kell megválasztani, hogy felszívódóak legyenek, lehetőleg minél hosszabb hatástartamúak és a tányérbetegségek mellett a szárbetegségek ellen is bizonyos mértékű védettséget adjanak. A kijuttatás időpontjának megválasztásánál fontos szempont, hogy virágzás kezdetétől kijuttathatók ezek a készítmények, lehetőleg a virágzás első felében juttassuk ki. Kijuttatástechnikai szempontból fontos, hogy megfelelő lémennyiséggel permetezzünk, apró cseppekkel a kedvező fedettség és a minél hatékonyabb felszívódás érdekében.

 

Igen rövid idő alatt a napraforgó egyik legjelentősebb kórokozó szervezetévé vált a „klasszikus” kórokozók mellett a diaportés szárfoltosság és -korhadás. Az általa okozott tünetek nagymértékben jelentkeznek a terméseredményekben, hiszen az asszimiláló-felület csökkentése, a szállítószövetek károsítása mellett a szilárdító szövetek pusztulása nyomán a szár eltörik, a tányér betakaríthatatlanná válik (2. kép). E kórokozó 1999 óta jelentősebb károkat csak elszórtan okozott, azonban már 2005-ben is egyre nagyobb mértékben ütötte fel fejét.

 

A kórokozó potenciális veszélyessége miatt fel kell készülni az ellene való védekezésre, melyben nagy szerephez jut az előrejelzésre alapozott megelőző védekezés, amit szántóföldi géppel, a napraforgó jelentős károsítása nélkül is el lehet végezni addig, amíg az erőgép a növényt nem töri.

 

A napraforgó egyik leggyakoribb betegsége volt a napraforgó peronoszpóra, amely súlyos károkat okoz. Hazánkban a hibridek kórokozóval szembeni rezisztenciája megfelelő, azonban az ilyen irányú nemesítést nehezíti, hogy a kórokozó folyamatosan újabb rasszokat képez. Az első tünetek már csírakorban jelentkeznek, a sziklevelek színén sárgulás, a fonákon kékesszürke vagy piszkosfehér penészgyep jelenik meg. Súlyos fertőzés esetén a csíranövények elpusztulnak, de jellegzetes tünet a napraforgó törpülése és ellevelesedése is. A kórokozó az idősebb növények alsó levelein tipikus peronoszpóra tüneteket mutat (a levél színén olajfolt, a fonákon fehér színű penészgyep). Rezisztens hibridek termesztésével a kórokozó jelentősége nagymértékben csökken, azonban az újabb rasszok megjelenése megnehezíti a rezisztencia nemesítést. A betegség elleni védelem másik módja a kaszatcsávázás, szisztemikus hatású gombaölő szerrel, melyet a vetőmag előállító üzemekben központilag végeznek. Fontos az 5-6 éves vetésváltás betartása és az árvakelések megsemmisítése.

 

A napraforgót a talajlakó kártevők (drótférgek, pajorok) nagymértékben károsíthatják. Kelés időszakában a fekete barkó és a hegyesfarú barkó rághatja meg a szikleveleket elsősorban száraz meleg tavaszokon. A rágcsálók közül a mezei nyúl és a mezei pocok okozhat tarrágásával nagy károkat. A poloskák közül a lucernapoloska okozhat szívogatásával nagyobb szemveszteséget.

 

A molyhos mezeipoloska Magyarországon mindenhol előfordul, napraforgón az egész tenyészidőszakban károsíthatja a leveleket, szárat, virágzatot és a termést. A napraforgó kelése után a csíranövények és a fiatal napraforgótövek levelei deformálódnak. A nőstény egyedek a tojások lerakása előtt tojócsövükkel hosszanti sebet ejtenek a száron és a levélnyélen. Ezeken a sebeken szövetburjánzások keletkezhetnek. A bimbókezdemények közepén is szívogatnak, az érés első fázisában lévő kaszatok a szúrás nyomán léhák lesznek, későbbiekben csökken az ezerszemtömeg és az olajtartalom.

 

A sárga szilva-levéltetű rendszeresen, jelentős mértékben károsítja a napraforgót. A megtámadott levelek besodródnak, megkeményednek, idő előtt lehullanak. A hajtás torzul, növekedése megáll. Nyár végén második, jelentős népessége alakul ki, főleg a napraforgón. A június végén beköszöntő nagy meleg hatására gyakran erőteljes levéltetű fertőzöttség észlelhető a korábban vetett állományokban. Ellenük a preventíven alkalmazott gombaölőszeres védekezéssel egymenetben kijuttatott felszívódó rovarölő szerekkel eredményesen védekezhetünk. A szívókártevők közül június végén megjelentek a poloskák is, melyek a csillagbimbós állapottól kezdődően a növény legzsengébb részein – így elsősorban a tányérkezdeményen – szívogathatnak. Amennyiben e két említett kártevő ellen védekezés szükségessé válik már virágzó állományban, a tányérbetegségek elleni védelemmel együtt, a méhkímélő technológia előírásait szigorúan be kell tartani.

 

A 2006. év egyik jelentős problémája volt egyes termőterületeken a napraforgó korai fejlődési szakaszában a mezei nyúl által okozott rágás. Elsősorban a lucernával szomszédos állományokban, táblákon a vetett terület akár 40-50%-án is tarrágást okoztak. A kártétel ideje a kultúrnövény szik-kétleveles állapota, ilyenkor a tenyészőcsúcs és a sziklevelek elfogyasztásával a növény végzetes pusztulását okozza. Sok esetben a rágás teljesen a talaj szintjéig megtörténik, az elszáradt csonk így a talaj felszínén szabad szemmel alig látható, csak a tőhiány a felületesen látható kár. Mindemellett a tarrágott részeken a növény árnyékoló hatása csökken, ezáltal a gyomosodás mértéke is jelentősen megnő ezekben az állományokban.

 

A gyomnövényzet összetételét nagymértékben meghatározza a vetés ideje, ugyanis a vetőágy-előkészítés talajmunkáival egyidejűleg elpusztítjuk a korábban kicsírázott gyomnövényeket. Minél korábbi a vetés, annál kevesebb gyomot tudunk a talajmunkákkal elpusztítani.

Legnagyobb tömegben a T3-as és a T4-es életformacsoportba tartozó egy- és kétszikű fajok fordulnak elő. Az előbbi csoportból a vadrepce és a repcsényretek, az utóbbiból a muharfajok, a kakaslábfű, a pirók ujjasmuhar, a disznóparéjfélék, a libatopfélék, és a keserűfűfajok találhatók meg tömegesen. Az évelők sorában a G1 csoportba tartozó fenyércirok, valamint a G3 életformájú apró szulák és a mezei aszat okozhat gondot.

 

A napraforgóban a veszélyes, nehezen irtható fajok különösen nagy gondot okoznak, ezek közül is kiemelkedik a parlagfű, melynek visszaszorítása széleskörű szakértelmet és gyakorlati tapasztalatot igényel. A nehéz irthatóságot az okozza, hogy ez a gyom melegigényes, így csak késő tavasszal kel, amikor a preemegens készítmények már hatásukat vesztik. Mindemellett képesek mélyről is csírázni. Itt kell megemlíteni a csattanó maszlagot és a vadkendert. Egyes területeken az olasz szerbtövis és a selyemmályva okozhat nagy problémát az előzőekben említett okok miatt.

 

Kardinális kérdés a napraforgó termesztésében a hatékony gyomirtás. Ennek fő problémáját a későn kelő, melegigényes gyomnövények (szerbtövis, vadkender, csattanó maszlag, selyemmályva) jelentik. Ellenük a preemergens készítmények – főként, ha a hatáshoz szükséges bemosó csapadék mennyisége is kevés – sok esetben kevésbé hatékonyak. E probléma megoldásában juthatnak jelentős szerephez azok a technológiák, melyeknél a hibrid toleráns az adott posztemergens gyomirtószerre. Ezeknél a technológiáknál azonban nem szabad elfelejteni, hogy a posztemergens készítmények csak a megfelelő toleranciával rendelkező hibrideknél használhatók, más esetben a napraforgó is kipusztul. 2006-ban az időben vetett és preemergensen kezelt állományokban a csapadékos tavasznak köszönhetően a gyomosság kismértékű volt, egyes készítmények esetében heves esők után a levélre felverődött gyomirtószer múló fitotoxikus tüneteket okozhatott.

 

A posztemergens gyomirtás nagy problémája volt a napraforgó termesztéstechnológiájának. Kétszikűek ellen hagyományos termesztéstechnológiában a viszonylag kevés készítmény alkalmazható. Újabban – a kukoricához hasonlóan – megjelentek az imidazolin toleráns napraforgó hibridek, melyek imidazolin-származék gyomirtókkal posztemergensen kezelhetők. Emellett megjelentek más, nem imidazolin típusú gyomírószerekre toleráns napraforgó hibrikek is. Az egyszikűek ellen speciális gyomirtó szerek alkalmazhatók a gyomok 2-4 leveles fenofázisában.

 

Az érés egyöntetűbbé tételére a vegyszeres állományszárítás alkalmazható napraforgónál. Sok esetben a tányérból kicsépelt kaszat nedvessége kedvező lehet, ugyanakkor a nagy nedvességtartalmú tányér és szár a kombájn cséplőszerkezetében a kaszat nedvességét jelentősen, akár 4-6%-kal is megnövelhetik. Gyomos állományban ez az érték tovább növekedhet. Nedvesebb tányérból a cséplés minősége is romlik, mindemelett a betakarított termény szennyezettsége is növekszik. Az alkalmazható desszikánsok két csoportba sorolhatók. Az ún. regulátor típusú állományszárítók esetén a kijuttatást 30-35% nedvességtartalomnál kell elvégezni. Az ilyen típusú készítmények hatásukat a kijuttatást követő 2-3 héten belül fejtik ki, kifejezett gyomirtó hatásuk nincs, így gyomos állományban alkalmazásuk nem javasolt. E készítmények a növény sejtöregedési folyamatait gyorsítják fel, így érik el az állomány vízleadását. A herbicid típusú készítmények totális hatású gyomirtószerek, így gyomos állományban alkalmazhatók. A kijuttatás ideje általában a virágzást követő 6-8. hét (a hibrid tenyészidejétől függően), ekkor már a termés mennyiségét és az olajtartalmat nem befolyásolja számottevően. A herbcid típusú állományszárítók esetén a kijuttatást követően 4-10 nappal a betakarítást meg lehet kezdeni. Desszikálás esetén azonban a betakarítást előre meg kell tervezni, ugyanis az aratás elhúzódása esetén a desszikált állományban a kaszatpergés mértéke jelentősen növekszik.

 

Az utóbbi években mind a termés mennyisége, mind a vetésterület tekintetében dinamikus növekedés mutatkozik. Ennek oka elsősorban abban keresendő, hogy az említett években a betegségek fellépése kevésbé drasztikus volt (kivétel a 2005. év, amikor a tányérbetegségek nem egy esetben 50% fölötti termésveszteséget okoztak), elsősorban a szárbetegségeket okozó gombabetegségek mértéke csökkent jelentősen. Arról azonban nem szabad megfeledkezni, hogy ezek a betegségek nem tűnnek el, minimális szinten ebben az időszakban is jelen vannak az állományokban, robbanásszerű elterjedésükhöz szükséges nagymennyiségű fertőző forrás mennyisége fokozatosan emelkedik, így a kórokozó számára kedvező időjárási viszonyok között erőteljes fertőzés kialakulása nem kizárt az elkövetkezendő időszakban.

 

Dr. Zsombik László – Szabó András

DE-ATC MTK Növénytudományi Intézet

 








Hirdessen itt! A szükséges információkat elolvashatja, ha erre a szövegre kattint.


A fenti dokumentummal kapcsolatos felelősség meghatározása

Agagrárágazat Archívum, év/hónap
2001 2002 2003 2004 2005 2006 2007 2008 2009 2010 2011 2012
12 12 12 12 12 12 12 12 12 12 12
11 10 10 11 11 11 11 11 11 11 11 10
10 09 09 10 10 10 08 10 10 10 09
08 08 09 09 08 06 09 09 09 09 08
06 06 08 08 06 05 08 08 08 08 07
05 05 06 06 05 04 06 06 06 06
04 04 05 05 04 03 05 05 05 05 05
03 03 04 04 03 02 04 04 04 04 04
02 01 03 03 02 03 03 03 03 03
01 02 02 02 02 02 02 02
01 01 01 01 01