Lapunkban csaknem hét éven át szakcikkek sorát jegyezte Kelényi Ákos nyomdamérnök, a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem és a Magyar Képzőművészeti Egyetem óraadó tanára. A Nyomdaipari Egyesülés egykori elnöke, a Magyar Nyomdász Szakmai Szövetség korábbi főtitkára nevéhez számos tankönyv kötődik. Neves grafikusok, fotóművészek nőttek fel a tőle szerzett nyomdai tudással. Hozzá siettünk Ráckevére, ahol szeretett szakmájáról, a nyomdászatról beszélgettünk.

Véget vetett nyomdaipari cikksorozatának Kelényi Ákos. Sokan írásai alapján ismerhették meg a nyomdai megoldásokat, gyakorlati technológiákat. Könnyen emészthető, a nem bennfentesek számára is érthető nyelven szólt a Transpack olvasóihoz. A csaknem hét éven át megjelent cikkeiben időről időre kitért a hazai nyomdaipar helyzetére, a csomagolóeszközök fejlődésére, a tudományos élet alakulására. Beszámolt a hazai és a nemzetközi nyomdaipari kiállítások hangulatáról. Az utolsó évben pedig a nyomdaipar környezeti kockázatára, a minősítések fontosságára hívta fel a figyelmet cikkeiben.

„Sajnos újabban gyakran járok temetésekre. Alig három hete vettünk búcsút Búzás Ferenctől, régi jó barátomtól. Az ő rábeszélésére vállaltam el 1985-ben mai Magyar Iparművészeti Egyetem grafikus és fotóművész hallgatóinak a tanítását. Egy-egy temetésen a régi jó szaktársak mellett eljönnek az idővel felnőtté vált gyerekeik is, akik tudják, ki vagyok, de szakmai tanácsért már a saját korosztályukhoz fordulnak. Ezt persze nehéz tudomásul venni. Még tartom a lépést a világgal, elolvasom a szakmai cikkeket. A két évvel ezelőtti düsseldorfi kiállításon még saját pénzből részt vettem, de már a legutóbbi birminghamin nem.”

Mint mondja, a Transpack-ban megjelent cikksorozatát azért hagyja abba, mert a technológiák végéhez ért. Ezzel teljesítette a hét éve vállalt feladatot. De nem csak emiatt érzi a váltás szükségességét.

„Betöltve a 71. évemet, az utóbbi években amúgy is lazult a kapcsolatom a nyomdaiparral. Nem akarok olyan dolgokhoz hozzászólni, amelyben már nem veszek részt, és amelyről legfeljebb kívülállóként mondhatok véleményt. Az elmúlt évek így is számos jó pillanatot nyújtottak, amelyek jóleső érzéssel töltöttek el. Kiderült például, hogy több tanítványom egyetemi jegyzet híján a Transpack-cikkek alapján vette a bátorságot, hogy vizsgapuskákat készítsen.”

Egykori diákjai közül többekkel máig jó viszonyt ápol. Az egyik egyetemen nem kell vizsgát tenni a félév elteltével, azonban ott is elvárja, hogy hallgatói látogassák az előadásait. Máig ragaszkodik ahhoz, hogy nála kötelező részt venni egy-egy üzemlátogatáson is. Mint mondja, a „művészpalánták” az ilyen alkalmakkor látnak életükben először működő nyomdát. Oktatási célból leginkább a közepes méretű üzemekbe viszi el tanítványait, mert meggyőződése, hogy leginkább ott nyílik lehetősége érdekesen bemutatni a választható eljárásokat az ofszettől kezdve a digitális nyomtatásig.

Elismeri, sosem volt egyszerű felkeltenie a művészlelkű tanítványai figyelmét. Számukra idegenek a jórészt műszaki és nyomdai ismeretek. Kezdetben 4-4 órás előadásokat tartott, sajnálatára ma már egyre csökkenő óraszámban kell összefoglalnia az egyébként nyomdászkörökben korábban 52 önálló szakmai terület jellemzőit.

Óráit látogató diákjai tisztelik amiatt is, mert válogat a sok ismeretből. A leendő művészek számára főként a szóba jöhető területekre helyezi a hangsúlyt. Például, hogy egy grafikai tervezőnek milyen nyomdászkövetelményeket kell teljesítenie. Mint mondja, korunk grafikusai mélységében is belenyúlnak számos klasszikus nyomdászfeladatba. A számítástechnika kiteljesedése tette lehetővé, hogy CD-n vagy interneten fogadják a nyomdák a kész terveket, igényeket, s ha nem találnak a tervezetben égbekiáltó hibát, teljesítik a grafikus kívánságát. Ennek egyik előfeltétele volt, hogy a nyomdák szabványos szolgáltatást nyújtanak, paramétereiket, vagyis az úgynevezett csekklistájukat átnyújtják a tervezőknek, akik ez alapján meghatározzák a szükséges papírminőséget, festékeket, a nyomat méreteit, stb.

Kelényi Ákos ahol csak tehette, így a Transpack-i cikksorozatában is hangsúlyozottan kiáll a nyomdák tanúsítása, a szabványok fontossága mellett. Úgy látja, a kívánatosnál lényegesen kevesebb nyomda vállalja a tanúsítást. „Az egyik cikkben hangot adtam aggódó véleményemnek, amelyből kisebb bonyodalom született. Nem tudtam, hogy a forrásként használt neves szaklap rendre fizetett hirdetésben adta le a listán szereplők nevét. Tévedésem belátva, elnézést kértem a felszólaló nyomda vezetőjétől. Végül is örömmel vettem, hogy többen teljesítik a tanúsítást, mint amennyit feltételeztem. Ugyanis a minősítés mind fontosabb megrendelői követelmény, a határon túli munkákhoz elengedhetetlen. Az utolsó cikkeimben emiatt tartottam indokoltnak a nagy környezetvédelmi rendszerek bemutatását”.

Felidézi, évekkel ezelőtt a környezetvédők Európa-szerte fenntartással voltak a nyomdákkal szemben. Éveken át igazgatótanácsi tagja volt a Nemzetközi Nyomdász és Kapcsolódó Ágazatok Munkaadói Szövetségének (Intergraf), így első kézből jutott hozzá a környezetvédelemről készíttetett nemzetközi tanulmányhoz. Nem csak ez alapján állítja, hogy nyomdáink nem érdemlik meg az időnként felerősödő negatív hangokat. Vitatja azt is, hogy a kis nyomdák méreteik okán netán nem is képesek teljesíteni a környezetvédelmi követelményeket.

„A világban a tíz fő alatti és körüli nyomdák az uralkodóak. Talán öt hatalmas nyomdavállalatot jegyeznek, a többi kicsi, illetve közepes méretű. A nagy célnyomdák csúcstechnológiát alkalmaznak, és kiemelt figyelmet fordítanak a környezetre. Egyre szigorodó nemzetközi minősítések és jogszabályok kényszerítik a legkisebbeket is a környezetvédelmi szabályok megtartására. A kisvállalkozások kénytelenek igazodni a követelményekhez, illetve szorítja azokat is, hogy csak korszerű festékekkel, adalékanyagokkal dolgozhatnak, hiszen a festékipar kínálatát ugyancsak meghatározzák, korlátozzák az előírások.”

Egyik cikkében kifejezetten a nyomdaipari hulladékok lehetséges sorsát hozta fel példának. A könyvtárakban, folyóiratraktárakban, az állami bürokráciát működtető hivatalokban óriási mértékben halmozódnak fel jogszabálygyűjtemények, illetve könyvek, ragasztott újságok, amelyek egyszer óhatatlanul a szemétbe kerülnek. Mi legyen a sorsuk a szintetikus ragasztókötéssel készített termékeknek? A visszadolgozás előtt a kötés széleit levágják, amely tetemes mennyiségű hulladék, csak Európában 35-50 ezer tonna évente. A levágott rész semmire nem használható, hőtermelésre egyszerűen el kell égetni.

A Nyomdaipari Egyesülés elnökeként, illetve a szakmai szövetség főtitkáraként tagja volt az uniós csatlakozást előkészítő csoportnak. Az uniós csatlakozás egyik nagy vesztese az élelmiszerágazat, amelynek súlyos terhei máig érezhetően aggodalmat okoznak az élelmiszercsomagolás révén a hazai nyomdaiparban is.

Itt az idő megkérdeznünk, a magyar elemzők annakidején ilyen a jövőképet láttak, vagy egészen mást?

Érvei történelmi léptékű ívet húznak. Mindennek van előzménye és következménye.„Nagyképű duma lenne, hogy mi megmondtuk, és az lett” – mondja komolyan. „A rendszerváltás előtt 42 állami és tanácsi nyomdavállalat működött Magyarországon, az utóbbiak számos területi kirendeltséget alapítottak. Európában a mikro-vállalkozások aránya 90 százalék ma is, ebből nem volt nehéz kiolvasni, hogy addig nem nyugszik meg a hazai piac, amíg egy hasonló szerkezet nem alakul ki. A szakmai szövetségünk első alapítói a nagy cégek köréből kerültek ki, a kicsik sokáig nem voltak igazán kíváncsiak okosságainkra. De máig nem aprózódott el a szövetség, amely igazolja a szervezet létjogosultságát, működésének helyességét, eredményeit. Amikor egy-egy fórumon találkoznak a nyomdák vezetői, hamar kiderül még a kívülállók előtt is, hogy a kezdeti bizalmatlanságok után sokat fejlődött az ágazat. Ez elősegítette, hogy a mostani cégek technológiai rendszerben és piaci szereplésben is egyre erősödő módon kiegészítik egymást.”

A hazai nyomdaipar története nem teljes annak a felemlítése nélkül, hogy magyar nyomdászok a nyolcvanas évektől jellemzően német nyomdagépekkel dolgoztak, míg az alkalmazott technológiák versenyképes eljárásokat takartak. Nagy gátként tornyosult azonban a külföldre esetleg kacsintó vállalkozások előtt, hogy a nyomdaipar nagyon kötődött a nyelvhez, illetve, hogy határainkon túlra csak korlátozottan dolgozhattunk. Számos okból. Nyugaton szinte órányi pontosságú szállítási igényt várnak el egy nyomdától, a teljesítést azonban könnyen veszélybe sodorta egy-egy akkurátus vámvizsgálat. A nyugati piacok kinyílásával, illetve a nyomóforma-készítés digitalizálásával szinte pillanatok alatt kiteljesedetté, korlátlanná vált az expor-import kereskedés a nyomdaipari vállalkozások előtt. Kelényi Ákos elismeri, a szakma fogcsikorgatva nézte az import alakulását, hiszen nem várt módon lengyel, szlovák újabban román nyomdákkal kellett/kell versenybe szállni. Kezdetben kevesen számoltak többek között a könyvnyomtató piac földrészeken átnyúló kihívásaival. Az pedig tény, hogy az adatok alapján ma már minden negyedik könyvet külföldön, például Kínában nyomtatják.

De egyéb folyamatok is írják a hazai nyomdászat krónikáját. Az utóbbi években erősödött a magyarok jelenléte az európai piacon, de mennyiségében nincs előbbre lépés, változatlanul 5-7 százalék a nyomdatermékek exportja. Olyan világot élünk, ahol nincs önálló magyar, lengyel vagy szlovák stb. piac, mert ott készítik el a nyomdai munkákat, ahol az elvárt feladatra leginkább felkészültek. Példa erre a National Geographic nyomtatása, amelyet igényes portugál, lengyel és német nyomdák – másokat megelőzve – tartanak a kezükben. Nagy sikere a váciaknak, hogy az eredetileg ír befektetésként alapított nyomda nagy kockázatot vállalva, de visszahódította Pozsonytól a vastag folyóiratok nyomása mellett a reklámnyomtatványok és a csomagolóanyag-nyomtatás több megrendelőjét. A siker itt sem magától született meg, jelentős fejlesztések előzték meg, modern és termelékeny gépsorokat állítottak üzembe.

Kelényi Ákos az elsők egyike volt, aki már az ezredforduló idején figyelmeztette a szakmai köröket a digitális nyomtatás feltartóztathatatlan előretörésére, illetve fogadására. Szavaira akkor kevesen figyeltek oda. „Át kell szervezni a kereskedelmi hálózatot, és újjá kell építeni a kereskedelmi szervezetet egy teljesen új vállalatirányítási rendszerben” – hangoztatta amikor csak tehette. Szavai megalapozottságát a nemzetközi szövetségektől merítette. A magyar szövetség lefordíttatta, hogy idehaza sokan megismerhessék azt a tanulmányt, melyben az európai nyomdaipar sorsát vázolták fel. Itt írták le először a digitális technológia támasztotta új követelményeket, többek között, hogy egy megerősített kereskedelmi háttérrel kell felkészíteni a megrendelőket a digitális nyomdatechnológia kínálta lehetőségek megismerésére, alkalmazására.

Az utóbbi tíz-tizenöt év nyomdaipari újdonságai ugyancsak szerepeltek Kelényi Ákos cikkeiben. Szólt a digitális technológia elterjedését lehetővé tevő, illetve szélesedő papírkínálatról, a kötészet számára tervezett új gépekről és berendezésekről. Ám a jövő nyomdászatáról és megoldásairól már valaki más számol be olvasóinknak. Ezt a részét a kérdésnek, másképp kell megoldanunk. Egyelőre csak annyit kívánunk megjegyezni, a Transpack szaklap továbbra is fontosnak tekinti a csomagolóipar számára megkerülhetetlen nyomdai hátér fejlődésének bemutatását.

A feladat adott. Leendő szerzőinknek példát mutatva Kelényi Ákos tanár úr kijárta az utat.