Lóránt Károly
Amiről Ricardo nem így álmodott
2000-12-23 (a nyomtatott MH cikke)

Nevezhetnénk akár a globalizáció és az ellenfelek szembenéző esztendejének is a búcsúzó 2000-iket. Egyik fő színhelye Prága volt, ahol a világ mintegy 40 országából összesereglett tüntetők skandálták jelszavaikat az ottani kongresszusi központnál, amely a Világbank és a Nemzetközi Valutaalap éves rendes közgyűlésének adott otthont.
A nemzetközi pénzügyi szervezetek és a Világkereskedelmi Szervezet által képviselt gazdaságpolitika mögött a neoliberális közgazdasági elmélet katedrálisszerű építménye áll, amely néhány soha nem bizonyított, csupán hitvallásként elfogadott állításra épül. Így a neoliberalizmus szerint a haladás legfőbb kritériuma a GDP pénzügyi szempontból fenntartható leggyorsabb növekedése. - fölfogás szerint a szabad, a kormányok által nem befolyásolt piacok az erőforrások leghatékonyabb, társadalmi szempontból optimális elosztását eredményezik. A gazdasági globalizáció erősíti a versenyt, növeli a hatékonyságot, munkahelyeket teremt, alacsonyan tartja az inflációt, növeli a fogyasztók választási lehetőségeit, és összességében majdnem mindenkinek előnyös. Igaz, a jövedelmi és vagyoni különbségek nőnek, de a jólét "leszivárog", és végül a vesztesek is jobb helyzetbe kerülnek.
A civil szervezetek szerint a valóság tényei nem támasztják alá ezeket a feltételezéseket, sőt a legtöbb esetben élesen ellentmondanak nekik. A haladás nem mérhető csupán a GDP növekedésével. A szabad kereskedelem mellett felhozott mai érvek jórészt visszavezethetők Adam Smith és David Ricardo elméletére. Ricardo példájában mind a bort, mind a szövetet kevesebb munkaerő-ráfordítással lehetett előállítani Portugáliában, mint Angliában, ám Portugáliában a borkészítéshez relatíve kevesebb munkaerőre volt szükség. Így Portugália a borra, Anglia a szövetre szakosodott volna. Smith és Ricardo azonban nem számolt a tőkemobilitással. A mai körülmények között Ricardo ugyancsak csalódott lenne, mert termékspecializáció helyett az angol tőke Portugáliába áramlana, az angol szövetgyártás pedig tönkremenne.
És pontosan ez az, ami manapság történik. Magyarországon a német bérek egyhetedéért lehet autókat gyártani, tehát a német autó-összeszerelő üzemek egy része 600-800 kilométerrel keletebbre települ. Ezeket az autókat azután nagy profittal lehet értékesíteni Németországban. A probléma e rendkívül előnyös konstrukcióval azonban az, hogy a gazdasági élet körforgás. Ami az egyik oldalon bérköltségként jelentkezik, a másik oldalon vásárlóerő. Magyarországon - a sokkal alacsonyabb bérek miatt - mindent olcsóbban lehet gyártani, mint Németországban, tehát mindent Magyarországon kellene gyártani és Németországban eladni. De ki venné meg Németországban az autókat, ha senkinek nem lenne munkája?
A gazdasági globalizáció olyan folyamat, amely számottevően csökkenti a helyi társadalmak és kormányok szuverenitását, az állampolgárok életét érintő legfontosabb kérdések eldöntését multinacionális vállalatok, pénzügyi spekulánsok, a helyi közösségeket nem ismerő döntéshozók kezére játssza át. A jövedelmek országok közötti és országokon belüli átcsoportosulásához vezet, amelynek keretében a gazdagok még gazdagabbak, a szegények még szegényebbek lesznek.
A gazdasági globalizáció hívei azt állítják, hogy ez természetes és visszafordíthatatlan folyamat. De ez csak akkor lenne igaz, ha olyan gazdasági és szellemi többletet nyújtana más fejlődési alternatívákkal szemben, amely a népek túlnyomó többségének valódi felemelkedést jelentene. A valamikori géprombolás éppen azért nem volt eredményes, mert a gépesítés bár kezdetben munkahelyek elvesztésével járt, hosszabb távon még több munkahelyet teremtett, és jelentősen növelte a termelékenységet és ezáltal az életszínvonalat. Jelenleg azonban szó sincs erről.
Az IMF, a Világbank és a Világkereskedelmi Szervezet csak végrehajtója a neoliberális gazdaságpolitikának. A civil szervezetek jól tudják, hogy e szervek vezetői és munkatársai közalkalmazottak, azt a politikát hajtják végre, amelyet az ellenőrző hatalmak - tulajdonképpen a legnagyobb hét ipari hatalom, az Egyesült Államok, Japán, Franciaország, az Egyesült Királyság, Németország, Olaszország és Kanada kormányai meghatároznak. A dolgok azonban többnyire az Egyesült Államok álláspontjának megfelelően alakulnak. Egy gazdaságpolitika végrehajtása nem lehetséges pusztán az érdekek meztelen kimutatásával, valamilyen ideológia is kell, amely azt "eladja" a társadalomnak. Ezeknek az ideológiáknak a kidolgozására szolgálnak a különböző agytrösztök. A szélesebb közvéleményre a legnagyobb hatást talán a chicagói egyetem professzorának, Milton Friedmannak A szabad választás című könyve gyakorolta, amely a szabad piacok és a szabad vállalkozás dicshimnusza. Az amerikaiak többnyire hazafias meghatottsággal olvastak őseikről, hogy "amikor megérkeztek, nem várták őket arannyal kikövezett utak, nem találtak könnyű életet. Viszont kaptak szabadságot és lehetőséget, hogy képességeik legjavát kifejthessék". Milton Friedman könyvében egyszerűen megfeledkezik arról, hogy ezek a találékony, keményen dolgozó emberek otthon Írországban ugyanezekkel a képességgel és ugyanilyen szabadsággal éhen haltak a burgonyavész következtében. Valami más is kellett tehát számukra, mint a szabadság, és az a más az indiánok földje volt.
A globalizáció előretörése azonban nem lehetett volna ilyen sikeres a hatalmas médiatámogatás nélkül, amely a folyamatot olyan ellenállhatatlan történelmi törvényszerűségnek mutatja be, mint Marx a társadalmi rendszerek fejlődését. Valójában lenyűgöző, hogy a világmédia milyen egyöntetű elítéléssel nyilatkozik a globalizációellenes mozgalmakról. A The Economist például a seattle-i tüntetőket nemes egyszerűséggel csürhének nevezte, de ugyanilyen hangnemben írt róluk a Time, a Newsweek, a Business Week és az International Herald Tribune is.
A szabad piaci viszonyok között mindenki a maga érdekét követi ugyan, ám egy "láthatatlan kéz" vezeti őket, hogy a magánérdekek végül is az egész társadalom javát szolgálják. A szabad piaci viszonyok, a szabad kereskedelem tehát mindenkinek előnyös. Ám ha ezt valaki a saját jószántából nem látná be, vannak eszközök nézeteinek megváltoztatására. Amikor például Kína a múlt század közepén megtiltotta az ópium bevitelét, és iparának védelmében általában is korlátozta az importot, a brit flotta addig lőtte Nankingot, amíg Kína kénytelen volt megnyitni piacait.
Az az alternatíva, amelyet a civil szervezetek a gazdasági globalizációval szemben ajánlanak, a legrövidebben úgy fogalmazható meg, hogy "lokalizáció globálisan", vagyis a döntések visszahelyezése helyi szintre. A lokalizáció alapvetően a hatalomelosztás megváltoztatását, a döntési jogkörök áthelyezését jelenti a nem választott transznacionális vállalatoktól, nemzetközi szervezetektől a demokratikusan választott helyi közösségekhez. A "lokális" vagy "helyi" jelző konkrét kérdésektől függően jelentheti a nemzetállamot, a nemzetállam valamely részét vagy földrajzilag összekapcsolódó nemzetállamok régióját. A lokalizáció közgazdaságtana arra a statisztikailag bizonyítható tényre épül, hogy az emberi szükségletek túlnyomó része helyileg gazdaságosan kielégíthető. A technikai fejlődés lehetővé teszi, hogy már viszonylag kisméretű üzemek is gazdaságosak legyenek. Mindezt figyelembe véve nem hatékonyságrontó az a követelés, hogy a termelőeszközök, valamint az áruknak a termelőtől a fogyasztókig terjedő útjának ellenőrzése kerüljön vissza a helyi közösségekhez.
Valamennyi közműnek, közszolgáltatásnak (vasút, távközlés, energia-, vízellátás, oktatás, egészségügy) és a termőföldnek, illetve a nyersanyag-kitermelésnek alapvetően a helyi közösségek tulajdonában kell lennie. A lokalizáció nem kereskedelemellenes. Pusztán az a célja, hogy diverzifikált helyi gazdaságokat hozzon létre és ne kényszerítsen minden vállalatot arra, hogy önkizsákmányoló nemzetközi versenyt folytasson addig, amíg maga vagy versenytársai el nem pusztulnak. Ez a megközelítés a "tedd koldussá a szomszédodat" nézetű globális verseny helyett egy sokkal inkább a kooperációra épülő "javítsd a szomszédod helyzetét" filozófiát részesíti előnyben.
A lokalizált világgazdaságban nincs szükség öldöklő globális versenyre. Így a tudományos és technikai ismeretek könnyebben, kevesebb kockázatot vállalva továbbadhatók távoli közösségek számára, segítve felemelkedésüket. A helyi közösségek közötti globális kapcsolat és az információk - közöttük a tudományos eredmények - áramlása az internet segítségével részben már ma is működik, részben tovább erősíthető.
A lokalizáció egyszersmind a helyi, nemzeti kultúrák sokszínűségének fenntartását is jelenti. A kulturális javak, eszmék áramlását nem kell korlátozni, a médiahatalomnak azt a koncentrációját azonban, ami a mai globalizációt jellemzi, meg kell állítani és vissza kell fordítani. A kultúra- és információközlő médiának alapvetően a helyi közösségek ellenőrzése alatt kell maradnia. A kulturális sokszínűség a kultúrák túlélése szempontjából ugyanolyan fontos, mint a biológiai sokszínűség (biodiverzitás) fennmaradása az élővilág fejlődése szempontjából.
A globalizációtól a lokális gazdasági rendszer kialakítása felé történő elmozdulás határozott intézkedéseket igényel.
Az egyik legfontosabb az "itt termelj, itt adhatsz el" elv megvalósítása az ipari és szolgáltatóágazatokban a transznacionális vállalatokkal szemben. Szükség van az adózási rendszer olyan átalakítására, amely csökkenti az élőmunka és növeli a tőkejövedelmek, a természeti erőforrások, szállítás, környezetszennyezés adóterheit.
A javasolt alternatíva és eszközrendszere kétségtelenül szöges ellentéte a ma uralkodó közgazdasági nézeteknek. Ugyanakkor rá kell mutatni arra, hogy valamennyi javasolt eszközt a gazdaságtörténetben már alkalmazták, és igen gyakran sikerrel. Az összes, ma fejlettnek tekinthető ország mind úgy tudott felzárkózni, hogy megfelelő védelemben részesítette gazdaságát, miközben igyekezett elsajátítani a korszerű technológiai ismereteket. Ez éppúgy igaz Angliára, amely hazai piacait a hajózási törvénnyel és más hasonló törvényekkel 200 éven keresztül védte, mint Németországnak a múlt század második felére tehető felzárkózására. A mai globalizáció - amikor a termelőeszközök nem a helyi társadalmak kezében vannak - tulajdonképpen a gyarmati rendszernek felel meg.
A lokális gazdaság megvalósítása nyilvánvalóan hosszabb időt igényel. Vannak azonban a civil mozgalomnak olyan követelései is, amelyek azonnal, jelenlegi érdekviszonyuk jelentősebb sérelme nélkül végrehajthatók. Ezek közül kiemelhető a súlyosan eladósodott országok adósságainak feltétel nélküli és teljes elengedése. Az adósságelengedésnek az az erkölcsi alapja, hogy az irreálisan magas kamatlábak és a történelmileg hátrányos cserearányok miatt a fejlett ipari országok már eddig is több jövedelmet vontak ki a fejlődő országokból, mint amennyi oda beáramlott. Az IMF és a Világbank térjen vissza eredeti feladataihoz, amire létrehozták, és ne kényszerítsék a hitelfelvevő országokat strukturális alkalmazkodási programok végrehajtására, vagyis gazdaságaik liberalizálására. A nemzetközi pénzügyi intézményekkel kötött szerződéseknek nyilvánosaknak kell lenniük, és a helyi nyelveken is publikálni kell azokat.
A politikai választásokat demokratikusakká kell tenni, véget vetni annak, hogy a politikai pártokat és a választási kampányokat az üzleti szféra finanszírozza.
A gazdasági globalizáció elleni küzdelem két szinten folyik. Az egyik az utcai tüntetések szervezése, amely ma már az egész világra kiterjed, "globalizálódik". Bárhol jöjjenek is össze a gazdasági globalizáció mögött álló erők, a helyi civil szervezetek tüntetéseket fognak szervezni. A küzdelem másik szintje az elméleti munka, amely keretében a civil szervezetek szakértői, a gazdasági globalizációt ellenző közgazdászok, szociológusok és más szakemberek elemzik a gazdasági globalizáció negatív hatásait, és dolgoznak ki alternatív gazdaságpolitikai javaslatokat. Mindkét tevékenység koordinálása, az információ- és véleménycsere a világhálón történik, és most jutott el abba a fázisba, hogy egy globális közösség jöjjön létre, amely négy kontinens (Amerika, Európa, Afrika, Ázsia) szakértőit és aktivistáit tömöríti.