Az Atkins-, Zóna- és Ornish-diétához a kutatók hozzávették még az ún. LEARN-diétát is, ez a jelenlegi mainstream ajánlásokat képviseli. A vizsgálat ilyenformán kiterjedt a diéta-filozófiák többé-kevésbé teljes körére, az igen alacsony szénhidrát-tartalmútól (Atkins), az igen magas szénhidrát-tartalmú étrendig (Ornish).

Az Atkins-diétán levők egy 2-3 hónapos bevezető szakaszban vettek részt, amikor arra kérték őket, napi 20 g vagy annál kevesebb szénhidrátot fogyasszanak, majd következett az átmeneti szakasz, a súlycsökkentő protokollhoz, napi 50 g vagy annál kevesebb szénhidrát-fogyasztás mellett.

A résztvevőket véletlenszerűen válogatták ki a négy csoport valamelyikébe. Mindenki kapott egy diétáskönyvet és nyolc héten át heti egyszer tanfolyamon vett részt, ahol a kérdéses diétát részletesen is megtárgyalták. A könyvek a következők voltak: Dr. Atkins,: New Diet Revolution, Enter the Zone, Eat More, Weigh Less (Ornish), valamint The LEARN Manual for Weight Management.

Az energia-bevitel eleinte napi 1850 és 1975 kcal között volt, és egy év alatt 1500-1650 kcal/napra csökkent. (A kilokalória az, amit a laikusok kalóriának neveznek.) A diéta maximális betartása érdekében a résztvevők gyakori kapcsolatban voltak a vizsgálatot végző személyzettel. Az adatokat a vizsgálat kezdetén, majd 2, 6 illetve 12 hónap elteltével gyűjtötték be.

A résztvevők premenopauzás nők voltak, átlagéletkoruk 40 év, többségük fehér és átlagosan 16 éven át jártak iskolába. Testsúlyuk középértéke 85-86 kg volt, a testtömeg-indexeik kis mértékű elhízást mutatott (31-32 kg/m²). A kezdetkor és a követési idő alatt megmérték a BMI-t, a testzsírt, a derék-csípő arányt, a vérzsírokat (HDL, LDL koleszterin, trigliceridek), az inzulint, a vércukrot és a vérnyomást.

Összesen 249 résztvevő fejezte be a 12 hónapos protokollt.

Az Atkins-diétázók csoportjába tartozó nők 2 és 6 hónap elteltével többet fogytak, és kedvezőbbek voltak náluk az anyagcsere-tényezők változásai is. Az Atkins-csoport a 12 hónap során végig többet fogyott, és az Atkins és a Zóna-csoport súlykülönbsége szignifikáns volt.

Súlycsökkenés tekintetében nem volt azonban statisztikailag szignifikáns a különbség a Zóna-, a LEARN- és az Ornish-csoport között. Az Atkins-csoport a 12 hónap alatt átlagosan 4,7 kg-ot fogyott, és a négy közül ennél a csoportnál figyelték meg a vérnyomás, az inzulin és a glükóz legnagyobb csökkenését, valamint a HDL-koleszterin legjelentősebb emelkedését is. A HDL közel 5 mg/dl-rel nőtt a kezdeti átlag 53 mg/dl-hez képest.

A mainstream orvostudomány egyik fő kifogása az alacsony szénhidrát-tartalmú étrendek ellen az, hogy magas az össz- és a telített zsírok bevitele, és – aszerint az elmélet szerint, amely a zsírokat a szívre ártalmasnak találja – veszélyessé nyilvánította az Atkins-diétát.

A közelmúltban végzett kísérletekkel egybehangzóan, 12 hónap elteltével ez a vizsgálat megállapította, hogy az Atkins-diéta emeli a HDL-koleszterin (az ún. jó koleszterin) szintjét, csökkenti a triglicerideket (amit szintén jótékony hatásnak tekintenek), nem volt hatással az LDL-koleszterin szintjére, és csökkentette a vérnyomást.

Ezeknek a kedvező változásoknak a mértéke nagyobb volt az alacsony szénhidrát-tartalmú csoportokban (Atkins és Zóna), de a legmagasabb az Atkins-csoportban). Így tehát az Atkins-diéta nemcsak hogy a legnagyobb súlyvesztést okozta, bebizonyosodott, hogy szívkoszorúérbetegség szempontjából nemhogy kockázatos, hanem éppen előnyös.



A szerkesztő megjegyzése:

Az Atkins-diéta az alacsony szénhidráttartalmú ételeket ajánló diéták zászlóshajója. A néhai dr. Robert Atkins által kidolgozott diétára szinte pillanatok alatt össztüzet bocsátott a mainstream orvostudomány és hevesen támadták a táplálkozástudományi szakemberek.

Azokat, akik ki akarták próbálni, azzal ijesztgették, hogy a biztos halál vár rájuk. Az okok között a diéta magas zsír- és fehérjetartalma szerepelt, valamint az, hogy látszólag kevés zöldséget és gyümölcsöt tartalmazott. Ez az alacsony zsírtartalmú diéták korszaka volt, amikor a hivatalos orvoslás szerint minden zsír veszélyesnek számított, a szakemberek pedig a zsírszegény, de szénhidrátban gazdag étrendeket hirdették.

A legtöbben nem vettek tudomást az ajánlott diéta természetes velejáróiról, a magas triglicerid- és alacsony HDL-szintről, sem a romló glükóz-anyagcsere markerekről. A szélsőségesek még azt is javasolták, hogy senki se egyen halat, főként ne zsíros halat! Nem figyeltek a diéta olyan lényeges tulajdonságaira sem, mint az ún. összetett színhidrátok fogyasztásának ajánlása és a finomított szénhidrátok kerülése, ma ezeket a tanácsokat már megfogadják.

Figyelmen kívül hagyták Atkinsnek azt az állítását is, hogy a diéta szívbarát módon változtatja meg a vérzsír-értékeket, valamint hogy csökkennek vagy megszűnnek az inzulinnal és a vércukorral kapcsolatos anyagcsere-rendellenességek. Ez a két utóbbi szempont valójában a diétának egyenesen célja volt, és sok beteg számára éppen olyan fontosnak bizonyult, mint a testsúly csökkenése.

Atkins és munkatársai betegek ezreit kezelték, és nemzetközi utánkövetési rendszert dolgoztak ki. Könyvei rekordokat döntögető bestsellerek lettek. Nyilvánvalóan szándékos volt, hogy a mainstream orvostudomány az Atkins-diétát is besorolta a divathóbortok közé, és szószólóit a kultusz követőinek nevezték.

Az elmúlt évtized során népszerűkké váltak hasonló, az alacsony szénhidrát-tartalmat javasló étrendek is, amelyeket szintén divatnak kiáltottak ki. Az irodalomban azonban sorra jelentek meg – ugyan szintén semmibe sem vett – vizsgálatok, amelyek válaszoltak a bírálók ellenvetéseire.

A bírálók azt a kényelmes álláspontot vették fel, hogy randomizált vizsgálatokra van szükség. Mint ahogy ennek a vizsgálatnak a szerzői rámutatnak, az elmúlt néhány év során számos randomizált kísérletet is lefolytattak, amelyek nem erősítették meg a szénhidrátban szegény étrend bírálóinak álláspontját. Ez a randomizált vizsgálat jelentős mértékben hozzájárul a korábbi adatokhoz.

A résztvevőket jól instruálták és megfelelően figyelték meg, a hasonló vizsgálatoknál tapasztalthoz képest alacsony volt a lemorzsolódás, és annyi paramétert vizsgáltak, hogy a vérzsír- és anyagcsere-paraméterekről, valamint a súlycsökkenésről meglehetősen átfogó képet alkothattak.

Ennek a legújabb vizsgálatnak az eredményei teljes mértékig megegyeznek azzal, amit dr. Robert Atkins írt ismételten a könyveiben és hangozatott a vele készült televíziós interjúk során. Sajnálatos, hogy már nem élhette meg, hogy étrendi filozófiája igazolást nyer. Mint azonban a Hírlevél korábbi számában a francia paradoxon tárgyalásánál említettük, a mainstream orvostudomány még mindig ragaszkodik ahhoz a dogmához, hogy a telített zsír árt a szívnek, és ideális esetben 7 százalékon kell tartani, és ne legyen több mint a bevitt összenergia 10 százaléka. A fent említett vizsgálatban az Atkins-diéta esetében az összkalória 15 százalékát tették ki a telített zsírok. Ez megerősíti a francia paradoxonról szóló áttekintés érveit, amennyiben nincs bizonyíték arra, hogy a telített zsír ártalmas, bár ez természetesen egy rövid ideig tartó vizsgálat volt, és nem a szívinfarktus vagy az általános mortalitás volt a vizsgálat célpontja.

Ware, W. R.