Ekkor veszi észre a famatuzsálem tövében megbúvó csenevész csemetét. Eddig nem is látta a száraz iszalagindáktól. Ám az öreg tölgy egyszer csak lehajol, s néhány határozott gallycsapással kiszabadítja a kicsit szorongatott helyzetébôl, miközben így dohog:
– El innen azokkal az indákkal! Rám tekeredjetek, ha mindenáron tekeregni akartok. Még holtotokban is bajt hoztok. Ide fújt a vihar, s gúzsba kötitek ezt a szerencsétlent. Pedig azt suttogják a fák, rá már egy szép, új világ vár, hisz az Európai Unióban cseperedik fel.

– Te tudsz beszélni? – kiált fel a vándor csodálkozva.
– Nem, de vannak, akik értik a szavam – susogja a tölgy.
– Sokan? – Az az igazság, hogy mostanában egyre kevesebben.

Van egy erdész. Én csak úgy hívom: a barázdás arcú. Fiatal még, de a sok gond mély barázdákat szántott a homlokára meg a szája szegletébe. Ô gyakran meglátogat. Nekidönti hátát a törzsemnek, elszív néhány cigarettát, s elmondja, mi bántja. Máskor meg megkér, hogy meséljek neki a régi idôkrôl. Morcos ember különben, mindig rohan és csörög a telefonja, sokszor elköszönni sem szokott. De tudom, megy néhány lépést, s mire zöld öltönye hátáról lepotyog a rátapadt szürkésfehér zuzmó, megfordul és fejet hajt elôttem. Ô ért. Csak az a baj, hogy egyre kevesebb az értô ember. Mindenhol.

Nekem elhiheted, sokat tapasztaltam
– Hány éves vagy Öreg Tölgy?
– Még az 1800-as évek végén ültettek a nagy erdész elôdök. Sokat köszönhetek a kegyes természetnek és a hozzáértô szakembereknek, hogy ilyen szép kort megérhettem. Túléltem két világháború aknazáporait. Politikai hovatartozástól függetlenül árnyat, békét, rejteket adtam bárkinek. Lombjaim alatt pihentek különféle nációk megszállói és felszabadítói. Volt, mikor egy rövid ideig majdnem szabadnak érezhettem magam. De én akkor is ugyanúgy tettem a dolgom. Azt, ami a fáé, az erdôé. Tisztítottam a levegôt, menedéket, táplálékot, energiát biztosítottam
– és ne vedd nagyképűségnek –, de gyönyörködtettem.

Aztán a második évezred végére, mikor már száz esztendôs is elmúltam, megint újfajta szelek kezdtek fújdogálni. Gazdát váltottam újból, s ezáltal magántulajdonba kerültem ismét. Az tény, hogy az erdô független és semleges, mégis kezdetben úgy tűnt, mintha egy kicsit szabadabb levegôvel asszimiláltam volna. Persze az igazsághoz tartozik az is, hogy szerencsére eddig minden politikai erônek volt gondja rá, hogy ekkorára nôhettem. S hogy mi lesz ezután? Az már biztos, valamennyi fatársammal együtt megyünk az EU-ba. A részletekrôl viszont semmit sem tudunk, s bizony ez engem nagyon nyomaszt. Meg a barázdás arcút is.

– Mesélj róla valamit! – kérleli a vándor a tölgyet.
– Régebben még nem volt barázdás arcú. De amikor elôször megpillantottam az erdô szélén a kopott kis öltönyében, arcán a „Te jó Isten, most mi lesz!” felkiáltással, nem tagadom, kivert a víz a rémülettôl: a gondosan elraktározott hajnali harmat egybôl végiggyöngyözött a törzsemen. Ráadásul semmije sem volt, még hamuban sült pogácsája sem, mint a mesében a szegénylegénynek. Ott állt és azon gondolkodott, mitévô legyen ezzel a gyönyörű szép erdôvel, hogy az erdônek is jó legyen, meg neki is. Hogy megôrizze olyannak, amilyennek az évszázadok, és a gondozásért cserébe eltartsa a családját és ôt.

– Attól a perctôl kezdve, hogy megesküdött: megfelelôen ápol, s minden nehézség ellenére szeret bennünket, rögtön a szívembe zártam. Most már tudom, a társaim és én a szerencse kegyeltjei lettünk, hisz a tulajdonosunk – mint azt az elmúlt évek eredményei igazolták – hozzáértô szakember, akinek sikerült úgy gondoskodnia rólunk, hogy a nagyokból csak azok nincsenek már köztünk, akiknek muszáj volt menniük.

– Mit jelent az, hogy muszáj menniük?
– Letelt az idejük. Kell a hely az újaknak. Az élet néha elég kegyetlen. Ha jól tudom, valahogy így van ez az embereknél is. Szóval képzeld el, hogy sűrűn állnak a fák, olyannyira összeér a lombjuk, amitôl szinte sötét van az erdôben. Az erdész évekig nézegeti a fákat, míg egyszer végre különösen gazdag makktermés ígérkezik. Nehéz a választás. Sír a fűrész is, de társaim harmada a földre dôl. A tuskók a földben maradnak, tápanyagot adnak. A makkot a jótékony esô bemossa a talajba. Az öreg fák helyén újból ránk nevet az ég: besüt a nap. Az életképes mag kicsírázik és a következô tavasszal pici domborulat jelenik meg a talajon, majd két sziklevél. Harmatcsepp táplálja, nyári nap erôsíti, s ôsszel már húszcentisen birokra kel a gyújtogatókkal, a hideg esôvel, a dérrel-faggyal, az éhes vadakkal. Így indul a télnek, ilyen védtelenül. Ha hó van, betakarja, elrejti. Kicsiny teste elbír a roppant súllyal, mert még hajlik, nem törik.

Mint ennek a kis uniós csemetének – mutat a matuzsálem a kicsikére, s egy vékony, kopasz gallyvéggel gyengéden megsimítja. – Igazán nem akarlak megbántani Öreg Tölgy, de nem foglalkozol túl sokat az Európai Unióval? – kérdezi félszegen a vándor.
– Nem tehetek másként. Az egész erdô azt beszéli, hamarosan jobb idôk járnak ránk, hisz az idéntôl az EU tagjai leszünk. Nem lapul útlevél már annak a turistának a zsebében, aki idejön pihenni az Unióból, és annak a szakembernek sem, aki tapasztalatcserére érkezik. Úgy tűnik, egyelôre csak ennyi a változás. De ettôl ugyebár nekünk még nem lesz jobb? Az erdésztulajdonos is egyre gondterheltebb, egyre szótlanabbul járkál az erdôn. Hidd el, engem ez nagyon kétségbe ejt, mert még akkor sem láttam ôt ilyennek, amikor az erdônk az övé lett. Már pihenni se nagyon akar vagy tud mellettem, pedig az régebben mindig nagyon megnyugtatta. Legutoljára épp arról panaszkodott, hogy karnyújtásnyira az uniós tagság, de még senki sem mondta el nekik, hogyan juthatnak az uniós pénzekhez. Meg beszélnek mindenféle pályázatról is, de a barázdás arcú nem találkozott még olyan erdésszel, aki csak látott volna is akár egyetlen pályázatot. Végsô elkeseredésében már engem faggatott, hátha tudok valamit. De hiába, én legfeljebb csak a múltról mesélhetek. Az meg most – úgy látom – igencsak kevés a boldoguláshoz. Apropó, boldogulás. Látod, itt a mellettünk levô területen a gazdánk új erdôt szeretne telepíteni. De nem tudja, belefoghat-e, mert míg tavaly tizenkettô és fél ezer hektárnyi volt a megvalósult erdôtelepítés, az idén – az EU-csatlakozás, az elôbbre lépés évében – csupán csak nyolcezer hektár telepítésére van pénz. Úgy látszik nem hiába mondogatja a barázdás arcú: „Haj-jaj! Ki tud eligazodni a költségvetés bugyrain?”

– Ne búslakodj! Nézz csak szét, mekkora hely van körülötted! Ha nem a gazdád, majd telepít más erdôt.
– Ugyan már, kedves Vándor, a szomszéd gazdának olyan gyenge a földje, hogy a gabonát csak ráfizetéssel tudja termeszteni rajta. Erdônek viszont jó lenne. Hozzá is fogna a telepítéshez, s akkor végre lenne munkája a fiának meg az unokájának is, de ilyen mértékű bizonytalanság mellett, ismeret és tájékoztatás hiánya miatt nem mer belevágni. Pedig csemete lenne bôven, hisz tizenkét és fél ezer hektárra valót nevelgettek gondosan. Igaz, egyharmadukra lehet már nem tartanak igényt. Pedig hány- és hány ember munkája fekszik benne. Idô, pénz, energia. S most a fatestvéreim máglyahalált halnak, egyszerűen elégetik azokat, akikre az elôzetes tervekkel és ígéretekkel szemben mégsem lesz szükség. De beszéljünk másról. A szomszéd erdô öreg nemes nyarait most helyezték természetvédelem alá.

A gazda tudta és engedelme nélkül. Meg se kérdezték, mit szól hozzá. Közölték vele, hogy ez az erdô mától védett. A tulajdonos pedig semmit nem csinálhat, legfeljebb a bíróságra járkálhat, hogy végül ott is elutasítsák. Persze ez is pénzbe kerül. Neki. Nem mondom, hogy a több mint száz év alatt, nem láttam már hasonló esetet. De akkor úgymond más világ volt. Most viszont a nagy demokráciában, hogy lehet valakinek a magántulajdonát így korlátozni. Az Unió küszöbén kompenzáció nélkül védelem alá helyezni egyes társaimat. A baj persze nem a védelemmel van, hanem a kompenzáció hiányával. Meg azzal, hogy ha a szomszéd fákat védik, minket lesz muszáj kivágni, mert a tulajdonosnak is csak meg kellene élnie valamibôl. Bezzeg a Hanzi gazda azt mondta, mikor utoljára az erdônkben járt vadászni, hogy ônáluk – nyugaton – az efféle „Ráteszem a kezem”, meg „Felügyelet alá helyezem” akciókat busásan dotálják. Az egyre több barázdás arcú erdész és magánerdô-tulajdonos erre is az Uniótól várná a megoldást. Vagy rájuk az Unióban csak a kötelezettségek vonatkoznak, a jogok nem?

Végül is volt már ilyen. Téged Vándor gondolom, azért neveznek így, mert sokfelé jártál, sokat láttál már. Biztosan meg tudod mondani, miért jó az egy fának, ha védetté nyilvánítják valahol egy íróasztal mellett. Emlékszem, a múlt században, mikor egy nagyon gazdag nemesember volt a gazdám, jól megfizette a legjobb erdészt, hogy a legszebb erdôt nevelje. Vigyáztak is ránk, mint a hímes tojásra. Aztán fél évszázadon át az állami erdész is megadta, ami az erdônek jár. És igazán nem panaszkodhatunk a mostani magángazdákra sem. Az igaziak, akik értik az erdô szavát, megvédenek bennünket. Hát nem a sajátját óvja-ápolja leginkább az ember? S ez a mostani védelem tényleges védelem- e, vagy csak politikai manipuláció. S addig tologatják az aktákat egyik íróasztaltól a másikig, míg a barázdás arcúaknak nem jut koporsóra, a következô nemzedéknek meg bölcsôre való fa. Ezt csak nem kellene megvárni. – De nem ám – mondja a vándor, miközben nagyot sóhajt. Azt viszont olvastam valahol, Magyarországon van arányaihoz mérten a legnagyobb védett erdôterület. Öreg Tölgy, úgy szeretném, ha más értékeinket is ennyire védenénk.

– Az bizony jó lenne. De hadd legyek kicsit önzô, s beszéljek még magunkról. Az én idôm nemsoká lejár, és addig még sok mindent meg kell tanítanom a kis csemetéknek. A többi között azt is, ki védi meg ôket. Mert te elhiszed azt, hogy attól lesz egy erdô ilyen szép, ha egyetlen tollvonással védetté nyilvánítják? Nem. A már szép erdôt nyilvánítják annak. Azokat, melyeket az elmúlt tíz évben rendbetett, és rendben tartott a gazdájuk rengeteg munkával és sok  sok lemondás árán. Hallottam én a mélyrôl felszakadó, nehéz sóhajokat. Úgymint: be kell fizetni a tôárat, a járulékos költségeket, a különbözô adónemek sokaságát, a megnövekedett hatósági eljárási díjakat. El kell vonni a családtól, minden évben egyre többet, az idén meg még többet, hogy az erdônek mindent meg tudjanak adni a gazdák. S mit szól ehhez a család? Csak nem kell szegény barázdás arcúnak köztünk és a családja között választani. A családról jut eszembe, hogy a gazdánk nemrégen belépett a Megoszba. Azért, hogy ezúton is az európai család része legyen. Azt mondja, ha együtt, egységesen fellépnek, akkor messzebbre elhallatszik a hangjuk, mintha egyedül óbégatnak az erdôben. Meg azt is mondta, lehet, hogy ez most éppen nem a legdivatosabb megoldás.

Mert mások – joggal vagy ok nélkül elégedetlenkedôk – úgy szokták csinálni, hogy az utcára mennek tüntetni, barikádokat emelni, szitkozódni. Az erdészek nem csináltak ilyet az utóbbi negyven évben, amire ô emlékszik. Pedig a hôbörgés szerinte valamennyire jó módszer , ugyanis a kiabáló emberre hamarabb felfigyelnek, mint a munkáját serényen végzôre. Csak jól érteni valamihez, úgy látszik kevés, a ripacsoktól hangos mostani világban. Meg különben is a jól végzett munkának igen ritkán van látványos sikere. Azt bizonyára támogatni sem kell. Jaj, támogatás, elvonás. Ezek számomra kezdetben kicsit bonyolultnak tűntek, de most már értem. A tôárat például kötelezô az erdôgazdáknak befizetniük. Ez az elvonás.

Számukra támogatást adni viszont nem kötelezhetô, csak adható. Fôleg abból, amit tôlük elvontak. Így viszont már nem kizárólag támogatás. S ez esetben nem szép dolog azt hangoztatni: 2004-ben hatmilliárd forintnál is többel támogatják az erdôket. Úgy pontosabb lenne talán, hogy az EU-csatlakozás évében a magyar erdôgazdák hatmilliárdnál is többet kapnak vissza. Természetesen beleszámítva azt a négy és fél milliárdot is, amit elvontak tôlük. Na, de mit is beszélek ennyit, már bizonyára untatlak. Ez a panaszáradat lassan már a Tiborcén is túltesz. Menj, Vándor! Keress valami jót is. Hátha neked sikerül találni. – Kedves Tölgy. Szívesen hallgatlak, s megértem keserűséged okát is. De nem mondhatok mást bölcs faóriás mint azt, hogy az emberek világa jelenleg még sajnos így működik. De mindenki abban bízik: talán a csatlakozás után jobb lesz. Öreg Tölgy! Búcsúznom kell, hosszú út áll még elôttem.

Szeretnéd, hogy valakinek hírt vigyek?
– Köszönöm figyelmességedet. Arra kérlek, ha bárhol gyenge facsemetét látsz, kívánd a nevemben, nôjön ilyen nagyra és erôsre mint én, történelmi viharoktól megkímélve, s az aktuális kormányok rokonszenvét jobban bírva...
Ha valahol barázdás arcú gazdát látsz, mondd el neki, azt kívánom, simuljanak ki a ráncai, s vidáman jöjjön a családjával az erdôbe. Arra kérlek, mondd el mindenhol: az erdô mindenkié. Mi senkit sem rekesztünk ki, táplálékot, menedéket adunk az erdô vadjainak, pihenôhelyet a turistáknak. Megtisztítjuk távoli városok szennyezett levegôjét, védjük a települések házait a széltôl és a vihartól, a termôtalajt a víz pusztító erejétôl. Mi adjuk a könyvet, a bútort, ajtót-ablakot a házra, árnyat a kertre, meleget a kandallóba, s az utolsó útra a koporsót is. Kedves Vándor! Látom érted, amit elmondtam neked. Értô emberekre pedig nagy szükség lenne. De vajon értik-e a dolgukat azok, akiknek látni kellene a fától az erdôt. A vándor arcát könnyű fuvallat cirógatja végig, feleszmél. Fázósan fogja össze mellén a kabátját.

– Megígérem Öreg Tölgy, hogy mindenkinek elmondom!
– rebegi a vándor meghatódottan. De a tölgy nem válaszol, csak áll mozdulatlanul a százéves fák rendíthetetlen méltóságával. Az ölelkezô ágak fölött komor hófelhôk gyülekeznek. A vándor elindul, ám útjából visszavisszanéz. A tölgynek gallya sem rezdül.
– Mindegy, akkor is elmondom mindenkinek: lássuk a fától az erdôt is, meg hogy az erdô mindenkié – mormolja maga elé, mint egy leckét.
– Ekkor veszi észre a szürkésfehér zuzmót a kabátja ujján. Óvatosan tenyerébe söpri, s kabátja belsô zsebébe rejti. Hátranéz.

Az Öreg Tölgy mélyen meghajol, pedig a levegô mozdulatlan, s az az egyetlen egy kósza fuvallat is rég messze jár.

Luzsi József


------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Útban az EU felé

Megteremthetô-e az összhang?
Erdészeti Lapok CXXXIX. évf. 2. szám (2004. február)


Novemberben Bécsben gyűltek össze a közép- és kelet-európai csatlakozó országok azon szakemberei – köztük számos WWF-es kolléga is –, akik részt vesznek a vidékfejlesztési tervek kidolgozásában. Megvitatták a tapasztalataikat, és megpróbálták ellesni az Unió legzöldebbjeként számon tartott Ausztria sikerének titkát. Vajon miért fontos, mit jelent a természetvédelem számára Magyarország Nemzeti Vidékfejlesztési Terve? Az Európai Unióban a vidékfejlesztés a Közös Agrárpolitika egyik pillére. Külön forráskeret áll e célra a tagállamok rendelkezésére, s hogy ezt milyen módon kívánják kihasználni, arról minden pénzügyi tervezési ciklus elején egy tervet nyújtanak be Brüsszelnek.

Ebben található a legtöbb olyan intézkedés, amely a természetkímélô gazdálkodási módszereket segíti elô. Természetvédô nyelven tehát ezek szólnak a túzokról, a harisról, de segíthetnek megóvni gyönyörű fás legelôinket is. Itt dôl el, hogy elegendô támogatáshoz jutnak-e majd azok, akiknek természetvédelmi okokból korlátozzák a mezôgazdasági tevékenységét. Akik ezt maguk választják, azaz önként vállalnak bizonyos megszorításokat, hogy ezzel kedvezôbb élôhelyet teremtsenek vagy tartsanak fenn értékes növényeknek vagy állatoknak, ún. agrár-környezetvédelmi kifizetésekre számíthatnak.

Az ezekre vonatkozó részletes szabályokat is a terv tartalmazza. Kiderül belôle, milyen elônyöket nyújtanak a Natura 2000 területeken gazdálkodóknak. Ez különösen fontos, hiszen ez a rendszer ökológiai folyosókat, hálózatot jelent majd a fajok számára, finanszírozása viszont uniós szinten nem megoldott. Mindezeket körülbelül három évre határozza meg most a kormány, hiszen a tervet a 2004-ben csatlakozó országok a 2006-ig terjedô idôszakra készítik. Nem csoda tehát, hogy a WWF a legelsô változat megszületésétôl rajta tartja szemét a terv alakulásán, és szakmai tanácsaival segíti a munkát. Bízunk benne, hogy a csatlakozástól megnyíló uniós források egy jó terven keresztül hozzájárulnak természeti értékeink megôrzéséhez.

Figeczky Gábor

programvezetô (WWF-hírlevél)