Halottnak hitt kötvények
   
   TARTALOM
   KIADÓ
   LAPKONCEPCIÓ
   MEGJELENÉSI IDŐPONTOK
   HIRDETÉSI ÁRAK
   TECHNIKAI  ADATOK
   ELŐFIZETÉS
   TERJESZTÉS
   ELÉRHETŐSÉGEK
   AKTUÁLIS SZÁM
BEFEKTETÉS 

Elfeledett értékpapírok: A szekrények mélyén megbújó, kilencvenéves kötvények az értékpapírgyűjtôknek biztosan érdekesek, de akár maga a követelés is vagyonokat érhet. Rég letűnt államok jogutódjai ugyanis olykor meglepôen tisztességesen helytállnak.

Két ösvény vezet a meggazdagodáshoz. Az egyiken járnak a zsenik, a másikon az elemzô készséggel megáldott mesteremberek. Az igazi géniuszok addig nem létezô módszerek kiötlôi. Receptjük nincs. Zseninek születni kell. A másik ösvény vándorai nem találnak ki semmi újat, de kitűnô érzékkel ismerik fel a profitot hozó módszert és kellô szakértelemmel, kitartással „játsszák le” a megírt kottát.

André Kostolany inkább a zseni kategóriába tartozott. Ô találta fel, miképp lehet pénzt csinálni a mindenki más által értéktelennek hitt értékpapírokból. Egy spekuláns bölcsessége című könyvében azt is bevallotta a rá mindig jellemzô szelíd humorával: „Errôl akkor szoktam mesélni, ha kicsit dicsekedni akarok”.

ARCHÍVUM    CIMLAPSZTORI   KIRAKAT   KORMÁNYZATI NEGYED  CÉGVILÁG  KARRIER  BEFEKTETÉS  TREND  EXTRA  ÉLETMÓD  ROVATOK    

Az 1946-ban megalkotott módszert azóta többen alkalmazták a siker reményében. A világpolgár Kostolany hazai követôi például az 1927- ben kibocsátott Székesfôvárosi kötvényekben látták meg a lehetôséget a rendszerváltás után, és kezdték követelni az értékpapírok ellenértékét. Miben is áll a nagy találmány? A magyar származású pénzügyi zseni 1946-ban német birodalmi kötvényeket vásárolt, az ezer frankos névérték egynegyedéért. Ezeket, az úgynevezett Young-kötvényeket 1930 körül bocsátotta ki a német állam, az akkori szokásnak megfelelôen, amerikai dollárban, brit fontban, svájci és francia valutában az adott országbeli célközönségnek. Akkoriban a befektetôk azt szerették, ha saját országuk fizetôeszközében kibocsátott kötvényeket vásárolhattak, legyen bármelyik állam is a kibocsátó. A hazai pénzben bíztak, ebben látták az értékállóság garanciáját. Nem is lett volna semmi baj a megtérüléssel, ha nem jön közbe a második világháború, s nem borul fel fenekestül Európa.

A világégés után a kötvényesek bizalma elveszett, nem remélték, hogy a háború utáni német állam valaha is helytáll a Német Birodalom adósságáért. A kötvények forgalma elenyészô lett, a bizalomhiány töredékére apasztotta értéküket. Ekkor jött Kostolany, és bevásárolt a régi papírokból. Bizonyára sokan szegezték a mesternek azt a kérdést a negyvenes években, amit jóval késôbb egy tévéinterjúban Johannes Gross német riporter is megfogalmazott: „Hogy jutott eszébe 1946-ban az az esztelen gondolat, hogy a Német Birodalom, vagy a Német Birodalom jogutódja egyszer ismét fizetôképes lesz?” És a válaszban benne áll minden hasonló befektetési stratégia alapja: „Meg voltam gyôzôdve arról, hogy Németország újra talpra áll. (…) A másik dolog pedig Konrad Adenauernek elsô szövetségi kancellárrá való megválasztása volt. Rá épült a bizalmam.

Abban reménykedtem, hogy Adenauer, azért, hogy visszaállítsa Németország hitelképességét és visszanyerje a Németországba vetett bizalmat, meg fogja fizetni az adósságokat, ha nem is azonnal, de idôvel.” Végül álljon itt még egy idézet, a „dicsekvô Kostolany” zárómagyarázata, amely frappánsan mutat rá a lényegre: „úgy viselkedtem, mint egyik öreg tôzsdei kollégám, akivel a Trisztán és Izolda bayreuthi bemutatójának szünetében találkoztam, és akirôl soha nem gondoltam volna, hogy egyáltalán szereti a zenét. Azt meg végképp nem, hogy egy ilyen nehéz operát hallgat. – Mit csi nál itt? – kérdeztem tôle. Válasza rövid volt, de sokat mondó: – Várom a végét. Ezt akartam én is tenni a Youngkötvényekkel.” Természetesen a pénzügyi guru megérzései beváltak és a darabonként 250 frankért vásárolt kötvényekért – szintén darabonként! – harmincötezer frankot kapott. Azóta tömött sorokban igyekeznek a zsenit követni a mesteremberek, a második ösvény vándorai.

Nekik elég volt elolvasni a sokat publikáló és szívesen anekdotázó Kostolany történetét és elvégezni egy számítást: 140-szeres haszon. A végeredmény magáért beszél, s miután a mester hasonló eredményt ért el a cári Oroszország kötvényeivel is, amelyek a Gorbacsov-éra alatt érlelték be gyümölcseiket – szintén a befektetôi bizalom helyreállítása jegyében –, lassacskán benépesült az a bizonyos második ösvény. Idehaza a rendszerváltással állt elô az a helyzet, amikor szóba jöhetett a régi kibocsátású kötvények beváltása. Dr. Patay Géza és még egy kollégája specializálta magát a kötvénytulajdonosok képviseletére. Nagy szakértelemmel ásták bele magukat a témába és apró lépésekkel próbálták – próbálják ma is – érvényesíteni ügyfeleik követeléseit. A szerteágazó és nagyon speciális ismereteket igénylô munka lényegét csak sejti a kívülálló.

A gazdasági lapok olykor elôveszik az ügyet, de igazi közfigyelem – éppen a nehéz jogi magyarázatok miatt – mindeddig nem övezte a témát. Dr. Patay Géza a sztárügyvédeknél nem ritka módszert is elô-elô veszi: egy-egy cikk erejéig nyilatkozik, ha úgy látja, ez kell az elôrehaladáshoz. Azt ugyanis ne feledjük el: a kötvények által megtestesített követelésekért vagy az államnak, vagy – más jogértelmezés szerint – a fôvárosi önkormányzatnak kell, kellene helytállni. Az immár évtizedes jogi huzavonából a laikus kívülálló annyit lát, hogy ugyanazon universitas egykori növendékei vitáznak „elévülésrôl”, „jogutódlásról”, és miegyébrôl. Fantáziájuk szinte kimeríthetetlen. Bíróságról bíróságra járnak, sôt, az idôk során már tíz alkotmánybírósági beadvány is született – avatott be a részletekbe Dr. Patay. A napilapok foglalkoztak tehát a régi kötvények ügyével, amelynek átláthatatlanságáról néhány cím sokat elmond: „Perben a városházával és az állammal”, „Perben a régi kötvényekért”.

Ez utóbbi Világgazdaság- cikk arról számol be, hogy húsz és kétszáz angol font mai értékének megfelelô forintot és késedelmi kamatot kér két régi értékpapír tulajdonosa. A kötvényperek vitelét szakmai ínyencségnek tekintô Patay doktor arra is felhívja a figyelmet, hogy milyen szép feladat megállapítani – bebizonyítani – ennyi év elteltével, hogy mennyit ér ma, milyen értéket testesít meg az 1927-ben „kölcsönadott” ezer aranydollár, amely az egyik pénznem volt, amelyben kibocsátottak ilyen kötvényeket. Mint ismert, 1933-ban megszűnt az USA-ban az aranydollár, s erre hivatkozott is az egyik elutasító bírósági határozat. Persze, egy sztárügyvéd ebbe nem nyugodhat ilyen könnyen bele. Patay ügyvéd úr kiutazott Svájcba, vásárolt egy aranydollárt, s bemutatta a vásárlást igazoló irattal együtt a bíróságon. Innen már csak egy szorzás kérdése, hogy mennyit ér az aranydollárban kifejezett követelés mai áron – mondja az elegáns budai irodában szelíd mosollyal arcán dr. Patay.

Persze más módszer is elképzelhetô, még ha körülményesebb is: egy fogyasztói kosár összeállítható a kibocsátás évébôl, ami megmutathatja az akkori pénz vásárlóerejét, s lehetôvé teszi az átszámítást mai pénzre. Mindezek alapján eldönthetô lehetne: jogos-e az idôs kötvényesek igénye, s mennyi jár nekik. Patay doktor szerint a Pénzügyminisztériumnak valamennyi adat a rendelkezésére áll a nyitott kérdések eldöntésére. Valójában a tárca húzza az idôt, ameddig lehet, halasztja a kifizetést. Politikai döntés kellene – állítja a kötvényesek képviselôje –, noha erre eddig egyik kormány sem szánta el magát. Az eltelt idô alatt többször is váltotta egymást a jobb és a baloldal a kormányrúdnál, de ez az ügy valahogy senkinek sem volt fontos. A sztárügyvéd is tartogat slusszpoént a történet végére.

Miközben a magyar kötvényesek jogi kálváriát járnak, addig ugyanezen értékpapírok külföldi tulajdonosait kifizeti a Magyar Állam. Uniós csatlakozásunkkal elôállhat az a helyzet, hogy Magyarországon egy külföldi olyan jogosultsággal rendelkezik, amivel a magyar állampolgárok nem tudnak élni. Ezt Brüsszel aligha fogja annyiban hagyni – így Patay doktor. De ebben a hatásos végkifejletben sem hűtlen szakmájához és ajánl egy jól kommunikálható, „közös megegyezéses” végkifejletet, amelybôl a kormány még profitálhatna is: „a befektetôi bizalom erôsítése érdekében az állam kifizeti a régi kötvények ellenértékét. A magyar kormány helytáll az elôdök vállalásáért, nem marad adósa egyetlen hitelezônek sem.” Ez néhány milliárd forintba kerülne ugyan, de a befektetôi bizalom erôsödése, a pozitív üzenet, a kommunikációs „haszon” bôven megérhet enynyit a kormánynak. Most már André Kostolany után dr. Patay Gáza is arra biztatja a kötvényeseket: Várják ki a végét. Mást amúgy sem tehetnek.

Zelei Béla

ARCHÍVUM    CIMLAPSZTORI   KIRAKAT   KORMÁNYZATI NEGYED  CÉGVILÁG  KARRIER  BEFEKTETÉS  TREND  EXTRA  ÉLETMÓD  ROVATOK    


powered by