Láthatatlan üzleti hatalom
   
   TARTALOM
   KIADÓ
   LAPKONCEPCIÓ
   MEGJELENÉSI IDŐPONTOK
   HIRDETÉSI ÁRAK
   TECHNIKAI  ADATOK
   ELŐFIZETÉS
   TERJESZTÉS
   ELÉRHETŐSÉGEK
   AKTUÁLIS SZÁM
Cégvilág   


Kínaiak Magyarországon:
Senki nem tudja pontosan, hány kínai él Magyarországon, mekkora a súlyuk az üzleti életben és mik a terveik hosszú távon. Annyi bizonyos, hogy 13 év alatt kialakult Magyarországon egy külföldi üzletemberréteg, amely a kereskedelem egy részét a kezében tartja és beépült a magyar gazdaságba. Bár ma már gyakorlatilag nincs olyan település, ahol ne lenne legalább egy kínai üzlet, az ázsiaiak láthatatlan erôt jelentenek a magyar gazdaságban.

Eredetileg Bécsbe indultam a feleségem rokonaihoz, Budapesten csak néhány hetet szerettem volna maradni. Kíváncsi voltam, mert az ismerôseim nagyon dicsérték. Mondták, hogy Közép- Európában van egy szép kis ország, ahol kedves emberek élnek, és nem kell vízum sem a beutazáshoz.



Ping

Aztán Budapesten elvesztettem az útlevelemet. A lényeg az, hogy amíg a dokumentumok után jártam, körülnéztem a városban. Ismerôsöket szereztem, tájékozódtam, és úgy láttam, hogy érdemes itt szerencsét próbálni. Maradtam. Ennek tizenkét éve – mondja Ping úr, a Moszkva téri vendéglôs. Egy a sok ezer hasonló történet közül. Ami összeköti a szereplôket, az az, hogy mindannyian Kínából érkeztek a kilencvenes évek elején vagy derekán. Volt, aki csak néhány hónapig vagy évig maradt, de olyanok is akadnak szép számmal, akik végleg itt telepedtek le.

ARCHÍVUM    CIMLAPSZTORI   KIRAKAT   KORMÁNYZATI NEGYED  CÉGVILÁG  KARRIER  BEFEKTETÉS  TREND  EXTRA  ÉLETMÓD  ROVATOK    

Ma már alig akad olyan magyar település, ahol legalább egy boltnak a tábláján ne díszelegne a Kínai üzlet felirat, s ha az eladók netán helybéli magyarok is lennének, a tulajdonos rendszerint kínai, mint ahogyan az az áru importôre, nagykereskedôje, közvetítô kereskedôje is.

SAJÁT MÁRKÁK

A nagyobb importôrcégek saját márkajelzést regisztráltattak, a maguk tervezte árut kínai állami üzemekben gyártatják, a kisebb importôrcégek pedig a rokonaik által üzemeltetett Zhejiang (Csöcsiang) vagy Fujian (Fucsien) tartományi magánműhelyekbôl szerzik be ezeket a termékeket a magyar igények alapján. Kellô idôben történô felismerés és összehangolt gazdasági lépések esetén ennek a helyzetnek a kialakulását még meg lehetett volna elôzni, ma már viszont kész tényekkel kell szembesülnünk, s bármiféle továbblépéshez elôször azt a folyamatot kell megvizgálni, amelynek során 13 esztendô alatt kialakult Magyarországon egy külföldi üzletemberréteg, amely a kereskedelemnek ezt a részét a kezében tartja és viszonylag beépült a magyar gazdaságba. A gondok éppen e viszonylagosságból adódnak, vagyis hogy e gazdaság szereplôi csak félig vannak itt, s nem váltak a magyar társadalom szerves részévé – így felhalmozott tôkéjük jelentôs hányadát külföldön fektetik be. (A folyamatok vizsgálatakor voltaképpen csak feltételezésekre vagyunk utalva, mivel a fôvárosi önkormányzat nagyon kis mintán végzett felmérésén és egy, a piacról távozó vevôk kikérdezésére épített, hivatalosan finanszírozott kutatáson kívül más elemzés nem készült, Nyíri Pál munkái pedig inkább a kolónia szociológiai aspektusait vizsgálják.) Pedig nem egyedülálló jelenségrôl van szó. Napjainkban szerte a világon mintegy ötvenmillió kínai él a szárazföldi Kína, Hongkong, Makaó és Tajvan határain túl, bár az is tény, hogy a miénkhez hasonló kereskedôkolóniák léte távolról sem általános. Pontos statisztika híján csupán megbecsülni lehet, hogy összesen hány kínai érdekeltségű cég van Magyarországon. A Külügyminisztériumban 4-5 ezerre teszik az ilyen vállalkozások számát. Ezek között természetesen szép számmal vannak Magyarországon bejegyzettek is, amelyek csupán valamelyik tulajdonosuk révén tartoznak ebbe a körbe. A kínai vállalkozók nehezen jutnak Magyarországon bankhitelhez. Ezért nyitott 2002-ben – Közép- Európában egyedüliként – a Bank of China fiókot Budapesten. A 2,7 milliárd forint jegyzett tôkével alapított Bank of China Hungária feladata, hogy egyfajta pénzügyi háttérintézményként segítse a kínai–magyar kereskedelmi kapcsolatok fejlôdését. A közép-európai térségben Magyarország Kína legfontosabb gazdasági, kereskedelmi partnere. A forgalom alapján Kína a kilencedik legnagyobb kereskedelmi partnere hazánknak. Az Európán kívüli térségben a második legnagyobb az USA után, megelôzve Japánt. A Központi Statisztikai Hivatal adatai szerint idén az elsô kilenc hónapban a Magyarországról Kínába irányuló kivitel értéke 136,7 millió dollár volt, 9,4 százalékkal több, mint egy évvel korábban. A tavalyi kínai adatok alapján a magyar cégek elsôsorban gépeket és közlekedési eszközöket, valamint adatfeldolgozó beredezéseket, autóalkatrészeket exportáltak. Kínából ugyanakkor túlnyomórészt alkatrészek érkeztek. Ezeket jellemzôen itt szerelték össze vagy dolgozták fel, majd reexportálták más, fôleg nyugat-európai országokba. Az ázsiai országból érkezô import értéke január és szeptember között 2,148 milliárd dollárt tett ki, ez 52,7 százalékos növekedés az elôzô év azonos idôszakához viszonyítva.

LEGMAGASABB SZINTEN

Medgyessy Péter miniszterelnök szerint azonban a forgalom még így is aggasztóan alacsony. A kormányfô – aki ôszi, pekingi látogatását követôen már november elején népes kínai delegációt fogadott Budapesten – azt hangoztatta a Csang Csekang kereskedelmi miniszterhelyettes által vezetett üzletemberek elôtt, hogy a két ország közötti politikai kapcsolat lehetôséget ad a gazdasági együttműködés fejlesztésére is. Példaként említette közös vállalatok felállítását, beruházások ösztönzését, hosszú távú idegenforgalmi megállapodások létrehozását és a harmadik piacon való együttműködések kialakítását. Medgyessy Péter hangsúlyozta azonban: örülne annak, ha a magyar cégek tájékoztatást kaphatnának a 2008-as pekingi olimpia és a sanghaji világkiállítás megvalósításában való részvétel lehetôségeirôl. Az infrastrukturális beruházások lehetôsége érdekli a kínaiakat is. Kérdés azonban, hogy az itt dolgozók hogyan tekintenek Magyarországra. A hazai kínai szervezetek által 1996-ben kiadott Tisztelet a Dunának album elôszava még olyan szellemben írt a kolónia létrejöttérôl, mintha itt a befogadó társadalomba történô integrálódás lenne a cél: „Talán a következô század embere igényli majd, hogy visszaemlékezzék az elmúlt idônek erre a szakaszára, netán a néhány évtized múltán már igazi magyarrá lett kínai kereskedôk leszármazottai szeretnék majd megismerni elôdeik történetét.” Manapság a kolónia már egyre kevésbé akarja megszólítani a befogadó társadalmat, még kevésbé szeretne annak részévé válni, s tagjai leginkább úgy viselkednek, mintha tartós kiküldetésben élô külkereskedôk lennének, akik egyszer még hazatérnek. Ebben valószínűleg szerepet játszik az a körülmény is, hogy a kínaiak az idegenrendészeti szerveken kívül nem találtak a hivatalos Magyarországgal más kapcsolódási pontot, ezért részben az anyaországban kerestek maguknak védelmet és támaszt. 1989 elôtt Magyarországon gyakorlatilag nem voltak kínaiak. A helyzet megváltozásának talán legfôbb oka, hogy az 1978-ban megindított „reform és nyitás” politikája következtében Kínában polgárjogot nyert a piacozás, könnyebben lehetett útlevélhez jutni, a Szovjetunióban megjelenô kínai batyuzók pedig eljutottak hozzánk is, ahol számukra kedvezô körülményeket találtak. Közvetlenül a rendszerváltás elôtt ugyanis a Kínával folytatott államközi cserekereskedelmet – magyar javaslatra – liberalizálták, így a korábbi forgalmazók „állam bácsi” közvetítése nélkül nem tudták beszerezni az olcsó kínai ruházati cikkeket, az igényeket viszont a beszivárgó kínai batyuzók kezdték kielégíteni. Belépésüknek nem volt akadálya, mert az 1988-ban megkötött konzuli egyezmény újfent magyar javaslatra vízummentessé tette a turizmust.

TURISTÁKBÓL LETELEPEDÔK

Senki nem gondolta ugyan komolyan akkoriban, hogy Magyarországra majd nagy számban érkeznek kínai „turisták”, s arra sem, hogy helyettük a batyuzók jönnek, akik egy joghézag alapján itt majd céget alapítva tartózkodási engedélyhez juthatnak. Arra pedig végképp nem gondolt senki, hogy az új cégek munkát ígérô meghívóleveleire újabb kínaiak ezrei érkeznek hozzánk. (Az ilyen meghívólevélre a Kínában egyébként alanyi jogon nem járó útlevelet lehetett kapni, így ezeknek a meghívóleveleknek szabályos árfolyama lett a távol-keleti országban.) A magyar hatóságok késôn kaptak észbe, s csak 1992 elején állították vissza a vízumkényszert, amikorra a magyarországi kínai kolónia lényegében már kialakult. Sajátos helyzet jött létre: a 80-as évek végén elutasítottuk azokat a magyar kormányzattal tárgyalásokat folytató hongkongiakat, akik a Kínához való „visszatéréstôl” tartva állítólag fejenként 50 ezer dollárért letelepedési engedélyhez szerettek volna jutni. Helyettük végül egy, a szárazföldi Kínából érkezô kolóniát „fogadtunk be”, amelynek tagjai zömükben 5-10 ezer dollárral alapozták meg gazdasági tevékenységüket. A pekingi diáktüntetés 1989 nyarán történt szétverése után érkeztek ugyan politikai menekültek is hozzánk, ám leginkább olyanok jöttek, akiket gazdasági megfontolások vezettek, mert úgy ítélték meg, hogy odahaza gyökeresen megváltozik majd a politikai irányvonal, így szerény tôkéjüket külföldön biztonságosabban kamatoztathatják. Mások viszont egyszerűen csak szerencsét próbálni vagy világot látni érkeztek, mivel a magyar gazdasági változásoknak jó sajtójuk volt Kínában. Sokan a körülményeket látva ittragadtak, mások csak ugródeszkának tekintették Magyarországot. A lényeg azonban az, hogy az akkoriban nagy elfekvô készletekkel rendelkezô kínai állami vállalatok szívesen adtak kedvezô fizetési feltételekkel áruhitelt az ide érkezôknek, amibôl még tisztességes törlesztéssel is mesés vagyonokra lehetett szert tenni. A vízumkényszer visszaállítása tehát szakaszhatár, ez volt a hivatalos Magyarország válasza az addig meglehetôsen tétlenül szemlélt bevándorlási folyamatra. A késedelem persze érthetô: nálunk rendszerváltás folyt, az érintett intézmények egzisztenciális bizonytalanságban élô tisztviselôi maguk is tanácstalanok voltak, hogy e valóban nehezen átlátható helyzetben mi is a teendôjük. Mint ahogyan az is érthetô, hogy a meghozott intézkedések is felemásra sikeredtek. Ezek ugyanis nemcsak a kínaiak további beáramlását voltak hivatva megállítani, de egyben a már itt élôk jogállását is megkérdôjelezték: abban az értelemben nem alaptalanul, hogy a vízummentesség valóban csak turisták itt-tartózkodására adott módot, üzleti tevékenységre nem. Abban az értelemben viszont jogtalanul, hogy a Magyarországon bejegyzett cég tulajdonosát nem lehetett volna csak úgy kiutasítani az országból, ám erre sok esetben mégis sor került. Ráadásul az intézkedések azt sem vették figyelembe, hogy az itt bejegyzett cégek konténerszámra hozták be az árut, amelynek zömét a szomszédos országokból érkezô bevásárlóturizmus vitte el. Magyarország a kínai áruk kelet- és közép-európai elosztóközpontja lett. (Kínai adatok szerint évi 300 millió dollárról van szó.) Arról nem is szólva, hogy a „kínai piacok” a leszakadó magyar rétegeket ellátó olcsó áruikkal a politikai stabilitás akaratlan támaszaivá lettek.

KIALAKULÓ KOLÓNIA

Az 1992-t követô egy évtizedet a hivatalos magyar szervek és a kínai kolónia váltakozó sikerrel folyó csatározása jellemezte. Magyar oldalról láthatóan a kínai kereskedôk kiszorítása volt a cél, míg a kínaiak kísérleteket tettek az egész kolóniát átfogó képviseleti szerv létrehozására, amely megpróbálja felvenni a kapcsolatot a magyar illetékesekkel. Abban azonban a kolónia nem tudott egyezségre jutni, hogy melyik szervezete is jogosult a képviseletére, és a magyar oldalon sem talált olyan szervezetet, amelyik a kínai érdekképviseletet tárgyalópartnerként elfogadta volna – miközben a kolónia létszáma már régen meghaladta sok magyarországi nemzetiség létszámát. A vízummentesség idôszakának végén a hazánkban élô kínaiak száma 30-40 ezer fôre tehetô, a vízumkényszer visszaállítása következtében a kolónia létszáma legalább a felére apadt, s bár késôbb is érkeztek kínaiak, ugyanannyian el is mentek, így az erôs fluktuáció mellett is számuk ma körülbelül tizenötezer fôre becsülhetô. Ehhez képest a Belügyminisztérium Bevándorlási és Állampolgársági Hivatala tavaly 3684 bevándorlási és letelepedési engedéllyel rendelkezô kínait tartott számon. Rajtuk kívül vannak csupán tartózkodási engedéllyel Magyarországon élôk is. A hivatalhoz 2002-ben 2558 kínai állampolgár nyújtott be kérelmet tartózkodási engedélyhez. Ugyanebben az évben 2621-en rendelkeztek ilyen dokumentummal. A kínai állampolgárok közül 240-nek azonban hosszú idôre búcsút kellett mondani Magyarországnak: ôket jogsértés miatt kiutasították. A pontos számokat feltüntetô statisztikák és a becslések közötti eltérések jelzik: a valóságos helyzetet meglehetôsen nehéz átlátni. Ami az itt élôk önszervezôdését illeti: a szülôföldi szervezetek Kínában is nagy hagyományokkal bírnak, az országon kívül pedig a legtermészetesebb, hogy az egy helyrôl származók egymást segítô szövetségeket alakítanak. Jóllehet, a Magyarországon élôk majd harminc tartományból érkeztek, elsônek mégis egy általános szervezetet hoztak létre, a Magyarországi Kínaiak Egyesületét. Ám ennek túlpolitizáltságával sokan nem értettek egyet, ezért többen szakítottak is vele, s más szülôföldi szervezeteket alapítottak, amelyek késôbb szintén egy szövetségben egyesültek – azóta a kolónia többnyire két táborban üli meg ünnepeit. A kínaiak gazdasági tevékenységének jellege is sokat változott. A hôskorban a batyuzók még az utcákon kínálták portékáikat, s ha feltűntek a rendôrök, gyorsan összepakolva eliszkoltak. Élelmes magyar üzletembereknek jutott elôször az eszükbe, hogy engedélyeztetett, zárt piacokra kellene összegyűjteni ezeket a kereskedôket. Novák Tamásnak a XI. kerületi Kondorosi úton létesített piaca volt az elsô, a hatóságok azonban ennek a bezárására is találtak ürügyet. Ez Szetlik Ferenc Józsefvárosi piacának kedvezett, amelyet azután Novákkal közösen kezdtek fejleszteni. (Novák tulajdonában volt a Fáy utcai Vasas-pálya mellett létesített piac is.) Működött egy piac Újpest és Rákospalota határán, illetve a Maglódi úton. A legnagyobb hírnévre mégis a Kôbányai úti Józsefvárosi piac tett szert. Fénykorában több ezer árusítóhelyérôl látták egész Kelet- és Közép-Európát olcsó ruházati cikkekkel. A bevásárlóturisták buszainak tucatjai sorakoztak bejárattal szemben, ám becslések szerint a magyar fogyasztók 15-20 százaléka is rendszeresen a „kínai piacokon” szerezte be ruházati cikkeit – olykor az üzleti árnak csupán a negyedéért. A négy tigrissel díszített kapun belépve hatalmas árumennyiséggel szembesülhet a 260 ezer négyzetméteres józsefvárosi területre kilátogató. A kereskedôk fôleg kínai termékeket – alsóés felsôruházatot – árulnak, de bôven jutott a standokra az olcsó használati tárgyakból is. A piacon Piac 2: közép-európai hétköznap és hét végén egyaránt nagy a forgalom. Batyukat cipelô és kézikocsikat toló emberek kerülgetik egymást és a kátyúkat a szűk, sikátorra hasonlító utcákban, ahol láthatóan békésen megfér egymás mellett magyar, kínai és vietnami. Persze nem hiányozhat innen a török sem, hiszen az ázsiai termékek vásárlásában megéhezett látogató gyrost is ehet, ha akar. A büfé mellett alkalmi kártyapartnerek verik a lapot. Láthatóan cseppet sem zavarja ôket a körülöttük hullámzó tömeg. Az elárusítóhelyeket egymásra állított konténerekbôl álló hatalmas raktárbázis fogja körbe. A felsô szintekre létrán lehet feljutni, innen dobálják le egymásnak az árusok a portékát és viszik tovább a pultokra. A piac ma még látszólag zavartalanul üzemel, ám várhatóan hamarosan kénytelen lesz bezárni kapuit. A MÁV ugyanis a közelmúltban jelentette be: nem hosszabbítja meg a február végén lejáró szerzôdést az üzemeltetôkkel. „Nem tudom, mit csinálok akkor, hiszen így sem könnyű az életem” – igazgatja a standja fölött lógó, méregzöld kordbársony kabátokat egy tört magyarsággal beszélô árus. Mint mondja, egyelôre nem is ez a legnagyobb gondja, hanem az, hogy megkapja a további ideiglenes magyarországi tartózkodásra jogosító pecsétet. Aztán hirtelen panaszáradatba kezd arról, hogy mennyi idôbe és utánjárásba kerül a hivatalos papírok beszerzése és mennyire ki van szolgáltatva a magyar ügyintézôknek. „Öt éve itt vagyok, ezt csinálom, remélem, hogy tovább folytathatom” – teszi hozzá reménykedve.

PIACSORSOK

A piac bezárása alapvetôen átrendezi majd a magyarországi kínai kolónia életét, hiszen a legtöbb nálunk élô kereskedô ilyen vagy olyan mértékben ehhez az elosztóhelyhez kötôdik. Maguk a kínaiak is többször megpróbálkoztak saját piac létesítésével. Az Egressy úti China Town azonban a 95 elején történt megnyitása után hamarosan csôdbe jutott. 1996-ban a Magyarországi Kínaiak Egyesületének akkori elnöke egy bérletidíj-emelés miatt kirobbant sztrájk kapcsán próbálta a Józsefvárosi piac kínai kereskedôit átcsábítani a Gubacsi úton létesítendô új, saját vezetése alatt elképzelt piacra, de ez a kísérlet is kudarcot vallott. 1998-ban a Józsefvárosi piaccal átellenben, a Kôbányai út 25.-ben, majd a rákövetkezô évben a 35-ös szám alatt nyílt több száz elárusítóhellyel rendelkezô, fedett piac, ezek tulajdonosai most ugrásra készen várják a páros oldalon, másfél kilométer hosszan elnyúló piac esetleges bezárását. A XV. kerület peremén osztrák–kínai közös vállalkozásban 2003-ban nagy hírveréssel megnyílt az Ázsia Center, majd mellette – egy csôdbe jutott török vállalkozás épületét befejezve – a teljesen kínai tulajdonban levô China Mart. Ez utóbbi még meglehetôsen kihalt, néhány hete még az utolsó simításokat végezték rajta. Az épület a tervek szerint olyan nagykereskedelmi központ lesz, amely a közép- és keleteurópai piacra irányuló importôröknek és gyártóknak nyújt megfelelô bázist és logisztikai hátteret. Az ôsi keleti térrendezés, a feng shui elvei alapján épült Ázsia Center eredetileg szintén a nagykereskedôk kiszolgálását tűzte ki célul, a két szárnyból álló épületegyüttest azonban ma mintha a kiskereskedôk uralnák. A termékek ránézésre nem sokban különböznek a józsefvárosi árusok portékáitól, a környezet azonban jóval kellemesebb.

KETTÔS ÁRPOLITIKA

A zömmel márkajelzés nélküli vagy ismeretlen márkájú ruhákat és csecsebecséket áruló kereskedôket ma már vasárnap délelôtt is szép számú vásárló veszi körül. „Az Ázsia Center új értékesítési csapatával azonban arra törekszik, hogy visszatérjen az eredeti koncepcióhoz, vagyis jellemzôen nagykereskedelmi központ szeretne lenni” – hangsúlyozta kérdésünkre Soós Eszter marketingigazgató. Mint mondta: bérlôik közül sokan kettôs árpolitikával dolgoznak, viszonteladókat és fogyasztókat egyaránt kiszolgálnak. Tájékoztatása szerint az Ázsia Center iránt az utóbbi idôben fokozatosan nô az érdeklôdés. Az üzletek kétharmadát már kiadták, és az eddigi 35-40 eurós havi bérleti díjak csökkentésével várhatóan új bérlôk érkeznek majd. Új ügyfeleket jelenthet számukra a Józsefvárosi piac bezárása is. Az Ázsia Center üzemeltetôi optimisták, és azt tervezik, hogy 2005-ben megnyílhat az üzletház új épülettömbje. Bizakodó kereskedôkbôl sincsen hiány. „Mi maradunk” – néz fel a parfümös üvegek között laptoppal játszó, ékes magyarsággal beszélô fiú, mikor azt kérdezem, megéri-e itt árulni. A Zoliként bemutatkozó vietnami fiatalember azt mondja: szüleivel együtt ô is a szabad ég alatt, a Józsefvárosi piacon kezdte a kereskedést, de ma már nem menne vissza oda. „Hidegben, melegben, esôben, szélben árultunk. Itt jobb. Mások a vásárlók is. Ráadásul a forgalomra sem panaszkodhatunk. Jól kijövünk a magyarokkal és a kínaiakkal is.” A kiskereskedôk és közepes vállalkozások mellett az elmúlt tizenhárom esztendô alatt számos nagy cég is létrejött. Ezek saját raktárral és üzlettel, olykor üzletlánccal is rendelkeznek. Ilyen az évi 2,5-3 millió pár cipôt importáló, éppen most tízéves Pillantás Kft., amelynek jól ismert márkái a Wink sportcipô, illetve a Groovy cipô, amelyeket márkaboltjaiban árul nálunk és a volt Jugoszlávia utódállamaiban. Tervei között szerepel egy kínai szappanopera magyarországi meghonosítása is, ám a sorozat bemutatása információink szerint egyelôre még késik. A Fly Horse Kft. Goldenland márkajelzésű férfiruházati cikkei a szomszédos országok boltjaiban is megtalálhatók, mint ahogyan a Milky Way által behozott ruházati termékek is, hogy csak néhányat említsünk a nagyobb cégek közül. Az angol hangzású nevekkel büszkélkedô cégek tulajdonosai egyébként sok esetben kerülik a nyilvánosságot. Állítólag ennek oka részben az, hogy tulajdonosaik nem szeretnék, ha kiderülne: a jól csengô márkanevekbôl nyugati termékre asszociáló fogyasztó valójában kínai árut vásárol. Sikertörténetek tehát vannak. Ugyanakkor nem egy sikeres vagy annak látszó vállalkozás hagyta el az országot, így például az elsô megszorító vámintézkedéseket követôen a cipôket forgalmazó AEA szélsebesen felszámolta újpesti raktárát és üzletét, az egykor legismertebb ruházati cég, a Hualu pedig a 90-es évek derekán váratlanul összeomlott. A kolónia, amely már létrejöttekor sem volt egységes, napjainkra társadalmilag még rétegzettebbé vált. Ezzel a problémával pedig láthatóan nem tudunk mit kezdeni, annál is inkább, mert az EUajánlások a migránsok elsô nemzedékében potenciális munkavállalókat, szakképzetlen munkaerôt lát nak. Ezek azonban a magyarországi kínai vállalkozókra vagy alkalmazottaikra aligha igazak. Ám EU-tagságunk következtében elôreláthatóan mind nehezebb lesz Budapestrôl irányítani a nem EU-országokban folyó értékesítést, így érdemes lenne akár a magyar állampolgárság felajánlásával is megbecsülni, s ezáltal még jobban Magyarországhoz kötni a sikeres kínai üzletembereket, vagyis biztosítani kell nekik az integrálódás lehetôségét.

NEHÉZ INTEGRÁLÓDÁS

Ezt több körülmény is nehezíti. A Magyarországra érkezô elsô próbálkozók rendszerint egyedül jöttek, az egzisztenciateremtéshez szükséges összeget nemritkán az otthon maradt családtagok adták össze. Ha a vállalkozás beindult, úgy a házastárs is csatlakozott az „elôôrshöz”, a további fejlôdéshez pedig általában a közelebbi-távolabbi családtagok segítségét vették igénybe. A magyar idegenrendészet ezzel a körülménnyel nem számol, pedig néha húsz vagy harminc itt élô kínai voltaképpen egy-egy nagycsaládot alkot. A kolónia korösszetétele nem alkalmas a normális beilleszkedésre. Lényegében hiányzik a fiatalabb korosztály. A gyerekek – fôleg a Magyarországon születettek – számára azonban a beilleszkedés vélhetôen nem jelent majd problémát. Többségük már jól beszél magyarul. Szüleik azonban ügyelnek arra, hogy anyanyelvüket se felejtsék el. Hétvégenként egy Hungária körúti általános iskolában van lehetôsége a körülbelül nyolcvan, hét és tizennégy év közötti kisdiáknak a kínai nyelv, az írás és a kultúra tanulására. Az intézménynek helyet adó épületet a szülôk szombaton és vasárnap bérlik. Bíznak azonban abban, hogy hamarosan már saját iskolája is lehet a kolóniának. Ezt egyébként ôszi, pekingi látogatásakor Medgyessy Péter is megígérte nekik. Információink szerint az elôkészületek jól haladnak, és az iskola akár már jövôre megnyithatja kapuit. Alacsony a kolónián belüli idôsebbek aránya is. Már csak ezért is megalapozatlanok azok a híresztelések, hogy a kínaiak úgymond „eltüntetik halottaikat”, hogy útlevelükkel mások jöhessenek be az országba. Ami pedig az úti okmányokkal való visszaéléseket illeti: arra a halottak eltüntetése nélkül is számos lehetôség van. Az útlevél „elvesztését” ugyanis elég csak meghirdetni a sajtóban, s ha a becsületes megtaláló nem hozza vissza, a kínai nagykövetség ad másikat. Ugyancsak közkedveltek a „kínai maffiáról” szóló történetek, amelyek még a jó néhány évvel ezelôtti, nagy-britanniai állapotokhoz nyúlnak vissza. Az itteni kolónia kialakulása idején szórványosan elôfordultak védelmi pénzek beszedésére irányuló kísérletek, de a szervezett alvilágra utaló jeleket nem látni. A vendéglôk a közhiedelemmel ellentétben nem pénzmosóhelyek, amelyek közül némelyik megy olyan jól, hogy tulajdonosuk kényelmesen megél belôle, másoknak viszont olyan rosszul megy, hogy az étterem valamelyik helyiségében laknak. Valóságos probléma a kereskedôk számlaadási fegyelmének hiánya, amibôl viszont tévedés lenne arra következtetni, hogy a forgalmazott áruk törvénytelen úton jöttek be az országba s a kereskedôk egyetlen fillér adót sem fizettek utánuk. A tartózkodási engedélyhez ugyanis megfelelô jövedelmet és adófizetést kell igazolni, tehát inkább az feltételezhetô, hogy a kellô vámellenôrzés hiányában több áru jön be az országba, mint amennyi a vámpapírokon szerepel, s a könyvelési munka befejeztével utólagosan készülnek el a számlák.

Polonyi Péter–Velancsics Béla

Képriport: Beliczay László


Ping

„A leghosszabb út is az elsô lépéssel kezdôdik” – tartja a kínai mondás. Úgy tűnik, hogy ez az elsô lépés a Magyarországon szerencsét próbáló kínaiak jelentôs része számára a piacozás volt. Cipôk és dzsekik árusításával kezdte itteni karrierjét Ping úr is. A gazdasági diplomával rendelkezô, negyvenes évei elején járó férfinak ma már egy vendéglôje és egy büféje van Budapesten. „Elegem volt abból, hogy egy több mint százfôs vállalat igazgatójaként annyit kerestem, mint egy takarítónô” – magyarázza budai vendéglôje asztalánál, hogy miért indult el Sanghaj környékérôl a kilencvenes évek elején Európába. Kezdetben az újpesti lengyel piacon árult kínai ruhákat. „Megéltem, de volt egy-két nagy bukásom is. Egyszer több ezer cipô, máskor pedig szintén többkonténernyi tollkabát maradt a nyakamon. Néhány év után váltottam” – idézi fel az elsô idôket Ping úr.

A továbblépéshez a pénzügyi és szakmai segítséget otthonról kapta. „Apámnak étterme volt Kínában. Fiatalabb koromban tôle lestem el a vendéglátás fortélyait. És pénzt is adott ahhoz, hogy Budapesten megnyithassam saját vendéglômet. Szerencsém volt. A kilencvenes évek közepén még divatosnak számított a kínai étterem, és nem volt akkora a konkurencia sem, mint ma.” Ping úr ars poeticája: a vendégnek mindig igaza van. Szerinte a vendéglátás lényege, hogy az étterembe betérôket jó ételekkel, udvariasan szolgálják ki. A kínai vendéglôs immár tizenegy éve él Magyarországon, és úgy tervezi, hogy itt is marad. „Szép az ország, jó a klíma, és nincsen olyan embertömeg az utcákon, mint Kínában” – sorolja az elônyöket. Hét és fél, illetve nyolcéves kislányai itt járnak iskolába, és jól beszélnek magyarul. „Meg persze kínaiul, de angolul és spanyolul is tanulnak. Ezenkívül zongora- és hegedűórákra járnak” – teszi hozzá Ping, nem kis büszkeséggel a hangjában.

Az anyagi megalapozás idôszakában az ideérkezettek látástól vakulásig dolgoztak. Sokaknak egyetlen kikapcsolódásuk a kaszinó maradt, ahová valójában nem szórakozni jártak, hanem a szerencsejáték iránti – otthon kiélhetetlen – vágyukat beteljesíteni, tehát valójában pénzt keresni. E vonzalomnak egyik oka a kínai ember babonásságában rejlik. Például ha megnézzük telefonszámaikat és autórendszámtábláikat, azok tele vannak 8-assal és 6-ossal, amelyek hangalakjuk alapján szerencsét hozónak számítanak. Az elôbbi a „meggazdagodni”-val, az utóbbi az „akadálytalan”-nal hozható összefüggésbe. Négyes viszont véletlenül sem található közöttük, mert hangalakja a „halál”-ra emlékeztet. Erkölcsi, lelki támasz, igazi közösségi élet hiányában megnövekszik a vallási élet iránti igény.

Több buddhista, illetve protestáns közösségük működik az országban, bár nem túl nagy létszámmal. A kolónia tagjainak tájékozódását és szórakozását elsôsorban a parabolaantennák segítségével fogható hongkongi, tajvani és a szárazföldi Kínából sugárzó tévéadók szolgálják. Eleinte volt egy-egy újság, amely valamelyik szervezet szócsöveként a politikai propagandát szolgálta, de ez ma már a múlté.



Gon Che
„Könnyen ment a beilleszkedés. Fiatalok voltunk, nem jelentett problémát a dolog” – idézi fel az elsô magyarországi hónapokat az apró termetű újságírónô, miközben gôzölgô zöld teával kínál. „Annak ellenére simán ment minden, hogy szinte semmit nem tudtam Magyarországról. Az apósom után jöttünk ide 1991-ben.

Ô korábban a Szovjetunióban, Leningrádban élt, de átjött ide, és úgy látta: Budapesten jobb az élet.” Gon Che szerencsére szintén egészségügyi diplomát szerzett Pekingben, nem okozott tehát nehézséget az asszisztenciát ellátni. Aztán jött az újságírás. A kínai hölgy a Magyarországon ezer példányban kiadott, de a szomszédos államokban is terjesztett Új Szemle című hetilap fôszerkesztôje. „2000 áprilisában indult az újság, de egyre biztosabban áll meg a talpán” – lapozgatja a kínai nyelvű oldalakat. „Öten vagyunk, magunk írjuk, szerkesztjük az oldalakat, és mi szerezzük a hirdetôket is. 1998-ban megkaptuk a letelepedési engedélyt a férjemmel együtt. Ô szintén itt dolgozik a lapnál.” Gon Che hatéves kislánya már Magyarországon születetett.

Kínaiul és magyarul egyaránt jól beszél. „Velem otthon inkább kíniaul szeret, még akkor is, ha én magyarul szólok hozzá.” Gon Che azt mondja, az itt töltött több mint egy évtized alatt soha nem gondolkodtak azon, hogy elmennek az országból. Maradnak, hiszen egyre több minden köti ôket ide. A nyolc-kilenc itt szerkesztett újság többnyire hetilap. Általában ezer-ezer példányban jelennek meg. A világ kínai nyelvű médiájából válogatják össze információs, történelmi és szórakoztató anyagaikat, s magyarul tudókat foglalkoztatva beszámolnak a legfontosabb magyar eseményekrôl, az új jogszabályok lényegérôl. Így a kommunikáció, a magyar–kínai államközi kapcsolatok fejlôdése lehetôvé tenné a magyarországi kínai kolónia hídszerepének erôsítését, de erre igazi törekvés egyelôre egyik oldalon sem mutatkozik.




ARCHÍVUM    CIMLAPSZTORI   KIRAKAT   KORMÁNYZATI NEGYED  CÉGVILÁG  KARRIER  BEFEKTETÉS  TREND  EXTRA  ÉLETMÓD  ROVATOK    

powered by