Az MRP-törvény a fenntartható munkavállalói tulajdon helyett a tulajdonátruházás egyszeri aktusára, a privatizációra helyezi a hangsúlyt, tehát a már munkavállalói tulajdonba adott részvények új belépôk általi átadását-megvásárlását semmilyen módon nem támogatja. Emellett ahelyett, hogy a mintának tekinthetô angol és amerikai gyakorlat szerint a „fejnehéz” megoldásoktól megvonná az adó- és egyéb kedvezményeket, semmiféle tisztességszabályt nem tartalmaz a részvények felosztásának elveire, a tulajdoni arányokra és a részvénykoncentráció megakadályozására. Ráadásul az ottani szabályozással ellentétben nem teszi lehetôvé, hogy a holdingstruktúrát kialakító társaságok leányvállalataiban a dolgozók is részesei lehessenek a holding résztulajdonosi programjának.

Az MRP Magyarországon kizárólag az állami vagy az önkormányzati tulajdonú cégek privatizációs technikájaként ismert – erôsíti meg Fazekas János, a Solvent Kereskedôház Kereskedelmi Részvénytársaság vezérigazgatója is. A nemzetközi gyakorlatban viszont az MRPszervezetek döntôen a másodlagos privatizációban, azaz valamely, már korábban is magántulajdonban működô, felszámolásra vagy végelszámolásra jutó cégben szereznek tulajdont. Külföldön az MRP-k fô funkciója a hosszú távú vagyonkezelés, amely egyáltalán nem korlátozódik a privatizációs hitel törlesztési idôszakára.

ANGOLSZÁSZ PÉLDÁK

Ezzel ellentétben nálunk majd minden MRP úgynevezett elhaló szervezet, amely az E-hitel teljes körű törlesztése után megszűnik. Tehát a vállalathoz késôbb belépôk a cég tulajdonjogából kedvezményesen már nem szerezhetnek részt. A különbségeket tovább fokozza, hogy míg Angliában és az USA-ban külön törvényi rendelkezések ösztönzik az MRP-k tartós működését, sôt vagyongyarapodását, az ezt célzó hazai jogszabály-módosítási kezdeményezések eddig eredménytelenek maradtak.

A részvételi kultúra elterjesztésének a munkabéke erôsítésén és a foglalkoztatás elôsegítésén túl az a célja, hogy a munkavállalókat tulajdonosi szemléletük által is motiválják – mondja el a tetszetôs elvet Sarlós Bernát, egy másik MRP-n keresztül privatizált cég, a PEMŰ Műanyagipari Rt. elnök-vezérigazgatója. Ezzel szemben a magyar gyakorlat leginkább arra volt jó, hogy a nehezen vagy egyáltalán nem eladható cégektôl az állami vagyon kezelôje valamilyen formában megszabaduljon. A munkavállalók az esetek többségében nem a tulajdonosi szemlélet megismerése miatt, hanem sokkal inkább állásuk megôrzése miatt adták a fejüket a tulajdonlási kalandra.

A szükséges átalakításokat és az azokkal óhatatlanul együtt járó elbocsátásokat pedig nem tudták részvényesi szempontból nézni. A legégetôbb gond Fazekas János szerint a hazai cégek széles körére jellemzô abszolút, illetve relatív tôkehiány. Ez a negatívum a nagyszámú tôkeerôs külföldi cég magyar piacra lépése miatt a versenyképességben egyre erôteljesebben érezhetô. Ezen túlmenôen az MRP-típusú cégek speciális többletterhe, hogy ugyanazon forrásból kell tíz-tizenöt éven keresztül elôteremteniük privatizációs hitelük és azok kamatainak törlesztését, a folyamatos versenyképességet biztosító műszaki és technológiai fejlesztéseket, a forgótôke-bôvítést és a munkavállalók javadalmazásának, illetve munkakörülményei javításának finanszírozását.

E négyes jövedelmezôségi követelmény megfelelô teljesítése – különösen a tartós piaci nehézségekkel küszködô ágazatokban – nemegyszer lehetetlennek látszik. „Sajnos pár esetben az MRP-struktúrát a rendeltetésétôl és szellemétôl idegen vagyonátjátszásra is felhasználták” – ismeri el ifj. Szántai János, a Tulajdonos Munkavállalók és Társaságaik Országos Szövetsége fôtitkára is. Viszont mára a megmaradt MRP-s cégek gazdasági mutatói a legjobbak a multik után. S itt ne pusztán az egy fôre jutó nyereségre meg a bérköltségre, hanem a hiányzásokra és egyéb teljesítményt befolyásoló mutatókra is gondoljunk, amelyek szövetségünk 2000. évi országos felmérése alapján szintén kedvezôbbek. E cégek nyereségkimutatásra ösztönzöttek, tehát az állami adóbevétel jól tervezhetô.” Szántai optimistán ítéli meg a helyzetet, szerinte az MRP-törvény maradéktalanul elérte kitűzött célját: a privatizáció gyorsítását és a munkavállalói tulajdonszerzés konstrukciójának bôvítését.

Ám mivel nem volt célja a munkavállalói tulajdon MRPben való megtartása, ezt nem is szabad számon kérni rajta. A kudarcok pedig nem a tulajdonlási formából, hanem alapvetôen a szabályozók hiányosságaiból erednek – teszi hozzá. Lényegesen kritikusabban látja a helyzetet Lukács, aki szerint az MRP indulása után a széles körű magánosítást is opciónak tekintô kormányzati politika tükrében 1990–94 között tűnt privatizációs sikernek: közel háromszáz cég mintegy nyolcvanmilliárd forint értékű vagyona került munkavállalói körök kezébe. Késôbb kiderült, hogy a számok mögött jelentôs arányt képviselnek a törvény joghézagait kiaknázó vezetôi kivásárlások.

TÖRVÉNYI HIÁNYOK

Az MRP-k sorsának lényeges eleme: a cégek irányítói általában nem voltak felkészülve arra, hogy vezetési módszereiket a korszerű versenykövetelményeknek megfelelôen változtassák, ugyanakkor vezetôi filozófiájuk és módszereik a piaci siker érdekében a cégvezetés és a munkatársak közötti együttműködés fejlesztésére irányuljanak. Az MRP gondolatát szívvel-lélekkel felvállaló cégvezetôk többsége nem tudott megbirkózni ezzel és a törvény hátrányos vonásaiból fakadó kihívásokkal. Több mint egy évtized távlatából azt mondhatjuk, hogy a hazai MRP elsô hulláma félsikernek bizonyult. A következô hullám remélhetôleg épít ezekre a tapasztalatokra is.

A statisztikák ismeretében Sarlós Bernát biztatónak értékeli a magyar összképet, hiszen az MRP keretében privatizált cégek teljesítménye jobb az átlagénál, noha más példák is akadnak. A siker kulcsa a munkavállalók tulajdonosi szemléletének kialakítása és folyamatos erôsítése, ám az MRP-struktúrát kedvezôen érintô új adó- és pénzügyi szabályozásra sürgôs szükség volna. Fazekas János kritikusan fogalmaz: „Annak ellenére, hogy az utóbbi tíz év kormányai retorikájukban az MRP támogatásának adtak hangot, mégsem vezették be a külföldön komoly eredményeket hozó támogatási technikákat. Pedig nyilván felismerték e tulajdonlási forma és a hazai polgárság, valamint a nemzeti tulajdon kívánatos erôsítése közötti lehetséges összefüggéseket.”

A legelterjedtebb hazai munkavállalói tulajdonszerzési forma a múlt század közepén az USA-ban ESOP néven kialakult MRP-típusú konstrukció. „Míg azonban MRP-törvényünk hitel- és társaságiadó-kedvezményként csak a munkavállalók privatizációs megvételét támogatja, addig az ESOP a bármely társtulajdonostól történô vásárlást, az ekként kedvezményesen szerzett vagyonrészek visszavásárlását, valamint az új résztvevôk ingyenes, illetôleg kedvezményes részesedését is szorgalmazza ” – mondja az országos szövetség szakembere, aki szerint hazánkban is ez lehet az út. Szántai János reméli, hogy az MRP-törvény most zajló piacorientált módosítása megfelelô keretet nyújt majd az ESOPtípusú támogatási rendszer létrejöttére.

POZITÍV TAPASZTALATOK

„Terveink szerint egy új MRP-törvény és a hozzá kapcsolódó támogatási rendszer kialakításával elsô lépésként 2004-ben (a szövetkezetek és szövetségek mellett) a szociális gazdaság egyik pilléreként jegyzett munkavállalói tulajdonlási szektort sikerül a visszaélésektôl megtisztítva átláthatóvá tenni, a második lépésben megújítani, majd késôbb kibôvíteni” – fogalmazza meg optimista gondolatait ifj. Szántai János. A Herendi Porcelánmanufaktúra Rt. MRP-szervezete ügyvezetôségének elnöke, Simon Attila vallja, hogy a jól működô MRP-struktúrának legalább három feltétele van: a megfelelô jogi környezet; a szervezet mögötti sikeres gazdasági társaság; valamint a tagoknak a tulajdonosi, illetve a munkavállalói érdekek közötti kompromisszumkészsége.

Elôdjének, Winkler Lászlónak a munkavállalói tulajdonlásról rendezett VI. nemzetközi konferencián elhangzott beszéde nyomán a jelenlegi elnök felvázolta sikertörténetüket. „A jogelôd Herendi Porcelángyár vállalati tanácsa 1989 ôszén kimondta: a mi privatizációnk egyetlen útja a munkavállalói tulajdon megteremtése. Az elsô lépésben létrehozott MRP-alapítvány külsô segítséggel kidolgozta a részvények elosztásának alapelveit, majd megkezdte a kivásárláshoz szükséges pénzeszközök gyűjtését. Az 1992-es alakuló közgyűlésen a munkavállalók több mint 60 százaléka megjelent. Az MRP-hez minden munkavállaló csatlakozott.

A szervezet a részvények 75 százalékát vásárolhatta meg, fizetési kötelezettségének öt év alatt tehetett eleget. A nyereségnövekedés és az állami adókedvezmények lehetôvé tették, hogy a szervezet alig két év alatt, már 1994 végén törleszthette adósságát. A részvényeket 1995 elsô hónapjaiban az alapszabályban rögzített feltételek értelmében osztották fel. A társaság részvényeinek fele három különbözô jogcímen került munkavállalói kézbe: a munkavállalók által befizetett önrésszel, a korábban vásárolt vagy az állami vállalattól ingyen kapott vagyonjegyek részvényre való átváltásával s az MRP általi részvényjuttatással. „A részvények 25 százaléka MRPkezelésben maradt.

Ez az együtt tartott csomag döntô jelentôségű a célok eléréséhez, a herendi MRP ugyanis nem csupán privatizálásra jött létre, hanem arra is, hogy a tulajdonosok mindenkor herendi munkavállalók legyenek – emeli ki Simon Attila. – Az eltávozók részvényeit vissza kell vásárolni, a belépôket pedig részvényhez kell juttatni, mégpedig a magánosításkor érvényes feltételekkel. Az alapszabály szellemében a közgyűléseken az egyben tartott 25 százalékos részvénycsomaggal az ügyvezetôség egyik megbízott tagja szavaz, úgy, amiként ôt az MRP-szervezet közgyűlése felhatalmazza. A törvényben és az alapszabályban rögzített hatáskörök, az új költségvetés elfogadása, az alapszabály módosítása és az ügyvezetôség tagjainak megválasztása a közgyűlés hatásköre. Az ügyvezetôség társadalmi munkában, díjazás nélkül végzi feladatait.

Kádár Elza