Így is lehet. Csendben, hírverés nélkül. Érteni, érezni a lovat, támogatni, irányítani. Erőszakmentesen, szelíd halksággal, és mégis határozottan, energikusan.  A külső szemlélő számára észrevétlen, láthatatlan, apró mozdulatokkal. Egy nézéssel. Egy fejfordítással. Egy láb, egy deréknyomással. S a ló máris tudja, hogy az ember mit akar tőle. Tudja, és teljesíti a közvetített kérést. Kérést, és nem parancsot. Mert úgy láttam, hogy az ember-ló kapcsolatban elsősorban társak ők, és nem fölé és alárendeltek, még akkor is, ha egyértelműen az ember a domináns. Vezető, aki védelmezve irányít, s nem uralkodik. A ló pedig, akinek préda állatként ősidők óta génjeibe ivódott a jól működő hierarchikus kapcsolat iránti igény, ösztönösen érzi, hogy az ember, aki irányítja, egyben védelmet is jelent számára. Éppen ezért önként elfogad, és nem behódol. S így születik meg az egység kettőjük között. Erőszak nélkül, kényszerítő eszközök nélkül.

 Ló és ember tehát ugyanazon a hullámhosszon mozog, gondolkodik. Valami láthatatlan kötelék fűzi össze őket. Olyan energiamező, ami erősebb minden hagyományos lovas eszköznél, s így szükségtelenné is teszi azokat. Mert az erő valahonnan belülről sugárzik.

Nincs lovaglónadrág, nincs csizma, nincs sarkantyú, nincs hagyományos pálca, nincs kobak.

Elengedettség van, egymásra figyelés, koordináció, lelki összhang, tökéletesen működő kommunikáció, önkontrol és kontrol, éppen csak annyi dominancia, ami az erőszakmentes irányításhoz kell, s nem utolsó sorban szeretet. S mindezek nyomán egyszer csak megszületik a csoda. A fizikai erő helyét átveszi valami egészen más. Valami, amit úgy érzékeltem, hogy lélek találkozik lélekkel, energia elegyedik energiával.

S mindez ember és ló között.  Törpe és óriás között.

Az edzés, a bemelegítés földi munkával kezdődik. Ember és ló szorosan egymás mellett. Az ember kezében hosszú pálca, az úgynevezett répapálca. Nem fenyítésre. Jeladásra. Ösztönzésre. Simogatásra.

Együtt lépnek, együtt gyorsítanak és lassítanak. Ember és ló. Szinkronmozgás. Ha az  ember ügetést imitál, a ló azonnal ügetni kezd. Ha az ember lassít, a ló lépésre vált. Ha az ember vágta mozgást utánoz, a ló beugrik vágtába.

Lenyűgöz ez az összhang, s a kölcsönös figyelem. Ahogy vigyáznak egymásra. Ember a lóra, ló az emberre.

Aztán az ember a ló háta mögé megy. Jobbra, balra suhintani kezd a hosszú pálcával, kellemetlen zajt hagyva maga után.. Úgy is fogalmazhatok, hogy fenyegető suhogás hallatszik, ami bennem rossz érzést kelt. Erőszakot idéz, a dominancia fitogtatását.

 Jó, hogy egyedül maradok ezzel az érzéssel, mert a ló nyugodt. Áll. Nem látni rajta az idegesség szemernyi jelét sem. Érzi, hogy nincs mitől félnie. Tudja, hogy nem érheti bántás, fájdalom. Feltétel nélkül bízik az emberben, mint ahogy az ember is nyugodtan áll szorosan a ló fara mögött, mert ő is feltétel nélkül bízik a lóban. Bizalomért bizalom jár cserébe. Csak úgy, mint az emberi kapcsolatokban, még ha erről sokszor el is feledkezünk.

 Aztán elindulnak. A ló elől, az ember a ló mögött. Mozdulni sem merek. Önkéntelenül is agyamba villan a gondolat. Mi lenne, ha a ló…..?  De a ló csak megy nyugodtan. Hihetetlen az elengedettség, a békesség, ami belőlük árad.  Az előbb említett feltétel nélküli bizalomnak a légköre hatja át az egész edzést. Majd jönnek a különböző feladatok, a forgás az egyik első láb majd a hátsó láb körül, helyben. Léptetés hátrafelé, amihez a jel a ló farának apró, finom ütögetése a répapálcával. Olyan finoman, hogy az még egy embernek sem okozna fájdalmat. Majd mivel ez  egy különösen nehéz gyakorlat,  jutalomfalatkák mintegy bizonyítékként, hogy „ jól csináltad, elégedett vagyok. Megköszönöm az együttműködést. és azt, hogy megértettél.”

Az edzés második felében az ember felnyergeli a lovat. A ló nyugodtan tűri, nem fészkelődik, nem is forgolódik amikor a western nyereg a hátára kerül. Az ember finoman húzza meg a hevedert, hogy ne okozzon fájdalmat.

Nyereg tehát van, zabla, szár, kötőfék nincs.  Az ember felül a nyeregbe egy dobogóról úgy, hogy a répapálcával finoman odairányítja a lovat maga mellé éppen úgy, hogy kényelmesen fel tudjon szállni, s kezdődik ugyanaz a mozgás sorozat, ami az edzés első felében a földön. Lépés, ügetés, gyorsítások, lassítások, kis körök, fordulatok, Változatosan, hogy ne alakuljon ki automatizmus, hogy a ló mindig figyeljen az emberre, ne beprogramozott robotként végezze a feladatokat.   Vágta lassan, gyorsabban, hordó ugratás. Vágta helyből!  Könnyedén, apró, szinte láthatatlan mozdulatokkal, jelekkel, segítségekkel.. S folyamatos jutalmazás, ami a jó tanulónak kijár. Néha simogatással, néha csupán azzal, hogy egy kicsit megáll ló és ember, mintegy testileg, lelkileg kipihenni a fáradalmakat. A ló mindig teljesen elengedett testtartásban, úgymond lefelé fordított banán formában, nyakát hosszan előre nyújtva dolgozik. Ahogy elnézem őket, embert és lovat, ezt a tökéletes egységet, úgy tűnik, hogy ők ketten a világ legtermészetesebb ló – lovas kapcsolatát testesítik meg.

Pedig aki valamit is megtapasztalt a lovak kemény, érzékeny világából, s valaha is ült már lóháton, az tudja, hogy ez egyáltalán nem egyszerű és természetes. Az ember és a ló is 6 éve  rendszeresen dolgozik azért, hogy kapcsolatuk ilyen magas szintre jusson.

Köszönöm ezt az élményt, kedves Zsolt és Moon !  Köszönöm nektek, hogy nézőként részese lehettem én is a csodának .

Íme, itt a bizonyíték, hogy van más út! Nehezebb, áldozatosabb, de hatékonyabb, és főként felemelőbb élményt adó lovasnak és lónak egyaránt.

Azt hiszem, ha egyre több ilyen szemléletű lovas lesz Magyarországon, akkor valóban büszkén mondhatjuk, hogy lovas nemzet vagyunk, mégpedig a szó legnemesebb értelmében.

Akkor ismét minden lelkiismeret furdalás nélkül nézhetünk a lovak szemébe.

Mert a lovak szemében tükröt látunk.

S a tükörben önmagunk.

Vilcsek Adrienne

2010. május 24.