Legelők






Tartalomjegyzék Mérgező növények a legelőn Lovak legeltetése Utolsó lap

A legelő és a legeltetés higiéniája

Szerző: , MEZÕGAZDASÁG- ÉS KÖRNYEZETTUDOMÁNYI KAR, GÖDÖLLÕ

A legeltetés az egyik leggazdaságosabb takarmányozási mód. Az lenne az ideális, ha a legelő és a legeltetés a szarvasmarha technológia szerves része lenne. Legeltetéssel az állatoknak nemcsak a takarmányigénye fedezhető, hanem olyan tartási mód, amikor az állatok edzettségét a környezethatások kedvezően befolyásolják.




Higiéniai szempontból a legelő a legkedvezőbb takarmányozási bázis, élettani szempontból, pedig a legkedvezőbb tartózkodási hely.

A jó legelőfű sok ízanyagot tartalmaz, ezt az állat jó étvággyal eszi (válogathat), rosttartalma kevesebb, mint a szénáé, így könnyebben emészthető és gyorsabban ürül ki az emésztőcsatornából. A legelő kevert füvének az aminosav és mikroelem összetétele változatosabb, mint a jó minőségű, de egységes botanikai összetételű szántóföldi növényeké.

A legelő növénytársulását az ott lévő egyes növényfajok, -fajták mennyiségét, arányát, takarmányértékét az éghajlat, a talaj, a hidrológiai viszonyok, a trágyázás, öntözés, gondozás és a legelőhasználat módja alakítja ki.

A legelő a rajta élő állatok számára elsősorban takarmányforrás, de egyúttal termelési környezet is.

A legeltetés az állatoknak kedvező környezethatást ad: a friss levegő, a napfény, a szabad mozgás, mind serkentően hatnak az anyagcserére, előnyösen befolyásolják a konstitúciót és az ellenálló képességet.

A legelőre járó állatok edzettebbek, hasznos élettartamuk hosszabb, ivari életük zavartalanabb, élénkebb, kevesebb közöttük a meddő, ritkább a nehéz ellés és az ellés utáni rendellenesség.

 

A legelő növényzetének higiéniai jelentősége

A legelő növényzetének biológiai értékéből állapítható meg legjobban a legelő helyes, vagy helytelen használata, valamint megfelelő, vagy hiányos gondozottsága.

A természetes legelőkön ideális esetben 50-70 %-ban első és másod rendű pázsitfűféléket, 25-35 %-ban pillangós virágú növényeket, valamint savanyúfüveket és gyomnövényeket, valamint mérgező növényeket találunk. Ha ezek aránya helyes az ki is elégíti az állatok igényét.

 

  • Pázsitfű: legértékesebbek. Ezek mennyisége és minősége szabja meg a legelő fűhozamát és állateltartó képességét. Jelentős az energia és foszfor tartalmúk, virágzás előtt a fehérjetartalmúk is igen nagy, bár meg sem közelíti a pillangósvirágúakét. Könnyen oldható cukrokat tartalmaznak, amelyek a bendőben könnyen fermentálódó energiaforrást jelentenek.
  • Pillangósvirágúak: nagy fehérjetartalmúak, karotinban, kalciumban, magnéziumban és egyéb biológiailag aktív vegyületekben (flavonoidok, izoflavonok, antioxidánsok) igen gazdagok.

 

Kedvezőtlen környezeti hatásra romlik a flóra minősége, a növényféleségek közötti helyes arányban eltolódás mutatkozik. Ez esetben romlik az állat számára a biotóp, ami esetleg anyag és energiaforgalmi zavarokat vált ki, hiánybetegségek kialakulásának kockázata nő.

Ha kevés a csapadék túlsúlyba kerülnek a szárazságtűrő növények. Ezek gyengébb minőségűek, alacsonyabb vitamintartalmúak, kevesebb karotint tartalmaznak. Következményként ivarzási zavarok, meddőség léphet fel. E. coli okozta hasmenés, anyagforgalmi megbetegedések előfordulási gyakorisága nagyobb lehet.

A túl sok csapadék, vagy öntözés esetén a magas talajvíz a gyomnövényeknek és a savanyú füvek (sás) elszaporodásának kedvez. Ezek takarmányértéke csekély, táplálóanyagokban és biológiailag aktív vegyületekben szegények. Tartós egyoldalú fogyasztásuk következtében alimentáris eredetű ivarzási zavar, meddőség léphet fel, tömegesen alakulhatnak ki csontfejlődési, emésztőszervi, kiválasztószervi, anorganikus anyagforgalmi zavarok. A savanyú füvekben jelenlevő sok kovasav anhidrid azokat érdessé teszi, így gyakori a száj, a nyelőcső, a gyomor és bélcsatorna nyálkahártya sérülése, gyulladása. Étvágy, hozamcsökkenés jelentkezhet. A kondícióromlás elősegíti a parazitás fertőzés kiterjedését.

A vizenyős legelőkön gyakori az egyes pillangósvirágú növényféleségek tömeges elszaporodása, 50-60 %-osra való növekedésük az állatok felfúvódását válthatja ki. A különféle Trifolium fajok napfényes időben fotoszenzibilizáló (fényérzékenyítő) hatásuknál fogva bőrgyulladást (trifoliózis) képesek előidézni (ha 50 %-nál nagyobb a herék aránya napsütéses időben istállózni kell, ui. napfény hatása káros lehet). A Trifolium hybridum (Korcs here) és a Melilotus officinális (Orvosi somkóró) a szarvasmarhák és a juhok véralvadási képességét csökkenti (K-vitamin képződés gátlása, protrombin termelődés zavara, haematoma képződés). A Trifolium repens (Fehér here) és a Trifolium pratense (Vörös here) tartós fogyasztása fitoösztrogén tartalmúk miatt rendellenes ivarzást, vetélést, meddőséget okozhat.

A talajféleségek fizikai, kémiai és mikrobiológiai jellemzői alapvetően meghatározzák a gyep takarmányértékét. Az erősen meszes, szikes, vagy éppen savanyú talajokon kialakult flóra hosszabb ideig való fogyasztása a hiányzó anyagok pótlása nélkül súlyos anyagforgalmi zavarokat idézhet elő. Ezek a területek rendszeres talajjavítást igényelnek.

Az öntözéses gazdálkodás során megváltozik a talaj vízgazdálkodása, szerkezete, kolloidkémiai és biológiai tulajdonságai. Így változnak a makro- és mikroelemek felszívódási viszonyai, csökken a termett növények mikroelem tartalma. Hasonlóan az erősen meszezett talajokon is csökken a mikroelem hasznosulás lehetősége.

A talaj ideális mikroelem tartalma és aránya csak megfelelő növényzet jelenlétében válik az állatok számára értékesíthetővé.

 

A különböző fajú állatoknak eltérőek az igényei a legelők iránt

  • A szarvasmarha a buja, levélben gazdag, finomabb, változatos gyepet kedveli.
  • A juhnak inkább a száraz fekvésű ősgyep való. Az igényesebb juhfajták jobb minőségű legelőt kívánnak. Mély fekvésű, vizes legelőre a mételykór és a tüdő-, gyomorférgesség veszélye miatt semmi esetre se hajtsunk juhot.
  • A ló a száraz talajú, nagy kiterjedésű, keményebb szárú füvet termő legelőt kedveli.

A különböző fajú állatokat és az eltérő hasznosítású csoportokat tartsuk külön legelőn. Higiéniai és állategészségügyi szempontból gondoskodni kell arról, hogy az itatóhelyeket (esetleg fürdető helyeket) más fajok ne használják.

 

Betegségek a legelőn

Belgyógyászati:

         Legeltetési hasmenés

         Előgyomrok heveny felfúvódása

         Bendő elhomokosodása

         Idegentest felvétele

         Legeltetési tetánia

         Tejsavmérgezés

         Fitoösztrogén hatás

         Napszúrás, hőguta

 

Bakteriológiai és virológiai:

         Leptospirózis

         Gümőkór

         Száj és körömfájás

         Enterotoxémia

 

Parazitológiai:

         Ektoparaziták

        Bagócslárva betegség

        Rühösség

        Bögölyök

        Legyek

        Kullancsok

         Endoparaziták

        Vérfesték vizelés

        Májmételykór

        Tüdőférgesség

        Gyomor- és bélférgesség

        Vastagbélférgesség

        Kokcidiózis

        Kergeség

        Galandférgesség

 

Parazitás és fertőző betegségek megelőzésének lehetőségei

A kérődzők meglehetősen hosszú időt töltenek a legelőn, ahol a legváltozatosabb élősködőfajok petéivel, lárváival fertőződhetnek.

A legelők fertőzöttsége arányosan nő a legelőn tartózkodó fertőzött állatok számával és fertőzöttségük fokával.

Parazitás megbetegedésekre ott lehet számítani, ahol sok eső esik, vagy ha a legelőn mindig találni kisebb-nagyobb területeket, amelyek állandóan nedvesek (mély fekvésű vizenyős területek).

Paraziták fejlődésének kedvez még az is, ha hosszú a fű. Ilyenkor a relatív páratartalom állandóan 95% körül van. A 3. stádiumú fertőzőképes lárvák negatív geotropizmusuk miatt felmásznak a fűszálakra, amelyek lelegelésével a lárva bejut az állat szervezetébe. Így alakul ki a májmétely kór mellett a gyomor-, bél- és tüdőférgesség.

A legelőknek vannak olyan területei, amelyek fokozottan közvetítik a fertőzést. Ezek azok a részek, amelyeket az állatok napjában többször felkeresnek és tovább ott tartózkodnak (itató-, etetőhelyek).

A parazitás fertőzöttség kialakulásában nagy szerepük van az ún. indirekt környezeti tényezőknek is: hiányos táplálkozás (növényzet mennyiségi és minőségi hiányossága).

 

A legeltetés higiénia szempontjai

Az eredményes legeltetés leginkább a legeltetés módjától és a legelőn levő berendezésektől függ. Legeltetés előtt mind az állatállományt, mind a legelőt fontos okszerűen előkészíteni a legeltetésre.

 

A legelő előkészítése

  • Téli fagyok után fertőzésmentes a legelő, ide csak egészséges (parazitás és fertőző betegségektől mentes) állatot hajtsunk ki.
  • Legelőhöz kötött klasszikus talajfertőzések jelentkezhetnek bizonyos vidékeken (endémiás fertőződések): sercegő üszök, rosszindulatú vizenyő, lépfene, tetanusz, liszteriózis, leptospirózis. A felsorolt bakteriális betegségekkel szemben megelőző vakcinázást kell végezni a legeltetés megkezdése előtt (min. 14nappal, de 6 hónapnál nem régebben).
  • Mérgező növények kiirtása a legeltetés megkezdése előtt: nadragulya, csattanó maszlag, beléndek, boglárka-félék, bürök, mezei zsurló, nagy aranka, fehér zászpa, őszi kikerics, tavaszi hérics, egynyári szélfű, fekete bodza, kecskerágó.
  • Gyomnövények kiirtása, főleg azokat, amelyeket az állatok következetesen elkerülnek: tövises iglice, menta-félék, ördögszekér, rekettye.
  • Szintetikus gyomirtó szerek: a javasolt adagban emberre és állatra veszélytelenek, a várakozási idő elteltével nem zavarják a legeltetést.
  • Kutak karbantartása (általában a tulajdonos feladata): kutak környékének feltöltése, vályúk helyreállítása, kitisztítása; kút vizének és az alján összegyűlt iszapnak a kimerése; fertőtlenítése klórmésszel. Új kutakat közút mentén létesíteni nem szabad.
  • Itatóvíz vizsgálata: az e célra használt kutak és egyéb ivóvízforrások gyakrabban szennyeződhetnek, mint az istállózott állatok vezetékes vizei.
  • Élővizekből (folyó és állóvíz) történő itatást (úsztatást) el kell kerülni.
  • Helyette lajtos kocsi, vagy fúrt kút telepítendő.
  • Legeltetés megkezdése előtt még lehetőség van talajjavításra (mészkő-, dolomitőrlemény, Na és P tartalmú műtrágyázás, mikroelemeket tartalmazó keverékek kijuttatása). A műtrágyázott területre eső után, vagy lemosó öntözést követően lehet kihajtani.
  • Fűtermés nehézfém szennyezettségének ellenőrzése évente egyszer, a használatbavétel előtt. Nehéz és vegyipari üzemek 5 km-es körzetében, az egy és két számjeggyel jelzett utak 500 m-es körzetében.
  • Vizenyős területen talajmintavétellel parazitás fertőzöttség felmérése.
  • Várakozási idő betartása: fertőző betegségektől mentes állomány hígtrágyájának kijuttatása után az állatok legelőre hajtásával 30 napig várni kell és ott idős, kevésbé fogékony állatokat ajánlatos legeltetni.
  • Egyik állattartó telep hígtrágyáját másik telep legelőjének öntözésére csak állategészségügyi hatóságok engedélyével lehet használni.
  • Nyalósó kihelyezése (vályúban, tető alá): gondoskodni kell a kiegészítő abrak és mikroelem ellátásról, premix, vagy nyalósó formájában.
  • Sérülést okozó tárgyak eltávolítása.
  • Legeltetett területek folyamatos tisztántartása: cserjék, bokrok kivágása, vadvizek elvezetése, árkok megtisztítása, kövek és egyéb idegen tárgyak (ócskavas, drót, akkumulátor, hulladékok) eltávolítása.
  • Árnyékos pihenőhelyek kialakítása.
  • Vakaródzó oszlopok kihelyezése (fák védelme).
  • Porzókapu felállítása (fedett helyen, tető): nyáron a legelőn élő állatokat leginkább a legyek nyugtalanítják (termelést, kondíciót ronthatja), ezek irtására a porzókapus (átlagmagasság alá 30 cm-rel függesztve) módszert alkalmazzák (+nyírás, zuhanyoztatás). Az itatóhelyek környékén, forgalmas helyen célszerű elhelyezni, úgy, hogy a karámmal körülvett itató-, vagy sózó vályúkhoz csak a kapukon áthaladva juthassanak az állatok.
  • Kalodák, kezelőfolyosók, elkülönítő karám.
  • Már kora tavasszal meg kell tiltani, vagy tereptárgyakkal úgy kell irányítani a legelőn való átjárást, hogy az elveszett anyagok (növényvédő szerek, műtrágyával töltött zsákok), vas és egyéb fémhulladékok, kórokozók hordozói ne kerülhessenek a legelő állatok útjába. Tereptárgyakkal meg kell akadályozni, hogy a növénytermesztők a vetőgépeket, a műtrágyázó gépeket ne a legelőn állítsák le.
  • Fertőző betegségekben szenvedő állatállomány trágyáját tárolni, legelőn elhelyezni tilos.
  • Kommunális szennyvizet ne szórjunk ki a legeltetett területre.
  • A legelőn állati hullát elásni tilos.

 

Az állatok előkészítése

  • Kihajtás előtt az állatok állatorvosi vizsgálata szükséges.
  • Csülökápolás, a csülökirha-gyulladás megelőzése céljából, kihajtás előtt 3-4 héttel.
  • Egyedi mintavétellel bélsárvizsgálat, bőrvizsgálat: parazitás betegségek felmérése, gyógykezelése (kihajtás előtt legalább 14 nappal).
  • Zöldtakarmányhoz történő fokozatos szoktatás (1-2 héttel előbb). Legelőn levőhöz nagyon hasonló legyen a kaszált zöldtakarmány. Hirtelen áttérés (átmenet nélkül) esetén tömeges hasmenés jelentkezik, ami mind az állatokat, mind a legelőt szennyezi.
  • Hozzászoktatás a napfényhez, friss levegőhöz (zárt istállók gyakoribb szellőztetése).
  • Jártatás (izomláz megelőzése).
  • vakcinázás: endémiásan fertőzött területeken (haszonállat, kutya).

 

Sok függ a legeltetés módjától is. A gyep minőségét rontja és nagymértékben szennyezi, ha túlzsúfoltan tartják az állatokat.

A gyep jó minőségének fenntartására célszerű a szakaszos legeltetést megszervezni.

Előnyei:

  • az állatok egész évben jó minőségű takarmányhoz jutnak.
  • a felesleges mennyiséget lekaszálják, szárítják, vagy szilázst készítenek belőle.
  • megoldható az állatok által elhullatott trágya rendszeres szétteregetése fogasolással vagy rotációs gépekkel (évközi karbantartás) (bujafoltok kialakulásának megakadályozására: emelkedett mennyiségben tartalmaznak nitrátokat és nitriteket, továbbá érdes levelűek (válogatás, mérgezés)); a bélsárral kikerülő parazitapeték, lárvák jobban elpusztulnak a nap szárító és az ultraibolya sugarak baktericid hatására.
  • gyomirtás hatásosabban, veszélytelenül elvégezhető (várakozási idő betartása).

 

Növényi mérgezések

Növényi mérgezést okozhatnak a mérgező anyagot tartalmazó takarmánynövények, vagy a mérgező mennyiségben elfogyasztott gyomnövények.

Szűkebb értelemben, a klasszikus definíció szerint, mérgező az a növény, amely igen kis mennyiségben elfogyasztva is zavart, rendellenességet, termelés csökkenést, vagy kóros elváltozásokat idéz elő az egészséges állat szervezetében.

A növényi mérgezések azoknak a kóros tüneteknek az összessége, amelyet a mérgező hatóanyag tartalmú növényi részek elfogyasztása eredményez.

A hatóanyagok felhalmozódása nagymértékben függ a különböző környezeti tényezőktől (termőhely, talaj, tengerszint feletti magasság, klíma, mikroklíma, évszak, napszak, megvilágítás, páratartalom) és mindenekelőtt a növény fejlődési állapotától.

A növényi mérgezés gyakorisága és veszélye általában annál nagyobb, minél kedvezőtlenebbek a természetföldrajzi adottságok, minél alacsonyabb színvonalú a legelőgazdálkodás, elsősorban a legelőhasznosítás és -ápolás, továbbá minél nagyobb a legelők terhelése állatokkal.

A növényi mérgezések létrejöhetnek a legelőn vagy a felhajtó utakon, esetleg a delelő - és itatóhelyek környékén stb. megtalálható és mérgező mennyiségben elfogyasztott mérgező növényektől.

 

A mérgező növények csoportosítása biológiai hatásuk és az adag összefüggésében

1.      a tulajdonképpeni mérgező növények azok, amelyek egyáltalán nem használhatók a gyógyászatban. Ezeknek egyértelműen csak károsító hatásuk van, már igen kis adagban is súlyos mérgezést váltanak ki. Ilyen, pl. a foltos bürök. Számuk világviszonylatban kb. 1000.

2.      erős hatású növények azok, melyek kis mennyiségben kedvező, gyógyszeres hatást fejtenek ki, de az adag túllépése vagy a szükségesnél hosszabb ideig tartó kezelés, mérgezéshez vezet. Pl.: mák, piros gyűszűvirág, nadragulya. Ide tartozik a gyógynövények többsége!

3.      enyhe hatású növények azok, melyeknél a kedvezőtlen tünetek ritkán jelentkeznek, nem veszélyesek és elkerülhetők vagy kizárhatók. Különben terápiás hatásuk jó, ilyen, pl. a kamillatea, mely nagy adagban hánytató is lehet.

4.      teljesen veszélytelen, biztonságosan alkalmazható gyógynövények, melyek hosszan tartó használat során is ártalmatlanok. Pl. a csipkebogyó.

A gyógyító, az ártalmatlan és a mérgező adag között éles határvonalat húzni csak a hatásmechanizmus és az azt befolyásoló tényezők alapos ismerete alapján lehet.

 

A mérgezés módja

Fizikai sérülések

Szinte valamennyi növénycsoportban találhatók tüskés, töviskés fajok. Az apró tüskék beletörnek a bőrbe, sebeket, gyulladásokat okoznak, a nagyobb tövisek, tüskék, pedig igen mély, fájdalmas sérüléseket, gennyesedő sebeket idézhetnek elő. A közvetlen fizikai sérülésen túl fennáll a veszélye, hogy a sebek fertőzési forrásokká válnak. A gyulladások erősségét a bőrbe jutó egyéb növényi hatóanyagok is fokozhatják.

Bőrgyulladások

Bizonyos növényekkel való érintkezés bőrgyulladást okozhat. Ezek hólyagok, bőrpirosodás, nehezen gyógyuló sebek formájában jelentkeznek, sokszor nehezen gyógyulnak. Pl. krizantém, jácint, vöröshagyma, tulipán.

Bőrártalmakat elsősorban az illóolaj tartalmú növények okoznak, de más hatóanyagok, pl. tejnedvek, toxinok is előidézhetik.

A napfény jelenlétével függ össze a bőrgyulladások egy specifikus esete, az ún. fotodermatitis. Először az állatok takarmányozásánál figyelték meg, hogy ha azok szénával együtt bizonyos növényeket fogyasztottak, pl. orbáncfüvet, vagy pohánkát, és azután erős napfény érte őket, akkor a festék nélküli bőrfelületeken gyulladások, fekélyek léptek fel (megpirosodott, felhólyagzott és viszketett). A napsugárzás, illetve annak ultraibolya tartománya, valamint a bőrvédő festékanyagok hiánya együttesen idézik elő e betegséget. Több napot kell hűsítő árnyékban eltölteni, hogy eltűnjön.

Allergiás ártalmak

Az allergia tulajdonképp egyesek szokatlan érzékenysége a másokra gyakorlatilag ártalmatlan anyagokra. A tünetek lehetnek köhögés, tüsszögés, gyulladás, orr- és szemváladék erős folyása, rosszullét stb. Bőrpirosodás vagy kiütés is előfordulhat.

 

A mérgező növények hatóanyagai

A növények mérgező hatásait a sejtjeikben, szöveteikben levő különböző vegyi anyagok fejtik ki.

  1. Glikozidok:      ciánhidrogén glikozidok (szudáni fű, vízi harmatkása)

HCN (ciánhidrogén): gátolja a citokróm oxidáz működését, ezzel szövetlégzési zavart idézhet elő.

Mustárolaj glikozidok (káposzta-félék, repce)

Gátolják a pajzsmirigyben a jód beépülését.

  1. Alkaloidok:      koniin (foltos bürök)

szolanin (burgonya-félék)

Heveny vérzéses bélgyulladást, nehézlégzést okoz.

Lupinalkaloidok (csillagfürt)

Kolhicin (őszi kikerics)

Általános sejtméreg

Legtöbbjük erős méreg, főleg az idegrendszerre hatnak.

A növényekben egy vagy több alkaloid keletkezik. A hatásában dominálót fő-, a többit mellék alkaloidnak nevezzük.

  1. Szaponinok:     Általában csípős, keserű ízűek. A nyálkahártyát izgatják, a váladéktermelést fokozzák. Nagyobb mennyiségben hányást idéznek elő. A vérpályába jutva a vörösvérsejteket feloldják, és így gyors elhullást okozhatnak. Főként a halakra mérgezőek.

Pl. zsúrló, lucerna, konkoly, mocsári gólyahír, egynyári szélfű.

  1. Illóolajok (terpének és kámforok): jellegzetes szagú és ízű, elillanó folyékony anyagok. Kiválasztásuk a vizelettel és a légutakon át történik. A bőrön bővérűséget, gyulladást, vizenyős beszűrődést és elhalást okozhatnak.

Pl. komló, kankalin, közönséges cickafark, vetési boglárka.

  1. Cserzőanyagok, csersavak: tannin, katechinek, leukoantociánok. Kis mennyiségben összehúzó és vérzéscsillapító hatásúak, nagyobb adagban gyomorgyulladást, bélhurutot és bélsárpangást idézhetnek elő.

Pl. lóbab, repce, cirok, cserszömörce.

  1. Lektin: nyersen etetve elhullással járó toxikózist idéz elő.

Pl. szójabab, bab.

 

A növényi mérgezések súlyosságát befolyásoló tényezők

  • Állat faja: a mérgező (toxikus) és a halálos (letális) adag faji sajátosság.

Pl. nadragulya              2 db toktermés felnőtt emberre mérgező

                                    Nyúlra, kutyára, baromfira alig hat.

  • A méregtűrő képesség függ az állatok idegrendszerének fejlettségétől is (pl. a ló és a kutya tízszer, a galamb százszor, a béka ezerszer nagyobb adag morfint tűr el testsúly kg-onként, mint az ember).
  • Állat fajtája: vadon élő állatok és háziállatok közül a kevésbé kitenyésztett fajták méregtűrő képessége nagyobb.
  • Állat kora: a fiatalabb állatok sokkal érzékenyebbek.
  • Állat neme: A hím, vagy ivartalanított (hízó) állatok általában kevésbé érzékenyek. A vemhes állatok sokkal érzékenyebbek és gyakori az ún. következményes vetélés.
  • Gyomor, bélcsatorna teltsége: Az éhező állat elfogyaszt olyan mérgező növényt is, amit egyébként kerül. A méreg felszívódása gyorsabb az üres emésztőcsatornából és súlyosabb tüneteket vált ki.
  • Egészségi állapot: méregtűrő képesség határa csökken a máj, vese, szív és az emésztőszervek betegségekor. A nyálkahártya sérülése elősegíti a mérgező anyagok felszívódását.
  • Megerőltető munka, kimerültség: növeli az állatok érzékenységét.
  • Laktáció: a méreg jelentős része a tejjel ürülhet (pl. mák, pipacs). A toxicitás tehát kisebb, mint hím állatokban, de a tejjel kiválasztott méreganyagok megbetegíthetik a szopós állatokat, jelentkezhetnek a mérgezés tünetei (borjak indokolatlan hasmenése).
  • Elfogyasztott mennyiség: az adag döntő tényező a mérgezés kialakulásában.
  • Elfogyasztott növényi rész: virág, mag, levél, bogyó.
  • A mérgező hatóanyag-tartalom egyes szervekre vagy részekre korlátozódhat, máskor a növény minden része mérgező.
  • Felhasználás formája: egyes mérgező növények szárítás után is megtartják mérgező tulajdonságukat (alkaloid), mások mérgező hatása szárítás után csökken vagy teljesen megszűnik (glikozid).

A szárítás technológiája is befolyásoló: a takarmányok gyors szárításakor a mérgező növények gyakran megtartják toxicitásukat. A hagyományos módon – napon szárított – szénákban a mérgező növények egy része elveszíti mérgező hatását.

A takarmányok mérgező növényei toxicitásukat silózáskor általában megtartják és az egész szilázs-tömeget a kioldódott méreganyag mérgezővé teheti.

 

A növényi mérgezések tünetei az állatoknál

Növényi mérgezésre (bonyolult tünet együttes, nehéz felismerni, hiszen sok esetben hasonlítanak a fertőző betegségekhez, miután tömegesen, hirtelen jelentkeznek) gyanakodhatunk:

  1. Ha a takarmányváltozás vagy a legelőre hajtás után kevéssel egyszerre több állat nagyjából azonos vagy hasonló tünetekben hirtelen betegszik meg (hullik el).
  2. Ha a megbetegedett állatok általános tünetei súlyosak, az állatok elesettek, láztalanok, vagy hőmérsékletük alacsonyabb a normálisnál.
  3. Ha a takarmány-, a vályú-, a jászol- és a legelővizsgálat során és a delelőhelyek, itatóhelyek környékén lerágott, esetleg kiköpött, elejtett mérgező növényi részeket találunk nagyobb mennyiségben.
  4. A növényi mérgezés gyanúját a klinikai tünetek (száj sajátságos szaga, bendőből kibocsátott gáz, bélsár, illetve vizelet szaga), a kórkép is támogatja.
  5. Ha az elhullott állatok emésztőcsatornájában nagyobb mennyiségű, a mérgezés klinikai képével egybevágó hatásra utaló mérgező növényi részeket találunk.
  6. Boncoláskor az emésztőcsatornából felszálló feltűnő

egér-vizeletszag bürökmérgezés,

keserűmandula-szag ciánhidrogén tartalmú növényekkel történt mérgezés,

petrezselyemre emlékeztető szag csomorika-mérgezés,

csípős mustárszag általában a keresztesvirágúak (repce) által okozott,

terpentinszag pedig a fenyők, a boróka stb. okozta mérgezés gyanúját kelti fel.

A növényi mérgezések klinikai tünetei szinte sohasem korlátozódnak egy szervre vagy szervrendszerre, rendszerint a hatások kombináltan jelentkeznek, változatosak, bár több mérgezésnek van néhány jellemző, uralkodó tünete.

 

A mérgezés gyanújának megerősítéséhez szükséges a méreganyag laboratóriumi kimutatása. Vizsgálatra kell beküldeni (szakszerűen és biztonságosan becsomagolva, a szerveket kihűlt állapotban, konzerváló szer hozzáadása nélkül, jegyzőkönyv kíséretében lehetőleg futárral):

Hullából:          Kisállat esetén:                 egész hullát

Nagyállatoknál:               kiválasztó szerveket, májat, tüdőt, lépet, a gyomor, bélfalból 1 tenyérnyi darabot (fekélyes terület), a gyomor, béltartalomból fél kilónyi mennyiséget.

Élő állatból:      hányadékot, vért, vizeletet, bélsarat, tejet.

Takarmányból: az állat környezetében talált takarmányrészekből.

 

A növényi mérgezések csoportosítása a kiváltott tünetek alapján

Fő méreganyag által kiváltott élettani hatás és a megtámadott szervrendszer részéről jelentkező tünetek alapján csoportosítva.

1.      Központi idegrendszer

Izgató, nyugtató, bénító hatás.

(nadragulya, csattanó maszlag, beléndek, csomorika, pipacs, mák, bürök)

2.      Emésztőrendszer

Hányás, hasmenés, gyomor és bélgyulladás.

(farkaskutyatej, konkoly, ricinus, csucsor-félék)

3.      Máj

Májelfajulás, májgyulladás, sárgaság.

(aggófű, csillagfürt fajok)

  1. Vizeletkiválasztó szervek

Veseelfajulás, gyakori, erőltetett, esetleg véres vizeletürítés.

(közönséges boróka, boglárka-félék, mocsári gólyahír)

5.      Vérkeringési szervek

Szabálytalan szívverés, görcsök. Vérerek, a vér alakos elemei, valamint ezek mennyisége károsodhat.

(gyöngyvirág, hérics-félék, hunyor-félék, csíkos kecskerágó, tulipán, somkóró-félék, gyűszűvirág-félék)

6.      Légzőszervek

Tüdőtágulat, tüdővizenyő. Szaporább vagy ritkább légzés, fulladozás.

(vízi harmatkása, szudáni fű, vadrepce, kecskeruta)

  1. A méh izomzata és egyéb simaizom elemek

Görcs, vetélés.

(anyarozs, kutyatej fajok)

  1. A bőr

Gyulladás, savós-gennyes hólyagok, ekcémák, pörkök, fényérzékenyítő hatás.

(pohánka, lucerna, lyukaslevelű orbáncfű, királydinnye, cickafark)

  1. Mechanikai károsodás

Nyálkahártya, bőr, bőr alatti kötőszövet sérülései.

(kunkorgó árvalányhaj, királydinnye, szerbtövis)

 

Legeltetés előtt feltétlenül ki kell irtani a következő mérgező növényeket

 

Beléndek (Hyosciamus niger)

Az egész növény kellemetlen, átható szagú. Minden része alkaloidokat (hioszciamin, atropin, szkopolamin), valamint cseranyagot tartalmaz. Legmérgezőbb részei a magvak, amelyek szárítás után is megtartják ezt a tulajdonságukat.

Mérgezés tünetei:

  • ló: merev, tág pupilla, izgatottság, görcsök, nehézlégzés, szapora szívverés.
  • szarvasmarha: felfúvódás, nyugtalanság, nehezített légzés, tetániás majd epileptoid görcsök, általános bénulás következtében elhullás.
  • sertés: pupillatágulat, hányás a betegség kezdetén (sertések könnyen hánynak, így a méreg jelentős része kiürül a szervezetből).
  • baromfi: gyors elhullás (abrakba keveredett, mákra emlékeztető magok elfogyasztásakor).
  • ember: száj-, és torokszárazság, szomjúság, rekedtség, nyelési nehézség, beszédképtelenség, tág pupilla, bőr száraz és élénkvörös (főként a nyakon és az arcon), bódultság, szemkáprázás, részegséghez hasonló állapot, majd felületes légzés, súlyos esetben légzésbénulás következhet be.

Mákhoz keveredett magvak elfogyasztásával jön létre leggyakrabban a szkopolamin mérgezés. 2 mg szkopolamin már jellegzetes tüneteket okozhat.

Fájdalomcsillapító, bódító hatását az ókori görögök is ismerték, dohányként szívták vagy füstölésre használták.

 

Foltos bürök (Conium maculatum)

Az egész növény, de főként a termése szétdörzsölve jellegzetesen erős egérvizelet szagú.

Hatóanyaga: alkaloid (koniin). Legmérgezőbb része a termés, kevésbé mérgező a gyökere és a szára. Szárítás után csökken az alkaloid tartalom, de a mérgező hatás megmarad. Valamennyi állatfajra mérgező. Enyhébb fokú mérgezéskor 2-3 napi gyengeség, reszketés, utána az állatok gyógyulnak.

Friss növényi rész halálos adagja:         ló 2 kg

                                                           szarvasmarha 4 kg.

Mérgezés tünetei: A koniin gyorsan felszívódik (20-30 perc) és a felfelé haladó bénulás 1-2 óra alatt alakul ki, ami a lábakon kezdődik: a végtagok elnehezülnek, kihűlnek, zsibbadnak, majd a karok, az arc és a törzs izmai bénulnak.

A húgyhólyag záróizmának bénulása után állandó vizeletcsorgás alakul ki, ami erős egérvizelet szagú. Végül a légző izmok bénulása következtében áll be a halál. Jellemző, hogy az öntudat mindvégig megmarad.

A növényt már az ókorban ismerték. Az ókori Athénban a bürök kivonata hivatalos kivégzési méreg volt. A mérgezési tüneteket először Platón írta le Szókratész halálakor, akit „bürökpohár” kiivására ítéltek.

 

Csattanó maszlag (Datura stramonium)

A növény minden része, főként a magja és a levele mérgező. Hatóanyagai: alkaloidok (hioszciamin, szkopolamin, atropin). Erősen mérgező hatásukat szárítás után is megtartják. A maszlag-mérgezésben elhullott állatok húsa, teje emberekre és valamennyi állatfajra mérgező lehet.

Mérgezés tünetei: izgatottság, szapora pulzus, a nyálkahártyák szárazak, pupillatágulat, fénykerülés, remegés, kólikás nyugtalankodás, törtető járás, majd tompultság, aluszékonyság, végül bénulás. Súlyos esetben 5-8 óra múlva elhullás. Nagy állatok mérgező adagja átlagosan 1-1,5 kg friss növényi rész.

Régóta használják csalási szándékkal vásárra vitt lovak idült légsejtes tüdőtágulatának (kehesség) leplezésére.

Tüdőasztma ellen a levél füstölő szerként alkalmazható. Az égéskor keletkező füst a légutakba jutva megelőzheti az asztmás rohamot, mivel csökkenti a hörgők görcsét és a nyálkaképződést.

 

Nadragulya (Atropa belladonna)

A növény minden része erősen mérgező. Hatóanyagai: alkaloidok (hioszciamin, szkopolamin, atropin, belladonin). Legtöbb alkaloidot a mag, legkevesebbet a gyökér tartalmaz.

A hioszciamin erősen mérgező, gyorsan felszívódik, majd beépül a szervezetbe, ezért a nadragulya-mérgezésben elhullott állatok húsa emberekre és más állatokra mérgező lehet.

Különböző fajok érzékenysége eltérő:

  • legérzékenyebb: szarvasmarha és ló (60-180 g szárított levél mérgező adag),
  • közepesen érzékeny a sertés,
  • legkevésbé érzékeny a kecske: 750 g-tól sem beteg.

Mérgezés tünetei: láz, bővérűség, száj nyálkahártya kiszárad, fénytelen, szapora légzés–, szívműködés, szem kissé kidülled, pupilla kitágul, a látás romlik. Izgatottság (veszettséghez hasonló izgalmi állapot), nehezített nyelés, felfúvódás, bélsárpangás. Súlyos esetben legyengülés és légzésbénulás következtében elhullás.

Legfőbb hatóanyaga az atropin, mely pupillatágító hatása miatt veszélyes szépítőszer volt a középkorban (belladonna = Szépasszony), ma is nélkülözhetetlen a szemészetben. A pupilla kitágulása révén a szem fényessé, csillogóvá vált.

 

Az elsősegélynyújtás alapelvei növényi mérgezésben 

Mérgezés gyanúja esetén a beteg állatot orvosi ellátásban kell részesíteni. Amíg ez nem lehetséges, addig el kell végezni az elsősegélynyújtás fő feladatait. Méreg további felvételének megakadályozása: történhet takarmányváltoztatással, a kültakaró letisztításával. Ezek a következők:

  • A még fel nem szívódott méreganyag eltávolítása a szervezetből.
  • A szervezetbe jutott, s még fel nem szívódott méreganyag közömbösítése.

A méreg eltávolításának legegyszerűbb módja a hánytatás és lovak esetében a gyomormosás. Hánytatószert csak azoknak az állatoknak szabad adni, amelyek általános állapota ezt megengedi. Sokszor maga a méreg is hánytat, de ez nem mindig elégséges. A hánytatás legegyszerűbb módja a garatfal mechanikus ingerlése. A hányás mindenekelőtt akkor előnyös, ha viszonylag rövid a mérgező anyag elfogyasztása és a hányás közti időtartam, és a méreg nagy része még nem szívódott fel.

Meg kell próbálni a méreganyag gyors kiürítését a belekből. Legmegfelelőbb a sós (glaubersó, keserűsó) hashajtás.

A mérgezések általában hányással, nyálzással, hasmenéssel járnak együtt. Ilyen esetekben nagy mennyiségű víz, ásványi só ürül a szervezetből, ezért annak érdekében, hogy az állatokat megóvjuk a kiszáradástól ezek pótlásáról gondoskodni kell.

A vizelet mennyiségének fokozása növeli a felszívódott méreganyag kiürülését. E célból egyes esetekben eredményes lehet bőséges víz itatása, vizelethajtó adagolása.

A szervezetbe jutott méreg fel nem szívódott részének közömbösítésére különböző eljárások ismertek. A mérgezést okozó vegyületeket adszorbeálják (=megkötik) vagy lecsapják. A méreg megkötése a gyomorban aktív szén (Carbo activatus) adagolásával történhet. Ismeretesek olyan általános közömbösítő szerek (antidótumok), amelyek a növényi mérgeket kicsapják a gyomorban, azután azokat hashajtóval és hánytatókkal eltávolítjuk.

Fontos lehet a vérkeringési szervek gyógyszeres támogatása, az általános állapot javítása esetleg fájdalomcsillapítás is.

Feltétlenül biztosítsunk teljes nyugalmat.

 

A mérgező növények hatása az állatokra

Ha egyszer állataink valamely mérgező növényt elfogyasztottak, s így megismerték annak kellemetlen szagát vagy ízét, később rendszerint felismerik és elkerülik azt. Még akkor sem hajlandók az ilyen növényeket ismételten elfogyasztani, ha tartósan éheztetjük őket, sőt ha szájukba vették is, csakhamar kiejtik azokat.

Az állatok általában meg tudják különböztetni a mérgező növényeket a legelőn is. Kikerülik, nem legelik le azokat. Legkönnyebben mégis itt nyílik alkalmuk arra, hogy mérgező növényeket vegyenek fel, különösen akkor, ha egy-egy számukra még ismeretlen növényt találnak. Ezért eleinte különös gondot kell fordítani a más vidékről származó állatok legeltetésére.









Hirdessen itt! A szükséges információkat elolvashatja, ha erre a szövegre kattint.


A fenti dokumentummal kapcsolatos felelősség meghatározása