E megértési folyamat önálló megismerés tárgya kellene legyen, kibontakozása során pedig egy egész sor váratlan tudásszociológiai, hermeneutikai, sőt már stratégiai probléma merül fel. A tudásszociológia klasszikus kérdésfeltevésére emlékeztet a társadalmi léthezkötöttség klasszikus érvényesülése, így az a csak rendkivül sajnálatosnak (és egyben veszélyesnek) nevezhető mozzanat, hogy a globalizáció durva leegyszerűsitése, a specifikus teoretikus mozzanatokat nélkülöző "bátor" kritikája a demokratikus berendezkedésnek erősen a margóján elhelyezkedő pártok kedves retorikája és ideológiája lett. Nem kisebb nagyságrendű problémát jelent a globalizáció hermeneutikai feldolgozásának kérdése sem. Főként abban az értelemben az, hogy a mindennapi tudat, a demokratikus politikai rendszer állampolgára számára a globalizáció feldolgozása egy sor ujtipusu mentális és kognitiv nehézséggel jár együtt. Bizonyos várakozásokkal ellentétben ezek nem a globalizáció makrodimenzióból és áttekinthetetlen mennyiségü releváns adatmennyiségéből származnak, de a globalizáció megértésének sajátosan elméleti nehézségeiből, amelyek nagy sorából sok nemcsak uj, de ujtipusu elméleti nehézségnek is mondható. Ha nem tudunk jó szinten megbirkózni ezzel a hatalmas teoretikus és hermeneutikai probléma-köteggel, a globális világ demokráciaelméleti alapjai kerülhetnek veszélybe. A globális demokráciához globális érzékelő- és ítélőképességgel rendelkező polgárok kellenek. Ha a globális demokrácia polgárának "hinnie" kell a globális valóság egyes jelenségeinek megítélésében általa kiválasztott tekintélyeknek, akkor aligha csodálkozhatunk azon, hogy az egykori harmadik világ országaiban a lakosok ugyanugy "hisznek" a mullahnak minden olyan kérdésben, amelyben állást kell foglalniuk. Miközben ez az érem egyik oldala, természetesen nem hunyhatjuk be a szemünket az elől sem, milyen kivételes nehézségeket ró egy ilyen hermeneutika minden demokratikus polgárra. A valóságos globalizáció azonban mégis globális itélőképességü polgárokat kiván meg, ez nem lehet máásként. Léte nélkülük egyenesen lehetetlenné válik. A monarchia nem lehet meg monarcha nélkül, irodalom írók nélkül, a demokratikus neoliberalizmus jegyében konstituálódó globalizáció lehet meg a globalizációnak nemcsak jelenségeit, de uj minőségü funkcionálását is olvasni képes "hermeneuta" polgárok nélkül. A léthezkötöttségi-tudásszociológiai és a hermeneutikai problémák mellett azonban nem kisebb a jelentősége a stratégiai szempontnak sem. Tudatos, de egyben és egyidejűleg akár még öntudatlan stratégiáról is beszélhetünk a globalizáció mentális és kognitiv feldolgozásának folyamatában. A globalizáció minden személyt aktorrá tesz, aki, mint "egyszemélyes' csoport korántsem csak teoretikus elvonatkozatásként vesz részt a globalizáció reálfolyamataiban. Mint egyén, akár igen erős szereplővé is válhat. Nincs a specifikus globális történéseknek olyan eseménye, ahol az individuális, az egyéni komponensnek ne lenne meg a maga újszerű és újtípusú jelentősége. Nemcsak a közbeszéd ökonómiája miatt beszélünk Berlusconiról és Murdoch-ról, Bill Gates-ről vagy Soros Györgyről, a mögöttük álló intézményrendszer a legtöbb összefüggésben - s nem győzzük hangsulyozni, globális keretben és feltételek között - egydimenziósra üvegesedik, a huszas évek népszerű politikai irodalmának "cezarizmusá"-ra emlékeztetően jelenik meg az előtérben fénylő egyén szabad vagy nem-szabad, kreativ vagy nem-kreativ cselekvésének háttereként. De aktor a történész is, a tudós is, az elemző is, akinek a globalizációról való nézetei korántsem mentesek feltétlenül sajátos érdekeltségüktől. A legkülönfélébb társadalmi- és szövegösszefüggésekben ugyanis egyáltalán nem ugyanazt a véleményt hallják szivesen. Hogy a két legnagyobb ellentétes csoporttal kezdjük: a manifeszt globalizációról szóló elméletet nem kedveli a globalizáció nyerteseinek számos releváns csoportja, mert egy ilyen elmélet tulságosan transzparenssé tenné a viszonyokat (ami megváltoztathatná a szereplők status quoját). De nem kedves egy ilyen átvilágítás a globalizáció nyerteseinek azért sem, mert akarva-nem akarva kötelezettségeket róna rájuk - éppen mint nyerteseknek nem lehetne továbbra is mindenféle felelősségvállalás nélkül a győztes mezben játszani. Nem igazán kedves egy ilyen megvilágitó erejű elmélet azonban a globalizáció vesztesei számára sem. Az éles megvilágítás nemcsak illuziókat szór szét, de meg is mutatja azokat az esetleges felelősség-mozzanatokat, amelyek a vesztesek oldaláról játszottak szerepet a jelenhez vezető uton (hogy egy-két konkrét példát mondjunk: a szociális állam hanyatlása vagy éppen az eladósodás kérdése széles felületet biztosithat az ilyenirányu töprengéseknek). De a globalizáció uj világának hosszura nyuló és rendkivül széles frontokra szakadó megértési folyamata aktorokká teszi magukat az elemzőket és értelmezőket is. A lelőhetetlen, levegőt már nem vevő médiaértelmiségtől a nehézkesebben fogalmazó értelmezőkig, a tudományszakjuknál fogva megértésre kötelezett, sőt kényszerített mindentudóktól a valamilyen szinten már a globalizáció valamilyen vonatkozásában döntéshozatalra késztetett hivatalnokig a beállítódásoknak, sőt már manifeszt érdekeknek is elcsodálkoztatóan széles skálája alakult ki. Így napjaink markáns szereplője a magas etikai szinten álló polgár, aki lehetőleg elkerüli a globalizációval való közvetlen és nyílt számvetést, mert - helyesen - úgy érzi, hogy az uj világ olyan uj jelenség-sort jelent, amelynek intellektuális feldolgozására valamilyen okból nem vállalkozik, de amelynek megértése a demokratikus funkciók magas rendű gyakorlásában megzavarhatná. Napjainknak ugyancsak uj szereplője az a magasan kvalifikált tudós, aki valamilyen lehetséges okból a több ilyen összetevő közül nyilvánosan nem fogadja el a globalizáció valamelyik értelmezését, miközben a globalizáció létét elutasító nézetet is elutasítja egyidejűleg, azaz valami olyannak nincs (nem lehet) alternativája, ami nincs is...Nem kevésbé színes figurája ezen átfogó tanulási folyamatnak az a társadalmi vagy akár politikai szereplő sem, aki nyilvánosan vagy tagadja a globalizáció létét vagy hallgat az erről szóló vitában, titokban azonban nyomban hozzálát ahhoz, hogy a globalizáció addig meg nem ismert titkait, valódi vagy vélt törvényszerűségeit önmaga számára kézzelfogható előnyökre váltsa. Igy napjainkban általában azok a kormányok törik a fejüket uj regulációkon, akik már valamennyit elsajátitottak az uj világ uj törvényeiből. ..

Az, hogy maguk az elemzők és értelmezők is a szó ebben az értelemben sajátos jelentésében "aktorok" csak aláhuzza az uj világ ezen kvalitativan uj tulajdonságának fontosságát. A mindenoldalu részesedés és a globális partikularizmus a figyelem és az érdeklődés középpontjába állitja a globalizáció világának uj univerzalizmus-mivoltát.

A most körvonalazódó globális világ egészen különös módon jeleniti meg az univerzális értékek problémájának alapdimezióit. Egyfelől politikai-társadalmi győzelmét az emberi jogi alapozású neoliberalizmus vilgméretű győzelmének köszönheti, amelynek értékeit mintegy magátólértetődő természetességgel tette univerzálissá. A kifejezés egy másik értelmében maga a működő és funkcionáló új világrend testesít meg univerzális reál-dimenziókat, mégpedig a fakticitásnak egy trivilisan léthezkötött módján. Mindezekkel élesen szembenáll azonban az előzőekben már röviden érintett, klasszikusan új alaphelyzet, a partikularitások univerzalitása, minden individuumnak és csoportnak a globális térben való valóságos aktorrá válása. Még mielőtt sietnénk a igazságossági, egyenlőtlenségi vagy más, etikai alapokon elítélni az univerzálisan partikuláris univerzalizmust, le kell szögeznünk, hogy a mindenoldalú és általános aktorrá válásban egy nagy sor emancipativ és a versenyt tekintve egyenlőséget teremtő mozzanat van. Napjaink globalizációjának specifikusan új ellentmondása azonban, hogy a partikuláris univerzalizmus ezen átfogó realitása nagyon is közeli veszélyként láttatja a partikuláris érdekeknek azt a globális érvényesülését, amelyet még egy kétszeresen univerzális globalizáció (egyszer az emberi jogi neoliberalizmus, másszor a funkcionális univerzalizmusra gondolunk) sem képes ellensúlyozni. Ez a fundamentális ellentmondás paradox is: egy univerzális működést megtestesítő, az univerzális értékek egy tipusának jegyében konstituálódó globális világban az összes egyén és csoport elvileg aktorrá válhat. Az önálló aktorrá válásnak ez a dialektikája azonban önkioltó jellegű is vagy azzá válhat. Ha - elvileg - az összes egyén és csoport aktorrá válik, ezzel (a bestialitásig elmehető) partikularitásának (kicsit prózaibban: partikuláris érdekeinek) érvényesítése elől elhárul minden akadály. A globalizáció ugyanis csak részlegesen képes regulálni a partikuláris érdekek érvényesülésének szabályait és ilyesmire nem is hivatott. A reguláció tökéletlensége, s ezen a ponton erre különösen is fel kell hívni a figyelmet, több, egymástól érdemében különböző összetevő következménye. Egyrészt technikai okoknak, a nagy változás tulságosan hirtelenül és előkészítetlenül jött. Másrészt a neoliberalizmus eredendő regulációellenességét említhetnénk, harmadrészt pedig a reguláció(k)nak a globális viszonyok dimenziói közötti nehezen beismerhető lehetetlenségét. A társadalmi tanulási folyamat, de az ezt követő társadalmi kommunikáció és egyeztetés szempontjából sem kedvező körülmény természetesen az, hogy az univerzális partikularitás szabályozási lehetőségei nemcsak abszolút értelemben szűkek (ez, önmagában, nem is lenne különösebb baj, hiszen egy optimális vagy optimalizálható önszabályozás kiválthatná ezt a feladatot), de ennyire heterogén okokra mennek vissza. Ez heterogén metszetekre szabdalja szét már a diskurzust is, ami a gyors és mindenképpen deficites társadalmi kommunikációban akadálya az optimális stratégiák kialakításának.

Az univerzális partikularitás és a partikuláris univerzalitás ilyetén relparadoxonja a globalizáció legtöbb megjelenési formájában (igy: információs vetület, neoliberális vetület, posztindusztriális vetület, monetarista vetület, mediatizációs vetület, tudás-vetület) kimutatható. Különösen is élesen jelenik meg azonban abban a vetületben, ami a társadalmi tőke jelensége körül kristályosodik ki.

A sajátosan társadalmi tőke fogalmát elsősorban nem azért kell elsődlegesen újra meghatározni, mert a jelen a globalizáció korszaka. A társadalmi tőke újabb és újabb fogalomváltozatainak kipróbálására azért van szükség, mert a globalizáció egyes vetületei (amelyeket az előbb meg is neveztünk felsorolásunkban) újabb és újabb perspektivákban mutatják fel a sajátosan társadalmi tőkét. Ez a helyzet azt is jelenti, hogy az eltérő társadalmi tőke-fogalmak nem annyira egymást leváltani készülő rivális elméletek, de egy nagyon sokrétű és dinamikusan változó, új (nem utolsósorban: globális) valóság lényeges eltérő perspektiváinak megnyilvánulásai. Nem állítjuk természetesen, hogy ne lennének vagy ne lennének relevánsak a lehetséges teoretikus különbségek, értelmetlennek, sőt kontraproduktivnak tekintenénk azonban, ha rögtön és átmenet nélkül a társadalmi tőke jelenben érvényesíthető fogalmainak teoretikus és nem azok perspektivikus különbségére összpontosítanánk. Pontosan ezek a perspektivisztikus különbségek azok, amelyek megadják az egyes felfogások relevancia-különbségét.
Más szóval, vizsgálatunknak ezen a szakaszán nem az igaz-hamis, de a releváns-nem releváns megkülönböztetés az irányadó, természetesen úgy, hogy a releváns-nem releváns megkülönböztetés mélyén érvényesitjük az igaz-hamis-diskurzus szempontját is.

A társadalmi tőke szempontjából vizsgált globalizáció egyértelmű képet mutat. A specifikusan társadalmi tőke egy általánosnak elképzelt kiinduló fogalmát alapul véve a globalizáció társadalmában a társadalom jó része, szám szerint bizonyosan a többsége, számára a sajátosan társadalmi tőke újratermelése egy lefelé köröző spirál vonalán halad. Ezzel természetesen azt is kimondtuk, hogy az ellentétes, a felfelémenő fejlődésirány is valóságos. A lefelé köröző pályán ujratermelődő társadalmi tőke szempontja meghatározó. Az ezzel kapcsolatos tézis ezen a ponton azonban nagyonis félreérthető. E helyütt a tézis nem tartalmaz semmilyen utalást arra, hogy a globalizáció közvetlen vagy közvetetett oka lenne a társadalmi lefelé futó spiráljának. E reduktiv ujratermelődés okait ebben a tanulmányban érdemben nem is vetjük fel. A tudástársadalom egy új fogalmának alapvetésekor ezt nem is feltétlenül szükségszerű megtennünk, hiszen maga ez a lefelé köröző spirál a tudástársadalom ezen új fogalmának kiváltója. Nem azt mondjuk ebben a tanulmányban tehát, hogy a globalizáció okozza a társadalmi tőke ujratermelődésének lefelé köröző spirálját, de azt, hogy a globalizáció világában (amelynek akár van alternativája, akár nincs, de létezik) a társadalmi tőke újratermelődésének processzusa lefelé köröző spirálokban megy végbe.

A globalizáció, ismételjük: nem mint konkrét ok, de mint a jelen realitásának összefoglalása, természetesen szelektál a társadalmi tőáke eddigi változatai között. Mindez a folyamat, mint ahogy az előzőekben erről is részletesen szóltunk, nem az igaz-hamis- de a releváns-irreleváns-megkülönböztetés tengelyén megy végbe. Elsősorban a globalizáció meghatározó posztindusztrializmus-faktora okozza, hogy jelentőségében erősen leértékeli mindazokat a társadalmi-(humán-) tőkefogalmakat, amelyek az indusztriális társadalomhoz kötődtek, s amelyek lényegében az ipari társadalom legszélesebb értelmű munkaerő-problematikáját tekintették a társadalmi tőke legalapvetőbb meghatározásának. Ez az erőteljes leértékelési folyamat természetesen nem jelentheti azt, hogy részlegesen, a "maga helyén", ne lenne a globalizáció miliőjében is releváns a humán erőforrásoknak ez az értelmezési lehetősége. Az új viszonyok foglalataként értelmezett globalizáció erőteljesen leértékelte relevanciában Pierre Bourdieunek a hetvenes és nyolcvanas évek filozófiai apályában elterjedtté és népszerűvé vált elméletét a társadalmi tőke újfajta megközelítéséről. Bourdieu, erősen leegyszerűsítve, a társadalmi kapcsolatok, privilégiumok és poziciókhoz való hozzáférés technikáit és mechanizmusait definiálta társadalmi tőkeként, azokat a dimenziókat, amelyek meg tudtak maradni "rejtett"-nek, azaz nem olvadtak fel a tőke más, társadalmilag látható és nyilvánosan szabályozott körforgásaiban.

Különlegesebb figyelmet érdemelnek gondolatmenetünkben Francis Fukuyama újabb elképzelései a társadalmi tőkéről. Amíg ugyanis Bourdieu fogalmának sem történetileg, sem logikájában semmilyen kapcsolódása nincs a globalizáció sajátos miliőjéhez, Fukuyama már az 1989 utáni világ egyik értő elemzője. Mindez még erősebben indokolja őszinte csalódottságunkat Fukuyama nagy mértékben triviális, üres és az explicit teória szintjén tautológikus társadalmi tőke-meghatározása fölött. Az 1999-es A nagy szétbomlásban Fukuyama a társadalmi kapcsolatok, a cselekvést orientáló értékek, ismertség és az ismeretség, általában a kultúra elemeiből építi fel a társadalmi tőke új fogalmát. Mindez azért nem annyira tautologikus, mint amennyire első pillanatban látszik, hiszen a kilencvenes évekbeli Bizalom cimű opusszal Fukuyama már megindult a gazdaság és társadalom értelmezésének ebbe az irányába. Ez a társadalmi tőke-fogalom igen közel áll az ottani "bizalom"-hoz, mind az akkori könyv teljes koncepciójához, mind pedig a bizalom szűkebb fogalmához is. Az igazi probléma az, hogy az igy értelmezett társadalmi tőke periférikus a valódi ujratermelés szempontjából akár a globalizáció előtti, akár a globalizáció aktuális realizációját megtestesitő viszonyokhoz mérjük is. A korszerű termelés és újratermelés nem a magas bizalmi tőke alapján szerveződik meg, bármely fontos szektorális vagy más kiegészítő jelentőségre tegyen is szert. Nem is az az igazi kérdés, vajon a bizalom vagy a később társadalmi tőkeként megjelenő tartalmak alkalmasak-e ennek a definiciónak tartalommal való megtöltésére, de az, miért választotta az 1989 utáni globális világ egyik ilyen kitűnő szakértője egy ily mértékben támadható társadalmi tőke-fogalmat. Nos, úgy gondoljuk, hogy Fukuyama már a bizalom- majd most a társadalmi tőke értelmezésével nem annyira átfogó elméletét akarja adni a mind a társadalmi, mind pedig a szűkebben gazdasági újratermelésbe erőteljesen átnyúló társadalmi tőke-viszonylatnak, mint inkább utalni, ha tetszik, kacsintani akar a globalizáció átlag-polgárainak, hogy (s utalnánk e tanulmány eddigi tézisére, amelyet Fukuyama természetesen sem ebben, sem más formában kifejtett módon nem is érint) a társadalmi tőke újratermelődésének lefelé kígyózó spiráljának világában építsék fel a magas bizalom, a kölcsönös személyes kapcsolatok, a nagy család, az azonos értékek alapzatán való társadalmi tőke-allokációk alulról-felfelé építkező, vállalkozói szervezettségű, humánusan nyereségorientált világát.

Fukuyama konfliktus-kerülő teoretikus stratégiájának ez a rokonszenves oldala. Bizonyosan nem megnyerő vonás, hogy a társadalmi tőke fogalom ilyen puha megválasztása természetesen árulkodó, hiszen egész más képet lehet festeni a globalizáció jegyében integrálandó világról egy másik, ettől eltérő társadalmi tőke -koncepció alapján. Különösen is problematikus, a nagy elméleti választásokon túlmenően, az a vonás, ahogy Francis Fukuyama, engedve az angolszász filozófiai és politikaelméleti hagyomány ilyen irányú massziv szellemének, a társadalmi tőke újratermelődésének e lefelé gördülő spirálját már nem is mindig sajátosan társadalmi jelenségként kezeli, de elcsodálkoztató módszertani naivitással, sőt kezdetlegességgel, messze elmegy a társadalom azon "naturalizálá"-sának úátjn, amit a köznyelv, nem mindig igazságosan, mint szociáldarwinizmust szokott megnevezni. Ez azt jelenti, hogy a társadalmi viszonyok eldurvulásának, a reprimitivizációnak vagy éppen az új bunkóságnak a jelenségeit ebben a keretben nem a társadalmi tőke egyre alacsonyabb szintű újratermelésének, de a társadalomban mindig is benne szunnyadó természeti, sőt, szociáldarwinista potenciákkal magyarázza.

A globalizáció, mint erre e sorok szerzője az A legutolsó utolsó esély c. 2001-ben Varga Csabával közösen megjelentetett munkájában felhívta a figyelmet, a társadalmi tőkének mindenekelőtt azt a fogalmát értékeli fel, ami az egyes egyénbe közösen és intézményesen invesztált (szűkebben és szélesebb értelemben) társadalmi tőkefajták együttesét jelenti. Ez az a társadalmi tőkefajta, amelynek megroppanása a lefelé köröző spirál jelenségének legfőbb összetevője és ami mindenekelőtt az állam kritikus eladósodásának közvetlen következménye. Ez az a társadalmi tőkefajta, amelynek utánpótlását a tudástársadalom valóban aktuális és valóban történelmi léptékü új fogalma nemcsak hivatott, de képes is lenne megvalósítani.

A globalizáció és a társadalmi tőke viszonya kitünően példázza
a globalizációról alkotható (deskriptiv) elméletek rejtett normativitását és az azzal kapcsolatos bonyolult problémákat.
Ha elfogadjuk a globalizáció valamelyik leírását, ezzel nyomban az abban a leírásban rejlő többi mozzanatra nézve rejtett normativ követezményeket is magunkra vállalhatunk. Ha például nem tematizáljuk kellő szigorral a jelen globalizáció posztindusztriális karakterét, tökéletesen jó lelkiismerettel az indusztriális társadalomra kidolgozott társadalmi tőkét fogjuk keresni a redukált újratermelés érzékelésénél, ami erőteljesen akadályozni fogja a probléma bármelyik megoldásának kitalálását. Ebből a szempontból rendkivűl lényeges az előzőekben érintett módszertani elv. A globalizáció viszonyai között a társadalmi tőke legtöbb lényeges változata kimutathatóan működik. Teoretikus előnybenrészesitésük ezért nem a létezés - nemlétezés-, nem is az igaz-hamis-, de a specifikusan releváns-specifikusan nemreleváns-szembeállitásokban lelheti csak igazolását. A globalizáció ezen áttételes és látens normativitása nem alapulhat a gazdaság vagy a társadalom primitiv és a globalizáció előtti viszonyokra alapozódó felfogására, még akkor sem, ha ez a felfogás is létező mozanatokra tud hivatkozni. A globalizációnak nincs normativ erejü leirása, az e dolgozatban használt értelemben (ami nem az egyetlen kizárólagos lehetséges értelem) a globalizáció a jelen állapotának összefoglaló neve, mely állapot teoretikusan magyarázó érvényű mozzanatokat felértékel, anélkül, hogy a kevéssé releváns mozzanatok és összetevők létét és a maguk helyén felmutatható jelentőségét csorbítani akarná. A globalizció értelmezésének tehát nincsenek eleve elrendelt fogalmai és tartalmai, egyetlen elméleti törekvést sem fog fel azért ellenségesnek, mert az ő feltételezhető, de nem létező normativitását sérthetné. Ezzel azt is kimondhattuk, hogy minden értelmezési kisérletet annak igazságtartalmán és specifikus relevanciáján mér. Ezzel el tudja hárítani azt is, hogy rákényszerüljön elfogadni az egyes "normativ" leirások mélyén meghúzódó naív (de legalábbis globalizációelőtti) objektivizmust.

A tudástársadalom és tudásgazdaság kiépitésének legaktuálisabb (de korántsem kizárólagos) motivációját a társadalmi tőke újratermelődésének lefelé köröző spirálja kell, hogy jelentse.

Gernot Böhme Eine vierte Kulturtechnik (A kultúra negyedik technikájá-nak) nevezi az informatika jelenlegi terjedését. Kiindulópontja különsen azért termékeny a mi számunkra, mert e terminus egyben egy kérdést és egy alternativát is jelent. "Csak" egy negyedik tipusu kulturális technika marad-e a computer-forradalom, vagy pedig igazi társadalmi és gazdasági változás, azaz igazi tudástársadalom? Tudatos társadalmi (nem feltétlenül és mindig állami) akaratok nélkül e lehetőségből biztositott módon nem lesz több egyszerü kulturális technikánál, amely természetesen mélyen behatol egy sor társadalmi folyamatba, anélkül azonban, hogy dimenzióátalakitó változásokat végre tudna hajtani.