Kiss Endre főoldal   Tudástársadalom






Tartalomjegyzék Lukács György Nietzsche-képe From Turing to Putnam: On Artificial Intelligence and Human Knowledge Utolsó lap

Szemantika és tipológia a filozófiában

(Max Weber Protestáns etikája és a szemantikai transzformáció)
Szerző: Kiss Endre

Szemantikájukban a filozófiák "alulról felfelé" építkeznek, nem szokványos szóhasználattal élve "előszemantikák" egymásutánjára épülnek. A pozitivista gyökérzetű filozófiai család (és ezzel az egész modern filozófia) egyik alapvető kérdésfeltevése jelenik itt meg: vajon a filozófiai szempontból vett kulcstudományok új bizonyítottsági státusza (egészen pontosan: a szcientikus "bizonyítottság forradalma") nem váltja-e le az ismeretelméletet, mint a filozófiai szemantika meghatározó hátterét (és a szukcesszív "előszemantikák" kritériumát).




Szemantika és tipológia a filozófiában

(Max Weber Protestáns etikája és a szemantikai transzformáció)

 

Az egyes filozófiai irányzatok tipologizálásánál különös szerepet játszhat a szemantikai szempont érvényesítése. Az egyes filozófiák elementáris célja vezető meghatározásaiktól függetlenül is a szemantikai meghatározottság. Ez a különböző korszakok és iskolák eltérő mértékei szerint ugyan mindig mást jelent, mint igény azonban közös és ismétlődő. A szemantikai megalapozottság miatt kikerülhetetlen voltaképpen a mindenkori ismeretelméleti megalapozás is, majd, egy későbbi korszakban a filozófiai szempontból kulcstudományok alaptéziseire alapuló, a "bizonyítottsági státusz" alapján meghatározott igazságfogalom. Szemantikájukban a filozófiák  "alulról felfelé" építkeznek, nem szokványos szóhasználattal élve "előszemantikák" egymásutánjára épülnek. A pozitivista gyökérzetű filozófiai család (és ezzel az egész modern filozófia) egyik alapvető kérdésfeltevése jelenik itt meg: vajon a filozófiai szempontból vett kulcstudományok új bizonyítottsági státusza (egészen pontosan: a szcientikus "bizonyítottság forradalma") nem váltja-e le az ismeretelméletet, mint a filozófiai szemantika meghatározó hátterét (és a szukcesszív "előszemantikák" kritériumát). A tizenkilencedik század ötvenes-hatvanas éveiben teljessé váló "bizonyítottság" ezért jelöl ki új tereket a filozófia számára. Az anatómia, a geológia, a darwinizmus, az energia-megmaradás, a periódusos rendszer (hogy csak a leglátványosabb példákat említsük) bizonyított elméletekké váltak. Igazságtartalmuk mindaddig filozófiailag is releváns, eltérő elméleti opciókat egyaránt versenyképessé tevő kompetitív tét és célkitűzés volt. A bizonyítottság szintjének ilyen kiteljesedése azonban többé-kevésbé már meg is határozza a filozófiai előszemantikák vagy szemantikák felépülését. Ha a filozófia meghatározott kritériumokra akarja felépíteni saját szemantikáját, nem is kerülheti ki azt, hogy ilyen vagy olyan formában ne a bizonyított kulcstudományok alaptéziseire támaszkodjon.

 

A pozitivista filozófiai család tehát az ú.n. "bizonyítottsági" szemantika alapjára helyezkedett, ami hosszú és nehéz orientációs folyamatok kialakulását jelentette az immár sajátosan "filozófiai" problematika meghatározására magán ezen a filozófiai családon belül.

 

Annál meglepőbb ehhez képest, hogy megjelennek olyan jelentékeny filozófiák, amelyek nem a szemantika meghatározottságnak ilyen vagy ehhez hasonló kiépítését tekintik elsődleges céljuknak, hanem egy specifikusan szemantikai jellegű "meghatározatlansági reláció"-ból indulnak el. Ellentétben a "bizonyítottság" szemantikájával a "meghatározatlansági" szemantika nem megy vissza előszemantikákra, vagy ami még ennél is fontosabb, olyan kategóriák bevezetésével indítja meg diskurzusát, amelyek az indulás fázisában még nem mehetnek vissza egy mögöttük álló, őket megalapozó bizonyítottsági szemantikára. A meghatározatlansági  szemantikával való kezdés valójában védtelenné teszi a filozófiát. Fogalmai ugyanis nem számolhatnak az olvasó azonnali megértésével önkényessé és tetszőlegessé teszi annak értelmezését[1].

 

Általánosságban érdemes ezért abból kiindulnunk, hogy a meghatározatlansági szemantika ilyen "meghatározatlan" jellege csak átmeneti, hiszen az adott filozófia érvényessége szempontjából egyáltalán nem közömbös, hogy legitimálódik-e "menet közben", a kifejtés során ez a szemantika, azaz felvesz-e az adott filozófia fogalomrendszerének igazságtartalma meghatározott kritériumokat, amelyek azután interszubjektíven eldönthetővé teszik az egész fogalomrendszer igazságát, azaz - prózaian szólva - megteremtik a filozófiai "érhetőségét"[2]. Általában tehát kimondható, hogy a bizonytalansági (meghatározatlansági) szemantika az elviek szintjén szorul legitimációra, s emiatt az ilyen típusú filozófia korpuszának érdemleges része magának ennek a legitimációs folyamatnak a véghezvitele. Ezen az általános összefüggésen belül azonban nem közömbös, hogy egy meghatározatlansági szemantikára felépített filozófia a filozófia számára fontos kulcstudományok bizonyítottsági státuszának teljessé válása előtt vagy az után fogalmazódik-e meg. Nyilvánvalóan (ebből az egyetlen szempontból!) jóval problémátlanabb egy, a bizonyítottsági státusz teljessé válása előtt kialakított meghatározatlansági szemantika (mondjuk Hegel filozófiája), mint egy hasonló szemantikájú koncepció a tizenkilencedik század ötvenes-hatvanas évei után (mondjuk Husserl fenomenológiája[3]). Természetesen még ez a rendkívül fontos szempont sem jellemezhet egy filozófiát kizárólagosan, ezért az előbbi demonstratív szembeállítás nem is fejezhet ki értékítéletet. Megjegyzendő azonban, hogy mind Hegel, mind Husserl a maguk egymástól rendkívül eltérő módján kivételesen tudatos erőfeszítéseket tesznek a kezdetek meghatározatlansági szemantikájának menet közben való ("work in progress") meghatározására, azaz legitimizálására. Éppen ezzel a tudatos legitimálási törekvéssel áll szemben például a posztmodern filozófia korunkra kikristályosodó alaptípusa, amelyiknek egyenesen specifikus vonása lehet a kezdetek meghatározatlansági szemantikájának kezelésmódja: ez az irányzat ugyanis nemcsak hogy nem legitimálja a maga bizonytalansági szemantikáját, de mintegy identitás-alkotó, kreatív provokációként azzal meg sem próbálkozik.

 

A szemantika sajátos szerepét a filozófiai iskolák tipológiájában tehát elsősorban a meghatározatlansági/bizonytalansági, illetve a meghatározott/kritériumokkal rendelkező filozófiai szemantikák kettősségének heurisztikus termékenységében látjuk[4]. A lehető legnagyobb általánosságban kifejezve a második típus a tizenkilencedik század második felével indulva a pozitivista filozófiai család jellemzője, amíg az első csoport egyes jelentős irányzatai mind valamely szinguláris sajátosság, történelmi helyzet, filozófia-politikai struktúra, távlatos célkitűzés vagy más hasonlóan egyedi ok késztetésére jöttek létre, de - éppen a posztmodern filozófia említett markáns kivételével - a filozófiai korpusz kifejtésének során mindegyikük legfontosabb feladatának a már bevezetett, használt, ám még nem legitimált (s ezért a köznyelv fogalmai szerint még nem "érthető") fogalomkészlet elfogadtatását és magyarázatát tekintették. Úgy gondoljuk, hogy a szemantika ilyen szellemű tipológiai igénybevétele a filozófia vagy akár a filozófiatörténet számos olyan problémáját is segíthet megoldani, amelyek ma még megoldatlannak tekinthetők[5].

 

A szemantikai szempont azonban az egyes nagy csoportokon belül lévő kérdések tisztázásában is szerepet játszhat. Erre adhat kiemelkedő példát Max Weber protestáns etika-koncepciójának elemzése. Ebben a "filozófiai etika", az "üdvjavak forgalma" és a klasszikus értelemben "ideológia" (a történeti értelemben vett "világnézet"[6]) szemantikai terei közötti átjárás tanulmányozható immár ugyanazon a nagy filozófiai családon, ezúttal a bizonyítottsági szemantikán belül. 

 

Max Weber koncepciója a protestáns etika részesedéséről a modern kapitalizmus kialakulásában már sajátos tudományelméleti és gondolkodástörténeti jelentőségre tett szert. E jelentőség legfontosabb összetevője az, hogy az elmélet egyfelől egy hatalmas reáltörténeti folyamat teoretikus értelmezése és egyben annak magyarázata is, miközben ugyanez az elmélet másfelől a történeti-szociológiai elméletképzés önálló módszertani szerepre szert tett kiemelkedő képviselője, ami többé-kevésbé önállóvá vált, elszakadt eredeti kontextusától, sőt, jelentőségét még attól függetlenül is kiemelkedőnek tartják, hogy vajon "helyes"-e az elmélet tartalma maga[7]. Miközben az elméletnek ezen kiemelkedő státuszát módszertani okokból huzamosabb ideje figyelemmel kísértük, egyre fontosabbnak tűnt szemünkben e történeti-szociológiai magyarázó elmélet sajátosan etikai, azaz filozófiai-etikai karakterének vizsgálata. Nem szorulhat magyarázatra, hogy egy ilyen kivételes módon eredményes elmélet sajátosan etikai irányú vizsgálata nem is egy szempontból bizonyulhat eredményesnek az etika története és általában az etikai gondolkodás szempontjából is. A történeti-magyarázó elmélet sajátos etikai tartalmának önálló vizsgálata egyben tételezése a kiindulópontként említett szemantikai transzformáció kutatásának is.  

 

Az, hogy Max Weber alapkérdésfeltevése nem szorulhat különösebb magyarázatra, egyértelmű. Mélyen teoretikus és világtörténelmi mozzanatokat egyesít nagyvonalúan. Egy különleges helyzetben fellépő etikai koncepció történelmi szerepének meghatározása a tét, egy etikai koncepció pedig nemcsak a filozófia és a társadalom történetének kiemelten szenzibilis területe, de egyén és történelem viszonyának, e talán legnagyobb filozófiai kérdésnek egyik legtöbbetmondó esettanulmánya is. E két univerzális kérdéskör ezen összefonódása mindezeken túlmenően olyan sajátos új metodikai kihívásra adott érvényes választ, amelyről az előzőekben már azt kellett megállapítanunk, hogy e módszertani jelentősége már végérvényesen önállósodott is. Éli a maga független életét az emberi gondolkodás nagy emlékművei között, egyértelműen függetlenedve magának az elméletnek az igazságtartalmától, illetve annak lehetséges megítéléseitől.     

 

Gondolatmenetünk végeredményét előlegezve arra a megállapításra juthatunk, hogy a protestáns etika történelmi szerepének elemzése nem mozgósít sajátosan etikai tartalmakat Max Weber gondolatmenetében. Már ezen a ponton felvillan tehát a kérdés, ami már ebből a válaszból következik. Ha ugyanis a protestáns etika világtörténelmi szerepében nem sajátosan etikai tartalmak játszották a vezető szerepet, akkor feltétlenül meg kell határozni azokat a tartalmakat, amelyek e protestáns etika emblémája mögött ismert hatásukat kifejtették. A szemantikai transzformációk nyomába kell tehát erednünk.

 

Egy filozófiai-etikai kiindulású elemzés természetesen belső kényszerből kérdez rá arra is, vajon maradtak-e mindezek után reziduális filozófiai--etikai problémák abban a protestáns etikában, amelyben elsődleges és közvetlen etikai tartalmak nem munkálnak. De az is kérdés marad, hogy mely motívumok vezették Max Webert egy ilyen hatalmas intellektuális és kutatói erőfeszítés kifejtésére (különösen annak fényében, hogy a sajátosan etikai tartalmak - feltételezett - hiánya a történelemértelmezés eredményeit is viszonylagosabbá teszik az elvártnál).[8] A szemantika terminológiáját igénybe véve a szűkebb értelemben vett filozófiai-etikai tartalmak hiánya egy (vagy több) új szemantika létére utal (miközben a reziduális etikai elemek kutatása e szemantikai összefüggésben különösen is érdekes lehet).

 

A protestáns etika, amennyiben egyik meghatározó összetevőjét alkotja a kapitalizmus motivációinak, mindenképpen az "ideológia" egyik új fajtája is. Ne vizsgáljuk most, hogy itt az ideológia szélesebb és egyben egzaktabb, klasszikus, azaz Mannheim Károly-i értelmét vagy az utóbbi történelmi korszakok leszűkítettebb és egyben kizárólagosan politikai értelmét kell-e keresnünk. Annyi bizonyos, hogy az ideológia funkciójában fellépő protestáns etika eleve rendelkezik sajátos jegyekkel.[9] Az első sajátos jegye az (mint bizonyítani szeretnénk), hogy egy rendkívül sajátos intellektuális képződmény, a II. Internacionálé történelmi materializmusának történelem-értelmezése ellen lép fel, amely irányzat rendkívüliségét éppen az a vonása alapozza meg, ahogy a maga módján egymással azonosnak tekinti az ideológiát és a tudományt.[10] "Ideológiai" karakterének további összetevője, hogy benne az intellektuális struktúrákat nem a termelés, a produkció, hanem az életvezetési impulzusok középpontba állítása jelenti, miközben ezek az impulzusok nem a marx-i vagy Mannheim Károly-i ideológiai-fogalom, de már egy új jegyekkel jellemezhető tudásszociológiai felfogás alapján fejtik ki működésüket[11]. Amennyiben tehát a filozófiai-etikai fogalmiság szemantikai transzformációjának útvonalát követjük, ezen az úton mindenképpen találkozni fogunk az "ideológiai" fogalomhasználat szemantikájával is.

 

Már a mű bevezető gondolatai is szuggerálják, hogy az alapvető kérdésfeltevés történetfilozófiai, ráadásul még azon belül is egy sor sajátos további meghatározással (hermeneutikai, komparatív, értékorientált, stb.) rendelkezik. Egy példa: "A körülmények miféle láncolata vezetett oda, hogy éppen a Nyugat talaján keletkeztek olyan művelődéstörténeti jelenségek, amelyek egyetemes jelentősége az érvényes fejlődés irányába mutattak."[12]Van olyan komplex felvetés a "Nyugat" sajátos vonásainak tematizálása, hogy az e gondolat alá összefoglalható mozzanatok összessége már eleve ki is zárja a szűkebben filozófiai-etikai kérdésfeltevést[13]. A Nyugat sajátosságainak konkretizációjaként jelenik meg maga a "kapitalizmus" is[14]. A két mozzanat logikailag is többszörösen hatja át és határozza meg egymást. "Nyugat"-nak és "kapitalizmus"-nak ez a kölcsönösen egymást feltételező és egymást determináló megjelenítése (kiegészítve természetesen a "modern életünk legvégzetszerűbb hatalma" kijelentésének drámai felhangjával) már önmagában is a lehetetlenséggel határossá teszi annak közelebbi meghatározását, vajon mi is valójában Max Weber Protestáns etikájának valódi alapkérdése (a kapitalizmus elemzése értelmezi-e a Nyugatot, a Nyugat értelmezése értelmezi-e a kapitalizmust, a kettő összetartozásának értelmezése jelenti-e egy összehasonlítás alapját, netán maga ez az értelmezés jelenti-e más értelmezésekkel való összevetésében a nagy mű valóságos célját). Az egymásból kinövő kérdésfeltevések egyre hosszabbra nyúló

sora nyomban nyilvánvalóvá teszi, hogy Weberből hiányzik is a par excellence etikai érdeklődés. Mint az egymásból kinövő kérdéssor már konkrétan demonstrálja is, e hiány pozitív oka az, hogy Weber nem az etikából kiindulva közeledik a kapitalizmushoz, de a kapitalizmusból kiindulva az etikához (sőt, ebben az esetben különleges fontossága van annak, hogy maga a kapitalizmus is egy jóval szélesebb értékorientált történeti reflexió és elmélet egyik esettanulmánya és demonstrációs terepe). Ha tehát most arra akarunk rákérdezni, vajon milyen megismerési (vagy netán nem kizárólag megismerési) cél áll Weber monumentális vállalkozása mögött, erre nyomban adódna az a válasz, hogy ez a cél a Nyugat történelemelméleti meghatározása lenne. Jóllehet ez a célkitűzés valóban jelen van Weber gondolataiban (voltaképpen így vagy úgy, elkerülhetetlen is minden olyan történelemkonstrukció esetében, amelyek érdemlegesebb relevanciára igényt tarthatnak)[15], annyi azonban a másik oldalról is nyilvánvaló, hogy ennek az alapvető célnak a felvetése újabb aránytalansági és össze-nem-illési problémákkal járna, hiszen a protestáns etikának a kapitalista szellemre gyakorolt hatása a weber-i leginkább mégis "értékszociológiai"-nak mondható megközelítésben egyáltalán nem vezet a Nyugat sajátszerűségének önelvű értelmezéséhez, a konkrét értelmezés akciórádiusza így jóval kisebb lesz, mint a kétségtelenül meglévő, ám nem a valódi és nem a specifikus alapkérdés. S mivel ez így van, nyomban kirajzolódhat tézisünk előlegezése: Weber nem az etikában, nem is a Nyugat sajátszerűségeinek történelemelméleti értelmezésében, de éppen "csak" a kapitalizmus univerzális értelmezésében akarja átvenni a filozófiai értelmezés, a filozófiai tematizálás irányító szerepét, ebben akarja gyakorolni a "filozófiai tematizálás hatalmát". Szemantikai megközelítésünk értelmében pillanatnyilag tehát azt mondhatnánk, hogy az etikai értelmű jelentéstant a történetfilozófiai váltotta (sok értékfilozófiai, sőt, értékszociológiai jelentéselemmel), ám még ez sem bizonyult véglegesnek, hiszen a filozófiai tematizálás szerepének átvétele (néhány, ám korántsem elégséges utalást már tettünk erre) a szinte csalódást keltően szokványos politikai ideológiai jelentéskört tűnteti fel.

 

Az etika tematizálása a gondolatmenet kezdeteitől kezdve nyomban már a kapitalizmus-vita és -értelmezés összefüggésében történik. Így fontossá válik például, hogy a "szerzési ösztön"-nek nincs köze a kapitalizmushoz,[16] a folyamatos, racionális kapitalista üzemben szerzett mindig megújuló nyereségre, tehát "jövedelmezőségre" való törekvéssel azonban már azonos a kapitalizmus. "Nyereségnek" lennie kell. Mindez mutatja, hogy nem a kapitalizmus az etikai kiindulású gondolatmenet célja, de az etikai tartalmak megállapítása a kapitalizmus végérvényes és cáfolhatatlan lényegének meghatározásából való kiindulás célja.

 

Önmeghatározása szerint Weber "az empíria kutatója".[17] Ebben az esetben az empíria mibenléte természetesen további megszorításokra és meghatározásokra szorul, annyi azonban már eddig is bizonyossá vált, hogy ez az empíria nem közvetlenül etikai irányultságú. Az empíria jelentésének rekonstrukciója a mű tárgyának egyre pontosabb kijelölését teszi lehetővé.  Empíria ugyanis ebben a kérdéskörben elsődlegesen az "üdvjavak" jelenségköre. Az egyes vallások vizsgálata a bennük gyakorolt üdvjavak "forgalmá"-nak szempontjából már ennek a sajátos empíriának a meghatározásához vezet. A vallási üdvjavak az emberi cselekvés motivációi lehetnek: "De semmi esetre sem csupán túlvilágiak ezek a ''világontúli'' üdvjavak sem. Akkor sem, ha önértelmezésük szerint ilyennek mutatkoznak. Ellenkezőleg, pszichológiailag tekintve, egyenest egy jelenidőbeli evilági - isten nyújtotta - tartás elérése volt az, amin az üdvkeresők elsődlegesen fáradoztak".[18] Max Weber valóságos empíriája ezen a szinten helyezkedik el, igazi kereszteződési és közvetítési ponton, ráadásul olyanon, amelyek a dolog természete miatt nem is két, hanem annál is több szféra között közvetít.

 

Maguk az "üdvjavak" természetesen eredendően a vallás részei, az etikai cselekvés közvetítésével kerülnek elosztásra, összehasonlíthatatlan pszichológiai motiváló erővel rendelkeznek, mindezzel együtt azonban "javak" is, igazi értékek, amelyekkel valaki vagy rendelkezik, vagy nem. Az "üdvjavak" (és azok "forgalma") tehát igen sajátos természetű, ám kiválóan megragadott és heurisztikusan előremutató "empíriá"-t alkotnak, amelynek tudományelméleti meghatározásai semmiképpen sem nevezhetők szokványosnak s amelyek rekonstrukcióját leginkább még "értékszociológiá"-nak nevezhetnénk.[19] Úgy is fogalmazhatnánk (bár ezt Weber kifejtett módon egyáltalán nem ambicionálja), hogy az üdvjavak léte, karaktere és "forgalma" minden társadalmi lét alapja, sajátos strukturáló erő, rejtett társadalomontológia, s a kérdésfeltevések elején álló "Nyugat" sajátosságai éppen az üdvjavaknak az újkorian sajátosan "nyugati", azaz a protestáns típusú meghatározottságai következtében alakulnak ki. Most már csak az a kérdés, vajon a szorosabb értelemben vett etikának mi a viszonya az üdvjavak társadalomontológiájához. Nos, ezt a kérdést általában úgy válaszolhatnánk meg, hogy a weber-i társadalomfelfogás alapzatának szellemében az üdvjavak forgalma az etika alapzata, annak esetleg egyenesen infrastruktúrája is. Az etika erre a "forgalom"-ra épül fel és teremti meg az egyén számára az etika sajátos, korántsem abszolút mozgásterét egyrészt a jog, másrészt a politika, harmadrészt a társadalom általános gyakorlata között.[20] Szemantikai szempontunk érvényesítése ezen a ponton a következő eredményhez vezet: az eredetileg etikai kiindulású elemzés történetfilozófiai-értékszociológiai szemantikába megy át. Ez az úttörő és komplex szemantika megtalálja a maga adekvát hordozó tárgyi közegét az "üdvjavak forgalmá"-ban, amely olyan fontos új tárgyi közeg, ami akár egy társadalomontológia megalapozására és ezáltal több társadalmi formáció, sőt egyenesen több civilizáció összehasonlítására is alkalmas (ld. ehhez Weber nagy, pozitívan is kifejtett vállalkozását a nagy világvallások célzott összehasonlításáról). E társadalomontológiaivá váló szemantika azonban (mint már jeleztük és még vissza kell erre térnünk) nem egy sajátosan társadalomontológiai összefüggésrendszert alapoz meg, de a klasszikus politikai ideológia jelentéstanát veszi fel (az eszmék történetformáló szerepére vonatkozó alapkérdés holdudvarában).

 

Mindez a szemantikai transzformáció első megközelítésben azért volt lehetséges, mert a protestáns etika teoretikusát az etika és a társadalomontológia problémája sem vonzza különösképpen. Nem a szociológiai differenciáltságot kiszélesítő, de azt éppen valamelyest beszűkítő lépést tesz meg. Nem marad meg az "üdvjavak forgalmá"-nak kétségtelenül nehézkes, de rendkívül komplex és életközeli alaptételezésénél, de tesz egy rendkívül jelentős lépést "hátra", mégpedig a tudásszociológiailag szokványosnak nevezhető "ideológia"-fogalom felé. Gyakorlatilag ez immár nem az üdvjavak forgalmának transzdiszciplináris szféráján mérné a Nyugat sajátosságait, de a rendszerek összemérését egy szokványosabb, bár ilyenként meg nem nevezett "ideológia"-fogalom igénybevételével végzi. Ez egyben azt is jelenti, hogy Weber ettől kezdve nem alapkérdést tesz fel, de egy már javában folyó vitába kapcsolódik be.  Teljes egyértelműséggel mondja ki ezt a következő szöveg: "…fejtegetéseinknek ugyanakkor egyáltalán nem az a tétel a tartalma, mely azt állítaná, hogy bármely vallásosság sajátosságai egyszerűen csak ama társadalmi réteg helyzetének funkciói volnának, amely az adott vallásosság legjellegzetesebb hordozójának tűnik, mintegy csak annak anyagi vagy eszmei érdekhelyzete ''ideológiájaként'' vagy ''visszatükröződéseként''. Épp ellenkezőleg, gondolatmenetünket aligha lehetne alapvetőbben félreérteni, mint ezt olvasva ki belőle. Bármennyire mélyen hatottak minden konkrét esetben a gazdasági és politikai meghatározottságok a vallási ethosokra - azok arculatának jellege mintegy elsődlegesen vallási forrásokra megy vissza."[21] Látjuk, az üdvjavak forgalmának komplex és előremutató fogalmából "vallásosság" lesz, ami nyomban, ha idézőjelek között is, azt a jelenséget hivatott jelölni, amit "mások" "ideológia"-ként vagy éppen "visszatükröződés"-ként fogalmaznak és élnek meg. Ez tehát az a teljes útvonal, amelynek a során a komplex szociológiai fogalom "ideológiá"-vá egyszerűsödik. Az idézet csírájában tartalmazza azonban e folyamat igazi célját is (mert az természetesen nem ez az egyszerűsödés maga). Mint leegyszerűsített képlet, a "vallásosság" polemikus fogalom és más nézetek alternatívája. Ez a fő ellenlábas nézet pedig nem más, mint a II. Internacionálé sajátos marxizmusának teljes és akkor hatalmas hatású felfogása, az eredeti értelmű és jelentésű "történelmi materializmus", mely vallási képzeteket (ezek itt az "ideológia" klasszikus értelmében szerepelnek) társadalmi rétegek érdekeinek artikulációjaként értelmez. Ezzel kimondhatjuk, a protestáns etika weber-i elemzése egyrészt nem közvetlenül etikai indíttatású, másrészt a Nyugat kritériumait akarja meghatározni, harmadrészt az egyszer már megtalált kritérium meghatározásának közegét leegyszerűsíti, hogy azután ezt az egyszerűsített változatot egy ugyanezt a kritériumot alkalmazó rivális elmélet ellentétes irányultságával állítsa szembe. Ebben az eljárásban az a sajátszerű, hogy egyszerre tartalmi és módszertani irányultságú. Az értelmezés tartalma egyben módszertani koncepció is (az "eszmék" nem társadalmi csoportok érdekeinek "visszatükröződései"), az eredmény módszere egyben tartalmat konstituál (a történelmet formáló "vallásosság" szerepét egy, konkrétan erre a célra irányuló vizsgálat és feltevésrendszer mutathatta csak ki). Aligha tévedünk, ha Weber e művének már az eddigiekben is többször említett kiemelkedő módszertani jelentőségét ezzel a kivételes meghatározottságával hozzuk összefüggésbe.

 

Nagyon fontos elkülönítenünk e kritika, illetve attitűd negatív és a pozitív változatait egymástól. A kritika, mint fentebb idéztük, így hangzik: "…fejtegetéseinknek ugyanakkor egyáltalán nem az a tétel a tartalma, mely azt állítaná, hogy bármely vallásosság sajátosságai egyszerűen csak ama társadalmi réteg helyzetének funkciói volnának, amely az adott vallásosság legjellegzetesebb hordozójának tűnik, mintegy csak annak anyagi vagy eszmei érdekhelyzete "ideológiájaként" vagy "visszatükröződéseként". Ezzel választja le a maga vallásszociológiáját a történelmi materializmusról, azaz a kornak a nyilvánosság előtt élő marxizmusáról - a definíció tágassága egyben majdnem maradéktalanul előlegezi is a klasszikus Mannheim Károly-i tudásszociológiát. A vállalkozás pozitív oldala a "vallás" (mint "ideológia") történeti hatékonyságának kimutatásából fog majd állni. A "vallás", amit innentől Weber szellemében nevezhetünk vallási ethosznak is, felértékelődik a történelem (konkrétabban: a Nyugat sajátszerűségének) értelmezésében. Ezzel azonban Weber sajátosan átalakítja a szociológia érdeklődési irányát is. Látszólag belül marad a szociológiai diskurzuson, de belülről le is értékeli azt. Egy ethoszt tekint társadalmi mozgatónak (ami sokkal "szociológiaiabb", mint az eszme vagy az ideológia), az ethosz számára kisajátítja a tudásszociológia cselekvésorientálás funkcióit - majd - miközben azt gondoljuk, hogy belül maradtunk a tudásszociológián - az ethoszt teljesen vallási motivumokkal magyarázza. Voltaképpen nem is az ethosz hamis helyzetben való feltüntetése az érdekes a számára, de az, hogy sikerüljön az eszmei tényezőnek egy szociológiainak tűnő érvényesülését biztosítania. Látszólag tehát az ethosz közbeiktatásáról van szó, de valójában mégis más áll a középpontban. Új út ez a vallás történelmi meghatározó szerepének értelmezésére, ismét másképp fogalmazva: Weber a szociológiával zárja ki a szociológiát.

 

George Orwell a huszadik század diktatúráit elemezve állította középpontba kivételes éleslátással a diktatúrák szemantikáját. Írói eljárása abban állt, hogy olyan jelszavakat fogalmazott meg, amelyek egy diktatúra valóságára utaltak, amelyeket azonban egy "valóságos" esetben semmiképpen sem lehet nyilvánosan megfogalmazni ("a barát ellenség"). Kifejtett formában fogalmazza tehát meg a szavak és a valóság ellentétét, egy formulában foglalja össze a két különálló szemantikát, ami nyílt paradoxonhoz vezet. Max Weber valóságos szemantikai transzformáció-soron vezeti keresztül a protestáns etika teljes fogalmiságát. Eljárását egyáltalán nem akarjuk Orwell-éhez hasonlítani. A két eljárás között azonban van távoli hasonlóság: egy fogalmi rendszeren belül jöttek létre szemantikai transzformációk. Ezek mindkét esetben meghatározott célt szolgáltak. Orwell esetében azt, hogy a valóság és az ideológia egymástól mindvégig gondosan elválasztott nyelve közös kijelentésekben jelenhessen meg. Weber esetében azt, hogy teljesjogú alternatívát állítson fel a kor vezető felfogásával szemben. Szemantikai transzformációjának alapmozzanata a vallásban kódolt üdvtani "forgalom" cselekvésorientáló szerepének klasszikus politikai ideológiává való nyilvánítása[22]. A szerzői szándék is világos: ezzel Weber átvette az abban korban legfontosabb kérdéskör tematizálásában való kezdeményezést, a kor egyik vezető gondolkodójává vált.       

 

Mindez aláhúzza a filozófiai szemantika lehetséges kiemelkedő jelentőségét filozófiai, filozófiatörténeti és tipológiai kérdések megoldásában. Az egyik olyan ok, sőt, ok-sorozat, amely miatt a filozófia eddigi történetében a szemantika önálló szerepe nem emelkedett túlságosan magasra, maga is tipológiai jellegű. A nagy filozófiák mögött álló szemléleti és tudományos alapok magukkal hozták az egyes filozófiai szemantikákba a maguk eredendő (szemantikai) alap-meghatározottságait, az alap-fogalmak alap-jelentéseit. Így a szemantika problémája nem a filozófián belül, hanem már előtte, a filozófián kívűl került meghatározásra. Ez a gyakori eset azonban távolról sem elégséges ahhoz, hogy ne keressük tovább a szemantika tipológiai alkalmazásának további lehetőségeit. Így már a Weber-példán világossá válhatott az is, hogy mindazok a filozófusok és metodológusok, akik a maguk definíciótanában "nominalista" attitűdöt képviselnek, különösen is könnyedén élhetnek a szemantikai transzformáció eszköztárával, hiszen ezek a kategorizációban kezdetben alig látnak többet nyelvhasználatnál.[23] Az természetesen már más kérdés, hogy a nominalista szellemben kiválasztott kategória elnyeri-e a maga (közvetlenül vagy közvetetten kiteljesíthető) legitimációját, ami egyben azt is jelenti, hogy az illető fogalmiság kikerül a bizonytalansági szemantika birodalmából[24]. 

 

Kunszt-szemantika

 

Egy sor filozófiai kisérlet van, amelyet akartan vagy nem akartan el akarják kerülni a két szemantikai legitimáció közötti választást

 

Különösebb tipologizáció és minősítés nélkül

 

Nyelvmatézis

Tudományrendszerezések

Én-te-filozófiák

egzisztencializmus

pragmatizmus

 

stb.

 

 

Lukács az Ész trónfosztásában fellép a szemantikai követelések ellen

 

Deleuze-Guattari, Mi a filozófia?

 

Heidegger uj tipológiai változat

Semantik von unten, de ohne legitimation

 

Kettős támadás Husserl ellen¨Semantik von oben , de legitimálási igény

 

A lét von unten oldalán Marx és Heidegger találkozik

 

Dialmat: von oben, de úgy, mintha von unten lennr

 

A teológia mindig von oben

 

 

Marx von unten, de a legitimáció nem pozitivista, de szcientikusan azonositott hegelianizmus

 

Feuerbach

A belső evidencia legitimálja a még nem kifejtett pozitivizmust

 

Nietzsche

Von unten, de nemcsak az egyes iskolák szintjén, amire nem lenne szüksége, hanem az egyetemesség szintjén szűri ki a von unten szemantika nagy gyengeségét

 

 

Ez most olyan magyarázat, amit a monográfia egyik pontján sem vetettünk be

 

 

A komplexumgondolkodás és a pozitivista elkméletképését segitségével a von unter kriticista változatát addig elképzelhetetlen komplexitásra fejlesztette

 

***

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 



[1] Egészen szóról szóra véve ezt a helyzetet a meghatározatlansági szemantika fogalmai a filozófia indulásakor természetesen még nem "legitimek" (nem mennek vissza olyan elő-szemantikákra, amelyek ezt megalapozhatnák), de egy másik igen konkrét értelemben nem is lehet "megérteni" őket, mert az olvasó nemn tudja meghatározni az ilyen fogalmak jelentését.

[2] Természetesen egy filozófia "érthetősége" nem azonos a köznyelv, vagy a mindennapi tudat érthetőségi követelményeivel. A valóságos hermeneutika számos lényeges alapfelvetését zárójelbe téve arra utalnánk, hogy egy filozófia "érthetősége" bizonyos szemantikai alapfeltételektől függ, amelyek lehetővé teszik az adott filozófiai fogalomrendszerének meghatározott kritériumokhoz való viszonyítását. A "meghatározatlansági" szemantika nem rendelkezik ezekkel a kritériumokkal, már csak azért sem, mert tevőlegesen belekezd a filozófia kifejtésébe ilyen kritériumok megadása nélkül (azaz önmaga dönt egy ilyen fogalomhasználatról, ezért e felvetés nem is lehet kritikai irányzatú, csak deskriptiv).

[3] Nyomatékosan hangsúlyozzuk, hogy mint minden más irányzatot, aktuálisan a fenomenológiát is kizárólag csak ebből az egy szempontból jellemezzük, minden ezen túlmenő értékelés vagy jellemzés kívül esik érdeklődésünkön. A fenomenológia terminológiánk szerinti "meghatározatlansági" szemantikáját igen frappánsan írja körül Max Horkheimer, amikor a "régi absztrakció-elméletek" elutasításáról ír Husserlnél. A szemantika legitimációjának elutasítását és a (fogalmaink szerinti) "meghatározatlansági szemantika" uralmát így azzal magyarázhatja, hogy az "általános" éppolyan "eredeti" e felfogás szerint, mint a "különös", így az immár az "általános" szemantikájává változott "meghatározatlansági" szemantika nem is szorul - Horkheimer Husserl-ről - legitimációra. Ld. Max Horkheimer, Gesammelte Schriften.  Band 10: Nachgelassene Schriften 1914-1931. Frankfurt am Main, 1990. 391-392.

[4] Mindezzel annak a hipotézisnek is szeretnénk hangot adni, hogy e két típus szembeállítása és egyre egzaktabb szisztematikus és történeti elemzése lehet a szemantika filozófiai alkalmazásának legtermékenyebb területe, jóllehet a Carnap-fémjelezte mesterséges, kijelölt feltételekkel rendelkező szemantika látszólag jobban megfelelt a sajátosan filozófiai igényeknek. E koncepcióról önmagában ld.pl. Wolfgang Stegmüller, Metaphysik, Wissenschaft, Skepsis. Frankfurt am Main – Wien, 1954. 39-40.

[5] Feyerabend, jellemző módon a szemantika kifejezés használata nélkül, beszél arról, hogy “meg kell tanulni olyan fogalmakat használni és olyan mondatokkal érvelni, amelyek számára nem állnak még rendelkezésre a használat szabályai”. Ld. Paul Feyerabend, Wider den Methodenzwang. Frankfurt am Mai, 1976. 336. – Jóllehet e meghatározás a meghatározatlansági szemantikát írja le, a szövegösszefüggésből világos, hogy Feyerabend a szemantika menet közben való legitimálásának folyamatát természetes feltételnek tartja.  

 

[6] Mint a későbbiekben még inkább nyilvánvaló lesz, ez a sokértelmű fogalom ebben az esetben a II. Internacionálé teoretikusainak, a Die Neue Zeit folyóirat munkatársainak "világnézet"-fogalmát jelenti, amely a korszak legnagyobb társadalmi relevanciájú filozófiai felvetése volt. E teoretikusok ugyanis, Marx-ot követve, de e fogalmat önállóan is alakítva,  a "világnézet" fogalmában foglaltak össze mindent, ami e szóhasználatban "felépítmény"-jellegű volt és amelyet egyértelmű függőségbe hoztak az "alap"-tól, amivel egyértelműen megvonták e felépítmény-mozzanatoktól a történelem alakításának képességét. Ld. erről e sorok szerzőjétől: Történelem és világnézet. A II. Internacionálé irodalomfelfogása Németországban. in: A marxista irodalomelmélet története. Budapest, 1981. 91-125.

[7] Egy megvilágító erejű példa: Karl Jaspers, Max Weber. München-Zürich, 1988.78-8o.

 

[8]  Hatalmas megoldandó kérdéssé válik a protestáns etika sajátosan etikai tartalmainak korlátozottságával, valamint a cselekvésorientáló protestantizmus ugyancsak nem korlátozott, bár jelentős történelmi szerepével való szembesüléskor, vajon miért vállalta Max Weber a művel járó hatalmas szellemi erőfeszítést ilyen jelentős, módszertani szempontból klasszikussá vált, a konkrét tárgy kauzális feltárását illetően azonban részleges eredményekért. E "miért?" kérdés eredetét talán ugyancsak Jaspers világítja meg azzal a megfogalmazással, miszerint ha Webert megkérdezték volna, hogy szerinte a protestáns etika elemzése feltárta-e (önmagában) a modern kapitalizmus eredetét, "nemmel válaszolt volna" (Jaspers, Max Weber, i.m.80.).   

[9] E megjegyzés arra a fontos problémára kivánta irányítani a figyelmet, hogy számos olyan gondolati képződmény és struktúra létezett és létezik, amely eljátssza az ideológia szerepét, anélkül, hogy azokra a klasszikus (és helyes) alapvető léthezkötöttségi kritérium érvényes lenne.

[10] Ld. a 2. sz. lábjegyzetet. Ebben az esetben "ideológia" és "tudomány" különleges viszonya érdemli meg figyelmünket, egy olyan viszony, ami azóta is gyakran újratermelődik. A II.Internacionálé számára az eszmék történelmi szerepéről alkotott felfogás "tudományos" belátás volt, ezt a "tudományos" belátást kellett azonban a gondolkodás alapjává és kritériumává tenni, ami a szó szoros értelmében (máig nem ritkán újratermelődő módon!) azt jelenti, hogy a "tudomány" vált "ideológiá"-vá! Mindez már világosabbá teszi Weber eljárásában pontosan azt a mozzanatot, amit "szemantikai transzformáció"-ként állítottunk gondolatmenetünk középpontjába. A nagy szemantikai transzformáció (a filozófiai-etikai elem kikapcsolása, a történetfilozófia szerepe, az "üdvjavak" politikája majd az "ideológiá"-vá válás) ugyanis követi és alkalmazkodik a II. Internacionálé alapvető szemantikai egyesítéséhez (egy tudományosnak megkövetelt nézet közvetlen ideológiaként való feltüntetésének.   

[11] Ld. az 5.lábjegyzetben foglaltakat!

[12] Max Weber, A protestáns etika és a kapitalizmus szelleme. Vallásszociológiai írások. Budapest, 1982. 7.

[13] Más szóval maga a kapitalizmus is csupán szimptóma, s ennek révén immár a Nyugat elemzésének oldaláról is nyilvánvaló, hogy Weber nem is gondolhatott sajátosan filozófiai-etikai mozzanatoknak sem elemzésére, sem közvetlen kauzális tematizálására.

[14] Természetesen a kapitalizmus ugyanolyan joggal tűnik fel a "Nyugat", vagy ahogy szívesebben kifejezzük, az "európai fejlődés" specifikumának, mint mondjuk a felvilágosodás vagy az ipari forradalom.  Mindamellett utalnánk arra, hogy a nagy társadalomelméleti-történeti gyüjtőfogalmak (mint éppen napjainkban is a kapitalizmus!) szemantikailag különösen is sokrétűek és sokjelentésűek, s ezért idővel értékszempontból és tárgyilag is azokká válnak. Mindennek megjegyzése azért tartozik gondolatmenetünk fő irányához, mert még ez a mozzanat is hozzájárul a szemantikai transzformációk kérdésköréhez Weber protestáns etika-elemzésében!  S ha már a legáltalánosabb szempontoknál tartunk, azt is jegyezzük meg, hogy a filozófiai (e kontextusokban inkább “teoretikus”) megközelítések szükségképpen igen magas absztrakciós szintűek, történeti, szociológiai, etikai irányultságuk bizony önmagukban is szemantikai transzformációk után kiáltanak! (A filozófiatörténet perspektívájából érinti ezt az összefüggést Francois Chatelet (Geschichte der Philosophie. Frankfurt am Main – Berlin –Wien, 1975. VI. kötet, 266.)

 

[15] Ritkán gondolunk arra, hogy aligha lehetséges átfogóbb történelemelméleti vagy történetfilozófiai munka anélkül, hogy valamilyen formában fel ne merülne az európai fejlődés sajátszerűsége. Ezért Weber kiindulópontjában e tekintetben nincs semmi rendkívüli. 

[16] A protestáns etika és a kapitalizmus szelleme, 11

[17] A protestáns etika és a kapitalizmus szelleme, 306

[18] Uo, 306-307

[19] A sokszoros szemantikai transzformációnak is következménye az, hogy a tartalmak lehetséges egyértelműsége ellenére is számos egymással versengő tudomány-megnevezés lehetséges.

[20] Pontosan az üdvjavak forgalma, politikája és cseréje teremti meg azt a társadalomontológiai közeget, amelyben a szűkebb filozófiai-etikai mozzanatok is saját szerepükhöz juthatnak. Mindezt eredeti kiindulópontunk módosulásához jegyezzük meg.

[21] A protestáns etika és a kapitalizmus szelleme, 295-296

[22] Egy még finomabb feltárása a szemantikai transzformációnak persze azt is jelezné, hogy az "érzület" csak részben azonos az "ideológiá"-val.

[23] Ld. Michael Sukale, Einleitung. in: Max Weber, Schriften zur Wissenschaftslehre. Stuttgart, 1991. 8.

[24] Miközben ebben a tanulmányban Weber szemantikai transzformációit mint egy különlegesen plasztikus (és egyben minden más lényeges szempontból is különleges fontos) esettanulmányt fogtuk fel, néhány mozzanatban érdemes utalni arra is, hogy érdeklődése a jelentések egymásba való átmenetének, egymástól való nehéz elhatárolhatóságának kutatására megjelenik egész "Entzauberung"-koncepciójában is, amely az utolsó évtizedek egyik legnagyobb hatású elméletévé vált (egy elmélet kifejtett szemantikája nélkül). Ha súlyához mérten nézünk szembe azzal, hogy Weber korának a historizmus és a racionalizmus radikális és egymást kizáró szembeállítása volt a legfontosabb módszertani alapzata, az ő sajátos közvetítő álláspontja a historizmus és a teljes és radikális racionalizmus között eleve mintegy kijelölte a szemantika transzformációját. Utalhatnánk továbbá azokra a viziókra is, amelyeket Weber személye a kortársakban és az utódokban hagyott (ld. "elvi szkeptikus", "intellektuális deszperádó" és mások). Ehhez l.d. Rolf Wiggershaus, Die Frankfurter Schule. München-Wien, 1988. 86.) Bármely nehéz is egzaktan megragadni azt, e jelenségkör jeles része a pozitivista kutatót mindvégig belengő létfilozófikus-egzisztenciálfilozófiai aura is. Természetesen egy rövid említés erejéig utalnunk kell arra, hogy mind az értékmentesség (szemben az "értékelés"-sel), mind pedig az "ideális típus" tételezése (szemben a "van"-állapottal) ugyancsak aligha képzelhetőek el szemantikai transzformációk nélkül. És ez akkor is releváns, ha nem osztjuk Siegfried Kracauer drasztikus képét, amely szerint Weber módszere állandó hajtóvadászat középpontjában száguld "az empiria árnyékvilágá"-ban, egyszerre üldözött és üldöző (hátulról sarkába harapnak az értékelések, a szeme előtt álló "objektiv" világ pedig sikeresen menekül előle, ezt olyan ideális típusok konstrukciójával üldözi, amelyek, s ezt aktuálisan mi tesszük hozzá - létre sem hozhatók szemantikai transzformációk nélkül). Ld. Das Ornament der Masse. Frankfurt am Main, 1963. 207.   



További információk: http://www.pointernet.pds.hu/kissendre







Hirdessen itt! A szükséges információkat elolvashatja, ha erre a szövegre kattint.


A fenti dokumentummal kapcsolatos felelősség meghatározása