Tudástársadalom, globalizáció, aktorok 

A globalizáció, beleértve az abban kiépülő információs- és tudásalapú társadalmat nem olyan ellenvilága a jelennek, amit sokáig kivűlről szemlélünk, hogy azután egy csapásra bevonuljunk oda és meghirdetjük az új világot. Éppen ellenkezőleg. A globalizáció a társadalmon, az intézményeken és az egyéneken keresztül kerül érvényre, hosszú és bizonytalan átmeneti folyamatokon át, ahol a megszerzett előnyöket könnyű elveszíteni és az sem mindig világos, melyik az értelmes következő lépés.

Ilyen körülmények között az uj jelenségekről nagyon gyakran kell elkezdenünk valóban új tudások és az új tudások kipróbálásának eredményei nélkül beszélni. E helyzet számos magatartás-típust termel.   Még alkalmas is lehet ez a beszédmód ott, ahol a plurális strukturák színes forgatagában ez az új tudás nélküli beszédmód is beleütközhet valamilyen valóságba, hiszen, mint tudjuk, a globalizáció nem rombolja le a régi strukturákat, s mint gyakorta tanui is lehetünk, számos valóság él egymás mellett. A másik pólus természetesen az, hogy az új valóságról akkor természetesen csak az uj beszédmód lehet érvényben, amikor átfogó és dinamikusan integrativ modellek felvázolására van szükség. Egészen különös felelőssége van ezért az uj viszonyokról való beszéd felkentjeinek. Tévedni tévedhetnek, de minden tévedésnek meg lehet a maga ára. 

Egészen új magatartási formákra lesz szükség néhány meghatározó probléma kezelésére is. Az elmaradott régiók támogatása, az ú.n. fejlődő világhoz való viszonyról sem igen lehet a régi értelemben beszélni. Az új magatartási forma lényege nem abban áll (mint azt sokan gondolják), hogy immár nyugodtan ki lehet mondani, hogy a fejlett és fejletlen országok közötti különbségek valódi csökkentésének valószinűsége nem igazán nagy (ezt meg lehet tenni mind az új, mind a régi módon). Egy sor eleme a nemzetközi politikai nyelvnek (elsősorban a “fenntartható” előtagú összetételek) világosan mutatják a folyamatoknak ezt az irányát. Az új magatartás nem ehhez kell, hanem ahhoz, hogy megőrizze a globális felelősség élő érzését a fejletlen országok lakóival szemben és egy percig sem hagyja abba azt a fáradozást, ami kreativ megoldások kialakítására irányul. Az ennek az éremnek csak az egyik oldala, hogy az erre irányuló humanizmus éppen az informatikában és a tudásalapú társadalom alapgondolatában lelhet hatékony szövetségesre.  Az új magatartásforma lényegesebb összetevője az, hogy ne nyugodjunk bele (ahogy ez napjainkban látszik: “végérvényesen”) ebbe a valóban lehetetlen helyzetbe. Ilyetén megnyugvásunk történelmi ára felmérhetetlen lesz, miközben békénk eszköztára már most is megjósolható: a szociális technikák új dzsungele, a komplex összehasonlítás mutatóinak diszkrét bája, amelyben komoly kitüntetéseket osztanak ki egymásnak a fejlett világ aktorai, ha egyes olyan mutatók értékeit néhány századponttal megemelhetik, amelyekről az érintettek azt sem tudják elképzelni, hogy micsodák.

A “fenntartható” előtagú összetételek aktuális helyzetet fejeznek ki és ezt nyilván korrekt eszközökkel teszik. Ha például a “szegénység”-re alkalmazzuk globális méretekben és a fejlődő világ megértésének igényével ezt a jelzőt, máris két, egymással szögesen ellentétes problémára bukkanunk. Az egyik nagyon felemás és problématikus kérdés, hogy ezzel mi a mai szegénységnek azt a szemléletet és értékitéletet tulajdonitjuk, amivel mi rendelkezünk, azaz megelőlegezzük az ő világlátásukat. Nos, a mai szegénység világlátása nem az, amit a fejlett oldal humanistái erről gondolnak. S ez még akkor is így van, ha nincsenek illuzióink erről. Walter Benjamin a huszas-harmincas években még nyugodtan tudathatta a legigényesebb olvasóközönséggel, hogy a szegénység világa gazdag és korántsem áll reggeltől-estig tartó jajveszékelésből. Napjaink szegénységéről ilyesmi már csak nagy óvatossággal és még nagyobb részlegességgel lenne elmondható, mivel napjaink szegénységének legfőbb vonása alighanem a menekülés a világ gazdagabbnak gondolt tájaira. Ez (amit mi tényként kezelünk) nyomban a második számú nagy problémához vezet. Nemcsak saját nézeteinket vetítettük ki a ma szegényeire, de még valóságérzékünk is cserben hagyott, hiszen egy tisztes szegénység célkitüzése nem vonzó maguknak az érintetteknek. Ellentétben a történelmi korok szegényeivel, a jóléti állam romjain létező szegények számára  a tisztes szegénység csak átmeneti állapotként fogadható el.

A tudás- vagy az információs társadalom koncepcióinak egy ehhez hasonlóan szerény és redukált koncepciója ugyanezeket a kérdéseket teszi fel, kulcsszerepbe helyezi az erről vitatkozó, majd erről döntő mai aktorokat. A redukciót és a szerénységet a tények és körülmények határozzák meg. A redukció szankcionálása azonban befagyasztja mind a szolidaritás, mint a kreativ fantázia szabad forrásait és (akartan vagy nem akartan) kényelmes világát a szocáltechnika legitimizálása kifejezetten harmónikussá emeli.

A nagy célok ilyen összezsugorodása azonban nem esetben még enyhe kellemetlenséget is okoz, hiszen a szerény vágyakban a figyelmes olvasó hamarosan felismerheti – nem az elmaradott, hanem éppen a fejlett világ saját legfontosabb és legsürgősebb érdekeit! Végtelenített szalagon ismétlődik a posztkommunista jelenség egy-két markáns jelenete. Igy az, amikor a kilencvenes évek elején a legintenzivebb érdeklődés arra irányult, hogy rendezzék az illegálisan másolt videokazetták szerzői jogainak kérdését…

A tudás- és információs társadalom célkitűzésében különösen is érzékeny problémának érezzük a programgondolkodás redukcióját. Annál is inkább, mert a fejlődésnek ezek a dimenziói nem szakértők prognosztikus jóslatai vagy véleményformálók konszenzusa, de nem is átfogó segélyprogramok nyomvonalán fog megvalósulni, de valóságos aktorok valóságos tevékenységének következményeképpen. Ilyen szempontból a tudástársadalom elképzeléseinek minimalizálása egy kicsit irónikus természetű dolog is, hiszen éppen a fejlettek tudatának elmaradását bizonyitja. Amig, mint erre Rózsa György egy új kiváló publikációja felhívja a figyelmet, az információs társadalom kitalálása az 1989-ben munkanélkülivé váló szakemberek elhelyezésének problémáját is hivatott volt megválaszolni, a fejlett világ nyelvileg és szemantikailag is rapid módon csökkenti a felé irányuló elvárásokat. Csodálkozva és némi hitetlenséggel emlékezik például vissza arra, hogy nemrég még a “bőség társadalmá”-nak nevezték és “jóléti állam”-nak.

Nemcsak a tudás- és információstársadalom ügyében, de a tudás- és információstársadalom eszközének igénybevételével is igyekeznünk kell, hogy felismerjük a másikban saját magunkat (ami ellen elvileg csak politikailag inkorrektek emelnének vétót). Ellenkező esetben semmi sem garantálja, hogy a reménytelenség realitásai mindig csak másokra fognak vonatkozni.

A nagy programok és célok összezsugorodásának nyilvánvalóan olyan sokrétű okai és összetevői vannak, hogy azok felsorolására még kisérletet sem tehetünk. Feltétlenül meg kell neveznünk ezek közül azt az egyet, amely valóban általános és filozófia. Eszerint a fejlett társadalmak egyes polgárai nemhogy nem akarnak áldozatokat hozni semmiféle nagy programért és célért, de hallgatólagosan (sőt, talán nem is annyira „tacit” módon, mint az eredetileg mi magunk is gondoltuk) közvetlen és rövidtávú saját nyereséget is várnak az ilyen folyamattól. Ezt, mint az egyéni magatartás motivumát korántsem lehet, de nem is kivánjuk kétségbe vonni, abszurditása, amelynek akár történelmi következményei is támadnak majd, mindamellett szembeszökő.

A nagy programok és célok összezsugorodásának, amely természetesen majdhogynem tetszőlegesen, azaz semmiképpen sem szükségszerű vagy éppen „kötelező” módon fogalmazódik meg expliciten, ez egyik a politikaelmélet előremutató eszközeivel megragadható összetevője az aktorok problémája. A globalizáció aktorai sok esetben egyszerűen hiányoznak, ezt elsősorban abban a sajátosan új, globális funkciókkal való összevetésben állapíthatjuk meg. Más szóval ott és akkor beszélhetünk aktorhiányról, ha a globalizáció politikai vagy más folyamatai uj, markáns és jól felidézhető funkciókat hoznak létre, amely funkciókra nem állanak rendelkezésre a nekik megfeleltethető ugyancsak markáns, legitim és felelős aktorok. Ez az alapvető helyzet természetesen eleve rosszul „osztja el” az aktori tereket, a hiányzó aktorok helye és funkciója vagy teljességgel felismeretlen marad vagy a hiányzó aktorok helyén megjelenő vákuumba gyors reagálóképességű érdekcsoportok nyomulnak be és ezzel már eleve deformálják a politikai teret. Ennek alap-modellje világos: a vákuumba benyomuló érdekcsoport csak abban az egyetlen értelemben aktor, hogy saját érdekeit követi. E cél végrehajtásáért valamilyen szinten alakítania kell a politikai teret, ezt a tevékenységet azonban nem mint legitim és konstruktiv aktor végzi és ezért tevékenységének eredményében eleve bennefoglaltatik a politikai tér immanens destrukciója.

Az aktoriális oldal általánosságban is a globalizáció érdekes és ujszerű összetevője. Magát a kifejezést lehet és lehetett is használni a globalizáció előtti korszak politikai és társadalmi realitásaira. A globalizáció mégis új korszakot jelent e fogalom történetében, elsősorban azért, mert a globalizáció kiszabadítja az egyes aktorokat, az individuumokat a nagyobb politikai és társadalmi integrációk, elsősorban a szervezetek szervezeti és tartalmi összefüggéseiből és új módon szervezi meg az aktorok világát. Ez azt jelenti, hogy bizonyos értelemben mindenki aktor és ez nem üres szóbeszéd vagy játék a szavakkal. Mind elvileg, mind gyakorlatilag aktorok vagyunk, miközben a globalizáció ezen új oldalát értgelemszerűen gyakrabban azonosítjuk az aktoriális dimenzió valóban létező „cézarista” elemeivel, mint az aktoriális dimenzió valóban meglévő demokratizmusával. Természetesen a globalizáció összes jelenségének megvan a maga aktoriális oldala, igy a tanulmányunk elején tárgyalt probléma, az u.n. fejlődő országokkal való aktuális kapcsolatok kialakitásának is.  

A globalizáció politikai térfelosztásában a sajátos és eltérő vonásokkal nem rendelkező aktorokon (az u.n. „normális” aktorok nagy csoportján kívűl) néhány igen fontos és releváns konkrét tipust érdemes megkülönböztetnünk. Igy elválik a „tegnapi” aktorok csoportja (a jelző sem történelmi, sem funkcionális értelemben nem pejorativ, egyszerűen azt jelenti, hogy az aktori szerep a mult viszonyaiból fejlődött ki[1]), vannak privilegizált aktorok (akiknek aktori mivoltát a globalizáció már működő intézményrendszere alapozza meg), vannak virtuális aktorok, akiknek tevékenységére csak következtetni lehet, de megfelelő módszertani alapokon ez nagyonis lehetséges. Mindezeken tul, esetenként e tipusokkal szorosan összefonódva, érzékelhetővé válik a hiányzó aktorok titokzatos csoportja is.

Az egyes aktortípusok természetesen a feltáró munka elején állnak, bizonyos azonban, hogy nemcsak meghatározott politikai vagy társadalmi jegyekkel rendelkeznek, de a nyelv, a fogalmak és az argumentáció eltérő diskurzus-formáit is meghatározzák. Gondoljunk csak arra, hogy most van folyamatban a globalizáció új világának megismerése, új fogalmainak leírása és kategorizációja is. A globalizáció egyelőre rejtett tudásszociológiája bizonyosan úgy rekonstruálható csak, ha feltesszük, az egyes aktorcsoportok harcba lépnek egymással az uj jelenségek kategorizálásának terén is. Maga a globalizáció fogalma is hallatlan ellenállásokba ütközött egy sor olyan aktor részéről, akik mondjuk a „tegnapi” aktorok harci álláspontjáról nézve egyáltalán nem is akarták elismerni, hogy a történelem új szakaszába lépett.  Ugyanez volt a sorsa az információs társadalom kategorizálásának, ugyanez jelenleg ma a „tudásalapu társadalom”-nak, mint terminusnak. Vannak, akik  ma is ellenzik ezeket a fogalmakat általában, ismét mások ragaszkodnak ahhoz, hogy teljességgel uj értelmet adjanak annak. De aktoriális háttere van általában a fogalmak elleni harcnak is.

Különös érdekessége van történelmi összehasonlításban is az új korszakok kategorizálásának s közelebbről szemlélve az eltérő álláspontokról, eltérő aktorok részéről történő meghatározásának. Így például az 1968 utáni pangás Keleten és Nyugaton is nem kis mértékben annak következménye volt, hogy az akkori 1945 után felkerülő és ekkor pályájuk delén álló  uralkodó elitek megakadályozták az uj történelmi korszak uj fogalmakkal való leirását, mivel, feltétlezéseink szerint, attól tartottak, hogy az uj leirás az ő erősen időhöz kötött hatalmukat is kikezdhetné. Ennek megfelelően már a jelenleg tanulmányozható anyagon is látszik, hogy az uj korszak uj fogalmainak kategorizálását az egyes aktorcsoportok egymástól erőteljesen képzelik el és már hozzá is kezdtek a (teoretikus!) fogalmak e háborujához.

Az egyik legérdekesebb példa az egyes, nem is mindig azonosítható aktorcsoport nyelv- és fogalomalakító munkájának effektivitására a „fenntartható” jelző előtérbe kerülése. A fogalomhoz kapcsolódó teljes tetszőlegesség, sőt, önkényesség mozzanatát pillanatnyilag elhanyagolva kizárólag a szemantika mozzanatára összpontosítanánk.

A „fenntartható” növekedés, sőt, már a „fenntartható” szegénység kifejezések szellemesen használják ki a fogalomban rejlő szemantikai lehetőséget, amellyel a kifejezés egyszerre engedi meg a fejlődés, a dinamika, a növekedés egy viszonylag „reálisan” visszafogott és korlátos megjelenését, illetve utal, ugyancsak egyidejűleg, a status quo fenntartásának dinamikát már nélkülöző jelentéstartalmára. A „fenntartható” jelző kiváló példa abból a szempontból is, hogy már eleve világos, a fogalom nem fejezhet ki érdemi konszenzust a legfontosabb aktorcsoportok között, hiszen – Mannheim Károly feltételezhető legnagyobb örömére – a fogalom tudásszociológiai léthezkötöttsége klasszikus tisztasággal nyilvánul meg, a „fenntarthatóság” kizárólag egy megfelelő csoport és habitus oldaláról jelenthető ki.  E fogalom megítélésében az aktorok tehát nem fognak egyet érteni, legelemibb léthezkötöttségük alapján nem érthetnek egyet. A nyomorból a tisztes szegénységbe vezető út például a pillanatnyilag hatalmon lévő aktorok érzékenyebb felének kedves elgondolása lehet, miközben teljességgel elképzelhetetlen, hogy megfeleljen a feltörekvő aktoroknak vagy éppen a cezarikus aktoroknak.

A legdrámaibb mozzanat az, hogy éppen azoknak nem felel meg, akik számára készül. Az igazán nyomorgó és ezért vándorlásra kész népességnek (ugy is, mint ilyen aktoroknak) a tisztes szegénység csak átmeneti megoldás lehet, s ez is mint maximális cél. Miközben a „fenntarthatóság” az aktorok közötti vélt középarányos tartalmat fogalmaz meg,  a globalizáció valóságában (és ezen belül számos további részletesen kifejthető okot kellene kifejtenünk) csak maximalista aktoriális programok létezik, az önkorlátozás – immár filozófiai szempontból – csak virtuálisan létezik, a középarányos tézis akár egyetlen aktoriális csoportnak sem kell, hogy megfeleljen.

A korlátozott célok problematikájának néhány összefüggéséről tanulmányunk korábbi részeiben már említést tettünk. Nem a nagy célok és távlatok összezsugorodása áll most érdeklődésünk középpontjában, hanem az aktoriális vonatkozásoknak az a rendkivűl fontos oldala, hogy a korlátozott célok megfogalmazásai (mondjuk a „fenntarthatóság” jegyében) középértékeken alapuló virtuális közmegegyezések, a politikai nyelv és a politikai pragmatika követelményei, amelyek eredeti és tiszta formában nem fejezik ki egyik konkrét aktorcsoport célkitüzéseit sem (kivételt képez természetesen az a politikával összefonódott aktorcsoport, amelyiknek éppen a korlátozott cél meghírdetése jelenti az aktoriális érdek megjelenítését). A valóságos aktorok valódi érdeke, hogy a lehető leggyorsabban elérjék a civilizatorikus átlagot, sőt, ha lehet ennél is többet valósítsanak meg, realizálják a civilizatórikus maximumokat. Nagyon is sokat mond számunkra, hogy amikor Chaban-Delmas meghirdette a tisztes szegénységet, még nem volt globalizáció, egy egész sor feltétel és összefüggés, így a valóságos aktoriális viszonyok is egészen másként voltak elrendezve.

A hiányzó aktorok problémája felvetődik azonban egy korlátozott fejlesztési program esetében más szempontból is. A „ki hajtsa végre”-kérdés nemcsak a maga „abszolút” mivoltában egyike a legsulyosabbaknak (ez azt jelentené tiszta formában, hogy a kirajzolódó funkcióval szemben nem jelenik meg legitim és effektiv aktor). A kérdésnek azonban létezik egy „relativ” dimenziója is, ennyi lényeges hiányzó aktor-szerepre a többi aktornak kell megtenni a maguk jelöléseit. Mivel egy aktor-szerep politikai vagy más sulya akkor is könnyű szerrel világossá válik, ha az nincs betöltve, a rendkivül szűk egyensulyi állapotokkal meghatározható politikai térben a kezdetek kezdetétől kétségessé válik a jelölhetőség és a delegálás teljes problémája. Mind a delegálás, mind a delegáltság tehát hatalom, ami akkor is kritikusan akadályozhatja meg a funkcióknak megfelelő aktori szerepek kialakulását, ha hiányuk már elviselhetetlennek tűnik.

A hiányzó aktorok problémája kiegészül a hiányzó kompetenciacsoportok hasonló súlyú kérdéseivel. Sőt, úgy is fel lehetne fogni, hogy maguk a kompetencia hordozói is aktoroknak tekinthetőek. A globális kompetencia ugyancsak nélkülözi az aktoriális megalapozást, illetve a legitim és effektiv aktorok kommunikációjának aktoriális megalapozását. Sem a hagyományos prognosztika, sem a hagyományos konszenzusképzés, sem a hagyományos bürokrácia (adminisztráció), sem más hagyományos intézmények nem alkalmasak vagy nem képesek a kompetencia legitim kialakitására. Ki válaszoljon egy uj és erős kihivásra (például ha egy USA-médium hatalmas gazdasági válságot jósol Európának)? Vagy gondoljunk egy másik uj, részben a globalizáció, részben az európai integráció diktálta helyzetre! Az egyes kormányok és szakértői csoportok jóval hamarább értesülnek akár a nemzetközi szervezetek, akár az EU tervezett jelentékeny reformlépéseiről. Ennek az információs folyamatnak igy természetesen keresztül kell mennie ezeken a csoportokon, miközben

az e folyamatben betöltött szerep a kormányzat tagjainak hatalmas információs előnyt biztosít az ország többi aktorával szemben. Vajon vannak vagy lesznek-e olyan aktorok, akiknek az lesz a legitim funkciójuk, hogy az igy keletkező hatalmas információs előny ellenőrzésével foglalkozzanak? Van olyan hivatalnok, aki már most tudja, hogy 2010-ben mennyi lesz a munkanélküliség előirt és elvárt aránya az egyes országokban, ezzel azonban azt is tudja, hogy a kormányok a kijelölt dátum előtt már évekkel elkezdik keresni azokat a társadalmi csoportokat, akiket előre eltervezett és erre irányuló segélyprogramokkal alkalmasakká akarnak majd tenni arra, hogy a munkaerőpiacra való jólidőzitett beléptetéssel feljavítsák a szóbanforgó ország munkaerőpiaci statisztikáját. Nyilvánvaló, hogy ezeknek az ismereteknek a birtokában

valaki ma is sejtheti, hogy mely rétegek jönnek szóba és el is kezdheti az megfelelő érdekkijáró tevékenységet, amelynek végén nem valószínű, hogy fáradozása jutalom nélkül marad.

Megoldhatja-e ezt a szakértő aktorok véleményeinek valamiféle összegeződése? A konszenzusmodell is elvesztette az ártatlanságát és még a hatvanas-hetvenes években élvezett kizárólagos etikai dimenzióit, amikor is e modellt uj „láthatatlan kéz”-nek tekintették, mert elemei spontánok és reális viszonyokat fejeznek ki, miközben összegeződésük nemcsak minden döntés szilárdságát, de ezeknek a döntéseknek az intellektuális és etikai optimimát is garantálja. A kompetenciaképzés mely technikája képes felmérni vagy követni a globális erők globálisan szabad játékát? A szabad erők szabad játékának van társadalomontológiai rangja és státusza, ami mindenképpen esélyessé teszi a globalizált helyzetben egy teoretikusan releváns motiváció szerepének betöltésére Mindenirányu tiszteletünk és megbecsülésünk a szabad erők szabad játékának irányában sem feledtetheti azonban, hogy – negativ módon – e pozitiv motiváció nem feledtetheti a reelváns aktorok vagy releváns kompetenciacsoportok elégtelen hatékonyságának okait.

Mivel a globalizáció sajátos viszonyainak keretei között maga a processzualitás az optimum, nem derül ki, hogy  az aktorok és a kompetenciák vagy hiányoznak vagy sokszor elégtelenül működnek.

Ebbe a létező vákuumba (hiányzó aktorok, hiányos kompetenciaképződés) éppen a processzualitás szabályainak és törvényeinek következtében lép be a szociáltechnika. Az is mind nyilvánvalóbb tendencia, hogy ebben az összefüggésben miként alakítja át lassan a politikát ez a szociáltechnológia. Nemcsak ugy, hogy a demokratikus processzualitás politikusai egyre hasonlóbb szociáltechnológiát alkalmaznak. Nemcsak ugy, hogy a demokratikus processzualitás politikusai egyre foglalják el (akár közvetlenül,  akár klienturájuk utján) azokat a kifejezetten szakmai szférákat, amelyek  eredetileg a szociáltechnika teljesen egyértelmű szférái voltak. De ugy is, hogy a demokratikusan megválasztott politikusok politikai tevékenységének legnagyobb része is szociáltechnológiai karakterűvé válik - a politika a szociáltechnológiáról beszél. A költségvetési vagy államháztartási viták politikainak kiadott részei is nagyrészt szociáltechnológiai viták, amiket a társadalom egyébként éppen e szociáltechnológiai karakterük miatt sem képeds követni. Ez a fordulat transzformálja a politikát és egyben le is veszi a felelősséget válláról. E tendencia nemcsak kritikai, de leiró értelemben is meghatározó. Ami leveszi a felelősséget (általában is, de ebben a korszakban különösen) a politikáról, az elsőrendűen hasznos, hiszen megakadályozza a politikát szakadatlanul fenyegető delegitimálódást. A szociáltechnika maga nem legitimál, de az biztos, hogy megakadályozza a delegitimációt. Nem is egyszerű definiálni ezek után, hogy az adott folyamat a szociáltechnológia funkcióváltozása-e (azzal, hogy transzformálja a politikát), avagy a politika funkcióváltása-e (azzal, hogy mélyen és átfogóan magába fogadja a szociáltechnikát).

 (2004)