Kiss Endre főoldal   Tudástársadalom






Tartalomjegyzék A tudástársadalom tudásáról ELŐSZÓ Utolsó lap

Demonstrációk

Kiss Endre  Varga Csaba, A legutolsó utolsó esély. 2001.

Nem akartunk a szerzők személye mellett demonstrálni, nem akartunk kampányolni a könyv mellett. Viszont demonstrálni akartunk amellett, hogy a tudástársadalom gondolatának Magyarországon egyre növekvő társadalmi bázisa van. A könyvünk egyre szervesebbé váló folyamat eredménye.




Kiss Endre – Varga Csaba, A legutolsó utolsó esély. 2001. Demonstrációk A könyv nyomdába adása előtt jutott eszünkbe, hogy a tudástársadalom gondolatát komolyan vevő értelmiségiek (kutatók és fejlesztők) reflexióit ki kellene kérnünk és ezzel egyben új műfaji kísérletre vállalkoznánk. Ez a műfaj tekinthető üzenetszociológiának, immanens recenziónak vagy akár virtuális graffitynek… Nem akartunk a szerzők személye mellett demonstrálni, nem akartunk kampányolni a könyv mellett. Viszont demonstrálni akartunk amellett, hogy a tudástársadalom gondolatának Magyarországon egyre növekvő társadalmi bázisa van. A könyvünk egyre szervesebbé váló folyamat eredménye. Demonstrálni szerettünk volna amellett is, hogy a hazai értelmiségi csoportok közötti árkok, szakadékok ellenére nem lehetetlen, hogy képesek vagyunk egymás gondolataira figyelni, és nem okvetlenül irigykedni egy-egy kortársunk szellemi tevékenységére. Végül pedig, de nem utolsó sorban szerettünk volna mindenképpen amellett is demonstrálni, hogy Magyarország számára megfogalmazható egy reális jelen- és jövőkép, avagy inspirálható egy olyan szellemi folyamat, amelyben az új valóságról és az új vízióról érdemi hipotézisek fogalmazhatók meg. Csak azoknak tudtunk már egy körlevelet küldeni kérésünkkel, véleményüket várva, akiknek ismertük az e-mail címét, és akiket így gyorsan elérhettünk. Így is számos barátunknak és vitapartnerünknek már nem volt ideje, hogy leírja üzenetét. A sor azonban – virtuálisan - nyitott: akiben a könyvet olvasva születtek olyan gondolatok, amelyeket velünk megosztani kíván, ám tegye! (strategia@elender.hu) A szerkesztő @ A tudástársadalom, a tudásalapú gazdaság, a tudásrégió: gyakran említett fogalmak, ha közeli jövőnkre gondolunk. Ritkán fogalmazzuk meg: milyen tudást értünk ez alatt? Többnyire a csúcstechnológiát, felsőfokú képzettséget, az élethosszig tartó tanulás képességét. Ám ezt a tudást sokan nem tudják elsajátítani a fejlett országokban sem, a fejlődő világban pedig még kevesebben. A tudásalapú gazdaságból kirekesztődhet a magyar társadalom jelentős része, az emberiségnek pedig többsége. Újfajta egyenlőtlenség jöhet létre, mely nem könnyen orvosolható s alááshatja az elvben elérhető - de társadalmilag nem fenntartható tudás épületét. Szükségünk van hát a hagyományos tudásra s különösen a természet kímélő használatának tudására, hogy minél többünknek jusson munka s fel tudjunk készülni a természet túlhasználatának alternatívájára. Ez a tudás oly sokféle lehet, amilyen sokszínűek a helyi tudás-hagyományok s a helyi környezeti elemek. Enyedi György, az Magyar Tudományos Akadémia alelnöke @ „Messze jövendővel komolyan vess öszve jelenkort; Hass, alkoss, gyarapíts: s a haza fényre derűl!” Kölcsey Ferenc: Huszt (1831) A múlt és a jövő általában a jelennél jobban izgatta a gondolkodó emberek fantáziáját. Mégis, kevesek ismerik jól a múlt idők tanulságait. Még kevesebbek számára adatik meg, hogy jól értsék a mindenkori jelent, a jövőt pedig különösen kevesek képesek felfejteni. Fokozottan érvényes mindez, ha megfoghatatlannak tűnő, irracionálisnak vagy „misztikusnak” látszó, a köznapi észlelés szintjén nem feltétlen objektiválódó fogalmak és folyamatok képezik az elemzés tárgyát. Kiss Endre és Varga Csaba A legutolsó utolsó esély című könyve számos, ma még kevesek által érzékelt, de holnap már sokak szükségleteként jelentkező tudáshiányt pótol és megválaszolandó kérdéseket sorol. Ezek az új tudások rövidesen széles körben válhatnak nélkülözhetetlenné a gyorsan tovatűnő múlt és a majdani jelen megértéséhez, s – talán ma még ez is irracionálisnak tűnik, de – a további jövő formálásához is. Hagyományos, térbe, rendbe, kategóriákba, alrendszerekbe zárt gondolkodásunk a kötet olvasása közben új távlatokat kap, számunkra is megmutatkozhat „azon túl ott a tág világ”. A könyv tartalma, mondanivalója nehezen, vagy talán egyáltalán nem foglalható össze néhány ajánló gondolattal. Szemlélete, világlátása és eredetisége az, amit elsősorban az érdeklődő olvasó figyelmébe ajánlok. Szoboszlai Zsolt, szociológus, intézetigazgató MTA Regionális Kutatások Központja, Szolnok @ Ez az izgalmas, ám mégis tudományos igényességgel megírt könyv az emberiség napjainkban folyó, eddig ismert, legnagyobb kihatású korszakváltásáról, a tudástársadalomról, a globalizációról, az ezeket generáló, társadalmi okokról, folyamatokról, az információs társadalom alapjairól szól. Az emberiség jövője – és amint a hazai lehetőségek vázolásából kitűnik – kivált a Magyarországon élők jövője is - attól függ, hogyan tudják mielőbb – a Kárpát-medencében élők is – megérteni, tökéletesíteni, értelmesen és eredményesen felhasználni a könyvben található gondolatokat, ötleteket, tapasztalatokat. Ha ez sikerül, akkor néhány évtized alatt behozhatjuk a két világháború által és miatt elszenvedett gazdasági, kulturális veszteségeinket, felszámolhatjuk évtizedes lemaradásunkat. Ha nem sikerül, a Magyarországon lakók ismét többet veszíthetnek a következő legalább 50-100 évre, mint a XX. században 1914 után. Weiszburg János, fizikus, szervező, Szervezési és Vezetési Tudományos Társaság @ Azt gondolnánk, Az utolsó legutolsó esély címben apokaliptikus gondolatok rejlenek, holott emögött tulajdonképpen csodálatos jövőkép bújik meg. Magyarországon ilyen jellegű mű még nem jelent meg, melyben a szerzők három ennyire fontos kérdésre - mint a globalizáció, posztindusztrializmus és a tudástársadalom problémái - választ keresnek. Ez a könyv egy tudományos alapmű, de nem az apokalipszis lovasainak tudományos feldolgozásával foglalkozik. Nem a „vájtfülűeknek” készült, ám igen széles szellemi horizontot feltételez az olvasónál, hogy megértse és alkotó módon tudja használni az új tudást. Célszerű lenne a könyvet nem csak az értelmiségiek nyelvén és rövidített formában is kiadni, hogy ezek a gondolatok még szélesebb körben megismerhetők legyenek – tudjuk: az információhoz való egyenlő hozzáférés jegyében... Dr. Jankovics István, csillagász, az MTA doktora, ELTE Gothard Obszervatórium, Szombathely @ A fejlett világ a digitális robbanás hevében él. A globalizáció a társadalmak teljes keresztmetszetét érinti, a gazdaság, az igazgatás, a civil szervezetek és az állampolgárok új kapcsolatredszerét kényszeriti ki. Új, minden eddiginél komplexebb információs-kommunikációs egyensúly formálódik. Magyarországot a digitális forradalom kihivásai – az olajár-robbanáshoz hasonlóan - késleltetve bár, de erősen polarizálják. Az társadalom még nem készült fel az új gondolkodásra. Még hiányzik az összefogás. Komoly a felelősség. A felzárkózás a tét. Németh Róbert, vezérigazgató, ALFÖLD Informatikai Rt. @ Mindig őszintén irigyeltem azokat az embereket, akiknek megadatik, hogy a lehetséges jövő nagy kérdéseivel foglalkozzanak. Nekem, mint természettudósnak és közel egy évtizede a hazai infokommunikáció fejlődésén munkálkodónak, misztikusnak tűnik, hogy egy olyan nehezen megfogható dolog fejlődéséről, mint a társadalom, hogyan lehet egyáltalán beszélni, hogyan lehet kérdéseket feltenni. Már régen nem a technikai lehetőségekről beszélünk, hanem ezek felhasználásával új társadalmakat hozunk létre. A közös felelősségünk, hogy a lehetséges alternatívák mentén milyen irányba indulunk el. Itt már nagyon komolyan és meghatározó módon építenünk kell a társadalomtudományok kutatási módszereire és eredményeire, mert itt lehetetlen egy kísérletet újrakezdeni öt, tíz, húsz vagy akár száz év múlva. Bátran ajánlom A LEGUTOLSÓ UTOLSÓ ESÉLY c. könyvet azoknak, akik nem csak alakítani, hanem érteni is akarják a jövőt! Bódi Antal ügyvezető Kelet-Info Egyesület, Nyíregyháza @ Nagy kihívás a jelenkor tudós-bölcselői számára az információs forradalom hatásainak rendszerbe állítása, elemzése és a lehetséges társadalmi jövőképek felrajzolása. Nem régen még e könyv szerzői is az információs társadalom fogalomrendszeréről értekeztek, és íme, már is itt van a továbblépés, a tudástársadalom, a társadalomipar. Izgalmas ez az új modell és - ha szabad ezt mondani – emberibb. (Vagy éljünk a könyv szavaival, európaibb?) Lehet, hogy a hétköznapi emberek számára nem fontos megérteni ezt, amikor éppen tízenéves gyermeke Internet függőségéről vagy akár pályaválasztásáról gondolkodik. Azok számára azonban, akiket felelősség terhel közös jövőnk alakításában, fontos olvasmány kell, hogy legyen Kiss Endre és Varga Csaba munkája. A szerzők - a tudástársadalom modelljéből levezetett - középtávú jövő víziói kiválló elméleti alapot szolgáltatnak a társadalmi fejlődés irányait meghatározó műhelymunkákhoz vagy akár cselekvési programokhoz is. Bernáth Lajos, kereskedelmi- és marketingigazgató, ICL Hungary @ A termelési módok alapján a nyugati civilizáció három nagy korszakot élt meg: a mezőgazdasági, az ipari és napjainkban az információs termelésen alapuló gazdaságot. Mindhárom korszak forradalmi erővel és feltartóztathatatlanul nyomult előre elsöpörve mindent, ami az útjába állt, hogy a régi helyébe egy új, minőségileg más, szebb és jobb világot építsen. Mindegyik változás egyszerre keltett reményt és félelmet, de megállítani soha nem lehetett. Ma sincs ez másként. Nem az a kérdés, kell-e nekünk a globalizáció, mert itt van. Nem az a kérdés, miként lehetne visszafordítani az idő kerekét, mert lehetetlen. A kérdés az, hogyan tudjuk átlátni a változás folyamatait, miként tudunk felkészülni és alkalmazkodni az új követelményekhez? Újra kell tehát gondolnunk, „mi dolgunk a világban”, hogyan alakíthatjuk életünket, miként hasznosíthatjuk és fordíthatjuk önmagunk és az egész emberiség javára az új korszak által nyújtott lehetőségeket. Ugyanakkor a jelen megértése nem könnyű, mert az idő nem egyetlen irányba folyó hatalmas áramlat: „a jövő a múlttal együtt párhuzamosan létezik” (Einstein). E kettősség nem ismeretlen, hiszen a történelem minden pillanatában jelen van. Katasztrófa helyzetek csak akkor alakulnak ki, amikor a múlt és jövő közötti egyensúly megszakad: a múlt biztonságot jelentő struktúrája felborul, miközben az új formációk létrejötte még nagyon távoli vagy alig látható. A másik fontos tényező az idő mellett a változások területi behatárolása, amely a változásokkal együtt járó problémák kezelésének módozatait határozza meg. A történelem azt bizonyítja, hogy minden nagy korszakváltásnak meg kellett küzdenie azzal a problémával, hogy múltban gyökeredző fogalmai egy olyan világgal kerültek szembe, amely alakjával, mozgásával és annak irányával megkérdőjelezi a korábbi alapfeltevéseket és helyzetértékeléseket. Az információs társadalom korába csak úgy léphetünk át, ha pontosan meg tudjuk fogalmazni vágyainkat és reményeinket, ha múltunkat a jövő szemével tudjuk újravizsgálni. A 20. század utolsó évtizedeinek gazdasági globalizációja felborította az „állam által ellenőrzött kapitalizmus” rendszerét, s helyébe magát a kapitalizmust állította, melyet nem csupán a piacok totális liberalizációja, a nemzetállamok szintjén a dereguláció és a privatizáció jellemez, hanem a gazdaság dematerializálódása is s ez merőben megváltoztatja fogyasztói szokásainkat, a munkához és a tulajdonhoz való viszonyunkat, társadalmi kapcsolatrendszerünket, sőt még a boldogságról alkotott eddigi felfogásunkat is. Amikor a nemzetállamok a gazdasági szükségszerűség nyomására elfogadták a dereguláció elkerülhetetlenségét, egyszersmind lemondtak arról a történelmi kötelezettségükről is, hogy az állam a társadalmi jólét intézményein keresztül védelmet nyújt a piaci túlkapásokkal és az igazságtalansággal szemben állampolgárainak. Ezzel pedig fokozatosan felborult a 20. század egyik legfontosabb vívmánya, a társadalmi szolidaritás, amelynek alappillére, működtetője és garantálója a nemzeti keretek között működő jogállam volt. Ez utóbbi gyengülése két irányban is visszafordíthatatlan folyamatokat indított el. Társadalmi szinten a változásokkal együtt járó bizonytalanság a társadalmi kapcsolatrendszer liberalizálódását vonta maga után s a közösségi értékek helyét az individuális érdekek áttekinthetetlen szövevénye váltotta fel. A kontroll nélkül maradt globális gazdaság pedig merőben új arculatot mutat. A gazdasági hatalom egyre kevésbé a materiális értelemben vett tulajdon – föld, természeti források, gépek stb. – birtoklásán alapszik. Helyét a tudomány, a korszerű technológiák, az információ, a kommunikáció és a finánctőke váltotta fel. A kereskedelem az éter végtelen útjain zajlik, miközben az „áru”, a megtermelt javak még csak helyet sem változtatnak. A termelés és az elosztás globális szinten zajlik. A valóságos hatalom tehát világméretekben szerveződik és befolyását, ellenőrző szerepét egyre növeli a nemzetállam keretei között működő legitim politikai, társadalmi és gazdasági hatalmat gyakorló szervezetek fölött. Felmerül a kérdés: ha a piac és a társadalom között az egyensúlyt garantáló állam már nem tudja szerepét betölteni s ezért a globális gazdaság és a társadalom között egyre táguló szakadékba zuhan, a két pólusra szakadt világ drámai összeütközése elkerülhető-e? A kérdés felvetése annál inkább jogos, minél inkább szemtanúi lehetünk a világméretű szociális mozgalmak szerveződésének. Ezen a szinten is mélyreható átrendeződéseket figyelhetünk meg. Egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy a jóléti társadalomban fontos szerepet játszó érdekvédelmi szervezetek, elveszítve legfőbb partnerüket, az államot, gyengülnek, s helyüket a világméretekben szerveződő munkanélküliek, környezetvédők stb. szervezetei veszik át. A magára maradt civil szféra magára talált s az információs technológia jelentőségét felismerve az éter végtelen útjain fegyverkezik. A 21. század szép lassan arra ébred, hogy a globális gazdaság egy globális társadalommal találkozik. Az összeütközés elkerülhető? Nagy kérdés az is: vajon az állam szorult helyzetében hova áll? Bízzunk benne, hogy sehová, mert akkor olyan pusztulás vár a világra amilyen még nem volt a történelemben. A dolgok mai állása szerint két lehetőség áll előttünk: az állam vagy felismeri a helyzetben rejlő veszélyeket, s ennek megfelelően átértékeli szerepét vagy végérvényesen felmorzsolódik, mert minkét oldalnak terhére lesz. A változások iránya azt mutatja, hogy a világméretű feszültségek feloldása csak globális méretekben szerveződő politikai szerveződéssel egyensúlyozható. A kontinentális méretű államszerveződések/államszövetségek kialakulása elkerülhetetlen, amelyben a nemzetállam csak is a participáció elve alapján válhat fontos szereplővé. A globális katasztrófa csak ezen új érték mentén kerülhető el, amelynek megvalósításában egyedül az állam teheti meg az első lépést. Participációt vagyis együttműködést mondtam. Ez az a fogalom, amely megváltoztathatja a hatalom birtoklásáért folyó küzdelmet; ez az az érték, amelynek mentén a történelmileg kialakult hiarerchikusan rendezett világunk arculata megváltozhat és egy horizontálisan rendeződő partneri viszonyrendszerre épülő világot teremthetünk. A participáció olyan érték, amely az emberi tudás, felismerő képesség és alkotóképesség hasznosítását feltételezi. Olyan érték, amely megőrzi a szabadság eszményét, erősíti az emberi méltóságot, ugyanakkor a részvétel biztosításával megvalósítja az egyenlőség feltételeit. A participáció elvének megvalósítása ugyanakkor új megvilágításba helyezi a szolidaritás értékét is, mert nem egyszerűen tudomásul veszi és „alamizsna szinten” oldja fel a piaci egyenlőtlenségből fakadó különbözőséget – létezzen az országok, kontinensek vagy az individuumok között -, hanem tovább lép és bevonja azokat a globálisan szerveződő tevékenységbe. A tudásalapú gazdaság új lehetőségeket nyit meg a közösségek és az egyén előtt is, a kettő közötti kapcsolat alapja a kultúra. Egy olyan szövedék, amely évezredek alatt alakult ki, amely a tudásalapú gazdaság nélkülözhetetlen forrása. Megőrzése, fenntartása és gazdagítása alapfeltétele a jövő alakulásának mind gazdasági, mind társadalmi szempontból. A participáció elvén szerveződő állam már nem a hatalom gondolatmenetén szerveződik meg, legyen az bármennyire is demokratikus, hanem eszköz, mely a változásokhoz való alkalmazkodás feltételeit, módozatait biztosító intézmények működését garantálja, orientálja és mindenekelőtt a tudásgazdaság alapját képező kultúra legfőbb őre. Ugrin Emese, művészettörténész @ „An investment in knowledge pays the best return.” Benjamin Franklin. Mihez nyújt nagy elméleti fogódkodót ez a könyv? A jövőhöz. A jövő gazdaságának mozgatója a tudás lesz. Alan M. Webber írta 1993-ban a Harvard Business Review-ban: Mi az újdonság az Új Gazdaságban? Végső soron ez nem a technológiában – chipekben vagy a globális távközlő hálózatban – lelhető fel, hanem az emberi gondolkodásban. A technológia (az Internet) új, sokrétű kapcsolatokat tesz lehetővé emberek és gépek között. Az információ akár agyban, akár számítógépen tárolódik, értelmes tudássá szervezhető – amit ismertté és elérhetővé kell tenni azok számára, akiknek az hasznos. A hálózatos összekapcsolódás az az új dimenzió, ami jobb képességet kínál az információdarabkák tudássá alakításához. Ahogy az ipari társadalomban a fizikai tőke, úgy a tudástársadalomban az emberi tőke a meghatározó. Ebbe kell befektetni a jövő érdekében. A tárolt információ mennyisége manapság 2,8 évenként duplázódik. (És ma még a szöveges archívumok dominálnak, az audiovizuális archívumok kora épp csak elkezdődött.) Napjaink problémája nem az, hogy a kívánt információ nem létezik, hanem az, hogy képesek vagyunk-e megtalálni és okosan használni. A nemzetállami méreteket meghaladó óriásvállalatok már erős részei a hatalmi struktúrának. Az oligopóliumok nemzetközi üzleti érdekeltsége eljelentéktelenítheti a helyi kultúrákat, a világméretű szabványosodás kereskedelmi előnyei átgázolnak a helyi kultúrák pénzben nem mérhető értékein. Ám a világot átszövő telematikai hálózat az erős közösségi identitással és kulturális értékekkel rendelkezők számára ugyanakkor új reneszánszot kínál. Meg kell érteni, hogy az elzárkózás még ideig-óráig sem nyújt ellenszert. A nemzeti kormányoknak nem lesznek elegendő eszközeik ahhoz, hogy ellenőrzésük alatt tartsák a nemzetközi méretű gazdasági és információs folyamatokat. A passzív beletörődés menthetetlenül a nemzeti illetve helyi identitás elvesztését, a kulturális elszegényedést eredményezi. A pozitív jövőkép kulcsa az alkalmazkodás. Az alkalmazkodásé, a lényeglátás, a valós folyamatok mély megértése. Amely közösség (nemzet, régió, város) felismeri és kihasználja a lehetőséget, az - nem fájdalom és veszteségek nélkül, de - fenntarthatja saját, egyedi értékeit az uniformalizálódás folyamatában is. Magyar Gábor, a Budapesti Műszaki Egyetem, Távközlési és Telematikai Tanszék @ A tudástársadalom egyik alapvető eszköze az internet. Ennek nyelvi jelenségeit vizsgálva ma már egyre több fontos megállapításokat tudunk tenni arról, hogy a nyelvek és kultúrák egymáshoz való viszonya hogyan alakul a „globális” társadalomban. Ez, érdekes módon, nem korrelál a gazdasági folyamatokkal: arra gondolhatnánk, hogy az angol nyelv – az Egyesült Államok gazdasági és műszaki fölényének megfelelően – megtartja hegemóniáját: ennek ellenére egy-két éven belül kisebbségbe kerül az interneten megjelenő oldalak nyelvei közt. Azt mondhatjuk, hogy a nyelvek távlatilag egyenlőbbek lesznek a tudástársadalomban, mint azelőtt; de ezek a folyamatok rájuk is hatással vannak. Korai lenne bármit kijelentenünk arról, hogy ezáltal milyen értékeket nyernek, illetve veszítenek el. Egy biztos: ma a nyelvek olyan mértékben és olyan sokféleségben kerülnek kapcsolatba egymással, amilyenre soha azelőtt nem volt példa, még a régebbi korok – akkori mértékkel – globális birodalmaiban sem. Prószéky Gábor, matematikus, a nyelvtudomány kandidátusa, ügyvezető, Morphologic Kft. @ McLuhan was mistaken. The media is not the message. The Internet is a medium. What is its message? Hankiss Elemér, szociológus @ A mai társadalmi problémák egyik legfőbb oka, hogy az árak nem a valódi költségeket fejezik ki. Ha viszont az emberek döntéseit minden szinten (az egyszerű dolgozóktól kezdve a nagyvállalatok vezetőin keresztül az állam élén álló politikusokig) befolyásoló egyik legfontosabb tényező torz módon tájékoztat, akkor a fontos döntések csak elvétve lehetnek helyesek. Ezért is eleve hamisak azok a liberális nézetek, amelyek szerint a piacgazdaság mindent megold. Lukács András, a Levegő Munkacsoport elnöke @ Ez a könyv a szerzőpáros ajándéka minden olyan embernek, aki rendkívüli módon összerendezett igen jelentős tudásra akar szert tenni. Szeretné kicsiny életét átlátni és elhelyezni a világ nagy dolgai között, kérdéseire szeretne válaszokat kapni. Hatalmas ajándék - hogy megadatott nekünk olvasóknak - a válasz. Czinkota Katalin térségfejlesztő, kistérségi menedzser, Fót @ Nem illik a dolgokat az utolsó pillanatra halasztani. Márpedig ezt tesszük, s nem is ritkán. Szeretjük halogatni a dolgokat. Előszeretettel arra hivatkozunk, hogy sohasem volt úgy, hogy ne lett volna egy utolsó pillanat, merthogy az utolsó pillanatot úgysem lehet lekésni. Ez a közhiedelem manapság a hétköznapi, mondhatnám rutin feladatoknál sem igaz már, hisz’ a jól érthető, megszokott tennivalónál is tervezni, programozni, súlyozni kell a saját tevékenységünket. Hát még ha úgy érezzük, hogy háromévente kicserélődik körülöttünk a világ. Robog velünk a világtörténelem elszabadult szekere, egyre gyorsabban száguld, meg kellene ragadni a kantárt, de nem értjük igazán, miért hoz minden pillanat eddig soha nem tapasztalt dolgokat a nyakunkra, mi is történik körülöttünk valójában. Nos, ebben az eszeveszett hajszában bármely utolsó esély csakugyan a legutolsó lehet. Ahhoz, hogy hassunk a folyamatokra, értenünk kellene azok okait és ismernünk a törvényszerűségeiket. A dolgok megértése, a történelem és a társadalom értelmezése nem tűrhet halasztást, noha sokan ezt elképzelhetetlennek tartják. Utóvégre joggal tartják annak, hiszen az elmélet ez ideig követni sem tudta a társadalmi eseményeket, nemhogy előre jelezni. A közelmúlt elméleti beidegződései és a „reprimitivizációs bunkóság” (Kiss, E.) ma is a megszokott gazdasági, politológiai, szociológiai stb. sablonokhoz láncolnak bennünket. A szólamok pedig nem adnak választ a felmerülő kérdésekre. A „tudástársadalom” fogalma is sokaknál csupán egy szólam, de persze elsősorban egy vágy, mondhatnám az értelmiség globális vágyakozása, hogy elszakítsuk a közhely-láncokat és megtaláljuk a helyes válaszokat. Talán több is a puszta vágynál, törekvés is, hogy tegyünk is valamit, ne hagyatkozzunk mindenben az általában közszerepléssel, s ritkábban a problémák megoldásával elfoglalt politikusokra. Annál is inkább, mert ha a „tudás társadalma” nem csupán egy újabb szólam, hanem valós tartalmú stratégiai elképzelés, úgy ez a tudás nem is sajátítható ki egyesek által. A „tudás társadalmának” azt kellene elsősorban lehetővé tennie, hogy a tudáshoz bárki hozzáférhessen és élni is tudjon vele. Ugye nem gondolja ma már senki sem komolyan, hogy 1989-ben derült ki, hogy Marx több dologban súlyosan tévedett, a globalizáció folyamata viszont 1993-ban kezdődött? És ha azt mondanám, hogy éppen a globalizáció folyamata repesztette darabjaira a szovjet birodalmat, olvasztja egybe Európát, az élbolyba emelte a legelmaradottabb ázsiai országok sorát? Az a globalizáció, amely a műszaki fejlődés, vagyis a 20. század második felében lezajlott nagy technológiai világháború és a mai napig tartó eszeveszett innovációs hajsza következtében vált valósággá. „A globalizáció tehát már napjainkban jelen van a társadalmi lét minden területén, megteremtve a tudástársadalom, a tudásrégió alapjait.” „A tudásrégió pedig sajátos ötvözete a történelmileg meg nem valósult optimumnak és a történelmi önkorrekció lehetőségének.” A tudásrégió megvalósítása már beavatkozás, vízió keltette cselekvés azok részéről, akik a tettet többre tartják a sopánkodásnál. Ideje hát értenünk is a szellem és anyag műsatujába szorított emberiség történelmi szerepét, hogy legalább a korrekció helyes legyen. Ez valóban a legutolsó utolsó esély. Szántó Borisz, mérnök, közgazdász, tudományos főmunkatárs Akadémiai K+F Kutató Csoport, Budapesti Műszaki Egyetem @ Jé, belecsöppentünk a történelembe! Olyan együttes gazdasági, társadalmi és politikai töréspontot éltünk át, mely megérett a filozófiai értelmezésre. Egy ilyen, végtelenül izgalmas, értelmezést kapunk Kiss Endrétől és Varga Csabától. A legutolsó utolsó esély izgalmas olvasmány, mert akár a gazdasági, akár a társadalmi, akár a politikai élet szereplőiként éltük meg az elmúlt évtizedet, most betekinthetünk a többi szereplő kártyáiba. De jó lett volna előre látni a leosztott lapokat! Dr. Kürti Sándor, vezérigazgató, Kürt Computer Rt. @ Kiss Endre és Varga Csaba új könyve olvastán elsőként az jutott eszembe, amit Hajnal István mondott az írásbeliség történelmi jelentőségét elemző kis írásában: az új gondolatokban nem is annyira magát a gondolatot nehéz megérteni, hanem azt a folyamatot, ahogy a gondolat behatol a társadalom organizációjába és átformálja azt. Kiss Endre utal gondolatmenetének kezdetén arra a korábbi, eredetileg Eriksontól származó feltevésére, miszerint a nagy történelmi korszakváltásoknak lényegi ismérve az ún. „világtörténelmi moratórium”. Ez a fogalom azt jelenti, hogy időnként bekövetkezik egy olyan „pillanat”, amikor hiteltelenné válnak a korábban elfogadott világmagyarázatok és az emberek – különösen a fiatal korosztályok - egyik pillanatról a másikra paradigmát váltanak. Tökéletesen másként kezdik értelmezni és értékelni mindazt, ami velük és körülöttük történik. Ebben az átértékelési folyamatban megy végbe az új gondolatnak a behatolása a társadalom organizációjába – hogy hogyan, milyen gondolatokat formál át az új paradigma, azt vizsgálja e két munka. Kiss Endre azt vizsgálja, hogy hogyan lehetetlenülnek el a világtörténelem legújabb szakaszát értelmező elméleti konstrukcióink, és hogyan bontakoznak ki egy újfajta értelmezési rendszer, a „tudástársadalom” fogalmi keretei. Azt mondja: „A tudástársadalom elvei készen állnak a „történelem végé”-t elért államok és régiók számára, a „történelemben benneragadt” államok és régiók számára a felzárkózás legnagyobb esélyét kínálják.” Hogy mit jelentenek ezek a keretek és hogyan funkcionálnak a Pest megyei tudástársadalom projektben – Varga Csaba tárja fel. Varga Csaba tanulmánya tehát már arra keresi a választ, hogy az új gondolat milyen eszközökkel tudja átformálni a társadalom élő szövetét, az organizációt magát. Az információs társadalomról még 1992-ben megjósolta a Bangemann jelentés, hogy legalább annyira át fogja alakítani az életünket, mint az ipari társadalmak. Hogy ez az átalakulás valóban folyamatban van, naponta érzékeljük - megmagyarázni mégsem tudjuk. Azt nem értjük, hogy az új gondolatnak, az információs társadalom-tudástársadalom eszményének a behatolása a társadalom organizációjába hogyan történik, milyen vetületeket érint és milyen irányba hat. Nos, ebből a folyamatból tár fel két nagyon fontos vetületet e könyv két szerzője, ezért lehet elolvasásra ajánlani mindenkinek, akik a jövőnket szeretnék nemcsak megérteni, hanem kedvező irányba formálni is. Vajda Ágnes, filozófus @ A szóban forgó könyv kapcsán először helyzetmeghatározásra van szükség, minthogy Magyarországon ma nincs intézményes tudás, nincs tudományos konszenzus, nincsenek szintézisteremtő törekvések. Ellenben itt van egy új információs tér és/vagy rend, árad az információ, nagy automatizált (csillagászati, meteorológiai, távérzékelő stb.) számítógépes rendszerek rögzítenek egyre növekvő információtömeget, amelynek maradéktalan feldolgozására még csak nem is gondolhatunk. Az új tudást megalapozó ismerettárak készítésénél tartunk. Ezzel egyidőben az információs társadalom paradigma törvénye szellemében az információtudomány mint rendszerszeméletű kritikai tudomány jelentős befolyással van az állam-, gazdaság- és politikaelméletekre, többé már semmi sem az, ami. Magyarországon, a legmagasabb egy főre jutó információs- és tudástársadalom-retorika országában nincs az információtudományos igényt kielégítő tudományosság. Az akadémiai szellemet az informatika „kisgömböc-szemlélete” uralja, a definíciós szemlélet tudatos mellőzésével. Mindezt megtetézi a szintézisigény hiánya, hogy az információáradással kapcsolatos rengeteg nyitott kérdést/fejleményt a korba, a tudományosságba, a mindennapi élethelyzetek kezelhetőségét biztosítandó a tapasztalatba ágyazzák, az ismeretek összerendezését elvégezzék, mert az a legfőbb merkantilista szellemet sértené. A Stratégiakutató Intézet számos kezdeményezést szentelt az említett hiányok pótlására, konferenciákkal, műhelytalálkozókkal, könyvekkel, folyóiratkiadással, stb. Kiss Endre az információs, illetve tudástársadalom és -gazdaság filozófiai alapjainak, lényegének lehetséges magyarázatával a hiányt próbálja betölteni. Ami már önmagában is dicséretes, hisz a mai magyar közegben tudományos elismerés nem jár ilyen fáradozásért. Ám ennél többre is vállalkozik, amikor a sajátos magyar fejlődést viszi be az információs társadalom paradigma modell szerinti magyar monetarizmusba. A mögöttes tudás itt (a kommunikációs kompetencia révén) a posztmodernizmus összefüggésekbe ágyazásával jön létre: tudomány, művészet, filozófia után a posztmodern, mint az új technológiák kora. A „technológiai érzés” megfogalmazásával kordiagnózist teremteni a jeltermelő gazdaság és társadalom mentén. Kiss Endrét olvasva több revíziót kell végzeni a kialakult világnézetünk és ismeretelméleti (nézet)rendszerünk megalapozottságát illetően. Először, a közgazdasági, mint társadalomtudományi és a filozófiai, mint szintézisigényű háttér találkozása világosan megmutatja a neoliberális elméletek és politikák csapdahelyzeteit. A keynesiánus munkanélküliség csapdáját (a teljes foglalkoztatás feladása, 1970-es évek), az alcsony bér - alacsony termelékenység viszony csapdáját, a fiskális csapda bezárulását (alacsonyabb adók és a növekvő szociális-jóléti kiadások viszony távlata), majd a szociális elosztás csapdáját. A jellemző csapdahelyzetek egymást erősítő hatásaival a következményként megjelenő gazdaságpolitikával kapcsolatban az a hamis hit, hogy az infláció ellenőrzése, a keresletvezérelt politika, általában a politikai beavatkozások külön-külön is sikeresek lesznek. Másodszor, a posztmodern szemlélet és a gyorsan fejlődő intellektuális információészlelési, -kezelési (kognitív) készségeink találkozása hatalmas zavarokat okoz. Ebből következően az évtizedekre kitekintő új nyelvstratégia, illetve új médianorma kidolgozása nem késleltethető tovább. A tudomány és technológia társadalomképének, a tudománypolitikának, a tudomány- és technológiapercepciónak átpolitizáltsága (jellemzően baloldali szociológiai szemlélete) uralja az értékelést. A korszellem szerint a technológiai értékrend alaptípusaiban kultúrpesszimista (modernizációellenes), a modernizált hedonista (élvezetvezérelte individualista), a feltörekvő technokrata-liberális (ez lett volna a magyar reformszocializmus zászlóvivője), az aszketikus (konzervatív elit), a hagyományos polgári (konvencionalitás és konformitás), vagy a pragmatikus realista (közép-, kispolgár) helyzetmeghatározása egyformán hamissá vált. Harmadszor, az előbbiekből következően formálódó „rossz demokrácia”-szemlélet a liberális demokrácia egyre nyilvánvalóbb válságáról: az „állam”, „kormány”, „demokrácia a 21. században” minősítések mindegyike az államról szól továbbra is, vagyis az összegzett ismeretek szembesíthetik a „liberális demokrácia” apologétáit a valósággal. Az „ultraradikális laissez faire államideológia” ellenmondása, a „piac uralmának” a liberális demokráciával szemben nem kiegészítő, hanem alternatív volta (!) szembesíti a legfejlettebb országokban élőket, de a tudományos, erkölcsi és egzisztenciális válságban lévő magyar értelmiséget is a valósággal. Éppen a befolyásolásra alkalmas foglalkozások túlszaporodása jelzi a liberális demokráciákban nyilvánvaló hazugságot, ti., hogy a gazdasági rendszer, a politikai rendszer és a társadalom alapjainak megrendülése nélkül további tere lehet az információ- és tudásbázisokat kvázikaotikus struktúrákká változtató liberalizmusnak. A magyar posztmodern szellemben világképünket egy szabadelvű liberális közgazda, tudós látja-láttatja legszemléletesebben, amikor szóvá teszi, hogy a tájékozatlanság, az avítt formák kedvelése, az új ismeretek mellőzése és a folyamatosan túlélő hagyomány jellemez minket, de a mai millennium egy 200 éves korszak lezárulása: a gazdaság logikája és a kultúra mindent összefűző viszonyai merőben mások lettek. Tulajdonképpen Schumpeter mondását idézi, aki szerint a szocializmus kulturális árnyéka vetül az új társadalomra évtizedekig: a most nem jó, a közeljövő nem annyira rossz, a távolabbi jövő nagy gondjai már láthatók, s „akkor akarjuk megvalósítani a polgári társadalom előnyeit, amikor fölöttük már eljárt az idő”! Az információ társadalmasiasítása, a technológiai szemlélet kinövése után kezd rendeződni az információdömping (mint jórészt értéktelen), aminek útja a világ mint információ (re)definiálása, mint például információhordozók (könyvek), információ(rak)tárak (könyvtárak), információszolgáltatók (egyetemek) és így tovább. Az „infoprefixáció” mint jelenség új (cselekvéssé konvertálható) fogalmakat gerjeszt, mint például az „infotainment”, az „infomatics”, az „info(r)mating” vagy az „infomediary”. Az új modellezés a Toffler-féle gondolat továbbfejlesztése nyomán formálódik, az ún. hatdimenziós szemlélet összetevői a demassification, a decentralization, a denationalization, a despacialization, a disintermediation, valamint a disaggregation. Az infoenthuziazmusnak vége, elmúlt a McLuhan-féle információs romantika, megkezdődött az információ újkora. Erről szól Varga Csaba kitekintése, mint mögöttes tudás, amit első olvasatra egy „gyakorlatelméleti” infoszociográfiaként veszünk kézbe (már aki hagyományos könyvként kapja meg), s ami egy információtérképként kihajtogatható téranalízis arról, hogy az információs és tudástársadalom térszerkezete miként szerveződik. Varga Csabát olvasva a korszellem a tudásszakadékról szól, s hogy a megoldáshoz, a folyamatos és eredményes innovációhoz három dolog kell, úgymint a tudásfejlesztés, a tudáskészségeket birtoklók egymást kölcsönösen megtermékenyítő eszmecseréje és a jó kormányzás. A mögöttes tudásban a jó kormányzás titka, hogy a kormány segíti a tudásfejlesztést, a tudásgazdaság pedig segíti a kormányt (a gyenge kormány és a tőkehiány végzetes lehet). A közgazdászok nem hisznek a „skill-based technological change” erejében, de a sikerekben a technológia, az oktatás és a változó családmodell szerepét elismerik. A minősített információs társadalmak (mint az USA) a szakértelem emelésére kétszer annyit költenek, mint a többi vezető ország, amellett 18-20 éves korig távol tartják a fiatalokat a munkaerőpiactól (e korosztályok 40-60%-a munkanélküli például az EU-ban?!). Az új amerikai társadalom kulcsa az „advanced credit society”-paradigma, amelyet az oktatás társadalmi hitelezése jellemez, s ami jártasságot és tartást ad a fiataloknak. A fejlődés térszerkezetét illetően az információ (internet) korában a technológiai forradalom mint drive biztosítja az embereknek, hogy bárhol élhetnek. Nem kell a korábban jellemző, nyersanyagtermelő helyekre és közlekedési csomópontokra települni, hanem ahol a sokat idézett „niche” van „in the New Economic Order”. A dinamikus térszerkezetet már nem a homogén középosztályi elővárosi település jellemzi, hanem a dinamikus, kulturálisan sokszínű városi miliő. Jellemző településszerveződések a regionalitásokban, lokalitásokban egy igen eredeti osztályozás szerint a „midopolis” (középosztályi szuburbia, amit már elöregedő lakosság jellemez), a „nerdistan” (a jó iskolák és biztonságos utcák köré szerveződött, a high-tech munkaerőt vállalkozni és szórakozni vonzó terek), illetve a „Valhalla” (ahova a nagyon gazdagok visszavonulnak, bár még dolgoznak): mindehhez jelentős pesszimista körítés is társul, ami a települések jövőjére vonatkozik. Varga Csaba munkája ellentéte a ma divatos posztmodern megközelítéssel íródott műveknek. Az információs társadalom szakaszai, mint a globalizmus és monetarizmus, a menedzserizmus és a médiagazdaság, a hálózati gazdaság kibontakozása a posztmodern gazdaságelméletben nem találták meg adekvát leírásukat. S ahogy korábban az információgazdaságot a posztindusztriális társadalom szakaszaként, úgy most a tudástársadalmat látják az információs társadalom paradigma érettebb szakaszának a tudásipar kibontakozásaként. A tudástársadalom filozófiájától a tudásmenedzsment mibenlétéig terjedő fogalmi építkezés azonban az információtudomány megszilárdulását jelenti, az információmenedzsment konceptualizálása a tudás definíciójával, a tudás, mint szervezeti tőke szemlélésével, a tudáspiac politikai gazdaságtanával, a tudástermeléssel, a tudáskodifikáció alapjaival, a tudástranszferrel és tudástárakkal stb. tökéletesedett, lassan halomba döntögetve korunk állam- politika- és gazdaságelméleteit. Csorba József, információs társadalom kutató, IFTI Iroda @ Oskar Heinroth természettudós szerint „amit az ember kigondol, az többnyire téves, de amit tud, az igaz.” A tudástársadalom eljövetelének hipotézisét minden egyes nap, maga a tudás verifikálja, és ez nagyon fontos a hozzám hasonló pragmatikus emberek számára. Meglehet, a közelmúltban a filozófusok csodálkoztak rá a technika újdonságaira; a közeljövőben azonban a mérnököknek kell figyelniük, mi több, hallgatniuk a bölcselőkre, hiszen - ők aztán tudják - elkél a gondosság az új tudások bölcsőjénél. Kiss Endre és Varga Csaba tudatosan erre a gondosságra nevel bennünket. Nagy Judit, médiaszakértő, főiskolai tanár, Külkereskedelmi Főiskola @ 1. Az információs társadalom komolyabb dolog annál, minthogy az informatikusokra lehetne bízni. 2. A tudástársdalomban a valóság része a virtualitás, de (szerencsére) sohasem helyettesítheti azt. Kövesd Péter, mérnök-közgazdász, Trebag Kft @ A világmindenségben az emberiség által létrehozott társadalmi formációk és maga a legfejlettebb élőlény az ember is a folyamatos változás alanyai. A változás egyik mozgatója a tudás, az új ismeret megszerzése, felhasználása. A globalizálódó világban egy új életformát, életmódot meghatározó tudásalapú értékrendszerhez érkeztünk. A helyi társadalom működésében a közérdek megfelelő képviseletében, igazgatásában is az új értékrendben foglalt információ birtoklása jelenti a tudást. A kérdés ma az, hogy e változást milyen módon teremtjük meg és milyen erkölcsi értékkel hajtjuk végre. Dr. Németh Jenő, a Somogy megyei Önkormányzat főtanácsadója @ A század plakátja: A koros japán férfi letérdel a magaslaton, mellette ócska pléh lavór, benne víz. A felkelő, izzó nap vérvörös zuhataga oldalról éri az arcát. Mögötte a hajléktalanok „dobozvárosának” festői, mégis otthonos összevisszasága, a messzeségben a megapolisz csillogó, narancsvörös és türkiz csúcsai. A férfi a horizont fölé emeli habbal bekent arcát. Szemét az erős fény miatt kicsit összecsippenti. Borotvát tartó jobb kezét felemeli, s lassú, szertartásos mozdulatokkal borotválkozni kezd. Bal kezével, - tükörnek -, egy CD lemezt tart maga elé. Helyszín: Japán, Tokió, s annak is a hajléktalanokat befogadó „dobozvárosa”. Időpont: napjaink. Ez a kép egy Japánról szóló TV műsorból vésődött belém. Számomra ez a XXI. század elejét reprezentáló plakát. Beély Gábor, könyvtáros tanár, Erdőkertes @ Bátor könyv – nehéz olvasmány. Ha valakit intellektuálisan foglalkoztat: mit is várhatunk a 21. századtól, az új évezredtől, s kellő optimizmussal képes szemlélni a világot – olvassa el Kiss Endre és Varga Csaba könyvét. A szerzők Fukuyama „nagy szétbomlásának” folyamatát gondolják tovább, vázolva a hazai kezdeti lépéseket is. Amit a könyv olvasása során egy pillanatig se felejtsünk el: a hit és a remény megragadhatóvá teszi az utolsó utáni esélyt is. Talán. A múlt században a nagyhatalmak vezetőitől függött az emberiség sorsa. Éppenhogy megúsztuk. A jövőben mindannyiunktól. Eléggé készületlennek tűnünk ehhez a felelősséghez. A tudás talán a jó oldalra billenti a mérleget. Talán ... Rakusz Lajos, elnök, Ipari Parkok Egyesülete @ Talán soha ekkora tétje nem a jövőbelátásnak, mint most. Kiss Endre és Varga Csaba nagy felelősséget vettek vállukra, és véleményem szerint sikeresen mozgosították „hadra” a tudományukat, utópiájukat és bölcsességüket. Kiss Endre és Varga Csaba szaktudásból, utópiából és bölcseletből összeszőtt könyve meggyőzően bizonyítja, hogy valóság és vízió szerves és reményteljes egységet alkothat. Kamarás István, szociológus, Veszprémi Egyetem, egyetemi docens @ Mottó Stefan Zweigtől: „A döntő elképzelések utólag mindig egyszerűnek és maguktól értetődőnek tűnnek.” Czeglédi János, közgazda @ Szerencsére a társadalomtudósnak mindenről egészen más jut az eszébe... A valamilyen - rendszerint csupán igen parciális - értelemben vett fejlődés hordalékai magasra tornyosulnak, ha a szűken vett fejlődés önmagáért van. Rá kell döbbennünk az esélyek és veszélyek megújuló dialektikájára, a kimaradás és a lemaradás, a rohanó fejlődés és az alapvető értékek évezredes állandósága felkészületlenségünkben feloldhatatlan ellentmondásaira. Nem könnyű, de horizontot tágító olvasmányt kaptam a könyvben. Ajánlom mindenkinek, akinek fontos, hogy a világot magunknak, egymásnak és utódainknak építsük. Horváth Pál, vezérigazgató, PanTel Rt. @ Az INNOTECH Műegyetemi Innovációs Parkban örömmel tekintünk e könyv megjelenése elé. Egy innovációs park számára azok a vállalkozások és projektek a levonzóbbak, amelyek kreatívak, új kezdeményezéseik igénylik, egyben elő is segítik a park innovatív sajátosságainak, lehetőségeinek kibontakozását. Ahhoz pedig, hogy az ilyen vállalkozások szaporodjanak, egyrészt a menedzsmentek és munkavállalók körében egyaránt egyre nagyobb felkészültség, másrészt a piac igényinek olyan változása szükséges, amely az egyre nagyobb tudástartalmú termékeket preferálja. Mindez a tudástársadalom kiteljesedésétől várható, amely a gazdaságban, kutatásban és a szociális, kulturális szférában egyaránt megnyilvánul. Napi elfoglaltságunk nagyrészt ugyan a technológiatranszfer ügyes-bajos, leginkább nem technológiai, hanem humán természetű dolgaiból áll, van azért mód előre-előre is tekinteni – főleg a technika világában. Arra pedig éppen a napi ügyek tanítanak minket, hogy a jövő kulcskérdései többnyire nem is műszakiak: a technológiát működtető illetve hatásának kitett emberek a meghatározóak. Felötlik ezzel kapcsolatban Konrád Lorenz „Ember voltunk hanyatlása” (Der Abbau des Menschlichen) c. könyvéből (magyarul: Cartafilus Kiadó 1996.): „Az emberi szellem olyan viszonyokat teremt, amelyekkel szemben az ember természetes hajlamai már nem állják a versenyt. Azok a kulturálisan (kiemelés tőlem) és „ösztönösen”, genetikailag programozott viselkedési normák, amelyek a történelmileg legkevésbé régi múltban még erények voltak, jelen körülmények között romlást hoznak ránk.” Egészen más irányból közelítve Stanislav Lem („Summa technologiae”, Kossuth Kiadó 1972.) egyik megállapítása mintegy az előző gondolatsor folytatásaként kívánkozik ide: „… a tudat a rendszernek olyan tulajdonsága, amelyet akkor ismerünk fel, ha mi magunk vagyunk a rendszer”. Ebbe a rendszerbe az egyre megújuló technológia, az általa teremtett, mesterséges technikai és társadalmi környezet nap-mint nap behatol, és nem magától értetődő az, hogy hosszú távon képesek maradunk ezekre a behatolásokra pozitív válaszokat adni. Bizony, sok függ attól, milyen ez a rendszer, mit képes befogadni, feldolgozni és alkotó módon önmaga javára fordítani. A széles értelemben vett önmegismerésnek jelentős állomása ez a könyv, értékes hozzájárulás ahhoz, hogy az információs társadalom átalakulása tudástársadalommá, amint az e műből kiolvasható, optimális feltételekkel válhasson „tudattársadalommá”. Dr. Pálmai Zoltán, ügyvezető igazgató, Műegyetem INNOTECH Innovációs Park Kft. @ Valóban van-e esély, hogy megtanuljunk a lényegi, a létünket és világunkat meghatározó összefüggések iránt önállóan tájékozódni, életünk alapkérdéseiről tisztán gondolkodni, életünk egészére szóló igaz döntéseket hozni, amelyeket legbensőbb természetünknek, emberi lényegünknek megfelelően érvényre is juttathatunk? Mert a tudás ennek: a tájékozódásnak és egyben a lényeglátásnak a képessége. Ha a tudástársadalom az utolsó esély, akkor abban az lenne a legfontosabb, hogy ehhez kínáljon lehetőséget, megfelelő eszközöket. Arra biztosít tehát mindenekelőtt esélyt, hogy makro- és mezo-, globális és lokális szinten olyan közösség jöjjön létre, amelyben összekapcsolódik az eszköz (technológia) és a (társadalmi) cél, és mikroszinten olyan emberek alkossák ezt a közösséget, akikben egyensúlyra jut hagyomány és kreatív újítás, és az így megteremtett felelősségteljes szabadságban a külső és belső törvények, azaz önmaguk és világuk megismerésével értelmet találjon a létük, megtalálják testi, lelki, szellemi otthonukat. A tudástársadalom nem utópia, hanem lehetőség. A tudástársadalom ugyanis nem tekintheti magát sosem lezárt ténynek. Mint a társadalom poszt-posztmodern formája – amelyben a társadalom, mint egész úgy érvényesül, hogy törődik saját megalapozásával - tudatosan állandó fejlődésben és megújulásban tartva magát az egység, az egyensúly és az egyenlőség elvei mentén bontakozik ki és így egyszerre magja és kerete minden későbbi korok lehetséges társadalmainak. Kiss Endre és Varga Csaba közös könyve sem készen gyártott világnézetet kínál, hanem vitára késztet, elsősorban önmagunkkal. Ennyiben a tudástársadalom hírnöke – és tudásmérnöke. Csörgő Zoltán, hagyománykutató, Stratégiakutató Intézet @ A Vízöntő korba léptünk. A világ fejlődik, változik, tán gyorsabban, mint valaha. Ajánlom ezt a könyvet mindazoknak, akik vágyat éreznek ahhoz, hogy megismerjék a körülöttük zajló folyamatok mozgatórugóit, tetten érjék a társadalmi változások jelenségeit. Ajánlom továbbá azoknak, akik szeretnének betekintést nyerni a küszöbön álló információs társadalom és tudástársadalom mélyebb összefüggéseibe. Jákob János, ügyvezető, Offers Hungary Kft. @ Kiss Endre és Varga Csaba: A LEGUTOLSÓ UTOLSÓ ESÉLY. ÚJ VALÓSÁG ÚJ VÍZIÓ című könyve valóban egy mindenre kiterjedő a teljességet átfogó és ugyanakkor a konkrét részletekig lebontott látomás. Nemcsak szociológiát és kulturáltan, élvezhetően bemutatott szociálpszichológiát ölel fel, hanem az igazi spiritualitás közegébe, perspektívájába is behelyezi mondandóját. Az információs társadalom építését Magyarországon máris össze kívánja kapcsolni egy tudástársadalom építésével, amelyben a tudást az „egész víziójaként” határozza meg. Felvázolja a tudástársadalom tudatfejlesztő s végül egységtársadalom felé vezető felemelő perspektíváit. A globalizáció céljainak egységelméleti aspektusán belül a megvilágosodási aspektust is felveti, s ezzel – szerintem – valami alapvető, nélkülözhetetlen feltételt, az emberiség tudatváltozásának szükségességét emeli ki. A társadalmi folyamatokat a transzcendens világtól a szubatomi síkig terjedő széles skálán helyezi el, ugyanakkor mind a tudásminőségeket, mind a tudástársadalmat felépítő struktúrákat tudományos pontossággal elemzi és határozza meg. Rész és egész sikeres összhangja valósul meg a könyvben, amelynek átfogó szemlélete, remélem, feltárul majd olvasói előtt. Szász Ilma, valláspszichológus @ Sajnos már nem emlékszem a pontos forrásra, de nem sokkal Budapest megszületése után kérdezték meg egy neves fővárosi városatyától: mi lesz száz év múlva a legnagyobb gondja Budapestnek. A válasz nyilvánvalóan az akkori problémák alakulásának száz éves előre vetítéséből adódott: a rohamosan növekvő forgalom lebonyolításához szükséges lovak takarmányozása és hulladékuk elszállítása. Akár fölényesen mosolyoghatnánk is a válaszon, hiszen már generációk nőttek föl anélkül, hogy akár egyetlen lovat is láthattak volna a belvárosban. Ha azonban kicsit mélyebben megnézzük ezt az előrejelzést, könnyen felismerhetjük benne a lényeget, amely tökéletesen „bejött”, annak ellenére, hogy a megjelenési forma némileg változott: saját mozgási igényünk valóban megbénítja városi létünket, és fuldoklunk saját közlekedési eszközeink végtermékétől… Valahogy így kell odafigyelnünk a jövő-kutatásra, probléma- és kiút-előrejelzésekre is. Lehet, hogy mire megvalósítjuk, nem tudásrégiónak fogják nevezni az ország központi fekvésű megyéjét, de hogy csak a TUDÁS-ra építve emelkedhet ki e terület a városból kimenekült lakók, kitelepített ipar, letelepülő globális cégek, multik és ideköltöző ingázók szervetlen együtteséből, az szinte biztos. Mint ahogy azt is megmutatja a történelem, hogy csak az a nép, népcsoport, kultúra maradhatott fenn, amely ehhez elegendő társadalmi tudással és egyéni kérdező-innovációs képességekkel rendelkezett. Mint a történelemben már annyiszor, most újra elágazáshoz érkezett a Kárpát-medence népe: egyéni fizikai életbenmaradás és beolvadás a globális szürke-kultúrába, vagy a globalizálódó világ lehetőségeit kihasználva újra egyénit alkotni, megmaradni színesnek, sokszínűnek, részeként a világ színskálájának. Egyáltalán: felismerni az egyéni és csoportos választás lehetőségét, hinni, hogy érdemes választani, érdemes tudatosan keresni az utat – ez eredményezi azt a tudást, amely elengedhetetlen a fennmaradáshoz. És ezzel összefüggésben a tudástársadalomról nem azért kell beszélnünk, mert ez olyan divatos, hanem azért, mert ma ez adja az esélyt és a lehetőséget ehhez a fennmaradáshoz. Ha pedig ezt sikerül elérni, biztos vagyok benne, hogy húsz-ötven év múlva már nem azért kell küzdenünk, hogy mindenkinek legyen telefonja vagy Internet hozzáférése, netán homlokába épített gondolatátvivő készüléke, hanem az új társadalom azon fáradozhat - a mainál sokkal eredményesebben –, hogy legyen újra elegendő tudásunk „lélektől – lélekig” kommunikálni, mert ez a fennmaradás igazi záloga. Frischmann Gábor, elnök, Hírközlési Főfelügyelet @ Globalizáció? Tudástársadalom? Lokalizáció? Ezek a fogalmak számunkra akkor válhatnak izgalmassá, ha a közelség és távolság tapasztalatával gazdagodunk általa. Mert ha fizikai értelemben közel is vagyok embertársaimhoz vagy ismeretforráshoz, de olyan folyamatok játszódnak le, amik mindezektől, elválasztanak, akkor távolodás keserűségét élem át. De fordítva is igaz. Ugyanis ha a gyötrő távolság választ el ismerettől, embertől, de át tudom hidalni e távolságot, akkor a közelség élménye vár rám. Jánosy László, informatikai igazgató, KÉSZ Kft. @ A hátrányos helyzetű vidéki kistelepülések esetében „az utolsó esély” egyben az első is. A működő és szélsebesen szaporodó teleházak gyakorlata - amiben Magyarország a világ élvonalába került - azt bizonyítja, hogy a területi, gazdasági és kulturális egyenlőtlenségek az információs- és a tudástársadalomban méginkább az új technológiák közösségi elérése révén csökkenthetők, sőt megszüntethetők. Erre a természettől elszakadt, modern világ először kínál valódi esélyt a még természetközelben (el)maradt kisközösségek számára. Gáspár Mátyás, a Magyar Teleház Szövetség elnöke, a magyarországi teleház mozgalom alapítója @ A globalizáció a jelenünk és nem a biztos, hogy csak az egyedüli jövőnk. A könyv a tudásra épülő társadalom újszerű modelljét nemcsak izgalmasan vázolja fel, hanem annak regionális szintű megvalósításának a képleteit is megfejti. A tudásrégió és a felépítésére szolgáló stratégia a területfejlesztés lehetséges kitörési pontjaihoz nyújt brilliáns gondolatokat. Rechnitzer János, intézetigazgató MTA Regionális Kutatások Központja, NYUTI, Győr @ Vajon mi a magyarázata, hogy a német kancellár zöld kártyás felhívására Magyarországról mintegy 80-an jelentkeztek? Mivel a multinacionális cégek egyre nagyobb számban hozzák létre nálunk kutatási-fejlesztési egységeiket, leányvállalataikat, a kvalifikált magyar munkaerőnek nem kell más országban munkát vállalni, mivel itthon is van esélye az európai színvonalú munkalehetőségek megtalálására. Az itt létrehozott szellemi, fejlesztési termék egy Enter billentyű lenyomásával pillanatok alatt egy cég globális hálózatának része lesz, így a hazai kreativitás beépül a világ folyamataiba. A tudásalapú társadalomban az ipar, az üzleti szféra már nem vizet, nyersanyagot vagy a vasút közelségét keresi; a tudást, annak hordozóját, az embert, aki lehet kutató, egyetemi oktató, software fejlesztő, de elsősorban is a jól képzett munkaerőt, aki képes hozzáadott értékek létrehozatalára. Az információs társadalom, sőt a tudástársadalom tehát egy kitörési pont, ahol az oktatásba, tanulásba fektetett beruházás a magyar kreativitás révén mihamarabb eredményesen megtérül - mégpedig az Infopark, mint Közép-Kelet-Európa első tudományos és technológiai parkja vagy más hasonló tudásközpontok révén. Gróf Imre, az Infopark Fejlesztési Rt. elnöke @ Az információs társadalom megvalósításában, megvalósulásában ha akarja, ha nem, vagy tudatosan vagy nem, de mindenki aktív szereplő. Van, aki úgy aktív, hogy szinte megszállott, mert érzi az esélyt arra, hogy talán ezzel, talán most behozzuk a lemaradást, sőt talán előre is léphetünk a sorban. Ki milyen lemaradást érzékel, és milyen előrelépést remél, az éppúgy egyéni, mint önmagában az, hogy ki hogyan viszonyul a változáshoz. Ha nem lennének olyan hajtóerők, húzóerők, melyek egyéni ambícióik vagy esetleg mások érdekében is az átlagnál aktívabbak legyenek a dolgok-jelenségek-folyamatok megértésében és azok menedzselésében, akkor az emberiség ma nem élné meg azt a hihetetlenül felgyorsult változássorozatot, mely kiterjed az élet szinte minden területére. Jó előre látni, a jelent és a jövőt összekapcsolni. Jó érteni a folyamatokat, és még jobb abban a helyzetben lenni, hogy van esély a jobb és mégjobb jövőre, „csak” tenni kell érte. Nagy felelősség terheli azokat, akik értik (de legalábbis másoknál jobban értik) a folyamatokat és azok hatásait. Felelősség, hogy mások számára is érthetővé tegyék és felelősség, hogy úgy cselekedjenek, ahogy az a többségnek jó. Varga Csaba és ez a „legújabb utópiája” biztosan sokakat tölt el kétségekkel, de legalábbis kérdésekkel. Engem „csak” az a kérdés foglalkoztat, hogy a Budaörsi Ipari és Technológiai Park vajon az információs társadalom vagy már a tudástársadalom kiépítését tűzze ki célul? A nagy stratégiaalkotó szerző közvetlenül a tudástársadalomba vezeti a BITEP-et azzal, hogy több Tudásrégió Projektek helyszíneként választotta Budaörsöt. Köszönöm a választást és köszönöm a könyvet. A választásért és a könyvért „cserébe” a BITEP is tesz azért, hogy a legutolsó esély megfelelő jövőt hozzon azok számára is, akik eddig lemaradtak. A mikro- és kisvállalkozók esélyét az információs és vagy a tudástársadalomba való átmenet minden korábbinál drámaibban érinti, melyet értelmezni és alkalmazni kell. Stratégiaalkotók, kutatók és üzleti vállalkozások összegfogására van szükség, melynek reményeim szerint kiemelkedő példája lehet a Stratégiakutató Kht. – Varga Csaba és a Budaörsi Ipari és Technológiai Park együttműködése. Polgárné Májer Ildikó, ügyvezető, Budaörsi Ingatlanfejlesztő és Szolgáltató Centrum Kft (A válaszokat Juhász Jácinta gyűjtötte össze és Csörgő Zoltán szerkesztette egységes szöveggé.)

További információk: http://www.pointernet.pds.hu/kissendre







Hirdessen itt! A szükséges információkat elolvashatja, ha erre a szövegre kattint.


A fenti dokumentummal kapcsolatos felelősség meghatározása