Kiss Endre főoldal   Tudástársadalom






Tartalomjegyzék Von drei Konzepten der Wissensgesellschaft Zur Bestimmung der Grundbegriffe der Wissensgesellschaft und einer möglichen Öko Utolsó lap

RÉSZÜNK A GLOBALIZÁCIÓBAN

Szerző: Kiss Endre

A globalizáció, beleértve az abban kiépülő információs- és tudásalapú társadalmat nem olyan ellenvilága a jelennek, amit sokáig kivűlről szemlélünk, hogy azután egy csapásra bevonuljunk oda és meghirdetjük az új világot. Éppen ellenkezőleg. A globalizáció a társadalmon, az intézményeken és az egyéneken keresztül kerül érvényre, hosszú és bizonytalan átmeneti folyamatokon át, ahol a megszerzett előnyöket könnyű elveszíteni és az sem mindig világos, melyik az értelmes következő lépés.




RÉSZÜNK A GLOBALIZÁCIÓBAN Kiss Endre, Budapest A globalizáció, beleértve az abban kiépülő információs- és tudásalapú társadalmat nem olyan ellenvilága a jelennek, amit sokáig kivűlről szemlélünk, hogy azután egy csapásra bevonuljunk oda és meghirdetjük az új világot. Éppen ellenkezőleg. A globalizáció a társadalmon, az intézményeken és az egyéneken keresztül kerül érvényre, hosszú és bizonytalan átmeneti folyamatokon át, ahol a megszerzett előnyöket könnyű elveszíteni és az sem mindig világos, melyik az értelmes következő lépés. Ilyen körülmények között az uj jelenségekről nagyon gyakran kell elkezdenünk valóban új tudások és az új tudások kipróbálásának eredményei nélkül beszélni. E helyzet számos magatartás-típust termel. Még alkalmas is lehet ez a beszédmód ott, ahol a plurális strukturák színes forgatagában ez az új tudás nélküli beszédmód is beleütközhet valamilyen valóságba, hiszen, mint tudjuk, a globalizáció nem rombolja le a régi strukturákat, s mint gyakorta tanui is lehetünk, számos valóság él egymás mellett. A másik pólus természetesen az, hogy az új valóságról akkor természetesen csak az uj beszédmód lehet érvényben, amikor átfogó és dinamikusan integrativ modellek felvázolására van szükség. Egészen különös felelőssége van ezért az uj viszonyokról való beszéd felkentjeinek. Tévedni tévedhetnek, de minden tévedésnek meg lehet a maga ára. Egészen új magatartási formákra lesz szükség néhány meghatározó probléma kezelésére is. Az elmaradott régiók támogatása, az ú.n. fejlődő világhoz való viszonyról sem igen lehet a régi értelemben beszélni. Az új magatartási forma lényege nem abban áll (mint azt sokan gondolják), hogy immár nyugodtan ki lehet mondani, hogy a fejlett és fejletlen országok közötti különbségek valódi csökkentésének valószinűsége nem igazán nagy (ezt meg lehet tenni mind az új, mind a régi módon). Egy sor eleme a nemzetközi politikai nyelvnek (elsősorban a “fenntartható” előtagú összetételek) világosan mutatják a folyamatoknak ezt az irányát. Az új magatartás nem ehhez kell, hanem ahhoz, hogy megőrizze a globális felelősség élő érzését a fejletlen országok lakóival szemben és egy percig sem hagyja abba azt a fáradozást, ami kreativ megoldások kialakítására irányul. Az ennek az éremnek csak az egyik oldala, hogy az erre irányuló humanizmus éppen az informatikában és a tudásalapú társadalom alapgondolatában lelhet hatékony szövetségesre. Az új magatartásforma lényegesebb összetevője az, hogy ne nyugodjunk bele (ahogy ez napjainkban látszik: “végérvényesen”) ebbe a valóban lehetetlen helyzetbe. Ilyetén megnyugvásunk történelmi ára felmérhetetlen lesz, miközben békénk eszköztára már most is megjósolható: a szociális technikák új dzsungele, a komplex összehasonlítás mutatóinak diszkrét bája, amelyben komoly kitüntetéseket osztanak ki egymásnak a fejlett világ aktorai, ha egyes olyan mutatók értékeit néhány századponttal megemelhetik, amelyekről az érintettek azt sem tudják elképzelni, hogy micsodák. A “fenntartható” előtagú összetételek aktuális helyzetet fejeznek ki és ezt nyilván korrekt eszközökkel teszik. Ha például a “szegénység”-re alkalmazzuk globális méretekben és a fejlődő világ megértésének igényével ezt a jelzőt, máris két, egymással szögesen ellentétes problémára bukkanunk. Az egyik nagyon felemás és problématikus kérdés, hogy ezzel mi a mai szegénységnek azt a szemléletet és értékitéletet tulajdonitjuk, amivel mi rendelkezünk, azaz megelőlegezzük az ő világlátásukat. Nos, a mai szegénység világlátása nem az, amit a fejlett oldal humanistái erről gondolnak. S ez még akkor is így van, ha nincsenek illuzióink erről. Walter Benjamin a huszas-harmincas években még nyugodtan tudathatta a legigényesebb olvasóközönséggel, hogy a szegénység világa gazdag és korántsem áll reggeltől-estig tartó jajveszékelésből. Napjaink szegénységéről ilyesmi már csak nagy óvatossággal és még nagyobb részlegességgel lenne elmondható, mivel napjaink szegénységének legfőbb vonása alighanem a menekülés a világ gazdagabbnak gondolt tájaira. Ez (amit mi tényként kezelünk) nyomban a második számú nagy problémához vezet. Nemcsak saját nézeteinket vetítettük ki a ma szegényeire, de még valóságérzékünk is cserben hagyott, hiszen egy tisztes szegénység célkitüzése nem vonzó maguknak az érintetteknek. Ellentétben a történelmi korok szegényeivel, a jóléti állam romjain létező szegények számára a tisztes szegénység csak átmeneti állapotként fogadható el. A tudás- vagy az információs társadalom koncepcióinak egy ehhez hasonlóan szerény és redukált koncepciója ugyanezeket a kérdéseket teszi fel, kulcsszerepbe helyezi az erről vitatkozó, majd erről döntő mai aktorokat. A redukciót és a szerénységet a tények és körülmények határozzák meg. A redukció szankcionálása azonban befagyasztja mind a szolidaritás, mint a kreativ fantázia szabad forrásait és (akartan vagy nem akartan) kényelmes világát a szocáltechnika legitimizálása kifejezetten harmónikussá emeli. A nagy célok ilyen összezsugorodása azonban nem esetben még enyhe kellemetlenséget is okoz, hiszen a szerény vágyakban a figyelmes olvasó hamarosan felismerheti – nem az elmaradott, hanem éppen a fejlett világ saját legfontosabb és legsürgősebb érdekeit! Végtelenített szalagon ismétlődik a posztkommunista jelenség egy-két markáns jelenete. Igy az, amikor a kilencvenes évek elején a legintenzivebb érdeklődés arra irányult, hogy rendezzék az illegálisan másolt videokazetták szerzői jogainak kérdését… A tudás- és információs társadalom célkitűzésében különösen is érzékeny problémának érezzük a programgondolkodás redukcióját. Annál is inkább, mert a fejlődésnek ezek a dimenziói nem szakértők prognosztikus jóslatai vagy véleményformálók konszenzusa, de nem is átfogó segélyprogramok nyomvonalán fog megvalósulni, de valóságos aktorok valóságos tevékenységének következményeképpen. Ilyen szempontból a tudástársadalom elképzeléseinek minimalizálása egy kicsit irónikus természetű dolog is, hiszen éppen a fejlettek tudatának elmaradását bizonyitja. Amig, mint erre Rózsa György egy új kiváló publikációja felhívja a figyelmet, az információs társadalom kitalálása az 1989-ben munkanélkülivé váló szakemberek elhelyezésének problémáját is hivatott volt megválaszolni, a fejlett világ nyelvileg és szemantikailag is rapid módon csökkenti a felé irányuló elvárásokat. Csodálkozva és némi hitetlenséggel emlékezik például vissza arra, hogy nemrég még a “bőség társadalmá”-nak nevezték és “jóléti állam”-nak. Nemcsak a tudás- és információstársadalom ügyében, de a tudás- és információstársadalom eszközének igénybevételével is igyekeznünk kell, hogy felismerjük a másikban saját magunkat (ami ellen elvileg csak politikailag inkorrektek emelnének vétót). Ellenkező esetben semmi sem garantálja, hogy a reménytelenség realitásai mindig csak másokra fognak vonatkozni.

További információk: http://andkiss@hu.inter.net







Hirdessen itt! A szükséges információkat elolvashatja, ha erre a szövegre kattint.


A fenti dokumentummal kapcsolatos felelősség meghatározása