Mannheim habilitációs dolgozata természetesen minden habilitáció alapvető pragmatikus célját volt hivatott megvalósitani, rendszeres egyetemi oktatáshoz, feltehetően jövedelemhez és a további akadémiai pályafutás lehetőségéhez segíteni szerzőjét. Mannheim-nél azonban már a kezdetektől többről volt szó. 1918-19 emigránsa fel akarta használni a habilitációs disszertáció nyújtotta lehetőségeket arra, hogy egy új, a műben alapított diszciplina, a tudásszociológia, segítségável mérleget vonjon, a modern európai fejlődés mérlegét, amelynek folyamataiba számára már mind az Első Világháború, mind pedig az azt követő európai és magyar forradalmak és ellenforradalmak beletartoztak. A "magyar tapasztalat" ugyanis, mint erre még vissza fogunk térni, pontosan az Első Világháborút követő forradalmak gyors egymásutánját jelentette a kor Európájában. Sokan, így például Karl Kraus is 1914 előtt az Osztrák-Magyar Monarchiát tekintették olyan "kisérleti állomás"-nak, amelyben a jövő folyamatai kipróbálásra kerülnek. A huszadik század későbbi folyamatait pedig - e felfogás kiegészítéseként - Magyarország előlegezte meg legteljesebben. Tragédiája szellemileg termékenynek bizonyult és az emigráció tragédiáját átélő Mannheim nyomban elméletet is csinál belőle.

A művet a heidelberg-i Filozófiai Fakultás három képviselője, Emil Lederer, Alfred Weber és Carl Brinkmann látta el túlnyomórészt elismerő szakvéleménnyel. Az egyetemi magántanári cím odaítélése előtt azonban Mannheim magyar állampolgársága és német származásu anyja voltak a viták fő tárgyai, hiszen ez utóbbi növelte Mannheim Károly legitimitásának fokát a VENIA LEGENDI odaítélésekor. Mindez azonban végül szerencsés fordulatot vett, amelyben mind a habilitációs dolgozat vitathatatlan szakmai erényei, mind Mannheim jólfelkészült és befolyásos támogatói, mind pedig Mannheim fegyelmezett és jól taktikázó magatartása egyaránt szerepet kapott. Mannheim Károly 1926 junius 12-én kapta kézhez egyetemi magántanári oklevelét és már aznap meg is tartotta első előadását az "A szociológia jelenkori állásáról Németországban" cimmel.

A habilitációs dolgozat eredeti egésze Mannheim pályafutása során nem játszott már szerepet. Bizonyosak lehetünk abban, hogy ez jórészt azért történt, mert Mannheim, jóllehet egészen meg volt győződve e kézirat tudományos jelentőségéről, a habilitáció céljából megfogalmazott szöveget még nem tartotta teljesen kidolgozottnak ezért mindig csak akkor merített belőle, ha aktuális kihívás érte. Igy történhetett, hogy a tudásszociológusok és Mannheim nemzetközi híveinek csapata sem érdeklődött különösképpen az eredeti kézirat iránt. Így a tudományos közösség öröme annál érthetőbb lett, amikor Kecskeméti Pál hagyatékából 1980-ban előkerült a habilitációs dolgozat egy gépiratos eredeti változata. Ez a kézirat érdemileg egy teljes új opus váratlan megjelenésével volt egyenlő. A kéziratos változatot rendezte sajtó alá David Kettler, Volker Meja és Nico Stehr, mely változat első ízben 1984-ben jelent meg a Suhrkamp Verlag kiadásában (Frankfurt am Main).

A KONZERVATIV gondolkodás kutatása számos sajátos és különös problémával jár. Ezek közül talán legfigyelemreméltóbb az, hogy a "konzervativizmus"-probléma az egyes egymást követő politikai helyzetben a lehető legeltérőbb tapasztalatok és elvárások horizontján jelenik meg. A konzervativizmus hol már a maga csiraformájában "reakciós kvázitotalitarizmus"-ként jelenik meg, hol a haladás nélkülözhetetlen korrektivumának, hol jobboldali totalitarizmusok derülnek a konzervativizmus elavultságán és előzik azt nagy vehemenciával jobbról, hol a baloldali totalitarizmus elitje keres kapcsolatot vélt vagy valóságos konzervativizmusokhoz, mégpedig egyidejűleg azért, hogy a vélt konzervativokat is integrálja a rendszerbe, illetőleg azért, hogy a maga "léthelyzeté"-nek megfelelő magatartási mintákra tegyen szert. Mindezek a példák egyáltalán nem merítik ki azon esetek végtelen sorát, amelyek a konzervativizmushoz való politikailag motivált viszonyt a hagyomány egészében jellemezték. Mannheim Károly esetében éppen ezért is perdöntő a habilitációs irás eredeti szövegének megjelenése. Az ARCHIV-tanulmány ugyanis olvasók és elemzők széles körében keltette azt a benyomást, mintha maga is valamilyen rejtett politikai állásfoglalás motiválta volna (1). A disszertáció egész szövege teljesen eloszlatja ezt a látszatot, Mannheim Károly politikai üzenete ebben az összefüggésében a legnagyobb mértékben közvetett. A konzervativizmust feloldja ugyanis a racionalizálás, vagy a modernizáció egészének rekonstrukciójában, saját párt állása csak a folyamat rekonstrukciójának talaján jelenik meg.

A Mannheim-utáni konzervativizmus-kutatás egyik jelentős képviselője,
Kurt Lenk három alapvető paradigmát különböztet meg a kutatás eddigi történetében (megjegyzendő gyorsan, hogy maga Lenk is arra a konzervativizmus-kutatásra kell hogy gondoljon, amelyik Mannheim nagy műegészének ismerete NÉLKÜL fejlődött és bontakozott ki). Lenk megkülönbözteti egymástól a "történeti-specifizáló", az "univerzalista-antropológikus", illetve "szituációspecifikus" (egyszerűbben is nevezhetnénk: "szituativ") konzervativizmus-értelmezéseket, melyeket kis fontoskodással külön paradigmáknak is tekinthetnénk (2). A "történeti-specifizáló" változat a konzervativizmust lényegében azon rétegek Francia Forradalomra adott reakciójaként tekinthető, akik ELLEN ez a forradalom irányult. Az "univerzalista-antropológikus" interpretáció az örök emberi természetre, e természet immanens antropológiai vonásaira alapozza a teoretikusan is artikulált konzervatív magatartásokat. S végül a "szituatív" interpretációk a konzervatív alapmagatartások konkrét, egyes történeti helyzetekben való állandó újratermelődését fogalmazza meg.

Még mielőtt Mannheim nagy opuszának valóságos paradigmáját meghatároznánk, szembesülnünk kell azzal a ténnyel, hogy MINDEN konzervativ gondolati képződmény kényszerűen hordozza mindhárom paradigma elemeit. Mivel a konzervativizmus a maga definitív formájában a Francia Forradalommal kezdődik (maga Mannheim a forradalom előtti és a forradalom utáni felfogások különbözőségét a "tradicionalizmus" és a "konzervativizmus" különbségeként ragadja meg (3). Mannheim nagy módszertani erudicióval kerüli meg a konzervativizmus-rekonstrukció e három sajátosság összefonódásából adódó csapdahelyzeteit. Egyrészt a Francia Forradalom UTÁNI NÉMET konzervativizmust választja elemzése tárgyául, azaz egy konkrét korszakot és szférát. Ő azonban eleve IDEÁLTIPIZÁLJA ezt a korszakot, amivel nyomban nyitottá is teszi a másik két vezető tulajdonság képviseletére is. Emellett Mannheim azonban magát az ideáltipizálási viszonyt is konkretizálja módszertanilag, egyrészt "értelmi összefüggésekről", többé-kevésbé állandó "strukturákról" beszél, másrészt ezeket az "értelmi összefüggések"-et minden történelmi korszakban megujulónak definiálja.
Mannheim Károlyt nagyon sok összefüggésben lehet kapcsolatba hozni a ujkori racionalitás teoretikus feldolgozásával. A racionalitás kategóriája részint Mannheim egész modernség-képének konstitutiv alapfogalma, ebben az értelemben még azt sem tartanánk túlzásnak, ha az érett Mannheim Károlyt a racionalitás Max Weber-i megelőlegezése legnagyszabásubb alkalmazójának tekintené valaki (4), amely összefüggésben Mannheim egyenesen a weber-i örökség beteljesítőjeként jelenne meg. De Mannheim egész racionalitás-felfogásának létezik egy igen vonzó és fontos második szövegösszefüggése is, az, amit legmegfelelőbben talán a "racionalitás társadalomontológiájá"-nak nevezhetnénk. A racionalizmus e társadalomontológiai beágyazása egy csapásra konkrét társadalmi és történeti közegbe helyezheti az alapproblémát, megteremtve ezzel a közvetítés lehetőségeit az összes ebben az összefüggésben valamelyest is számottevő terület irányában. Elsősorban a történettudomány, a szociológia (a történeti szociológiát is beleértve), a társadalomlélektan lennének azok a tudományok, amelyek szférája közvetlenül megnyílhatna egy ilyen társadalomontológiai megközelítés előtt.

Gondolatmenetünk középpontjába tehát a racionalitás társadalomontológiájának problémáját állítjuk. Jelenleg nem foglalkozunk azzal a háttérrel, amely mind a racionalitás, mind pedig a racionalitás társadalomontológiájának kérdését mind Mannheim Károly, mind Mannheim egész nemzedéke érdeklődésének középpontjába állitja (5). A kérdés Mannheim Károly-i megoldása foglalkoztatja dolgozatunkat.

A racionalitás társadalomontológiai kérdésköre a huszas évek Mannheimjének valódi kulcsproblémája. Az alapvető kérdés a racionalitás, a modernizáció KORLÁTLAN fejlődésének megakadása, a racionalizálás ellenfeleinek visszavágása, általában a racionalizálás korlátai. A racionalizálás egyáltalánvaló korlátozhatósága Mannheim egzisztenciális problémája. Mint ilyen, a huszas évek alapvető kérdése, amely nem is annyira az IDEOLÓGIA ÉS UTÓPIA (1929), de a már emigrációban írt UMBAU megfogalmazásáig (6) a filozófus középponti problémájának tekinthető.

A racionalitás fenomenológiája több irányból kiindulva rajzolható fel. E több kiindulási lehetőség a racionalitás-fogalom minden egységes vonásának megtartása mellett is már eleve előreutal a racionalitás-fogalmak pluralitására és a tipológiák egy olyan rendszerének kidolgozhatóságára, amelyen belül a közép-európai racionalitás is elnyerheti a maga helyét.

Mannheim KONZERVATIVIZMUS-tanulmányának egyik legfontosabb racionalitás-definíciója így hangzik: "Minden racionalizálás egy adott szemléletes anyag kategoriális átformálása" (7). Igen találóan mutat rá ez a definició a minden racionalizálás mélyén meghúzódó KOHERENCIA-teremtés mozzanatára, arra, hogy minden racionalitás egységes, koherens rendszerbe szervezi az adott "szemléletes anyag" teljességét. A minden racionalizálás mélyén meghúzódó koherenciateremtés azonban (s ez nem Mannheim korrekciója, hanem csak aktuális kiegészítése) nem egyszerűen mentális vagy intellektuális folyamat, hanem eredményes végrehajtásával a leghatározottabb módon jelenít meg cselekvésorientáló követeléseket, egyenesen parancsokat is. Mindezzel a racionalitás-probléma sajátos nehézségeinek forrásához jutottunk el, a koherenciateremtés intellektuális problémájának a kikerülhetetlen és visszautasíthatatlan cselekvésorientálásban való meghosszabbításához. Egyrészt tehát nagyon nagy probléma, hogy az egyes egyén vagy az egyes közösség végre tudja-e hajtani a racionalizálás mentális műveletét (8), másrészt pedig ezzel összefüggő, ettől azonban mégis független újabb hatalmas probléma, hogy az egyes egyén vagy közösség képes-e követni a racionalizálásból következő cselekvésorientálás parancsait.

Weberhez és a mű születésének idején már egy egész sor további kutatóhoz (igy a TÖRTÉNELEM ÉS OSZTÁLYTUDAT Lukácsához is) hasonlóan Mannheim is az ujkor jellemző jegyének a "világ racionalizálásának áttörésé"-t tartja (9). Mannheim ezen a ponton kettéválasztja a racionalizmus kibontakozása történelmi utjának ábrázolását. A GONDOLKODÁS szféráján belűl a modern tudományok két tendenciájában fedezi fel - kritikus módon - a racionalitást. Egyrészt a modern természettudománynak a MINŐSÉGI-t (das Qualitative) elsorvasztó, homogenizáló, nivelláló fejlődésirányát emliti meg, mint a racionalizálás konzekvenciáját, természetesen kritikusan (10). Másrészt egy olyan elemet fogalmaz meg, ami legfeltűnőbben Adorno és Horkheimer A FELVILÁGOSODÁS DIALEKTIKÁJÁ-ban vesz át Mannheimtől, s ez a MÁGIA, általában pedig minden mágikus gondolkodás racionális eliminálása (11).

A mű közvetlen racionalitás-koncepciójának fontos megalapozó mozzanata a szúkebb értelemben vett mentális, kognitív mozzanatoknak az "élményformák"-tól, "átélésmódok"-tól való elválasztása. Nagyon lényeges és konzekvens mozzanat e cél megvalósítása során, hogy Mannheim nem próbálkozik meg az élményformák új társadalmi jelenségeinek elemzésével, hanem TÖNNIES "Gesellschaft"-"Gemeinschaft"-megkülönböztetéséhez nyúl vissza. Ez azért a rendelkezésére álló lehető legjobb megoldás, mert Tönnies koncepciója olyan eredendően, legitimen, sőt, a kor később gyakran elfelejtett viszonyaihoz mérten még KRITIKUS elképzelés is volt, amely a társadalomlélektani mozzanatot nemcsak eredendően helyezte az akkori társadalomtudomány (Sozialwissenschaft) keretei közé, de magát ezt a társadalomtudományi keretet a német, tágabban a kontinentális modernizáció kontextusában fogalmazta meg (12). Mannheim egyszerűen nem is találhatott volna megfelelőbb támaszt, amennyiben a modern racionalizálás társadalomontológiáját állította vizsgálata középpontjába.

Így alakul ki az a kettősség, hogy a társadalmasiasodás (Vergesellschaftung) a társadalmi közösségek visszafejlődésével (Entgemeinschaftlichung) jár együtt. Ez a kérdésfeltevés alkalmas Mannheim Károly számára arra, hogy a modern racionalizálás (ami a "Vergesellschaftung"-nak feleltethető meg ebben az összefüggésben) társadalomontológiai határait éppen a társadalmi-közösségi problematika (azaz éppen az Entgemeinschaftlichung) teszi ki.

A "kvalitatív"-nak és a "kvantitatív"-nak az imént említett konkrét elmozdulása a modernizáció folyamatában, most már új meghatározásokat nyer: a kvantitativnak az ÁRUTERMELÉS logikájára, ha tetszik, racionalitására alapuló előretörése minden kvalitatív rovására ebben a keretben már a "társadalmiasodás" előretörését erősíti a "társadalmi-közösségi" szféra rovására.

A modern racionalitás szociális-szociológiai hordozója a modern polgárság. Ez a majdhogynem magátólértetődő tétel azonban mégsem felesleges, hiszen megszabja annak a szociális térnek (13) bizonyos meghatározásait, amelyek a racionalitás társadalomontológiai dimenzióit determinálják. Mindez persze nem jelenti a kérdésnek sem szociológiai, sem másfajta naturalizációját. Ezen a ponton kell kijelentenünk azt is, hogy Mannheim Károly e tudásszociológiai művének eredményeiben is nagy része volt kiemelkedő és árnyalt szociológiai tudásának (14).

A racionalitás újabb irodalmában megkülönböztetik egymástól az ú.n. "objektiv", illetve a "szubjektiv" racionalitás típusait (15). A szubjektiv racionalitás szférája mindenekelőtt a cselekvés racionalizálásában mutatható ki, s némi Max Weber-i átvétel alapján itt a "célracionalitás", illetve az "értékracionalitás" kategóriáit különböztetik meg egymástól (16). Az objektiv racionalitás problémakörét főként a "rendszer"-racionalitás jelensége teszi ki, azaz egy rendszer működésének racionalitása, ami többnyire vagy egy-egy rendszer konkrét folyamatainak szintjén fogalmazódik meg, vagy analógiás átvételek során meta-megállapítások formájában ölt testet. Szó esik ebben az irodalomban az ugynevezett "rekonstruktív" racionalitásról is, ami cselekvések, cselekvési sorok racionalitását rekonstruálja.

A racionalitás diadalmas előretörése tehát e három nagy racionalitás-típus diadalmas előretörésével is egyenlő. Ezt az osztályozást elfogadjuk, jóllehet korántsem meríti ki a racionalitás-jelenségek valóságos bőségének összes variánsait.

A racionalitás előretörésének folytán kialakuló helyzetet, ami valójában a racionalitás társadalomontológiai jellemzéséhez fog vezetni, Mannheim sajátos "racionalitás-topográfia" felvázolásával kezdi meg jellemezni.

A "racionális"-nak és az "irracionális"-nak a viszonyát Mannheim Károly a 19. század összes gondolkodási- és átélési irányzata "közös" problémájának tekinti, ami így meg is érdemelné a "racionalitás-problematika" százada elnevezést (17). A racionalitás kibontakozásának fő áramát Mannheim ugy konkretizálja, hogy az a 18. században oly következetességgel és "konokság"-gal épült ki, hogy e folyamat során egyszerűen kiiktatta az irracionalitás elemeit. Így alakul ki Mannheimnél az "irracionális reziduum" fogalma, amit igen érzékletesen, egy egyszerre természeti és technikai hasonlat során a következőképpen ír le: "...ezeknek (az irracionális elemeknek - K.E.) úgy kellett felhalmozódniuk, mint egy folyam partjain" (18), és e "maradvány-", "üledék-", ha tetszik "zagy"-minőségükben váltak a modern racionalitás sokarcú, mégis egyidejűleg "egységesnek ható" ellenfelévé.

A racionalitás előretörése, az irracionális elemek "reziduum"-jellegű leülepedése és ilyen minőségükben való ellenjátékossá szerveződése természetes és magátólértetődő módon olyan történeti leirás, amely a racionalitás (és az irracionális elemek dinamikus) társadalomontológiai meghatározásával jelent egyet. Ez az eljárás sajátos, új izomorf viszonyokat is teremt. Az irracionalitás társadalomontológiájában ugyanis döntő, hogy az irracionalitás "helye" számos alrendszer felől szemlélve egyidejű kereszteződési pont. Ezek a "helyek" ugyanis egyszerre "szellemi" helyek, szociológiai helyek, történetileg motivált helyek, geográfiai helyek, hogy más, apróbb összefüggésekről ne is beszéljünk.
A helyek kialakulása a liberális-felvilágosító racionalizmus "folyamként" kiteljesedő fő áramával szemben alakulnak ki (19). Az irracionális e reziduumait Mannheim eredetileg az általa feldolgozott konzervativ szerzők szövegeiből elemzi ki és rekonstruálja, de később azonosul az irracionális ilyen maradványaival, azaz saját koncepciójának is elfogadja őket.

Mannheim műve fő tendenciájának alapvetően megfelel az irracionális új felfogása. A fejlődés fő áramát képviselő "liberális-felvilágosító" racionalitás mindenekelőtt "tiszta és homogén" racionális mezőt kiván létrehozni a maga egyenesvonalú diadalutján (20). Ez ahhoz vezet, hogy a "racionális" homogén szférája kiszorítja magából az irracionálist, ami így legfeljebb a racionális mezőn KIVŰL ütheti fel marginális állásait. A racionális minden lehetséges tipológiája szempontjából is nagyhorderejűek Mannheim e gondolatmenetei. Egyrészt a racionalizálás konkrét kivitele, stílusa alapján különbözteti meg a két neokantiánus iskolát (21), másrészt egy másik szempontból is különbséget tesz a szemléleti anyag lehetséges racionalizálásai között. Eszerint, mivel a racionalitás, eredendő meggyőződései és indíttatása ellenére, a világnak csak bizonyos területei "racionalizálhatóak át" következetes módon, a "részleges" és a "teljes" racionalizálás között felnyiló szakadékot a következőképpen két módon lehet áthidalni. Egyrészt kiindulhat az egyes területek partikularizmusának lehetséges HARMÓNIÁJÁBÓL (ami nem más, mint MAGA a LIBERÁLIS POLITIKAI ALAPDOKTRINA), másrészt a racionalitás homogenizálását adott esetben "irracionális" hatalmi, Carl Schmitt későbbi kifejezésével, "decizív" döntések is megalapozhatják (22).

A liberális-felvilágosító tipusú racionalitás tehát homogén mező kialakitására törekszik (akár irracionális decizió eredményeként is), s ily módon az irracionálisból kikerülhetetlenül "határfogalmat" csinál. A konzervativok által feldolgozott, Mannheim-rekonstruálta felfogás az irracionálist ezzel szemben nem határfogalomnak, de "reziduum"-nak fogja fel. Eszerint ez a konzervativ felfogás nem a racionális mezőn KIVŰL helyezi el az irracionálist, hanem azt át-meg-átszőve látja az irracionálissal. Ezen a ponton jelenik meg a "reziduális irracionális" teóriája, ami dolgozatunk fő témájának, a racionalitás egy lehetséges társadalomontológiájának pozitív koncepciójával egyenlő.

A rezidu lis irracionalit s t rsadalmi 'helyei' a k"vetkez"k:
a)az egyén (Mannheim találóan utal arra a további elemzésre is szoruló különbségre, hogy amíg a felvilágosító gondolkodás számára az egyén "in-dividuum", tovább már nem osztható egység, azaz célszerűen megfogalmazott, felvilágosító módon instrumentalizált elsősorban funkcionális egység, addig a konzervativ gondolkodás számára az irracionális egyik reziduuma, amennyiben egy "specifikus", "összehasonlíthatatlan" lényegi központ, s mint ilyen eredendő társadalomontológiai dimenziókkal rendelkezik);
b)a lokalitás (az, amit a felvilágosítás puszta HIC ET NUNC-ként kezel, a konzervativ gondolkodást, ismét az ontologizálás irányába mutató módon, a maga "összehasonlíthatatlan egyediségé"-ben élik át);
c)az alkalmazás (Mannheim összefoglaló megjegyzése szerint az általános törvény racionális, de az, hogy azokat egyáltalán ALKALMAZNI lehet a világra, irracionális tény - e tézis számos filozófiai feloldása lehetséges, mindamellett a mindennapi tudat, a társadalmi praxis olyan alapvető jelenségét fogalmazza meg, amely biztosítja, nem egy esetben a társadalomontológiai szférában egyenesen újratermeli az "irracionális"-t);
d)a mozgás irracionalitása (Mannheim itt azt a különbséget, amit adott összefüggésben az ontológiai differencia terminusával is jelölhetnénk, állítja középpontba, ami a mozgás egyes szakaszainak világosan feltárható, leírható tulajdonoságai és az egész mozgás között fennáll. Nem lenne különösebben nagy meglepetés számunkra, ha Mannheim itt Herbart Hegel-kritikáját vette volna ideáltipikus alapul, ahol Herbart a mozgás egyes szakaszainak, elemeinek "tudományos" leírhatóságát állítja szembe az "irracionális" Hegellel, az általában vett, absztrakt mozgás irracionalitásával (23);
e)a személyiség (a már említett "individuum"-mal rokon módon) ugyancsak az irracionális maradványterületei közé tartozik. Mannheim e fogalom magyarázatakor szükségesnek tartja megjegyezni, hogy az így felfogott "személyes" mind a "mechanikusan", mind pedig a "történetileg" megragadható szférán kívül esik, s e szférák mindketten a racionalitás meghatározott szférái;
f)a minőség (e fogalom bevezetése a mű eddigi elemzéseiben már jórészt bevezetésre került, amennyiben a racionalitás fejlődése, mint a minőséget homogenizáló, mechanikus kibontakozás jelent meg);
g)a totalitás (más szisztematikus összefüggések mellett e fogalom legfontosabb szerepe Mannheim e koncepciójában Lukács TÖRTÉNELEM ÉS OSZTÁLYTUDATával való polémiája (24));
h)az isteni, a misztikus, a kinyilatkoztatás (mind a mai napig a mindennapi tudat szférájában létező reziduumai az irracionálisnak, ami szintén számos további elemzés kiindulópontjává is tehető);
i)a szerves, a kisugárzási centrum (Mannheim itt kivételesen valamivel részletesebb magyarázata alapján az irracionálisnak ez a típusa az egyes egyén, de az egyes közösségek objektivációi, tárgyiasulásai, amelyek utólag leolvashatóak az egyes tárgyakról, mindazonáltal "öntudatlanul" hatnak a "tudattalan"-ban, s mint ilyenek szerves részei a reziduális irracionálisnak (25).

Ezzel Mannheim elérte vizsgálatának elsődleges célját. Sikerült meghatároznia az irracionális olyan reziduális területeit, amelyek utmutatást adhatnak a racionalizálás folyamatának új, tudatos kibontakoztatásához. Mannheim Károly habilitációs dolgozata tehát az intellektuális politika szempontjából jellegzetesen az "építés" műve, mégpedig abban az értelemben, hogy az Első Világháború és az azt követő megrázkódtatások utáni kor szellemi megértésére, elemzésére s ezen keresztül egy fajta szellemi ujjáépítésre törekszik. Bizonyosra vehetjük, hogy e szellemi ujjáépítő szándék vezetett ahhoz az összefoglaló ÖSSZPERSPEKTIVÁHOZ, amelyik a konzervativizmus elemzését (mint esettanulmányt a tudásszociológia diszciplinájához) az európai racionalizálásnak, más szóval, a "világ varázstalanításá"-nak összfolyamatába ágyazva vizsgálja. Ezek között a koordináták között alakult ki Mannheimnek az a "társadalomontológiai" kérdésfeltevése, amelyről az előzőekben már szóltunk. Ennek egyik fundamentális meghatározása igy hangzik: "Alapvető érdeklődésünk annak a szerkezeti összefüggésnek a kutatása, amelyben a szellemi kozmosz és abban a gondolkodói kozmosz kialakul és formálódik" (26).

Mannheim Károly KONZERVATIZMUS-tanulmánya érvényes és jól azonositható választ ad az ujjáépítés konkrét kérdéseire. Válasza nem ugrás a messianisztikus marxizmusba, mint a hozzá közel álló Lukács Györgyé, de a racionalizálás szemszögéből nézve nem is rezignáció, vagy kétségbeesés, hanem józan és egzakt számvetés. A racionalizáció, a modernizáció korlátait felméri (földmérőként rajzolja meg azoknak a reziduumoknak a határait, amelyekbe nem hatol be a racionalitás fő árama). A felmérés eredménye mindkét irányban értelmes volt. Egyrészt elfogadja a reziduális zárványok létét, amelyekről a közelmúlt történelme bizonyította éppen számára, hogy erejük összegeződhet a modernség elleni frontális támadássá is. Másrészt éppen a fő folyam feltartóztathatatlansága tölti el optimizmussal is, lehetséges és érdemes tovább is küzdeni a racionalitás programjáért. Az már más kérdés (s a későbbi Mannheim-művek rendelkeznek is erre vonatkozó fontos adalékokkal is), hogy a huszas éveknek ezt az "ujjáépítő" optimizmusát azután 1933 talán visszavonhatatlanul a mélybe sodorta.

Mert a jelent nemcsak lehet, de kell is konfrontálnunk mind Mannheim művének egészével, mind pedig a KONZERVATIZMUS-tanulmánnyal. Ez a szembesités nem elsősorban abból állna, vajon mi az igaz és mi a hamis Mannheim alapfogalmaiban, hanem inkább abban, hogy mennyiben VÁLTOZTAK MEG ma azok az alapviszonylatok (igy például a nagy ideológiák LÉTHEZKÖTÖTTSÉGE), amelyeket Mannheim a maga korában még az elemzés alapjává tett.

Kettler, Meja és Stehr a gépiratos eredetit vették kiadásuk alapjául. Mivel azonban Mannheim az eredeti kézirat jelentős részeit valamelyest átdolgozott formában már kiadta (s ezeket a részeket nemcsak átirta, de új jegyzetekkel és sorszámozással is ellátta), a kiadók beépítették a fő szövegbe e tanulmányrészleteket, miközben a fő szöveg megfelelő részleteit a jegyzetekbe illesztették be. Arra is akad példa, hogy a kiadók a megjelentetett tanulmány lényegesebb, jegyzetekben elhelyezett eszmefuttatásait is beépítették Mannheim fő szövegébe. Mindezek a változtatások természetesen a szerkesztői jelzések követése révén az olvasó számára könnyen érzékelhetőek. S végül a "Jegyzetek" rész 80 oldala közül 31 nem szerepelt az eredeti gépiratban. Mivel azonban megállapítható volt, hogy a hiányzó oldalak azonosak a már megjelentetett tanulmányváltozat megfelelő oldalaival, minden valószínűség szerint Mannheim emelte ki az eredeti kézirat e részeit. Ezért a szerkesztők a Mannheim megjelentette német szöveg beillesztésével hidalták át ezt a hiátust.

A KONZERVATIZMUS-tanulmányt 1993-ra, Mannheim Károly születésének századik évfordulójára szerettük volna megjelentetni. Ha ez nem is sikerült, egy másik kerek évfordulóval, a mű első megjelenésének tízéves évfordulójával vigasztalhatjuk magunkat.









JEGYZETEK

(1)Igy dolgozott például 1984-ben e sorok szerzőjének egy tanulmánya is ("A konzervativizmus klasszikus tanulmánya egykor és most", FILOZÓFIAI FIGYELŐ, 1984/2, 46-50) azzal a hipotézissel, hogy Mannheim e tanulmánnyal egy "szeriőz" és történelmileg megalapozott konzervativizmus jelenbeli megalapozásának lehetőségét keresi. (E helyen jelent meg egyébként a KONZERVATIVIZMUS-tanulmány némileg rövidített magyar forditása e sorok szerzőjének forditásában).
(2)Kurt Lenk, DEUTSCHER KONSERVATISMUS. Frankfurt - New York, 1989. 13-15.
(3)Karl Mannheim, KONSERVATISMUS, Ein Beitrag zur Soziologie des Wissens. Kiadta: David Kettler, Volker Meja és Nico Stehr. Frankfurt am Main, 1984. 92-től.
(4)Mannheim Károly maga is számos helyen utal a Weber-i gondolkodástól való függőségére, anélkül azonban hogy elszórt megjegyzései nehézségek nélkül összegezhetőek lennének egy érett Weber-képpé.
(5)Vonatkozik ez mind a "magyar tapasztalat"-ra általában, mind pedig s különüsen Mannheim Károly specifikus nemzedéki tapasztalataira.
(6)Első, német kiadás: MENSCH UND GESELLSCHAFT IM ZEITALTER DES UMBAUS, Leiden, 1935.
(7)KONSERVATISMUS, id. kiad. 198. ("Jede Rationalisierung ist eine kategoriale Umformung eines gegebenen anschaulichen Materials").
(8)Mindez persze azoknak az elemeknek a vizsgálatától is függ, amelyek meghatározzák, vajon az egyes egyén, az egyes közösség végre tudja-e hajtani a racionalizálás mentális műveletét.
(9)KONSERVATISMUS, 79.
(10)A modern természettudomány kialakulása kritikus filozófiai reflexiójának máig erős érve ez.
(11)Igen meglepő módon vezet ez a beállítodás Adorno és Horkheimer nagy művében, az A FELVILÁGOSODÁS DIALEKTIKÁJÁban a preracionális, törzsi szintű mágia iránti erős nosztalgiáig.
(12)Cornelius Bickel 1992-es Tönnies-monográfiájára utalunk.
(13)E mozzanatok rokonsága Bourdieu politikai teóriájával nem véletlen, s további Mannheim-Bourdieu összevetéseket írna elő.
(14)Ismét a ki nem fejtett, de mindvégig jelenlévő magyar tapasztalatra kell hivatkoznunk.
(15)A fenti gondolatmenet ismertetésekor elsősorban Karl Acham tanulmányaira támaszkodunk.
(16)A célracionalitás, illetve az értékracionalitás fogalmainak megkülönböztetése az újkori tudományfilozófia egyik titkos meghatározójává is vált. - Kritikusan kell természetesen megjegyeznünk, hogy e két fogalom együttese nagyjából ki is tölti a probléma szellemi terét s ezzel akadályozza is a racionalitás további kutatását, illetve elemzését.
(17)Mannheim ezzel ismét más módon mondja ki az "Entzauberung der Welt" alaptételét.
(18)KONSERVATISMUS, 197.
(19)Mannheim szellemesen érzékelteti e fő sodorként ábrázolt racionalitással szemben artikulálódó irracionális reziduumok filozófiai koncepcióvá válását a két nagy német neokantiánus iskola példáján (KONSERVATISMUS, 197).
(20)KONSERVATISMUS, 198.
(21)EBENDA. - Ebben a kitűnő összehasonlításban, amelyben egyébként az egész neokantianizmus tipológiai értékű lemaradása is megmutatkozik a kritikai empirizmus hetvenes-nyolcvanas évekbeli áramlataival szemben (akár az irracionalizmus vonatkozásában is) a "délnyugatnémet" iskola meghagyja az adott szemléleti anyagot "irracionális"-nak, így jelölve ki a racionalitás határait. A marburgi iskola a "tartalom irracionalitásá"-t pusztán "pozicionális"-nak (azaz kontextuálisnak, illetve funkcionálisnak) tekinti, amely a megismerés szukcesszív előrehaladása során egyre inkább átalakul racionalitássá.
(22)EBENDA.
(23)Kiss Endre, DER TOD DER K.U.K. WELTORDNUNG IN WIEN. Wien-Köln-Graz, 1986.
(24)Nem jelentéktelen szempontokból nézve Mannheim KONSERVATIVISMUS-a direkt polémia is Lukács e művével. Mannheim ezen ontologizáltan irracionális totalitás-fogalma gyökeresen eltér a TÖRTÉNELEM ÉS OSZTÁLYTUDAT filozófiai módszerré emelt totalitás-fogalmától, arról nem is beszélve, hogy Mannheim még explicit módon is másként értelmezi a proletariátus és a polgárság osztálytudatát, mint említett művében maga Lukács.
(25)A rezidális irracionális kifejtését ld. KONSERVATISMUS, 198-201.
(26)UO, 66.