Kiss Endre főoldal   Tudásszociológia






Tartalomjegyzék Un essai dans le nationalisme post-socialiste Jean-Jacques Rousseau Utolsó lap

Visszaemlékezés Mannheim Károly Frankfurtban töltött éveire

Szerző: Horst Brandl-Bánhidi

Végül  saját szavait idézve azzal a némiképpen különös kérdéssel fordult a tudásszociológia jövendőbeli hallgatójához:Bocsásson meg, hadd kérdezzem meg, hogy vannak meleg alsónadrágjai is?Erre tudtam igennel válaszolni, végül is vidékről jöttem: az ilyen dolgok közül semmiben sem szenvedtünk hiányt. Erre elmosolyodott, és azt mondta: Tudja, a tudásszociológia csodálatos dolog, de meleg alsónadrágok nélkül az sem ér semmit. Bármilyen banálisan hangozzék is ez, mégis megragadt emlékezetemben.




Visszaemlékezés Mannheim Károly Frankfurt am Mainban töltött éveire

 

Beszélgetés Bruno Raudszus-szal

 

Horst Brandl-Bánhidy

 

 

Bevezető megjegyzés

 

Bruno Raudszus talán a legközvetlenebb tanúja Mannheim Károly frankfurti éveinek. Visszapillantása nemcsak kortörténeti, de filozófiai és eszmetörténeti szempontból is nagyjelentőségű. Tájékoztat Mannheim oktatói tevékenységéről, utal a Frankfurti Iskola képviselőihez fűződő viszonyára, képet ad ekkori terveiről, melyek elsősorban a tudásszociológiai módszertan empirikus kutatásokkal való továbbfejlesztésére engednek következtetni. Külön jelentősége van számunkra, hogy azok az évek elevenednek meg e visszapillantásban, amelyek a konzervativizmus-liberalizmus problematika középponti szerepének, az eldöntésre váró történeti alternatívák közötti kiemelkedő jelentőségének

szűkebb korszakát teszik ki.

 

Bruno Raudszus sok dokumentumértékű önéletrajzi összefüggést is elmond. Olyan generációról beszél, a történelem kedvező fejlődése esetén, talán a mannheimi diszciplina kibontakoztatásában találta volna meg hivatását. Tudnunk kell, hogy mint a kultúrához legközelebb álló könyvkereskedőt Hans Henny Jahnn, Hans Mayer, Adorno vagy Walter Höllerer sorolta barátai közé, s akit abból az alkalomból, hogy ötven év után Frankfurtból elköltözött, a Frankfurter Allgemeine Zeitung szép írással köszöntött.

 

A visszaemlékezés eredeti változatát Horst Brandl-Bánhidi filozófus (Frankfurt am Main) készítette 1981 februárjában. Német változatát a magyar szöveg teljes hűséggel adja vissza. Kihagytuk a Mannheim-szeminárium egyes akkori, tudományos szempontból ma már nem jelentős tagjaira vonatkozó megjegyzésket. Olyan esetekben minimálisan tömörítettük a szöveget, ahol feltételeztük, hogy csak az élőbeszéd ismétlő, lazább szövetét kell feszesebbé tennünk. Mannheim nevét németes formában iktattuk az interjúba; furcsa lett volna, ha az egykori német diák nevezi mesterét „Károly”-nak.

 

K.E.

 

A Kunstwartban, melyet gimnazista éveim derekán járattam, és ami akkoriban egészen haladó újság volt, karácsony táján irodalmi mellékletet olvastam. Azt hiszem „A Dürer-Szövetség irodalmi tanácsadója” nevet viselte. Ott olvastam – ennek úgy 1924 táján kellett történnie – azokat az első utalásokat szociológiai szerzőkre, melyek megmaradtak bennem. Ott volt szó Max Schelerről, és ugyanabban az összefüggésben – bár nem volt szociológus – Ludwig Klages-ről. Erre föl megrendeltem a Ruprecht-Presse Almanachját, amely Max Scheler egy kis értekezését közölte „Goethe és Spinoza” címmel, ami igen érdekes volt. E tanulmányban Scheler idézi a „Ha szeretlek, mi közöd hozzá!” c. költeményt és megállapítja: Ez Spinoza! Ez volt szociológiához füződő viszonyom egészen egyszerű kezdete. Ezután megpróbálkoztam azzal, hogy kis kelet-porosz szülővárosomban Lyck-ben /ma Elk/ szakirodalomról gondoskodjam, ami ott természetesen nem volt egészen egyszerű. 1925-ben szereztem meg Max Scheler Tudásszociológiai tanulmányának négy kötetét. Úgy hiszem, a Neuer Geist-kiadónál jelent meg. A könyvek sajnos elvesztek már. Sokat forgattam őket.

 

Első „összeütközésem” a szociológiával természetesen nagyonis rendezetlen filozófiai olvasmányaimból is adódott. Egyik osztálytársam is ilyen dolgokra ösztönzött. Igazgatónk „magánszemináriumot” tartott Schopenhauerről. Ezen „Az elégséges alap négyszeres gyökeréről” c. értekezéssel foglalkozott. E tanárhoz – részben saját nehézségeim következtében – igen problematikus viszony fűzött; ezért először nem is látogattam ezt az előadást, egészen addig, amíg ő nem kezdeményezte, hogy mégis küzdjem le ellenérzéseimet, hiszen ő tudja, hogy a téma érdekel. A téma nagyon érdekelt, és utólag el kell ismernem: rendkívül jól és komolyan csinálta. A legmegragadóbb azonban az volt, hogy nem úgy kezelt bennünket, mint kisgyerekeket, akik számára egyszerűen kell beszélnie. Ez a tanár például 1924-25-ben olyan dolgokat mesélt Thomas Mannról, amik abban az időben még egészen szokatlanok voltak.

 

1927-ben tettem le az érettségit. Időközben még más dolgokat is olvastam Max Schelertől. Max Webernek még nem fogtam neki. Elhatároztam, hogy az érettségi vizsga után nem megyek azonnal az egyetemre. Ennek anyagi okai voltak. Ebben az időben azonban persze mégis egyszerűbb lett volna ez, mint 1931-ben, amikor tanulmányaimat elkezdtem. Volt egy osztálytársam, akit Wilhelm Gollubnak hívtak, és velem ellentétben igen erősen a külvilág felé fordult. Gollub 1927-ban azonnal egyetemre ment, mégpedig Heidelbergbe, ahol „mindent meghatározó” kapcsolatot alakított ki. A szünidőben időnként találkoztunk, és tanulmányairól mesélt. Végül azt mondtam neki, hogy ne törödjön az egész értelmetlenséggel. Olyan emberekkel, akik „mindent meghatározó kapcsolatokban” álltak, amúgy sem akartam kezdeni. Ő csak azt válaszolta: „Nyugodj meg, már régóta nem érintkezem velük!” Egy nap elmondta, hogy most szociológiát tanul, már pedig Karl Mannheim-nél Heidelberg-ben. Ettől az időtől kezdve, ha véletlenül találkoztunk, beszélgetéseink valamivel személyesebbé váltak.

 

1930-ban jelent meg Cohennél Karl Mannheim Ideologia und Utopieja. A könyv keltett bizonyos feltűnést a tudományos világban, hogy szépen fejezzem ki magam. Engem is érdekelt annyira, hogy megvásároljam. Ekkor meglehetősen szerencsétlen helyzetben voltam. Nem volt foglalkozásom. Korrepetáltam; innen volt pénzem folyóiratokra és könyvekre. Többek között egy Thomas Mann-esszét is olvastam: a „Goethe és Tolsztoj”-t. Nagyon kellene tévednem, ha nem ebben az esszében szerepel az a mondat, hogy itt volna az ideje annak, hogy Hölderlin Karl Marx-ot olvasson. Ez a némiképp poentírozott mondat úgy ért, mint villámcsapás. Nem tartottam magam Hölderlinnek, de felfogtam mit jelent ez: Irány a valóság!

 

Ezután találkoztam – már 1931-et írtunk – ismét Wilhelm Gollubbal. Azt javasolta, hogy mégis menjek vele, Frankfurt am Main-ba, ahol Karl Mannheim időközben Max Scheler utóda lett, aki nem több mint 50 Frankfurtban töltött nap után meghalt. Scheler 1929-ben lett Franz Oppenheimer utóda. Úgy cselekedtünk, ahogy megbeszéltük. Közöltem szüleimmel, akikhez jó és baráti viszony fűzött, és akik minden módon támogattak, hogy mégis folytatni akarom tanulmányaimat. És mindez akkor történt, amikor tetőzött a gazdasági válság.

 

A nácik már hatalmas frakcióként ott ültek a parlamentben. Érthető módon Atyám azt kérdezte, hogy mit akarok tanulni. Riadtan és mégis merészen mondtam: tudásszociológiát! – Atyám: „Jó, de mi az?” Azt válaszoltam, hogy ezt nem lehet olyan egyszerűen megvilágítani; egy valamit azonban sajnos meg kell mondanom neki: „Olyan tudás, amiből bizonyosan nem lehet megélni.” Atyám higgadtan: „Akkor meg kell néznünk, hogy teremtjük elő azt a pénzt, ami lehetővé teszi tanulásodat. Gondolod, hogy az első szemeszterre 500 márka elegendő lesz?” Megszerezte a pénzt, és az 1931-es esztendő egyik utolsó októberi napján felültem a vonatra, ami a kelet-poroszországi Lyck-ből Frankfurt am Mainba vitt; természetesen „fapadoson”, azaz a 3. osztályon.

 

Megérkezésem után, egy pénteki nap reggelén, a Frankfurti Főpályaudvarról azonnal az „Institut für Sozialforschung”-ba mentem, a Senckenbergparkba. Ott voltak a „Szociológiai Szeminárium” helyiségei is. Az „Institut für Sozialforschung”-ban dolgozott akkoriban többek között Karl Wittfogel, az akkor tájt egészen baloldalt álló Franz Borkenau és Leo Löwenthal.

 

Karl Mannheimnek csak a helyiségei voltak itt, ő nem tartozott az „Institut für Sozialforschung”-hoz. Éppen ezen a napon érkezett vissza szabadságáról, és egész csapatnyi ember várakozott ajtaja előtt. Engem Wilhelm Gollub jelentett be. Első beszélgetésünk során Mannheimet legfőképpen az érdekelte, hogy jut eszébe egy huszonnégyéves, „provincián” felnőtt fiatalembernek a távoli Kelet-Poroszországból, hogy éppen őnála akarjon Frankfurtban tudásszociológiát tanulni. Ezt az elhatározást mindenekelőtt az Ideologie und Utopie olvasásával indokoltam; hivatkoztam Thomas Mann már említett gondolatára is, hogy helyzetemet érzékeltessem. Mannheim meghallgatta ezt, hogy azután megkérdezze, vajon pénzem is van-e a tanuláshoz. Végül – saját szavait idézve azzal a „némiképpen különös kérdés”-sel fordult a tudásszociológia jövendőbeli hallgatójához: „Bocsásson meg, hadd kérdezzem meg, hogy vannak meleg alsónadrágjai is?” Erre tudtam igennel válaszolni, végül is vidékről jöttem: az ilyen dolgok közül semmiben sem szenvedtünk hiányt. Erre elmosolyodott, és azt mondta: „Tudja, a tudásszociológia csodálatos dolog, de meleg alsónadrágok nélkül az sem ér semmit.” Bármilyen banálisan hangozzék is ez, mégis megragadt emlékezetemben.

 

Tanítványa lettem tehát. Néhány nappal később részt vettem első szemináriumon. Témája a konzervativizmus volt. A különböző konzervatív irányokat tárgyalta Justus Mösertől Stahl-ig. Burke és Adam Müller is szóba kerültek. Az első alkalommal, szokásos módon, a referátumokat osztotta ki. Végül megkérdezte, hogy ki kívánja megtartani a főreferátumot, amelynek az egyes gondolatmeneteket kellett összefoglalnia. Ekkor merészen fölemeltem a kezem, Mannheim meghökkent, rám nézett, és azt mondta: „Az ilyen bátorság jutalmat érdemel. Öné a főreferátum.”

 

Megkezdődött tehát a tanulás. Minden nagyon érdekelt. Huszonnégy évemmel persze valamivel idősebb és felkészültebb voltam már, mint egy átlagos hallgató. Ugyanezen a szemeszteren Paul Tillich egyik előadását is látogattam, melyet a fiatal Hegelről tartott. Akkoriban persze csak a Nohl kiadásában megjelent szövegek álltak rendelkezésre. A Hegel-előadással összefüggésben Hegel filozófiatörténetéről is volt szeminárium. Ezt leggyakrabban Theodor Wiesengrund-Adorno tartotta. Tanulmányaim kezdetén egyik nagy élményem Wiesengrund-Adorno nyitó előadása volt, ami oly rendkivüli intellektuális energiájával ragadott meg, amilyet addig még sohasem tapasztaltam. E szeminárium számára is sikerrel készítettem egy referátumot. És még ma is nagy hatással van rám az a rendkívüli gondosság, amellyel Wiesengrund-Adorno az első szemeszter diákjainak referátumait is átnézte és ellátta megjegyzéseivel.

 

Az első szemeszter végén elfogyott a pénzem. Ez nem kerülte el Mannheim figyelmét sem. A második szemeszter ezért elveszett, mert nem tudtam kifizetni a tanulmányi költségeket. Ez azonban nem zárta ki, hogy továbbra is ne vegyek részt a szemináriumokon és előadásokon. A helyzetre tekintettel Mannheim gondoskodott arról, hogy a szemináriumon belül kis megbízásokat kapjak. A valamennyire haladottabb diákokkal címszó-bibliográfiát készíttetetett, mondjuk így: értelmiség, tömeg, nemzet, erőszak, stb. Az volt a megbízatásom, hogy az egyes címszavakat rendezzem, és belőlük kis össz-bibliográfiát állítsak össze. Az a pénz, amit ezzel kerestem, szerény igényeimet tekintve elegendő volt. Így tovább tudtam folytatni tanulmányaimat.

 

1932 tavaszán Lukács György jött Berlinből Frankfurt am Mainba, hogy előadást tartson. A témára most már nem emlékszem. Az előadást a Kant-Társaság rendezte, és az „Institut für Sozialforschung” előadótermébe került rá sor. Természetes, hogy meghallgattam. Egészen előttem van, milyen szenvedéllyel beszélt. A kifejezés nem túloz. Nem a szokásos, felfokozott retorika volt ez, hanem valóban nagyon komoly jelenség.

 

Előadása közben Lukács közvetlenül Karl Mannheimhez fordult, és szenvedélyesen támadta. Azt vetette Mannheim szemére, hogy átvándorolt a polgári táborba. Mannheim éppoly szenvedélyesen válaszolt. Engem ez a vita Lukács és Mannheim között teljességgel magával ragadott. Hazafelé tartva ezen az estén két urat láttam kart karba öltve lefelé lépkedni a Senckenberg-parkban. Nem hittem a szememnek: Lukács és Mannheim voltak, akik a régi barátok bizalmas összetartozásával haladtak Mannheim Westend-Straße-i lakása felé. Nem tudom, hogy így volt-e, de feleségétől, Julia Mannheim-Lángtól hallottam, hogy a fiatal Mannheim Lukács forró tisztelője volt, és Mannheim segítette ki Lukácsot a Tanácsköztársaság végén Magyarországról. Azt, hogy mindennek dacára még mindig barátságban voltak, azon vettem észre, ahogy ez után a szinte elementáris összecsapás után békésen sétáltak hazafelé.

 

Második szemeszterem kezdetén történhetett, hogy Mannheim felszólított: gondolkodjak azon, milyen témát választok disszertációm számára. Ez bizonyára összefüggött sikeres főreferátumommal az első szemeszter végén, melyet – bocsánat a szóért – kisebb szenzációként tartottak számon. Az 1932-es nyári félévben tehát az én második egyetemi szemeszteremen azután Wiesengrund-Adorno is megengedte, hogy részt vegyek magánszemináriumán, melyet Walter Benjamin, A német szomorújáték eredete c. művéből tartott.

 

Mannheimnél szabállyá vált, hogy a fiatal diákoknak meg kellett írniuk életrajzukat tudásszociológiaia szempontok alapján. A második szemeszteren én is sorra kerültem. Életrajzom egészen érdekesre sikerült: kis emberek gyereke, apa kívülálló, mivel az SPD-hez tartozott; nővérem is az, mivel zsidó származású vőlegénye volt e reakciós kisvárosban; semmiféle kapcsolat az úgynevezett társasággal: ezek Lyck-ben a magasabb rangú tisztviselők, földbirtokosok és hasonlóak voltak; az iskolában még mindig azt kérdezték, hogy kik az ember szülei, és hogy hol és milyen körülmények között lakik; tehát még nagyonis pontosan számon tartották a tanulók szüleinek társadalmi helyzetét. A gyerekeknek sem volt szabad többnek lenniük, mint szüleiknek. Ez már idősebb fivéremre vonatkozott, amikor röviddel az első világháború kitörése előtt atyám kívánságára gimnáziumba kellett volna mennie. Atyám némi anyagi támogatásért folyamadott. Ezt a segítséget az akkori postaigazgató – atyám abban az időben kis postatisztviselőként dogozott – azzal utasította el, hogy nem vezet jóra, ha a gyerekek többek lesznek, mint szüleik.

 

Lyck-ben 1919 és 1920 januárjában még alaposan megünnepeltük II. Vilmos születésnapját. Osztályomban kifüggesztettük képét, melyet virágkoszorú övezett, nem volt rendes tanítás, és a „Harctéren legyőzhetetlen!” c. könyvből olvastunk fel. És a kis, megfélemlített Raudszus is ott ült. A kisvárosban ugyanis nem lehetett eltitkolni, hogy atyám szociáldemokrata volt, annál is inkább, mert a német-nemzeti szerkesztő ilyen címekkel közölt vezércikkeket: „Raudszus elvtárs ismét megtartotta hírhedt gyújtogató beszédeinek egyikét!” Ez azonban nem zárta ki, hogy Raudszus elvtárs, ugyanez a német-nemzeti szerkesztő és a demokrata polgármester ugyanaznap este kart karba öltve ne menjenek a „Rothof” városi birtokra, ahol, nyugodtan mondhatjuk, végig itták az egész éjszakát. Emlékszem még, hogy osztályfönőköm – s ez több mint kínosan érintett – megsimogatta hajam, hogy érzékeltesse: „Nem te tehetsz arról, hogy szoci az apád.” Az, hogy ez a gyűlölet érzését gerjesztette bennem, bizonyára nem lep meg senkit. II. Vilmos császár születésnapjának ünnepségei 1920 után maradtak el, ami minden bizonnyal a sikertelen Kapp-puccsal függött össze. Engem azonban sem tanáraimtól, sem tanulótársaimtól nem értek erre vonatkozó közvetlen támadások vagy szemrehányások. Magamban azonban sokat kínlódtam a dolgon.

 

De térjünk vissza a Mannheim-szemináriumhoz. Leadtam tehát életrajzomat, amelyben – emlékezetem szerint – kiemeltem atyámhoz fűződő baráti kapcsolatomat. Ez abból a viszonylagos elkülönültségből adódott, amelyben éltünk. Atyám kis postai tisztviselő volt, aki legszívesebben kertjével és kétkezi munkával foglalkozott. Kollégáival gyakorlatilag nem érintkezett. Ők mind – engedtessék meg, hogy ezt mondom – túlságosan ostobák voltak neki. Egyedül kollégája, aki nagy szabályossággal, hetenként egyszer, meglátogatta groteszk módon, a posta igazgatója volt. A postai segédhivatalnok Raudszus és a posta igazgatója voltak az egyedüliek, akik megnyíltak egymás előtt. A szociológiához vezető útamat, melyet e kisvárosi légkörben tettem meg, kb. 2-3-lapnyi hosszúságban szintén beépítettem életrajzomba. Ezen kívül már csak arra emlékszem, hogy ez lett Karl Mannheim nagy előadásának csúcspontja. Ekkor, természetesen anélkül, hogy megemlítette volna nevemet, kiemelte kis munkámat, és, azt hiszem, három előadáson részleteiben tárgyalta. A főszemináriumot (Hauptseminar) Karl Mannheim „Crepe de Chine” – kollégiumnak nevezte. Ott ültek ugyanis a társasági hölgyek, és mindent végig hallgattak. E csekély önéletrajzi adalék Mannheim számára különösen hálás volt tudásszociológiai módszere miatt, hiszen nem mindennapi esetről volt szó. Akkoriban mindenesetre kisebb szenzációként hatott, hogy esetemet Mannheim – akármilyen megfontolások alapján – ilyen részletességgel tárgyalta.

 

Ez volt az az időpont, amikor Mannheim meghívott magához, és beszéltünk lakásán önéletrajzi vázlatomról.

 

Mannheim szemináriumát és kollégiumát sokan látogatták. Már említettem a „Crepe de Chine” – kollégiumot. A szemináriumon belül voltak kisebb csoprtok, melyek meghatározott témákkal foglalkoztak. Ezek e témák azután visszavezettek a főszemináriumhoz. Az egyik csoportban ismertem meg egy zsidó származású fiatalembert, aki már helyettes tanár volt. Dr. Kohn-Bramsted volt a neve. Nagyon baráti és kollégális volt velem. Időnként meghívott magához. Nagyon szép felesége volt, az akkori szóhasználat szerint „árja”, aki 1933-ban azonnal el is vált tőle. Kohn-Bramsteddel egészen a háború utáni időkig kapcsolatban maradtam. Túlélte az 1933 utáni időket, többek között Londonban is volt, és ott tovább is kapcsolatban maradt Karl Mannheimmel. A hatvanas évek elején nagy tanulmányt jelentetett meg a S. Fischer kiadónál Goebbels-ről és a Harmadik Birodalom propagandájáról.

 

1932 tavaszán kis rész-szemináriumot tartottunk „A kisvárosi ember a nagyvárosban” címmel. A téma aktuális volt Frankfurtban. Én például körbe jártam Frankfurt-Bockenheimben, munkáscsaládokat kerestem fel, és elbeszélgettem velük, hogy bizonyos szempontok szerint azt a tézist támasszuk alá, hogy a nagyvárosban éppen annyi kisváros van, mint másutt. Erre Frankfurt különösen is predesztinálva volt, hiszen egész elővárosokat részben csak igen későn csaptak hozzá. Az emberek ebben a kimondott munkásnegyedben igen nyíltak és barátságosak voltak hozzám; valószínüleg azért is, mert érezték: a kérdező is közülük való. Az egyik legérdekesebb személy, akit az első időben megismertem, Greta Lorke volt. Akár én, ő is keletről jött, a katolikus ifjúsági mozgalomból, politikailag egészen baloldalt állt, és nagyon okos és szellemes volt.

 

Mellesleg: egyszer el kellett mennem a Carolinumba, az Egyetemi Fogászati Klinikára. Hírhedt hely volt ez, mert a fiatal diákok itt próbálhatták ki művészetüket. És nagyon is jellemző Karl Mannheimre: nem tartotta rangján alulinak, hogy felhívjon telefonon egy orvost, akit a klinikáról ismert, és közölje, hogy egy vele baráti kapcsolatban álló diáknak kellene kezelésre mennie. Alapos kezelésről szeretett volna gondoskodni. Alig lehetett szokás, hogy egy docens ilyen módon törődött volna tanítványaival. Még ötven év távlatából is emlékszem, hogy a sikeres kezelés után nyomban Greta Lorkéhoz siettem, akihez felejthetetlen krumplilángosainak egyikére voltam hivatalos. Greta Lorke valamivel idősebb volt, mint én, magasabb évfolyamra is járt. Egy ügyésznél állt alkalmazásban Genf-ben, és hét végéken mindig odarepült, hogy teljesítse kötelezettségeit. Azután Adam Kuckhoff író felesége lett, aki részt vett a Hitler-ellenes aktív ellenállásban, és akit 1943-ban kivégeztek. Greta Lorke az Aufbau-kiadónál könyvet jelentetett meg róla, ő maga a háború után hosszú évekig volt az NDK Nemzeti Bankjának elnöknője. Greta Lorke – nagyszerű asszony volt! Még azt jegyezném meg, hogy 1931-ben kis szobámban karácsonyfát állítottam fel. Greta Lorke megerősített ebben, miközben sok más ember álszentségéről beszélt, amit gyülőlt.

 

Szemináriumain Karl Mannheim csodálatosan nyílt és nagyvonalú volt. Nem zárkózott el a problémáktól, hanem a lényegükig hatolt. Akkoriban még nem került sor náci támadásokra, bár nem zárom ki, hogy a Mannheim-szeminárium hallgatói közül is egyik-másik lassan „áthangolódott”. Most térek vissza M. úrra, aki idősebb hallgató volt, és érettségi vizsgáját esti tanfolyamokon szerezte; nagyon intelligens ember volt. Sajnos azonban sohasem volt nagy az ellenállóképessége. Közelebbi kapcsolatban álltunk egymással, anélkül, hogy azt akarnám mondani, hogy barátok voltunk. 1932 nyarán egyszer a menzára mentünk, ahol minden hely foglalt volt. Csak egy asztalnál volt még szabad szék. Két „barna diáktársunk” ült ott, SA-uniformisban. Ehhez az asztalhoz igyekeztem, de M. azt mondta: „Ilyen emberekkel, akiken ilyen uniformis van, nem ülök le egy asztalhoz”. Tehát nem ültünk oda. Most előre kell szaladnom. 1933 elején, február végén hazautaztam, és vakbélműtét miatt némi késéssel tértem vissza. 1933 májusát írtunk. Több professzor prostituálta már szégyentelenül a náciknál, anélkül, hogy kérdezték vagy kényszerítették volna őket erre. Az „Institut für Sozialforschung”-ot éppen akkor nyitották ismét meg, miután az előző hetekben ajtóit, mint a „világforradalom menedéké”-t, bezárták. Voltak ott például cirillbetűs írógépek, és más „más sötét dolgok”. Sarkallni kezdett a kiváncsiság, hogy megtudjam, ki ül tulajdonképpen Karl Mannheim szobájában. És kit találok ott? Amikor beléptem, M. úr ült Karl Mannheim helyén szép náci-uniformisban. Nagyon is barátságosan üdvözölt: „Ó, de jó, hogy itt van! Az olyan emberekre szükségünk van, mint Ön, akik ismerik a maguk Karl Marx-ját. De Önnek is ilyen egyenruhát kellene öltenie. Azután sokkal jobban megy majd a sora, mint azelőtt.” Búcsút vettem tőle örökre. Ez az M. úr azután a háború után az SED tagja volt, és Jéna főpolgármestere. És néhány évre rá ismét a Szövetségi Köztársaságban volt, állást kapott a rajnai nehéziparban. Felirat: „Egy német élet sors”. Hogy mi lett belőle később, nem tudom; minden bizonnyal pompásan és örömeinek él tovább. Engem éppen az nyomasztott, hogy valóban nagyon intelligens ember volt. Akkoriban még nem volt olyan magátólértetődő, hogy valaki gondolkodásmódját, ha egyáltalán beszélhetünk gondolkodásmódról, ilyen sebesen váltogassa.

 

1932-33 téli szemesztere már nagyon kritikus és hektikus volt. Horkheimer már 1932-ben Genf-be ment. Egyébként akkoriban még hallgattam Adornot, Max Kommerell-t, Martin Bubert. Mannheim szereplése ekkor mindenekelőtt a konzervatívizmus-liberalizmus-komplexum körül mozogtak. 1933 elején megbetegedtem, és nem látogathattam az előadásokat. Ekkor Karl Mannheim eljött hozzám, hogy érdeklődjék hogylétem felől, és utánanézzen annak, hogy el vagyok-e látva. Ez volt az utolsó, kis személyes jellegű találkozásunk Németországban.

 

Amikor 1933 májusában visszajöttem Frankfurtba, Mannheim már nem volt ott. Londonba ment. Emigrációjának korai időpontjában az volt a jó, hogy könyvtárát még különös nehézségek nélkül magával tudta vinni Londonba. A könyveket Mannheim asszony, Wilhelm Gollub és én csomagoltuk be a Londonba való átköltözésre. És ahogy az ilyen akcióknál lenni szokott, először azt hiszi az ember, hogy sok ideje van, s mindent nagy gonddal elintézhet, aztán hirtelen elfogy az idő. Az elküldés időpontja ki volt tűzve. Következmény: amikor a papírok és a levelezés átnézésére került sor, végül is Mannheim asszony engedélyével és részben ösztönzésére is valószínűleg nagyon érdekes levelezések egész csomagjait dobtuk ki. Pontosan emlékszem például Heideggerrel való levelezésére, vagy pedig azokra a levelekre, melyeket az akkor ismert szociológussal, Alfred von Martinnal váltott.

 

Mannheim „utóda” a színtelen Marr lett, aki azonban nem volt náci, és ezért csakhamar el is távolították. A Frankfurti Egyetem meghatározó személyisége 1933 után Ernst Krieck lett, aki épp a pedagógia területén nyüzsgött, és pontosan W. Gollub doktori vizsgájának egyik bírálója lett. Gollub nolens volens még be akarta fejezni disszertációját Nietzschéről, hogy lezárhassa tanulmányait. Értekezésének címe: „A művészet elmélete Friedrich Nietzsche úgynevezett első korszakában. Frankfurt am Main, 1934.” Gollub azután lektor lett a Rütten und Loening-, később pedig a Claassen kiadónál. Túlélte a háborút. 1947-ben még meglátogattam Hamburgban. Azután Callweynél könyvet jelentetett meg Tiberius-ról.

 

Mannheimhez füződő kapcsolataim a háború kitöréséig főképp abban álltak, hogy segítségemmel könyveket rendelt meg. 1935-ben ugyanis, mint könyvkereskedő és antikvárius, beléptem a Frankfurter Bücherstubeba, amit Walter Schatzki alapított. Adorno ott 1937-ig még megjelent. Akkoriban Oxfordban élt. Szívesen megfogadta könyvajánlataimat. Én ajánlottam még Adorno-nak például Ignacio Silone Kenyér és borát, ezen kívül Detlev Holz könyvét, a Német embereket. Adorno világosított azután fel, hogy Detlev Holz nem más, mint Walter Benjamin. Ebben az időben, 1936-37-ben, Németországban még egy sor olyan mű volt, amit szívesen adtunk el. Akkoriban nagyon híres volt Johan Huizinga A holnap árnyékában c. könyve. Holz-ról ill. Benjaminról még csak annyit, hogy akkortájt, anélkül, hogy tudtuk volna, ki rejtőzik az álnév mögött, már a mottón is észrevettük, hogy milyen műről volt szó. A könyvet, amelynek alcíme „Levelek sora” volt, csak fel kellett ütni ahhoz, hogy bárki közvetlenül megállapíthassa, hogy ez minden, csak nem náci könyv.

 

Az antikvárium belsejében volt egy kis helyiség, ahová bizalmas ügyfeleinket vittük. Ott azután könyvekről és más dolgokról beszélgettünk úgy, ahogy ez csak anti-nácik között volt lehetséges. Abban az időben még mindig voltak szerzők, mint Faulkner a Rowohltnál vagy Hemingway. Akkor vásároltam meg például a Fiestát és az Egy másik országbant. Akkor már azonban nem szállították ki az Akiért a harang szólt. 1938 november 1-ig „zsidó cég” voltunk. Azután „árjásítottak” bennünket, hogy ezt a „díszes szó”-t használjam. A könyvkereskedés alapítója, Walter Schatzki 1937-ben New Yorkba „emigrált”. Ez köztudott dolog volt. Így történt, hogy ezt a boltot 1938 november 8-9-én, az úgynevezett „birodalmi kristályéjszaká”-n nem rombolták szét, miközben Frankfurtban a többi zsidó üzletet és mindenekelőtt a zsinagógát nem kímélte a „spontán népharag”, ahogy a propaganda a náci bandák szisztematikus pusztítását nevezte.

 

1933 után Karl Mannheimet évekig nem láttam. Időnként hallottunk róla, ha könyveket rendelt meg nálunk, vagy üdvözleteket átadására kért. Mannheimhez füződő viszonyom ismét aktuálissá csak röviddel a világháború előtt vált. Mielőtt azonban erről szólnék, még egyszer vissza szeretnék térni arra a beszélgetésre, amit disszertációs tervemről folytattunk, majd arra, hogyan vettem búcsút az egyetemtől 1933-ban.

 

Még nagyon pontosan emlékszem arra a beszélgetésre, amelyre lakásán került sor. Azért említettem ezt itt, mivel szerintem ez nagyon jellemző volt Mannheim toleranciájára és nyitottságára. Azzal kezdte, hogy a munka irányultságát kérdezte tőlem, ami a vázlat formájában átnyújtott téma mögött áll: „Az embernek ugyanis nemcsak egy témája van, hanem olyan irányultsága is, ami készteti arra, hogy ezt a témát válassza.” Témám az volt, hogy Kant ismeretelmélete segítségével tudásszociológiai összefüggéseket magyarázzon meg. A szerkezet közvetítő tagja a morál volt, amelynek Kantnál igen csak megvan a maga értelme. Mannheim kérdésére teljes ártatlansággal azt válaszoltam, hogy – azt hiszem, ilyen lapidárisan fejeztem ki – szeretném a tudásszociológia határait felmutatni. Egy ilyen határeseten akartam érzékeltetni, hogy a tudásszociológiával nem lehet mindent megoldani. Mannheim erre: ”Ebbe az én kutatásaimat is beleérti?” – Én, ismét nemes merészséggel: „Igen, éppen azokat, hiszen Önnél ismertem meg mindezt.” – Mannheim: „Jó – én hiszek munkája minőségében. Ha sikerül Önnek, hogy nehézségekre utaljon, apóriákra, ha úgy tetszik, akkor szívesen elfogadom, és ennek nem lesz semmiféle következménye az Ön munkájának támogatására nézve. Elkészülte után felveszem ezt a munkát a Cohen-kiadó általam szerkesztett sorozatában.” Biztosan megtette volna ezt. Mannheim, úgy hiszem, bárminek volt tekinthető, csak ortodoxnak nem. „Az a fontos, hogy milyen minőségűek és milyen átütőerővel rendelkeznek az Ön érvei. Annak, hogy ellenem irányulnak, nincs jelentősége.” E magatartást akkor őszintének tartottam, és ma is őszintének tartom.

 

1933 februárjának végén határozott tervek nélkül utaztam haza. Mint már említettem, megbetegedésem miatt csak 1933 májusában érkeztem vissza Frankfurtba. Ebben az időpontban még nem gondolkoztam azon, hogy a nácik hatalomátvétele miatt talán el kellene hagynom az egyetemet. Utólagosan persze valamennyire óvatosnak kell lennünk saját emlékeinkkel szemben. Nem tartozom azok közé az emberek közé, akik azt hitték, hogy a náci-uralom gyors véget ér. De akkor azok közé sem tartoztam, akik azt tételezték volna fel, hogy a terror-rendszer minden következményével együtt tizenkét esztendeig fog tartani. Visszatérésemkor először azt mérlegeltem, hogy továbbra is filozófiát tanuljak-e elsősorban, és hogy talán még germanisztikát kellene választanom mellé.

 

Az első tapasztalatok azonban Hasse professzor Nietzsche- és Burkhard professzor Platon-előadásaival – engedtessék meg – lesújtottak. Azután hamarosan az is világossá vált, hogy belőlem, Karl Mannheim tanítványából, nem lehet semmi. A szociológiának ugyanis a nácik szemében már semmi értelme nem volt. Pénz nélkül, kapcsolatok nélkül – mindenek előtt azonban a nélkül a szándék nélkül, hogy náci legyen belőlem: mi értelme lett volna annak, hogy tanuljak? Semmiféle kilátásom, de kedvem se volt ahhoz, hogy tanár legyek a nácik alatt. Így határoztam el, hogy tanulmányaimat – ahogy akkoriban gondoltam és reméltem – megszakítom, amíg más idők nem jönnek. 1933 nyarán tértem vissza Lyck-be. Egy darabig még megpróbálkoztam azzal, hogy Karl Mannheim számára tovább dolgozzam témámon. A felvilágosodás filozófiájára vetettem magam. A könyveket nehézség nélkül megkaptam az Egyetemi Könyvtárból, Königsbergből. De anélkül, hogy kapcsolatom lett volna Mannheimmel és szemináriumával, hosszabb távon reménytelen volt a helyzet. Tárgyi és módszertani szempontból a három Mannheimnél eltöltött szemeszter nem volt elegendő ahhoz, hogy most teljesen magamra hagyva és a Mannheimmel folytatott állandó dialógus híján be tudtam volna fejezni ezt a munkát. A bizonytalanság korszaka köszöntött be, amíg végülis Heinrich Cobet, aki ugyancsak Karl Mannheimnél tanult és már 1933 előtt belépett a Frankfurter Bücherstubeba, amelynek mind a mai napig tulajdonosa, ugyszólván visszavitt Frankfurtba. Ez volt az az idő, amikor arra kényszerítették a könyvkereskedéseket, hogy zsidószármazású alkalmazottaikat elbocsássák. Ezért kényszerült Cobet arra, hogy anti-nácikat alkalmazzon.

 

Évekig tartó szünet után végül 1939 júliusában Londonba utaztam, Karl Mannheimhez. Az utazás kiváltó oka az volt, hogy Werner Warmbrunn barátom, aki éppen akkor tette le érettségijét Amszterdamban, meghívott. Mivel apjától tekintélyes csekket kapott ajándékba utazási célokra, meghívott, hogy utazzunk közösen Angliába.

 

(Raudszus angliai utazásának célját fejti ki a kihagyott részben: Mannheim segítségét kérte, hogy nővére bevándorolhasson Angliába, zsidó származású, már korábban oda emigrált férjéhez.)

 

Végezetül azt szeretném még megemlíteni, mit mondott Mannheim Londonban, Németországban töltött éveiről. Leszögezte, hogy nagyon jól él Angliában, mégis vágyakozással gondol vissza Németországban töltött idejére. Azt mondta: „Semmi kifogásom az angolok ellen! De ennek ellenére: a német diákokhoz viszonyítva az angol diákok” – nem azt mondta, hogy primitívebbek – de ebben az irányban mozogtak a szavai. Tudományos szempontból tevékenységének csúcsa kétségkívül a németországi idő volt.

 

Ez volt utolsó találkozásunk.

 

Fordította és bevezette: Kiss Endre

 

 

Published:

Filozófiai Figyelő, 1982/3-4. 127.



További információk: http://www.pointernet.pds.hu/kissendre







Hirdessen itt! A szükséges információkat elolvashatja, ha erre a szövegre kattint.


A fenti dokumentummal kapcsolatos felelősség meghatározása