Kiss Endre főoldal   Tudásszociológia






Tartalomjegyzék A Panoramic View of Society and Culture Über soziale Ontologie Utolsó lap

Elektron és Éter

Lénárd Fülöp 'német fizikája'
Szerző: Palló Gábor

Az 1920-as évekre majdnem teljesen előttünk áll Lenard "német fizikája", mely végső kifejtését a harmincas években publikált, gigantikus, négy kötetes művében kapta meg. A fizika ezek szerint két fő részre oszlik: az anyag és az éter fizikájára. Az előbbihez tartozik a mechanika, hangtan, hőtan, az utóbbihoz az optika, elektromosságtan, mágnesség. A "Mutter Natur" megismeréséhez legközelebb az éterfizika visz, mert így jutunk el az egész természetet átlelkesítő Szellemhez.




            Elektron és Éter: Lénárd Fülöp "német fizikája"

 

 

Palló Gábor

MTA Filozófiai Intézet

 

 

 

 

 

 

Az elektron felfedezésének forrásvidékén döntő jelentőségű eredményeket ért az első magyar Nobel-díjas (1905): Lénárd Fülöp. őt azonban Philipp Lenardként többnyire nem sorolják a nagy magyar tudósok közé, mégpedig jó okkal. Minden fizikusi csillogását elhomályosította az általa képviselt "deutsche Physik" mozgalom, a fizika és az egész tudomány egyik legszégyenteljesebb mozgalma, mely árnyékot borított a 20. századi német tudósok lélegzetelállító teljesítményeire. Szellemi boszorkányüldözésre adott okot, a boszorkány pedig maga a modern fizika lett, a korabeli német tudományosság kiemelkedően legnagyobb teljesítménye.

 

Ez a párját ritkító, ha nem is páratlan (gondoljunk Liszenkóra) tudományos mozgalom összekapcsolta az elképzelhető legantihumánusabb politikai, ideológiai rendszert, a fasizmust, és ennek legszélsőségesebb formába öntött antiszemitizmusát, illetve rasszizmusát bizonyos fizikai meggondolásokkal. Ezek a meggondolások a fizikatörténet egészen mély rétegeivel függenek össze: módszertani elvekkel, azt mondhatnám, stílussal, filozófiai interpretációval és konkrét fizikai mondanivalóval. Ehhez jön hozzá a magyar eredet. Minthogy igazi komoly tudóssal van dolgunk, a szakma legmagasabb színvonalát képviselővel, nincs okunk rá, hogy viszolygást keltő ideológiai beállítottsága miatt egyszerűen kitöröljük a fizika történetéből, és ne vegyük komolyan mindazt, amit a gondolt.

 

Az alábbiakban arra teszek kísérletet, hogy bemutassam, hogyan is lehetséges az elektron fizikájától eljutni a modern fizikai gondolatok teljes megtagadásáig, innen a fasizmusig, illetve hogy Lenardot és gondolkodását miféle komplikált szálak fűzték szülőhazájához, Magyarországhoz.[1]

 

1. Tudományos eredmények

 

Lenard Fülöp legfőképpen Heinrich Hertz, híres német fizikus professzor tanítványának nevezhető. Bonnban asszisztenskedett Hertz mellett 1892-1894 között, mindkettőjük és az elektromosságtan szempontjából nagyon különös időszakban. Hertz még 1888-ban mutatta ki kísérletileg az elektromos hullámokat, tehát Lenard odaérkezése előtt, környezetében ezért az elektromosság hullámtermészetét alapigazságnak tekintették.

 

Lenardot a katódsugarak vizsgálatával bízta meg, amelyeket 1858-ban Plücker fedezett fel, és amelyeket később az angol Crookes tanulmányozott részletesen. Természetüket azonban mindaddig nem sikerült megnyugtatóan tisztázni, holott nagyon valószínűnek látszott, hogy mélyen bevilágítanak az elektromosság természetébe. A vélemények sajátosan oszlottak meg: Angliában, Faraday és Maxwell, azaz az elektromágneses erőtér felfedezésének hazájában azt gyanították, hogy a katódsugarak korpuszkuláris, materiális természetűek, míg Németországban, a kísérleti igazolás után nagyrészt -- ha nem is kizárólagosan -- folytonosnak, hullámszerűnek képzelték a katódsugárzást.

 

Lenard előtt Hertz negatív eredményt kapott a sugarak mágneses eltérítését célzó kísérletében, ami már önmagában is a korpuszkuláris karakter ellen szólt, és azt is ki tudta mutatni, hogy a vákuumcsőbe helyezett fémfólián áthatol a sugárzás. Ezt aligha lehet mással magyarázni, mint a hullámtermészettel - gondolta Hertz, és vele persze Lenard.

 

Amikor a ragyogóan kísérletező Lenard nekilátott a vizsgálatoknak, már nagy előnnyel rendelkezett: lényegesen jobb vákuumtechnikával dolgozott, és ezért Hertztől eltérő eredményre is jutott. Képes volt eltéríteni a katódsugarakat útjukból, és bebizonyítani, hogy negatív töltésűek. 1892-ben a katódsugarakat kivezette a levegőre is, olyképpen, hogy a vákuumcsövön lévő apró lukra alumíniumfóliát helyezett, és ezen, a Lenard-ablakon, keresztül a katódsugarak kiléptek a levegőre.[2] Ezzel aztán merőben új lehetőséget nyitott a tanulmányozásukhoz, és hozzájárult ahhoz, hogy J. J. Thomson eljusson a döntő jelentőségű e/m méréseihez, amit az elektron felfedezésének szokás tekinteni[3] Lenard bánatára, aki az elektron tényleges felfedezését magának szerette volna tulajdonítani. A Lenard-ablak elkészítése után ugyanis igen sok lényeges megfigyelést tett a katódsugarak természetére (abszorpció, eltérítés, ionizáló és lumineszcenciás hatás stb.) vonatkozóan.

 

Kiváló minőségű csöveit maga tervezte és elkészítésükbe is részt vett, ezért Röntgen is vásárolt tőle csövet, ami egyik oka lett a Röntgen-sugarakkal kapcsolatos prioritási vitájuknak. Lenard ugyanis kísérletképpen az ablakra ráhelyezett egy darabka földalkáli-foszfort és ez világítani kezdett a kilépő sugarak hatására.[4] Márpedig ez kísértetiesen emlékeztetett Röntgen megfigyelésére; csakugyan aligha képzelhető el, hogy a kilépő sugaraknak ne lett volna Röntgen-komponensük. Nem tökéletesen egyértelmű tehát az sem, ki fedezte fel a Röntgen-sugarakat. A bécsi Akadémia az 1896-os Baumgarter-díjat megosztotta Lenard és Röntgen között, hasonlóan járt el a Royal Society a Rumford éremmel és a párizsi Akadémia a La Caze díjjal.[5] A svéd Tudományos Akadémia azonban kiállt amellett, hogy az első, 1901-es díjat egyedül Röntgen kapja a Nobel-bizottság egyhangú kettős jelölése ellenére.[6]

 

Ugyancsak Hertz ösztönzésére mélyedt el Lenard az akkoriban alig ismert fényelektromos jelenség kísérleti vizsgálatában. 1899-ben megállapította, hogy a jelenség létrejötte összefügg a katódsugarakkal: a szikra azért üt át könnyebben ultraibolyafény hatására, mert a keletkező katódsugarak összeköttetést létesítenek a pólusok között.[7] 1902-ben publikálta azt a meglepő eredményét, hogy a keletkező elektronok energiája csak a fény rezgésszámától függ, a fény erősségétől nem, a kilépő elektronok száma viszont kizárólag a fény erősségétől függ.[8]

 

A foszforeszcenciát a fényelektromos jelenséggel analógnak tekintette, amennyiben mindkét esetben keletkezhet katódsugárzás. A foszforeszcenciáról Klatt Virgillel közösen írt tanulmányuk így illeszkedik Lenard legfontosabb kutatásai közé, és bizonyára innen támadt az az ötlete is, hogy néhány évvel korábban a katódsugárcsőből kilépő sugarak útjába helyezzen foszforeszkáló anyagot, ami a Röntgen-sugarak észleléséhez vezetett.[9]

 

 

2. Interpretációs meggondolások

 

 

A híres kísérleti eredmények messzemenően nem függetlenek Lenard világnézetétől, mely végülis elvezette a "deutsche Physik" kiépítéséhez. Nem valamiféle próba-hiba kísérletezgetés szülte őket, hanem abszolút tudatos koncepció, és éppen ebben áll ellentmondásosságuk.[10] Lenard ugyanis az elektromosság természetét kutatta, és minden eredményével ehhez tett lényeges megállapításokat. Mint Hertz-követő az elektromosság hullámelméletét vallotta, hullámzó közegnek természetesen az étert tekintette.

 

Katódsugár-kísérleteiben is az elektromosság természetéhez remélt közelebb jutni. Amikor Hertzet is túlszárnyalva sikerült eltérítenie a katódsugarakat logikusan arra a következtetésre jutott, hogy elektromos jelenséggel áll szemben. Ámde nem anyagi jellegűvel, mert az eltérítés éppen annak köszönhető, hogy nagyobb vákuumot tudott használni, magyarán sikerült eltávolítania az anyagot a katódsugárcsőből. Minthogy pedig a sugárzás vákuumban is folytatódott, és az eltérítéshez elektromágneses megoldás kellett, arra gondolt, nem anyaggal, hanem magával az éterrel dolgozik, az anyagon és az éteren kívül más entitás számára nem lévén.

 

Álláspontját megerősítette a Lenard-ablak sikere. A korábbi kísérletek szerint még a legkisebb molekulájú anyag, a hidrogén sem jutott át az alumíniumfólián, a katódsugárzás viszont igen. A következtetés ismét az, hogy a katódsugarakban nem anyag halad, ha pedig nem anyag, akkor csak éter lehet, és így az ablakon kívül, amint írta, "egészen az orrunk elé került, amiről sohasem hittük, hogy látni fogjuk: az anyag nélküli elektromosság, a töltött test nélküli elektromos töltés. Bizonyos értelemben magát az elektromosságot fedeztük fel...[11]

 

Az, hogy a katódsugárzás valamiféle éterhullámzás, kezdetben pusztán abból a tényből következett, hogy a fólián is áthatolt. Ebből az értelmezésből érthető meg igazán prioritási vitája Röntgennel. Ha ugyanis elismerik, hogy ő vezette ki először a láthatatlan éterhullámokat a szabadba, és ő észlelte először a keletkező lumineszkáló hatást, akkor az a puszta tény, hogy Röntgen észrevette az ő éterhullámairól, hogy nem csak a fémfólián, hanem az élő testen is áthatolnak,  nem tekinthető döntően újnak. A kérdés ugyanis az, elfogadjuk-e az angol anyagi-korpuszkuláris (azaz az elektron mint részecske létén alapuló) elképzelést az elektromosság természetére vonatkozóan vagy nem. Ha igen, akkor az ablakon kétféle sugárzás jött ki: az egyik az elektronokból, azaz részecskékből álló katódsugárzás, a másik az elektromos hullámokhoz hasonló Röntgen-sugárzás. Ebben az esetben a katódsugarak merőben különböznek a Röntgen-féle komponenstől. Ha viszont nem fogadjuk el ezt az interpretációt, akkor az egész jelenségcsoport az éter fizikájához tartozik, és ezért nincs lényeges különbség a katódsugarak és a Röntgen-sugarak között. Ez még a 20. század tízes éveiben sem volt nyilvánvalóan megválaszolható kérdés.

 

Lénárdot saját kísérletei (pl. a negatív eredményű interferenciakísérletek), továbbá saját és J. J. Thomson e/m mérései meggyőzték, hogy léteznek elektronok, ám ebből arra következtetett, hogy az éter kvantált. Lenard ugyanis az éter részecskéit kvantumoknak nevezte és nagyon is észrevette, hogy eredményei milyen jó egyezést mutatnak az elektromágnesség elméleti csúcspontját jelentő Lorentz-Larmour féle egyenletekkel (melyek maguk is az éterelmélet matematikai, elméleti kifejtései voltak), illetve az ez által definiált "elektron" koncepciójával. Amikor a "katódsugárzás" keltette effektusokról értekezett, voltaképpen tehát a "kvantumok" vagy "elektronok" hatásait vizsgálta. Az igazi nagy kérdés azonban az volt, milyen az elektronok természete.

 

Ebbe a logikába illeszkedik a fényelektromos jelenség tanulmányozása is.[12] Lenard ugyanis a fényt éppúgy az éterfizika hatókörébe sorolta, mint az elektromosságot és a mágnességet, ezért az, hogy az éter fényjellegű állapota és elektromosság jellegű állapota között átmenet lehet, kézenfekvő feltevés volt a számára, kivált mert elfogadta Hertz álláspontját, amely szerint a fény forrása az atom mint elektromos oszcillátor.[13] Ugyanide vezetett a lumineszcencia vizsgálata is: "A fény ugyanezen hatása jelenik meg a foszforeszcenciában, mégpedig az, hogy katódsugarakat termel, atomokat hoz rezgésbe és ezzel kvantumokat tesz szabaddá" -- állította Nobel-előadásában.[14]

 

Az interpretációban azonban még ennél is továbblépett. Kidolgozta a talán első strukturált atommodellt, benne az atommag előképével.[15] Nobel-előadásban azt mondta: "Megdöbbenéssel láttuk, hogy túlléptünk az anyag ősi áthatolhatatlanságán. Minden anyag atomja betölt egy olyan teret, mely más atomok számára áthatolhatatlan, de az elektromosság finom kvantumai számára minden atom nagyon is áthatolható, mintha finom építőelemekből állna, melyek között üres tér van."[16] Katódsugár-abszorpciós kísérleteiből azt a következtetést vonta le, hogy az atom "abszorbeáló és transzmittáló" részből áll, mert minden atomot azonos építőelemek, úgynevezett dynamidok építenek fel, amelyek száma arányos az atomok súlyával és kifelé elektromosan azért semlegesek, mert a pozitív és negatív elektromos kvantumok egyforma számban fordulnak elő benne, azaz valamiféle dipólok. Mivel azonban a dynamidok a térnek csak kis részét töltik ki (egy köbméterben kb. egy köbmillimétert), az anyag permeábilis. Végkövetkeztetés: "Amit az anyag által elfoglalt térben találhatunk, az csak olyan erőtér, amilyen a szabad éterben is keletkezhet."[17] Vagyis az egész teret az erőteret hordozó éter tölti be, akár van benne anyag, akár nincs.

 

Lenard egész kísérleti munkássága tehát igen nagyfokú koherenciát mutat: valóban az akkor legdöntőbb fizikai, sőt talán a legdöntőbb természettudományos kérdésekre adott sajátos válaszoknak, mégpedig elsőrangúan logikus válaszoknak tekinthetők. Annak pedig, amiért Nobel-előadásában panaszkodott, vagyis, hogy nem azok közé tartozott, kik a gyümölcsöt leszedik, hanem azok közé, akik a fát elültetik és gondozzák,[18]mélységes tudománytörténeti oka volt.

 

 

3. A "deutsche Physik"

 

 

Azt, hogy mi is vezette Lenardot náci nézeteihez, ugyanannak alapján lehet megérteni, mint aminek alapján relatív sikertelenségét. Hiába ismerték el ragyogó kísérleteit, mondanivalóját, vagyis éppen azt, amit kísérletei szolgáltak egyre inkább elutasította a mérvadó tudósközösség. Az X-sugárzás felfedezését Röntgennek, az elektronét J. J. Thomsonnak tulajdonították, neki pedig egyszerű Nobel-díjjal szúrták ki a szemét. Pszichológiailag nem lehetett könnyű feldolgozni.

 

Az egész mögött egy ördögien népszerű ember állt: Albert Einstein. Einstein 1905-ben Lenardtól radikálisan eltérő módon értelmezte a fényelektromos jelenséget, mégpedig úgy, hogy az étert, Lenard alapfogalmát, egyszerűen figyelmen kívül hagyta. Helyette Planck hatáskvantumát használta fel, melyet mindaddig szinte senki nem vett komolyan. Ami azonban még ennél is borzasztóbb, az a speciális relativitáselmélet, amely szinte kísérleti bizonyítékok nélkül (ha csak Michelson és Morley negatív mérését nem tekintjük ennek) arra épített, hogy éter egyszerűen nem létezik, és ugyanezen alapult Einstein gravitációs elmélete is. Már pedig az éter kiküszöbölése csakugyan tragikus Lenardra nézve: ügyes kísérletezővé degradálja, aki ugyan talált egyet-mást, de minden lényeges fizikai állítását a semmiről tett kijelentésnek minősíti. Horribile dictu ez az ember, Einstein, a tudomány sztárjává vált, talán soha nem látott népszerűségnek örvendett.

 

A német fizikusok 1920-as vándorgyűlésén, Bad Nauheimben, mint valami arénában ütközött meg Einstein ellenfeleivel.[19]a történet. Ekkorra már komoly ellentábora szerveződött. Az ellentábor egyrészt politikai ellenfelekből állt, az elvesztett háború miatt frusztrált német hazafiakból, akik a pacifista és a cionizmussal egyre inkább rokonszenvező Einsteinben, a revansizmus egyik legveszélyesebb ellenfelét látták. Másrészt filozófusokból, akik elutasították a bevett ontológiájuknak (pl. tér és idő fogalmaik) ellentmondó nézeteket. Harmadrészt pedig fizikusokból, akik nem tudtak mit kezdeni a relativitáselmélet paradoxonaival és módszereivel.

 

Lenard mindhárom tábor számára kitűnő vezéralaknak minősült. Már csak azért is, mert fokozatosan egyre konzisztensebb filozófiává növesztette nézeteit és sérelmeit. Ami a legszembeötlőbbnek tűnhetett, az a matematika merőben új szerepe a fizikában. Lenard már 1911-ben arról értekezett, hogy jóllehet a fizikában minden kép kvantitatív, két fajta kvantitativitás létezik. Az egyik fajta kvantitatív kép egyenletekhez, közvetlenül a mérési adatok és a matematika közötti összefüggéshez vezet, a másik előbb modellhez, mechanizmushoz mélységes meggyőződéshez, és csak utána a matematikai képlethez. Mindkettő lehet helyes és ekvivalens, de szerinte az utóbbi az igazán tudományos.[20] Szó sincs még fajelméletről és hasonlókról, csupán a mélységes változás észleléséről, és az ezzel szemben kinyilvánított állásfoglalásról.

 

Ebből aztán lassanként kiépítette azt a nézetét, hogy a relativitáselmélet voltaképpen üres matematikai spekuláció, mely szinte semmit nem tett a meglévő ismertekhez, csak matematikai hókusz-pókuszok eredményeként egy csomó zöldséget állított (lásd ikerparadoxon), az általános elmélet pedig mit sem segített a gravitáció jobb megértésében. ő maga viszont a dynamid-elmélet alapján konstruált egy kvalitatív gravitációelméletet, amely szerint az atomon és a dynamidán belül mozognak az elektronok, és az így generálódó köráramok egymásra hatása eredményezi valahogyan a gravitációt.[21]

 

Módszertani és filozófiai ellenvetései néhány év múlva még világosabb formát öltöttek. "Nem tartom helyesnek, -- írta 1922-ben --, hogy a természetkutató ellentmondásban legyen azzal a természettel, amelyben él és amelyről általában gondolkodik, visszahúzódjon egy formulavilágba (Formelwelt), mely nélkül tehetetlen. ... Egyébként is a relativitáselmélet nemcsak matematikai leírásmódot, hanem új világképet (Weltbild) szeretne kínálni, azonban kizárólag a szakmatematikusnak nyújt valamit."[22]

 

És ezen a ponton átlendül a szakmai kudarcai miatt önmarcangoló tudós helyzetéből az előítéletes, ideológus-mozgalmár szerepébe, a több mint egy évszázaddal korábbi, német Naturphilosophie és nacionalizmus talajára: "Az ilyen kutatás egyáltalán nem visz el bennünket a Természet Anyához (Mutter Natur). ... Már a ''relativitáselmélet'' név is csalás a dolgok jelenlegi állása szerint. És még sokkal végzetesebb - és ezért különösen szomorú - egy másik faji szempontból rejtett fogalmi zavar, hogy vajon Einstein úr német természetkutató-e."[23]"Hol marad a német megbízhatóság és alaposság?... Az lenne a jó, ha a szakemberek, nem a saját fejükben keresnék az új ismeretet, mint a régi skolasztikusok, hanem a természetben, saját kezükkel kísérletezve és saját szemükkel megfigyelve, ahogy eddig a gondolkodó Naturforscher dolgozott."[24]Einstein üres matematikája olyan csalás, mint az a sakkozógép, amelyben nem volt semmi, csak egy ember mozgatta a figurákat: Einstein írja a képleteket, nem a természet; helyesebb lenne, ha a tudósok nem saját fejükben kutatnának a természeti törvények után, hanem magában a természetben. "Általában szeretem a világos beszédet minden összefüggésben és nem hallgathatom el az utalást, hogy az említett matematikus ... faji hovatartozását is kijátszotta; ismert zsidó tulajdonság, hogy a tárgyszerű kérdéseket azonnal a személyes vita területére tolják át. Él az egészséges német szellem -- melyet természetesen ápolni és gondozni kell, és vissza kell vonulnia az idegen szellemnek, mely sötét hatalomként föltámad és amely mindenben, amihez a relativitáselmélet tartozik olyan világosan megmutatkozik."[25]

 

Az 1920-as évekre majdnem teljesen előttünk áll Lenard "német fizikája", mely végső kifejtését a harmincas években publikált, gigantikus, négy kötetes művében kapta meg.[26] A fizika ezek szerint két fő részre oszlik: az anyag és az éter fizikájára. Az előbbihez tartozik a mechanika, hangtan, hőtan, az utóbbihoz az optika, elektromosságtan, mágnesség. A "Mutter Natur" megismeréséhez legközelebb az éterfizika visz, mert így jutunk el az egész természetet átlelkesítő Szellemhez.[27] A tudomány története, melyet ismét hatalmas műben mutatott be,[28] azt bizonyítja, hogy a Szellemhez a német Naturforscher-mentalitás vitt legközelebb, és általában az árja "népi" (völkisch), illetve északi (nordisch) gondolkodás, szemben a kalkulatív, spekulatív zsidó mentalitással, mely a legláthatóbban a relativitáselméletben öltött testet, de az újabb fizika más ágazataiban is. Ami a relativitáselméletben értékes (tömeg-energia ekvivalencia), már felfedezték tisztességes "német fizikusok", főleg Hasenörl.

 

A világkép teljesen lecsupaszítva tehát így néz ki. A világegyetemet kitölti az egységes uréter, melynek minden anyagi tárgyhoz kapcsolódó változata az éter. A Szellem hasonlóan betölti a teret, de ez csak az élő anyag molekuláihoz társul, viszont létezik az élő anyag molekulái nélkül is. A fizikai megismerés legmagasabb foka az éterfizika, mert ez visz legközelebb a Szellemhez, mellyel magával nem lehet közvetlen kapcsolatot létesíteni. Az éterfizika egyúttal az emberi megismerés határát is kijelöli: az éter maga közvetlenül nem észlelhető, csak a rá utaló jelenségek alapján tudunk némely tulajdonságáról. Ezeket a jelenségeket azonban csak szorgalmas megfigyeléssel és kísérletezéssel ismerhetjük meg, már csak azért is, mert ez utóbbiak az igazi fizikai kutatás egyedüli legitim eljárásai. A tudomány története azt mutatja, hogy a különféle népek tudósai különbözőképpen űzték a tudományt, de a német kutatók sajátították el legjobban ezt az egyedül legitim módszert. Ezért a német fizika az igazi fizika, minden mást ennek mércéjével lehet megítélni. Szemben áll vele a zsidó fizika, mely elméleteket gyárt, ahelyett hogy új ismeretek szerzésére törekedne.[29] Éppen ezért ez utóbbi szemfényvesztés és üldözendő, éppúgy mint képviselőik.

 

1933-ban hatalomra került Hitler. Közben Lenardhoz csatlakozott egy másik Nobel-díjas fizikus, Johannes Stark, és a "deutsche Physik" mozgalommá duzzadt.

 

 

4. Lenard pozsonyi öröksége

 

 

A "német fizika" gondolatmenete viszonylag jól érthető egészen az éterhez való ragaszkodásig. Lenard legfőbb gondolatai az éterre irányultak, nem tudta elfogadni, hogy a tudósközösség teljes fogalmi keretét elvetette. Mindez jól magyarázza relativitáselmélet-ellenességét, és ezen keresztül matematika-, vele elméletellenességét. Fajgyűlöletét, fasizmusát azonban nem. Ehhez előbb meg kellett gyűlölnie magát az étert tagadó elmélet megalkotóját, ami sehogyan sem következik az elmélet elvetéséből, azután pedig a személyes gyűlölködést ki kellett terjesztenie egy egész etnikumra, amelyhez az alkotó tartozott. Ez már olyan távol van a racionális érveléstől, hogy csak valamiféle pszichológiai okokra gyanakodhatunk.

 

Philipp Lenard Lénárd Fülöpként született 1862-ben Magyarországon, Pozsonyban, egy tipikus több nemzetiségű városban, ahol főleg magyar, szlovák, német és zsidó eredetű lakosság élt. Minthogy a többség német ajkú volt, Pozsonyt némelyek Bécs külvárosaként emlegették. Lénárd családját apai ágon Tirolból eredeztette az 1600-as évekből, anyai ágát, a Baumann családot, Badenből, de ezt kevésbé pontosan tudta visszakövetni.[30] Otthon németül beszéltek, de "az iskolákban magyarként neveltek, és ezért nem haragszom." -- írta önéletrajzában -- "Az iskola szilárd erkölcsi tartást adott, nem találtam ilyet az osztrák iskolákban végzett fiatal emberek között. A magyar irodalom és történelem, ahogy tanították nagy mélységeket és érdekességeket tartalmazott, egyébként a német nyelv és irodalom szintén tantárgy volt. Így aztán semmi sem hiányzott nekem az iskolából; a tanárral csak magyarul beszéltünk (különösen körülbelül 1877 után), egyébként azonban tetszés szerint németül is."[31] A tanítási nyelv ebben a korszakban szinte teljes mértékben magyar volt.[32]

 

Az iskola a szokásosnál mélyebb benyomásokat hagyott Lénárdban, főleg mert őt magát igen hamar érdekelni kezdte a természettudomány, a szülői házban viszont, ahol kilenc éves koráig tanították, senkit. Édesapja borkereskedő volt, és mindig abban reménykedett, hogy fiának adhatja majd át az üzletet. "A pozsonyi "Dómiskolában" nemcsak rajzból és geometriából részesítettek kitűnő tanításban" -- emlékezett Lénárd --, "a felejthetetlen Frint tanár úr mint jellemnevelő is örömet szerzett nekem az euklidészi tanokkal és a szigorúan következetes gondolatokkal a bizonyítások során, hanem a magasabb osztályban, amelybe 13 évesen jártam, már kémiatanítás is folyt. Ezt Lucich, az ottani patikus végezte, egy bizonyos teremben, mely tele volt mindenféle álomszerű gyönyörűségekkel; üvegkészülékek tömege állt körben, úgy hogy még ma is csodálkozom, hogy a nagy durvaság ellenére, valamelyik iskolatársam nem csinált valami bajt. Lucich igazi kísérleti előadásokat tartott kémiából, melyek a legnagyobb élvezetet adták számomra; egész életemben megőriztem mindazt, amit ott láttam és hallottam."[33]

 

Ettől kezdve minden zsebpénzét arra költötte, hogy játék helyett kísérleti eszközöket vegyen és legjobb barátjával kipróbálja a látott kísérleteket. Hamarosan beiratkozott a pozsonyi reáliskolába. Itt "alaposan megtanították a fizikát és matematikát; ezek számomra oázisok voltak a többi tárgy pusztaságában, melyből csak az iskolaigazgató, Samarjay, által tanított magyar irodalom volt kivétel, ami a legfontosabbnak tűnt a számomra. (lábjegyzetben: Sokkal később is szívesen olvasom újra a magyar költőket saját nyelvükön: Kölcsey, Vörösmarty, Petőfi mellett főleg Jókait.) Sem Politkeit a matematikában, sem Klatt Virgil a fizikában nem törekedett másra, mint hogy egészen szárazon adjon elő, és nem tett engedményt az átlagos fiatal emberek felületes vágyainak, ahogy a mai iskolai módszer nyilvánvalóan sokszor megteszi. ... Minden jelenséget egyszerű, gyakran maga Klatt által készített készülékeken mutattak be, és így magát a természeti folyamatot kellett megismerni."[34]

 

Innen származik tehát Lénárd kísérleti ízlése és az a benyomása, hogy a természettel közvetlenül is kapcsolatba tud lépni. Minden szabad idejében megszállottan kísérletezett, állandóan azon törte a fejét, mit próbálhatna még ki önmaga is. A paradicsomot a városon kívüli kertjük jelentette, amelyben kis faház állt, és szülei engedélyével itt rendezhette be műhelyét, laboratóriumát. Vásárolt egy ismeretterjesztő könyvet, amely tartalmazott egy naptárt és a naptár minden lapján egy-egy elvégzendő kísérletet. Ahogy haladtak a napok, lassanként igen komoly tudásra tett szert, és meglepően alapos kísérletező technikára. A fűben heverészve megtanulta a differenciálszámítást, mert a könyvei ezt is használták, megértésükhöz egyszerűen nem nélkülözhette. Sokáig makacsul kitartott amellett, hogy mindent egyedül csinál, felnőtt tanácsot nem hajlandó kérni. Szülei azonban "mindezt nem szívesen látták, és ez növekvő - bár többnyire rejtett - konfliktust okozott, amely további fejlődésemet kedvezőtlenül terhelte meg."[35]

 

A másik fő szórakozása, a fényképezés volt, melyet nagybátyja Eduárd Baumann segített, ösztönzött. A gépet Lénárd maga készítette, a laboratóriumi munkát maga végezte. Télen készülékeket gyártott, asztaloskodott, fémmegmunkálást végzett, még barométert, sőt spektroszkópot is épített, amivel megismerte az anyagok spektrumát, nyáron pedig a kerti kisházban végezte a könyvekből kiolvasott kísérleteket szigorú egymásutánban. Mindez óriási jelentőségűvé vált később a kísérleti fizikában.

 

Pozsonyban alakult ki első "tudományos együttműködése" is. Az lett minden "kívánságom, hogy az oly szívesen hallgatott és látott fizikatanáromnak, Klatt Virgilnek segíthessek a ''fizikai kabinettben'' végzett munkájában. Úgy próbáltam megvalósítani, hogy a fizikaórák előtt a folyosón, mely a fizikai kabinettet az osztályteremmel összekötötte, megfigyeltem, tudok-e valamit segíteni a készülékek odavitelében. Később már vasárnap délelőtt is szabad volt jönnöm. ... A gyenge kezdetből fejlődött ki a teljes és szabályos együttműködés Klattal a "kabinettben", mely tágas, három ablakos szoba volt. ... [A vasárnap délelőttöket] Klatt ott szokta eltölteni. Kedvtelésből dolgozott, akkoriban főleg a foszforok, "világítókövek" (Leuchtsteinen) előállításán, mely felkeltette legmélyebb érdeklődésemet."[36]

 

Így kezdődött és több évtizedig folytatódott Lénárd foszforeszcencia-kutatása, mely éterfizikájának részét képezte, és Nobel-díjában is szerepet játszott. Német professzorként is visszajárt a "kabinetbe", és diákjait is elküldte. Lassanként, fokozatosan megszületett Klattal írt két közös cikke.[37] Nyilván valahogy csatlakozott hozzájuk Klatt fia is, aki később Budapestről, Klupathy Jenő laborjából datálta hasonló témájú több részes közleményét.[38]

 

Még a katódsugárzás iránti érdeklődése is erre az időszakra nyúlik vissza, és csak a véletlenen múlott, hogy nem kezdte el ezt is komolyan kutatni Klattal. A pozsonyi Krapp-könyvesboltban "egy sárga kötet feküdt, melynek címe: ''Sugárzó anyag vagy a negyedik aggregált állapot, William Crookes F.R.S. előadása''. Ez a cím felkeltette a legnagyobb bámulatomat. ... A kinetikus gázelméletet már akkoriban alapjaiban ismertem, és ezért Crookes bevezetését jól tudtam követni; a legfontosabbak a nagy légritkításnál történt gázkisülés jelenségei voltak, melyeket jó ábrákkal írt le a könyv. A könyvből hamarosan megismerhettem mindegyiket, de az a vágyam támadt, hogy a valóságban is megnézzem őket. Kiderült, hogy Klatt az előadást már szintén ismerte, sőt az egyik Crookes által leírt kisülési csövet, amely később vált kaphatóvá, Bécsből már meg is rendelte."[39]Az iskolai felszerelés azonban nem volt mindenhez elegendő. Maguknak kellett szikrainduktort készíteniük, amiben "jóindulatúan segített bennünket egy valóságos bűvész, a nyugdíjas, korábbi cukrász, Kőszeghi úr, aki mindig vidám és segítőkész öregúr volt és mindig örömmel üdvözöltük a fizikai kabinetben. Amikor az induktor jól sikerült, Klatt azonnal elhatározta, hogy készítünk egy még nagyobbat, majd egy kisebb harmadikat is. Az induktorok jól sikerültek, a legnagyobb biztos még ma is a pozsonyi iskolai gyűjtemény értékes darabja --amikor a csehek 1918-ban birtokba vették Pozsonyt és Klattot durván elküldték szeretett kabinettjéből, nem mindennel bántak rosszul. A közepes méretű induktor, mely 40 kilométer drótot tartalmazott a hat részből álló szekunder tekercsen, később az én tulajdonomba került; ez tette lehetővé az összes katódsugár-kutatásomat (1893-1898). A harmadik, legkisebb induktor Köszeghi úré lett."[40]

 

Eltekintve egy pillanatra a kedélyes kisvárosi vasárnaptól, amikor a pozsonyi tanár a szertárban egy diákjával és egy nyugdíjas cukrásszal éppen a tudomány élvonalát reprodukálja, érdemes felfigyelni arra a kevésbé nosztalgikus elemre is, hogy a derék férfiak a tudományt minden tudatos elméleti megfontolás nélkül azonosították a természethez fűződő megfigyelő és kísérletező kapcsolattal. Ebben az időben ez nem alakult még filozófiává Lénárdban: magától értetődött, a kert szépségei, a világ érdekessége sugallta. "Lelkesedésemet felkeltették a kertben található élőlények, növények, még inkább állatok, rovarok, csigák és békák; ... apám esténként ''az üzletből'' a kertbe jött felfrissülni, én pedig a leggyorsabban felmásztam a szilvafára, hogy a kért öt szép gyümölcsöt lehozzam."[41] Ezt a féle emocionális természetszeretetet, mely a német romantika óta nagyon sok német gondolkodóra jellemző (pl. Heisenbergre is), éppúgy Pozsonyból vitte magával Lénárd, mint a szikrainduktort vagy éppen a megfigyelő-kísérletező tanulást, mely a modern fizika korában átalakult könyvből tanulássá, a kísérletek pedig "szemléltetéssé" fokozódtak le. "Nem akartuk a jelenséget készen kapható csőben megnézni," -- írta, inkább bíbelődtek a rossz pumpával, illetve Lénárd megtanulta egy kis angol könyvecskéből az üvegfúvás fogásait, mely későbbi kísérletező művészetének szintén fontos elemévé vált.[42]

 

A katódsugár-kísérleteiben döntő szerephez jutott vákuumtechnika alapelemeit is a kabinettben sajátította el, amikor a különféle kisülési csövekből maguk szivattyúzták ki a levegőt, az iskolai pumpa javítgatásával, és azzal, hogy "Klatt és én felváltva adtuk bele minden testi erőnket a pumpálásba a kitűnő sós kiflin keresztül (aligha sütik ma jobban), amit a közelben vettem, és amely közben megszilárdult."[43] (Nyilván ez szolgált "szigetelőzsír" gyanánt.)

 

Lénárd intellektuális fegyverzetének meglepően nagy részét kovácsolták tehát Pozsonyban: természetszeretét, a tudományról alkotott felfogását, filozófiáját, alapvető módszereit, érdeklődési körének jelentős részét és még egy eszközt is. Mindemellett a magyar irodalom és történelem hősi mítoszait, és valamiféle pontosan meg nem határozott erkölcsi álláspontot is.

 

 

5. Lénárd és Lenard kapcsolata a magyarországi tudományhoz

 

 

A középiskola után következtek a családi konfliktusok. Lénárd Fülöpnek apja üzletét szánták, nem a természettudományt. Nem tehetett mást, elkezdett borkémiát tanulni, ami azért mégis közelebb esett hajlamaihoz, mint a kettős könyvelés vagy a menedzselés. De nagy csalódás érte.

 

Előbb, 1880-ban, a bécsi Technische Hochschulera iratkozott be, és azt remélte, hogy csodálatos új kísérleteket lát majd, és új szemléletmódot tanul. A főiskola azonban "nem hozott számomra semmi lényegesen újat" -- írta 1925-ben. Külön nehezményezte, hogy a professzorokhoz nem lehetett csak úgy odamenni és kérdezni: a hierarchikus sorrend szigorú betartásával, előbb a tanársegédhez kellett fordulnia, és így tovább. Átiratkozott tehát Budapestre, ahol azonban szintén nem érték mélyreható élmények "kivéve a budapesti kémiai előadásokat, különösen Thanéit (Bunsen tanítvány volt), bár anyagukat tekintve nem kínáltak lényegesen újat."[44]

 

Hamarosan (már 1882-ben) abbahagyta az egészet, visszaköltözött Pozsonyba, hogy munkába álljon. Csupán annyit tudunk tehát regisztrálni erről az időszakáról, hogy a budapesti egyetemen tanult kémiát, és Thant becsülte a legtöbbre. Olyan sokat tanult meg Pozsonyban, hogy az egyetem már nem nyújtott semmit. Hosszas családi alkudozások után végül is 1883-ban kijutott Heidelbergbe, hamarosan ledoktorált, és megkezdte Naturforscher pályáját.

 

"Ezután pénzforrást kellett keresnem, amellyel a laboratórium igen költséges felszerelését meg tudom vásárolni. Nehéz volt a kezdet; sikertelenül pályáztam asszisztensi állásra Budapesten, de fél évvel később elnyertem egy felszabaduló asszisztensi állást Quinckénél Heidelbergben."[45] Az utóbbi félmondatot pontosan kell olvasni: nem az történt ugyanis, hogy Budapestre csakúgy beküldött egy pályázati papírt, és a kényes és igényes egyetem elutasította, hanem az, hogy 1887-ben Budapesten kutatott, Eötvös környezetében, de a fél év munka után sem kapott állást, mert nyilván nem nyerte el a professzor tetszését. Ebben nyilván Eötvös konzervativizmusa is szerepet játszott, aki Maxwell-gondolataival sem tudott azonosulni.[46] Ez után került végleg Németországba.

A németországi állások azonban a legkevésbé sem vonták maguk után a magyar tudósközösségből való exkommunikációt. A Magyar Tudományos Akadémia 1897-ben megválasztotta levelező tagjának, (mely csak magyar tudósnak járt), 1907-ben pedig tagjának.[47] Székfoglalóját Lénárd kötelezettségei miatt Szily Kálmán olvasta fel, később pedig megjelent az Akadémia folyóiratában.[48] Az első világháborúig Lénárd neve gyakran bukkant fel a magyar szakirodalomban mint "külföldön élő hazánkfia", aki ragyogó sikereket arat, csodálatos eredményeket ér el; olykor lefordították egy-egy cikkét is, első sorban Nobel-előadását.[49] Az első magyar Nobel-díjról persze szinte minden tudományos fórum hírt adott, olyan szerzők tollából, mint Zemplén Győző vagy Klupathy Jenő, akik nem győzték hangsúlyozni Lénárd magyarságát.[50]

 

Ebben az időben még nagyon is éltek Lénárd Fülöp személyes kapcsolatai is. Magyar vonatkozású és részben magyar nyelvű levelezését 1884-től 1911-ig sikerült nyomon követni, és ebből minden kétséget kizáróan derül ki eleven kapcsolata a magyarországi tudósközösséggel.[51] A levelek egyik része hivatalos jellegű; szó van bennük az akadémiai előadásáról, publikációk elhelyezéséről és cseréjéről, kisebb ügyekről, utazásokról. Amikor a Klattal közösen írt dolgozat közléséről levelezett, azt írta: "Klatt úr régi fizikatanárom a pozsonyi reáliskolában, akinek sokat köszönhetek. Ezt a munkát az utolsó 15 évben gyakran közösen végeztük a szünidők alatt Pozsonyban... Súlyt helyeztem arra, hogy a címben Klatt úr neve álljon az első helyen...szeretném, ha kitűnne, hogy a munka Magyarországon keletkezett."[52] Kérését a szerkesztők nem teljesítették. A lumineszcenciáról írt könyvét azonban első fizikatanára, Klatt emlékének ajánlotta.[53]

 

A levelezésből az is kiderül, hogy hazalátogatásaikor felkereste az Akadémia vezetőit, egyszer pedig afölött sajnálkozott, hogy nem sikerült meglátogatnia Eötvöst, Fröhlichet és Zemplént, és ezzel azt is elárulta, kikkel állt kapcsolatban. Gyakran kimondottan hangsúlyozta magyar hazafiságát: például amikor a nyelvhez való vonzódásáról írt ("feleségem születésnapom alkalmával Mikszáth Egy választás Magyarországon c. könyvével eredetiben örvendeztetett meg [sic]")[54], másutt "hazafias üdvözlettel (patriotischen Grüss)" zárta sorait.[55] Hosszú privát levelezést folytatott barátjával, Kalecsinszky Sándorral, a földtani intézet általában rossz kedvű vegyészével, aki teljes részletességgel tájékoztatta az itteni viszonyokról.[56] Egy helyen Kalecsinszky azt írta: "Mindent összevéve igazán nagyon helyes, hogy a kedvező alkalmakat Németországban igénybe vetted és nem maradtál idehaza, mert nálunk alig lett volna alkalmad tudományosan működhetni, és igy annyi elismerést és kitüntetést sem igen nyerhettél volna el."[57]A levél dátuma 1905, messze Trianon előtt. Kalecsinszky halálakor, 1911-ben, Lénárd egyik levelében közölte, hogy "még az utolsó időkben is leveleztünk egymással a rádióaktív anyagok magyarországi kutatása tárgyában, amelytől sokat vártam. Nincs kétség afelől, hogy Magyarországon nemcsak balneológiai vonatkozásban, hanem a rádiumlelőhelyek tekintetében is minden lehetőség adva van."[58]

 

A magyarországi tudományos intézmények közül nem csak az Akadémia, hanem az egyetemek is számoltak vele. A kolozsvári egyetem 1902-ben meghívta a megüresedett fizikai tanszék professzorának, mégpedig a matematikai fizikus Farkas Gyula javaslatára. Bár Lénárd végül is elhárította a meghívást, komolyan fontolóra vette.[59] Még 1914-ben is kapott magyarországi ajánlatot: Jankovich oktatási miniszter felkérte, hogy az új pozsonyi egyetemen foglalja el a fizikai katedrát.[60]

 

Nyolcvanadik születésnapján 1942-ben, már nem politikai felhangok nélkül ünnepelte Pozsony Lénárdot. Az újságokban hosszú, fényképes cikkek jelentek meg róla, utcát neveztek el Lénárd Fülöpről és a város díszpolgárává választották. A Magyar Hírlap pozsonyi kiadása interjút készített vele, és hangsúlyozta, hogy "Az elsők között volt, akik nyíltan odaálltak Hitler Adolf mellé, mert -- mint mondja -- rögtön látta, hogy ez az ember van hivatva Németországot újrateremteni. ... Ismeretes Einstein és követőivel vívott heves harca a természettudomány tisztasága érdekében."[61]

 

Túlélte a Harmadik Birodalom összeomlását. Samuel Goudsmit, a szövetségesek titkos Alsos akcióját vezető, kitűnő holland fizikus írta: "Amikor az amerikai csapatok elfoglalták Heidelberget, Lenard elmenekült. Nyilván attól félt, hogy embereink azonnal agyonlőnek egy ilyen fontos nácit. Egy közeli faluban bujkált, és néhány hét múlva föladta magát az amerikai katonai hatóságoknak. Ezek az Alsos missziótól kértek tanácsot. Azt mondták, Németország legnagyobb tudósa megadta magát a helybéli szolgálatvezetőnek, mit tegyenek vele. ''Ne törődjetek vele, hagyjátok futni" -- mondtam. Egy náci számára ez nagyobb büntetés volt, mint ha perbe fogták volna Nürnbergben.''[62]

 

Egy Berlin melletti faluban, Messelhausenben halt meg 1947-ben.

 

 

6. Reflexiók

 

 

Lénárd Fülöp átalakulása, tündöklése és bukása az egész tudománytörténetben páratlan világossággal mutatja meg a nagy tudományos változások tragikumát. Azt, amikor az igazi nagy tehetség elköteleződik egy végnapjait élő megközelítésmódnak, módszernek és filozófiának, amely azonban még nem veszítette el heurisztikus erejét. Lénárd ugyanis a mechanikai világképből átlépett az ígéretes, de végül nagyon rövid életűnek bizonyult elektromágneses világképbe, a modern fizikai világképbe azonban már nem. Ragyogó kísérletekkel igazolni vélte éterfizikai feltevéseit. Katódsugár vizsgálatai, az első elektronkísérletek, a fényelektromos jelenség pontos kimérése és a foszforeszcencia tanulmányozása gyönyörűen egybecsengtek az elektron Lorenz-féle éterelméleti koncepciójával. A Lenard-ablak segítségével végzett kutatások, továbbá az 1896-ban felfedezett radioaktivitás tanulmányozása Lenardot elvezette a strukturált atom feltételezéséhez, ahhoz, hogy az atom nagyobb részét nem anyag, hanem az ezen áthatoló éter tölti ki.

 

És akkor a semmiből előlépett egy fiatal berni szabadalmi ügyvivő, Einstein, aki éppen a professzor Nobel-díjának évében a professzor teljes nézetrendszerének ellentmondó állításokat tett. Ez valóban példátlan, de talán még példátlanabb, hogy ezeket az állításokat lassanként egyre többen komolyan vették! Hiszen Einstein nem figyelt meg addig ismeretlen természeti jelenséget. Nem szerkesztett új műszert, nem végzett bravúros megfigyeléseket. Csupán bizonyos feltevésekkel élt, és a machista ismeretkritikát megdöbbentően kreatívan hozta összefüggésbe viszonylag egyszerű matematikai formulákkal. Lenard pedig megérezte, hogy nem egyszerű tudományos érvvel áll szemben.

 

A fizikában valami egészen mélyen új történt ezzel a lépéssel, ami túlment a kísérletezésen, matematikai levezetésen, módszertani szabályokon. A tudománynak talán abban a mélyrétegében történt átalakulás, amit Polányi Mihály hallgatólagos komponensnek nevezett. Az előfeltevések, a normák változtak meg. Ilyen körülmények között egyáltalán nem világos, meddig ér a tudomány, mikor kezdődik az üres spekuláció vagy a pszeudotudomány. Márpedig az utóbbiak elleni védekezés egyrészt a tudósok etikai kötelessége, másrészt viszont nem elégséges hozzá a tudományos érvelés fegyverzete. Ezt a csatát nem a laboratórium és nem is a fekete táblára felírt képletek eszközeivel vívták. Itt a szorosan vett tudományon kívüli tényezők jutottak döntő szerephez. Ezt is megértette Lenard.

 

ő is kilépett tehát a tudományból. De ő az új elmélet alkotójának, nem pedig jellegének vizsgálatába fogott, és olyan etikai megfontolásokhoz jutott, amelyek szembekerültek a tudományos ethosz minden szabályával és a civilizált világ minden hallgatólagos megállapodásával. Így lett az 1910-es években még csak felháborodott Lenard már a húszas években a hitlerizmus ideológusa, egyik támasza, büszkesége, és egyszersmind pusztítója is lett, minthogy jelentősen hozzájárult a fizikus élvonal megosztásához, eltávolításához, végül alapos tönkretételéhez, ami fontossá vált a háború kimenetele szempontjából.

 

Lenard, úgyis mint Lénárd, nagyon nagy örökséget vitt magával Magyarországról, kivált Pozsonyból. Éppen annyira magyar Nobel-díjasnak kell tekintenünk, mint a másik multikulturális városból, Budapestről származó kollégáit: Gábor Dénest, Hevesy Györgyöt, Wigner Jenőt és társaikat. Lénárd közeli magyar kapcsolatait csak az első világháborúig tudtuk kimutatni, de már ekkor sem volt fiatal, belépett ötvenes éveibe. Az egyértelmű, hogy magyarságának tudományos szempontból nagyon nagy jelentősége volt. De vajon a Monarchiában élő Magyarország csak Lénárd kulturális és tudományos fejlődéséhez járult döntően hozzá? Vajon az, hogy szülővárosa, ha kellett, éppen nácizmusa miatt becsülte, ha kellett tudománya miatt, nem olyasmire utal-e, hogy Pozsonyban a tudomány mellett a gyűlölködést, nemzetiségi, vallási ellentéteket is meg lehetett tanulni? A korszak Magyarországára és Monarchiájára jellemző nemzetiségi széthúzás nem hagyott esetleg igen mély nyomot Lénárd Fülöpben, netán olyan mélyet, mely eldöntötte a többszörösen frusztrált Philipp Lenard professzor magatartását is? Vajon a "német fizika" gyökerének egyik ága nem a magyar talajban nőtt?

 



[1] Írásom más szerkezettel és kisebb változtatásokkal megjelent a Fizikai Szemlében. Tartalma miatt a Szerkesztő úr úgy látta azonban, hogy a Világosság olvasóközönségét, mely jelentősen eltér a Fizikai Szemle olvasóitól, is érdekelheti az írás.

[2] P. Lenard, "Über Kathodenstrahlen in Gasen van atmosphärischem Druck und im äussersten Vakuum", Sitz.-ber. Berl. Akad. 1993. Január 12. Ann. Physik. 1895, 56:255-275.

[3] J. J. Thomson, "Cathode Rays", Phil. Mag., 1897, 44:293-316.

[4] P.Lenard, "On cathode rays," Nobel Lectures, including presentations, speeches and laureates'' biographies:Physics, 1901-1921. (Amsterdam: Elsevier, 1967).

[5] A La Caze díjról beszámolt a Gyógyszerészi Hetilap 1898, 37:109.

[6] Lásd Elisabeth Crawford, The beginnings of the Nobel Institution: The Science Prizes, 1901-1915. (Cambridge, London, etc.: Cambridge University Press, 1984). 98.o.

[7] P. Lenard, "Erzeugung von Kathodenstrahlen durch ultraviolettes Licht", Ann. Physik, 1900, 2:359-375.

[8] P. Lenard, "Über die lichtelektrische Wirkung" Ann. Physik, 1902, 8:149-198.

[9] P. Lenard és V. Klatt, "Über die Erdalkaliphosphore", Ann. Physik, 1904, 15:633-672.

[10] Lenard talán leghíresebb tanítványa, Karl Ramsauer amikor hat pontban felsorlta mestere legfőbb tudományos eredményeit, a fentiekhez még hozzáfűzte a villámlás tanulmányozását. Karl Ramsauer, "Philipp Lenard 1862-1957", Physikalische Blätter, 1957, 13:219-221.o.

[11] Lenard, Nobel lecture, 116.o.

[12] Vö. Bruce R. Wheaton, "Philipp Lenard and the Photoelectric Effect, 1889-1911", Historical Studies in the Physical Sciences, 1978, 9:299-322.  299-322.o.

[13] Lenrad, Nobel-lecture, 11.o.

[14] Lenard i.m. 124.o. A szövegben Klattal közösen írt, már idézett munkájára hivatkozott.

[15] P. Lenrad, Über die Absorption von Kathodenstrahlen verschiedener Geschwindigkeit, Ann. Physik, 1903, 12:714-744.

 

[16] Lenard, Nobel-lecture, 126.o.

[17] Uo. 128.o.

[18] Uo. 105. o.

[19] A konferencia jegyzőkönyve nem maradt fenn, ezért a másodlagos források nem teljesen egyöntetűen számolnak be az eseményekről. A korszak történetével foglakozó művekben szerepel. Vö. pl. Philipp Frank, Einstein: His Life and Times, (London: Jonathan Cape, 1948). 200.o.

 

[20] Philipp Lenard, Ather un Materie (Heidelberg: C. Winter, 1911).

[21] Philipp Lenard, Über Ralativitätsprinzip, Ather, Gravitation. (Leipzig: Verlag von Hirzel, 1918).

 

[22] P. Lenard: Über Ather und Uräther, (Leipzig: Verlag von Hirzel, 1922). 3.o.

[23] Viel verhängnissvoller noch -- und daher besonders traurig -- ist allerdings eine andere, vor nicht Rassenkundigen versteckte Begriffsverwirrung, welche um Herrn Einstein als deutschen Naturforscher schwebt. Uo. 5.o

[24] Lenard, i.m 7.o.

[25] Uo. 9.o.

 

[26] Philipp Lenard, Deutsche Physik, (München: I. S. Lehmanns Verlag 1937).

[27] "Az éter összességében hasonlóságot mutat a szellemvilághoz (Geisterwelt). Nem kétséges, hogy maga a tér, mely az étert tartalmazza, valamiképpen a szellemet is tartalmazza, amit az élőlényekben anyaghoz kötve találhatunk; ... minden molekulánkban ott van szellemünk mint kísérő, de nem tudjuk leírni, csak a nagy molekulákat. A szellem éppannyira szabad az anyagtól, amennyire az élet kezedete előtt volt.  Lehet, hogy a szellem köti össze a teret és az időt." I.m. 4. köt. 265-267. o.

[28] Philipp Lenard, Grosse Naturforschr: Eine Geschichte der Naturforschung in Lebensbeschreibungen, (München: J. F. Lehmanns, 1930).

[29] Lásd A. D. Beyerchen, Scientists under Hitler: Politics and the Physics Community in the Third Reich, (New Haven, London: Yale University Press 1977) 123-140.

[30] Az életrajzban jelentős mértékben támaszkodtam Lenard saját visszaemlékezéseire, melyek nyomtatásban nem jelentek meg. Philipp Lenard, Erinnerungen eines Naturwissenschaftlers, der Kaiserreich, Judenschaft und Hitler erlebt hat. Geschrieben September 1930 bis März 1931. (Office for History of Science and Technology, University of California Berkely-ban őrzik mikrofilmen; és számítógépes átiratban.)

[31] Ez a szöveg nem szerepel az amerikai mikrofilmen. 1925-ből származik és Stuttgartban őrzik, címe: P. Lenard, Kürzer Lebenslauf. Köszönettel tartozom Dr. Dieter Hoffman, berlini fizikatörténésznek az anyag elküldéséért, és a kutatási együttműködésért.

[32] Bozóky Endre, A magyar állami főreáliskola története 1850-1937, (Pozsony: 1895.).

[33] Lenard, Erinnerungen, 10.o.

[34] Uo.

[35] Lenard, Erinnerungen, 11.o.

 

[36] Lenard, Erinnerungen, 13-14.o.

 

[37] V. Klatt, P. Lenard, Wied. Ann. Phys., 1889, 38:90., és Lenard, Klatt i.m.

[38] Klatt Román, "A földalkáliszulfidok foszforeszcenciája", Math. Fiz. Lapok, 1901, 10:182-201, 235-249, 284-299.

[39] Lenard, Erinnerungen, 15.o.

[40] Lenard, Erinnerungen, 15.o.

[41] Lenard, Erinnerungen, 11.o.

[42] Uo.

[43] Lenard, Erinnerungen, 16.o.

[44] Lenard, Kürzer Lebenslauf, id. hely.

[45] Uo.

[46] Habán Mihály, "Lenard Fülöp munkássága" Uránia, 1913, 14:283-288. Arról, hogy Eötvös mellett dolgozott lásd Zemplén Győző, "Lénárd Fülöp", Természettudományi Közlöny, 1906, 38:16.o., és Strausz Ármin, "Lénárd és Röntgen", Természettudományi Közlöny, 1896, 28:169-182.

[47] Csak 1830-1869 között létezett "külföldi levelelezőtagság". Ezt követően a külföldi tudósok "külső tagok" voltak egészen 1949-ig. Szalai Sándor és Szántó Lajos (főszerk.), ''A Magyar Tudományos Akadémia 150 éve adatokban'', (Budapest: Akadémiai Kiadó, 1975.) 21.o.

[48] Lénárd F, "Az elektromos erővel párhuzamosan irányított katódsugarak magatartásáról", Magyar Tudományos Akadémia Értesítője, 1896, 16:266.o. A felolvasásról beszámolt a Gyógyszerészi Értesítő 1898, 6:335.o., itt szerepel Szily neve.

[49] Vö. Strausz Á és Zemplén Gy, id. cikkei, illetve Lénárd Fülöp, "A katódsugarak",(Nobel-előadás), Uránia, 1907, 8:3-13. Lénárd Fülöp, "A katódsugarakról", Math. Fiz. Lapok, 1895, 4:26-30. (Ismerteti Csemez József.) Nobel-előadásának megjelenéséről Uránia 1906, 7:515.o. Gyógyszerészi Hetilap, 1901, 52:44.o., Gyógyszerészi Értesítő, 1905, 13:1035.o. Vegyi Ipar, 1906, 5:1-4. stb.

[50] Zemplén, i. m., Klupathy Jenő, Lénárd Fülöp, Uránia, 1906, 7:1-2.

[51] Az Akadémián őrzött levelekről feltételezték, hogy Eötvösnek íródtak, de ez nyilvánvalóan tévedés. A címzett tehát egyelőre ismeretlen, lehetséges, hogy Szily. Lásd RAL 305/1898 és 427/1898., továbbá Kézirattár MS 4752/64-69. Levelezésének részletes ismertetésére érdemes lenne egyszer vissszatérni. Itt nincs rá hely.

[52] 1904 augusztus 17-én kelt levél. A cikk: Lenard Fülöp, Klatt Virgil, "Földalkáliphosphorokról", Magyar Tudományos Akadémia Értesítője, 1904, 22:460.

[53] Ph. Lenard, F. Schmidt, R. Tomacshek, Phosphoreszenz und Fluoreszenz. Handbuch der experimental Physik, (Leipzig: 1928).

[54] 1911 június 11-én kelt levél.

[55] 1904 augusztus 17.

[56] A levelezésnek csak a Kalecsinszky által írt részét sikerült eddig megtalálni. Deutches Museum Bibliothek, Urkunden- u. Handschriften-Sammlung, 26 levél. Köszönettel tartozom Vámos Évának, hogy hozzásegített a levelek megszerzéséhez.

[57] 1905 július 14-én kelt levél.

[58] Lénárd levele ismeretlennek 1911 június 11.-én.

[59] A meghívás dokumentumai érdekesen rajzolják meg a kolozsvári egyetem aktuális helyzetét, a tanítási és kutatási lehetőségeket. Az anyag részletes ismertetését későbbre kell halasztani. Megtalálható a Deutsches Museum már említett helyén.

[60] A felkérő levelet idézte Dieter Hoffmann, "Philipp Lenard in seinen Beziehungen zu seiner Heimstadt", V. Zbornik dejin fyziky, 1987 c. kiadványban megjelent írásában. A levél kelt 1914 Január 7.

[61] "Megemlékezés Lénárd professzor pozsonyi diákéveire", Magyar Hírlap (pozsonyi kiadás) 1942 június 11. 6.o.

[62] Samuel A. Goudsmit, Alsos, (Los Angeles, San Francisco: Thomas Publishers, 1983). 83-84.o.



További információk: http://www.pointernet.pds.hu/kissendre







Hirdessen itt! A szükséges információkat elolvashatja, ha erre a szövegre kattint.


A fenti dokumentummal kapcsolatos felelősség meghatározása