Kiss Endre főoldal   Társadalomlélektan






Tartalomjegyzék A család egykor és ma Írok  tehát vagyok Utolsó lap

A zsidóság 1945 után Beszélgetés Schwarz Sándorral

2009
Szerző: Marsó Judit


Mobil View / Mobil telefon nézet




A zsidóság 1945 után – Beszélgetés Schwarz Sándorral

 

Marsó Judit

 

A zsidó történetet más népek történeténél nagyobb mértékben jellemzi az, hogy katasztrófákon és újjászületéseken keresztül halad a mindenkori jövő felé. Történelmének tragikus fordulatai és a benne rejlő elpusztíthatatlan őserő tették a zsidóságot az örök újrakezdés népévé.

 

A II. Világháború kitörésekor kb. 9.500.000 volt az európai zsidóság száma. A háború befejezését már csak 4.250.000 érte meg. Az európai zsidóság létszámának több mint a felét, a világ zsidósága, több mint egy harmadát veszítette el.”[1]  A hazai zsidóság közel 60 százaléka, ezen belül a fővárosi zsidóság mintegy 40, a vidéki 75 százaléka pusztult el. Stark Tamás számításai szerint 440-500.000 főre tehető a magyarországi zsidóság vesztesége. Az 1946-os összeírás szerint 165.330 főt tett ki a zsidóság létszáma hazánk területén, de a vidéki felvétel csak részleges volt.[2] A kutatók általában 220 és 260 ezer főre becsülik a vészkorszak túlélőinek számát.

A háború, illetve a vészkorszak traumájának feldolgozása problematikus, mivel elmaradt a múlttal való őszinte szembenézés, s a zsidókérdés újragondolása (az ún. kisnyilasok, s ezzel együtt a felelősség kérdése, a népi antiszemitizmusa problémája, a Parasztpárt politikai szerepe, a zsidók túlsúlya a kommunista párt vezetésében stb.) 

 

A holokausztot túlélő zsidóság anyagilag teljesen kifosztva, régi gazdasági súlyát elveszítve tekintett a jövőbe. (A visszatérők lakásait nemritkán elfoglalták a beköltözők, ingóságaikat széthordták, stb. Testi – lelki betegségek kínozták: tífusz, depresszió, neurózis, apátia, álmatlanság, szuicid gondolatok – kísérletek, üldözési mánia stb.) Az Ideiglenes Nemzeti Kormány a zsidótörvényeket ugyan hatályon kívül helyezte, de a választások után alakult demokratikus kormány erejéből nem futotta többre, mint az 1946/XXV. törvény megalkotására, amely csupán egy segélyalap létrehozásáról rendelkezett. Gyakorlati lépéseket azonban nem tettek az újrakezdéshez szükséges feltételek megteremtésére. Kárpótlásról, jóvátételről, pedig egyáltalán, vagy csak elvétve lehetett hallani. Igaz, a kormány lehetőségei a katasztrofális gazdasági helyzetet figyelembe véve meglehetősen szűkre szabottak voltak.  A hazai zsidóság egy része (mintegy 40 ezer ember) nem tudott beilleszkedni a háború utáni magyar társadalomba, úgy érezte, hogy képtelen együtt élni a halottakkal és a gyilkosokkal, s ezért a kivándorlás útját választotta. A holokausztot túlélők egy része Palesztinába, az Amerikai Egyesült Államokba, Kanadába vagy Ausztráliába vándorolt, jelentős részük azonban a maradást választotta. A sztálinizmus évei alatt az ateista állami nyomás hatására visszaszorult a hitélet, a cionista-ellenes akciók folyamatossá váltak. A vallás kizárólag a szertartásokra és a mártírokra való emlékezésre korlátozódott, a gyermekek zsidó neveltetése szinte lehetetlenné vált. A zsidóság nagy része az asszimiláció érdekében különböző stratégiákhoz folyamodott (kommunizmus, nemzetközi munkásmozgalom, elvegyülés, rejtőzködés, szakítás a tradíciókkal, stb.)[3]

Az 1956-os forradalomban, illetve a szovjettámadást követő fegyveres szabadságharcban számos zsidó származású személy vett részt (Angyal István, Déry Tibor, Zelk Zoltán, Háy Gyula, Szirmai Ottó, stb.)[4]  A Kádár-korszak alatt a magyarországi zsidóság viszonylagos nyugalomban élt. A zsidókérdés tabutémává vált. A kádári vezetés a békés, csendes asszimilációt preferálta. Ennek következtében a magyarországi zsidóság egyre jobban elvilágiasodott, nőtt a vegyes házasságok száma, a zsidó közösségekre erőteljes dezintegrálódás, a zsidó hagyományoktól való elidegenedés lett úrrá. Ennek a politikának a csődjét maga Aczél György, az MSZMP csúcsvezetésének egyetlen zsidó származású tagja ismerte el – élete végén – egy Izraelben adott interjúban. „Tévedtem – mondta a  riporternek Aczél -, amikor negyvenöt éven át hittem, mondtam és gondoltam, hogy a zsidókérdést egyszer s mindenkorra csakis az asszimiláció fogja megoldani. A történelem máshogyan rendelkezett. E tévhitemben elismerem személyes vereségemet, de tudom, hogy az én mea culpám nem segíthet rajtam.”[5]

 

A rendszerváltásban a magyarországi zsidóság liberális és demokrata gondolkodású része jelentős részt vállalt. 1988-ban Budapesten létrejött Magyar Zsidó Kulturális Egyesület. A rendszerváltás után az általános vallási és társadalmi fellendülés hatására a hozzávetőleg 80.000-100.000 fős magyarországi zsidóság reneszánszáról beszélhetünk. Megerősödtek a cionista szervezetek, a civil és ifjúsági egyesülések, a kulturális, az oktatási és a sportélet, zsidó oktatási és szervezeti hálózat jött létre, a nemzetközi kapcsolatok is erősödtek.[6]

 

A holokauszt máig tartó hatása

 

A holokauszt Magyarországon egyben a magyar nép egy részének is az elpusztítását jelentette. Fájdalmas azoknak a magyaroknak a sorsa, akik nem tudták az előírt arányú keresztény részt felmutatni a családjukban az üldöztetés elkerüléséhez. Őket a vallásuk, származásuk miatt kirekesztették abból a nemzetből, amelyhez már generációk óta tartoztak. (A többi nemzetiség tagjai – németek, szlovákok, délszlávok – is éppolyan „frissen” olvadtak be az összmagyarságba, mint ők.) Sokaknál egész életükre tudathasadásos állapotot idéztek azzal, hogy túlélték a holokauszt poklát. Ma ezért is nagyon érzékeny téma a magyar zsidóság hovatartozása. Az óhazához való kötődés még azoknál is gyakori, akik a háború után Izraelbe, Amerikába vándoroltak, közülük sokan máig őrzik a magyarságukat is.

 

Schwarz Sándor auschwitzi túlélő visszaemlékezései

 

2006 nyarán a Gerontológiai Kutató Intézet vezetője, Dr. Imre Sándor felkért, hogy a 90 év fölötti emberekkel készítsek riportsorozatot az Intézet számára. A tőle kapott névjegyzék alapján jutottam el Schwarz Sándorhoz, akit előzetes egyeztetés alapján többször felkerestem lakásán: (Debrecen, Holló J. u.4.II/15.) Ő egyike volt azoknak, akikkel 1944 nyarán Debrecenből indult a vasúti vagonszerelvény Auschwitzba.

 

A múlt sötét árnyai

 

Schwarz Sándor 95 éves, aki 33 éves korában „futballsztár” volt az auschwitzi koncentrációs táborban. Ott játszott nemzetközi meccset, és ott tapasztalta meg oly sokszor az Örökkévaló kegyelmét, aki azt mondta neki: „Nem illet a veszedelem, és a csapás nem közeledhet hozzád, mert az Ő angyalainak parancsolt felőled, hogy őrizzenek téged minden utadban. Nem félhetsz az éjszakai ijesztéstől, a dögvésztől, elesnek mellőled ezren, és jobb kezed felől tízezren, - hozzád nem is közelít”.[7]

Debrecen belvárosában él, nem messze a szülői háztól, a Vasút Állomástól egy tömbház második emeleti lakásban. Itt látogattam meg, előzetes telefonegyeztetés után.

 

Pontosan, a megbeszélt időre, 10-kor érkezem. Az ajtón a név alatt az alábbi felirat: auschwitzi túlélő. Sándor bácsi az ajtóban áll, széles mosollyal beinvitál, s hellyel kínál. Magától kezdett el mesélni, de azért próbálkoztam kérdéseket is feltenni.   

 

- Hogyan látja az elmúlt 95 esztendőt?

- „Különös csoda történt velem, nem vagyok vallásos, de tudom, nem véletlenül maradtam életben. Megbízást kaptam az Örökkévalótól, aki mélyen a szívembe rejtette az alábbi üzenetet: nagyon sok szenvedéseket kell átélned, mindent nézzél meg, és a szemeddel fényképezz le, de tudd, hogy életben fogsz maradni! Küldetésedhez tartozik, hogy mindazt, ami történik veled, le kell írnod, és el kell mondanod! - És én ezt teszem, gyűlölet nélkül. Ez az én auschwitzi fogadalmam. 1958-ban éreztem először, hogy képes vagyok átadni szenvedéstörténetem. Elhatároztam, hogy elmondom és leírom, hogy hol jártam, és mi minden történt velem.”

- Kinek tetszett elmondani az élettörténetét?

- „Eddig több mint 100 általános iskolában, középiskolában, gimnáziumban, egyetemen és egyéb intézményekben, közte a HIT Gyülekezete debreceni csoportja előtt.  Egyik alkalommal azt mondta az igazgató az egyik iskolában: nagyon sok jól képzett tanár, professzor jár előadásokat tartani, de a diákok mindig mocorognak az előadásaik alatt, de az Ön tragédiáját oly nagy figyelemmel hallgatják. Előadásaimra soha nem kellett előre készülnöm és nem volt szükségem írásból olvasva beszélni, mivel olyan élethűen maradtak meg bennem az átélt események.Az egyik főiskolai előadásom közben kicsúszott a számon: „Gyógyított Auschwitz”. Előadásaimon figyelni szoktam a reakciókat, ezúttal e mondat után meghökkent arcokat láttam, majd utána máris folytattam és igyekeztem megmagyarázni, hogyan gyógyíthat engem Auschwitz. A tragikus események óta évtizedek teltek el, és ez alatt nem mindig voltak zavartalanok a mindennapjaim, mert előfordultak csalódások, sikertelenségek, kudarcok, embertelenségek, szomorúságok, visszaélések bizalmammal, bántódások, megkülönböztetések, antiszemita zsidózások, háttérbe való helyezésem, fölényeskedésekkel való találkozások. Közben politikai fordulatok, de még tovább sorolhatnám. Egy hosszú élet alatt mennyi mindent el kell viselni, amit sokan, nagyon sokan nem tudnak úgy elviselni, hogy szervezetük valamelyik részét ne kezdje ki. A többségnél a szív és az agy betegszik meg a felsoroltak miatt.

Egyedül, magányosan élek két súlyos combnyaktöréssel, mégis sikerült hosszú, tartalmas életet megélnem.  (Azért megjegyzem én soha sem profitáltam a tragédiám elmondásából, én a nyugdíjamból élek.) – Közben kigombolja a ingujját és feltűri, hogy megmutassa az alkarján  tűszúrásokkal felvitt, kitörölhetetlen számsort, a 17854-et. Ez a bizonyítéka annak, hogy Auschwitz foglya volt.” [8]

 

- Sándor bácsi mire emlékszik vissza?

 

- „Mindenre. Négy esztendőn keresztül sárga karszalaggal, megalázottan, munkaszolgálatosként szolgáltam hazámat. Volt rajtam sárga csillag, voltam a Debreceni gettóban, a téglagyár piros salakjában feküdtem, marhavagonba préselve kerültem a Birkenaui-Auschwitzi koncentrációs lágerbe, amit követett a Gross-Roseni, Dachaui, Mühldorfi koncentrációs lágerek szenvedései. Tízezrek, százezrek haltak meg mellettem, körülöttem. Mindezeket túlélve, emlékezve történeteimre kötelességemnek tartom ezekről beszélni, hogy soha többé ne legyen gyűlölködés, és a legborzasztóbb dolog: az emberirtás. 1940-1944 között hét alkalommal hívtak be munkaszolgálatra, fegyver nélküli munkára. A magyar állam egyetlen ruhadarabbal járult hozzá felszerelésem kiegészítéséhez, a sárga karszalaggal. Minden egyebet nekem kellett vinnem.Első behívómat Hajdúnánásra kaptam. Itt még szelíden bántak velünk. Kutat kellett fúrnunk. A második behívó Püspökladányba szólított. Ez már hírhedt környezetnek bizonyult. A  munka körülményeit úgy szabályozták, hogy az lehetőleg minél nagyobb gyötrelmet okozzon. A füvet kizárólag szálanként lehetett tépkedni. A térdünket nem hajlíthattuk be, kinyújtott izmokkal kellett dolgoznunk. A hőségtől bódultan, kicserepesedett szájjal szédelegtünk. Vizet nem ihattunk, vaskos botokkal hajkurásztak minket a keret tagjai. Sokan közülünk nem bírták a megpróbáltatásokat, elájultak. Az ájultakat víz helyett bottal igyekeztek feléleszteni.

1942 tavaszán a püspökladányi laktanyában egy századnyi legénység összeállítására került sor. Sorban álltunk, amikor a szakaszvezető megragadta a karom, és valósággal a többiek közé lökött, akik már be is voltak osztva a frontra menő századba. Vesztenivalóm nem volt, meg kellett kísérelnem a lehetetlent. A tiszt elé léptem és közöltem vele, hogy porcleválásom van, és az erőltetett menetelés után sokszor megdagad a térdem. A tiszt visszautasított. Majd hozzáfűzte, hogy minden bizonnyal meg fogok gyógyulni Ukrajnában.”

 

- Valaki közbenjárt Önért, hogy ne vigyék Ukrajnába?

 

- „A hadnagy egy kis idő után annyit mondott: Hol van az a fájós térdű munkaszolgálatos? - álljon a másik csoportba. Sohasem találtam magyarázatot arra, hogy a hadnagy miért bánt velem ismeretlenül is kíméletesen. Másnap elindultunk Szolnok irányába. A laktanya kapujában síró asszonyok sokasága mellett haladtunk el, akik előre siratták szeretteiket, mint akik érzik, hogy mi várható. Azoknak az embereknek nagy része soha nem került vissza. Ott fekszenek valahol névtelen sírokban, a nagy orosz mezőkön.  Szolnokon vasúti munkát kellett végeznünk nem túl hosszú ideig. Néhány hónappal később leszereltek. Aztán ismét behívó, ezúttal Gyomára szólt a parancs. Öcsémmel együtt a kilencedik századba kerültünk. Érkezésünk után közölték velünk, hogy három századnak: a hetedik, nyolcadik és a kilencedik századnak szovjet területen kell majd hamarosan harcolni. Csomagot, levelet nem kaphattunk. Hozzátartozóinknak még a látogatást is megtiltották. A katonák úgy bántak a három századdal, mint a köztörvényes bűnözőkkel.

Egyik napon szemlére került sor. A labdarúgópályán sorakoztunk fel, amikor a zászlós elé léptem, próbáltam a porcleválásomra hivatkozni. Úgy gondoltam sok vesztenivalóm nincs, így is, úgy is halálra vagyok ítélve. Testvérem is a sorban állt, akivel előzőleg közöltem szándékomat. Magam és társaim egyaránt meglepve tapasztaltuk, hogy ezúttal nem gorombáskodott velem. Alaposan végigmért, majd közölte velem, hogy feküdjek a labdarúgópálya kapuja mellé. Újabb tisztek érkeztek, végül úgy döntött az alezredes, hogy a zászlós szereljen le engem, mert fájós lábú munkaszolgálatosra nincs szükség. Megkaptam a leszerelési okmányokat, de nem engedtek elbúcsúzni a testvéremtől. Annyit azonban utánam kiáltott, hogy most már nyugodtabban indul a hosszú útra, mert lesz, aki gondoskodni fog a beteg szüleinkről. Öcsémet akkor láttam utoljára. Valahol orosz földön eltemetve alussza örök álmát. Az otthon melege rövid ideig tartott, mert újabb behívó érkezett. Ismét a püspökladányi laktanya, majd Szolnok, ahol a vagongyárban dolgoztam. Egyik reggel orvosi vizsgálat volt, a térdemet nagyon fájlaltam. Így kerültem kórházba, amelyet leszerelés követett, sajnos ismét rövid időre. Téli bevonulásaim alkalmával apám úgy segített rajtam, hogy egy rövid szövetkabát belsejébe párnát varrt be. A párna jól melegített, védett a hidegtől, de sok kellemetlenséget okozott nekem, mert a szövet külsején egymás után bújtak ki a tollpárna pihéi. Társaim sokat gúnyolódtak, amikor felvettem a kabátomat. Munkaszolgálatosként sokat kellett dolgoznunk. A szabadidőmben mások hajvágását, borotválását, ruhamosást vállaltam, hogy azzal a kevés pénzzel, amit ezért kaptam segíteni tudjam beteg szüleimet. A négy esztendő munkaszolgálat minden epizódját nehéz visszaidézni ennyi év távlatában, de ezek az esztendők sok megaláztatással jártak, amit jobb elfeledni.” 

     

Útban Auschwitz felé

 

„1944. június 29-én a forró nyári napon nyolcvanötödikként léptem a Debreceni vasúti marhavagonba, szegényes ruhában, térdsérüléssel.  Egy magyar csendőr és egy SS-legény bezárta a kocsit. A ráccsal fedett ablak mellé kerültem rokonaim környezetében. Elindult a vonat, majd néhány perccel később csikorogtak a kerekek. Valamiért megállt a vonat, pontosan a Hatvani utcával szemben, ahol szüleim háza állt, ahol egyéves koromtól éltem szüleimmel és négy testvéremmel. A résen keresztül láttam, ahogyan a gyermekek játszadoztak a porban, az emberek sétáltak nyugodtan. Aztán újra elindult a vonat, és robogott három napon át. A lengyel határhoz közeledve hegyeken erőlködött a mozdony. A vagonban hideg volt a nyár ellenére is. Az éhségtől és a szomjúságtól is fáztunk. Félelem és rettegés volt bennünk, rendkívül fáradtak, elcsigázottak voltunk. Július elsején hajnalban érkeztünk Auschwitzba. A vasrácsos ablak mögül is megláttam a barakktábort. SS-legények fölrántották az ajtókat, intettek a csíkos ruhájú foglyoknak, akik berohantak a vagonba és mindenkit kitaszigáltak. A járóképteleneket egyszerűen lehajigálták, a csomagjainkat pedig kirángatták a kezeinkből. Úgy tereltek bennünket, mint az állatokat, tölcsérszerűen összeszűkölő irányban, egy, a tömegből észrevehetően kimagasló SS-tiszti egyenruhás, bajszos, snájdig férfi felé. - Mindannyian kimerültek, ápolatlanok voltunk a háromnapi mosdatlan, borotválatlan utazás után. - Igyekeztem kihúzni magam, hogy erősnek látsszak. Az egyenruhás az emelvényről szenvtelen tekintettel nézett le, és meg sem szólalt, csak intett. Már messziről láttam, hogy a legtöbben balra térnek. A rokonaim is arra lettek irányítva. Arra mentek az asszonyok, a karjukon ülő gyermekeikkel, az idősebbek, a betegnek látszók. Reménykedtem, hogy követhetem őket. Amikor rám került a sor, rajtam maradt a tiszt szeme valami miatt. Majd karja jobbra lendült. Megtudtam, hogy ez az intés átmenetileg az életet jelentette. Később tudtam meg, hogy ő volt Mengele doktor, aki megszervezte és irányította az újonnan érkezett foglyok szelektálását, a munkára alkalmatlannak ítélteket pedig a gázkamrába küldte.

A kilences számú barakkba kerültem, ahol körülbelül negyvenen voltunk. Ahogy végignéztem társaimat, úgy láttam én vagyok a legfiatalabb 33 évemmel.

A testünket lenyírták, majd a petróleum - fürdő következett.[9] Később két német tiszt lépett be, őket követte egy szerényen öltözött, magyarul jól beszélő férfi. Míg az egyik SS-katona munkára alkalmas férfiakat válogatott, addig a másik csöndben várt. Aztán különös kéréssel állt elő. A tolmács ekként fordította kérését: - Van maguk között hivatásos labdarugó, aki korábban valamilyen csapatban játszott?

Öten voltunk, akik jelentkezni mertünk. A mellettem álló halkan csak annyit mondott: Schwartz ne menj, mert bajba kerülhetsz! Mi dolgozni fogunk, jó dolgunk lesz, gyere velünk. Nem hallgattam rá, előre léptem. A többieket elkísérték. Ők egy közeli bányába kerültek dolgozni. Néhány hónappal később teljesen kiszipolyozva hozták vissza őket a táborba, majd a gázkamrában vetettek véget életüknek.

Bennünket, akik ott maradtunk kikérdeztek. Hivatásosnak mondtam magam, hazudtam, de ugyanakkor reméltem, hogy nem lepleznek le. Megyei bajnokságban játszottam, de bíztam abban, hogy jobb dolgom lesz focistaként. Talán jobb, tápláló ételt kaphatok, megerősödhetek, mert a hosszú nélkülözés legyengített, erőt akartam. Ugyanakkor bíztam magamban. Sikerülni fog! Az SS-tiszt úgy tapogatott végig, mintha egy hátaslovat választana magának. Az alacsony, széles vállú, zömök német tiszthez egy szőke hajú lengyel fiú csatlakozott, aki náci érzelmű helybelinek tűnt.”

 

Nyolc félidő a pokolban

 

„A barakk mögé irányított bennünket az SS-tiszt, hogy meglássa, mit tudunk. Labda került elő és játszani kellett. Először két társamat próbálták ki. Elég ügyetlenül rúgták a labdát, cselezésük sem járt sikerrel. Láttam a két SS-tiszt arcán az elégedetlenséget, hogy a két társam sajnos rosszul vizsgázott. Eközben azt próbáltam megérteni, mi lesz a dolgom. Rendkívül izgatott voltam, mérkőzés előtt rendszeresen a torkomban dobogott a szívem. Akkor sikerült megnyugodnom, amikor a bíró fújt, jelezve, hogy mehetek a labda után. Ennyire még sohasem izgultam. Éreztem, hogy nagy a tét, jól kell szerepelnem. Számomra nyilvánvalóvá vált: ez az a hely, ahol nagyon olcsó az emberélet. A tábor kettős drótkerítése árammal átfuttatva, semmi jót nem ígért. A füstölgő kéményeket nem tudtam mire vélni, annál inkább a közeli tornyon őrködő német katona alakját, akinek kezében gépfegyver volt. Utolsóként került rám a sor. Az izgalom teljesen megfeszítette az izmaimat. Szembe állítottak a tiszttel, aki két kézzel magasan dobta felém a labdát. Tudtam, hogy sohasem volt problémám a fejeléssel. Könnyed mozdulattal, homlokkal kivédve landolt vissza a labda az előírásnak megfelelően a német ölébe. A következő feladat: a levegőben érkező labdát kellett megszelídítenem, elpattanás nélkül. Ez is sikerült. Harmadszorra a pattogó és egyenesen gurított labdát passzoltatták velem vissza. Csurgott rólam a víz, mire ezzel is végeztem. Ilyen szerelésben még soha sem játszottam. Rendkívül zavart a ruházatom. Sovány testemen lötyögött a ruhám, amit egy túlméretezett facipő egészített ki. Ennek ellenére a vizsgán megfeleltem. Elégedettnek tűnt a német tiszt is, büszke mosolya nem hagyott kétséget afelől, hogy teljesítettem a rám bízott feladatot. Nyomban közölték velem, hogy a cigányláger válogatottját fogom a következő naptól kezdve erősíteni, örüljek a megtiszteltetésnek. Rajtam kívül még egy külföldi osztozhatott ebben az örömben. Közölték velem, jól készüljek fel másnapra, mert vár rám a futballmeccs. Ez szombaton volt, vasárnap reggel kezdődött az első mérkőzésünk. Míg szálláshelyemre értem, számtalan gondolat futott át agyamon: ismét igazolt játékos vagyok több ezer kilométerre Debrecentől. Vajon hol lehetnek régi szurkolóim, csapatunk többi tagja hogyan éli meg a háború borzalmait? Mit csinálhatnak a vasárnapi mérkőzések helyett? Éheznek vagy talán már meg is haltak? Csak én kerültem vissza a futball közelébe, az elnyomók szórakozását szolgálni? Majd egy ismerős hang kiáltására lettem figyelmes.

 

- Schwarz! Shwarz Sanyi! Állj már meg!

 

Steinberger Dezső rohant utánam, akit még Balmazújvárosban ismertem meg. Régen látott cimborám felbukkanásának nagyon megörültem. Steinberger régebbi lakója volt a lágernek, ezért sok mindenről tudott mesélni. Tőle tudtam meg, miért füstölnek a kémények, miért rettegnek az emberek a zuhanyozás szónak a kimondásától is. Ekkor ismertem fel, hogy hányféleképpen lehet, sőt kell is itt meghalni. Ez az a hely, ahol szinte mindenkit elér a végzet, hogy emberi méltóságunknak itt nyoma sem maradjon, mert a németek meg akarnak semmisíteni bennünket, végképp eltörölni a földről.   

 

Megdöbbentett Steinberger szava, amikor azt mondta: Sanyi! Ne gondold, hogy egy jottányival is különb a többinél a focimániás SS-tiszt. Ő is épp olyan kegyetlen, csak imádja a labdarúgást, ezért állít focicsapatot. Az sem mellékes, hogy a táborban valamelyest az őrök is rabok. Ők sem mehetnek el, nincs lehetőségük a kikapcsolódásra, eltekintve a vérengzéstől és a kegyetlenkedéstől. Ha akarod, nézd meg, amikor külön válogatják a szebb és fiatalabb zsidólányokat a bejárathoz közel eső egyik kőépítményben. Ők az alkalmi szeretők, egészen addig, míg meg nem unják őket. Aztán meghalhatnak, átadva helyüket újabb szerencsétleneknek. A futball ugyanilyen szórakozás nekik. Legalább öt csapat van, körmérkőzéseket kell majd játszanotok. Megtudtam továbbá azt is, hogy a futballmániás német tiszt lengyel kísérője a pályaedző. Ő adja a mezt, a cipőt és az eligazítást, ez utóbbit főnökével együtt. A szállást, a kiemelt sportétkezést, illetve az utánpótlást intézi.

Továbbá Steinberger barátom óva intett, vigyázzak magamra, nehogy lesántuljak, mert akkor nincs menekvés. Itt a bicegő futballistát nem a sportkórházba viszik, hanem a gázkamrába. Helyed betöltik mással, hiszen százezrek között mindig akad valaki, aki képes labdát rúgni. A régi barát még egyéb tanácsot is mondott, de már képtelen voltam a kimerültségtől figyelni. Amikor lefeküdtem, teljesen kétségbeestem. Aludni szerettem volna, de nem tudtam, mert a szomszédos épületekből német romák jajveszékelése hallatszott át. A cigányokat külön helyezték el, saját lágerrészt kaptak. Körülbelül ezer - ezerötszázan lehettek együvé zsúfolva, betegek, haldoklók, egészségesebbek vegyesen. Az a kiváltság illette őket, hogy szeretteikkel együtt nyomoroghattak.

 

Késő este volt már, feküdtem a hátamon, de álom nem jött a szememre. Gondolatvonatok eszeveszett sebességgel száguldoztak agyamban, könnyeim arcomat mosták. Barátomtól megtudtam, hogy rokonaim már nem élnek. A Debrecenből deportált zsidókat megérkezésük órájában kivégezték. A tisztító zuhany helyett haláltus várt rájuk a betonpadlójú megsemmisítő helyiségekben, aztán testüket a krematórium kemencéi hamvasztották porrá. E késői órára már valószínűleg maradványaik eltüntetésével is végezhettek. 

 

A táboron kívülre, a föld alá tömegsírokba kerültek, jelzés, sírfelirat és búcsúztatás nélkül. Közeli családtagjaimból szüleim megúszták a bevagonírozást, ők Debrecenben maradtak, de rokonaim, unokatestvéreim, azon a napon pusztultak el. Arra számítottam, hogy itt is megaláznak, ellehetetlenítenek, de ez, maga a pokol volt. Mi lesz velem holnap? Ismeretlen ellenféllel, ismeretlen feltételekkel. Vajon képes leszek végigjátszani a másfél órát, mi lesz, ha nem bírom? Rendkívül izgatott voltam, de végül elaludtam.”                   

 

- Álmodott azon az éjszakán, emlékszik még rá?

 

-„ Ha nem is azon az éjszakán, de álmodtam többször is a debreceni Hatvani utcában lévő házunkról, arról, hogy ott ülünk együtt apámmal, anyámmal és testvéreimmel az asztal körül és jókat nevetünk.  Arról is álmodtam, hogy a Nagyerdőn futottam szélsebesen, és nem fájt semmim. Álmaim mindig visszavezettek otthonomba, de az ébredés a valóságba szörnyen fájdalmas volt.” 

 

- Mi volt a tét, milyen volt a mérkőzés?

 

- „Túlságosan nagy volt a tét: gól vagy revolvergolyó. Az elismerés: étel, egy kupica pálinka és az élet. Vasárnap kora reggel egy másik barakkba mentünk átöltözni. A csíkos rabruhát felváltotta az ébenfekete hosszú ujjú felső, a rövidnadrág, a lábszárvédő, és a kiváló minőségű bőrből készült futballcipő. Itt találkoztam játékos társaimmal, a német romákkal, és Weignerrel, aki korábban a Kispest profi játékosa volt. Katonai díszkísérettel vonultunk a futballpályára a cigánylágerből. Utunkon jól lehetett látni egy vörös színű téglaépületet, amely Mengele doktor birodalma volt. Ott végezte „mészáros” kísérleteit, ikreket tanulmányoz – súgta nekem Weigner.

Túloldalt kettős drótkerítés volt. Túlfelén állt a krematórium, mellette a gázkamrák. A kémények vasárnap is émelygő füstöt árasztottak. Egy csoportban maradtunk, edzésre nem volt idő. Nyelvi nehézségeink ellenére igyekeztünk elosztani, ki milyen poszton játsszon. A porba rajzolva jeleztünk egymásnak, így lettem jobbhátvéd. Majd húsz perccel később megérkezett az ellenfél élénkzöld mezben.

 

Azzal tisztában voltam, hogy mint újoncot alaposan szemügyre vesz a csapatmenedzser SS-tiszt, és ha alulteljesítek, bajba kerülhetek. A mérkőzés alatt folyton füstölgött a krematórium kéménye. Vajon most kit égethetnek? Arra gondoltam, ha megsérülök, egyszerűen átdobnak a krematóriumba. A második percben magas labda repült felém, az ellenfél szélsője nekem rohant, sikerült kapásból a mezőnybe rúgnom a labdát. Az SS-tiszt tapsolt. Jól kezdtem. A tizedik percben gólt kaptunk. Éreztük, hogy az életünket védjük, és a 44-ik percen épp a  szünet előtt sikerült kiegyenlítenünk. A félidőben citromot kaptunk folyadék helyett, az SS-tiszt pedig győzelmet követelt. A második félidő tizennyolcadik percében előretörtem, gáncsoltak, szabadrúgás. 18 méterről berúgtam a labdát a kapuba. Társaim ölelgettek. Az SS-tiszt ujjongva ugrált örömében. Két perccel később tizenegyest kaptunk. Berúgták. (2:2).       

 

Aztán csatárainknak semmi sem sikerült. Egyszerre csak azt láttam, hogy az SS-tiszt elővette a revolverét és mutatta, hogy lelő bennünket, ha nem győzünk. Nem voltam vallásos ember, de hiszem az Istent, akinek szívem mélyéből mondtam egy fohászt. Meghallgatott. Azóta tudom, hogy a szívből való imádságot mindig meghallgatja. Minden erőmet, játéktudásomat beleadtam, kicseleztem két játékost, és berúgtam a győztes gólt. Így menekültünk meg! Visszatérve a barakkba prémiumot kaptunk.”

 

- Mi volt a prémium?

 

-„Egy nagydarab kenyér, hús és egy lábos krumplileves volt.”

 

- Hét közben kellett dolgozniuk, vagy mindennapos volt az edzés?

 

„Nem vittek munkára, mert minden nap tréning volt, védett ember voltam. A fekete trikó védelmet jelentett. A szörnyű az volt, hogy láttam az újabb csoportokat, akiket az edzőtábor mellett tereltek a gázkamrákba. Mire az edzésünknek vége lett, belőlük füst szállt a magasba. Fojtó szaga volt az emberi maradványoknak, csípte a szemünket és főleg a lelkünket. Második mérkőzésünket a következő csütörtök délutánján játszottuk. Most se tudtuk, ki az ellenfelünk. Abban a csapatban sem volt magyar, ők is szintén foglyok voltak. Ők régebben érkezhettek, mert sokkal soványabbak voltak, mint mi. Amikor négy nullra vezettünk, kitört a botrány. Az ellenféllel érkező három német tiszt, akik erősen ittas állapotban voltak, ők lehettek a csapat résztulajdonosai, egymást támogatva harsogtak és nevettek. Majd, amikor az ellenfél kapuja előtt szabálytalankodott egy védő, a bíró egyből fújt, és a tizenegyes pontra mutatott. A büntető rúgás újabb gólt eredményezett. Ekkor az egyik részeg SS-katona üvöltve szaladt be a pályára - mindannyiunkat sokkolva- ütötte-verte a bírót, ahol csak érte. Majd kollégái csatlakoztak hozzá, és már hárman rugdosták, mert nem tetszhetett nekik az ítélet. Azután, amikor már folyt a vére, lezavarták a pályáról. Borzalmas volt a látvány, egy darabig tehetetlenül álltunk. Nem tehettünk érte semmit, mert öngyilkosság lett volna. A meccset egy partjelző vezette tovább. Láttam, hogy remegve lépett a pályára, folyamatosan figyelte a németeket, hogy elfogadják-e a döntéseit, vagy maga is az előző bíró sorsára jut. Végül, azon a napon öt egyre győztünk.

 

Viszont azon az estén hiába vártuk a prémium ételt, nem volt hús, sem krumpli, helyette kenyér, margarin és kevés lekvár jutott. A harmadik mérkőzést is megnyertük.

Egyik napon egy képeslapot nyomott a lágerírnok a kezembe, hogy írjak az otthon maradt szeretteimnek. Kitalált adatokat írtam rá a halál árnyékából, hogy senkinek ne essen baja. Így szólt az üzenet: „Jól vagyok, rendes helyre kerültem, Waldsee-be, ahol még futballozunk is. Nagyszerű fürdő- és üdülőhely ez itt Németországban, gyertek bátran utánunk, tárt karokkal várunk. Szeretettel, Sanyi”. Akkor még nem sejtettem: ezennel elvesztettem a nevem.”

 

- Mi lett az új neve?                 

 

- „A 17.854, ezeket a számokat az alkaromba tetováltak. Nem a tűszúrás volt a kínzó, hanem az állati bánásmód, ami kegyetlenül gyötört. Arra gondoltam, amit gyermekkoromban láttam a szomszédunk udvarában. Szomszédunk tüzes vassal égette a lovak nyakába a számokat, és engem is hasonlóképpen örökre megbélyegeztek, beszámoztak.

 

Tehát a levél megírása után már nem hallottam a nevem, csak a számokat. Míg meg nem jegyeztem a 17.854-et német nyelven, többször kilöktek a sorból, ütöttek és rugdostak. Másnap viszont masszírozni vittek. Életemben először egy masszőr kezei között feküdhettem. A masszőr, simogató tenyere alatt egy pillanatra el is feledtem, hogy hol vagyok, zaklatott lelkem is megnyugodott. Nemcsak engem, minden játékost jól átgyúrt.”

 

- Ki volt a masszőr?

 

- „Egy lengyel fogoly volt. Fizetsége annyi volt, mint a sportolóké, a semminél épp csak egy jottányival több. A szappan sem került pénzébe, mert az elégetett emberek zsírjából főzték ki az apró négyszögletes formákat. Ő az az ember volt, aki nemcsak a kezével, hanem a szívével is képes volt masszírozni. Szinte minden edzésen ott volt velünk. Bemelegítette, ellazította izmainkat, és drukkolt értünk. Integetett, tapsolt egy-egy ügyesebb megmozdulás alkalmával. Aztán a negyedik mérkőzésen megsérült a térdem. A hat-nullás győzelemnek csak a német tiszt tudott örülni. Éreztem ezzel a lábbal egy ideig biztos képtelen leszek játszani. Aztán a következő nap kora reggel fordult a kulcs a zárban, megszűnt a ki-be járás. A barakkzárlat tömeges mészárlást jelentett. Ilyenkor egész tömbök lakóit vitték legyilkolni. Remegett minden porcikánk. Dühödt ugatás és pattogó vezényszavak hallatszottak. Kutyák és gazdáik dolgoztak együtt, de zajuk sem tudta elnyomni a véggel szembesülő emberek jajkiáltását. Gyerekek, anyáik, apáik, a német cigányok. Egész nap tartott. Elmémben hallottam a könyörgést és az elutasítást, ahogy ezrekre lesújtott a fajgyűlölő szigor. Borzalmas volt a hangzavar egészen másnap reggelig. Aztán amikor megszűnt, annyira fájdalmas volt a csend. Az összes környékbeli barakk üresen állt. Mindenkit elvittek. Csapattársaim mind elpusztultak. Az ismeretlen nyelv miatt nem tudtam beszélni velük, de mégis barátaimnak tekintettem őket. Együtt harcoltunk, együtt küzdöttünk az életért. Vége a futballista karrieremnek. A szlovák barakkvezér levetette rólam a futballmezt, rabruhát adott, és kidobott.

 

1944. augusztus 2.-a volt, amikor dolgozni kezdtem a lőszergyárban, napi tizenkét órában. Szerencsétlenségemre a présgép rácsapott az ujjamra. Azonnal ömlött a vér a kezemből, nagy fájdalmam volt. Nem szólhattam róla senkinek, nem mehettem betegszobára, mert az a vesztemet jelenthette volna. Csendesen sírtam már könnyek nélkül, amikor megéreztem a csoda illatát. Éreztem, mindent túl fogok élni. Ez az érzés megmagyarázhatatlanul erős volt bennem.

 

Aztán néhány hónap elteltével ismét futballoznom kellett. Nemzetközi válogatottba kerültem. Akkor azonban már húsz kilóval könnyebb voltam, mert az étel kevés kalóriát tartalmazott. Ellenfelünk a lágerben tisztséget viselők, jól táplált németek válogatott csapata volt. Így a „soványak” és „kövérek” csapata játszott.

Középcsatár lettem, de nem bírtam szaladni, csak lézengtem a pályán. Tudtam nem szabad győznünk, ezért a legbiztosabb gólhelyzetben is mellérúgtam a labdát, nehogy belém kössön a német őrmester, aki a kapu mellett állt. Valahányszor nehéz helyzetbe kerültek, toporzékolni kezdett dühében. Ezen a mérkőzésen többet feküdtem a földön, mint álltam. Nyolc-nullára kaptunk ki. Az ellenfél ünnepelte győzelmét, ez engem a legkevésbé sem izgatott. A lágerben ez volt az utolsó mérkőzésem.”

 

- Meddig volt Auschwitz lakója?    

 

- „1944. július 1-től 1945. január 18-ig.

 

Aztán következett a borzalmak útja. Az utolsó nap nagyon hideg volt. A láger vezetői felsorakoztattak bennünket, menekülve az előrenyomuló szovjet hadsereg elől. Sorakozás közben az egyik szomszédom kissé kijjebb állt a sorból, ezért egy német-katona géppisztolyából egy sorozatot eresztett belé. Szörnyű volt látni, hogy ember embertársával szemben mennyire brutális tud lenni. Azon az éjszakán, az éj sötétjében egyre többször „ugatott” fel az őrök géppisztolya, kimerült társaim nem kerülhették el sorsukat. Az országutak menti árkokban egyre többen maradtak tarkólövéssel elnémítva.

 

Sok ezer halottat hátrahagyva, hosszú, kimerítő menetelés után végre megérkeztünk a gross-roseni lágerbe, ott vagonokba tereltek bennünket. A németek tervszerű elgondolása lehetett ez az utazás, hogy mutatóban maradjon valaki abból a tizennyolcezerből, akik Auschwitzből indultunk. A katonák korbácsa siettette a feszállást. Még el sem indultunk, máris levegőtlenné vált a vagon belseje. A szerelvény lassan haladt. Öt napon át utaztunk. Ez idő alatt nem kaptunk sem enni, sem inni. A gyengébbek már az első napon meghaltak a taposó lábak alatt. Akik életben maradtunk, időnként ki-ki a maga anyanyelvén kiáltozott segítségért. Amikor megérkeztünk a dachaui lágerbe, már a leszállásra nem volt erőm, lebuktam a vagonból a hóra, és tömtem kiszáradt bensőmbe a porhanyós havat. Csak néhányan maradtunk életben a borzasztó utazás után az auschwitzi sok ezerből. Az SS-tisztek könnyen össze tudtak számlálni minket.

 

Csodával határos, hogy kibírtam ezeket az emberfeletti viszontagságokat, amelybe sok ezer szerencsétlen társam belepusztult. Ők a lengyel falvak mellett alusszák örök álmukat.  Aztán következett az ötödik láger, Mühldorfban. Itt olyan fehérek voltak az emberek, mert a cementgyárban kellett dolgozniuk. Aki nem bírta, az meghalt. Mind. Én sem bírtam, de mégis túléltem. Lehet, hogy sokaknak hihetetlen, de tudom, hogy az Örökkévaló Isten keze volt ebben, kegyelmezett nekem. Ő tartott meg!”

 

1945. május 2-án a bajorországi mühldorfi koncentrációs táborban szabadítottak fel az amerikai katonák a láger fogságából.

 

„Amikor az amerikai katona belépett a sátor ajtaján, meztelen élő csontvázakként feküdtünk ágyainkon. Keléses, dagadt kezekkel és lábakkal. Testünk pergamenszínű volt és aszott, csak a nagy szemeink fénylettek. Testsúlyom alig harmincvalahány kilogramm volt. A katona, amikor az ágyam mellé ért, rám nézett és sírt. Hálámat próbáltam leróni vele szemben azzal, hogy megfogtam, közelhajoltam, és a hátát csókolgattam. Nem tiltakozott ellene. Mindannyian addig hódoltunk az amerikai katona előtt, amíg erőnkből tellett. Aki nem bírt felemelkedni, az a cipőjét csókolgatta vagy a lábszárát ölelte át.

 

Az amerikai katona bizonyosan mélyen meghatódott ennyi emberi szenvedés láttán, a felszabadulók hálájának kitörésén. Látszott, hogy sajnál bennünket, nyomorultakat.”

 

- Milyen érzései voltak a találkozáskor?

 

- „Azt éreztem, hogy feszítő, szorító, túláradó örömöt kell elviselnem hosszú gyötrelmes napok után. Kiszaladtam az erdőbe, harsogva hirdethettem, hogy túléltem a XX. század véres gyehennáját. Százszoros halálraítéltségből szabadultam meg. Szabad májusi levegőt szívhattam a korábbi siralomház bűzös levegője után.

Aztán intett a katona, hogy el kell mennie, de azonnal visszajön. Hozott magával egy fémhordót, melyben tetűirtó volt. Mindegyikünket beszórt, éreztük hogyan szűnik viszketésünk. Azután elment a katona, csatlakoznia kellett a seregéhez.

Még négy napig, május 6-án reggelig maradtunk a lágerben. Ruhát nem tudtunk szerezni, ezért meztelenül, vagy egy rossz takaróval mászkáltunk az erdőben. Főleg azok, akik járni tudtak. Élelmet azt ettünk, amit éppen találtunk, főzhettünk. Aztán a közeli városból zsíros, húsos menüt küldtek nekünk, amitől nagyon sokan megbetegedtek, hasmenéstől szenvedtek. Négy nappal később, vasárnap reggel amerikai mentőkocsik jöttek értünk. Hordágyra fektetve betoltak a kocsiba. Felültem, úgy néztem vissza kéthónapos szálláshelyemre, de nem sajnáltam otthagyni nyomorúságos lakosztályomat. Sok vér és könny áztatta annak az erdőnek humuszát. Sok sóhaj hangzott el abban az erdőben. Halott barátaimat búcsúztattam gondolataimban. A gépkocsiból még egyszer búcsút vettem azoktól, akik elmaradtak tőlem, akikkel együtt szövögettük álmunkat a szabadulásról, otthonról, családról. Ők ott feküdtek az erdő humuszában, akiket nemsokára új temetőbe fektetnek. Ezek a gondolatok voltak bennem, amikor kiértünk az erdőből. A betonúton óriási tömeg közeledett felénk. A felszabadultak tízezreinek csoportja jött énekelve, dalolva, táncolva. Elől olaszok rövidnadrágban, harmonikával és nemzetiszínű zászlaikkal. Valahonnan előkerültek az apró szovjet címeres zászlók is, amit nagy előszeretettel lobogtattak.A mentőautó csak lépésben haladt előre, az amerikai sofőr is nagyot nézett, amint a tömeg beénekelt a mentőkocsi ablakán. Éltették a békét, a felszabadító szovjet és szövetséges győzteseket. A sor végtelennek tűnt. Mindenki kereste az utat hazafelé. Kereste az útelágazást a lengyel, cseh, holland, szovjet, belga, görög, francia és a többi ország felé, de addig együtt tartott a nagy csapat.

 

Csendesebb útra térve, a mentőkocsiból még egyszer visszanéztem. Ezt a látványt örökre be akartam vésni emlékezetembe. Tudtam, hogy sohasem lesz alkalmam még egyszer a halálra ítéltek tízezreit együtt látni. Azok az emberek nem tudnak ilyen égig érő ujjongással örülni a szabadságnak, mint mi, akik a halálos ítélet után rettenetes kínzások terhe alól szabadultunk meg. Az amerikaiak rendkívül tapintatosak voltak, tisztelettel hagytak magamra érzéseimmel, nem zavartak. Csak akkor fordultak felém és kínáltak meg egy cigarettával, amikor már csak távolról hallatszott a felszabadultak éneke.

 

A következő két hónapban próbáltak felerősíteni és meggyógyítani. Amikor úgy látták, hogy jobban vagyok, a katonai egység vezetője kedvező, emberséges ajánlattal fordult hozzám. Közölte, hogy Magyarországon a bombázások súlyos károkat okoztak, ezért segítségemre tudnak lenni. Egy új hazát választhatok. Említette Svájcot, Svédországot és az USA-t. De én nem éltem a lehetőséggel, nem akartam más hazában élni. Szülővárosomat, Debrecent választottam, ide tértem vissza 1945. július hónapban, a romokban szenvedő városba. Magyar vagyok, aki nem a piros-fehér-zöld lobogóval, kokárdával, öltözékemmel vagyok magyar, hanem a szívemmel, amit kívülről ember nem láthat.  Kerestem otthonomat, de már többé nem lehetett az enyém.”

 

- Mi történt? Nem költözhetett vissza abba a házba, amiben felnőtt?

 

- „Nem. Mások lakták azt. Sőt, fel voltak háborodva, amikor megláttak, hogy mit akarok én ott. Szörnyű érzés volt, mert mást vártam, mint amivel szembesülnöm kellett.”

 

-  Azért mégiscsak menjünk vissza a gyerekkorához. Milyen családból származott?

- „Anyám és apám 1879-ben születtek. Apám cipész volt egy cipőgyárban, anyám vezette a háztartást. Én 1911. augusztus 30-án születtem Debrecenben.”

 

- Milyen volt az édesanyjával a kapcsolata?

 

- „Nagyon jó volt. Öten voltunk testvérek, de anyám mindig nagy figyelmet szentelt rám, nagyon szeretett engem.”

 

- Szeretett iskolába járni?

 

-„Nagyon szerettem. Elég jó „fejnek” tartottam magam. 12 éves koromban viszont ott kellett hagynom az iskolát, mert apám nem kapott jó fizetést a cipőgyárban, és emiatt sokat nélkülöztünk. A megélhetésünk érdekében nekem már tizenkét évesen nehéz bőröket kellett hordanom a tímárnak. Akkor tettem egy fogadalmat: „ha nekem 12 évesen ezt a nehéz munkát kell végeznem, és én nem járhatok iskolába, akkor soha többé nem fogok iskolában tanulni.”

 

- Valóban betartotta a fogadalmát, nem tanult később?

 

-„Nem tanultam, de mégis igazgató lettem. Amikor haza jöttem a lágerből, azt mondták nekem: Sándor, maga lesz a textilgyár igazgatója! – De nekem nincs meg az iskolám, hogy lehetnék én így igazgató? Ők azt mondták, ha nem hozom rendbe a gyárat, akkor felszámolják. Ezek után nem tehettem mást, mint két éven át minden nap dolgoztam. Hétvégén is, szombaton és vasárnap is, melynek eredményeként egy nagyszerű gyár működhetett. Viszont a sok munkától, stressztől, kiújult a gyomorbetegségem, amit még Auschwitzban szereztem. Ki kellett műteni a gyomrom kétharmadát a bevérzések miatt.

 

-A kórházban nagyon kedvesek voltak hozzám az ápolók, orvosok és betegek is. Szerettek, pedig zsidó vagyok.”

 

- Úgy gondolom, szerencsés ember, mert a zsidók összetartóak, segítőkészek. 

 

- „Ez nem igaz. Én vagyok ennek a legigazabb bizonyítéka. Soha egyetlen zsidó szervezet sem kérdezte meg tőlem, hogyan élek, mi van velem. Felőlük élhetek, de akár meg is halhatok. Még kisgyermek voltam, amikor először felháborodtam azon, hogy apám, aki vallásos ember volt, csak a zsinagóga leghátsó sorában ülhetett. Szegény cipész volt, előrébb nem kaphatott helyet. Általában évente ötször-hatszor a rabbi megtisztelte a híveket a Tórával, apámat mindig kihagyta. Nekem ez annyira zokon esett, talán ezért lettem kommunista nyolcévesen. Megértem Jézus tetteit, amikor rendreutasította a zsidókat. Szerintem az fájt neki, hogy az emberek anyagiasak lettek és szeretetlenek. Amikor értékekről beszélünk, pl. arany, egyéb ékszerek vagy a megbecsülés, szeretet, melyiket választja a legtöbb ember? Az ékszert, ami neki drága, és nem a szeretetet, vagy az igazságot.”

-Mit gondol, miért történt az emberiséggel ez a tragédia, miért volt ön is a halál árnyékában?

 

 - „Tudom, hogy népünk választott nép, ezért rengeteg szenvedést kell elviselnünk. Másrészt figyelmeztetés volt, hogy rossz úton járunk. Ha ezt meg tudjuk tenni egymással, akkor bármi mást megtehetünk. A fasizmus kegyetlenkedéseit sokszor megírták, elmesélték és megfilmesítették. Auschwitzről sokan tudnak. Kevés dolog van, amire fény ne derülne. Talán kivétel lehet az, hogy volt a cigánylágernek egy labdarugó- csapata, melynek játékosai a krematóriumok árnyékában fociztak. Én azért vagyok, hogy beszéljek erről, Ön pedig megírja. Hiszen a hatmillió mártír halála figyelmeztet minket a béke védelmére, egymás elfogadásának fontosságára. Ember embertársára nem haragudhat, nem engedheti be szívébe a gyűlöletet, mert az agresszió pusztítani képes. Ellenben a szeretet, gyógyít. Erre van mindannyiunknak szüksége.” 

 

- Hogyan tekint vissza az elmúlt évtizedekre?

 

- „Felváltva kaptam az elismerést és a pofonokat, úgy mint a fociban. Amikor egy nagyot kaptam az élettől, egy-null oda. Aztán kapok egy kis megbecsülést, egy-egy. Aztán kettő- egy, kettő-kettő, és így tovább. Amit megfigyeltem, mindig egyensúlyban marad, talán azért, hogy el ne bízzam magam. Amikor az első Centrum Áruház alapkőletételére hívtak, nekem jutott az a megtiszteltetés, hogy letegyem a modern épület első tégláját. Fotósok vártak, hogy kamerájukba nézve mosolyogjak, de nekem másfelé kellett néznem. Ezt senki nem értette, miért tettem. Abban a pillanatban az jutott az eszembe, hogy néhány évvel ezelőtt ugyanazon a helyen volt a gettó, ahol nekem kellett összegyűjtenem a halott zsidókat, és levenni róluk az ékszereiket. Nem akartam hozzányúlni egy asszony kezéhez, levenni gyűrűjét, mire az ott álló csendőr belém rúgott. Nos, azon a ponton raktam le az alapkövet, ahol először találkoztam e borzalommal. Ilyen a sors, ugyanott, ugyanazon a helyen aláztak meg, és emeltek fel, csupán néhány év elteltével.”

 

- Mettől – meddig volt a Centrum Áruház igazgatója?

 

- „1951-től 1970-ig. Örömmel vállaltam a felkérést. Ott rend, fegyelem és demokrácia volt. Máig büszke vagyok arra, hogy képes voltam jó légkört teremteni. Egy vezetőn sok múlik. A mi áruházunk volt a legjobb, a 26 Centrum Áruház közül. Tudja, én nem tanultam semmilyen vezetőképzőben, engem a lágerek tanítottak meg arra, hogy emberséges, becsületes ember legyek. Nekem fontos volt, hogy a munkatársak szeressenek ott dolgozni, és jól érezzék magukat. Igyekeztem minden évben elismerni a legjobban teljesítő munkatársakat, emléklapokat adtam át. A kollegák örömmel fogadták.”

 

- Mi volt a legnagyobb sikere? 

 

- „Négy év munkaszolgálatot, öt koncentrációs tábort kibírni és mindezt túlélni. Ennél jobbat, szebbet, nagyobb sikert elérni nem tudok elképzelni. Ez felemelő érzés. Visszagondolva a múlt borzalmaira, mégis azt kell mondanom, hogy színesebbé tette az életem. Nálam nincs elrontott időszak, minden a helyén van. A munkahelyi sikereimre szintén hálás szívvel tudok visszagondolni, mert ahol dolgoztam, azok a vállalatok a legjobbak voltak. Lehetővé tudtam tenni már abban az időben a demokratikus vezetést. 19 évig voltam a Centrum Áruház igazgatója, ez idő alatt 12 kollegának halt meg a hozzátartozója. Úgy éreztem, hogy részt kell vennem a temetésükön, és a sír mellett együtt érezve velük, tudtam mit jelent elveszteni valakit. Ezt nem lehet megszokni, ez fájdalommal jár együtt.”

 

- Mi volt az életében a legnagyobb kudarcélmény?    

 

- „Az áruházunkban dolgozott egy gyönyörű, szőke hajú párttitkárnő, akinek jó kapcsolata volt egy magas beosztású személlyel. Ők olyan helyzetet teremtettek velem szemben, hogy egy évvel a nyugdíjazásom előtt le kellett mondanom, és át kellett adnom az igazgatói székem.”

 

- Ezt nyugodtan, higgadtan képes volt megtenni?  

 

- „Nem teljesen. Egy szombati napon jöttem el, búcsúzás nélkül. Ezért még aznap vettem egy írógépet és egy magnókészüléket, amire rámondtam: Jó napot kívánok! Hétfőtől kezdve már nem fogok bejárni, de mindenkinek minden jót és szépet szeretnék kívánni! Hétfő reggel a magnóról lejátszottam üzenetem, és hazajöttem. Azóta vagyok nyugdíjas. Engem annyira bántott ez az eljárás, hogy kilenc évig még a Centrum Áruház előtt sem tudtam elmenni, tizenhét évig pedig, be nem tettem a lábam.”

 

- Miért? Ennyire megbántották?

 

- „Igen. Soha egy percet nem késtem, a legjobb tudásom szerint vezettem az áruházat, jól működtünk, és a szőke hölgy révén jött valaki a Magyar Szocialista Munkás Párttól, egy magas beosztású, aki még rendőröket is küldött rám, és én nem tehettem ellene semmit. Éreztem, tudtam, hogy a szép szőke hajú párttitkárnőnek kell az én pozícióm.”

 

- Mik a tervei?

 

- „Hát lehet tervezni 95 évesen? Minden nap, amikor felkelek hálát adok azért, hogy még van egy napom. Vagy arra gondolok, hátha jön egy jó ember, akivel eltölthetem a napot, jól érezhetem magam vele. Vagy várom Irénkét, akivel minden délután pont három órakor beszélek telefonon. A vasárnapot, pedig együtt töltjük.”

 

- Régóta ismerik egymást?

 

- „A barátságunk, ha jól számolom 33 éve tart.”

 

- Hány éves Irénke?

 

-„Ő 30 évvel fiatalabb tőlem, 65 éves.”

 

- Azon nem gondolkodott, hogy egy napon megnősül?

 

-„Amikor a háború előtt fiatalember voltam, úgy gondolkodtam magamról, hogy nem vagyok eléggé szép. Kicsi koromban, öt éves lehettem, amikor megdobtam az istállóban lévő lovat egy cső kukoricával. A ló úgy belém rúgott, hogy eltört az orrom, élet-halál között voltam. Amikor apám hazajött az első világháborúból és meglátott, anyámtól kérte számon, hogy miért nem vigyázott jobban rám. Azt mondta: Hogy fog megnősülni így a fiam, ilyen csúnya orral? Aztán a háború után azért nem nősültem, mert megviselt az öt láger. A húgom férjhez ment Békéscsabára, azt beszéltük meg, hogy a szüleimet én fogom ápolni még élnek. Most már azt is beismerem, hogy rendkívül nyakas ember voltam. Hiába tetszett nekem egy nő, ha már öt perccel később érkezett a megbeszélt randevúra, engem ott már biztos, hogy nem talált. Szerettem a pontos megjelenést. A késést nem tűrtem el.”

 

- Ha belegondolok, hogy Irénkével 33 éve tart a kapcsolatuk, az nem kevés idő. Irénke ennyire képes alkalmazkodni Sanyi bácsihoz, vagy Ön is lejjebb adta elvárásait?

 

- „Is- is. Szerintem Irénke nagyon jól tudja mik az elvárásaim. Én sem zúgolódom már, hiszen úgy gondolom ebben a korban minden perc ajándék. Nincs értelme a vitatkozásnak.”

 

- Ki vezeti a háztartást?

 

- „Én főzök minden nap.”

 

- Mit szokott főzni?

 

- „Krumplit. De ennek szertartása van.”

 

- Ezt hogy érti?

 

- „Minden egyes darabot megsimogatok, hálát adok érte. Szeretettel tisztítom a héját, nekem a krumpli mennyei csemege. Megmosom, feldarabolom, aztán odateszem főni egy leveskockával, vagy virslivel, kolbásszal. Amikor Auschwitzben a lőszergyárban dolgoztam csalánlevest kaptunk ebédre. Ha a levesben találtam egy darab krumplit nagyon megörültem neki. Húsz éve annak, hogy mindennap ez az én menüm. Ettől az én vérnyomásom 130/80. Ez nagyon jó.”

 

- Húsfélét szokott enni?

 

- „Igen. Felvágottakat veszek. Délután négy órakor vajas kenyeret eszem felvágottal, ami nemcsak uzsonna, hanem egyben a vacsorám is.”

 

- Mi a kedvenc étele?

 

- „Ha el tudnám készíteni, akkor az a rizses hús lenne, vagy a rántott hús, szaftos pörkölt, de sajnos nem tanultam meg az elkészítését. Ezért főzöm a krumplit.”       

 

- Mi a kedvenc itala?

 

- „Az ásványvíz. De én nem úgy iszom a vizet, mint a legtöbb ember. Birkenauban nem adtak rendes vizet. Sárgás, koszos folyadékért kellett sorban állni órákon keresztül. Akkor azt mondtam magamban, hogy éveket is odaadnék az életemből egy jó pohár tiszta hideg vízért. Azóta is úgy iszom, hogy közben csodálom. Többet jelent nekem, mint a jómódú embereknek a pezsgő. Sokaknak a víz természetes, mindennapi. Nekem fenséges, tudok neki örülni. Számomra sokkal több, mint szomjoltó folyadék. Auschwitz óta kettős életet élek. A víz nekem maga az élet.”   

 

- A krumplin és a vízen kívül mit szeret?

 

- „Az almát, narancsot, mandarint, de mindegyiket, ahogyan terem, kora nyártól. A hosszú élethez hozzátartozik a gyümölcsök fogyasztása is. Ajánlom mindenkinek, öregnek és fiatalnak. Mondja meg, Schwarz Sanyi azt üzeni, hogy naponta fogyasszanak friss gyümölcsöt, mert az csodára képes. A szervezetünknek szüksége van rá. Én mindig friss vagyok tőle, soha nem vagyok fáradt.”

 

- Hogyan telik egy napja?

 

- „Korán kelek, fél ötkor. Öt órára már nyakkendőben vagyok, előtte persze borotválkozom, tisztálkodom. Azt szeretem, ha korán látogatnak meg. Van egy jó barátom, Dr. Balogh Károly, aki egyetemi tanárember, vele ötven éve tart a barátságunk. Amióta két combnyaktörésem volt, nehezen járok még bottal is, így ő rendszeresen látogat engem. Hat órakor érkezik, együtt kávézunk, és közben mindenféléről jót beszélgetünk.  Én azokat a vendégeket szeretem, akik hat órakor jönnek, és nem azokat, akik délután öt órakor keresnek fel. Ha egyedül vagyok, a délelőtti órában igyekszem válaszolni azokra a levelekre, amiket nagyon sok embertől kapok. Aztán főzök. Délután is vannak, akik meglátogatnak, mert szeretik hallgatni a történeteimet. Tudja én úgy mondom el, hogy az színes, érdekes legyen. Nem csak egy-két szóban. Velem nagyon sok minden történt, van miről mesélnem. De szeretek olvasni is. Szoktam újságcikkeket írni, de írtam már egy könyvet is.

Járt nálam Steven Spielberg is, aki tíz órás felvételt készített.”

 

- A világhírű amerikai filmrendező Steven Spielberg volt önnél?

 

- „Igen. Olvassa el a levelét, amit a felvétel után küldött nekem.”

 

A levél tartalma:

 

„Schwarcz Sándor

 

Kedves Uram!

 

Személyes tanúságtételével Ön, mint a Holocaust túlélője, lehetővé tette, hogy a jövő nemzedékei személyesen is kapcsolatba kerülhessenek a történelemmel.

Interjúja fontos részét képezi annak az archívumnak, amely minden eddigi gyűjteménynél átfogóbb lesz, s amelyre vigyázni fogunk. Aki a jövőben majd bepillant e gyűjtemény anyagába, látni fog egy arcot, hallani fog egy hangot, végigkövethet egy életutat és tanulhat belőle, illetve örökké emlékezhet rá.

Köszönjük felbecsülhetetlen ajándékát, erejét és szellemi bőkezűségét.

A legjobbakat kívánva, maradok tisztelettel:

 

Steven Spielberg elnök.

Survivors of the Visual History Foundation

 

December 2. 1999. Los Angeles, California 

 

***

 

Schwarz Sándor jelene és közelmúltja

 

Szobájában nagyon sok könyv, újság, videokazetta van.

 

Az egyik könyvet megnyitottam, amelyben az alábbi sorokat olvastam kézzel írva:

 

„Szeretettel küldöm ezt a könyvet az Auschwitz poklából felszabadult Nagybátyámnak, aki képes volt felülemelkedni az átélt borzalmakon és bizonyítani, hogy az emberi szeretet, hűség, megbocsátás semmilyen eszközzel nem írtható ki.

Békéscsaba, 2002. november 17. Zsuzsa”     

 

Ebben a könyvben 41 oldalnyi történet olvasható Sándor bácsiról. Menekülés a vereségbe címmel. 

 

- Milyen volt az egészségi állapota, kórházban járt-e?

 

- „Már említettem, hogy gyomorvérzésem volt a koncentrációs táborban, majd 1949-ben megműtöttek, kivették a gyomrom kétharmadát. Epe műtétem körülbelül 30 évvel ezelőtt volt Berettyóújfaluban. Képzelje el, az akkori főnővér éppen tegnapelőtt látogatott meg a férjével együtt, hoztak nekem bőven finomságokat. A legszebb nővérke, Irénke is felhívott névnapom alkalmából köszönteni. Tudja, olyan jó érzés, hogy mindig szép élménnyel térek haza, bárhová megyek, akár egy kórházban is.”

 

- Több műtétje ugye nem volt?

 

- „De igen. A múlt esztendőben szürke hályoggal műtöttek. Felhívtam a Zsidó Hitközösség egyik vezetőjét, aki orvos, hogy segítsen nekem, mert alig látok lemenni a házból. De nem segített. Aztán fölhívtam a debreceni Hit Gyülekezet vezetőjét, - náluk tartottam korábban egy három órás előadást, - megkérdeztem, tudna-e rajtam segíteni, mert nem látok. Félórával később visszahívott, öltözzön, néhány perc múlva ott vagyok magáért az autómmal, és elviszem Berettyóújfaluba a szemészetre. Így kerültem egy adjunktushoz, aki megvizsgált, és azt mondta: Schwarz úr, úgy készüljön, hogy holnap megműtöm, maradjon itt. Kétségbeestem amiatt, hogy nem volt nálam csak annyi ruha, ami rajtam volt, a zsebemben kétezer forinttal. Azt mondták: amire szükségem van, mindent hoznak. Kaptam hálóruhát, törölközőt, és mindent, amire egy betegnek szüksége van. Egy hetet töltöttem ott, míg meggyógyították a szememet. Én nagyon jól éreztem magam, mert mindenkitől szeretetet kaptam.”

 

- Gondolkozott már azon, hogy idősotthonba költözzön?

 

- „Hogyne! De nem szeretnék ott élni.”

 

- Miért nem?

 

- „Nem bírnám a kötöttséget. Itthon érzem jól magam. Úgy osztom be az időmet, ahogy én akarom, senki nem szól bele. Megszoktam a magányos életet.”

 

- Ki végzi el a mosást, takarítást?

 

- „Van egy nagyon rendes, református vallású asszony, aki nyugdíjához pótol azzal, hogy eljön. Kimossa a ruháimat, kitakarít, tehát Ő az én házvezetőnőm. Hál’ Istennek van annyi nyugdíjam, hogy meg tudom fizetni.”

 

- Elégedett a lakásával?

 

- „Igen. A Csokonai utcai vizes, penészes lakáshoz képest ez egy palota, pedig csak másfél szobás lakás. Van egy kis teakonyhám, fürdőszobám, a két szoba tulajdonképpen összenyílik, a kisebbikbe csak egy ágy fér be. Reggel, amikor kinyitom a szemem, a szemben lévő poszterre esik a tekintetem. Megsárgult a papírja, hiszen a második világháború idejéből való. Mühldorfból hoztam haza. Fekete-fehér fényképeket másoltak rá az amerikaiak, borzasztó mind. Nyugodtan nézze meg. Halottak kicsavarodott végtagokkal, temetetlenül, megszégyenítve. Én ezeket ismertem. Együtt éltem velük, mellettem haltak meg.”

 

- A poszteren van egy felirat, nem tudom kiolvasni, mit tartalmaz?

 

- „Egy kérdést, hogy kinek a hibája?”

 

- Ez valóban jó kérdés.  

 

- Szokott még valahová járni, például fürdőkbe?

 

- „Régebben évekig jártam a Kerekes – telepen lévő uszodába, ahol nagyon jól éreztem magam. Bérletem volt. Amikor megérkeztem, a kabinos hölgy már kávét hozott nekem. Amikor a hölgyek maguknak főztek, ebéddel kínáltak. Mindenki szeretett engem, és én is őket. Már a lábaim gyengék, ezért nem tudok elmenni.”

 

-  Mit gondol, miért szeretik meg Önt néhány perc után az emberek?

 

- „Talán azért, mert barátságos tudok lenni, és az emberek megérzik, hogy kiben mi lakozik. Ez az öt láger, a rengeteg halott közül való túlélésem, más emberré formált. Az Örökkévalótól sokat kaptam.”  

 

- Most, hogy nézem Önt, Mózes jut eszembe, amikor Istennel való találkozása után lejött a Sínai-hegyről. Azt mondja a Szentírás, arcának a bőre sugárzó lett. Azért volt kisugárzó, mert találkozott Istennel. Azt látom, hogy Sanyi bácsiból olyan fény sugárzik, mint aki találkozott Istennel.

 

- „Kedves Judit!  Már említettem Önnek, hogy a marhavagonba utazva hallottam Isten hangját, amikor megosztotta tervét velem. Ez volt az egyik találkozásom az Örökkévalóval, de aztán több találkozásom is volt.”

 

- A beszélgetésünk alatt valami azt sugallja, hogy Sándor bácsinak sokat jelent, maga az élet, hogy élhet. Ami Önnek különösen nagy érték! Jól gondolom?

 

- „Valóban az. Jó élni, és nagyon szeretek élni. Hitben, reménységben, békességben, és szeretetben. Én nem szeretem nézni a parlamenti közvetítéseket. Nem szeretem, amikor egymásnak esnek, gyűlölködnek az emberek. Nem szeretem, hogy megosztott Magyarország népe. A béke, egymás elfogadása, a hűség, a türelem kellene, hogy mindenkiben ott legyen. Sokkal jobb szeretni és békességben élni, mint gyűlölködni. Nekem elég volt Auschwitz és a többi láger borzalma!” 

 

- Köszönöm a beszélgetést.

 

- „Örömmel. Hívjon, jöjjön, várom szeretettel.”

 

 

 

 

(2009)

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Schwarz Sándor versbe foglalta mindazt, ami „EMBER” – ré formálta.

A 17.854-es Túlélő: Több száz éves vagyok

 

 

Kérdezik hány éves vagyok?

Több száz esztendőt számolgatok.

Kérdő tekintetek nem tudják, miért?

Poklot jártam, mondom, ezért.

Öt lágerben sínylődtem, szenvedtem.

Százezrek haltak meg a lágerekben mellettem.

Gázkamra, tömegsír és krematórium,

Alig van már e pokolbeli időkről tanúm.

De én őrzöm e kegyetlen emlékeket,

Napjaim telnek, de éjszaka az emlékezések keltenek.

Tanúja voltam több százezer halálnak,

A világtörténelem legnagyobb gyalázatának!

Amerre ültem, álltam vagy feküdtem,

Haldoklók, halottak voltak körülöttem.

A hóhérok között életben tudtam maradni,

Sorsom arra szánt, hogy tudjam mindezt elmondani.

Már rengeteg ráadást kaptam az élettől,

Különleges edzettséget szereztem a lágerbeli szenvedésektől.

Azóta kettős életet élek csendes magányomban,

Felszabadultam, derűsen – közben az álmokkal Auschwitzban.

Napjaim órái így változnak, s töltik ki időmet,

Különleges csoda, hogy már ennyi időt nyerhettem.

Talán restelkednem illene halott társaimtól,

Amiért még ilyen sok évet nyertem a krematóriumoktól.

Időm egy része ki van töltve kegyelettel,

Adózok a mártírok seregének tisztelettel.

Ezen fogadalmam sírig megtartom,

Elmúlásommal aztán mindennel le kell számolnom.            

Forrásjegyzék

 

Schwarz Sándor cikkei: Ercsi Híradó; „A gyógyító Auschwitz”,                               
                                       2003.nov.- december

                                       Ercsi Híradó; „Magyar maradtam”, 2003. febr.

                                       Auschwitzban „kettes” lettem

                                       Feltámadtam

                                       Megfeszült izmokkal

                                       A moslék

                                       A 17.854-es Túlélő: Több száz éves vagyok.

                                       Nyolc félidő a pokolban

 

Felhasznált Irodalom

 

[1] Hahn István: A zsidó nép története, Makkabi Kiadó, Bp., 1996.

2.Gyurgyák János: A zsidókérdés Magyarországon, Osiris Kiadó, Bp.,2001.

 

 

 

.

 

 

 

2009

 

 

 

 

 



[1] Hahn István: A zsidó nép története, Makkabi Kiadó, Bp., 1996. 200.p.

[2] Gyurgyák János: A zsidókérdés Magyarországon, Osiris Kiadó, Bp.,2001. 581.p.

[3] Uo. 585.p.

[4] Uo. 590.p.

[5] Uo. 591.p.

[6] Uo. 592.p.

[7] Biblia: 91 Zsoltár,10,5,11. versei

[8] Ercsi Híradó, Önkormányzat Lapjában - is megjelent a beszélgetés tartalma - Schwarcz Sándortól: „A gyógyító Auschwitz” , 2003. november-december

[9] Az interjú alany sajátos nyelvhasználata. Haját, szőrzetét levágták, tetű elszaporodása ellen petróleummal „fertőtlenítették.” 



További információk: http://www.pointernet.pds.hu/kissendre







Hirdessen itt! A szükséges információkat elolvashatja, ha erre a szövegre kattint.


A fenti dokumentummal kapcsolatos felelősség meghatározása