Kiss Endre főoldal   Társadalomelmélet






Tartalomjegyzék Die Quelle der neuen Probleme der Heimat A globalizáció társadalomfilozófiájához Utolsó lap

A kádárizmus, Kádár és mi

Szerző: Kiss Endre

A kádárizmus embere hiába érezte teljes bizonyossággal, hogy mint fogyasztó meglepő jogokkal, akár még szabadsággal is rendelkezik, mindezek a szabadságok mit sem számítottak már a demokratikus részvételnél vagy a hatalom birtoklásának széles területén.




Kiss Endre

A kádárizmus, Kádár és mi

A kádárizmus, különösen annak második két évtizede különlegesen is nehéz alapfeltételeket teremtett a magyar társadalom számára. Ez a berendezkedés egy eleve is valamivel enyhített, felpuhított baloldali totalitarizmusnak és a kor nyugati jóléti társadalmának, ismertebb és kifejezőbb nevén a fogyasztói /konzum-/ társadalomnak hozta létre történelmi léptékkel nézve is egyszeri egységét.

Mind a baloldali totalitarizmus összes válfaja, mind pedig a konzum-társadalom összes lényeges vonása számos megközelítés tárgya lehet önállóan. E két nagy társadalmi szerkezet sajátos kádárista szimbiózisának sajátosságai a mindennapi tudatot különlegesen nehéz alkalmazkodás elő állították.

A mindennapi tudat sajátos és meglepően állandó mechanizmusokon keresztül dolgozza fel a körülötte lévő valóságot. Amíg az egyik oldalon rendkívül makacs és konzervatív, a másik oldalon ő az első saját múltjának elfelejtésében. Amikor egyszer az egyik budapesti kerületben a harmincas ével munkáséletéről szerettek volna múzeumot berendezni, kiderült, hogy annak a sokat hivatkozott munkáséletnek nemcsak a tárgyi világa nem található már fel, de már ugyancsak sokat hivatkozott valósága is eltűnt a feledés homályába

A késői kádárizmus mindennapi tudatának a maga látszólagosan békés mivoltában (ld. még világtörténelmi „szélárnyék”) egyszerre kellett egy élet szerves elemévé tennie a baloldali totalitarizmus hierarchikus világának elemeit és a fogyasztói társadalom attól gyökeresen eltérő értékvilágát. Ez két egymástól gyökeresen eltérő és igen valóságos társadalmi rendszer összeegyeztetésének szükségszerűségét is jelentette, ami éppen az akkori Nyugat és az akkori Kelet értékeinek szintézisbe hozatalával is egyenlő volt. A „szintézis” kifejezés természetesen ártalmatlan eufemizmus e két önálló társadalmi rendszer, gondolkodás-és életmód egyesítésének esetében. E két struktúra ugyanis a politikai korszak egésze alatt mindvégig egymás ellen dolgozott. A politikai rendszer kebelén belül a baloldali totalitarizmus hívei és haszonélvezői ádáz és szenvedélyes küzdelmet folytattak az ugyancsak a rendszer kebelén belül működő fogyasztói társadalom rendszerével, miközben a konzumszocializmus képviselői és haszonélvezői is minden tőlük telhetőt mozgósítottak a rendszert baloldali diktatúraként értelmezők ellen.

Ebben az összefüggésben válik érthetővé a két rendszert együtt működtető hatalmi központ problémája. Amíg a diktatúra és a konzumtársadalom a mindennapi tudat számára az összeegyeztethetetlen összeegyeztetésével volt azonos, a két rendszert együtt működtető, egyikkel sem teljesen azonos, mindkettő fölé növő központi hatalmi centrumnak nemcsak stratégiája, céljai, stílusa, de puszta léte sem vált megfoghatóvá a mindennapi tudat számára. A kádárizmus nehézsége, e rendszer sokak által érzékelt, ám a legtöbbször helytelenül megfogalmazott erkölcsi problematikája, demoralizáló, a társadalmat züllesztő hatása e két rendszer egymásba épülő, ha tetszik fogaskerékszerűen egymásba nyúló működésének volt egyenes következménye. E strukturális eklektika természetesen nem jelent értékítéletet (egyáltalában nem kárhoztatjuk a fogyasztás egy kezdetleges színvonalának megjelenését és sírjuk vissza a korábbi poszt-sztálinizmust, amelynek annyi maradandó példáját tanulmányozhattuk a baráti országok politikai rendszerében).

Minden ellentétük és ellentétes történelmi helyzetük ellenére a két rendszer kettős igazodási kényszert jelent a mindennapi tudat számára. A két rendszer a hatalom eleinte absztrakt, később egyre konkrétabbá váló fogalmában minden kritikus ellentéte dacára egymást is képes volt erősíteni, sőt, még legitimálni is. A kádárizmus embere hiába érezte teljes bizonyossággal, hogy mint fogyasztó meglepő jogokkal, akár még szabadsággal is rendelkezik, mindezek a szabadságok mit sem számítottak már a demokratikus részvételnél vagy a hatalom birtoklásának széles területén. A "Ne fogyassz!" jelszava alá való felsorakozás nevetséges vállalkozás lett volna. A viszonylagos fogyasztás lehetőségéért kialakuló (természetes) lojalitás a központi hatalom ma már alig elképzelhető megerősödéséhez vezetett.

Az absztrakt, azaz a fogyasztói elemekkel nem számoló antitotalitarizmus, ami megmaradt volna szűkebben a politika területén, marginalizálódott, hiszen veszélyeztette volna a nagy tömegek számára valóságosan megjelenő életszínvonal kivánatos és éppen a hatalom rendszerének összefüggésében problémátlan fennállását.

A két egymásbaépülő rendszer kádárista egysége, ami a felszínen nem annyira húsbavágó, a mélyben azonban annál messzehatóbb különbségek rendszerét hozta létre Kelet és Nyugat között. Amíg például a "keleti" demokratikus mozgalmak elsősorban antitotalitárius, emberjogi természetűek voltak, a nyugati ellenzék ugyanolyan érthető módon konzumkritikai irányultságú volt. A két miliő eredendő különbségei nem maradtak hatás nélkül a később kibontakozó folyamatokra.

Az 1989-as posztszocialista rendszerváltást a magyar társadalom kiemelkedő esélyekkel kezdte meg. Abban, hogy ezek az esélyek nem váltak valóra, nagy része volt a Nyugat felkészületlenségének, arra való képtelenségének, hogy az egész átalakulási folyamatot nagy egészként végiggondolja és megtervezze. Nagy szerepük volt az eddigi nehézségekben az eddigi magyar politikai elitek mérsékelt teljesítményének is. De - harmadikként - nagy szerepe volt egy olyan társadalomnak is, aki közel húsz évet töltött el a baloldali totalitarizmus és a nyugati konzumtársadalom sajátos keverékében, amelyet egységgé csak a mindenkor kézileg vezérelt politikai hatalom olvasztott.

A kádárizmus tehát igen nagy kihívást, nehezen megoldható feladatot jelentett az akkori magyar társadalomnak. Magával Kádárral azonban gyökeresen más volt a helyzet. Az akkori magyar társadalom gyakorlatilag alig foglalkozott Kádárral, mint személlyel vagy lélekkel. Még a viccek sem róla, mint személyről, de olyasvalakiről, aki maradéktalanul feloldódott funkciójába. Ő volt az, aki egy sorba került Brezsnyevvel, Husakkal vagy Ceausescuval, hogy a mindenkori példázat előnyösen emelje ki az akkori kommunista rendszerek közti különbséget. Kádár a magyar társadalom számára sokáig üres keret volt, ami azt az amúgy is nehezen szimbolizálható szürke valóságot megtestesítette, amelynek egyik nagy és koherensen össze nem egyeztethető kettősségéről az imént beszéltünk. Aczélról pezsgett az értelmiségi pletykakultúra kifogyhatatlan áradata, Kádárról nem beszélt senki. Majdhogynem váratlan és szinte már egy nagy dramaturgiai tervre emlékeztető volt ezért Kádárnak, most már mint személynek a felemelkedése a nyolcvanas években, megjelenése a Time-magazin címlapján és megfogható népszerűsége a lakosság előtt, amelynek hullámán olyan beszédeket tartott az üzemekben, amelyek teljesen megváltozott szöveggel jelentek meg a másnapi napilapokban.

Kádárnak vannak titkai, de nem azok magyarázzák politikai szerepét. A huszadik század nagy világtörténelmi fordulatai amúgy sem adnak nagyobb valódi mozgásteret a kényszerpályák reprezentánsainak. Nyilvánvaló, hogy ez hatalmas intellektuális és erkölcsi nehézségeket hoz létre. A kivételesen szűk mozgástér lovagjai a kényszerekkel való együttélésben válhatnak naggyá, de magukat a kényszereket nem győzhetik le. Természetesen ennek elfogadása sem oldja meg azt a problémát, hogy akkor melyek legyenek a teljesítmény és a helytállás kritériumai. A drámai kérdés így hangzik: ha valaki kitűnően birkózik meg a kényszerpályákkal, attól már minden más elvárásnak is megfelel?

A magyar társadalom jelenlegi megromlott állapotát szimbolizálja a Kádár alakjáról folytatott aktuális vita, amely majdnem mindig reprodukálja azt a módszertani tévedést, hogy lényegesnek nevezhető problémákat perszonifikál. Kádár funkciót töltött be (kivételesen most nem pártpolitikai, de rendszerelméleti funkcióra gondolunk), primér vonatkoztatási rendszere ezért csak az lehet, hogy más hogyan futotta volna végig ugyanazokat a kényszerpályákat. Nem magát Kádárt, de a vitát minősíti le az a szenvedély, amely a személyen veri le azt, ami a struktúrában lehetetlen és megalázó volt. Egy demokrácia frusztrációját adja vissza az elkerülhetetlen tegnapi diktatúra jobbik képviselőjének. Ez nemcsak nyilvánvalóan inadekvát magatartás, de némi bibói finomsággal még azt a motívumot is felfedezhetjük emögött, hogy épp a demokrácia kiépítésének sikertelenségében begyüjtött frusztrációról van szó.

Kádárnak vannak titkai, de nem azok oldják meg a huszadik század világtörténelmének nagy kérdéseit és kényszerpályáit. Személyének viszonylag kevés köze volt például ahhoz, hogy a létező szocializmus viszonya a nemzeti ideológiához, köztük annak legprogresszívebb változatához is szinte elemezhetetlenül bonyolult volt. A létező szocializmus ugyanis kezdettől fogva egyrészt tudatosan épített a radikális népi mozgalom baloldali szárnyára, mint intim szövetségesre. Révai József már a negyvenes évek emigrációjában széles körben, ám titokban hallgatott rádióadásaiban bevonja a Horthy-rendszert őszintén elutasító népieket. A Rákosi-Révai-vonalnak a maga módján őszinte, s az akkor már minden részletében kidolgozott szovjet forgatókönyvnek tökéletesen megfelelő szándékai vannak. Be akarják vonni - a maguk helyén, természetesen - a népieket a szellemi élet irányításába, s megszabják a népi /bolsevik nyelven és értelmezésben: szegényparaszti/ származású ifjú nemzedékek arányát a politikai testületekben és a szakértelmiségbe, azaz a baloldali diktatúra felfogása szerint "kitüntetett" osztályként kezelik őket. A létező szocializmus kitüntetett nemzedékévé és csoportjává váló népiek kezdetben nemcsak teljes egyértelműséggel fogadták politikai helyzetük ezen kivételes voltát, hanem azt, mint azt még a hatvanas évek reform-korszakában is pontosan kifejezték, "történelmi igazságként" élték meg.

Más lett a helyzet a Kádár-korszakban, ahol az alaposan megváltozott történelmi helyzet, a jóval hiányosabbá váló szovjet forgatókönyv és az új összetételű pártelit miatt paradoxnak tűnő módon erősen leértékelődött a baloldali populizmus. Kádár (hogy visszatérjünk hozzá) kettévágta a baloldali népiesség gordiuszi csomóját a létező szocializmus új miliőjében. A kultúrát, benne az irodalmat teljes egészében átengedte Aczél Györgynek, aki a jellegzetes stratégiáját itt is érvényesítette: más-és más különalkukat alakított ki a népi mozgalom agg vezetőivel és fiatal trónkövetelőivel. Kádár egyszerre volt gyenge és erős: személyében nem vette nyilvánosan az urbánus-népies-vitát és annak összes későbbi derivátumát, hanem félretolta azt és megpróbált egy harmadik miliőt kialakítani, azt, amit úgy hívnak, kádári Magyarország és amelynek vitalitása annyira meglepett sokakat a kilencvenes évek előrehaladó folytonosságában.

Nemcsak a világtörténelem megrendítő erejű pörölycsapásai miatt problematikus a pszichologizálás és perszonifikálás eljárása, de a baloldali lélek sajátosságai miatt is. A sztálinizmus, de részben már a marxizmus is (a leninizmus ezen a skálán nem jelent átmeneti fokozatot) éppen abban különbözik a jobboldali vagy szélsőjobbos lelkiségtől, hogy az a lélek jelentőségét nem erősíti fel, hogy (s ez a szélsőjobbra vonatkozik) azt tevőlegesen pervertálva bűnrészessé tegye az egyént, de a világtörténelmi optimummal (ami természetesen a saját ideológia a maga tiszta formájában) való maradéktalan azonosulásban kiszikkassza, eltüntesse a lelket és ily módon szabadítsa meg mind az egyént, mind pedig a békés polgárok gyülekezetét az egyén pszichológiai funkcióinak kiszámíthatatlan hatásaitól. Már csak ezért sem érdemes közvetlenül a személyiségben keresni a baloldali totalitarizmus aktorainak motivumait.

Kádár a kor és a mozgalom terméke, teljesen határozott, ám korlátozott világismerettel, erős racionalitással, a logika és a tapasztalatok tiszteletével, hosszútávú, kitartó hűséggel a párt iránt, a proletár személyiség és identitás lelkiségével, a hatalom és függőség személytelen és bürokratikus átélésével, hatalmas kitartással és fegyelemmel. Lényege az eredendő hosszútávúság és a kiszámíthatóság, amilyennek a világot is látni szeretné.

A magyar politika történetében ritka, hogy egy politikus éppen a politika területén van otthon leginkább. A szó szorosabb értelmében Kádár nagyon jó politikus volt. Más kérdés, hogy más korszakban is az lett volna-e. Az 1956 utáni konszolidációnak azonban kétségtelenül ő volt a legmegfelelőbb politikusa. Azon természetesen vitatkozni, hogy még e jó politikával is milyen nagyságrendben tudta szélesíteni mozgásterét, hogy mennyire fonódott össze a rendszer az ő személyével és vált a végjátékban az eredeti formában folytathatatlanná.

Déry Tibor hosszan interjuvolta Kelen Bélát, hogy megismerje az 1945 előtti munkáséletet a Felelet című regény megírásához. Kelen Kádár egyik barátja volt. Kádár lelkéhez alighanem ilyen megközelítések vezetnek el a legjobban, hiszen lehetne akár a Déry-regény egyik figurája is (ahogy más mozgalmárok is feltűnnek benne).

Kádár a két világháború közötti magyar munkásság szinte irodalomelméletileg is tipikus képviselője. Mellette szól, hogy ezt az arculatát élete végéig nem érezte a társadalom szerepnek. Megőrizte arculatának proletár karakterét egy lassan középosztályosodó (mint az elején kifejtettük: kettős) társadalomban.

Személyiségének gyengéi nem valamiféle gyávaság vagy határozatlanság voltak, de éppen politikai és taktikai képességeiből származó hatalma mások felett. A politikai intelligenciának a ravaszságig, sőt, a sunyiságig elmenő képességéről beszélünk. Kádár azonban arra volt ítélve, hogy 1956 forradalma és tragédiája után valamiféle etoszt és transzparenciát képviseljen. Azonosnak kellett lennie a funkciójával (nem a nomenklatura, de a rendszerelmélet értelmében). A régi bürokrata osztályokra emlékeztető absztrakt kötelességteljesítésének etosza elfojtotta benne a hatalmi játékok démonát. Sorsparadigmája az volt, hogy csak úgy tudta elérni a vágyott hatalmat, hogy naponta bizonyítania kellett, hogy azt nem személyes motívumok miatt és személyes örömök megszerzése érdekében tette. S ez már majdnem mitológiai történet.

(2006)



További információk: http://www.pointernet.pds.hu/kissendre







Hirdessen itt! A szükséges információkat elolvashatja, ha erre a szövegre kattint.


A fenti dokumentummal kapcsolatos felelősség meghatározása