Kiss Endre főoldal   Társadalomelmélet






Tartalomjegyzék A globalizáció és a belátható jövő A sport, mint a kultúra jelensége Utolsó lap

A gazdasági stabilizációs törvénycsomag (Bokros csomag)

(A társadalmi következmények)
Szerző: Molnár László

Melyek azok az értékek, amelyek egy ilyen koncepcióhoz mindenképpen hozzátartoznak? Az első az, hogy a társadalmi egyenlőség mértéke nem érdekes, mert ennek befolyásolása káros, nem kívánatos.A második az, hogy az állami tevékenység mindenképpen - a tényleges helyzet igényeitől függetlenül - a minimumra korlátozandó. A harmadik az, hogy a makrogazdaság pénzügyi mutatóinak feltétlen elsődlegessége van minden mással szemben. Így például sem a társadalom, sem a kultúra, sem az egyetemek autonómiája, sem a magánszféra védelme (alapjog, a személyi szám problémája), de még a gazdaság reálfolyamatai sem számítottak, ha konfliktusba kerülnek vele.




Molnár László

 

A gazdasági stabilizációs törvénycsomag (Bokros csomag) társadalmi modellje és   következményei

 

(1995-1996)

 

1.          Bevezető megjegyzések .

  Mindenekelőtt meg kell említeni, hogy egy olyan átmeneti helyzetben, amiben Magyarország a többi volt szocialista országgal együtt  van, lehetetlen arról beszélni, hogy nagyszabású gazdasági változásokat előidéző intézkedések - melyek törvények és rendeletek formáját öltik -  nem járnak jelentős társadalmi következményekkel. Még kevésbé lehet ezeket úgy tekinteni, mint valamely politikailag semleges térben végbemenő változások összességét. Az átmeneti gazdaság átmeneti társadalmat és ezt vezénylő politikát jelent. Az átmenet pedig mindig valahonnan valahová történik: valamely állapotból egy másikba. Itt kell mindjárt világosan leszögezni, hogy a lehetséges cél-állapot(okat) képviselő reálisan létező piacgazdaságnak többféle modellje van még Európában is, nem beszélve az amerikai, ázsiai vagy afrikai modellekről.

                  Ezért ha konszenzus is van a tekintetben, hogy piacgazdaságot és demokratikus intézményrendszert hozunk létre, akkor ezen belül meg kell határoznunk, hogy melyiket választjuk. Ez esetben pedig nyilvánvalóvá kell tenni az ebben rejlő értékválasztást is. Ez szolgálhat alapjául a jövőképeknek, melyek esetleges hiányának egyik oka éppen ezen értékek tisztázatlansága lehet. Ezen jövőképek alapja pedig az a kérdés, hogy milyen társadalma(ka)t akarunk létrehozni.

   Mindezen jövőképeknek fontos alkotórésze a követendő gazdaság- és társadalompolitika alapelveivel kapcsolatos állásfoglalás. Itt látni kell a követhető utak sokféleségét, valamint azt, hogy az egyes, általunk kiválasztott értékek lehetőleg konzisztensek legyenek. Ennek megfelelően tekintetbe kell vennünk, hogy például a társadalombiztosítás tekintetében az USA társadalompolitikája az Európai Unióétól különböző értékeken alapuló  modellt valósít meg. Ha pedig az EU tagság a célunk, akkor az EU társadalombiztosítási elveinek, ‘Szociális Kartájának’ kell irányadónak lennie törekvéseink számára. Az érték- és modellválasztás pedig elválaszthatatlan a ‘tisztán gazdasági’-nak nevezett döntések jellegétől is. Ugyanakkor a modell megválasztása nem lehet mechanikus másolás eredménye: a vonatkozó döntés kiindulópontja meglévő adottságainkon kívül a megvalósítani szándékozott értékek melletti elköteleződés.

  Természetesen lehet olyan módon is kezelni a problémákat, hogy nem fedjük fel nyíltan értékválasztásunkat és döntéseinket egyedül lehetségeseknek tüntetjük fel, ami régi technokrata módszer, amely azonban korlátozza a nyilvánosság érvényesülését és így a demokrácia működését is. De nemcsak azt. Az ilyen politika ad hoc lépések sorozata, ami a tudatosan követett konkrét koncepció hiánya miatt ki van szolgáltatva a különböző érdekcsoportok minden oldalról rá nehezedő nyomásának.

                  De van itt más, ehhez kapcsolódó probléma is. Minden, a társadalom életébe történő erőteljes beavatkozás konfliktusokat eredményez, melyeket a jogállamban alkotmányos keretek között kell kezelni. Itt két kerülendő szélsőség említendő: az első, amikor a konfliktusok kezelése és megoldása az utcára kerül; a másik az, amikor a meghozott törvények és rendelkezések kerülnek ellentétbe az alkotmányos alapelvekkel, az alkotmánnyal. Az utóbbi esetben például ha az alkotmány a szociális piacgazdaság, illetve a jogállamiság álláspontján van, akkor nem ajánlatos ezen elvekkel ellentétes módon törvényeket és rendeleteket alkotni. De az sem engedhető meg, hogy a megalkotott  jogszabályok  tartalma legyen ellentétes a jogállam elveivel. 

                  Mindezek a veszélyek benne rejlenek a szükséghelyzetek megoldására irányuló döntésekben. Ezek fokozódnak, ha a megoldások lépéseinek elvi  alapjai vagy nincsenek kellőképpen tisztázva, vagy tisztázva vannak ugyan, de ezzel kapcsolatban a közvéleményt nem tájékoztatják kellőképpen.

                  De a leginkább problematikusnak azt tartom, ha a szükséghelyzetben megtett lépéseket általánosan követendő eljárássá, mintává emelik: Például azt, ha a szükséghelyzetben tett átmeneti stabilizációs intézkedések elveit általános gazdaságpolitikai normákká teszik.

  A gazdasági stabilizáció valamilyen módon mindig egyedi helyzetben hozott döntések sorozata, de ennek ellenére mindig tudni kell és tudni lehet, hogy kiknek, mely társadalmi csoportoknak a költségére történik és mely csoportok a kedvezményezettek. Amikor pedig a hatásait vizsgáljuk, akkor  fontos értékelési szempont, hogy a rövid távú negatív társadalmi következményeket mivel indokolják: Itt lényeges szempont, hogy valós és megalapozott indokokat hoznak-e fel.  Más szóval az értékelésnél nem kerülhető meg az a kérdés, hogy  végeztek-e előzetes hatásvizsgálatot fontos döntések (törvények, rendeletek) meghozatala előtt.  Természetesen nagyon fontos lenne, ha lennének hipotézisek a gazdaság szerkezetére gyakorolt hatásokra vonatkozóan is.

  Ennek megfelelően először felvázolom a stabilizációs  intézkedések körülményeit.  Majd összefoglalom a leglényegesebb törvénymódosításoknak,  a rendeleteknek, a kormányhatározatoknak az elemzés szempontjából fontos sajátosságait. Ezután felvázolom azokat a demokrácia-elméleti, társadalmi és gazdasági  problémákat, amelyek az Alkotmánybíróság határozatainak elemzései nyomán tárulnak fel. Végül elemzem azt a modellt, jövőképet, azokat az értékeket,  ami ezekben implicite benne rejlik.

 

 

 

 

2.      A stabilizációs intézkedések körülményei

  Azok pedig a következő helyzetben születtek:  Amikor új kormány 1994 közepén hivatalba lépett, már ekkor hangsúlyozta Békesi László pénzügyminiszter, hogy az ország eladósodása miatt radikális intézkedésekre van szükség a gazdaság rendbehozatalára. A pénzügyi kormányzat részéről elhangzott az államcsőddel való fenyegetés is.

  Az 1994-ben beindult gazdasági növekedést eleve rossznak minősítette a pénzügyminiszter, mert az szerinte a pénzügyi egyensúlyt veszélyeztette. Ehhez jött még, hogy 1995 januárjában a mexikói adósságválság idején a nemzetközi sajtóban terjedtek olyan hírek terjedtek, hogy hamarosan Magyarország lesz a soros válsággóc.

  Hiába magyarázták akkor egyes szakérők - például Fekete János -, hogy a mi helyzetünk más: a felvett hitelek állománya más szerkezetű. A hangulatkeltést ez nem befolyásolta. Az Európai Unió sem volt hajlandó arra, hogy jelentős pénzügyi támogatást nyújtson az ország helyzetének rendezésére.

  Természetesen a kedvezőtlen nemzetközi megítélés alapja egyrészt az ország nagymérvű eladósodása, másrészt pedig az volt, hogy hazánknak nem volt érvényes hitel megállapodása a Nemzetközi Valutaalappal, ami nemzetközileg rossz referenciát jelentett.  (A megszorító intézkedések egyik célja éppen ennek a hitel megállapodásnak az elérése volt.) 
  Hozzájárultak az ország kedvezőtlen nemzetközi megítéléséhez a HungarHotels privatizációjával kapcsolatos problémák, valamint a privatizációs folyamat lelassulása.

  Visszatekintve a helyzetre, felmerül a kérdés, hogy mivel függött össze a fizetési mérlegnek az intézkedéseket megelőző drámai mértékű romlása. Köves András a következőkben foglalja össze az ország helyzetét: ‘A március 12-i programban igazából nem valamiféle “túlfogyasztás” megállításáról, hanem az eddig végbement életszínvonal-romlás radikális felgyorsításáról van szó. 1989 és 1993 között a GDP több mint húsz százalékkal, az ipari termelés 35 százalékkal, a mezőgazdasági termelés 45 százalékkal esett vissza. A magánfogyasztás csökkenése már a rendszerváltás előtt megkezdődött, de 1990 után is továbbra mintegy tíz százalékot tett ki. Az átlagkeresetek és - jövedelmek reálértéke (a béren kívüli - szociális - juttatásokkal és egyéb jövedelemforrásokkal együtt) 1988 és 1993 között - egyetlen év kivételével - folyamatosan csökkent. 1994-ben ugyan a reálbérek 1993-hoz képest nőttek, de az egy főre jutó reálbérek így is 22-23 százalékkal, a reáljövedelmek 12-13 százalékkal alacsonyabbak voltak, mint 1989-ben. A munkanélküliségi ráta ugyan nem magasabb, mint Nyugat-Európában, de mindössze két év alatt - 1990 és 1992 között - szökött fel két százalékról csaknem 13 százalékra (jelenleg[1] 11 százalék). A strukturális változások drámai ütemét, a társadalom alkalmazkodási terheit azonban talán leginkább az a szám mutatja, hogy 1990 - 1994 között 1,4 millió munkahely (az 1990-ben létezett munkahelyek több mint negyede) szűnt meg - annyi, amennyi a megelőző negyvenegynéhány évben összesen létrejött.’[2]

                  Ha rátekintünk a költségvetéseink számaira akkor néhány tény jobban megvilágítja a helyzetet.

 

                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                 A központi költségvetés mérlege (kivonat) [3]                                                                                                                                                                                      (millió forintban)


1994. évi        1995. évi        1996 évi e.      1997. évi        1998 évi

                        tény                tény                         teljesítése       előirányzat    előirányzat     

Bevételek összesen         (B)                                          1 391 305          1 643 480        1 968 769         2 018 292         2 243 568         Kiadások (kamatkiadások nélkül)                 (K)                      1 407 767                                                                               1 484  101                                                                     1 602 977                                                                     1 718 231                                                            2 053 338

Elsődleges egyenleg (B-K)                                   -         16 461              159 379          365 793                                                                                           300         061                                                                              190         230

Elsődleges egyenleg a GDP %-ában            - 0,4                                                                                                                                 2,9                                                                                                                                            5,5                                                                                                                                        3,7                                                                                                                          2,0

MNB veszteségrendezése                                                                                                                                                                                                                                                                      -                                                                                                                                                                                                                                  -                                                                                                                                               58 100                                                                                                                         -                                                                                                                                                                                                               -

Külföldi kamatkiadások                                                                                                                                                                                                                                                                                              3 590                                                                                                                  6 904                                                                                        10 400                                                                                           25 885                                                                                    19 806 Adósságszolgálati kamatkiadások (Ak)      284 124                                                                                  477   370                                                                                        535 031                                                                                        817 492          727 234

Kiadások összesen         (Kö         )                                                                                                                                                                                                                                  1         695            481                                                                     1 968 375                                                            2         206         508                                                           2 561 607       2 800 378

Központi költségvetés hiánya         (B-K         ö )                                             -246  177                                                                             -157 129                                                                                           79     442                                                                              -309         712                                                                              -425         696 A kö. költségvetés hiánya a GDP %-ában               -5,6                                                                                                                                                 -2,8                                                                                                                                                                                       1,2                                                                                                                              -3,8                                                                                                                                                          -4,4              Ak a GDP %-ában                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                 6,5                                                                                                                                                            8,7                                                                                                                                                                                                 8,2                                                                                                                               10,5                                                                                                                                                        7,8   

GDP (milliárd forintban)                                                                                                                                                                                                                                                                     4 365                 5 562                                                                                                                  6         655                                                                                                                    8         025                                                                                                                    9511

 

                  

  Ami itt szembetűnik, az az, hogy az elsődleges egyenleg 1994- kivételével pozitív volt. Ez azt jelenti, hogy a költségvetés nagymérvű hiánya a kamatkiadások 1995-ben történő megugrásából származott: az 1994-ben még 287 714 millió forintnyi  összeg 1995-re 484 274 millió forintra 1,68-szorosára, a GDP 6,5%-áról  8,7%-ára nőtt. Ezen belül pedig a jelentősebb tétel a belföldi adósságszolgálat kiadásai, ami a korábban végrehajtott bank konszolidációnak volt a  következménye.

3. A gazdasági stabilizációt szolgáló intézkedések

3.1  A leértékelések és a vámpótlék   

Az 1995 március 13-i, ‘Árfolyampolitikai intézkedésekről  és a vámpótlék bevezetéséről’ hozott kormányhatározat nyitja meg. Eszerint ‘1. ...1995 március 13-i hatállyal a) egyszeri árfolyamszint kiigazításként a forintot a valutakosárral szemben 9 százalékkal leértékeli;  b) ‘...1995-ben az első félév  végéig - heti egyenletes árfolyamkiigazítások eredményeként - a forint árfolyama havonta 1,9 százalékkal kerül leértékelésre. 1995. július 1-jétől... a leértékelés mértéke csökken, és nem haladja meg a havi 1,3 százalékot. 2. 1995. Március 20-i hatállyal 8 százalék mértékű vámpótlékot kell bevezetni.  A vámpótlék a külkereskedelmi és a magánforgalomban behozott árukra - az elsődleges energiahordozók kivételével terjed ki. A beruházási célú gépek után a vámpótlékot vissza kell téríteni. A vámpótlék 1997. első   féléve folyamán fokozatosan szűnik meg.’[4]

  A határozat célja: ‘a pénzügyi egyensúly javítása, a devizatartalékok jelentős csökkenése veszélyének megelőzése’, és ‘az államháztartási egyensúly javítása’.[5]

  Itt nyilvánvalóan az importot korlátozó, az exportot fokozni kívánó intézkedésekről van szó, melyeket nem terjesztettek ki az energiahordozókra, mert arra még gondolni is rossz, hogy ez mivel járt volna.

  Anélkül, hogy különösebb fejtegetésekbe kellene bocsátkoznom, belátható, hogy mindezek az intézkedések a legjobb esetben is ambivalensek: Úgy javítják a pénzügyi egyensúlyt, hogy egyrészt gerjesztik az inflációt, másrészt pedig visszafogják a gazdasági növekedést. A leértékeléssel és a vámpótlékkal együtt járó infláció ugyanis nemcsak a lakossági fogyasztást, hanem a termelő tevékenységet is gyakorlatilag megadóztatja és ezzel korlátozza. (A devizatartalékok itt említett csökkenése pedig az államcsőddel való korábbi fenyegetőzés eredménye volt. Ekkor például volt olyan idő, hogy az OTP lakossági devizaszámla tulajdonosának nehézségei támadtak , ha érvényesíteni akarta német márkára szóló követelését)

3. 2  A gazdasági stabilizációt szolgáló március 22-i kormányhatározat és a júniusi törvény (Gst)

Időrendben következik az az intézkedés csomag, mely ‘a gazdasági stabilizációt szolgáló 1995. évi kiigazító intézkedésekről’ hozott 1995 március 22-i kormány határozatban jelenik meg.[6]

                  A határozat indoklásából igen jól kiolvasható a kormány szándéka. Eszerint ‘...a gazdaság stabilizációjának előrehaladása érdekében 1995-ben olyan kiigazító intézkedésekre van szükség, amelyek jelentősen javítják a külső és belső egyensúlyt, kedvezőbb feltételeket teremtenek a vállalkozások működése és fejlődése, kül - és belpiaci versenyképessége javulása számára és ezzel megalapozzák a tartós gazdasági növekedés kibontakozását.

1. A stabilizációs intézkedések céljai és elvei

1.1. A Kormány szükségesnek tartja, hogy a kiigazító intézkedések támasszák alá azt, hogy 1995-ben a folyó fizetési mérleg hiánya ne haladja meg a 2,5 milliárd dollárt, az államháztartás deficitje pedig ne haladja meg a 200 milliárd forintot. A Kormány arra törekszik, hogy az infláció üteme minél alacsonyabb legyen; az első félévi átmeneti gyorsulás után a második félévben érezhetően lassuljon. A Kormány kívánatosnak tartja, hogy a kiigazító intézkedések hatására - az eredeti 1995. évi gazdaságpolitikai programban foglaltakhoz képest - forrásátcsoportosítás történjen a vállalkozói szféra javára, a költségvetési intézmények és a lakósság terhére; a beruházás erőteljesebben emelkedjen, az egyéni és közösségi fogyasztás kissé jobban csökkenjen; a kivitel dinamikája nagymértékben haladja meg a behozatalét.’[7] 

  Mindezek szükségessé teszik az export ösztönzését (1.2. a); a privatizáció felgyorsítását és a külföldi működő tőke importjának fokozását; ami 1995-ben érje el a 2,5 milliárd dollárt (1.2.b);  szigorú bérpolitikai magatartást a gazdaság egészére nézve (1.2.d); az államháztartási reform egyes intézkedéseinek előrehozását (1.2.e);         az államadósság hatékonyabb kezelését (1.2.f); államkincstár és közbeszerzési rendszer létrehozását (1.2.g);  feketegazdaság visszaszorítását célzó intézkedések bevezetését (1.2.h).

                  

 

 

  Az előbbiek kiegészülnek a következő, a költségvetési kiadások mérséklésének módjára vonatkozó deklarált követelményekkel: ‘1.3 A költségvetési kiadásokat mérséklő intézkedések jellegüket és tartalmukat tekintve  ne egyszerű megszorítások legyenek, hanem elsősorban a társadalmilag indokolatlan, illetve gazdaságilag ésszerűtlen kiadásokat szorítsák vissza, ezáltal járuljanak hozzá az állam által finanszírozott rendszerek, az egész államháztartás működésének, hatékonyságának javulásához. Egyidejűleg a szociális ellátó rendszereket alkalmasabbá kell tenni arra, hogy a leginkább rászorultak részére az eddiginél hatásosabb támogatást nyújtsanak.’[8]

                  Ez nagyon nehezen megvalósítható követelmény, amit megéri, hogy megvizsgáljuk, hogy mi és milyen mértékben valósul meg belőle. Azt hiszem, hogy az adott keretek között nem érdemes tovább részletezni

a kormányhatározatot, hiszen rendelkezésre áll az ezután e tárgyban elfogadott törvény - ‘A gazdasági stabilizációt szolgáló egyes törvénymódosításokról’ - szövege.[9]

  Indoklása a következő: ‘Az Országgyűlés - a külső és belső gazdasági-pénzügyi egyensúlyi helyzet javítására és a tartós gazdasági növekedés feltételeinek kibontakoztatása végett egyes törvények módosítására a következő törvényt alkotja’[10] 

                  Itt már nincs szó ‘a vállalkozói szféra javára, a költségvetési intézmények és a lakósság terhére’ történő ‘forrásátcsoportosítás’-ról. Mi lehet ennek az oka? Lemondtak volna ezekről a célokról, vagy csak valamelyikről?

Vagy nem mondtak le róluk csak nem tartották szükségesnek az indoklásban említeni?

          Azt hiszem, hogy ezek a kérdésekre a törvény szövege választ ad.   A törvény - amely több, különböző törvény módosítását tartalmazza - első része ‘a gazdasági folyamatok befolyásolásával kapcsolatos’ törvénymódosításokat tartalmazza: ide tartoznak az szja módosításával, a szerencsejátékokról, az illetékekről, a csődeljárásról és az eximbankról szóló részek. Ezek sem gyakorlati szempontból, sem elvileg nem fontosak ezen dolgozat szempontjából. Gyakorlatilag azért nem, mert szerintem a forint egyszeri, valamint csúszó leértékeléséről, illetve a vámpótlék (ideiglenes) bevezetéséről szóló, már említett rendeletek a lényegesek. A vámpótlék volt az, ami jelentős bevételi forrást jelentett az állam számára és a leértékelésekkel együtt jelentősen visszafogta az importot, illetve ösztönözte az exportot, s ezáltal lényegesen hozzájárult a makrogazdasági egyensúly megjavításához. Persze az egyensúly ilyen módon való megteremtésének ára volt.

  A második rész ‘A szociális ellátórendszerekkel kapcsolatos törvénymódosítások’-at tartalmazza. Így a családi pótlék rendszerét, a gyermekgondozási segélyt és az anyasági támogatást,  a szociális törvényt; a harmadik rész a társadalombiztosításról szóló törvényt, a negyedik egyes bérrendszereket, az ötödik a helyi önkormányzatokról szóló, a hatodik rész ‘egyéb törvények’-et módosítja.  Ennek V. fejezete, ‘A polgárok személyi adatainak és lakcímének nyilvántartásáról szóló 1992. évi LXVI. törvény módosítása’ a személyi szám használatával kapcsolatos álláspontja miatt tarthat számot érdeklődésre. 

          Itt két dolgot kell megemlíteni. Az egyik az, hogy a takarékossági szempontokat gyakorlati és elvi jellegű változtatások formájában hajtja végre. Ezek pedig az alanyi jogon járó szociális juttatások rendszerét, a szociálpolitikát alakítják át segélyezés jellegű szegénypolitikává. Ez igen jelentős és nagy horderejű lépés, melynek társadalmi jelentőségét aligha lehet túlbecsülni.

                  A személyi számok további használatával kapcsolatos módosítás azért tart számot fokozott érdeklődésre, mert erre vonatkozóan az Alkotmánybíróság már évekkel korábban hozott határozatot.

4. Alkotmányossági problémák és ami mögöttük van

4.1  A felsőoktatási intézmények autonómiájáról

                  A probléma az, hogy a kormányhatározatok  konkrét létszám leépítési normákat állapítottak meg, amit a felsőoktatási törvény az egyes intézmények jogköreként határozott meg: A Magyar Rektori Konferencia és a Felsőoktatási Dolgozók Szakszervezete, valamint a Pécsi Orvostudományi Egyetem rektora kérte a következő intézkedések alkotmányellenességének megállapítását és megsemmisítését, amelyekről az Alkotmánybíróság megállapítja: ‘A 1023/1995 (III.22.) Korm. határozat 3.1.6. a) pontja szerint: “A felsőoktatásban az oktatói létszámot úgy kell alakítani, hogy a hallgató/oktató arány nemzetközi szinten kialakult mértéktől való eltérése az érintett intézményeknél első ütemben 30-50%-kal mérséklődjék. Legalább arányosan kell kialakítani a nem oktatói létszámot is.”





                  A 2143/1995 (V.19) Korm. határozat 1. A) pontja “utasítja a művelődési és közoktatási minisztert, hogy a minisztérium felügyelete alá tartozó felsőoktatási intézmények oktatói létszámát első ütemben...a következő módon alakítsa: Az átlagos hallgató/oktató arány javítása céljából a teljes munkaidőre számított oktatói létszámot átlagosan 15%-kal kell csökkenteni. A nem oktatói létszámot, valamint az oktatási (külső) megbízási díjak előirányzatát is legalább ilyen arányban kell mérsékelni.”

  A határozat a  következő határidőket írja elő: “bejelentésre a területileg illetékes munkaügyi központnak: 1995. május 31.;  a személyi döntések meghozatalára: 1995. Július 28.; közalkalmazottak felmentésére: 1995. augusztus 31.”

                  Az MKM helyettes államtitkára 1992. május 22-én kelt intézkedésében meghatározta, hogy az egyes felsőoktatási intézményekben a fenti határozatok alapján milyen összegű “megtakarítást kell elérni”...A helyettes államtitkár a leirat alapján megtett intézkedésekről 1995. Augusztus 15-ig tájékoztatást kért.’[11] 

  Mindezen intézkedésekkel kapcsolatban pedig a következőket határozta: ‘Az Alkotmány 70/G. §(1) bekezdése szerint a Magyar Köztársaság tiszteletben tartja és támogatja a tudományos élet szabadságát, valamint a tanszabadságot és a tanítás szabadságát. Ezt a szabadságot valósítja meg a felsőoktatási intézmények önkormányzata (autonómiája), amelyet a Fot.[12] negyedik része fejt ki.  A Fot. 64. §-a szerint a felsőoktatási intézmény dönt minden olyan intézményi ügyben, amelyet törvény vagy felhatalmazása alapján más jogszabály nem utal állami vagy helyi önkormányzati hatáskörbe.

                  A felsőoktatással kapcsolatos állami hatásköröket a Fot. 69-75. §-ai tételesen meghatározzák. Sem ezek között, sem más törvényben, vagy törvényi felhatalmazás alapján kibocsátott jogszabályban nem található olyan rendelkezés, amely akár az oktatói létszám, akár az oktató/hallgató arány megállapítását elvonná a felsőoktatási intézmények döntési hatásköréből. A támadott kormányhatározatok tehát olyan feladat végrehajtására utasítják a minisztert (“az oktatói létszámot alakítsa”), amelyet sem tartalmi, sem formai okból alkotmányosan nem tűzhetnek ki . A vizsgált kormányhatározatok fentiek miatt ellentétesek  a  Jat.[13] 46. §(1) bekezdésével, mert az adott rendelkezések tekintetében nem a Kormány által irányított szervek számára állapítanak meg feladatokat, s ellentétesek a Fot.-nak a felsőoktatási intézményekre vonatkozó rendelkezéseivel, mert azok autonóm döntési hatáskörét törvényi alap nélkül elvonják.

                  Mivel az Alkotmány 35.§ (2) bekezdése szerint a kormány határozata törvénnyel nem lehet ellentétes, az Alkotmánybíróság megállapította a 1023/1995. (III.22.) Korm. határozat 3.1.6. a.) pontjának, valamint a 2143/1995. (V.19) Korm. határozat 1.a) pontjának alkotmányellenességét, s azokat megsemmisítette.’[14]

  A helyettes államtitkár e tárgyban elküldött iratához ‘joghatás nem fűződik, annak kötelező jogi ereje nincs.’[15]

  Ezek után azt gondolhatnánk, hogy e határozattal a kérdés lekerült a napirendről. Aki azonban ezt komolyan gondolja, az nem ismeri eléggé a viszonyainkat. Ugyanis a helyzet az, hogy a folyamat szépen  haladt a minisztérium által mutatott úton és a megadott ütemterv szerint. A tervezett összegeket elvonták és a most már nem előírt, csupán elvárt elbocsátásokat végrehajtották.  Bár a (most már jogkövetkezménnyel nem járó) helyettes államtitkári levélben megfogalmazott tanácsok utaltak bizonyos, az elbocsátásoknál esetlegesen felmerülő jogi problémákra, de ezek nem jelentettek igazán gondot a végrehajtásnál.

                  Mindamellett meg kell említeni, hogy a megadott határidők már önmagukban is mutatták, hogy - bár a felsőoktatási intézmények reformjának szükségességét senki sem vitatta és vitatja, s ezek keretében létszámcsökkentésre is sor kerülhet - itt nem erről volt szó. Tartalmi szempontok ezeket az intézkedéseket nem háborgatták.

  Az autonóm egyetemek azért hajtották végre mégis készségesen a jogilag már nem kötelező elvárásokat, mert a  működtetésükhöz szükséges anyagi források kérdését a felsőoktatási törvény nem szabályozza. Ennek megfelelő törvényi szabályozása lehetne autonómiájuk alapja. Ez pedig akkor lenne garantálva, ha a felsőoktatás finanszírozása olyan önálló költségvetési cím lenne, melynek módosítását az Országgyűlés önmagának tartaná fenn. Ennek hiányában a kormány (az illetékes miniszter) az összegek egyszerű átcsoportosításával érvényesítheti akaratát, minden külön rendelet, vagy törvénymódosítás nélkül.



 

 



4.1.1 Kitérő  A (mégis) végrehajtott létszámcsökkentési határozat utóéletéről

  Ezzel kapcsolatban a Magyar Hírlap egy újságcikke a következőket állapítja meg: ‘1995 nevezetes év volt a magyar felsőoktatásban. A Bokros-csomag részeként 8800 közalkalmazottat küldtek el (közülük 2600 dolgozót nyugdíjaztak, a többit elbocsátották) az egyetemekről és főiskolákról, mert a költségvetésnek az akkori indoklás szerint minden fillér megtakarításra szüksége volt.

  Húsznál is kevesebb ember indított pert, s alig néhányan mondhatják el: több mint két évig tartó pereskedés után a bíróság jogerősen visszahelyezte őket eredeti egyetemi pozíciójukba.’[16]

  A felsőoktatási intézmények a létszámleépítéssel kapcsolatos költségekre (végkielégítésre, korengedményes nyugdíjazásra) összesen 3,1 milliárd forintot igényeltek. Ezzel szemben a kormányzati  megtakarítás 1,7 milliárd forint volt, ennyit vont el az 1995 évi pótköltségvetés.

 Ha ehhez még hozzávennénk azokat a költségeket, ami az elbocsátott magasan kvalifikált felsőoktatási dolgozók munkaerejének elértéktelenedéséből, a felsőoktatás megmaradt dolgozóira, valamint a költségvetésre háruló többletterhekből származtak, és ehhez hozzávesszük a jogállamiság elvének sérelméből adódó, pénzben nehezen kifejezhető társadalmi költségeket, akkor kétségesnek tekinthető, hogy pénzügyi szempontból megalapozottnak tekinthető ez a pénzügyi eszközökkel kierőszakolt rendszabályt. Megemlítendő, hogy az elbocsátások egyes vonatkozásainak kivizsgálására az állampolgári jogok országgyűlési biztosa, Gönczöl Katalin 1997 április 30-án országgyűlési vizsgálatot kért.[17]

  Itt világosan kell látni, hogy közalkalmazottak elbocsátásáról van szó, ami csak a közalkalmazotti törvény által megszabott keretek között lehet jogszerű.  Ami a meglepő ebben, az az, hogy ilyen kevés munkajogi per indult.

4.2  Az állampolgári jogon alapuló ellátástól a rászorultsági alapú ellátások rendszeréig

  A gazdasági stabilizációt szolgáló törvény (Gst.) átalakította a szociális ellátó rendszereket is, így a családi pótlék, a gyes, a gyed, az anyasági támogatás, a gyermeknevelési támogatás rendszerét, valamint mélyrehatóan módosította társadalombiztosítási törvényt is. Az előbbieket a törvény 59-93§-ai tartalmazzák, melyek a 159§(2) szerint 1995 július 1-én lépnek hatályba. Magát a törvényt az Országgyűlés 1995 május 30-án fogadta el és a Magyar Közlöny útján 1995 június 15-én lett kihirdetve.

                  Mindezeket a változásokat korántsem a társadalmi konszenzus légkörében kívánta bevezetni a parlament. Azt lehetne mondani, hogy inkább a társadalommal való konfrontációt tudatosan vállaló Bokros Lajos pénzügyminiszter adta meg az alaphangot. Ennek megfelelően nem csodálkozhatunk, hogy a törvénycsomag egészére, illetve egyes részeire vonatkozó alkotmányossági kifogásokkal fordultak az Alkotmánybírósághoz.  

                  A családi pótlék a Gst. szerint életbelépése után már csak azoknak jár, akiknek az ‘egy főre jutó havi jövedelme a nettó 17 000 forintot’, ha ‘a lakás és üdülő ingatlan vagyon együttes ingatlanértéke a 10 millió forintot’, ‘a személygépkocsi vagyon együttes értéke a 2 millió forint értéket’  Gst. 61.§. (1)  (2)‘A három- és többgyermekes családnak, valamint a három- és többgyermekes egyedülállóknak a családi pótlék...jövedelem és vagyoni feltételektől függetlenül jár.’(7)

                  A családi pótlékot már 1995 július 1-étől a fenti szabály szerint kell megállapítani.

  A gyermekgondozási díj megszűnik. (1) (2) A gyermekgondozási segély, gyermekgondozási díj és a várandóssági pótlék folyósítása 1995 december 31-ével megszűnik azoknál, akik a megelőző szabályok szerint erre jogosultak. A várandóssági pótlék helyébe anyasági támogatás lép. (5) (6)

                  Mindezen változtatások igen jelentősek és rendkívül gyorsan lépnek életbe a törvény szerint. Ez a gyorsaság felveti a jogbiztonság érvényesülésének kérdését: ‘Az Alkotmánybíróság megállapítja, hogy a jogbiztonság, mint a jogállamiság leglényegesebb fogalmi eleme és a szerzett jogok védelmének elvi alapja a szociális rendszerek stabilitása szempontjából különös jelentőségű’.[18]

  A helyzetet az Alkotmánybíróság a következőképpen írja le: ‘Magyarországon a társadalombiztosításnak egy úgynevezett vegyes rendszere működik évtizedek óta, amelyben a biztosítási elemek mellett, a szolidaritás elve alapján szociális elemek is jelen vannak.

                  Egyes szociális ellátások azonban szorosan kapcsolódnak a társadalombiztosítási ellátásokhoz, alanyi jogokat biztosítva az ellátásra jogosultaknak.

                  A gyermek létére figyelemmel nyújtott szolgáltatások több, egymáshoz kapcsolódó, különböző jellegű intézmény összefüggő rendszere útján támogatják a gyermekeket nevelő családokat.

 

 

 

 

 

                  Az anya terhesség negyedik hónapjától a várandóssági pótlékot, a szüléstől családi pótlékot, a szülési szabadság idejére a terhességi gyermekágyi segélyt, ennek lejártától a gyermek kétéves koráig gyed-et;

az a nő, aki gyed-et kapott vagy gyed-re egyébként jogosult volt, a gyermeke hároméves koráig a gyes-t igényelhette; míg a 3 és több gyermeket nevelőnek - a feltételek fennállta esetén - a legkisebb gyermek 3 éves korától 8 éves koráig a gyes-t nyújtotta az állam.

  A megállapított járandóságok kifizetése a társadalombiztosításra vonatkozó folyósítási rendszerben -  a gyet kivételével - automatikusan történt.

  A Gst.-nek a szociális ellátási rendszerre vonatkozó rendelkezései ezt a rendszert változtatják meg úgy, hogy - a három- és többgyermekes családok családi pótlékának kivételével - rászorultsági alapú úgynevezett segélyezési rendszerré alakítják át, s ezzel egyidejűleg néhány intézményt - a gyed egészét és a várandóssági pótlékot - megszüntetnek.’[19]

   Az Alkotmánybíróság ezt úgy értékeli, hogy ‘A Gst. nyomán a szociális ellátási rendszerben bekövetkezett  változások igen jelentősek, mert egy évtizedek óta fennálló, a családok által megszokott, ismert és kiszámítható ellátási rendszert  váltanak fel, s a változások e korábbi rendszer szerint már elismert, megszerzett jogosítványokat is érintenek.’[20]

  Természetesen ez nem jelenti azt, hogy a törvényhozásnak ne lenne joga ezen rendszert megváltoztatni: ‘A jogalkotónak...alkotmányos lehetősége van arra, hogy egy állampolgári jogon járó szociális ellátást rászorultsági alapú ellátássá alakítson át.[21] Azonban ‘A jogbiztonság - amely az Alkotmánybíróság szerint a jogállamiság leglényegesebb fogalmi eleme - a szociális ellátási rendszerek stabilitása szempontjából...különös jelentőségű.’                                          Az Alkotmánybíróság szerint ‘...a szerzett jogok védelme szempontjából nem lehet közömbös az ígért szolgáltatás időtartama.

  A rövid és meghatározott időre szóló szolgáltatások, mint a gyes, gyed, és gyet, nem csak a tárgyak, hanem a rövid, belátható bizalmi idő miatt is fokozott védelmet élveznek.

  Éppen ezért idő előtti megszüntetésük a jogbiztonságot jelentő szerzett jogokat sérti meg, ezért alkotmányellenes.

  Más a módja és mértéke a védelemnek az egygenerációs időre szóló családi pótlék esetében, ahol a hosszú teljesítési időre figyelemmel a gazdasági helyzet változása már megalapozottabb indoka lehet az állam részéről tervezett időközbeni változtatásnak.’[22]

  A családi pótlék esetében az okozza az alkotmányossági problémát, hogy ‘már megszerzett jogosítványokat minden átmenet nélkül váltja fel egy más alapú rendszerrel.’[23]

  ‘A gyermekeket és az anyákat az Alkotmány külön is védi (az alkotmány 15.§, 16§, 66§ (2) bekezdése, a 67§ (1) bekezdése). Ezért a már megszerzett jogokba való beavatkozás alkotmányosságának vagy önkényességének megítélésénél az Alkotmánybíróság álláspontja szerint nem elégséges a beavatkozás gazdasági indokaira hivatkozni, az említett alkotmányos rendelkezések érvényesülését is vizsgálni szükséges. A társadalomnak ugyanis elemi érdeke fűződik ahhoz, hogy a jövőben is legyen olyan aktív népesség, amely képes realizálni az állami kötelezettségvállalásokat.’[24]  

  Itt egészen egyszerűen arról van szó, hogy a gazdaságot a társadalomban élő emberek működtetik, s nem szabad megfeledkezni a gyermekek, a következő nemzedékek érdekeiről, mert ez alááshatja az ország jövőjét.

  Gyermekeik nevelésére, a velejáró költségek fedezésére a polgárokat a törvény kötelezi. A családi pótlék és az egyéb támogatások csak egy egyre kisebbé váló részét teszik ki a gyermeknevelés költségeinek. Ez megmutatkozik a gyermekes és gyermektelen családok életszínvonala közti lényeges különbségekben is. Ezért a támogatások ezen rendszere nem valamiféle állami ajándék, hanem szerintem a társadalom egészének (így a gyermekteleneknek is) a költségekhez való szerény mértékű hozzájárulásnak tekinthető.

  Mindamellett a szerzett jogoknak ilyen módon történő elvonását meglehetősen problematikusnak tartom demokrácia értékeinek szempontjából, hiszen itt nem a társadalommal történő megegyezésre, hanem a konfrontációra való törekvés kísérte végig ezt a folyamatot.

 

 

 

 

Az Alkotmánybíróság határozata után a törvényjavaslatot átdolgozva adták be. Az első változat szerint a családi pótlék rendszeréből 284 ezer család szorult volna ki, a második változat alapján kb. 127 400.         

Az új rendszerre való áttérés várható megtakarításának összege az 1996 évre 5-6 milliárd forintra becsülhető.[25]

  Tulajdonképpen azt a következtetést is le lehetne vonni a határozatból, hogy pusztán a sietséggel van probléma és ha hosszabb határidőket szabott volna meg a törvényhozó a változtatások bevezetésére, akkor az egész kérdéskör érdektelen lenne.

  Azt hiszem, ez a fajta megítélés túlságosan egyoldalú és elsikkasztja a lényegi problémákat. Itt ugyanis olyan lépések történtek igen nagy sietséggel, amelyek az alkotmányban kinyilvánított szociális piacgazdaságtól eltérő irányú fejlődési irányt szabnak meg. Nem azt tartom ezen intézkedések lényegének, hogy a szükséghelyzetben megtakarítás céljából megszorító intézkedéseket hoz, hanem azt, hogy jogokat von el és az alanyi jogon járó juttatások rendszerét segélyezési rendszerré alakítja át, ami az állam és a polgárok viszonyát alapvetően változtatja meg.  A tényleges megtakarítás összegét, az érintettek családok számát és a költségvetési hiány nagyságát, valamint a segélyezési rendszerrel kapcsolatos bürokratikus adminisztráció költségeit tekintve - ez a módosítás csak másodlagosan tekinthető egyensúly javító, gazdasági intézkedésnek.

Mindamellett ez a sietség a jogállamiság olyan alapelveit sérti, mint a jogbiztonság és a kiszámíthatóság.[26]   

  A helyzet az állam szerepének a megváltozása a piacgazdaság kialakulása idején ellátások rendszeréből. Azt még egyáltalán nem mondanám, hogy itt a gazdaságból való kivonulás egyértelmű lenne. Ha meggondoljuk a nyugdíjrendszer reformját, akkor kiderül, hogy az állam itt jelentős hatósági tőkefelhalmozási alkalmat garantál egyes tőkés csoportoknak, akiknek ezért nem kell a piacgazdaságban elvárható erőfeszítéseket megtenni. Ekkor pedig már nem számítanak az ennek következtében létrejövő, ennél sokkal nagyobb és egyre növekvő költségek.

Zlinszky János párhuzamos indoklásában megállapítja: ‘A piacgazdaságra való átmenet során az Állam  kivonulása a gazdaságból és egyéb, magánautonómia körébe kerülő közfeladatok intézése eleve azzal jár, hogy az államháztartás terhei csökkennek...’

  Itt pedig tekintetbe kell venni, hogy ‘Noha a cél az állam másodlagos ellátó szerepének minimálisra csökkentése a piacgazdaságban, mégsem lehet a szociális piacgazdaságban ettől eltekinteni, noha az állami pénzeszközök új módszerű, hatékonyabb elosztása, kizárólag tényleges és jogos igények támogatása nyilván fontos közérdek.

  Feladatként a társadalmi terhek forrásainak biztosítása között az iparfejlesztés, a piac megteremtése, a természeti erőforrásokkal való hatékony és kímélő gazdálkodás mellett tényezőként jelentkezik a társadalom emberi tényezőjének “újratermelése” is. Az Alkotmánybírósági határozat is rámutat, hogy a szociális biztonságot a jelenlegi rendszerben nem a felhalmozott javak értékálló tőkésítése, hanem a mindenkori termelő népesség tehervállalása biztosítja és fogja biztosítani a jövőben is. Még a felhalmozott tőke sem tud termelni emberi közreműködés nélkül.’[27]

  A párhozamos indoklás szerint a jelenlegi helyzetben egyrészt törvény kötelezi a szülőket gyermekeik felnevelésére - tekintet nélkül a költségekre -, ugyanakkor a jövő nemzedék felnevelésében a társadalom egyes csoportjai meglehetősen különböző mértékben vesznek részt és a vonatkozó terhek megoszlása meglehetően egyenlőtlen. Ezt az egyenlőtlenséget oly módon fokozza a Gst., hogy az a vonatkozó alkotmányos elvekkel nincs összhangban.[28]

  Ennek megfelelően figyelmeztetni kell ‘a jogalkotót arra, hogy csak az alkotmányos, a társadalom erkölcsi és szociális igazságossági érzékének megfelelő megszorító megoldások kiválasztása, megkövetelése esetén számíthat arra a társadalmi egyetértésre és együttműködésre, ami a reformok sikerének nélkülözhetetlen előfeltétele.’[29]

  Összefoglalva megállapítható, hogy ‘Úgy tűnik, hogy a jelenlegi “csomagtörvény”, ahelyett, hogy ígérete szerint a stabilizáció irányába hatna, e különbségeket még fokozza, hisz az utódnevelés feltételeit többszörösen megnehezíti. Eddig megjelent rendelkezései hosszú távon kifejezetten ellentétesek a társadalmi-gazdasági stabilizáció igényével és céljaival.  A jogalkotónak legalábbis a hosszú távú rendezés elfogadható tervét a társadalom elé kellene tárnia ahhoz, hogy akár csak a jelenlegi hátrányos megkülönböztetések fenntartását is indokolni tudja.

 

 

 

 

Azok súlyosbítása, kivált a költségvetés egésze szempontjából elenyésző számszerű megtakarítások látszólagos előnyei kedvéért, az Alkotmány betűjével és szellemével aligha hozható összhangba. Az Alkotmánybíróság döntése a jogalkotónak a hiányzó összhang megteremtésére módot ad.’[30]    

  Bár az Alkotmánybíróság határozata után a Gst.- t módosították, de az nem érintette a lényeget.[31]

4.3 A társadalombiztosítás új elvei?
  Lényegében az előzőekhez hasonló szellemben fogalmazódtak a Gst. azon rendelkezései, amelyek a társadalombiztosítási törvényt módosították.  Eszerint akinek betegszabadság nem jár, az ‘táppénzre legkorábban az egy naptári évben igazolt keresőképtelensége 25. napját követően jogosult.’ (81. §).  

  Ehhez jön még hozzá a következő: ‘Az Mt. Vonatkozó szabályait az Mtm. 39. §-a módosította. Eszerint a munkavállalót a betegsége miatti keresőképtelenség idejére naptári évenként huszonöt munkanap betegszabadság illeti meg, amelynek első öt napjára díjazás nem jár, a betegszabadság időtartamára egyébként  a munkáltató  a munkavállaló részére távolléti díjának 75%-át köteles fizetni.’[32]

  A rendelkezések július 1-én történő életbelépése már önmagában alkotmányellenes, ezért az Alkotmánybíróság ezeket már pusztán emiatt megsemmisítette.  Ami pedig az intézkedések tartalmát illeti, a következőket lehet mondani. Ezen intézkedések esetében ‘Az azonnali hatálybalépés folytán a munkáltatók betegbiztosítási kockázata közel a duplájára - a jelenlegi tíz nappal szemben tizenhét napra - emelkedik, a betegszabadságra jogosult biztosítottakat a törvény három napi, az erre nem jogosultakat pedig húsz napi önrészesedéssel terheli meg. Ezek a fedezetáthárítások azután 1996. január 1-jétől öt napra, illetőleg huszonöt napra emelkednek.’[33]

  Mindez pedig a következőképpen értékelhető: ‘A  gazdasági helyzet - és ezen belül a társadalombiztosítás helyzetének - fokozott elnehezülése a terhek arányos áthárítását és megosztását alkotmányosan indokolhatja, azonban az ilyen mértékű és azonnali hatályú kockázatáthárítás - annak előre történő kalkulálhatatlansága, kiszámíthatatlansága miatt - már a polgárok szociális biztonságát, megélhetésükhöz szükséges ellátását veszélyezteti.’[34]

  A fentiek ismeretében megkérdőjelezhető az a március 22-i kormány határozatban kifejezett szándék is, miszerint ‘forrásátcsoportosítás történjen a vállalkozói szféra javára’, illetve az, hogy ezek az intézkedések ‘kedvezőbb feltételeket teremtenek a vállalkozások működése és fejlődése ...számára.’

  Itt nem törekedtem teljességre, ezért nem foglalkoztam olyan, a társadalombiztosítás reformjának intencióit mintegy megelőlegező intézkedésekkel, amelyek a március 22-i kormányhatározatban még a rendelőintézeti vizitdíj bevezetésének szándékaként, a Gst.-ben pedig a fogászati ellátás térítéskötelessé tételeként jelentkeznek, mert nem alkotmányellenesek.[35] Itt pusztán el kellene gondolkozni azon, hogy hol húzódna ezek szerint az alapellátás határa, melynek igénybevételéért még nem kellene külön fizetni.
4.4  Az információs önrendelkezési jog ára

  A Gst. szerint “A személyazonosító jel 1999. december 31-ig alkalmazható.’[36] Az Alkotmánybíróság ezt a részt is megsemmisítette,[37] mégpedig a következő indoklással:  1. Az Alkotmánybíróság megállapítja, hogy ‘a személyi szám használatának kötelező elrendelése a személyes adatok védelméhez fűződő alapvető jog (Alkotmány 59.§) gyakorlásának korlátozása, amely korlátozás csak akkor alkotmányos, ha az megfelel az Alkotmány 8.§-ában megállapított feltételeknek.’ 2. ‘A 20/1990 (X.4) AB határozat (ABH 1990, 70) az Alkotmány 59.§-ában biztosított személyes adatok védelmét információs önrendelkezési jogként értelmezte és kimondta, hogy e jog tartalma szerint mindenki maga rendelkezik magántitkainak és személyes adatainak feltárásáról és felhasználásáról.’. 3. Ennek megfelelően ‘az Alkotmánybíróság elvi éllel fejtette ki, hogy az univerzális személyi szám lényegénél fogva ellentétes az információs önrendelkezési joggal.

 

 

 

 

 

Ezért az Alkotmánybíróság kizárólag a meghatározott célú adatfeldolgozásra korlátozott használatú azonosító szám egyeztethető össze. Sem az “állami szféra”, sem az államigazgatás egésze nem tekinthető olyan egységnek, amelyen belül egyetlen egységes személyazonosító kódot lehetne bevezetni vagy használni.’ 4. Az 1992 évi LXIII. (adatvédelmi) törvény ‘7.§(2) bekezdése értelmében a korlátozás nélkül használható, általános és egységes személyazonosító jel alkalmazása tilos.’ 5. Az Országgyűlés a polgárok személy adatainak és lakcímének nyilvántartásáról szóló törvény  ‘átmeneti rendelkezésként 37.§(1) bekezdésében a személyazonosító jel alkalmazását 1995 december 31-ig lehetővé tette.’[38]  6. ‘Az Alkotmánybíróság megállapítja, hogy a személyazonosító jel használatának időbeli kiterjesztése, további négy évvel történő meghosszabbítása nem elkerülhetetlenül szükséges és aránytalan alapjogi korlátozás, ezért a Gst. 139.§-a alkotmányellenes. A törvény preambulumában megfogalmazott cél, tudniillik a belső és külső gazdasági- pénzügyi egyensúlyi helyzet javítása és a tartós gazdasági növekedés feltételeinek kibontakoztatása, az alapjogi korlátozásnak nem elegendő alkotmányos indoka. A gazdasági stabilizációs program végrehajtása is kizárólag csak alkotmányos keretek között történhet meg, alkotmányos alapjogok lényeges tartalmának sérelméhez a célzott vagy ígért gazdasági növekedés nem vezethet.’[39]                 
  Ez a sokak számára látszólag nem jelentős kérdés, azaz a személyi szám használatának meghosszabbítása, igen súlyos problémát vet fel: Azt ugyanis, hogy egy jogállamban megengedhető-e, hogy a gazdasági problémákat az alapjogok korlátozásával oldjuk meg. Legitimálható-e egy alkotmányellenes intézkedés egy jogállamban, s ha igen, akkor mikor és milyen feltételek mellett. Azt hiszem itt két szempont ütközéséről van szó. Az egyik egy egyoldalúan haszonelvű felfogás, ami az előnyök és hátrányok mérlegelésénél az alapjogok tiszteletben tartását, illetve korlátozását a kialakítandó mérlegtől teszi függővé.  A másik felfogás azt mondja, hogy az anyagi előnyök és hátrányok mérlege nem korlátozhatja az alapjogok érvényesítését. Így például kétségtelen, hogy a személyi szám használatával viszonylag könnyen és gyorsan kiépíthető a személyes adatok integrált adatbankja, amely az egyes személyekre vonatkozó valamennyi adatot egységes rendszerben viszonylag könnyen hozzáférhetővé és kezelhetővé teszi. Ezáltal mind az államigazgatás, mind az önkormányzatok, mind a vállalkozások hatékonyabban működhetnek, mint e nélkül. Ezáltal azonban olyan mértékű információs egyenlőtlenség keletkezik egyrészt az állampolgár - állam, állampolgár - önkormányzatok,  munkavállaló - munkáltató viszonyai mentén, amilyen korábban még nem volt. Ez pedig kellő szabályozás nélkül a magánszféra korlátozását jelenti. Az információs önrendelkezési jog pedig éppen a magánszférát védi azzal, hogy az érintettek maguk döntik el, hogy személyes adataik közül hol, ki, milyen adatot, milyen alkalommal és milyen módon, mennyi ideig használhat. Ha ezt valaki nem találja fontosnak, az vagy érzéketlen a modern információs és kommunikációs problémák által okozott kockázatok iránt, és akkor alkalmatlan ennek a kérdéskörnek a kezelésére. Vagy tudatában van a problémának és bagatellizálja azt, ekkor viszont rosszhiszemű. Mindkét felfogás érvényesülése az alapjogok sérelméhez, illetve érvényesülésük korlátozásához vezethet. 

  A fentiekben kétféle felfogás konfliktusáról van szó: Az egyik egy tisztán haszonelvű etikai felfogás, amelynek számára a hatékonyság növelése adott esetben legitimálja még az alapjogok korlátozását is, a másik egy kötelesség elvű etikai felfogás, amely ilyen jellegű korlátozásokat nem enged meg.

  Véleményem szerint a demokrácia és a jogállam szempontjából kockázatos megoldásokhoz vezet, ha azokat a piaci modell mintájára értelmezzük.[40] 

  Nem véletlen, hogy Robert Dahl az első számú demokratikus dilemmának tartja a következőt: ‘jogok vagy hasznosság. Ez a dilemma végigvonul a demokratikus pluralizmus problémájának kezelésére kigondolt összes tervezeten. Megítélhetők-e a megoldások pusztán a hasznosság alapján, ami az emberi jóléthez, boldoguláshoz, választáshoz, akarathoz és egyebekhez való hozzájárulásukat illeti? Nincsenek-e velük kapcsolatban jogot illető kérdések is, amelyek végső soron függetlenek  a haszonelvű megfontolásoktól, vagy legalábbis nem helyezhetők pusztán hasznossági alapokra? Nincs-e minden embernek sarkalatos erkölcsi  joga ahhoz, hogy érdekei a többiekével egyenlő súllyal essenek latba?...

Nem kell-e a haszonelven alapuló meggondolásoknak maguk elé engedniük a jogra hivatkozó elgondolásokat?’[41]

 



  Az Alkotmánybíróság döntései egyértelműen az alapjogoknak biztosítanak elsőbbséget a haszonelvűnek (utilitáriusnak) tűnő megfontolásokkal szemben. Azért mondom, hogy ‘haszonelvűnek tűnő’, mert formájukat és érveiket tekintve ilyen megfontolásokról van szó, de nem biztos, hogy ténylegesen ezt az elvet érvényesítik. Erre a kérdésre ezért a továbbiakban még visszatérek.
  Egyébként a személyi szám használatának meghosszabbításával kapcsolatban is kompromisszum született: eszerint a személyi szám 1996 december 31-ig használható a népesség nyilvántartásban és utoljára az 1996. évi jövedelmekre vonatkozó adóbevallásokban.
[42]

4.5 Az előbbiek összegzése

  Látni kell az előbbiekből, hogy itt az alkotmányossági kérdésekben komoly gazdasági,  társadalmi és politikai problémák kezelésének  módja, mint probléma jelenik meg. Itt most nincs értelme arról beszélni, hogy az alkotmánybírósági határozatok a demokrácia és a jogállamiság diadalát jelentik. 

Az alapvető kérdés az, hogy átmeneti társadalmunkban miként kezelendők azok a társadalmi konfliktusok, melyek egy gazdasági stabilizáció folytán felléphetnek egy posztszocialista országban.

  Mindenek előtt világosan kell látni, hogy a jogszabályok a konfliktuskezelés megfelelő eszközei, azonban jogállamokban bizonyos normákat be kell tartani megalkotásuk során. Ez jelenti azt a minimumot, amit egy törvénynek, rendeletnek, kormányhatározatnak teljesítenie kell. Ez önmagában még nem érinti közvetlenül a jogszabály tartalmát. Azonban nem szabad abba a hibába esni, hogy azt hisszük, hogy nincsenek tartalmi korlátok. Vannak. Ilyenek az alapjogok, melyeknek megvonása az egész rendszer jellegét változtatná meg.

  Itt pedig bizonyos szemléleti problémákról kell szólni, melyeket már korábban is érintettem. A pozitivista jogfelfogás szerint minden, a szabályoknak megfelelően hozott törvény érvényes, tartalmától függetlenül.

  Az emberjogi felfogás szerint az alapvető emberi jogok nem idegeníthetők el, nem vonhatók el és ennyiben minden törvényhozás számára korlátot képeznek.

  További korlátokat a jogállamiság elvei; ilyenek például a jogbiztonság, az arányosság elve. 

  Általános keretként ajánlatos tekintetbe venni azt a modellt, amit Dahl a következőképpen fogalmaz meg: ‘Ha adva vannak bizonyos alapjogok, akkor az általuk megszabott határokon belül utilitárius[43] meggondolások alkalmazhatók: feltéve, hogy csak az alapjogokat kell tiszteletben tartani, hadd győzzön az a politika, amely a legnagyobb hasznot hozza a lehető legtöbbeknek. Bár a haszonelvű meggondolások végül is összeütközésbe kerülnek a jogi meggondolásokkal, és egyik módszer sem vezet mindig végső válaszhoz, ezek a nehézségek nem csak a hatásköri konfliktusokat jellemzik.’[44] 

  Természetesen ez a fajta konfliktus alacsonyabb szinten is előáll, amikor egy miniszteri rendelet kerül összeütközésbe egy törvénnyel, vagy egy önkormányzati határozat egy törvénnyel.

  A konfliktus kezelésének és megoldásának többféle módja lehetséges. Az egyik az, amikor az alkotmányellenes törvényt érvényteleníti az Alkotmánybíróság és az új törvény már nem tartalmaz ilyen ellentmondást. Ugyanez lehetséges a rendelet és törvény, önkormányzati határozat és törvény viszonyában.

  De a forma mögött további konfliktusok merülhetnek fel. Ilyen például a kisebbségek érdekeinek esetleges sérelme, ami egy haszonelvű megfontolás egyoldalú alkalmazása esetén léphet fel. De másrészt a jogfelfogás merevsége is vezethet a haszonelvű döntések indokolatlan  korlátozásához. Nyilvánvaló, hogy egy gazdasági stabilizáció áldozatokat követel meg. És ez vonatkozik a társadalom valamennyi rétegére is, még a vállalkozók is áldozatok meghozatalára kényszerülhetnek. Például ilyen áldozatokat jelent az adóterhek nagysága.

5. A következmények és a ‘csomag’ utóélete

  Mindenesetre tisztában kell lenni azzal, hogy adott esetben egy intézkedés sorozat, például a stabilizációé, nem azonos mértékben terheli meg a különböző társadalmi csoportokat, rétegeket. A rendelkezésre álló adatokból mindenesetre úgy tűnik, hogy a korábban középréteg helyzetében lévő csoportok számára jelentette a Gst. a legnagyobb terheket. De másként csoportosítva a társadalmat, azt is mondhatnánk, hogy a nyugdíjasok, a bérből és fizetésből élők, valamint a nagycsaládosok kerültek leginkább hátrányba. Ha pedig a bérszínvonalat nézzük, akkor a költségvetési intézmények alkalmazottjainak bérei jelentősen elmaradnak a versenyszféráétól. Ehhez járult hozzá, hogy  a bérkorlátozás az állami szférában hajtható végre a leghatékonyabban.  A jelzett időszakban pedig a foglalkoztatásnak az a fajta biztonsága, amit a törvény a közalkalmazottaknak és a köztisztviselőknek annak a  fejében nyújt, hogy béreik alacsonyabbak, éppen a jelzett időszakban nem érvényesült. De azt sem mondhatnánk, hogy a belföldi piacra termelő vállalkozók mentesültek volna az áldozatok meghozásától.

 

 

  Ugyanis az intézkedések hatására ‘A belföldi felhasználás 1995 után 1996-ban is visszaesett. Az életszínvonal és a fogyasztás zuhanása, a beruházások lényegi stagnálása mellett a Bokros csomag által kiváltott keresletszűkítés az 1995. év második felétől kezdve már a termelést is visszafogta, és ez a hatás lényegében az elmúlt év[45] második-harmadik negyedévéig eltartott. A kiigazítás - a közkeletű vélekedéssel szemben - a csomag meghirdetésének naptári évén túlnyúló gazdasági visszaesés mellett valósult meg.’[46] 

  Mindez pedig valószínűleg a társadalmi egyenlőtlenségek növekedésének már évek óta folyó növekedésének fokozása irányába hatott.[47]  
  Az 1995-ben megfogalmazott gazdaságpolitikai célkitűzések két tekintetben ‘túlteljesültek’: a reálbérek és reáljövedelmek csökkentése és az államháztartás elsődleges többlete jóval meghaladta a tervezett mértéket.
[48]

1995-ben 12%-os reálbér csökkenés történt.[49] 

  Az, hogy a 12%-os reálbércsökkenés mellett a ‘lakossági’ megtakarítások növekedetek, csak arra utalhat szerintem, hogy a feketegazdaság elleni intézkedések  - aminek nagysága becslések szerint a GDP

30% -ára tehető - lényegében eredménytelenek voltak.

  Azt már említettem, hogy 1994-ig 1,4 millió munkahely szűnt meg. Ehhez jön még hozzá, hogy a KSH szerint 1995-ben 155 ezer, 1996-ban 100 ezer munkahely szűnt meg. Ez a 255 ezer megszűnt munkahely a munkanélküliek és családjuk szenvedésein kívül a következő költségeket jelentette az államháztartás számára:

‘Ez 1996. Évi árakon számolva az államháztartás hiányát évi 103 milliárd Ft-tal növelte,  mivel

- kiesett 44 milliárd Ft társadalombiztosítási és egyéb járulék,

- elmaradt 20 milliárd szja bevétel;

- a munkanélküli és szociális segélyek kifizetésének összege 39 milliárd forinttal nőtt.’[50]

  Ugyanakkor ha megbecsüljük a munkaerő értékében fellépő veszteséget, akkor a következő eredményhez jutunk. Ha egy munkaerő értékét az egy évi bruttó bérének tízszeresének tekintjük, akkor egy ember munkaerejének értéke 5,5 millió forintra tehető. Ez 255 ezer ember esetében kb. 1400 milliárd forintot tesz ki.

  A munkaerő a munkanélküliség első évében értékének 30%-át, második évében 20-át, a harmadik évében 10-át veszti el a gyorsított amortizáció elvének értelmében. El lehet képzelni, hogy nagyszámú tartós munkanélküli mekkora pazarlást jelenti egy nyersanyag és energiaszegény országban, ahol a képzett munkaerő jelentheti az egyetlen esélyt a válságból való kilábalás megvalósítására.

  Hozzá kell tenni, hogy 1997 első félévében 1996 megfelelő időszakához viszonyítva további 70 ezer munkahely szűnt meg. Összegezve elmondható, hogy 1989-től 1997 első félévéig az 1989-ben meglévő 5 millió munkahelyből kb. 1 millió 800 ezer munkahely szűnt meg. ‘Ez azt jelenti, hogy több mint 30%-kal nőtt az egy foglalkoztatottra jutó társadalmi költség!’ Egyetérthetünk azzal, hogy ‘Ezt továbbra is így hagyni több mint felelőtlenség, hiszen Magyarország legfontosabb értéke, kincse a viszonylag jól képzett munkaerő.’[51]   

  A helyzet szemléltetésére érdemes szemügyre venni az EU-ba igyekvő Magyarország helyzetét nemzetközi összehasonlításban:

 

 

 

 

 

 

 

 

A 16-64 éves népesség gazdasági aktivitásának helyzete néhány országban 1993-ban (%)[52]

 

Ország                                               Férfiak    Nők

Egyesült Királyság                             83,3          64,3

Finnország                                          77,7          70,1

Görögország                                       73,9          40,8

Németország                                                                                                                                                                                                                                                                                                                       78,9                                                                              68,6

OECD Európa együtt                                                                                                                                                                                              75,1                                                                     53,3

Olaszország                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                   75,1                                                                              43,2

Spanyolország                                                                                                                                                                                                                                                                                                  74,4                                                                              42,9

Svédország                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                             80,3                                                                              76,5

Magyarország                                                                                                                                                                                                                   64,0                                                                             48,3

Magyarország (1997-ben)                  kb. 50        

 

  Nem tudom, hogy ilyen jellemzőkkel és ilyen trenddel hogyan és miképpen leszünk a valóságban is alkalmasak az EU tagságra. Nem a regisztrált munkanélküliek aránya (kb. 10%) az igazán jellemző, hiszen az lényeges összefüggéseket hagy figyelmen kívül. Így például a nem-regisztrált munkanélküliek, és azon korkedvezményes nyugdíjasok, leszázalékoltak számát, akiknek ez volt a munkanélküliség elől való menedék.

A központi költségvetés hiánya privatizációs bevételek nélkül a következőképpen alakult: (milliárd Ft)[53]

                     1994                      1995                         1996                            1997e                              1998j             

                     277                       307                                                                                        135                              360                                434       

          Megjegyzés: 1998-as árakon                                                  e előirányzat                           j javasolt 

 

  A költségvetés hiányának csökkenése tehát 1994-hez viszonyítva 153 milliárd forint. Ezzel szemben az elvonások (a helyi önkormányzatoktól, a társadalombiztosítási alapoktól és a központi költségvetések szociális alapjaitól) banki kamatokkal együtt számolva 1998 végéig számítva több mint 4700 milliárd forint. Ez pedig azt jelenti, hogy a költségvetési egyensúly javulásának összege az elvonásokénak mindössze 3%-a.[54]

(Ebben nincs benne a felsőoktatástól elvont összeg sem)

  Most itt az ideje annak, hogy a ‘haszonelvűnek tűnő’ intézkedés jelentését megvilágítsam. Azért mondtam, hogy a megszorító intézkedések haszonelvűnek tűnnek, mert megtakarításokat irányoztak elő az egyensúly megjavítás érdekében. Mindebből azonban látható, hogy ha itt volt is javulás, annak a hatékonysága, azaz gazdasági indokoltsága a megszorító intézkedések esetében kritikán aluli. Ezért inkább valószínű az a feltételezés, miszerint a fizetési mérleg javulásában a leértékeléseknek és a vámpótléknak volt kimutatható szerepe.

  Felmerül a kérdés, hogy akkor mi volt az értelme ezeknek a megszorításoknak, ha nem játszottak lényeges szerepet a fizetési mérleg javulásában.

  De nézzük meg akkor, hogy mi volt a hatása a gazdaságra a  restriktív intézkedéseknek.  Az elsőként említendő az 1994-ben megindult növekedés leállása, a beruházások visszaesése, az ipari termelés mérséklődése. ‘Ezek a folyamatok önmagukban kiteszik a külső fizetési mérleg javulásának nagyobb részét. Ezért a restrikciós intézkedések nagyobb része nemzetgazdaság szempontból indokolatlan volt, az óriási összegű jövedelem-átcsoportosítás elsősorban a fekete gazdaság és a külföldi pénzmosók jövedelmeit gyarapította.

A “Bokros csomag”-nak a magyar nemzetgazdaság egészére kiható káros hatásait az is tükrözi, hogy külkereskedelmünk 1993-ban és 1994-ben kialakult évi több mint 2%-os cserearány javulása 1995-re 1%-ra olvadt, 1996-ban pedig további 2 százalékponttal romlott (a vámstatisztika bázisán számolva).

  A fentiekben vázolt folyamatok devizakihatása nagyságrendileg megegyezik a nemzetközi szaldó elért javulásával. A hiány tehát nagyságrendileg nem változik, annak ellenére, hogy a tett intézkedések erősen rontották a gazdaság és a társadalom működőképességét.[55]

  Másként kifejezve a makrogazdaság helyzetére vonatkozó mutatók javulását gazdaságilag a cserearány romlásával kellett megfizetni. Ez azonban nem kerül bele az ország gazdasági helyzetének szokásos leírásába.

 

 

 

 

  Itt kell megemlíteni, hogy a már megindult gazdasági növekedés elsősorban a multinacionális vállalatok hazai leányvállalataira korlátozódik, ami érthető, ha tekintetbe vesszük a belső fogyasztás korlátozására irányuló  gazdaságpolitikát. A tapasztalható körülbelül 4%-os növekedés tehát nem érinti az elsősorban belső fogyasztásra termelő hazai vállalkozók többségét és regionálisan is korlátozott. Mindebből az következik, hogy a magyar gazdaság egy szerves fejlődésre orientált gazdaságpolitika esetében ennél lényegesen nagyobb teljesítményre lenne képes, ami egyúttal lehetővé tenné, hogy hosszabb távon ne szakadjunk le az EU átlagától.

6. Van alternatíva

Sokszor olvashatunk a legkülönbözőbb szerzők tollából különböző, a megszorító intézkedések érintettjeivel való együttérzést hangoztató írásokat, melyeknek az az alaphangja, hogy nincs alternatíva ezekkel szemben, tehát mintegy sorscsapást, vagy természeti tényt el kell fogadnunk. Azt hiszem, hogy nagyon kell vigyázni arra, hogy az ilyen típusú érveket ne fogadjuk el mindjárt készpénznek, mert akkor bármit el kell fogadnunk.

  A mi esetünkben nem is kell nagyon keresgélni, mert a Levegő Munkacsoport már 1994 óta évente kidolgoz alternatív költségvetést. Ezek elveit az 1998 évi költségvetéshez kapcsolódva a következőképpen fogalmazza meg:

Az ‘1998 évi gazdaságpolitika és költségvetés a következő csomópontokon kell, hogy kifejtse hatását:

1. Az élőmunka költségeinek fajlagos mérséklését nem a reálbér csökkenésével, hanem a költségszerkezet módosításával, valamint a hatékonyság növelésével kell végrehajtani úgy, hogy az a magyar gazdaság versenyképességét rövid és hosszú távon egyaránt növelje. Ez elsősorban a munkabért sújtó  társadalombiztosítási járulék csökkentésével érhető el oly módon, hogy ennek terhét főleg az olyan végső fogyasztásra tesszük, amely különösen egészségkárosító és környezetszennyező. A foglalkoztatottak számának növelésével az egy főre jutó társadalmi költségek mérséklődnek.

2. Az egészségkárosítással és környezetszennyezéssel járó tevékenységek óriási terhet jelentenek a társadalomnak. Ezeknek azon részét, amelyet nem a felhasználó, illetve okozó fizet meg, hanem az egész társadalom, külső költségeknek nevezzük. Ezek nagymértékben rontják, helyenként elviselhetetlenné teszik az élet minőségét. Ezek nagymértékben rontják, helyenként elviselhetetlenné teszik az élet minőségét. Amennyiben a jelenleg még külső költségeket érvényesítjük az árakban, az egyéb intézkedésekkel együtt jelentősen javíthatók az életfeltételek.

3. A fekete gazdaság ellen olyan konkrét intézkedéseket kell hozni, amelyek a jövedelmet onnan elvonják, illetve nem engedik, hogy az ott létrejöjjön.

4. A hazai gazdaság WTO-konform (a Világkereskedelmi Szervezettel összhangban lévő) védelmét, meg kell szervezni, és ezen alapuló exportorientált gazdaságpolitikát kell folytatni.

5. Az EU tagságra való tényleges (nem propaganda célú) alkalmazkodást először az időigényes tevékenységeknél (pl. oktatás, kultúra, kutatás) kell kezdeni. Az EU-val történő tárgyalások során mindenkor a magyar gazdasági érdekeket kell elsőbbségben részesíteni az általános politikai szempontokkal szemben.

6. A környezetvédelem nyújtotta lehetőségeket komplexen kell kihasználni:

- a környezetszennyező tevékenységeket meg kell adóztatni az eddigi támogatás helyett,

- a környezetvédelmen alapuló korszerű tevékenységeket elő kell mozdítani,

- a hazai környezetkímélőbb termelést kell védeni a környezetterhelő import termékekkel szemben,

- az élet és a környezet védelmét aktív eszközként kell alkalmazni az azt veszélyeztető importtal szemben (ennek érdekében a vámszervek mellett a területi környezetvédelmi felügyelőségeket is meg kellene erősíteni, és együttműködésük feltételeit javítani kell).’[56]

  Itt most hely hiányában nem részletezem a költségvetés javasolt módosításait. Ez megtalálható a 16. és 17. táblázatban.[57]

  Elmondható, hogy ezek a javaslatok ‘úgy kívánják erősíteni az ország versenyképességét, javítani az oktatás, a közművelődés, az egészségügy, a tudományos kutatás helyzetét és a környezet állapotát, valamint visszaszorítani a fekete gazdaságot és a bűnözést, hogy összességében nem növelik sem a költségvetés, sem a lakósság terheit.’[58]   

7. Társadalomkép és jövőkép, mint a gazdaságpolitika előfeltevései

  Most már itt az idő, hogy megmutassuk, mi az a koncepció, ami a magyar gazdaságpolitikával szemben támasztott nyugati elvárásokban kifejeződik. Ezt Köves András a következőkben foglalja össze: ‘A magyar gazdaságpolitikával szembeni nyugati elvárások azonban csak részben vonatkoznak az Európai Unióval való konformitásra. Az EU-nak való megfelelés követelménye ráépül az elvárások általánosabb rendszerére.

 

 

 

 

  Ezek az elvárások nem általában a piacgazdaság, hanem egy bizonyos fajtájának mielőbbi, minél radikálisabb lépésekkel történő kialakítását szorgalmazzák. Arról az idealizált piacgazdaságról van szó, amely még viszonylag a legközelebb az amerikai kapitalizmushoz áll, de valójában sehol a világon nem létezik: amely kifelé teljesen nyitott, ahol a magántulajdon túlnyomó, az állam szerepe minimális, a gazdaság egészét a csaknem korlátlanul érvényesülő piaci mechanizmusok szabályozzák.’ Ezek ‘mindenekelőtt a nyolcvanas-kilencvenes évek uralkodó nyugati “paradigmáit” tükrözik. A fejlett világban a szocialista országok rendszerváltásával időben egybeesve olyan folyamatok zajlanak le, amelyek lényege a közgazdasági elmélet szintjén a monetarizmus-neoliberalizmus előtérbe kerülése a keynesi iskolával szemben; a gazdaságpolitikában a pénzügyi szféra prioritása a reálszférával, a társadalompolitikában a jóléti állam leépítése vagy legalábbis korlátozása (beleértve a nyugdíj-biztosítási rendszerek megfelelő átalakítását), az életszínvonal visszafogására irányuló általános törekvés, a nagyfokú tartós munkanélküliséggel való megbékélés; a nemzetközi kereskedelempolitikában a Világkereskedelmi Szervezet (WTO) létrehozásával fémjelzett törekvés az önálló nemzeti ipar- és kereskedelempolitikák mozgásszabadságának korlátozása; az integrációs politikában pedig Maastricht - vagyis az az elképzelés, hogy a pénz- és költségvetéspolitikai konvergencia megteremti a gazdasági és politikai egységesülés (illetve annak alapján a nagyobb versenyképesség és a globális erőviszonyok megváltozásának) feltételeit.’[59] 

Persze ezek az elvárások ebben a formában odahaza, a fejlett piacgazdasággal rendelkező demokráciákban nem érvényesíthetők. Ezért Köves András joggal állapítja meg, hogy ‘amikor nyugati kormányok vagy szervezetek “bátrabb” vagy “határozottabb” lépéseket kérnek számon a magyaroktól, vagy más kelet-európaiaktól, akkor olyasmit szorgalmaznak, amit ők maguk odahaza sohasem tettek meg, s nem is tudnának megtenni, mert az ellentmond a demokratikus politikai folyamatlogikájának és feltételeinek.’[60]

  Ilyen intézkedésekhez bajosan szerezhető meg az érintettek  tájékozott belegyezése, ezért nem véletlen a társadalommal való nyílt konfrontációt küldetésszerűen vállaló pénzügyminiszteri magatartás. Lényeges eleme ennek a gyakorlatnak az is, hogy magát az egyedüli lehetségesnek állítja be. Ekkor a végrehajtásához nem is kell társadalmi konszenzus, hiszen akarva nem akarva csak ezt hajthatjuk végre. Ilyenkor megtakarítható a konszenzusra való törekvés fáradalmain kívül az intézkedések társadalmi költségeinek felbecslése, hiszen nem kell konkrét mérlegelés után döntenünk. Amint ráléptünk a monetarizmus és neoliberalizmus által megszabott egyedül helyes útra, akkor eszerint a felfogás szerint minél gyorsabban haladunk rajta, annál jobb. A siker, az eredményesség, a hatékonyság kritériumát a költségvetési (államháztartási) mérleg, valamint a GDP számai képezik. Az elért állapot társadalmi és környezeti költségei mellékesek, sőt zavaróak.

  Itt azonban két megjegyzést kell tenni. Az általánosságban igaz, hogy az államnak a szociális ellátó rendszerekből, az oktatásból, a társadalombiztosításból való kivonulása eszerint az ideológia szerint annál eredményesebb, jobb, minél előbb és minél nagyobb mértékben teszi ezt meg. De ha az állam szerepvállalása ezen ideológia szerint kívánatos, mint a nyugdíjrendszer ‘reformjánál’, akkor még az ebből származó jelentős államháztartási hiány is pozitívan értékelendő ugyanúgy, mint a - bizonyos gazdasági csoportok érdekében történő -  gazdasági szerepvállalása. Ez lehetővé teszi, hogy az alakuló nyugdíjpénztárak állami segédlettel jussanak tőkéhez. Ugyanakkor az áttérés jelentős összegei nem számítanak ebből a szempontból. Tehát a hiány csak akkor negatív, ha nem illik bele ebbe a gondolkodási modellbe. 

  Bár itt nem közvetlenül elméleti tételekkel van dolgunk, mégis tekintetbe kell vennünk azokat az elméleti tételeket, amelyek az ilyen gazdaságpolitikák alapjául szolgálnak. A libertarianizmus úgy alakult ki, mint a jóléti állam kritikája és akkor vált hatékonnyá, amikor az angol és az amerikai kormány (Margaret Thatcher  illetve Ronald Reagen) idején magáévá tette elveit.

  Ennek a gazdaságpolitikának  az a fő tétele, hogy a jóléti állam tevékenysége - amikor az beavatkozik a piaci folyamatokba hogy a piaci folyamatokból adódó negatív társadalmi következményeket a társadalmi igazságosság nevében csökkentse - egyértelműen káros, mert korlátozza a szabadságot.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

  Milton Friedman szerint ‘a liberális[61] élesen meg fogja különböztetni egyfelől a jogok és a lehetőségek egyenlőségét és másfelől a materiális egyenlőséget vagy az eredmény egyenlőségét...Szívesen fogadja mind a szabadságot, mind az egyenlőséget elősegítő intézkedéseket - például az olyan rendelkezéseket, amelyek felszámolják a monopolisztikus hatalmat, és megjavítják a piac működését. Úgy tekint a legkevésbé szerencsések megsegítésére irányuló magánjótékonysági akciókra, mint a szabadság helyes felhasználásának példáira. És talán elfogadja az állami cselekvést a szegénység enyhítésére, mint egy hatásosabb utat, melyen keresztül a lakosság egy közös célt elérhet.

  Ezt azonban sajnálattal teszi, minthogy ezáltal kényszerrel helyettesíti az önkéntes tevékenységet.

  Az egalitáriánus[62] szintén elmegy idáig. De ő tovább akar menni. Meg fogja védeni azt az akciót, amely egyesektől elvesz azért, hogy másoknak adjon, nem mint egy hatásosabb eszközt, miáltal az “egyesek” elérik kívánt céljukat, hanem az “igazság” nevében. Ezen a ponton az egyenlőség éles ellentétbe kerül a szabadsággal; az embernek választania kell. Ebben az értelemben az ember nem lehet egyidejűleg egalitáriánus és liberális.’[63]

  Lényegében azonos felfogást képvisel Hayek, amikor a jóléti államot ösztönző egyik fő törekvésről beszél. Szerinte itt ‘a kormány kényszerítő hatalmát használják fel a javak egyenlőbb és igazságosabb elosztásának biztosítására. Amennyiben ez azt jelenti, hogy a kormány kényszerítő hatalmát bizonyos emberek bizonyos dolgokhoz való hozzájutásának biztosítására használják, akkor ez olyan diszkriminációt, a különböző emberek olyan egyenlőtlen kezelését igényli, amely megengedhetetlen egy szabad társadalomban. Ez a fajta jóléti állam, amelyik “társadalmi igazságosságra” törekszik, és “elsődlegesen jövedelem újraelosztó” lesz. Ez elkerülhetetlenül visszavezet a szocializmushoz, annak kényszerítő és alapvetően zsarnoki módszereihez.’[64]     

  Az előbbiekből láthatjuk, hogy a libertáriánizmus  -  ami magát itt liberalizmusnak nevezi - elveti az államnak azt a tevékenységét, hogy a társadalmi igazságosság nevében beavatkozzon  társadalmi egyenlőtlenségekbe. Ennek legalapvetőbb formája lenne a szociálpolitika, ami azon a megfontoláson alapul, hogy egy demokratikus társadalomban a társadalom tagjainak szociális jogaik vannak. Ezek a jogok olyan polgárok alapvető szükségleteit védik, akik  maguk segítség nélkül nem tudják ezt megtenni. Erre példa a munkanélküli segély, ami a munkanélküli számára lehetővé teszi a megélhetést arra az időre, amikor nem rendelkezik munkával. 

  A gazdasági nélkülözések elleni törvényes védelmi intézkedések összességét pedig jóléti államnak nevezzük.        Shue szerint ‘A jóléti állam a piacgazdaságba történő állami beavatkozások összessége.

 

 

 

 

  A jóléti állam akkor, amikor tevékenysége arra irányul, hogy határt szabjon az egyéneket érő legrosszabb gazdasági következményeknek, egyfajta minimális szintű jólétre való jogot garantál. A szociális (welfare) jogokon alapuló társadalompolitikáról jelenleg folyó legfontosabb viták aztán a jóléti államra vonatkozó viták formáját öltik, konkrétan a jóléti állam tevékenységének terjedelmére és formájára vonatkozó, egymásra kölcsönösen vonatkozó kérdésekként jelennek meg, ami feltételezi a  jóléti állam  piacgazdaságba való illeszkedését, és igazolását. Akiknek az a véleménye, hogy nem minden gazdasági következményt kell ráhagyni a piaci erők játékára, a szociális jogok védelmére specifikus társadalompolitikákat dolgoznak ki.’[65]

  Az előbbi értelemben vett állami beavatkozás szükségességének/szükségtelenségének kérdése nem dönthető el pusztán gazdasági érvekkel, mégpedig azért, mert a gazdaság pusztán az erőforrások optimális allokációját[66] végzi el. A piaci mechanizmusok pedig semmiféle morális értéket nem tartalmaznak.

  Ez a probléma visszavezethető arra a két értelmezésre, amit Adam Smith a ‘láthatatlan kéz’ felfogása tartalmaz. Az első szerint a piacot egy ‘láthatatlan kéz’ a kereslet és kínálat egyensúlyához - vagy mai szóhasználattal - az erőforrások optimális allokációjához vezeti. Ezen állítását századunk második felében igazolták, azt, hogy egy kompetitív gazdasági rendszerben lehetséges egyensúly. A második szerint az önző módon az egyéni érdeküket követő emberek tevékenységét ‘egy “láthatatlan kéz” sikeresen vezeti a közérdek előmozdítása felé - ahol is a közérdek úgy definiálható, mint amely a jövedelem és a tulajdon erkölcsileg igazságos elosztását foglalja magába.’[67] Ez a második állítás teljesen alaptalan és ennek megfelelően nem is bizonyította senki.[68]

  A helyzet a valóságban az, hogy ‘A  jövedelem és a fogyasztás elosztása egy kompetitív gazdaságban önkényes abban az értelemben, hogy a tényezők kiinduló adottságait, valamint a különböző fokú diszkriminációt tükrözi.

  A szabad, tökéletes verseny súlyos egyenlőtlenséget eredményezhet; alultáplált gyermekeket, akik felnőve alultáplált gyermekeket nemzenek; a nagyfokú jövedelem- és vagyonegyenlőtlenség Lorenz - görbéjének[69] állandósulását nemzedékeken keresztül vagy akár örökké.’[70]    

  Egy olyan helyzetben, amikor  a társadalmi egyenlőtlenségek növekedése jellemzi a társadalmat, akkor egy olyan gazdaság - és társadalompolitika, amelynek számára a társadalmi egyenlőség nem érték, a társadalmi egyenlőtlenségek növekedéséhez vezet. Egy ilyen politika eredményeképpen az egyenlőségek a jövőben előre nem látható mértéket érhetnek el, sokkal nagyobbat, mint amekkora az EU országaiban valaha is kialakult, vagy kialakulhat. A jelenlegi helyzetből kiindulva jövőbeni lehetőségeinket Ferge Zsuzsa a következőképpen jellemzi: ‘Lengyelország vagy Magyarország egyelőre inkább a “kétharmados-egyharmados” társadalom felé látszik haladni. A Nyugattal szemben annyi az eltérés, hogy ott a kétharmad helyzete megnyugtató, nálunk inkább csak az egyharmadé, s a kétharmadra a bizonytalanság, vagy lecsúszás jellemző. ...Vagyis összességében - legalábbis Közép-Kelet-Európában, és Németországtól eltekintve - legalábbis a három-osztatú társadalmi szerkezet a valószínű jövő - a nyugati országoknál sokkal szűkebb jómódú és önmagát biztonságban érző kisebbséggel, és a középső (inkább 40% mint 30%) nyugatinál nagyobb bizonytalanságaival. Ebbe bele játszik a nagyon széles nyugdíjas rétegek gyors elreménytelenedése. Ugyanakkor a legalsó 30%, amelynek többsége még 10 évvel ezelőtt is, a világbank számításai szerint... is relatíve jobban integrált és kevésbé szegény volt, mint például Latin-Amerika szegényei, mára valóban közelít az ellehetetlenüléshez.’[71]     

  Kérdés, hogy miként alakulnak ezek a trendek a jövőben és hogyan kellene viszonyulni  hozzájuk.

A libertáriánus felfogást valló, vagy befolyás alatt álló gazdaságpolitika számára ez nem igazán probléma. Ennek a szemléletnek alapján ugyanis legfeljebb egyfajta szegénypolitika engedhető meg és még ez is külön igazolásra szorul.

 

 

 

   Az igazságtalan társadalmi egyenlőtlenségek enyhítését célzó állami beavatkozást elutasító libertáriánus felfogásnak azonban van egy kimondatlan előfeltevése:  Az, hogy az osztó igazságosság fogalma nem alkalmazható a tulajdon és az elosztás viszonyaira. Mivel a tulajdon társadalmi intézmény, ezért ez a nézet joggal kelthet bennünk gyanakvást.        

  Ugyanis már Hume úgy látta, hogy a magántulajdon és az igazságosság között szoros összefüggés van.’[72] Hume alapján pedig elmondhatjuk, hogy az igazságosság fogalmának csak bizonyos körülmények fennállása esetén van értelme. Ezek a következők:  1. Az egyének függése egymástól és a természettől. Ebből ered kooperációjuk szükségessége; 2. A rendelkezésükre álló javak mérsékelt szűkössége; 3. Az egyének önzésének és jóakaratának korlátozottsága és 4. Sérülékenységük.[73]   

  Az alapvető probléma az, hogy a magántulajdonosok egyéni jogai és a társadalmi hasznosság követelményei között szükségszerűen lépnek fel feszültségek, mert, amint azt Samuelson megállapította: ‘A jövedelem és a fogyasztás eloszlása egy kompetitív gazdaságban önkényes abban az értelemben, hogy a tényezők kiinduló adottságait...tükrözi.’[74] (A piaci hatékonyság pedig bármilyen jövedelem eloszlással összefér.)[75]. Ezért ‘Még ha fel is tételezzük, hogy a magántulajdonosok korlátozás nélküli kölcsönhatása az erőforrások optimális allokációjának irányába hat, ezzel még nem bizonyítottuk az állami beavatkozás szükségtelenségét. Az erőforrások bármely allokációja csak a tulajdonjogok azon induló készletének (set) viszonyában optimális, amelyből az ezen kölcsönhatás eredményeként létrejött: Annyi optimum lehetséges, amennyi ilyen készlet létezik. Ezért az állami beavatkozás igazolható tilalma feltételezi a tulajdonjogok igazolható induló készletét. Ezt a gazdasági érvelés nem tudja előállítni: a lopott javak piaca ugyanolyan mértékben képes az erőforrások optimális allokációjára, mint bármely más piac.’[76] 

  Vagyis az állam redisztributív tevékenysége, a piaci folyamatokba ily módon való beavatkozása nem utasítható el. Ennek megfelelően a szociális jogok, illetve az azt védő állami védő szociálpolitika szükségessége is megalapozottnak tekinthető.

7.1 Összefoglalás

  Végezetül elmondhatjuk, hogy a társadalmunk számára a legnagyobb jövőbeni kockázatot az jelentené, ha a stabilizációra szánt Bokros csomag szükségintézkedéseinek szellemét a normál körülmények között folytatódó gazdaságpolitika elveivé emelnék. Ennek okai pedig a következők: A gazdasági egyensúlyvesztés közvetlen oka túlnyomórészt a bankkonszolidációból származó kamatterhekből adódott. A Bokros csomag ezt próbálta kiküszöbölni az egyéni és közösségi fogyasztás drasztikus visszafogásával, az infláció gerjesztésével, a munkaerő költségeinek leszorításával, a reálbérek nagyfokú csökkentésével, a szociális jogok gyors és drasztikus elvonásával., nagyszámú közalkalmazott és köztisztviselő elbocsátásával.  Mindez a már megindult gazdasági növekedést is több mint egy évre visszafogta. Amikor pedig megindult, el lehetett róla mondani, hogy elsősorban a multinacionális vállalatok hazai leányvállalatai (és feltehetően a sohasem igazán korlátozott fekete gazdaság) növekedéséről van szó. Ez pedig egyenesen következik a belső fogyasztást korlátozó gazdaságpolitikából, ami nemcsak a bérből és fizetésből élők életszínvonalát érinti, hanem a hazai vállalkozások piaci lehetőségeit is szűkíti. Itt persze nem a mennyiségi megtakarítás volt a lényeg, hanem a szociális jogok megvonása és a segélyezésen alapuló szegénypolitika gyors és erőszakos bevezetése. Vagyis nem a haszonelvű és a kötelességelvű felfogás ütközéséről volt szó.   

  Nem véletlen az a konfliktus sorozat sem, ami a sebtében megfogalmazott törvény és az alkotmány elvei közti ellentmondásából kirobbant. Ez a libertáriánizmus elveinek túl gyors és erőszakos érvényesítéséből adódott. Itt ugyanis az Alkotmánybíróság a szociális piacgazdaság igényét megfogalmazó jogállam elveit védte.  

  A piac szűkítő intézkedések kiegészültek az erőforrásoknak a helyi önkormányzatoktól, a társadalombiztosítástól (a Nyugdíjbiztosítási és az Egészségbiztosítási Alaptól) és a szociális támogatásoktól máig folytatódó elvonásokkal.

 

 

 

 

 

  Ezek gazdasági hatékonysága több mint kétes volt, de a társadalom működőképessége számára igen nagy károkat okoznak.

  Az intézkedések némelyikének (leértékelések és a vámpótlék) eredményeként  végül is javult a fizetési mérleg, de romlott a külkereskedelem cserearánya, amit viszont a gazdaság makro mutatói között nem nagyon emlegetnek.   

  Az államnak e területekről való kivonulása már a rendszerváltás előtt megkezdődött. Akkor arról volt szó, hogy a ‘szocialista’ állam nem tudja ellátni a maga számára kitűzött irreális feladatokat. Ezzel a közgazdászok többsége egyetértett, amit a marxizmusban benne lévő kettősség is motivált. Arról van szó ugyanis, hogy eredetileg a marxizmusban meglévő anarchista államellenesség szavakban az  állam elhalását ígérte. A valóságban pedig az állam és a bürokrácia soha nem látott növekedéséhez vezetett. Amikor pedig a bürokratikus államgazdaság válságba jutott, a hatalom birtokosai igyekeztek megszabadulni a ballaszttól, azaz a redisztribúció terheitől. Ezzel ugyan a hatalmat nem lehetett megtartani, de a továbbiakban a gazdaságpolitikusok számára jó kiindulópontot jelentettek a libertáriánus ihletésű anarchista indíttatású államtalanítási ajánlások. Az anarchisztikus libertáriánizmus államellenességének magvai jól előkészített talajra hullottak.

  Melyek azok az értékek, amelyek egy ilyen koncepcióhoz mindenképpen hozzátartoznak?

  Az első az, hogy a társadalmi egyenlőség mértéke nem érdekes, mert ennek befolyásolása káros, nem kívánatos.

  A második az, hogy az állami tevékenység mindenképpen - a tényleges helyzet igényeitől függetlenül - a minimumra korlátozandó.    

  A harmadik az, hogy a makrogazdaság pénzügyi mutatóinak feltétlen elsődlegessége van minden mással szemben. Így például sem a társadalom, sem a kultúra, sem az egyetemek autonómiája, sem a magánszféra védelme (alapjog, a személyi szám problémája), de még a gazdaság reálfolyamatai sem számítottak, ha konfliktusba kerülnek vele.

  Végezetül hangsúlyozni kell, hogy a libertáriánizmus értékei nem az egyedül megvalósíthatók. Amint azt korábban vázolt, környezetorientált alternatív költségvetési elvekből látni lehetett: Van alternatíva. Itt, Magyarországon is.

 

 

 

(1995-1996)

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 



[1] Azaz 1995 nyarán

[2] Köves András: Fordulópont a magyar gazdaságpolitikában? In: Társadalmi Szemle, 1995. 8-9. p. 39

[3] Az adatok forrása és az általam számítottak alapja: A központi költségvetés mérlege. 9. Táblázat in:  Lukács András és Vadász János: Levegő Munkacsoport - KKDSz, Javaslatok az 1998. évi állami költségvetéshez, Budapest, 1997. Október 22. pp.  17-18 

[4] 1022/1995. (III.13) Korm. h. ‘Árfolyampolitikai intézkedésekről és a vámpótlék bevezetéséről’ Magyar Közlöny, 1995/20, p. 896 

[5] uo. Ennek felel meg ‘Az ipari és kereskedelmi miniszter és a pénzügyminiszter 9/1995. (III.17.) IKM-PM együttes rendelete általános vámpótlék bevezetéséről, Magyar Közlöny  1995/21. pp.  901-902

[6] 1023/1995. (III.22.) Korm. h. ‘A gazdasági stabilizációt szolgáló 1995. évi kiigazító intézkedésekről’  Magyar Közlöny 1995/22. pp. 953-962  

[7] i.m. p. 953

[8] uo.

[9] 1995: XLVIII. tv. ‘A gazdasági stabilizációt szolgáló törvénymódosításokról’ (Gst.) Magyar Közlöny 1995/50.

pp. 2685-2714

[10] i.m. p. 2685

[11] Az alkotmánybíróság 40/1995. (VI. 15.) AB határozata, Magyar Közlöny 1995/50. p. 2715

[12] Felsőoktatási törvény

[13] Jogalkotásról szóló törvény

[14] i.m. pp. 2715-2716

[15] i.m. p. 2716

[16] Török Katalin: Mire volt jó a szellemirtás a felsőoktatásban? Magyar Hírlap, 1998, január 8. p. 5

[17] uo.

[18] Az Alkotmánybíróság 43/1995. (VI.30.) AB határozata, Magyar Közlöny 1995/56. p. 3036

[19] i.m. p. 3038

[20] uo.

[21] uo.

[22] uo.

[23] p. 3040

[24] p..3041

[25] Tóth István György: Államháztartási reform és szociálpolitika in: Andorka Rudolf és Kolosi Tamás és Vukovich György (szerk.): Társadalmi riport 1996, Budapest, Tárki, 1996,  p. 231, p. 232 

[26] Az Alkotmánybíróság 43/1995. (VI. 30.) AB határozata, i.m. p. 3036, pp. 3041-3042

[27] i.m. p. 3042

[28] i.m. p. 3043

[29] uo.

[30] uo.

[31] 1995. Évi CXXII. Törvény, Magyar Közlöny 1995/116. pp. 7147 - 48

[32] Az Alkotmánybíróság 44/1995. (VI. 30.) AB határozata, Magyar Közlöny 1995/56. p. 3044

[33] i.m. p. 3045   

[34] i.m. p. 3046

[35] 1023/1995. (III. 22.) Korm. h. i.m. p. ‘3.4.6. Meg kell vizsgálni a járó beteg szakellátásban a vizsgálati díj bevezetésének a lehetőségét’, továbbá Gst. 80.§(1) (2), amelyek már csak azokat a kivételeket tartalmazzák, ahol a fogászati ellátás továbbra is térítésmentes marad

[36] Gst. 139.§, i.m. p. 2710

[37] Az Alkotmánybíróság 46/1995. (VI.30.) AB határozata, Magyar Közlöny, 1995/56., p. 3051  

[38] i.m. p. 3052

[39] i.m. p. 3053

[40] ‘Másrészt a demokrácia úgynevezett gazdasági elméletét, vagyis azt a felfogást, amely kiterjeszti az árelmélet alapgondolatait  és módszereit a politikai élet folyamataira, minden érdeme ellenére óvatosan kell kezelnünk.’ John Rawls, Az igazságosság elmélete, Osiris, Budapest, 1997, p. 571

[41] Robert A. Dahl, A pluralista demokrácia dilemmái, Osiris, Budapest, 1996, 107

[42] 1995. évi CXXIII. Törvény, Magyar Közlöny 1995/116. p. 7148

[43] haszonelvű

[44] Dahl, i.m. p. 97

[45] 1996

[46] Köves András és Szamuely László: Élbolyban - haladunk? Gondolatok időszerű gazdaságpolitikai kérdésekről in: Kritika, 1997/6 p. 4

[47] A jövedelmi egyenlőtlenségek növekedése már a rendszerváltás előtt megkezdődött és a későbbiekben ez csak fokozódott. Az alsó decilis aránya az összes személyi jövedelemből:  1987-ben: 4,5%, 1992-ben: 3,6%, 1994-ben: 3,3%, 1995-ben: 3,6%. A felső decilis aránya az összes személyi jövedelemből: 1987-ben: 20,9%, 1992-ben: 24,3%,  1994-ben: 24,7%, 1995-ben: 26,1%.  Egymáshoz való arányuk: 1987-ben 4,6; 1992-ben 6,8; 1994-ben: 7,5; 1995-ben 7,3. Ez az arány ezután feltehetően növekedett.  Az adatok forrása:  A lakossági jövedelmek jelzőszámai. 5. táblázat in: Andorka Rudolf és Kolosi Tamás és Vukovich György (szerk.): Társadalmi riport i.m. p. 37               

[48] Köves András és Szamuely László i.m. p.4

[49] Lukács András és Vadász János: Levegő Munkacsoport- KKDSz  i.m. p. 12

[50] i.m. p. p. 12

[51] uo.

[52] i.m. p. 13

[53] i.m. p. 5

[54] i.m. p. 6

[55] i.m. pp. 13-14

[56] i.m. pp. 19-20

[57] i.m. pp. 54-55

[58] i.m. p. 55

[59] Köves András: Folyamatosság vagy változás: gazdaság és gazdaságpolitika Bokros után. In: Társadalmi Szemle, 1996. 8-9. p. 16 

[60] Köves András: Fordulópont... p. 39

[61] Friedman szóhasználata megtévesztően pontatlan, amikor a maga álláspontját ‘liberálisnak’ nevezi.. Valójában libertáriánus felfogást vall, aminek a lényege a következőkben foglalható össze: ‘Ez egy olyan tan, ami érveket hoz fel az állam hatalmának jelentős mérvű korlátozása, vagy  bizonyos változataiban, teljes tagadása mellett.

Alapvető módszertani és etikai előfeltevései rendíthetetlenül individualisták. Amellett érvel, hogy lényegében minden múltbéli és jelenlegi állam sokkal nagyobb hatalommal rendelkezik, mint amennyi igazolható. (Akár az egyének természeti jogaira, akár általános jólétükre való hivatkozással, akár azzal, hogy abban egy alkotmányos szerződésben megegyeznének. Csakugyan, az államok következetesen megsértik  ezeket a normákat. A libertárianizmus tehát egyrészt bizonyos mértékben rokon a klasszikus liberalizmussal, másrészt a XIX. századi amerikai anarchizmussal.’ Hillel Steiner, Libertarianism, in: Lawrence C. Becker és Charlotte B. Becker (szerk.) Encyclopedia of Ethics, II.k. Garland, New York, 1992, p. 702 . Ide tartozik Milton Friedman, Friedrich Hayek, Robert Nozick és mások.     

[62] Egalitáriánus: egyenlőség elvét védő felfogás, amelynek több, lényegileg különböző formája van. A liberális John Rawls szerint egyrészt ‘Az egyenlőségnek kétségtelenül lehetnek olyan formái, amelyek az irigységből származnak. Az egyenlőséget védő felfogás szigorú változatát, vagyis azt a tant, amely az alapvető javak mindegyikének egyenlő elosztását követeli, úgy is tekinthetjük, mint ami ebből a hajlandóságból ered.’  Ezzel szemben megállapítja, hogy ‘az igazságosságnak vannak olyan felfogásai, amelyek annak ellenére egyértelműen az egyenlőség elvét védik, hogy egyes jelentős különbségeket elismernek. Feltételezem, hogy az igazságosság két elve ebbe a kategóriába tartozik.’ Rawls az utóbbi felfogásban saját koncepcióját, mint az egyenlőség elvét védő (egalitáriánus) felfogást jellemezte. Az idézetek helye in: John Rawls, Az igazságosság elmélete, Osiris, Budapest, 1997, p. 623, és p. 622. Rawls liberalizmusának és a libertáriánusok koncepciójának különbségéről lásd Molnár László, Napjaink társadalma és a kommunitarianizmus. Megjegyzések a Rawls és MacIntyre közötti vitához in: Monetarizmus: Múlt és Jelen, MTA DAB és Friderich Ebert Alapítvány, h. n., (Budapest), é.n., (1997)  pp. 81-90 

[63] Milton Friedman, Kapitalizmus és szabadság, Akadémiai, Budapest, 1996, pp. 211-212

[64] Friedrich August von Hayek, A szocializmus hanyatlása és a jóléti állam felemelkedése (részlet The Constitution of Liberty, London, 1960 című művéből) in: Bujalos István és Nyilas Mihály (szerk.), Az új jobboldal és a jóléti állam, Hilscher Rezső Szociálpolitikai Egyesület, Budapest, 1996, pp. 48-49

[65] Henry Shue, Welfare Rights and Social Policy, in: Lawrence C. Becker és Charlotte B. Becker (szerk.): Encyclopedia of Ethics, II.k. Garland, New York, 1992, pp. 1310

[66] a Pareto optimum értelmében. Ez pedig azt jelenti, hogy ‘a rendszer egésze hatékony abban az értelemben, hogy “senki sem kerülhet kedvezőbb helyzetbe anélkül, hogy ez ne lenne sérelmes valaki más számára.”’ Paul A. Samuelson és William D. Nordhaus: Közgazdaságtan III. k. Közgazdasági és Jogi, Budapest, 1990, p. 965

[67] i.m. p. 969.  Adam Smith ezt a felfogását megfogalmazza etikai munkájában,  A. S., Az erkölcsi érzelmek elmélete in: Márkus György (szerk.), Brit moralisták, Budapest, Gondolat, 1977., pp. 526-527

[68] Paul A. Samuelson és William D. Nordhaus, i. m. p.  969

[69] Lorenz - görbe: A jövedelemeloszlás egyenlőtlenségének mértékét mutató grafikon. A népesség kumulatív százaléka a vízszintes, a megszerzett jövedelem a függőleges tengelyen van. Minél inkább eltér a 45%-os egyenestől, annál nagyobb mértékű a jövedelem eloszlás egyenlőtlensége.

[70] uo.

[71] Ferge Zsuzsa, A rendszerváltás nyertesei és vesztesei in: Andorka  R. és Kolosi T. és Vukovich Gy. i.m. p. 438

[72] David Hume, Értekezés az emberi természetről, Gondolat, Budapest, 1976, p. 667

[73] lásd i.m. pp. 659-680, és David Hume, Tanulmány az erkölcs alapelveiről. III. szakasz. I. rész Az igazságosságról in: Horkay Hörcher Ferenc (szerk.): A skót felvilágosodás, Osiris, Budapest, 1996, pp. 67-74

John Rawls írja Az igazságosság elmélete művében, hogy Humenak az igazságosság körülményeire adott válasza oly szabatos, hogy lényegében egyetért vele. i..  m. pp. 161-162   

[74] 68. és 70. lj. 

[75] uo.

[76] Hillel Steiner, i.m. pp. 703-704



További információk: http://www.pointernet.pds.hu/kissendre







Hirdessen itt! A szükséges információkat elolvashatja, ha erre a szövegre kattint.


A fenti dokumentummal kapcsolatos felelősség meghatározása