Kiss Endre főoldal   Posztmodern






Tartalomjegyzék Entre le néopositivisme-néolibéralisme et le post-modernisme Between Neopositivism-Neoliberalism and Postmodernism Utolsó lap

DERRIDA, MARX, FUKUYAMA

Szerző: Kiss Endre

Jacques Derrida Marx-kisérlete egyike a kilencvenes évek eddigi meghatározó filozófiai müveinek. Esetében meghatározó az is, hogy az éppen többek között Derrida mühelyében legintenzivebben kidolgozott, napjainkra már többé-kevésbé önálló konturokat öltő "posztmodern" gondolkodás a közvetlen és aktuális politizálás terepére lép, még akkor is, ha természetesen és a dolog jellegének tökéletesen megfelelően ez a politizálás tulnyomórészt a politikai teória gyakorlásának formájában történik is. Jacques Derrida Marx-müve még eredeti célkitüzéseitől is függetlenül, elmélyült és önálló elemzésekre is érdemes darabja a POSZTMODERN és a POLITIKA mindmáig alig kutatott vagy felismert, napjainkban ujra alakuló és rendeződő kapcsolatrendszerének.




A posztmodern és a politika ELSŐ nagy kapcsolata a meghatározó posztmodern gondolkodók "eredeti" politikai gondolkodásának, s ami ennél is fontosabb talán, politikai kötődéseinek kérdése. E kérdésnek nemcsak az adja és adta a relevanciáját, hogy a posztmodern gondolkodás egy világméretü, szükebben politikai konfrontáció UTÁN (a hatvanas évek vége, hetvenes évek első fele után) kezdte meg erőteljes felemelkedését, de az is, hogy e gondolkodás dekonstruktiv-destruktiv beállitódása ha nem is közvetlenül és tételesen, de nyomban a politika területén is éreztette a maga következményeit, mégpedig elsősorban azon a szálon, hogy maga ez a dekonstrukció, akár akarva, akár akaratlanul, a politikai irányok intellektuális dekonstrukciójában is megjelent. Innen adódott a hetvenes évek végének filozófiai diszkussziójában jól kitapintható bizonytalanság és tájékozódás, hogy vajon a posztmodern gondolkodás nem eleve "jobb"- vagy "baloldali" irányzat-e. Napjaink irányából visszapillantva a baloldali gondolkodás lassu hanyatlásának folyamatában a posztmodern gondolkodás inkább "jobboldali" tendenciáju dekonstruktivitásnak tünt, jóllehet a posztmodern akkor még sok más néven is számontartott képviselői ezen elterjedt felfogással éppen ellenkezően, valójában a baloldal vidékeiről indultak. Mindenesetre érvényben van mind a mai napig az a mind teoretikus, mind gyakorlati szempontokból igen intenziv érzékelés és tapasztalat, hogy a sajátosan posztmodernnek érzékelt gondolkodás sem a hagyományosan "jobboldali", sem pedig a hagyományosan "baloldali" gondolkodási szerkezeteknek nem felel meg, arról nem is beszélve, hogy az elmult lassan már két évtized éppen ezen nehezen definiálható posztmodern gondolkodás sikerét és a jól definiálható hagyományos "jobboldali" és "baloldali" gondolkodás hanyatlását hozta magával. Nyilvánvalónak tünik ezek után, hogy Jacques Derrida Marx-müve a posztmodern gondolkodáson belül explicit politikai irányultsága miatt erős kivételnek tünik. A posztmodern gondolkodás politikai gyökérzetének kérdése azonban korántsem az egyetlen lényeges perspektiva posztmodern és politika komplex viszonylatrendszerében. Ugyanolyan legitim kérdés a mai aktuális politika számos elemének lehetségesen "posztmodern" karaktere, de legalább ugyanilyen fontos napjaink társadalmának önmagában nem politikai, a politika számára azonban már eredendően és adottságszerüen meghatározó "posztmodern" tulajdonsága. Anélkül, hogy akár az első, akár a második lehetőségre a megfelelő részletességgel ki tudnánk térni, példaképpen emlitjük az aktuális politika közvetlenül "posztmodern" elemei között a "virtuális világok" komputerszimulációinak alapján instrumentalizált "Öböl"-háborut vagy éppen Clinton másodjára is megválasztott amerikai elnök személyiségének számos "posztmodern"-nek tekinthető vonását (azzal együtt természetesen , AHOGYAN ezeket a posztmodern vonásokat az amerikai társadalom elfogadja), amely példákkal a "társadalmi valóság"-nak a politika számára releváns, önmagában azonban nem közvetlenül politikai posztmodern elemei közül a mindennapi tudat megfelelő uj, posztmodern sajátosságaira is utalnánk (1). Aligha kétséges, hogy Jacques Derrida Marx-könyve posztmodern és politika most ismertetett összefüggései szempontjából is igen fontos dokumentum. E könyv mindenesetre a posztmodern gondolkodás eddigi egyik legintenzivebb és legfeltünőbb KÖZVETLEN politikai intervenciója, olyan szellemi-politikai gesztus, amelynek teljes értelmezésére csak e tanulmány végén tehetünk kisérletet. A közvetlen politikai intervenció tényét huzza alá Derrida nyelvi-retorikai stratégiájának elemzése is. Jóllehet a posztmodern interdiszkurzivitás számos nyelvi-stratégiai konkretizáció lehetőségét nyitja meg filozófiai polémiája számára, Derrida ebben az esetben szinte meghökkentően egyszerü és hagyományait tekintve könnyen felismerhető (és semmiféleképpen nem tipikusan "posztmodern") megoldást választ, mégpedig az ifjuhegeliánus vitairat-irodalom müfajának felelevenitését. Mint e vitairat-irodalom kutatói, őszinte tisztelői és hivei, e választásnak alapvetően örülnünk kellene. Örömünket erőteljesen csökkenti azonban e vitairat-hagyomány és a derrida-i "discours" egymásravonatkoztatásának valóságos eredménye. Mint a későbbiekből valamivel részletesebben is ki fog derülni, e vitairat-hagyomány lehetővé teszi használójának a diszkusszió széles anyagból vett argumentációját, az egyes érvek pozitiv verifikációval való ellátását, illetve kiépitését, ebből a szempontból feltétlenül erőteljesen módositja is az eredeti posztmodern nyelvi és retorikai stratégiák igen korlátozott lehetőségeit a tárgyi és tudományosnak tekinthető mozzanatok integrálására. A másik oldalról nézve azonban ugyanolyan egyértelmü, hogy az ifjuhegeliánus vitairat-hagyomány távolról sem éri el a valódi tárgyi-szcientikus argumentációs stratégiák egzaktságának és értékmentességének szintjét és lehetőségeit, bőségesen helyet ad szenvedélyeknek és indulatoknak, érték- és izlésitéleteknek, a gyülölet- és az előnybenrészesités mozzanatainak. Mindennek természetesen eltérő jelentősége van e nyelvi- és argumentációs stratégiák eredeti és mai közegében. Az eredeti közegben ugyanis a vitákban mindenki a közös hegeliánus nyelvet beszélte, amelyen, mint közös bázison állva, az európai társadalom lehetséges fejlődésének végső kérdéseit az azoknak megfelelő indulatokkal és szenvedélyekkel vitatták meg. Világos azonban, hogy 1989-nek, a marxizmus és a posztszovjet-, illetve posztindusztriális világ viszonyának, a komplex összefüggések megvitatásának már nem feleltethető meg problémamentesen az ifjuhegeliánus nyelvi és retorikai hagyomány (amit egyébként Marx maga is számos müvében használt). A MARX KISÉRTETEI, most már ugy is mint a posztmodern gondolkodás mindmáig egyik leglényegesebb és legegyértelmübb politikai intervenciója, alapvetően két stratégiai célt szolgál. Nem csupán az egyes célok konkrét meghatározásai érdemesek azonban kezdettől fogva figyelmünkre, de már a célok világos és egyértelmü artikulálásának ténye is. A célok világos kitüzése a "politikai intervenció"-ban ugyanis eklatáns módon TÉR EL a "pluralista", "interdiszkurziv", "önkényes", "tetszőleges", mindenképpen azonban a nyilt és egyértelmü állásfoglalásoktól MINDEN összefüggésben (azaz nem csak a politika összefüggéseiben) huzódozó, definiciószerüen "posztmodern" attitüdtől! Jacques Derrida politikai intervenciójának stratégiai célkitüzéseiben nyoma sincs annak a megszokott "oszcilláció"-nak, többrétegüségnek és gyakorlatilag elvi szintre emelt sokértelmüségnek, amellyel AMUGY a posztmodernet kell és illik definiálni, és amit mondjuk az esztétikában EGY végső értelmezés lehetőségét elvi szinten kétségbevonó értelmezési stratégiák puszta léte jelent! A politikai intervenció e posztmodern stratégiája szellemiségében tehát minden, csak nem definició szerint posztmodern (2). A posztmodern politikai intervenció ELSŐ világosan érzékelhető célja egy uj intencionális viszony kialakitása Marx-hoz és ezzel a marxizmushoz. Minden posztmodern "sokrétüség", "intertextualitás" vagy "pluralitás" irónikus megcsufolása az az egyértelmüség, amivel Derrida ezt az első szándékát az ifjuhegeliánus filozófiai vitairatok központi témáján, a sokszoros hivatkozások kiindulópontjának és horizontjának tekintett Hamlet-elemzésen keresztül megvalósitja. Ez az első szándék az egykori és jelenlegi baloldali értelmiség hamleti szerepének középpontba állitása. A hamleti szerep minden jel szerint maradéktalanul képes a kérdésfeltevés fókuszaként megjelenni, mindenesetre a magunk részéről nem találtuk semmi nyomát annak, hogy egyáltalán létezne a derrida-i kérdésfeltevésnek olyan eleme, ami ne lenne maradéktalanul integrálható Hamlet e meghatározó középponti szerepébe. A maradéktalan integráció ténye egyáltalán nem jelenti azt, hogy az egykori és jelenlegi baloldali értelmiségnek szánt hamleti szerep egydimenziós vagy másként szimpla elemekből tevődött volna össze. A derrida-i komplexitás valóban megfelel a hamleti komplexitásnak, ami az attitüd legtöbb összetevőjét illeti. Ennek az attitüdnek megvannak a maga racionális és az emócionális komponensei, egyben ragyogóan sikerülő pszichológiai játék és magatartásminta is, ami az erkölcsi hüség és az állandó intellektuális keresés elemeit egyesiti egy értékektől mentes világban egy olyan helyzetben, amikor sem a baloldali értelmiség, sem Hamlet nem ismeri a maguk konkrétságában a közvetlen továbblépés lehetőségeit és utjait. Komplex és erős, sokszoros kötést ajánl tehát Derrida, amelynek egyes részletei nemcsak kiválóan müködnek egy ifjuhegeliánus felfogásu vitairat hivatkozásainak horizontjául, de egységes és jól követhető, ráadásul az erkölcsi levertség vagy éppen defenziva attitüdje helyett a hamleti-shakespeare-i nagyságrendü erkölcsi magasabbrendüség beállitódását is megalapozzák. A hamleti ajánlással szemben azonban egy nagyon lényeges ponton komoly fenntartásainkat kell bejelentenünk. S ez a pont az, ami Derrida Fukuyama-kritikájában nyeri el a maga végső formáját, s amit egyelőre ugy tudnánk csak kifejezni, hogy e kitünő és komplex magatartás-ajánlásból hiányzik a jelen, a társadalom, a világpolitika elemzése. Derrida lefegyverzően őszintének és szerénynek tünik mindaddig, amig azt hangsulyozza, hogy NEM ISMER MEGOLDÁSOKAT a jelen problémáira. Nyilván hallgatólagosan azt előfeltételezi, hogy ilyen megoldásai másoknak (igy az általa e müben később birált Fukuyamának) sincsenek, sőt, nem is lehetnek. Akár vannak azonban másoknak megoldásai vagy magyarázatai, akár nincsenek, a hamleti attitüd a jelen baloldali értelmiségi attitüdje számára való ajánlásaként ezen a ponton siklik félre. Egy dán trónörökös hü maradhat atyja szelleméhez anélkül is, hogy pontosan meg tudná fogalmazni a dán jelent a középkori globalizáció összefüggésében, egy mai baloldali értelmiségi nem léphet sokrétü viszonylatra Marx "kisérteteivel" ugy, hogy ahhoz ragaszkodjon, hogy Marx-nak kritikája bizonyos elemeiben igaza volt, de mindezt ne állitsa bele a jelen egy tárgyilag megalapozott elemzésének és értékelésének összefüggésébe. Derrida erre akarja rávenni követőit. Mintha lehetséges lenne Marx kritikai szellemeit ápolni a jelenre vonatkozó egzakt elméleti tudás nélkül, mintha Marx maga - ha már itt tartunk - ne tartozott volna saját korának legkiválóbb teoretikusai közé. Mindez pontosan konkretizálódik a posztmodern gondolkodás e nyilt politikai intervenciójának MÁSODIK számu stratégiai célja esetén, mégpedig a Fukuyama-kritika formájában. Ez akkor is igy van, ha egyáltalán nem vagyunk meggyőződve arról, hogy Derrida örülne annak, ha áttetszővé és világossá válna az olvasó előtt szuggesztiv és komplex Hamlet-ajánlásának ez a közvetlen megfelelése a MARX KISÉRTETEInek Fukuyama-kritikájával. MIVEL Derrida nem tekinti a jelen baloldali értelmisége hamleti magatartásánál nélkülözhetetlen feltételnek a jelen egzakt elemzését, Fukuyama "történelem vége"-teóriáját választja ki annak demonstrációjára, hogy voltaképpen NEM IS LÉTEZIK a jelen elméletének valamelyest is számottevő kisérlete. Derrida nem vállalja a jelen elemzését (arról nem is beszélve most, hogy - mint erre dolgozatunk zárásaként térünk majd ki - az általa elterjesztett dekonstruktiv gondolkodás amugy is megtette már a magáét egy konstruktiv elemzés megszületésének megakadályozására, egy ilyen kisérlet szellemi értékének és rangjának előzetes relativizálására és neutralizálására), ami különösen is érzékeny hiányként jelentkezik éppen Marx esetében, ezért Fukuyama falszifikálása tudományos "érdeke". Jürgen Habermas fogalmát kölcsönvéve ("megismerési érdek"), azt nyomban legszivesebben módositanánk is, hiszen Jacques Derrida érdeke nem a "megismerés", hanem a "meg-nem-ismerés" érdeke, s ez a megforditás a posztmodern gondolkodás tudományhoz való viszonyának nem egy fő perspektiváját kimeritően is jellemezhetné. Hünek kell tehát maradnia a baloldali értelmiségnek a marxizmus kisérteteihez, de nem szabad Dánia viszonyait (ahol talán valami tényleg "büzlik") a NAP VILÁGÁNÁL is szemügyre vennie, sőt, minden ilyen törekvés burkoltan a kisértetekhez való hüség megsértésének tünik. A kisértetnek lehet, hogy még mindig igaza van, de mindez nem lehet diszkurziv viszony tárgya és része, inkább - mint erre Derrida minden módon konkrétan is kitér - az ellenfelek és ellenségek "létező" félelméből következtet saját még feltehetően müködő igazságaira. Növeli ennek a stratégiának (a második számu kérdésfeltevésről van szó) a problematikus mivoltát, hogy Derrida Fukuyamát Marx kritikusának, magátólértetődően, igaztalan kritikusának állitja be, s ezért a szellemiek terén Fukuyamának jut a kisértetvilág szereposztásának megfelelően a bitorló "nagybáty" szerepe, akit Arany János forditásában csak mint "vérnősző barmot" ismerhetett meg a müvelt magyar közönség. Mielőtt azonban e Fukuyama-kritika legfontosabb elemeit elemezhetnénk, kell néhány megjegyzést tennünk magáról Fukuyamáról, hiszen már Derrida első hallgatólagos tétele (Fukuyama mint Marx kritikusa) sem felel meg a valóságnak. Francis Fukuyama jelentőségét az a koncepciója alapozta meg, aminek világhirét is köszönhette, ő volt (akkor ezt még nem lehetett tudni, hogy szinte mind a mai napig) az egyetlen olyan politikai teoretikus, aki az 1989-as változást, a nagy kelet-európai rendszerváltást, vagy ahogy publikusabban nevezik, a kommunizmus összeomlását önálló elméletbe foglalta, azaz teoretikusan meg kivánta érteni. Fő tézise, a "történelem vége", nem saját világnézetének érvényesitése volt, de Gorbacsov "lemondásá"-nak, mint sajátos aktusnak az értelmezése. Ezért már eleve nem is kerül Fukuyama teoretikus érintkezésbe Marx-szal, hiszen a rendszer "lemondásá"-nak elemzését nem egy "marx"-i, de egy hegeli teóréma és szunnyadó tradició felelevenitésével hozza kapcsolatba, mégpedig a hires "ur-szolga"-problematikával. Fukuyamának ez a hegelizálása egyébként az amerikai diszkusszióban tette majdnem lehetetlenné Fukuyama helyzetét, hiszen az átlag amerikai politológus vagy politikai filozófus valóságos ismeretei Hegelről körülbelül annak felelnek meg, amit mondjuk Magyarországról tudnak. Hegel vagy sem, mindenesetre a nagy világpolitikai döntéshozók inkább megrémültek a Fukuyama-elméletben rejlő lehetséges gyakorlati következményeitől, mintsemhogy annak megfelelően egy offenziv és nemzetközileg átgondolt liberális stratégiával alakitották volna a világpolitikát, ugyhogy amikor Derrida támadása megindul, Fukuyama már DE FACTO nem az, aki volt 1989-ben, s mára már nemcsak 1994-es uj könyve, a THE TRUST, de minden más jel alapján sem tartozik a világ stratégiai tényezői közé. Derrida egyben hasonlitott a Fukuyama-diszkusszió legtöbb szereplőjéhez, ő sem tanulmányozta koncepcióját elég alaposan, s ezért kritikája a szó szoros értelemben nem tartalmaz lényeges elemeket. Ellenszenvet annál inkább, de Derrida ebben sem áll egyedül. Ne feledjük, Fukuyama egy világtörténelmi fordulónak adott teoretikus magyarázatot, s ezért a vesztesek nem tudták igazán kedvelni (mert az ő vereségüket próbálta értelmezni), a győztesek sem azonosultak vele, hiszen a győzelem (elsősorban a liberalizmus vonatkozásában) beváltandó igények kihivásait jelentette számukra, de azok sem melegedtek fel iránta, akik sem a győzelemben, sem a vereségben nem voltak érdekeltek, hiszen Fukuyama teóriája létük vélt vagy valóságos jelentőségének tevőleges kétségbevonása volt. Derrida két szempontból is érdekelt volt. Egyrészt, s ezt a MARX KISÉRTETEI maradéktalanul és egységesen bizonyitja, mint valamilyen értelemben "baloldali" gondolkodó, másrészt pedig, mint az az ünnepelt médiaértelmiség, akit háttérbe szoritott Francis Fukuyama 1989-1990-es hatalmas medális sikere (3). Az elkövetkezőkben Derrida Fukuyama-kritikájának két legfontosabb elemével foglalkozunk. Közös e két legfontosabbnak tekintett elemben, hogy Fukuyamánál azok egy ideológiakritikailag és tudásszociológiailag általánositott LEIRÓ mozzanatról van szó, olyan deskriptiv mozzanatokról azonban, amelyek Derrida kritikájában a marxizmus, a nyugati marxista elmélet és a keleti, létezően szocialista marxizmus polemikus elemeiként jelennek meg. A következőkben nem fogunk különbséget tenni a "keleti" és a "nyugati" marxizmus között, jóllehet egy ilyen különbség számos szempontból és megközelitésből akár még releváns is lehetne. Ennek oka az, hogy mindkét marxizmusra a "maga módján" és a maga gyakorlatában jellemzőek voltak az elemzendő mozzanatok (4). Az ELSŐ meghatározó mozzanat Derrida Fukuyama-kritikájában tehát a polemikus és a leiró mozzanatok összekeverése. E ponton ismét visszakapcsolhatjuk gondolatmenetünket egy pillanatra az ifjuhegeliánus vitairatirodalom nyelvi és stratégiai tulajdonságaihoz, ahol szinte a müfaj szabályai teszik könnyüvé az átmenetet leirás és értékelő polémia között. Mindezt most kiegészithetjük egy KONKRÉT elemmel. Derrida nem fogadja el Fukuyama koncepciójának DÖNTŐ argumentációját, ami a nem pártpolitikailag értett liberális értékek világméretü győzelmét tematizálja. Nos, az értékek harcának ábrázolása egyben az a mozzanat is, ami Fukuyamánál a legnagyobb mértékben leiró és Derridánál a legnagyobb mértékben polemikus és egy elfogult, ráadásul illegitim attitüd következménye. A dologban megdöbbentő valójában az, hogy a végső polémikus retorikán kivül Derrida nem is tud az értékek harcáról és annak a hetvenes évektől kezdve növekedő mértékü diadalmas történelmi és világpolitikai utjáról. Annyit természetesen már tudunk attitüdjéről, hogy ezt annál is könnyebben teheti, mert a "keleti" fejlődést nem is követte figyelemmel, jóllehet az értékek harcát, a liberális értékek győzelmét a nyugati hemiszférában is érzékelhette volna (talán azért nem tette ezt, mert el volt foglalva a dekonstrukció programjával és a dekonstrukció valamelyes sikere a nyugati értelmiség soraiban talán elfedte szemei elől a liberális értékek meghatározó és tényleges győzelmét). Anélkül tehát, hogy elmélyülnénk az értékek harca széles problematikájának egyes vetületeibe, elegendő csupán demonstrativ gesztussal a történelmi és társadalmi valóságra mutatnunk. Az értékek harca az elmult évtizedeknek nemcsak középponti társadalmi folyamata volt, ami a társadalom nyelvétől fogyasztásáig, a tömegkulturától a divatig, a szellemi áramlatokig, a nemzetközi kapcsolatoktól a mult megitéléséig AZ EGÉSZ TÁRSADALMAT ÁTHATOTTA, de olyan integráló folyamat is, amiben - sajátos módon DEMOKRATIKUSAN - a szó szoros értelmében az egész társadalom részt vett és amely nélkül sem egy Mihail Gorbacsov, sem pedig egy Németh Miklós attitüdje nem lehetett volna elképzelhető. Nos, Derridánál az "értékek e pozitiv harca". Sokban hasonló ehhez Derrida Fukuyama-kritikája a "thümosz"-problematika esetében is. Itt, a legismertebb Hegel-vonatkozásnál, Derrida egyrészt elbagatellizálja Fukuyama teljesitményét (5), másrészt ismét kitér a Fukuyama alapproblémájával való szembenézés elől, amennyiben sem a nyugati marxista gondolkodás, sem pedig a keleti, létezően szocialista gyakorlat történetében nem talál semmi tragikus mulasztást a "teljesitmény-elv", az elismerését vivott harc ősörök problémájának kezelésében (6). Derrida eljárása e két meghatározó probléma kezelésében tehát valóban analóg - ami Fukuyama számára az ur-szolga-teória nyomán megnyiló sajátos, komplex és dinamikus történelmi empiria, az ő számára illegitim polémia, ami a "kisértetek" szavára figyelő uj baloldali értelmiségi attitüd számára mintegy evidenciaszámba menően elfogadhatatlan. S ez nemcsak a Fukuyamával való ÉRDEMI vita alól való kibuvót teremti meg, de annak a látszatnak tör utat, mintha lehetséges lenne az identitás és az értelmiségi magatartás szintjén létrehozni egy olyan uj baloldali magatartásmintát, amelynek ne kellene szembenéznie mind Nyugaton, mind pedig Keleten az olyan jelenségek történetével és jelenével, mint amilyen az "értékek harca" vagy éppen az "elismerésért vivott harc". A posztmodern gondolkodás ezen politikai intervencióját fő vonalaiban meg tudtuk határozni. Ennek célja egy uj, baloldali értelmiségi magatartás, gondolkodás, etika és érzelmi állapot kimunkálása. Mindebben önmagában nincs semmi posztmodern. A szó negativ értelmében "posztmodern" viszont Derrida ajánlásában a diskurziv, a konkrét tárgyi és történeti tartalmakra irányuló megismerési tevékenység elutasitása (7). Olyan "posztmodern" vonás ez azonban, amely sokszorosan hat vissza a politikára, a politikai magatartásra, ebben az esetben a politikai sikertelenségre. Arra a sikertelenségre, amelynek feltárását Derrida mindvégig "sikeresen" kerüli el elemzéseiben. Ezzel dekonstrukciója ebben a konkrét alkalmazásban, e konkrét politikai intervencióban is annak bizonyul, mint ami: átgondolt, teoretikus módszert nélkülöző, inkoherens, végső attitüdjében pedig egyáltalán nem pluralista filozófiai zavarosságnak. JEGYZETEK (1)Elsősorban Endre Kiss, "Die Grundprinzipien des modernen Alltagsbewusstseins im Spiegel ihrer Geschichte", PRIMA PHILOSOPHIA, Band 5, Heft 3, 1992. 279-293. - Itt a a "posztmodern" mindennapi tudat viszonylag alapos elemzésére is sor került. (2)A MARX KISÉRTETEInek gyakorlatilag egy stratégiai vagy politikainak tekinthető pontján sem találkozunk valódi "pluralizmussal", "tetszőlegességgel", "interdiskurzivitással" vagy más hasonlóam "relativista" attitüddel. Mindez igen elgondolkodtató a posztmodern "dekonstruktivitás" őszinteségére, vagy hogy Friedrich Nietzsche kedves és aktualitását azóta sem veszitő követelményével fejezzük ki magunkat, "intellektuális tisztességére" nézve. (3)Derrida teoretikus igényü eszmefuttatásokat alkot a modern médiákról, melyek "hatalma soha nem látott módon megnövekedett, mégpedig, nyilvánvalóan nem véletlenül, pontosan egyidőben a marxista tipusu rezsimek bukásával, amihez maguk is hathatósan hozzájárultak...olyan elsajátitási módokkal és olyan sebességgel, ami lényegesen befolyásolta a nyilvánosság fogalmát az ugynevezett liberális demokráciákban..." (MARX KISÉRTETEI. Pécs, 1993. 62). Nem maradhat azonban kétség afelől sem, hogy Derrida szemében Fukuyama sikere is eredendően e tömegmédiák tevékenységének eredménye, amit azonban a jeles szerző a továbbiakban nagyvonaluan "megért" ("Jobban tesszük, ha megkérdezzük, hogy ez a könyv (természetesen Fukuyama könyvéről van szó - K.E.) ..miért lett a média kedvence és miért kavart akkora vihart az aggódó Nyugat ideológiai szuperpiacain?" - Uo. 78). (4)A "keleti" és a "nyugati" marxizmus (neomarxizmus) megkülönböztetése számos összefüggésben lehet értelmes, sőt szükségszerü lépés, az EGÉSZ marxizmus problematikáját, netán a "marxizmus végé"-t szem előtt tartva azonban feltétlenül egy egységes marxizmus-fogalomra kell minden értelmezésnek törekednie, többek között azért, hogy elkerüljük Rudi Dutschke "történetfilozófiai rangu" végeredményét, miszerint "Keleten" elrontották azt, aminek "Nyugaton" győznie kellett volna. Mondanunk sem kell, hogy a "Kelet" ilyen marxista bünbakként való feltüntetése Derridától sem áll messze (saját, őt 1950-től kinzó eszkatológikus témái között sorolja fel "mindazt, amit az összes keleti államban uralkodó totális terrorról, a szovjet bürokrácia szociális-gazdasági katasztrófáiról, a mult sztálinizmusáról és az élő neosztálinizmusról tudtunk", ld. MARX KISÉRTETEI, 24). Hallgatólagosan tehát Derrida sem tekinti döntő kritériumnak a "keleti" létező szocializmus bizonyitványát. Ez önmagában is kihivás a kelet-európai értelmiség számára egy uj,. baloldali értelmiségi identitás kialakitásának összefügésében, s persze a Fukuyama-elleni attitüdöt is jobban meg tudjuk érteni ebből a perspektivából , hiszen Fukuyama "merészelte" elméleti érvényü ténynek tekinteni a létező szocializmusok "visszavonulásá"-t. (5)MARX KISÉRTETEI, 71-72. (6)Éppen ellenkezőleg, Fukuyama egész "thümosz"-ra irányuló gondolatmenetét "ellentmondásos"-nak és teoretikusan megalapozatlannak állitja be, s ezzel hü marad mind a "keleti", mind a"nyugati" marxizmus legmélyebb elméleti hagyományához. "Keleten" Heller Ágnes 1969-ben, egy szükebben szociológiai tematikáju erkölcsfilozófiai tanulmányban mondta ki, hogy a szocializmuson belül is lehetséges konfliktus a szocializmust épitő két ember között (a legszélesebb értelemben vett "thymos" értelmében), de "Nyugaton" sem volt jobb a helyzet, ahol a marxista teoretizálás mindvégig egyoldaluan favorizálta a társadalomnak az egyes osztályokra felosztott szerkezeti sémáit, miközben maga a nyugati kapitalizmus éppen a maga "fogyasztói szakaszá"-ba lépett bele, s nem nevezhető csodának, ha e "fogyasztói szakasz" után, amelyben a nyugati munkások a maguk gyakorlatában jóval nagyobb jelentőséget tulajdonitottak az elismerésért vivott harcnak, mint saját teoretikusaik, nagy mértékben el is fordultak a "thymos" problémáját még csak fel sem ismerő nyugati baloldali pártoktól. 1989-tól visszapillantva bizony azt kell mondanunk, hogy nem volt, mert nem is lehetett, különösen nehéz feladat a nyugati kapitalizmusnak a létező szocializmus legyőzése. (7)A diskurziv megismerés Derrida valóságos ELLENSÉGKÉPE, egész sor oldalról és érvel szoritja ki a tudományos megismerés lehetőségeit. Egy helyen (MARX KISÉRTETEI, 43.) egy olyan "tudás"-ról beszél, ami "nem zárja ki a tudomány"-t, másutt (uo. 40.) azt a veszélyt fedezi fel, hogy "megpróbálják Marx-ot a marxizmus ellen kijátszani annak érdekében, hogy a politikai imperativuszt egy klasszikus életmü nyugodt magyarázgatásával semlegesitsék", s a mü alapkoncepciója szempontjából konkrétan is elutasitja a teoretikus magatartást:"Soha nem volt olyan SCHOLAR, akinek, mint olyannak, valóban volt kapcsolata a fantómmal. Egy hagyományos SCHOLAR nem hisz a fantomokban - sem mindabban, amit a kisértetszerüség virtuális terének nevezhetnénk. Soha nem volt olyan SCHOLAR, aki mint olyan, ne hitt volna a valós és a nem valós, a tényleges és a nem tényleges, az élő és a nem élő, a lét és a nemlét...éles megkülönböztethetőségében..." (uo.21).







Hirdessen itt! A szükséges információkat elolvashatja, ha erre a szövegre kattint.


A fenti dokumentummal kapcsolatos felelősség meghatározása