Kiss Endre főoldal   Posztmodern






Tartalomjegyzék A posztmodern metafilozófia és az ezredvégi ember ÁLTALÁNOS EVOLUCIÓS ELMÉLET A POSZTMODERN GONDOLKODÁS ÖSSZEFÜGGÉSÉBEN Utolsó lap

A posztmodern elemei a misszionálás szemszögéből

Szerző: Kiss Endre

A hatvanas évek integráló filozófiájának a neomarxizmust tekintjük, mellette (hol azt erősitve, hol azzal polemizálva) igen erőteljesen emelkedik fel a strukturalizmus nagy igérvénye, amely olyan gyökeresen uj tudománymodellt igér, amelynek eminens filozófiai következményei is lennének. E két hatalmas és integráló áramlat természetesen már a kezdet kezdeteitől fogva uj ösztönzésekre sarkallja a többi irányzatot is.




A hatvanas évek végén, de különösen a hetvenes évek közepén egy természeti katasztrófa erejével huny ki a filozófiai neomarxizmus, de korrekt és azóta is jórészt ismeretlen nyiltsággal jelenti be törekvéseinek folytathatatlanságát a strukturalizmus is. Filozófiai vákuum keletkezik, amelyben két tényező tünik a kezdetektől meghatározónak. Az egyik alapvető tény, hogy van ugyan filozófiai vákuum, de nincs "filozófus"-vákuum. Ez azt jelenti, hogy az uj helyzetben a gondolattermelők összes csoportja kezdettől már egy meghatározott szerkezeti pozicióban helyezkedik el és magának a vákuumnak a betöltése is nagy mértékben már a filozófusok (sőt, a filozófiai relevanciáju tudósok, sőt politikusok) összes releváns csoportjának e poziciókból kiinduló egymással vivott küzdelméből nő ki. Sok esetben tehát előbb kristályosodik ki a szellemi-politikai (gyakorlatilag indokoltabban kifejezve a szellemi-hatalmi) pozició, mint az uj filozófiai állásfoglalás. Másrészt e filozófiai vákuum természetéből (részben a két legfontosabb lehanyatló irányzat, de másrészt más környezeti feltételek meghatározottságaiból) következően ezt a vákuumot csak metafilozófiai elképzelésekkel lehet lesz majd betölteni, hiszen az adott körülmények között elképzelhetetlen, hogy adódjék olyan "normálparadigma", ami e kettős hanyatlás vákuumát a maga természetes dinamikájával ki tudja tölteni. Strukturalizmus és neomarxizmus (még nem sokkal később bekövetkező hanyatlásukban sem) töltik ki teljesen a posztmodernet megelőző filozófiai teret. Mindez nem jelenti azonban azt, hogy e helyütt ujabb irányzatokat lenne szükséges felsorolnunk. A releváns többi irányzat (mindenekelőtt fenomenológia és az egzisztencializmus, sőt bizonyos összefüggésekben még a sztálinista marxizmus is) ugyanis mélyen és sokszorosan épült már be a strukturalizmus és neomarxizmus megteremtette szellemi kérdésfeltevések egységébe, ugyhogy e kiinduló helyzetben már nem eredeti, "tiszta" formájukban, de a strukturalizmussal és a neomarxizmussal (esetleg mindkettővel) való szoros polemikus összefonódottságukban jelenhetnek csak meg. A tudás és a tudás konstrukcióinak minden eddigi hagyományozott formája ellen inditott megrenditő és ideológiakritikai rendszerbe illesztett támadás a posztmodern gondolkodás mindeddig legfontosabb megnyilvánulási terének bizonyult. E relativizálási tevékenység nagyságrendje és intenzitása pontosan meghatározható, ha mondjuk a Mannheim Károly-i ideológiakritika megközelitésével vetjük egybe. A tudásformák és tudásartikulációk viszonylagossá tételének utján az érett posztmodern erőteljesen tulment az "ideológia", a Mannheimnél elképzelt legszélsőségesebb "ideológia-gyanu" szféráján, az "ideológia" birálatát a "logocentrizmus" birálata váltotta fel. Mindez a posztmodern gondolkodást általánosan jellemző sajátosság a posztmodern tudományelmélet szempontjából azt is jelenti, hogy ezen a ponton is igazolódik az az alaptézis, hogy a posztmodern haszonélvezője a strukturalizmus nem egy esetben perspektivikusan végiggondolatlan destrukciójának az ugynevezett normál tudományosság ellen. A posztmodern ezen kivül itt is képes arra, hogy átfogó filozófiai álláspontként fogalmazódjék meg, szemben a széteső strukturalista ötletek, csapásirányok nyomán keletkező uj helyzetek filozófiai általánosithatóságának problémáival. A posztmodern metafilozófia sajátos tudásszociológiai stratégiájának elsődleges motiválói között a természetesen a neomarxizmust is (sokadszor is) meg kell neveznünk, hiszen 1968 neomarxizmusa (részben korábbi marxista hagyományokra is támaszkodóan) mindenirányu tudásszociológiai kritikát gyakorolt a polgári jelen fölött, ideológiakritikai és tudásszociológiai argumentációja továbbá minden lehetséges uj tárgyra és jelenségre alkalmazható, s végső soron a 68-as neomarxizmus valóságos vitalitásának leghatékonyabb összetevője is volt. A jelen posztmodernként aposztrofált mindennapi tudatának meghatározó, s az utópikus potenciál szempontjából is releváns attitüdje egy metaforikusan "antitotalitarizmus"-nak nevezett beállitódás, ami a maga eredetében mind erkölcsi, mind intellektuális és pragmatikus szempontból világos elhatárolódást jelentett a század bármilyen szinezetü, nyilt vagy leplezett totalitariánus attitüdjétől. A jelenben ez az attitüd azonban a hosszabb távu elkötelezettség elháritásához, az értékeken alapuló szövetkezések elkerüléséhez vezet, s eredeti tartalmaihoz képest jócskán átalakult. Az igy értelmezett antitotalitarizmus voltaképpen a posztmodern individualizmus cselekvőképessége fenntartásának megalapozása és annak egyben explicit ideológiája is. Az igy értelmezett antitotalitarizmus ugyancsak nyilvánvaló módon utópiaellenes, a posztmodern individuumot egyenesen és első szándékból távol tartja olyan alakuló társadalmi csoportoktól, amelyek nembeli vagy nem-nembeli érdekeit utópikus viziók megvalósitásához köthetné. A posztmodern szivesen állitja be a maga kritikusainak (akár még száz százalékosan szcientista kritikusainak) magatartását (is) helytelen, "totalitariánus", autokrata, autoriter vagy legalábbis paternalista magatartásnak. Nos, ez a gesztus máris kiváló példája a posztmodern mindennapi tudat fentebb már teoretikusan is kifejtett "antitotalitariánus" attitüdjének.ez az attitüd többszörösebn tudományosan is instrumentalizálva van. Ugy tünik, Michel Foucault-nak egy 1970-ben megtartott beszéde A diskurzus rendje ("L''ordre du discours"; székfoglaló a Collége de Franceban, 1970 december 2-án) tartalmazza ideáltipikus egyértelmüséggel a szóbanforgó posztmodern attitüd legfontosabb jelzett vonásainak genealógikus tisztaságu megfogalmazását. Természetesen 1970-ben még nem beszéltek posztmodernről, igy erre való tekintettel meghatározásunkat is módositanunk kell: stilszerüen szólva, Foucault szövege ideáltipikusan mutatja a posztmodern értelmiség megszületését a neomarxizmus és strukturalizmus bukásának szelleméből. S itt további, szociológiai természetü nehézségekkel találjuk magunkat szembe, hiszen a posztmodern értelmiség szociológiailag két nagy részre oszlik: a programadó-hatalomgyakorló (későbbi megfogalmazásainkkal élve: misszionáló) és a programkövető, a hatalmi instrukciókat követő (későbbi megfogalmazásainkkal élve: misszionált) értelmiségre. Nos, a posztmodern emberkép e strukturális és funkcionális kettőssége (amelynek történelmi megfelelőit az értelmiség és a társadalom, a politikai ideológiák és az azokat követő társadalom, a baloldali ideologizáló értelmiség és az őt követő munkásosztály viszonyainak mindegyikében fellelhetjük) a későbbi évtizedek számára is, reál-szociológiailag is meghatározó lett, hiszen a misszionálás és a misszionálás követése megrenditő egyértelmüséggel zuzta szét a korábbi értelmiségi magatartások intellektuális és morális meghatározottságait, hiszen az intellektuális és morális elvek meghatározása innentől fogva a misszionáló központ kezébe kerül, a követők mindenfajta önálló intellektuális és morális döntés alól fel vannak mentve, s mindezt még annál is jobb lelkiismerettel tehetik, amennyiben saját irányzatuk abszolút intellektuális és morális kiválóságáról a misszionálók tökéletesen megnyugtatják őket. Jeleznünk kell a posztmodern embernek a posztmodern misszionálás összefüggésében kialakuló három egymásra épülő, egymástól azonban mindvégig megkülönböztetendő lényegi dimenzióját, olyan dimenziókat, amelyekre vonatkozik a posztmodern filozófiai térnek az a sajátossága, hogy benne az intellektuális hagyományok és mindeddig teljesen ismeretlen attitüdök és szerkezetek közvetitetlennek, sőt, közvetithetetlennek tünő elegye jelenik meg, valami teljesen uj, ami egészen másképpen gyökeresen uj, mint amit mindaddig a kulturális emlékezet gyökeresen ujnak tarthatott. Összpontositanunk kell a posztmodern ember prototipusára, amely bizonyosan azonositható a posztmodern véleményformálók filozófiai megfontolásokra épitett alapattitüdjével. Másrészt érzékelnünk és érzékeltetnünk kell a posztmodern ember misszionálási folyamatát, azaz azt a célcsoportként felfogott ezredvégi embert, aki a posztmodernnek nevezett ideológusok és ideológiák rájuk szisztematikusan gyakorolt nevelői-misszionálói hatása alatt alakultak ki (és amelyek adott esetben, mint erre a fő tendenciák teljes egyértelmüséggel mutatnak is, szinte a megközelithetetlenségig hasonlitanak az alapattitüdhöz, azaz a misszionálás, más oldalról, az értelmiség és a nem értelmiségi rétegek alkalmazkodása a misszionálás eszményeihez kivételesen tökéletesnek mondható). S végül, harmadrészt, ügyelnünk kell a filozófiai-történelmi erőtérben létrejött prototipus(ok), illetve a misszionált változat(ok)nak a reál-, ha tetszik az empirikus szociológia tipológiájával való kimutathatóság szempontjára is. Ez az utóbbi szempont természetesen önmagában nem tartalmaz semmi sajátosan posztmodern dimenziót, hiszen a reneszánsztól kezdve napjainkig az ideáltipizált és filozófiai-történeti motivumok révén létrehozott prototipusok és a reálszociológiai dimenziók egysége és egyidejü különbözősége minősitett szakmai probléma, amelynek kezelésére bonyolult intellektuális apparátusok alakultak ki. A posztmodernnek tekintett ember felépitését Michel Foucault emlitett szövegére támaszkodva rekonstruáljuk. Foucault itt fogalmazza meg először a posztmodern ember lényeges alapmeghatározottságait, mégpedig ugy, hogy megadja annak az uj koordinátarendszernek a legfontosabb irányait is, amit az előzőekben a hatvanas-hetvenes évek nagy átalakulásaként leirtunk és amit, néven nevezve azt, a strukturalizmus és a neomarxizmus (érdemileg) egyidejü megsemmisüléseként és az ezekre az irányokra szellemi, társadalmi és anyagi egzisztenciát épitő modern értelmiség (ha a jóléti állam összes erre vonatkozó esélyteremtő szociális vonatkozását is egyesitenénk, ugy is kifejezhetnénk: egy uj osztály) kényszerü és megrenditő erejü orientációváltozását irhattuk le. Maga e Foucault-szöveg egy rendkivül fontos alkalommal megtartott "valóságos" beszéd szövege, s igy annak közvetlenül felhivó, ebben a direkt formában akkoriban még bizonyosan szokatlan misszionáló jellege valóságos kommunikáció formájában realizálódhatott először. Michel Foucault kiválasztott szövege hamisitatlan posztmodern tetszőlegességet is hordoz. Ha ugyanis az oly élességgel megfogalmazott posztmodern ember tipusának misszionáló körvonalazását szemügyre vesszük, megállapithatjuk: részben más, később posztmodernnek tekintett szerzők, részben pedig a posztmodernnek nevekhez és kiemelkedő képviselőkhöz különösen alig köthető intenziv vitái voltak elsősorban részesek a posztmodern emberkép olyan tartalmu kialakitásában és elfogadtatásában, amit Foucault kivételes élességel már igen korán a reprezentativitás igényével megfogalmazhatott. Más szóval: sem Foucault müködésében nem kizárólagos jelentőségü ez a beszéd, illetve szöveg, amelyet mint legjobb, legteljesebb szöveget elemzésünk kiindulópontjául választottunk, sem pedig nem akarjuk figyelmen kivül hagyni, hogy ugyanennek az emberképnek a létrehozásában Foucault-n kívűl más szerzők és vitaprocesszusok is részt vettek, mégpedig gondolkodónknál helyenként még nagyobb hatásfokkal is. Mindezek ellenére ugy gondoljuk, hogy ez a beszéd akár a reprezentativitás legszélsőségesebb igényeinek is megfelelve foglalja össze mindazt, ami az ezredvég valóságos embere számára valóságosan fontos. A posztmodern ember legfontosabb vonásainak kidolgozásában és azok egyértelmü misszionálásában például mások bizonyosan intenzivebb részt vállaltak, mint maga Foucault, miközben Foucault müködésének jelentősége a maga teljességében egyáltalán nem merül ki a posztmodern ember létkoordinátáinak máig érvényes kidolgozásában. Michel Foucault embere a világot a "vágy" és az "intézmény" szembenállásában fogalmazza meg. Ez az ő saját léthelyzete, de ez a minden ember számára adott "condition humaine" is. A "vágy"-ban - Foucault fogalmi tömöritései, fogalomalkotásának tartalmi és terjedelmi problémái e kategóriák minden puhasága és életlensége mellett is jól felismerhető és jól azonositható fogalmakat adnak ki - fellelhetjük a szabadság, az önmegvalósitás, az individualizáció, a libidó, a nonkonformizmus és az összes ehhez köthető alapfogalmak és irányultságok lenyomatait. Az "intézmény" pedig magában összpontositja a társadalom, állam, hatalom, tekintély meghatározásait. A vágy és az intézmény szembenállásában tehát a (közelebbről meg nem határozott) én és a (közelebbről ugyancsak nem meghatározott) hatalom szembenállása jelenik meg, miközben éppen a fogalmak sajátos kitágitása és egyben puhitása miatt mindkét egymással szembenálló sarokfogalom belső dimenziók szempontjából hatványozottan is kidolgozatlan és differenciálatlan. A jelenleg rendelkezésre állónál jóval bőségesebb terjedelem lenne szükséges ahhoz, hogy a fogalmi extenzió e deformativ-dekonstruktiv módositásának teljes jelentőségéről beszélhessünk. Ez a "reform" a kor közvetlen szereplői számára gyakorlatilag nem jelent problémát, alkalmat ad azonban a misszionáló filozófus számára arra, hogy uj módon alkothasson uj nyelvet, azaz ezen a módon vonja ki magát a szövegére vonatkozó diskurziv szabályok alól. E felpuhitott fogalomalkotás tehát referálja mondjuk az állam, a hatalom, a tekintély jelenségeit, mint tárgyakat, anélkül azonban, hogy az azokra vonatkozó diskurziv tudást, kutatási eredményeket, történeti tapasztalatokat, vagy, s ez talán a posztmodern misszionálás legfontosabbnak bizonyuló vonása, az e fogalmakban "tacit" módon szunnyadó számos "befagyott", ám ettől még igen jelentős jelentés-változatot egyértelmüen hordoznia kellene. A fogalmi extenzió e "reformja" sajátos mozgásteret ad a posztmodern fogalmiságnak. Kidolgozatlansága és differenciálatlansága a maga módján jól tagolt és könnyen érthető, egy adott kor adott közönsége (és éppen e konkrét kor e konkrét közönsége) számára vonja össze a tartalmilag összevonható fogalmakat. Lehet, hogy napjainkban vagy mondjuk a közeljövőben a hatvanas évek fogalmi kulturájával már nem rendelkező közönség számára "az" ember helyzete "a vágy" és az "intézmény" kettős és egymással rivalizáló erőterében épeszü társadalmi fogalmakkal már követhetetlen viziókat fog eredményezni, a hatvanas-hetvenes évek fordulóján azonban minden az értelmiségi diszkusszióban csak valamennyire is részt vevő olvasó könnyüszerrel tudta követni e két általános fogalom elemeit és azok összegeződését. Mindenesetre nehezen elképzelhető, hogy a foucault-i "intézmény" értelmezésével vagy annak esetleges gyakorlatával szemben mondjuk a demokratikus hatalommegosztás végrehajtóhatalom-fogalmával lehessen érvelni vagy mondjuk ezt az "intézmény"-t különböző "szerződés"-elméletek vagy akár más emancipációs folyamatok eredményeként beállitani. A "megreformált" fogalomalkotás elsőszámu következménye nem az "intézmény"-ben beleértett tartalmi állásfoglalásnak a fennálló véleményekkel szembeni polémikus jellege, de a minősitett vita lehetetlenné válása (hogyan lenne mondjuk a modern jóléti állam problémája egy fogalmi szinten vitatható az "intézmény" foucault-i fogalmával?). Ugyanennek egy másik vonatkozása ugyancsak nagy pályafutás előtt állt még 1970-ben, s ez a politika egy uj fogalmának megjelenése. Hiszen nemcsak a fogalmak diskurzivitásának különbsége teszi akaratlagosan összemérhetetlenné az "intézmény" fogalmát e fogalom összetevőinek diskurziv-tudományos megközelitéseivel, de "intézmény" és "vágy" antagonizmusa is releváns összemérhetetlenséget tartalmaz: ez az antagonizmus ugy politikai tartalmu, hogy ezt az antagonizmust ne lehet a politika bevett fogalmaival értelmezni. A "vágy" és az "intézmény" két uj pólusa, amelyben az egész addigi diszkusszió legfontosabb mozzanatai uj fogalomalkotási móddal és egyben technikával jelennek meg, dolgozatunk két további alapvető szempontja felől érdemel még két további igen releváns emlitést. Egyrészt felhivnánk a figyelmet arra, miként próbálja Foucault feldolgozni ezzel a sajátos fogalomalkotási móddal (amely egyes adott összefüggések felől szemlélve akár egyszerüen stratégiának, illetve azt realizáló technikának is nevezhető lenne) mind a neomarxizmus, mind a strukturalizmus természeti katasztrófaszerü kialvásának fogalmi következményeit (azaz miért szükségszerü is bizonyos értelemben az uj fogalomalkotási technika és miben emlékeztet a már diszkvalifikáltnak tekinthető neomarxista, illetve strukturalista fogalomképzéshez). Másrészt ismét emlékeztetnénk az ilyen tipusu, egy élesebb körvonalu korábbi filozófiai fogalmiság vagy éppen a tudományos fogalmiság élességét felpuhitó eljárásnak arra az immanens problémájára, hogy annak dekonstruktiv és kétségtelenül megujitó hatása jószerével csak az őt közvetlenül megelőző fogalmisággal szembeállitva érvényesülnek, azaz csak egy olyan közönség tudatában érhetik el az eredetileg elvárt legitim hatást, amely közönség tökéletesen birtokolta az előző fogalmiságot is, és amelynek konkrét tudatában a fogalmi reform, rekonstrukció vagy forradalom valójában végbemehet. A dekonstruktiv fogalomalkotás az összes olyan tudatban, amelyeknek szimpla történeti okokból már nincs módjában realizálniuk az eredeti és az uj fogalmiság szembesüléséből kialakuló uj lehetőségeket, tökéletesen ki van téve a történeti mozgások motiválta hermeneutikai önkényességeknek, sőt, véletlenszerüségeknek. Ha például megpróbálnánk "vágy" és "intézmény" nagy kettősségét a maga teljes egyértelmüségében és maradéktalanságában alkalmazni mondjuk napjaink monetarista vagy neoliberális világára (amit természetesen e szöveg megszületésének idején Foucault még nem láthatott előre), a posztmodern "vágy"-nak mondjuk aVilágbankkal vagy az IMF-fel, mint intézményekkel való találkozása még azokat is nevetésre ingerelné, akik magát a jelen helyzetet korántsem tartják derüsnek. Az akkori uj emberkép, a későbbi posztmodern körvonalazása nemcsak a közvetlen kortársak számára volt sikeres és messzemenően egyértelmü, de az összes későbbi fejlődési fok számára is. Foucault egy olyan embert vázol fel (s egyben testesit is meg), aki voltaképpen nem szeretné artikulálni magát, önartikulációjának semmi önmagán tulmutató összetevője nincsen. Pozitiv tartalma maga a vágy (mint érzékeltettük, sokszoros ideáltipikus általánosságban). Feltünik, hogy milyen differenciálatlan, a későbbi fogalmi elemzések számára analitikusan megkülönböztethetetlen és felbontathatatlan komplexumként jeleniti meg önmagát ("vágy"-ként) az uj ember. Az ember maga a vágy, azonos a vággyal, bizvást feltehetjük, hogy a vágy összes külső korlátozása elfogadhatatlan és totalitariánus lépés lenne az uj ember számára. Felismerhetők természetesen a vágynak ebben a fogalmában az emancipáció egykori elemeire tett utalások is (amikor a vágy egyre szélesebb körü kielégitése még része volt a felszabadulás folyamatainak), anélkül természetesen, hogy az emberrel azonos vágyat ebben a koncepcióban el lennénk még képesek helyezni az emancipáció-represszió-tengely mentén. Nem kevésbé egyértelmü utalások sorát tartalmazza az uj ember uj léthelyzetének körvonalazása az intézmény(ek) vonatkozásában sem. Az uj ember nemcsak alapvetően és gyökeresen áll szemben az "intézmény"-nyel, de abban (a már többször is felelevenitett ideáltipizáló tartalmi süritések utján létrehozott) intézményben létének, saját identitásának, a vágynak kezdettől fogva a legradikálisabb tagadását, ennélfogva saját totalitariánus körvonalu ellenségét pillantja meg. A vágynak és az intézménynek egymást kizáró alapbeállitása olyan erős, hogy az uj ember artikulációja, önmaga diskurzusának megtalálása csakis az intézménnyel való kizárólagos szembenállás viszonyát generálhatja. Az intézmény bátoritja őt önmaga artikulálására, Foucault azonban egyértelmüvé teszi, hogy az intézmény diskurzusának esetleges átvétele nyomban tökéletesen kioltaná a vágyat és az uj embernek a vágyra alapitandó egész uj identitását. Az egyént, a "vágy"-at önartikulációra biztató-bátoritó "intézmény", és az "intézmény" diskurzus-ajánlatát a megsemmisülés félelmével visszautasitó "vágy" uj fogalmiságnak, sőt, ezt felfejtvén talán uj gondolatnak is tünhetnek. A neomarxizmus felől nézve azonban mindez az uj fogalmiság nem más, mint az u.n. "repressziv tolerancia" teoretikus elemének ujrafogalmazása - ilyen közel állnak az uj ember identitásának egyes elemei a neomarxizmushoz! Ennek legáltalánosabb és egyben legátfogóbb eleme (és egyben számunkra bizonyiték is) az intézmény ilyen, sokszorosan emlitett ideáltipizált fogalma, ahol egyfelől kitünően fel lehet ismerni a specifikusan neomarxista establishment-ellenességet (ami már a neomarxista kontextuson belül is komplex ideáltipizálás eredménye volt), majd ennek az establishment-ellenességnek a tárgyi okokból lehetségessé váló majdnem érintetlen átvezetését a poszt-neomarxista filozófiai térbe, ami immár lényeges eleme Foucault uj emberének is. A vágy és az intézmény sajátosan jellemzett közös erőterében definiált uj ember mindezeken a legfontosabb tartalmi meghatározásokon tulmenően azonban még alapgesztusaiban nincs teljesen meghatározva. Hogy csak szembeszökő példákat emlitsünk, a "vágy" elviekben támadást is intézhet az "intézmény" ellen, de vissza is vonulhat a maga bensőségének köreibe, az intézmény pedig korántsem csak a "repressziv tolerancia", az artikulációra való állandó és az "establishment" szája izének megfelelő manipulativ csalogatás magatartását választhatja a "vágy"-gyal szemben. Az uj ember első meghatározó alapgesztusa, a "vágy" és az "intézmény" antagonizmusából következő értelmiségi stratégia és döntés az, hogy misszionál és misszionálják. Az uj ember meghirdetői (miközben konkrét értelmet adnak a számos lehetséges értelem közül választva "vágy" és "intézmény" alapviszonylatának) korántsem csak jámbor óhajként körvonalazzák eszményüket, de igen tevőlegesen is részt kivánnak venni annak misszionálás utján való állandó termelésében és ujratermelésében, sőt, meghatározó artikulációikat is olyan programként fogalmazzák meg, amely nemcsak gondolatokat, de cselekvésorientáló elveket és a meghatározó alaphelyzetekben egyenesen már a helyes cselekvés irányát is magában foglaló utmutatásokat is tartalmaz, más szóval, lényeges artikulációik már önmagukban is misszionálnak. Az uj ember ezen misszionáló és misszionált alapkaraktere természetesen ismét kapcsolatba hozható a neomarxizmussal (áttételesen pedig még a strukturalizmussal is, mint mozgalommal), jóllehet ez a kapcsolat érdekes különbségeket is tartalmaz. A teoretikus tartalom és a misszionálás a neomarxista univerzumon belül - leegyszerüsitve - jórészt megfelelt "elmélet" és "gyakorlat" világosan elkülönülő, sőt, még intézményekben is testet öltő kettősségének. A posztmodern ember esetében ez a világos elválasztás már nem müködik: nincs (teoretikus) tartalom misszionáló elem nélkül, nincs misszionáló aktivitás teoretikus tartalom nélkül. A foucault-i uj ember e kétszeres misszionálással kapcsolatos beállitódását természetesen korántsem szeretnénk mindenestül a neomarxista eredetekre visszavezetni, hiszen az attitüd nyilvánvalóan számos más összetevőre is visszamegy. Mégis ezen a ponton is a geológiai rétegek feltárásában elérhető pontossággal mutatható ki magának a filozófiai folyamatnak az iránya és tartalma. A neomarxizmusban a misszionálás mozzanata azért játszhatott alárendelt szerepet, mert az irányzat integrációját a kifejtett formában artikulált teoretikus tartalom, "ideológia" végezte, miközben ebből a "gyakorlat" szinte automatikusan levezethető következmény volt. A neomarxizmus természeti katasztrófára emlékeztető szétesése ezt a munkamegosztást már lehetetlenné tette, igy az egyes posztmodern komplexumokban elméletnek és gyakorlatnak szükségszerüen uj viszonya alakult ki (amely tartalmilag éppen a misszionálás viszonyát jelentette). "Vágy", "intézmény" és (a ki nem mondott) "misszionálás" hármasságában jelenik meg ezek után az uj ember "világa", azaz, helyesbitve, az uj ember pozitiv világa helyett a leirás álcájába feltüntetve azok a magatartási szabályok, amelyeket - a misszionálás jegyében - az uj embernek be kell tartania. Mivel ezek a magatartási szabályok a maguk irányultságában a fennálló viszonyok teljes elutasitását célozzák, azok betartása eleve rendkivüli dekonstruktiv potenciált hoz létre az uj ember eszményében. "Vágy" és "intézmény" minden közvetitést lehetetlenné tevő, belsővé váló kettőssége természetesen a neomarxizmusnak mind a vissza nem vont osztályharcra, mind az establishment kulturájára vonatkozó megsemmisitő kritikáját örökli (ismét ugy tesszük ezt azonban szóvá, hogy ezen a ponton sem tekintjük a neomarxizmust egyedüli és monokauzális kiindulópontnak). A valóság neomarxista hátterü elutasitása mögül eltünt a (kritikus csapást elszenvedett) neomarxizmus. A fogalmak ideáltipikus átalakitásának, amelynek módszertani problémáiról az előzőekben szóltunk, ezzel meg is leltük az eredetét. A helyes magatartás előirásai nyelvi játékként a valóság leirásaként jelennek meg, olyan leirásként, amely a maga megcáfolhatatlan evidenciájában már mintegy fel is szólit a helyes magatartás gyakorlására. Már mind a "vágy", mind az "intézmény" tartalmainak ismertetésekor fel kellett hivnunk a figyelmet arra, hogy mindkét uj fogalom hihetetlenül egydimenziós, s ezt bevezetőnkben a fogalomalkotás oldaláról vettük szemügyre. Most lassan előtérbe kerülhetnek ezen egydimenziósság konkrét és nagyhorderejü hiányosságai is. Igy az egész posztmodernre is jellemző, hogy a "valóság"-gal, a "társadalom"-mal szemben megfogalmazott teljes elutasitásából teljesen hiányzik az emancipativ mozzanat. Harmadik esete ez már annak, hogy a neomarxizmus eltünését fedezhetjük fel az emögött álló egyik legfontosabb okként (anélkül természetesen, hogy azt kizárólagos oknak gondolnánk). A teljes elutasitás emancipativ (vagy utópikus elem) nélkül ugyanugy rendkivül sajátos helyzet a gondolkodás történetében, mint a "vágy" artikulálása az emberi kultúra és társadalom hatalmas szublimációs eredményei nélkül, vagy az establishment végletesen elutasitó egydimenziós szemlélete az abban történetileg kikristályosodott nembeli értékek (szerződéselmélet, hatalommegosztás, felvilágosodás, stb.) figyelembevétele nélkül. Az, hogy minden lényeges nembeli-emancipativ pozíció fenntartása a specifikus nembeli-emancipativ tartalmak látványos hiányával milyen mértékben kötődik a neomarxizmus (és a strukturalizmus) egyes, konkrét problémáihoz, e keretek között nem vizsgálhatjuk. Bizonyos az, hogy kötődik ahhoz, de ugyanolyan bizonyos az is, hogy ez a kötődés nem kizárólagos. A posztmodern ember születésének e pillanatában lehetséges számos neomarxista vonatkozás abba az irányba mutat, hogy a posztmodernnek sikerült valamilyen mértékben megörökitenie a neomarxizmus értelemadó monopóliumának, illetve ilyen tartalmu hegemóniájának szerepét. Sok irányból készitettük elő a Foucault-nál igen korai korszakban klasszikusan megjelenő, majd a posztmodern későbbi korszakaiban lényegében megtapadó misszionálás alapstratégiáját. Ez, egy kiszélesitett és parttalanná tágitott tudásszociológiai kritikán alapul, amely az "intézmény" egész tudáspolitikáját minden lehetséges oldalról (egészen pontosan meg is nevezhetjük: öt lényeges szempontból) olyan megsemmisitően vádolja, hogy a potenciális posztmodern ember ("a vágy") eleve a gyakorlati tagadás álláspontjára kell hogy helyezkedjék az "intézmény"-nyel szemben. Az öt szempontból gyakorolt megsemmisitő kritika egyes elemei a posztmodern filozófia később részleteiben is kidolgozott részleteivé, illetve emblematikus kérdésfeltevéseivé váltak. A posztmodern ember számára nem maradt más hátra, mint teljesen misszionálódni. Ez a misszionálódás a hetvenes-kilencvenes évek értelmiségét és általában társadalmiságát tekintve empirikus, szociológiailag megragadható valósággá is vált, igy nem tartalmaz kritikus nagyságrendü tulzást kiinduló tézisünk a posztmodern és az ezredvégi ember lényegi megfeleltethetőségéről. A parttalanná feszitett tudásszociológiai kritika jegyében a helyesen misszionálódó posztmodern embernek fel kell ismernie, hogy a triviális értelemben vett cenzura, az egészség és őrület kettőssége, valamint az igaz és hamis differenciája nem egyszerüen nem legitim megkülönböztetések, de azokat az "intézmény" erőltette, illetve kényszeritette rá a "vágy"-ra. A posztmodern ember az elképzelések szerint az öt nagy kritikai szempont ezen legfontosabb uj területére át is lépett, legfeljebb azon nem gondolkodott el, vajon a szóban forgó alapvető dekonstrukció filozófiai, társadalmi vagy morális értelemben legitim-e vagy sem. A posztmodern misszionálás, ami az ezredvégi ember misszionálásával egyenlő, nem hirdet meg uj, pozitiv tartalmakat, lehetetlenné teszi azonban, hogy az "intézmény" által nyujtott, akár legáltalánosabb, akár legtriviálisabb, akár legtautológikusabb ajánlásokat elfogadja. Igy az értelmiség és a belőle szociológiailag kifelé terjedő csoport hatalmas szektához lesz hasonló, amelyet a szabályozás összes szükségszerü kelléke tart egybe, miközben az "intézmény" egészében kontrollálja a társadalmi ujratermelési folyamatot és, ma már kimondhatjuk, végülis a (későbbi) posztmodern nélkül alakitotta át definitiven világunkat. Michel Foucault abból a szempontból is uj minőségü misszionálást alapoz meg, hogy hiányzik az uj igazodást meghatározó tartalmak és értékek pozitiv kifejtése. Semmilyen kétségünk nem lehet afelől, hogy ennek alapvető oka az az akaratlagos döntés volt, amelyben Foucault teljes tudatossággal iktatta ki a neomarxista terminológiát az uj programadásból, amelynek misszionáló karaktere félreismerhetetlen. Mindezen tulmenően az ezredfordulóról visszanézve nemcsak uj szellemi és morális mintát, de uj szociológiai és társadalmi magatartási módozatokat is felfedezhetünk ebben az alaphelyzetben, ráadásul olyan módozatokat, amelyeket már igen sok szellemi és társadalmi csoportosulás képvisel ugy, hogy nem sok fogalma lehet annak alapitásáról és alapitójáról. Mindezt egy olyan szellemi vagy másfajta igazodási gyakorlatban tudjuk azonositani, amelyik nem megfogalmazott pozitiv értékek mentén indul el, de sejtetések, szimbólikus utalások, a diskurzivitás extenzióitól eltérően megválasztott fogalmi stratégiák nyomait követi. "Szimbólikus igazodás"-nak neveznénk ezt a Foucault generálta és a misszionálás optimális hatásaként elgondolt és gondosan kalkulált uj társadalmi magatartást, amelyben - paradox módon, és ez az uj jelenség - nem maga az igazodás szimbólikus, hanem azok a célok, értékek és tartalmak, amelynek jegyében az igazodás megtörténik. Ez gyökeres különbséget jelent az addigi marxizmushoz, illetve neomarxizmushoz képest is, hiszen ezekben a meghirdetett ideológiák csoportképző hatását még nem lehet az uj értelemben misszionálásnak tekinteni. A "szimbólikus" vagy egyre inkább szimulációvá váló igazodás mint vezető társadalmi viselkedési minta érdekes logikával következik az extenzióiban módositott, megreformált fogalomalkotásból is. "Intézmény" és "vágy" antagonizmusa azok számára ugyanis, mint erről már volt szó, még képes felidézni a politikai, társadalmi és más antagonizmusok körvonalait, már a közvetlenül erre következő nemzedékek számára azonban a szimuláció, a szimbólikus utalások gyakorlata kikerülhetetlen. Michel Foucault teljes misszionálása öt "kizárási rendszer"-t különböztet meg, s maga a misszionálás sem áll másból, mint abból, hogy a megismerés, a társadalmi gyakorlat, a széles értelemben vett kulturális hagyományozódás, a szövegek értelmezése és más problémátlannak tekinthető jelenségeket és mechanizmusokat mint kizárási rendszereket ismertessen meg és ismertessen fel. Misszionálása tehát egy fajta átértékelés, amelynek "eredményei" a várt érzékelés kialakulása, azaz a "látszat" mögött a széles értelmü társadalmi praxis ötszörös kizárási rendszerként, azaz represszióként való felismerésének képessége (miközben az egymást a centrumtól kifelé táguló koncentrikus körökként követő kizárási rendszerek önmagukban is több ideáltipikus alesetet tartalmaznak). Michel Foucault meghatározó eszköze társadalmi intézmények és a társadalmi gyakorlat "kirekesztés"-ként való értelmezésére (majd ennek az értelmezésnek a misszionálás eredményeként való általános elfogadtatására) a tudásszociológia, más aspektusból megnevezve pedig az ideológiakritika eszköze. Ebben az esetben sem csökkentheti a posztmodern gondolkodás eredetiségét, az eddigi filozófia sajátosságaival való összevethetetlenségének tézisét, ha nyomatékkal hivjuk fel a figyelmet arra, hogy a posztmodern itt is a neomarxizmus egy meghatározó sajátosságát folytatja, illetve fesziti parttalanná. Történelmi és empirikus tényként elégséges kezelnünk, hogy a neomarxizmus (több, egyenként is nagy sulyu ok következményeként) szemléletének ugyancsak fő változataként kezelte a tudásszociológiát (illetve az ideológiakritikát). Mindenoldalu kritikai tevékenységének leginkább gyakorolt módozatát és területét látta benne. Nos, ezt a neomarxista tudásszociológiát, amelyik minden elmozdulása mellett is benne maradt e diszciplina Mannheim Károly-i alapvetésén, amelyet e helyütt mint "léthezkötöttségi" paradigmát jelölnénk. Michel Foucault pontosan a léthezkötöttségi paradigmán lép tul akkor, amikor a társadalmi gyakorlat és intézmények "kizárási" rendszerekként való értelmezését megalapozza. Egy iskolát (vagy egy iskolarendszert) lehet a represszió jelenségével és fogalmával kapcsolatba hozni. Ennek az eljárásnak lehetnek empirikus bizonyitékai, ezeket lehet érvényesiteni ideológiakritikailag (ugy is, hogy ezeket az empirikus elemeket szembesitjük a társadalomnak az iskoláról kialakitott képével, de ugy is, hogy azokat annak a konkrét iskolának önmagáról kialakitott képével szembesitjük), majd az ideológiakritikai eredményt az egyes szereplők léthezkötöttségi viszonyaival is összefüggésbe hozhatjuk. Michel Foucault azonban (ez ebben a formában nem a szerző eredeti gondolata, csupán az eljárást átvilágitani hivatott illusztrativ példa) az iskolát is "intézmény"-nek tekinti és mint ilyet mindenestül a kizárás intézményének. A fentebb vázolt eljárás (ideológiakritikai szembesités, a léthezkötöttségi elem vizsgálata) és Foucault eljárása közötti különbség éppen a tudásszociológiának, illetve ideológiakritikának az a tulfeszitése, amellyel Foucault elvégzi a társadalmi gyakorlat kizárási rendszerekbe való áttranszponálásának müveletét. Ez az eljárás szélsőséges, addig példátlan tulfeszitése a tudásszociológiának, illetve ideológiakritikának. Egyrészt elhagyja a léthezkötöttségi paradigma szolid kikötőit s ezzel eredendő önkényességet visz a tudásszociológiai (illetve ideológiakritikai) eljárásba. Másrészt akarva-akaratlan erről az oldalról is eliminálja a tárgyi szféra teoretikus jelentését és jelentőségét: a kizárólag és ablaktalanul kizárási rendszerként értelmezett társadalmi gyakorlat egyszerüen megsemmisiti az adott tárgyiasság összes olyan vetületét, amelyik nem oldható fel a kizárási rendszer kizárólagosságában. Harmadrészt - ezzel szoros összefüggésben - az ily módon tulfeszitett tudásszociológia eliminálja a történetiséget is (alkalmi példánknál maradva: kinek jutna eszébe a kirekesztési rendszerként értelmezett iskolában megpillantani a reformációt, a felvilágosodást, a neohumanizmust vagy az emancipáció más válfajait - ezzel pedig "vége a történelemnek"). Negyedrészt a tudásszociológia (ideológiakritikai) ilyen tipusu tulfeszitése visszaél az érvelésben résztvevők spontán nonkonformizmusával és ugyancsak spontán tekintélyellenességével. Éles és abszolutista támadása olyan helyzetet teremt a diszkusszióban, hogy a "vágy"-nak, elemi igazságérzetét követendő, valamely tárgyi vagy történeti okból épp az "intézmény"-t kellene védelmébe vennie. Ez pedig a nyilvánosság összes ismert formáját figyelembe véve is igen valószinütlen. Nem mond-e azonban a tudásszociológia, illetve ideológiakritika ilyetén kitágitása, parttalanná tevése ellent annak a tételünknek, miszerint Foucault misszionálási stratégiái nem épülnek pozitivan kifejtett tartalmakra és ezért sajátos uj igazodási formákat, a szimbólikus alkalmazkodás változatait teremti meg? Nos, a kirekesztési körök annyiban pozitivan jelennek meg Foucault-nál, hogy - szigoruan a kezdeteknél emlitett extenziójukban kitágitott fogalomalkotást igénybevéve - pozitivan felismerhetőek, azonosithatóak azok a társadalmi eljárások, jelenségek, amelyekben a misszionáltnak fel kell ismernie a represszió előtte addig rejtve maradt forrását (és ezáltal végbe is mehet a tárgyiasság és a történetiség eliminálása). Ezzel azonban végéhez is ért a pozitivitás jelenléte ebben a gondolatmenetben. Foucault nem megy tul az azonositható megnevezés stádiumán. A diskurziv vitahelyzet kialakulását fogalomalkotása eleve is lehetetlenné teheti. Ehhez járul még az egyes kirekesztési mechanizmusnak nyilvánitott jelenség vagy folyamat pozitiv leirásának elmulasztása (és ezzel egy ezzel kapcsolatos vita kiiktatása, hiszen az ellenségnek nyilvánitandó jelenség pozitiv leirásában mindenképpen megjelennének argumentativ elemek). Mindezek alapján a "helyes" magatartás pozitiv elveinek, illetve tartalmainak megnevezésére sem kerül sor - azaz a szimbólikus igazodás kényszerének tézise nem szenvedett változást. Michel Foucault 1970-es beszédének tanulságai ezen legfontosabb elemek kijelölésével, illetve elemzésével természetesen nem merithetőek ki teljes mértékben. E tanulságok, kezdeményezések a huszadik század utolsó harmadának meghatározó realitásait alapozták meg, hatásuk messze tulment azok körén, akik egy sajátos történelmi helyzetben ezt az uj gondolkodási módot kialakitották. E kezdemény uj minőségének egyik a szónak nem pozitiv értelmében értett talán legeredetibb mozzanata az, hogy ez a kiindulópont egyszerre pozitivan metafizikus és metafizikakritikus. Metafizikakritikus abban, hogy minden addigi filozófia vagy más tudásforma végét mondja ki (amint e müben Foucault állitja be az igaz és hamis ellentétét kizárólagosan kirekesztő mechanizmusként), s ezt számos oldalról bizonyitja, ám minden bizonyitási folyamat felfogható metafizikakritikának is. Metafizikus ez az irányzat azonban abban, hogy minden lehetséges kritika alól kivonja önmaga pozitiv tartalmait. Igaz, hogy ez a mozzanat, amelyet eddig csak a "szimbólikus igazodás" oldaláról nézve vettünk szemügyre, sajátos és eddig közelebbről még le nem irt metafizikát eredményez, hiszen nem explicit pozitiv tartalmakat, de nem-explikált pozitiv tartalmakat von ki minden vizsgálat vagy kutatás köréből. Ettől azonban a metafizika még metafizika marad. Egy olyan uj filozófiai ujrakezdés azonban, ami egyszerre metafizika és metafizikakritika, olyan uj jelenség, amely minden lényeges szempontból átalakitja és valójában már át is alakitotta a filozófiai teret. Ennek releváns elemeit vizsgálta e kisérlet a posztmodern egy elvileg teljes rekonstrukciójának egyik résztanulmányaként.







Hirdessen itt! A szükséges információkat elolvashatja, ha erre a szövegre kattint.


A fenti dokumentummal kapcsolatos felelősség meghatározása