Politikaelméleti és társadalontológiai meggondolások szólnak amellett, hogy maga az egész folyamat ilyen "discours"-ok formájában létezik. Ezek a "discours"-ok egyben tehát az egész átalakulási folyamat létmódjainak alakzatai, hiszen az "imperiális", a "posztmodern", a "történelem vége", a "szociálstrukturális" diskurzusok egymástól függetlenül léteznek és látják el kategóriákkal a folyamat egészét, miközben a folyamatnak ez az egésze az összes számottevő "discours" egységéből tevődik össze. Az egyes "discours"-oknak ez az egymástól való függetlensége, az egész folyamat kategorizálására való igénye, s ezzel egyidejüleg az összes többi "discours"-nak ugyanezek az igényei sajátos és minőségileg uj helyzetet teremthetnek a kutatás számára, hiszen attól függően, hogy éppen melyik (legitim) discours-t állitja valaki a posztszocialista rendszerváltás egészének elemzésére, annak megfelelő eredményt fog kapni a rendszerváltás egészéről. Az, hogy ez az önmagában teljesen legitim és értékmentes perspektiva-különbség a politikai befolyásolás, sőt, a politikai manipuláció eszköze is lehet, magától értetődik.
Az egyes "discours"-ok természetesen saját retorikát alakitanak ki. Az összefüggés mindkét irányban érvényes. Minden "discours" kialakitja a maga retorikáját, minden retorika reprodukálja a maga "discours"-át. Az uj "discours"-ok minden körülmények között kialakitják a maguk retorikáját, jóllehet a folyamat megforditva is végbe mehet, a retorika szintjen jelennek meg olyan uj elemek, amelyek egy uj discours első formálódását jelzik.
A poszt-szocialista rendszerváltás példa- és precedensnélküli a történelemben. Ez részben megalapozott módon függ össze azzal, hogy és a milyen módon ez a folyamat az egyes nagy diskurzusok egymásmellettiségének létmódjában létezik. Természetesen a posztszocialista rendszerváltás példa- és precedensnélkülisége korántsem merül ki ebben az önmagában is rendkivül komplex sajátosságban. A példa- és precedensnélküliség genealógiailag abból a triviális tényből adódik, hogy még egy izben sem volt példa a történelemben a létező szocializmus rendszerének békés átmenettel való tranziciójára a szabad piacgazdaság és funkcionáló demokratikus politikai berendezkedés társadalmába.
A poszt-szocialista rendszerváltás folyamatainak az egyes "discours"-okban rekonstruálható létmódja módszertani szempontból is kiemelkedő jelentőségüvé vált, hiszen az egyes "discours"-ok kutatása megteremthette annak lehetőségét, hogy a posztszocialista rendszerváltás teljes szingularitása, vagy ahogy az imént kifejeztük, példa- és precedensnélkülisége mindvégig érvényesülhessen, de ugy, hogy ez a teljesen SZINGULÁRIS átfogó makrofolyamat az egyes társadalomelméleti megközelitések tudományosan legitim és kipróbált megvilágitásában vizsgálható legyen. Éppen ezek a "discours"-ok foglalják össze a két emlitett szempontot. Egyrészt képviselik a kutatás legitim utjait, másrészt összességükben képesek megjeleniteni a makrofolyamat inkommenzurabilitását, összehasonlithatatlanságát is. Alkalmassá teszik a posztszocialista rendszerváltás szinguláris, példa- és precedensnélküli folyamatait a tudományos igényü társadalomkutatás vizsgálataira, miközben az egyes "discours"-ok a maguk összességében képesek megjeleniteni pontosan a szóban forgó szingularitást, maga a makrofolyamat nem redukálódik egy-egy társadalomelméleti szempontra (amely redukciónak, mint már utaltunk rá, közeleső politikai, sőt erkölcsi következményei is támadhatnak).
A számos vezető "discours" együttes vizsgálata az egyedül célravezető eljárás azonban egy másik alapvető
szempont felől tekintve is. A posztszocialista rendszerváltás folyamatainak egésze ugyanis egyként tartalmaznak a szó minden értelmében "spontán" folyamatokat és a szó ugyancsak összes értelmében
meghatározó tudatosan irányitott cselekvéssorokat is. Nyilvánvaló, hogy az egyes vezető "discours"-ok elkülönitése, majd a rendszerváltás egészének a "discours"-ok sajátos egységeként való értelmezése garancia abban a tekintetben is, hogy a rendszerváltás nagy összfolyamatának EZ a kettős természete nem kerül ki az érdeklődés homlokteréből és sem az egyik, sem a másik szempont nem kerül illegitim módon kizárólagosan meghatározó helyzetbe az értelmezés egészén belül.
Az egyes "discours"-ok önállóságának és egységének alapul vétele sajátos megvilágitásba helyezi a posztszocialista átalakulás legsajátabb és legmeghatározóbb társadalomelméleti vonását, azt a társadalomelméleti vonást, aminek egyben a gyakorlati jelentősége is a legnagyobb. Mint arra nem egy vonatkozásban ki fogunk majd térni, a posztszocialista rendszerváltás e legmeghatározóbb vonása e kolosszális folyamat MODELLNÉLKÜLISÉGE. Nos, a modellnélküliség (és az esetleg szóbajöhető modellek) kérdése természetesen egészen más megvilágitásban kerül elénk, ha azt egy konkrét "discours" összefüggésében tekintjük, vagy pedig ha a vezető "discours"-ok sajátos összességének összefüggésében. Mivel a meghatározó modellnélküliségnek van egy "külső" és van egy "belső" vonatkozása, ez az alapösszefüggés is természetes módon megkétszereződik. A külső vonatkozás vezet az u.n. "második Marshall-segély" alapvető problémájához, a belső vonatkozás vezet az átalakulás teljesnek nevezhető modellje szempontjából sorsdöntő konszenzusképesség kérdésköréhez. Mindez azért van igy, mert tézisünk szerint a posztszocialista rendszerváltás optimálisnak tekinthető lefolyásához egy demokratikus módon kidolgozott és müködőképes modell szükséges (és lett is volna szükséges), amelynek meghatározó külső összetevője egy a második Marshall-
segélynek megfeleltethető nemzetközi keret-koncepció és meghatározó belső összetevője egy kivételesnek mondható konszenzusalkotási képesség lett volna. Mind a külső, mind pedig a belső összetevő kutatása, feltárása szinte elő is irja a vezető "discours"-ok együttesének rekonstrukcióját, nemkülönben a rendszerváltás egészének e "discours"-ok összességeként való értelmezését. Ami a retorika sajatos megközelitéseit illeti, a modellnélkuliségnek ez a jelensége a politikai és a társadalmi retorikát szinte megoldhatatlan feladat elé állitja, hiszen a modellnélkuliség végső absztrakció, komplex kutatási folyamatok időleges végeredménye, ugyhogy ennek közvetlen artikulálására a retorika egyes alakitóinak igen kis esélye lehet csupán.
A posztszocialista rendszerváltás makrofolyamata tehát a modellnélküliség folyamata is. Az egyes "discours"-ok
elemzése igy a modellnélküliség "discours"-jainak elemzése lesz, miközben az egyes "discours"-ok elemzése válaszkisérleteket fogalmazhat meg a modellnélküliség okaira is.
Ami az IMPERIÁLIS "discours"-t illeti, a posztszocialista rendszerváltás imperiális dimenziója kezdettől fogva egyként volt a legfontosabb és a legegyértelmübbnek tünő dimenzió, illetve "discours", de egy olyan rejtett dimenzió is, amely mindvégig meghuzódott a posztszocialista átalakulás reflexióinak mélyén. Ami az egyértelmüséget illeti, a Szovjetunió és a volt keleti blokk felbomlása gyökeresen átrendezte a hagyományos imperiális világrendet, ráadásul ugy, hogy a nagyhatalmi és az ideológiai legitimáció szinte egymás szinonimájává válhattak. Ugyanis hol a létező szocializmus volt a szovjet-impérium legitimációja, hol pedig a szovjet impérium jelentette a létező szocializmus rendszerének nemcsak egyszerüen legitimációját, de létének meghatározó garanciáját is. Az imperiális "discours" rejtett dimenziója éppen ebben a sajátos imperiális vákuumban leli eredetét, hiszen a Nyugat egy átmeneti korszak idejéig valódi imperiális vákuummal találta magát szembe, amelynek eredményeképpen állandó vivódással választott gondolatban a teljes egyértelmüséggel egypólusu világ koncepciója, a hatalmi vákuumnak egy közelebbről meg nem határozott orosz demokráciával való betöltése, a konkrét politikai visszarendeződéstől való félelem, illetve a keleti káosztól való általános félelem koncepciói között. Ezek az alternativák voltak azok a "rejtett dimenzió"-k, melyek mindvégig meghuzódtak a posztszocialista rendszerváltás imperiális "discours"-jának igen egyértelmü tartalmu és egyértelmüen lelkes retorikája mögött. Anélkül, hogy a Szovjetunió felbomlásával 1989-cel létrejövő hatalmi vákuum következményeit elemezni kivánnánk napjaink globális világszerkezete szempontjából, nyilvánvaló, hogy nem sikerült e "discours" két szintjét és két vetületét egymással produktiv módon összekapcsolni. A Szovjetuniónak, mint imperiális hatalomnak és a létező szocializmusnak, mint társadalmi rendnek az eltünése nem változtatta meg minőségileg az imperiális vákuum demokráciaelméletileg nem ennyire kitüntetett kezelését, elegendő csupán, ha a politikai, gazdasági vagy katonai integráció valóságos lépéseinek, lassu előrehaladásának és a helyzet demokráciaelméleti egyértelmüségével alig összeegyeztethető hagyományosan imperiális konfliktusainak jelenségeire gondolunk (hogy egy egészen aktuális példát emlitsünk, éppen e sorok irása közben, azaz 1996 augusztusában röppent fel a nemzetközi sajtóban a találgatás arról, hogy a Visegrád-államok NATO-felvételének ellensulyozása érdekében a nyugati hatalmak lemondanának a demokratikus balti államok integrálásáról). Az IMPERIÁLIS "discours" további elemei napjaink uj világrendjének uj szerkezeti sajátosságaiból adódnak, amelyben a regionális, a nemzetállami és a nemzetállamok fölött álló szupranacionális integrációk egymásmellettélése és bizonyos rivalizációja határozza meg a politikai realitásokat. Ugyancsak a
posztszocialista rendszerváltást vizsgáló IMPERIÁLIS "discours" világithatja meg egy uj európai Kelet-Nyugat-viszony szerkezeti alapjait is. Amig a "hideg háboru" ideje alatt totális és minden más összetevőt maga alá rendelő ellenséges viszony határozta meg ezt a Kelet-Nyugat-viszonyt, ugyanekkor létezett az a feltevés is, hogy a másik "tulajdonképpen" ugyanolyan, mint "mi", csak éppen az uralkodó diktatórikus viszonyok nem teszik lehetővé ennek a fundamentális rokonságnak, ha éppen nem azonosságnak a kibontakoztatását. A jelen helyzetben, a kettéosztás megszüntetése után az uj Kelet-Nyugat-viszony a fenti kategorizáció megforditását hozta magával. Most lényegében nincsenek "különbségek" Kelet és Nyugat között, ezért Kelet összes hátrányáért vagy kevéssé előnyös tulajdonságáért önmaga közvetlenül felel. Igy Nyugat napjainkban három viszonylatban kategorizálja a Keletet. egyrészt a "szabadság"-viszonylatában (a közös demokratikus alapértékek és a gazdasági berendezkedés okán), ezután a "kollektiv bünösség" viszonylatában, hiszen az uj közös szabadság nem menti meg a Keletet a politikai kollektiv bünösség árnyától. E két relációt egésziti ki az "eladósodás" viszonya, hiszen a Nyugat, miközben a közös szabadságot és piacgazdaságot meghatározó módon ünnepli, a kollektiv bünösség árnyait nem oszlatja el, az államadósságok kérdésében egy harmadik alapvető viszonylatba kategorizája bele Keletet, mégpedig a gazdasági normalitás adós-hitelező viszonyába (miközben ezt a harmadik viszonylatot meg sem próbálja közös összefüggésbe helyezni az antitotalitariánus szabadság-ideológiával, illetve a kollektiv bünösség sejtelmével). Az imperialista discours igen nagy nehézségek árán volt csak képes megjelenni a politikai és a társadalmi retorikában, hiszen éppen az uj helyzet klasszikus és harmonizaló retorikája szinte ERKÖLCSILEG akadályozta meg az imperiális discours nyilt artikulálását. Ugyan ki mondhatta ki hangosan a nyilt társadalmat és a törtenelem végét joggal ünneplű eufóriaban az imperiális "discours" alapfogalmait és meghatározásait, ki beszélhetett a liberalizmus világméretü győzelmének idején a posztszocialista világ vagy csak a világgazdaság imperiális ujrafelosztásáról! Mindez hordoz egy szélesebb és elvibb és egy konkrétabb jelentésösszefüggést is. A szélesebb és elvi jelentés mindenképpen az, hogy nem lehet EGY RETORIKÁBA EGYESITENI A TÖRTÉNELEM VÉGE ÉS AZ IMPERIÁLIS DISKURZUST, az előbbi uralma idején a másikról csak lehalkitottan lehet a politika szinpadán beszélni (az természetesen más kérdés, hogy ebből az immanens összefüggésből igen komoly politikai károk születhetnek, mint ahogy születtek is. A konkrétabb jelentésösszefüggés tanulsága az, hogy az ily módon politizáló társadalom még egy uj demokrácia kialakitásának legegyértelmübb helyzetében is "schizofrén" retorikát fog kialakitani az erkölcsileg harmonisztikus demokráciaelméleti "discours" és a macchiavellisztikus megalapozottságu imperiális "discours" kettős, egymástól azonban minden esetben kényszerüen elválasztott használatával.
A posztszocialista rendszerváltás összfolyamatának ujabb lényeges vonásait képes megragadni a DECIZIONIZMUS "discours"-ja. A német politikatudós és jogfilozófus, Carl Schmitt, e fogalma a politikai döntés, a politikai hatalomgyakorlás (igy a demokratikusan legitim politikai hatalomgyakorlás) középponti kategóriája legalábbis négy szempontból alapoz meg a rendszerváltás vizsgálatában kiemelkedő "discours"-t. Először is teoretikus teret és keretet ad a gorbacsovi peresztrojka társadalomelméleti értelmezéséhez (még akkor is igy van ez, ha természetesen a decizió elmélete és "discours"-ja nem meritheti ki e "peresztrojka" összes lehetséges teoretikus megközelitéseit). Gorbacsov, s bizonyosan ez nem állt szándékában, kiválóan igazolja a politikaelméleti decizionizmus gyakorlatilag alig kiiktatható vagy felfüggeszthető igazságát, miszerint a politikai aktorok a decizió lehetőségeinek mindenkori kihasználásával (még a demokratikus legitimáció) esetén is olyan változások elérésére képesek, amit a társadalomelméleti oknyomozás vagy a politika intézményes formáinak kizárólagos szemlélete aligha lenne képes megmagyarázni. E dolgozatban természetesen nem tudjuk kifejteni a decizionista "discours" összes következményét a peresztrojka jelenségének értelmezésében, csak általánosan tudunk utalni "peresztrojka" és "decizionizmus" példaértékü és sokszoros társadalomelméleti tanulságot hordozó kapcsolatára. A posztszocialista rendszerváltás folyamatainak elemzésében a decizionizmus azonban, s ez második szempontunk, abban az összefüggésben is pótolhatatlan, hogy állandóan felhivja a figyelmet a müködő posztszocialista demokráciák erőteljes decizionista komponenseire, amelyek minden következményükkel együtt erőteljesen alapitják a sajátosan posztszocialista demokráciák uj imázsát. De az uj, posztszocialista világrend meghatározó decizionista elemei is állandóan figyelmünk előterébe kerülnek e "discours" használatakor, amelyek a jelen világrendnek ugyancsak meghatározó elemei. A deciziónak, illetve a decizionizmusnak ez a jelentősége annál is figyelemreméltóbb, mert részben a legtöbb politikai elmélet, de különösen a neoliberális elméletek tudományelméleti (azaz nem-politikai) motivumok alapján egyenesen hajlanak a deciziv mozzanatok teoretikus elhanyagolására és olyan politikai elméletek favorizálására, amelynek koncepciói mintegy "előirják" a politikai aktoroknak a számukra adekvátnak vélt cselekvést. A decizionizmus "discours"-ja igen egysikuan jelenik meg a politikai retorikában. Azt mindenképpen természetesnek tarthatjuk, hogy a decizionizmus retorikája nem elsősorban azoknál születik meg, akik a deciziót gyakorolják, azaz a meghatározó döntéseket deciziv módon meghozzák, hanem azoknál, akik "elszenvedik" ezt a most már "demokratikus" decizionizmust. Elég széleskörü publicisztikai és más sajtóanyag vonultatható fel bizonyitékként a magyar társadalom decizió-kritikájára. Az antidecizionista retorika szerkezete elsősorban a kormányokat fémjelző vezető személyek magatartása ellen irányul, mind Antall József, az első, mind Horn Gyula, a második miniszterelnök decizionista vezetési stilusa kritikailag képeződött le e társadalmi retorikában (s igaz ez az összefüggés a két miniszterelnök között a kormányfői funkciót rövidebb ideig betöltő Boross Péterre is). Van viszont az antidecizionista retorika artikulációjában különbség attól függően, melyik vezető politikus vezetési stilusa ellen irányul. Antall József decizionizmusát a társadalom rövid tanácstalanság után sajátosan "horthyista" vezetési stilusnak, "horthyista" decizionizmusnak értelmezte és ennek megfelelően az antidecizionista retorika egy antihorthysta retorika alakjában jelent meg, ugy is mondhatnánk, hogy a retorika "magasabb szintre" emelte Antall decizionista stilusának kritikáját. Mint utaltunk rá, egészen másként artikulálódott Horn decizionizmusának kritikája. Itt a kritikai retorika majdhogynem kedélyes és plebejus vonásokat öltött magára, a publicisták és a társadalom (megközelitő összehangban) szót ejtettek egy furcsa figuráról, egy "Gyulá"-ról, aki mindent el tud intézni, amit akar, közvetlen, kézi vezérlésü módon viseli szivén a társadalom bajait és problémáit. Természetesen Horn miniszterelnöki stilusának "Gyula"-ként való elemzése erős kritikát, sőt, iróniát is tartalmazott, e retorika végső soron az antall-i decizionizmus kritikájának ellentéte volt. Ott a decizionizmust egy politikai rezsim szimbólumának rangjára emelték, itt egy ember decizionizmusát stilisztikailag a plebejus irónia bizonyos megértésével dolgozták fel.
A posztszocialista rendszerváltás nagy folyamatát kategorizáló és egyben e kategóriák segitségével megvilágitó
"discours"-ok közül egyenesen spektakuláris jelentősége volt kezdetektől fogva az ELITEK, az ELITVÁLTÁS
problémakörének. Ez azért volt igy, mert a történelemben az alapos elitváltás önmagában is meglehetősen ritka jelenség, különösen is ilyennek várták megfigyelők és elemzők az önmagában is szinguláris, példa- és precedensnélkül álló posztszocialista rendszerváltás magától értetődőnek és legalábbis részlegesnek tekintett elitváltását. Mindamellett a sajátosan az elitek cseréjére épülő "discours" is számos olyan felismerést hoz, amelyek részben maguk is szingulárisak, részben maguk is ujratermelik a posztszocialista rendszerváltás alapvető modellnélküliségéből származó kritikus vonásokat. Ellentmondás feszült kezdettől fogva már a régi rendszer hivatalban lévő elitjeinek eltérő kategorizálása miatt is. Egyrészt ugyanis definició szerint ez az elit az önmagát leváltó létező szocializmusnak volt az elitje, másodszor ugyanez az elit a kádárizmus utolsó két évtizede alatt érezhető erőfeszitéseket tett arra, hogy politikai pozicióját szakmai tudással és legitimációval támassza alá, ezért a bucsuzó elit tehát már ez okból legalábbis kettős megitélés alá kellett hogy essék. Mindehhez a kategorizálási problémához járult tovább az is, hogy az egész magyar rendszerváltás mindvégig egy sajátos "agreement" szellemében zajlott, ugyhogy a már önmagában is rendkivül komplex helyzetet a régi és az uj elit közötti "agreement" irott és iratlan megkötöttségei egyként korlátozták. E ponton majdnem rendkivüli nehézségeket okoz a magyar politikai fejlődés problémáinak és a rendkivül komplex elitváltási problematika szerkezeti és tartalmi vonatkozásainak elválasztása, hiszen a régi és az uj elitek politikai harca önmagában természetes jelenség. Az elitváltás "discours"-a egyrészt azt mutatta, hogy éppen átfogó modellek hiányában viszonylag hamar felborult a magára az elitváltásra irányuló konszenzus és kommunikáció. Egy második fázisban megmutatkozott, hogy a régi elit jó része helyesen, az uj elit jó része helytelenül interpretálta saját feladatát az átmenet komplex viszonyai között. A régi elit a szakmai tudás és politikai tapasztalat identitását harcolta ki magának a társadalom szemében korrekt és elfogadható eszközökkel, az uj elit ezzel egyidőben nem tudta elfogadtatni a társadalommal saját viselkedését a régi elitekkel szemben, amiben természetesen nagy része volt annak is, hogy önmagát nem tudta szakmai és politikai értelemben teljesitőképes elitként elfogadtatni. Mindezzel együtt járt a modellnélküliség egy sor további következménye is, például az a csak az elitre épitett "discours"-ban nyilvánvalóvá váló fejlődés, amely szerint a társadalom jó részének igen hamar semmivé foszlottak azok a meritokratikus alapozásu reményei, hogy az uj, a demokratikus társadalomban mult- és jelenbeli, de mindenképpen valóságos érdemei jutalmaként az elitbe emelkedhet. A posztszocialista rendszerváltást kategorizáló elit-"discours" ugyancsak sajátos módokon jelenik meg a politikai retorikában és a társadalom egyéb nyelvi-retorikus megfogalmazásaiban. A jelenleg uralkodó retorika a bonyolult elit-cserélődési folyamatok közül szinte kizárólagosan csak egy változatra összpontosit, a volt funkcionáriusok eredményesnek itélt beépülésére az uj gazdasági viszonyok közé. A kutatás és értelmezés körvonalait meghatározó "discours" és a társadalom mélyén artikulálódó retorika itt is ellentmondásos viszonyba került tehát egymással (ami önmagában is jó példa a posztszocialista rendszerváltás precedensnélküliségéből fakadó rendkivüli komplexitást). A valóságos társadalmi közmegegyezés ugyanis valójában nem is annyira a késő-kádárizmus olyan menedzserei ellen irányul, akik valójában már a létező szocializmus viszonyai között is inkább voltak pragmatikus szemléletü politikai menedzserek, mint régi értelemben vett funkcionáriusok. E réteg kiemelése a retorikában inkább annak a széles körben érzett tapasztalatnak a lereagálási módja, amire már az imént is utaltunk és amit ugy lehetne kifejezni, hogy a társadalom szélesebb rétegei számára még szimbólikus módon is hiunak bizonyult az az ábránd, hogy meritokratikus alapon az uj demokrácia lendületének segitségével esélye legyen az elitbe kerülésre.
A posztszocialista átalakulás átfogó folyamatát ismét más perspektivából mutatja a TÁRSADALOMLÉLEKTANI "discours", különös tekintettel annak azokra a dimenzióira, melyeket a régebbi (és kompromittált) tudományos nyelvhasználat tömegpszichológiának nevezett el. A posztszocialista átalakulás
társadalomlélektani "discours"-ja ismét váratlan, szinte elképzelhetetlenül kedvező kiinduló helyzetet jelzett. Anélkül, hogy el tudnánk merülni a létező szocializmus társadalomlélektani problematikájába, nyilvánvalónak tekinthetjük, hogy a posztszocialista átalakulás példa- és precedensnélkülisége különösen erővel vonatkozik a társadalomlélektani összetevőkre. Mindenesetre az uj korszak sikere nem mulott a társadalomlélektani sikeren, hiszen Berlinben, Temesváron vagy Moszkvában maguk a tömegek voltak képesek éppen társadalomlélektani szempontból eredményes módon meghuzni a korszakokat elválasztó határt. Nos, kimondhatjuk, az uj demokratikus eliteknek nem sikerült folytatniuk a kiemelkedő kiindulópontoknak ezt a nyitányát, pusztán a társadalomlélektani "discours" megközelitései, kategóriái és eredményei szerint azért nem, mert az uj politikai elit e szempontból kettősen is rosszul alakitotta ki a stratégiáját. Egyrészt - szerkezetileg - ezek az elitek, akik meghatározó szervezkedési formája a dolgok természetes logikája szerint a pártrendszer volt, nem vállalták a társadalom valódi ujraszervezésének, a demokratikus mobilizációnak, a demokratikus nevelésnek a feladatát, s ezért nem tudták átvezetni a kezdet kiemelkedő társadalmi-lélektani energiáit az uj társadalmi berendezkedés hétköznapjaiba. Másrészt politikai motivációju féltékenységet is éreztek a kialakuló pártkeretekbe nem illeszkedő társadalomlélektani folyamatok és jelenségek iránt. E két meghatározó lépés, amiket nevezhetnénk akár tudatos, akár öntudatlan döntéseknek is, egyenesen vezettek az uj demokráciák kényes társadalomlélektani helyzetéhez. Ezt a kényes helyzetet nem nevezhetnénk "weimari" helyzetnek azon az alapon, mintha a posztszocialista társadalmak lélektanilag abban az értelemben utasitanák el az uj demokráciát, mint amire Weimar sajátos lélektani alapattitüdje volt a példa. Az aktuális társadalomlélektani helyzetet inkább olyan elégedetlenségként kategorizálnánk, amelyik a társadalomlélektani "discours" dokumentumai szerint ha nem is ellenségességet, mindenesetre kedvetlenséget okoznak az uj viszonyok megitélésében. Az elégedetlenség és kedvetlenség e társadalomlélektani jeleit sajnálatos módon számos értelmező, médium és politikus igen triviális jelenségként kezeli, s eközben elfeledkeznek a társadalomlélektani "discours" nagy történelmi dimenzióiról, mind a létező szocializmus lélektani feldolgozásának kikerülhetetlenségéről, mind pedig arról, hogy az uj demokráciáknak éppen társadalomlélektani szempontból kellett volna épiteniük a létező szocializmus korszaka alatt létrejött "árnyéktársadalom" lélektani tartalmaira és értékeire.
A posztszocialista rendszerváltás átfogó folyamatát ismét uj oldalról foglalja egybe a SZOCIOKULTURÁLIS "discours". Ez a megközelités az egyes lényeges társadalmi csoportok sorsának tényleges változását mutatja a rendszerváltás folyamataiba. A szociokulturális "discours" különlegessége éppen az, hogy maguk ezek
a szociokulturális csoportok is meglehetősen természetellenes és megfagyott állapotban léteztek a létező szocializmus korszakában. Egyenesen teoretikus nagyságrendüeknek tünnek a szociokulturális "discours" által feltárt területek, hiszen egy társadalom sem lelkesedik azért, ha valóságos szociokulturális és szociológiai hálózatait akár a tudomány, akár a demokratikus közgondolkodás feltárja, hiszen a lelkiismeretesen rekonstruált szociokulturális háló jóval több rejtett dimenziót, jóval több legitimációkkal alig lefedett egyenlőtlenséget tár fel, mint a társadalomról a médiumokban és a közgondolkodásban használt retorika általánosságai. Ha egy társadalmat sem tekintünk olyannak, mint amelyik lelkesedik saját valódi szociokulturális csoporthálózatának transzparenssé tételéért, különösen nem tekinthetjük ilyennek a létező szocializmus társadalomfelfogását, amelyben a definició szerint "osztály"-ok már a kezdet kezdetétől megszüntették létezésüket, a valóságos szociokulturális csoportok áttetszővé tétele pedig egyenesen kisebb politikai katasztrófával lett volna e társadalom számára egyenlő, gondoljuk csak arra, milyen következményekkel járt volna, ha a létező szocializmus "uj osztálya", a Vozlenszkij által teoretikusan leirt "nomenklatura" megjelent volna a nyilvánosság előtt valóságos és meghatározó szociokulturális csoportként. A posztszocialista rendszerváltás szociokulturális "discours"-ja tehát a megközelitésnek kétszeresen is uj és eredeti perspektiváit foglalja magában. Egyrészt rekonstruálja a létező szocializmus szociokulturális hálózatát, másrészt megkisérli a rendelkezésre álló vizsgálatok és dokumentumok alapján rekonstruálni a kiinduláskor feltételezett csoport sorsfordulóit a rendszerváltás folyamatai során. E sorok szerzője 1989-1990-ben hét lényeges szociokulturális csoportot különböztetett meg, ez volt tehát a késő-kádári társadalom végső szociokulturális hálózata. A szociokulturális "discours" ismét sajátos és meglehetősen megdöbbentő képet nyujt a posztszocialista rendszerváltásról. 1996-ra nyilvánvalóvá vált, hogy szociokulturális értelemben megszüntnek tekinthető a késői kádárizmus két, egyenként is nagy tömegeket egyesitő szociokulturális csoportosulása, a nagyipari munkásság és a termelőszövetkezetekben integrált parasztság. Ugyancsak megszüntnek tekinthető (jóllehet nem a közvetlen létalapok megszünése, hanem a politikai miliő teljes átalakulása okán) a baloldali populista szociokultura. Meghatározó vereséget szenvedett az u. n. "keresztény középosztály" szociokultura, az a szociokulturális csoport, amelyik a magyar demokrácia első politikai ciklusában a politikai elit szociokulturális hátterét és bázisát alkotta. A posztszocialista rendszerváltás eddigi folyamatainak két szociokulturális nyertese a későkádári korszak akkor "pragmatikus"-nak nevezett menedzserei, illetve a nagyvárosi-urbánus szociokultura, jóllehet az ő győzelmük a gazdasági és politikai átalakulás folyamatainak előreláthatatlansága miatt ma még csak átmenetinek mondható. A szociokulturális szerkezet átalakulásáról megfogalmazódó politikai és társadalmi retorika - s ebben erősen emlékeztet az elit-problematikára - meglepően töredékes és egydimenziós, semmiképpen sem felel meg tehát a társadalomban folyó szociokulturális átalakulás méreteinek és jelentőségének. A két legnagyobb egykori szociokulturális csoport (a kádári korszak markáns szociokulturális jegyekkel jellemezhető nagyüzemi munkássága és a nem kevésbé markáns jegyekkel jellemezhető, a termelőszövetkezetek által integrált parasztság) szétesését alig jelenitik meg a retorika fordulatai. A baloldali populizmus kritikus meggyengülése ugyancsak nem vált az aktuális retorika részévé. A keresztény középosztály (mint szociokulturális csoport) visszatérése, politikai győzelme 1990-ben majd politikai veresége 1994-ben csak szelektiven jelent meg a politikai és a társadalmi retorikában. Igy például az 1994-es választások előtt az akkori kormány választási legitimációkeresésének vált részévé a keresztény középosztálynak, mint értékcentrumnak az emlegetése. A két egyelőre inkább csak átmenetinek tekinthető győztes csoportot illetően meglepő, hogy ebben az összefüggésben is a késő-kádárizmus politikai menedzser-rétegének sikere uralkodik a retorikában, amig a másik átmenetileg győztes csoport, az urbánus szakember-értelmiség sikere alig jelenik meg a társadalmi retorikában.
A posztszocialista rendszerváltás átfogó folyamatait ismét teljesen uj megvilágitásban mutatja a NACIONALIZMUS, helyesebben a sajátosan uj, posztszocialista nacionalizmus "discours"-ja. A posztszocialista nacionalizmus kezdetben két szempontból is a politikai tér meghatározó elemének tünhetett. Az egyik szempont közvetlenül adódott az egész posztszocialista rendszerváltás már emlitett példa- és precedensnélküliségének tényéből, hiszen ez a példa- és precedensnélküliség természetes módon ruházódott át egy uj nacionalizmus esetleg ujra megjelenő példa- és precedensnélküliségének elvárására. A posztszocialista nacionalizmusra irányuló másik előzetes elvárás alapja az volt, amit Theo Sommer már 1989-ban megfogalmazott a posztszocialista rendszerváltás u.n. "frigidaire"-elméletében. Eszerint mindazon jelenségek és politikai irányzatok közül, amelyek majdnem fél évszázadon át "belefagytak" a létező szocializmus jégszekrényébe, a nacionalizmus válhat az uj demokráciák legnagyobb ellenségévé, akár közvetlenül, akár pedig ugy, hogy az uj demokráciák sikertelenségének hulláma emeli középponti jelentőségüvé. Ebből az is következett, hogy minél sikertelenebbnek itélték sokan a posztszocialista demokráciák kibontakozását, annál manifesztebbé váltak egy uj, közelebbről még meg nem határozott nacionalizmustól való félelem szimptómái. Számos nyugati vezető és politikai irány szinte már előre fel is készült az uj demokráciák várható frusztrációjának az uj nacionalizmussal való magyarázatára, ami különösen és uj szövegösszefüggésekben is felértékelte a posztszocialista nacionalizmust. Ennek a magatartásrendszernek volt része Zsirinovszkij több éves nemzetközi médiakarrierje, de a jugoszláv háboru értelmezése is, amelyet éppen mint egy uj, posztszocialista nacionalizmus első példáját alaposan összevegyitették a léátező szocializmus 1989-as bukásából kinövő posztszocialista fejlődési trendek értékelésével. A végül valóságosan megmutatkozó posztszocialista nacionalizmust nem egy tanulmányunkban elemeztük és kisérletet tettünk annak kategorizálására is. A nacionalista "discours" világosan mutatja, hogy minden tiszta formában létező posztszocialista nacionalizmus megbukott, megbukott minden olyan nacionalizmus, amelyik az ellenséges vagy kizáró alternativa igényével lépett volna fel a történelmi helyzet lényegét kifejező s ezért nem pártpolitikai értelemben vett posztszocialista liberalizmus tartalmaival szemben. A jelen helyzet azonban már ezen az időleges végeredményen is tulmutat (anélkül természetesen, hogy az ennél is ujabb tendenciák teljessége már most megrajzolható lenne). A nacionalizmus megbukott, helyére azonban nem léptek uj, konstruktivnak nevezhető integrációs modellek és lehetőségek, a kialakult vákuumot politikai és gazdasági érdekcsoportok próbálták és próbálják rövid uton saját előnyeire kalkulálva betölteni. Ezért várakozó, kiszolgáltatott és bizonytalan attitüdök nagy sora jelenik meg a vesztes nacionalismus láttán. A posztszocialista nacionalizmus, a rá irányuló elvárások jól érzékelhetően jelentek meg a poltitikai és társadalmi retorika szintjein is. Az 1989 utáni két, igazán és politikai fogalom a "nacionalizmus" "discours"-jának köréből származott, igy a "populizmus" (ami ismeretlen volt a magyar politikai terminológiában) és a "kirekesztés" (ami ugyancsak a nacionalista "discours" körében volt csak értelmezhető). Az aktuális helyzetet retorikusan is visszaadja a nacionalizmus vereségét, annak két következményével (vesztes nacionalizmus átalakulása az Európában mindenütt jólismert "uj jobboldal" egyik irányává, valamint a nacionalizmus-utáni helyzetben uralkodó tanácstalanság) együtt.
A posztszocialista rendszerváltás elemzésében a "történelem vége" "discours"-ja végső soron Francis Fukuyama elméletének alkalmazásából és továbbgondolásából származik. Fukuyama teóriája kis tulzással fogalmazva az egyetlen olyan elméleti képződmény, ami sajátosan és kifejtett módon az 1989-es fordulat értelmezésére született meg. Fukuyama elméletének nagy érdeme, hogy az "értékek harcá"-nak bemutatása, amelynek során a hetvenes évek közepétől artikulálódó emberi jogi liberalizmus értékei legyőzték a létező szocializmus értékeit (amennyiben a pragmatikus szakaszába lépő létező szocializmus egyáltalán igényt támasztott még ebben a korszakban értékek képviseletére). Ugyancsak figyelemreméltó a fukuyama-i elméletben az értékek harcának kiterjesztése, amellyel a szerző visszavezeti a létező szocializmus értékeit a marxizmuson és Marx eredeti nézetein át Hegelhez s ezen a szálon Gorbacsov lemondását a létező szocializmus jogositványairól és legitimációiról nemcsak egyszerüen történeti, de világtörténeti, sőt, egyetemes történeti összefüggésbe képes helyezni. Fukuyama elmélete ma már nem elégséges a posztszocialista rendszerváltás öszefolyamatainak maradéktalan értelmezéséhez. Mai elégtelenségét azonban korántsem teoretikus hiánynainak köszönheti, hanem annak, hogy nem alakult ki az az egységes koncepció, amely megkisérelte volna valóságos és a gyakorlatban használható keretfeltételekké alakitani a fukuyama-i egyetemes történeti koncepció konkretizált
változatát. Ez az elégtelenség pontosan annak a kialakuló realitásnak felel meg, amit e tanulmányunk egyik fő tézisében mint a posztszocialista rendszerváltás "modellnélküliségé"-nek tézisét fogalmaztunk meg. Annak a modellnek ugyanis, amit a "modellnélküliség" tétele hiányol, igy vagy ugy mindenképpen Fukuyama elméletére kellett volna épülnie. A "történelem vége" erősen filozófikus "discours"-jának megjelenése a politikai és társadalmi retorikában ugyancsak nem igazol előzetes várakozásokat. A retorika egyik szintjét az a politikai publicisztika képviselte, amely szinte rituálissá váló ismétlésekkel kritizálta Fukuyamát arra az érvre hivetkozva, hogy a történelem igenis megy tovább, azaz "nincs vége". Ezen elutasitó retorika mögött nemcsak szimplán a filozófiai tartalom iránti közömbösség érhető tetten (azaz a közömbösségből származó megengedhetetken redukció, amellyel az elméleti "discours"-ból szimpla politikai kijelentést csinál), de meghatározott politikai szándékok is, hiszen e vélemény képviselői a Fukuyama-elméletből azt olvassák ki, hogy a liberalizmus mint politikai irányzat győzött s ezért mondjuk a konzervativ vagy a szocialista politikai irányzat feje fölött eljárt az idő. Sajnálatos és nem is következmények nélküli tényező, hogy a posztszocialista rendszerváltás retorikájában a "történelem vége"-elmélet alig játszott szerepet. Egy ettől eltérő, más sikon vannak jelen a politikai és társadalmi retorikában annak a felismerésnek a nyomai is, hogy a társadalom minőségileg uj, az eddigiekhez nem hasonlitható, uj helyzetbe került, ennek átélése azonban vélhetően jóval intenzivebb folyamat volt, mint okadatolható megjelenése a politikai és társadalmi retorikában. Az uj történelmi helyzet átélése és ezen átélés artikulálása azért is állnak egymástól erőteljesen távol, mert a társadalom az előtte álló tulélési feladatok megoldásának kényszere miatt aligha képes elmerülni az uj élmények differenciált artikulációjában.
Szorosan a "történelem vége" "discours"-ához kötődik a posztszocialista rendszerváltás "posztmodern" "discours"-ja is, elsősorban azon a szálon, hogy a posztmodern alapvető "interdiskurzivitása" és a "nagy elbeszélések" végének feltevése alapvetően egybeesnek a "történelem vége" tézis tartalmaival. A posztmodern "discours" alkalmazása fontos uj eredményekhez vezethet egy olyan uj realitás feltárásakor, amelynek mind szerkezetei, mind mentális strukturái, mind mindennapi élete és mindennapi tudata már át meg át vannak hatva posztmodern vonásokkal. Ezek a sajátosan posztmodern vonások aligha lennének feltárhatóak más "discours"-ok megközelitéseinek segitségével. Maga az alaptény is történelmi jelentőségü, az ugyanis, hogy az 1989-as posztszocialista rendszerváltás olyan társadalmakban következett el, amelyekre nagy mértékben már posztmodern attitüdök voltak jellemzőek. Az antitotalitarizmusnak, a redukált konzumerizmusnak és a rendszerstabilizáló individualizmusnak ez a posztmodern elegye önmaga is társadalmi realitás, olyan, ami nélkül a posztszocialista rendszerváltás folyamatai elképzelhetetlenek lennének. A posztmodern "discours" nem egy eleme erőteljesen van jelen a politikai és társadalmi retorikában is, mindenképpen azonban ugy, hogy ez nem válik tudatossá. A retorika megjeleniti a viszonyok nagyfoku "önkényességé"-t, a számos irányu "eklektiká"-t, a viszonyok és és intellektuális artikulációk "interdiskurzivitásá"-t, de ugyanugy a posztmodern "dekonstruktivitás" erőteljesen megjelenő dokumentumait. Sem a politikai, sem a társadalmi retorika nincs tehát tudatában annak, hogy számis uj elemük legalábbis párhuzamba állitható a posztmodern nagy szellemi irányzatával. A posztmodern "discours" abból a szempontból is figyelemre méltó, hogy KÖZÖSSEGET teremt Kelet és Nyugat között. Csak kivánhatjuk, hogy a posztmodern tartalmak ne ugy oszoljanak meg Kelet és Nyugat között, mint annak idején a marxizmus elemei. Akkor ugyanis Kelet kapta Marx-ot, a Nyugat a tőkét (illetve a "Tőké"-t). Most pedig elképzelhető, hogy a posztmodernből Nyugat kapja az inderdiskurzivitást és Kelet a dekonstrukciót.
A posztszocialista rendszerváltás legfontosabb "dioscours"-jait próbáltuk áttekinteni. A folyamat egésze e "discours"-ok sajátos és perspektivisztikus egységéből rajzolódik csak ki.