Kiss Endre főoldal   Politikaelmélet






Tartalomjegyzék Folytatása következik - avagy alkudnak-e az elitek? Geheimnisse in Auflösung: Mátyás Rákosi blickt zurück Utolsó lap

A LEGITIMITÁS FOGALOMVÁLTOZATAI A POSZT-SZOCIALISTA RENDSZERVÁLTÁS FOLYAMATAIBAN

Szerző: Kiss Endre

Különösen is meghatározó a legitimitás-problematika egy rendszerváltás szövegösszefüggésében, amelyben az egyik rendszer DELEGITIMÁLÁSA egyet jelent a másik rendszer LEGITIMÁLÁSÁVAL. Más szóval a rendszerváltás mozzanata kifejezhető a legitimitásnak az egyik rendszerről a másik rendszerre való átszállására, azaz a szó legszűkebb értelmében maga az egész rendszerváltás is leirható a legitimitás fogalmának segitségével.




A LEGITIMITÁS FOGALOMVÁLTOZATAI A POSZT-SZOCIALISTA RENDSZERVÁLTÁS FOLYAMATAIBAN A legitimitás fogalma és problémaköre a poszt-szocialista rendszerváltás politika- és társadalomfilozófiai feldolgozásának és értelmezésének egyik legfontosabb dimenziója. S ez azért sem lehet másként, mert a legitimitás problémaköre minden politikai rendszer megalapozó összetevője, hiszen valamiféle legitimitás nélkül a történelem általunk ismert legszélsőségesebb diktaturái sem voltak és lehettek meg. Különösen is meghatározó a legitimitás-problematika egy rendszerváltás szövegösszefüggésében, amelyben az egyik rendszer DELEGITIMÁLÁSA egyet jelent a másik rendszer LEGITIMÁLÁSÁVAL. Más szóval a rendszerváltás mozzanata kifejezhető a legitimitásnak az egyik rendszerről a másik rendszerre való átszállására, azaz a szó legszűkebb értelmében maga az egész rendszerváltás is leirható a legitimitás fogalmának segitségével. A poszt-szocialista rendszerváltás folyamatának egészét a magunk részéről szinguláris, világméretű és világtörténelmi jelentőségű folyamatnak tekintjük. Szingularitása azt jelenti, hogy a történelem során még nem akadt példa egy több történelmi korszakon átivelő létező szocialista rendszer békés uton bejelentette volna saját végét. Amilyen természetesnek, sőt, triviálisnak tartjuk a poszt-szocialista rendszerváltás szingularitásának tézisét, annyira sajnálatos a világpolitika és a világgazdaság egészének reakciója erre a folyamatra, hiszen e magatartások lényege e folyamat szingularitásának akaratlagos vagy ki nem fejtett tagadása. A poszt-szocialista rendszerváltás folyamatát világméretű átmenetnek tekintjük, ami látszólagos trivialitása ellenére ugyancsak nem teljesen elfogadott álláspont. Világméretű e folyamat nemcsak azért, mert olyan világhatalmak részesednek benne, mint a volt Szovjetunió vagy Kina, de azért is, mert a poszt-szocialista átmenet kiindulópontja maga is világméretű politikai, intellektuális és gazdasági folyamatok következménye volt (1). S végül világtörténelmi jelentőségű a poszt-szocialista rendszerváltás folyamata, hiszen ezzel az átmenettel számos közép- vagy egészen hosszutávu világtörténelmi tendencia ért véget és jött létre egy teljesen uj helyzet. A középtávu tendenciákra talán a világ kettéosztásának megszűnése a legjobb példa (2), a hosszutávu tendenciákat e helyütt a szocialista-szocialisztikus koncepciók kritikus végpontja képviselheti (3). A szingularitás, a világméretű és világtörténelmi jelleg együttesen okozza, hogy e folyamat leirására részben teljesen uj fogalmakra, részben a társadalomelmélet és politikatudomány eddigi vezető fogalmainak átértékelt változataira van szükség. A történelmi helyzet egyediségének és uj minőségeinek adekvát megragadása ugyanis nem is válhat lehetségessé egy olyan fogalmiság igénybevételével, amelyik egy ennél korábbi, más szerkezetű és más prioritásokkal rendelkező nemzetközi politika és gazdaság leirására jöttek létre (4). Mindez azt jelenti, hogy a legitimáció fogalma is uj tartalmakat és vonatkozásokat nyer a poszt-szocialista rendszerváltás folyamatainak elemzése során. E meghatározó és teoretikusan is uj elemeket felmutató legitimitás-problematikából e kisérletünkben elsősorban két uj mozzanatot szeretnénk kiemelni. Az első új mozzanat a legitimitás formális-intézményes-demokráciaelméleti, illetve pragmatikus-aktuális értelmezéseinek gyakorlati és elméleti kettősége. A másik e kisérletben középpontban álló fogalma az u.n. ''vad'' legitimitás jelensége (5). Az első uj mozzanatra rátérve meg kell határoznunk a legitimáció formális-intézményes-demokráciaelméleti, illetve pragmatikus-aktuális értelmezéseit. A legitimáció első értelmezésváltozata demokrácielméleti jellegű. Ebben az összefüggésben pontosan meg lehet adni egy társadalom demokratikus legitimáltságának kritérumait (szabad választások, alkotmányozottság, hatalommegosztás, stb.). A formális-intézményes-demokráciaelméleti legitimitás-definició pontosan és technikailag is könnyen azonositható módon minősit minden demokratikus társadalmat abból a szempontból, hogy azok bármely aktuális állapota ''valóban'' demokratikus-e. Ugyanigy minősiti természetesen a legitimitás formális-intézményes-demokráciaelméleti fogalma a nem-demokratikus társadalmat is. Magától értetődik, hogy a poszt-szocialista rendszerváltás a formális-intézményes-demokráciaelméleti szempontu legitimitás szempontjából teljesen tiszta képet mutat, a demokratikus legitimitás kritériumainak meg-nem-felelő létező szocialista államrend könnyűnek bizonyult a legitimitás kritériumainak alkalmazásakor (6). A legitimitás formális-intézményes-demokráciaelméleti meghatározása mellett létezik azonban egy társadalmi berendezkedés végrehajtó szférájának pragmatikus-aktuális legitimitása is. Ez a meghatározás jórészt átfedi a ''végrehajtó'' szférát, azaz a végrehajtó szféra ''politikai teljesitménye'' (7) hozzátesz a formális-intézményes-demokráciaelméleti meghatározás mellé egy pragmatikus-aktuális legitimitási dimenziót is. A működő végrehajtó szféra a végrehajtásban a társadalomnak bemutatott politikai teljesitményével erősiti (''igazolja'') vagy gyengiti (''meghazudtolja'', ''kétségbe vonja'') a formális-intézményes-demokráciaelméleti legitimáció érvényét. A formális-intézményes-demokráciaelméleti tipusu legitimáció természetes NORMATIVITÁSSAL rendelkezik, elvei természetes PRIORITÁSOKAT állitanak fel. A pragmatikus-aktuális legitimitás meghatározása jóval nehezebb, hiszen az ilyen legitimitás AUTOPOIETIKUS módon az egyes konkrét politikai lépésekből akkumulálódik, az egyes konfliktusok kezelésének szinvonalából és stilusából tevődik össze. Amig a formális-intézményes-demokráciaelméleti legitimáció bizonyos kritériumok puszta érvényesitését jelenti, a pragmatikus-aktuális legitimáció a pragmatikus-aktuális politikai teljesitményből nő ki. E felosztás nem érintkezik Max Weber alapvető legitimitás-megalapozásával sem. Amig a formális-intézményes-demokráciaelméleti legitimáció a követelményeknek való megfelelés STATIKUS jellegű, addig a pragmatikus-aktuális legitimáció DINAMIKUS jellegű, hiszen a politikai aktusok egymásutánjában realizálódik. Jóllehet a formális-intézményes-demokráciaelméleti, illetve a pragmatikus-aktuális legitimáció valamilyen mértékben minden demokratikus társadalomban konfliktusban vannak egymással (8), e feszültség kezelésére és megoldására a működő demokráciáknak megvannak a maguk intézményes mechanizmusai, amelyek korrigálják a végrehajtó hatalom politikai teljesitményéből az eredeti formális-intézményes-demokráciaelméleti legitimációra háruló negativ következményeket (9). Ilyen mechanizmusai természetesen az uj magyar demokráciának is vannak. A rendszerváltás, mint szinguláris világtörténelmi és világméretű jelenség, azonban a két legitimitás-változat viszonyában uj összefüggéseket jelent, amelyek feltárása kisérletünk első középponti témája. A magyar demokrácia közvetlen előzménye az u.n. ''késő-kádári'' berendezkedésből nőtt ki, ami bonyolult, s az uj demokrácia uj elitjei részéről fel-nem-ismert örökséget hagyott az uj demokráciára. Tézisszerűen összefoglalva: amíg a formális-intézményes-demokráciaelméleti megközelítésből nézve a késői kádárizmus is alapvetően totalitariánus berendezkedés volt, a pragmatikus-aktuális megközelitést alkalmazva ugyanez a politikai berendezkedés már jobb bizonyitványra volt érdemes. A késői kádárizmus egész politikai rendszere rendkivűli érdeklődést mutatott a legitimitás elméleti és gyakorlati problémái iránt, s a maga módján megpróbálta teoretikusan is követni a hetvenes évek második felében a neomarxizmus szellemi összefüggésében kibontakozó vitát a kapitalizmus legitimációjáról (ami, mint dolgozatunk más részében utalunk is rá, korántsem az egyedüli forrása volt a legitimáció-probléma középponti jelentőségének). Mindezeket a felismeréseket összegezve a késői kádárizmus következményekben gazdag döntést hozott, amennyiben belátta, hogy nem tud, de nem is akar változtatni a formális-intézményes-demokráciaelméleti legitimitás koordinátáin, de tud és akar változtatni a pragmatikus-aktuális legitimáció viszonyain. Ezért szisztematikus politikai lépéseket tett a létező szocializmus magyar változata pragmatikus-aktuális legitimálásának utján az effektivitás növelésével, a konfliktuskezelés javitásával, a repressziv tolerancia elvének alkalmazásával, szellemi és más kulturális áramlatoknak a hatalmi miliőben való integrálásával, a politikai döntéshozatal konszenzuális elemeinek kiépitésével. A társadalom és a professzionális elemzők tulnyomó többsége is mindebben csak ''technokrata'' elemeket volt képes felfedezni. A pragmatikus-aktuális legitimáció felé való menetelést a késői Kádár-rendszer tehát egyik kiemelkedő prioritásának tekintette s még azzal is megpróbálkozott, hogy létrehozza a pragmatikus-aktuális legitimitás kvázi-demokráciaelméleti definicióját. A magunk részéről a leghatározottabban ilyen kisérletnek értékeljük a késői kádárizmus utolsó korszakának azt a nyilvánosságra explicit formában soha nem hozott (10) doktrináját, ami megpróbálta az állampolgárok tudtára hozni, hogy mi az a három alapvető tabu, amit nem lehet megingatni (s ezzel, implicite, egyben azt is sugallta, hogy MINDEN MÁS dolog lehetséges). A mi szemünkben ezek a kisérletek a legitimáció pragmatikus-aktuális változatának a formális-intézményes-demokráciaelméleti változata felé (11). Mindezzel, tehát a formális-intézményes, demokráciaelméleti legitimitás HIÁNYÁNAK és a pragmatikus-aktuális legitimitás tudatos HANGSULYOZÁSÁNAK kettősségével (amely, mint emlitettük, az utóbbi legitimitás tudatos eszkalációjához is elvezetett) a késői Kádár-korszak rendkivül bonyolult örökséget hagyott az uj magyar demokráciára. Az örökség komplexitása önmagában természetesen nem menti, de nem is magyarázza, hogy az uj demokrácia első kormánya miért vizsgázott oly gyengén az örökség feldolgozásakor. Mert a legitimitásbeli örökség az uj demokrácia első korszakában látszólag igen egyszerű képletekben jelent meg. Az uj demokrácia 1989-ben, Nagy Imre temetésekor maradéktalanul és egy csapásra delegitimálta a létező szocializmus társadalmi rendjét. Ebből, LÁTSZÓLAG, az következett, hogy ezzel a legitimáció összes problémája megszűnt. Az uj rendszer mindig és minden helyzetben ''legitim'', a régi rendszer mindig és minden helyzetben ''illegitim'' volt. Figyelmen kivűl hagyva most azt a korántsem elhanyagolható problémakört, hogy az uj demokrácia korántsem maradt meg minden esetben a klasszikus demokrácia legitimitásának magától értetődő és evidens keretei között (12), ez a logika megfelelt a valóságnak, természetesen csak akkor, ha a formális-intézményes-demokráciaelméleti értelemben vett legitimitást tartjuk szem előtt. Az, hogy a késői kádárizmus ebből a szempontból jóval bonyolultabb helyzetet teremtett, nem vált világossá az uj politikai elitek előtt. Saját elgondolásaikban mindig a legitimitás ELSŐ változatát tartották szem előtt (a megfelelő mélyreható hiányosságokkal együtt, amelyekre nem tudunk minden vonatkozó összefüggésben kitérni), miközben a legitimitás MÁSODIK változatáról jószerével nem is tudtak semmit. Miközben, az ELSŐ értelemben a régi rendszert semelyik lépése nem tette legitimmé, ugyanez a régi rendszer a szó MÁSODIK értelmében hagyott maga után egy tipusu legitimitási hagyományt, amelyet az uj politikai elitek nem vettek tudomásul és amelynek mércéit nem vették legalábbis az összehasonlitás mércéjéül saját cselekvéseik megtervezésénél. Miközben tehát egy ideig majdhogynem propagandisztikus célokra használták ki az uj rendszer legitimitásbeli fölényét a régivel szemben (a fogalom ELSŐ értelmében, természetesen), a pragmatikus-aktuális legitimáció, a politikai teljesitmény, a társadalommal való kapcsolattartás és más vonatkozásokban a lehető legkorábbi időszakoktól kezdve nemcsak frusztrálták a társadalmat, de rendre előnytelenebbül jöttek ki a ''régi'' rendszerrel való óhatatlan és elkerülhetetlen összehasonliá sokból. Mindennek hatását csak fokozta, hogy az erre vonatkozó sokrétű kritikát ingerülten utasitották el, mely ingerültségben a MÁSODIK tipusu legitimitás kérdéseiben való tökéletes intellektuális tájékozatlanságuk is nagy szerepet játszott (13). A MÁSODIK tipusu legitimitás egész problémája természetesen egyáltalán nemcsak a késői Kádár-korszak erőteljesen kifejlett ilyen tipusu legitimitási törekvéseivel összevetve érdemli figyelmünket. A MÁSODIK tipusu, pragmatikus-aktuális legitimitás a politikai teljesitmény egészének összefüggésében jelenik meg, s a politikai teljesitmény ebben a konkrét kontextusban a demokrácia kibontakoztatását jelentette volna. Pragmatikus-aktuális legitimitást akkor szerzett volna az uj magyar demokrácia első kormányzó elitje, ha igy vezérelt lépéseivel a megjelenő egyes kihivásokat olyan szinvonalon és szellemben oldja meg, amelyek lépésről-lépésre erősitik pragmatikus és aktuális legitimitását. S itt nemcsak az egyes kihivások megoldásának szinvonaláról van szó (amelynek részletes birálata nem lehet e dolgozat feladata), de az egyes kihivások megoldásának demokratikus stilusáról és szellemiségéről. Tézisünk tehát az, hogy az uj magyar demokrácia elitje nem is ismerte fel a poszt-szocialista rendszerváltás lényegi sajátosságaiból következő legitimitásproblematikájának immanens kettősségét, a kihivásokat nem e legitimáció szellemében kivánta megoldani s még az e legitimációra vonatkozó kritikát sem volt képes megérteni. Mindebből olyan következmények is adódtak, amelyek egyre konkrétabb módokon is formálni kezdték a politikai szféra kevésbé absztrakt szintjeit is. Mert miközben a formális-intézményes-demokráciaelméleti legitimációval rendelkező uj politikai establishment a legitimáció abszolut mértékében is VESZITETT a társadalom szemében, olyan csoportok, amelyek a pragmatikus-aktuális legitimáció szempontjából a maguk területén, de társadalmilag relev ns módon, jól szerepeltek, szert tettek a ''vad'' legitimitás bizonyos mértékére. A legitimitás e két értelme tehát aktiv tényezőnek bizonyult a politikai erők megitélésében, s a poszt-szocialista rendszerváltás szinguláris történelmi terében és körülményei között valódi kölcsönhatásra léptek egymással. A ''vad'' legitimitás problémaköre tehát a következő összetevőkből adódik össze: (a) negativ módon csökkenti a formális-intézményes-demokráciaelméleti legitimitás abszolut értékét, amennyiben egy ezen az alapon működő establishment e kiinduló legitimitást nem képes a pragmatikus-aktuális legitimitás napi teljesitményeivel kiegésziteni; (b) elmozdithatja demokratikus viszonyok között is olyan, eredetileg formális-intézményes-demokráciaelméleti módon nem legitimált csoportok legitimitásának abszolut mértékű erősödését, amelyek a pragmatikus-aktuális legitimitás szempontjából nézve társadalmi léptékű eredményeket érnek el; (c) s végül a formális-intézményes-demokráciaelméleti legitimációt képviselő aktuális politikai establishment demokráciaelméletileg kifogásolható lépései elláthatnak olyan csoportokat (részben ''vad'' formális-intézményes-demokráciaelméleti, részben ''vad'' pragmatikus-aktuális) legitimációval, amelyek eredetileg valamilyen okból és valamilyen mértékben ki voltak zárva a legitimáció köréből. Dolgozatunk végén e harmadik esetet kell megvilágitanunk. Az ily módon létrejövő ''vad'' legitimáció ugyanis a pragmatikus-aktuális legitimáció sajátos konkretizációjának is felfogható. A formális-intézményes-demokráciaelméleti legitimáciával rendelkező legitimáció ugyanis akkor ruház fel ''vad'' legitimációval más csoportokat, amikor lépéseit nem a demokrácia kiépitésének és szellemének megfelelően teszi, azaz, ha például saját ellenfeleivel szemben (adott esetben olyan ellenfelekről is lehet szó, akik az összetüzés kezdetén a formális-intézményes-demokráciaelméleti legitimáció tekintetében elmaradtak tőle) nem a feddhetetlen demokrácia eszközeivel jár el. Ekkor sulyosan veszit a pragmatikus-aktuális legitimáció területén, sőt, s ez a ''vad'' legitimáció igazi eredete, ő maga látja el legitimációval az eredetileg abból kizárt csoportokat, illetve erőket. A legitimáció e ''vándorlása'' részben a formális-intézményes-demokráciaelméleti és a pragmatikus-aktuális, részben pedig a formális-intézményes-demokráciaelméleti és a ''vad'' legitimáció formái között természetesen külön errevonatkozó elemzések sorát követelné meg. Annyi azonban már ezen elemzések elvégzélse előtt is bizonyos, hogy valóságos politikai jelentősége a legitimáció ilyen vándorlásának csupán addig van, ameddig a társadalom egésze érzékeny az egyes csoportok, illetve az egyes legitimitás-tipusok különbségeire és az ezekben megmutatkozó ingadozásokra pozitiv, illetve negativ módon reagál. Egy ilyen ponton tulmenően, amikor a társadalom elvesziti az érzékenységét a legitimitás-probléma részletei iránt, a fellépő eltérések veszitenek közvetlen politikai jelentőségükből. A legitimáció formális-intézményes-demokráciaelméleti, illetve pragmatikus-aktuális jelentésrétegeinek megkülönböztetése nagy jelentőségűnek bizonyul a poszt-szocialista rendszerváltás egészének megitélésekor is. Amennyiben a legitimáció formális-intézményes-demokratikus értelmét tekintjük, a poszt-szocialista rendszerváltás valódi forradalom volt, a viszonyok teljes és radikális megváltozása. Ha azonban a pragmatikus-aktuális legitimitás dimenzióit tekintjük, a legitimitás és annak jelentősége a politikai folyamatokban meglehetősen kontinuusnak bizonyult. JEGYZETEK: (1)A nemzetközi politikai és gazdasági folyamatok szélsőségesen nagy sorára gondolhatunk az okok keresésében. De volt ennek az átalakulásnak szűkebben a legitimáció-kérdéskörével összefüggő komponense is. A hetvenes évek közepétől fokozódó mértékben kezdték meg ugyanis az Egyesült Államok, majd a nyugati világ más tagjai is érvényesiteni azt az 1907-ben meghozott politikai doktrinát, ami szerint az Egyesült Államok szemében csak olyan politikai berendezkedés tekinthető legitimnek, amelyik szabadon választott népképviseleten alapul. Magától értetődik, hogy a reális szocializmus vagy a késői kádárizmus ezért is kitüntetett figyelemmel fordult a legitimáció kérdésköre iránt. (2)Némiképpen még meglepőnek is tekinthető, hogy a politikatudományi, a történeti vagy éppen a globális problémákkal foglalkozó tudományok napjainkban milyen kevés érdeklődést mutatnak a világ kettéosztásából származó egykori és jelenlegi strukturális problémák iránt. (3)Mindez nem elvi kételyt fejez ki a szocialisztikus gondolatkör egy későbbi lehetséges társadalmiasulásának irányában, csupán a jelenre vonatkozó empirikus megállapitást fogalmaz meg. (4)Bármelyik releváns politikaelméleti kategória alkalmazásával próbálkozzunk is meg, a poszt-szocialista átalakulásra való alkalmazásuk döntő és nyomatékos fogalmi módosulások nélkül elképzelhetetlen. A poszt-szocialista átalakulás politikai szinvonalának magátólértetődő és természetes birálata, ha arra gondolunk, mily kevéssé tudta ez a politikai szféra éppen a helyzet szingularitásából következő elemeket e szigularitásnak valóban megfelelő módon feldolgozni. A privatizálástól az erkölcsi és anyagi jóvátételi mechanizmusokon át egy sor olyan politikai intézkedéssel találkozhatunk, amelyek már koncipiálásuk idején sem vetettek számot ezekkel a szingularitásokkal. A teoretikus és publicisztikai irodalomban talán Kis János az egyetlen szerző, aki legalább az általános liberális-emberjogi összefüggésekben (abortusz, antiszemitizmus) néhány, a konkrét átmenet helyzetével kapcsolatos szinguláris mozzanat általános politikai elismertetéséért sikra szállt. (5)A ''vad'' legitimitás fogalmát 1991-es publicisztikai irásaiban e sorok szerzője használta először. 6)Itt nemcsak Nagy Imre temetésének TÉNYÉRE szeretnénk utalni, de ezen aktus klasszikus karakterére is, természetesen a legitimitás megvonása szempontjából. A legitimitás problémájának SZOCIOLÓGIAI vetületei szempontjából is kiemelkedő jelentőségű ez a fordulat. (7)A ''politikai teljesitmény'' fogalmának kidolgozatlansága a politikai elmélet nem egy területén okoz zavarokat. Nem utolsósorban éppen a formális-intézményes-demokráciaelméleti legitimáció és a pragmatikus-aktuális legitimáció valóságos viszonyainak feltárását is akadályozza a politikai teljesitmény fogalmának hiányzó megközelitése. (8)E feszültségekre csak utalhatunk. Az egyik oldalon klasszikus példának tekintendő a Watergate-ügy, ahol a formális-intézményes-demokráciaelméleti legitimáció teljesjogu birtokosa nem hogy nem valósitotta meg a maga pragmatikus-aktuális tevékenységében ezen legitimáció alapelveit, de kriminalizálta azokat. A másik oldalon talán a legszemléletesebb azokra a ''médium''-vitákra utalnunk, amelyek a pragmatikus-aktuális aktivitások szintjén naponta relativizálják a formális-intézményes-demokráciaelméleti legitimités elveit. - A két legitimitás egymásmellettélése, feszültségei azonban minden modern társadalom szociális ontológiájának meghatározó vonásai is. (9)E mozzanatokra is csak utalhatunk, hiszen amig a klasszikus és minden azt követő Watergate-ügyben ezek a mechanizmusok könnyűszerrel kezelhetők, addig éppen az előző jegyzetben is példaként felhozott médium-harcok esetében ilyen mechanizmusok a két tipusu legitimáció feszültségeinek feloldására már nem állnak rendelkezésre. (10)E mozzanat rendkivül fontos az akkori politikai helyzet megértésére. A késői Kádár-rendszer ugyanis a szabad pártnapok és más ''személyes'' találkozások során hirdette ki ''hirnökök'' utján, hogy mik azok a tények, amelyeket a társadalomnak nem szabad birálattal illetnie. Mindez a mi szövegösszefüggésünkben azt jelentette, hogy a rendszer EZEKET A TÉNYEKET LESZÁMÍTVA s kétségtelenül paradox módon már önmagát ''voltaképpen'' formális-intézményes-demokráciaelméleti szempontból is legitimnek tekintette. (11)Hozzá kellett ehhez természetesen tennünk, hogy a Kádár-rendszer korai korszakaiban is már némiképpen nagyobb figyelmet forditott a legitimitás kérdéseire, mint akár a klasszikus sztálinizmus, akár a vele kortárs többi létező szocializmus, s egy már a három T-betű is a pragmatikus-aktuális legitimálódás egy korai és kezdetleges változatának tekinthető. Nem érdektelen ebből a szempontból a Peyrefitte-nek a hetvenes évek közepén adott Aczél-interju, amelyben a jeles kulturpolitikus explicit módon állitotta, hogy Magyarországon nincsen cenzura. A legitimitás két változata összjátékának szempontja érdekes megvilágitásba állithatja ezt az attitüdöt. (12)Mint legfeltünőbb és teoretikusan is legtöbbet mondó jelenséget az Antall-Csurka-viszonyt emlitjük. (13)Ismét igazolja dolgozatunk alapvető irányát Antall-nak az a reakciója, amellyel ''Tetszettek volna megnyerni a választásokat''-felkiáltással utasitotta el a pragmatikus-aktuális legitimáció kérdéses mivoltára utaló kritikát. Szemszögünkből nyilvánvaló, hogy Antall itt a legitimáció ELSŐ változatát játssza ki annak MÁSODIK változatával szemben. A taxis-blokád hasonló vetületeire ismét csak utalhatunk. (1995)

További információk: http://andkiss@hu.inter.net www.pointernet.pds.hu/kissendre







Hirdessen itt! A szükséges információkat elolvashatja, ha erre a szövegre kattint.


A fenti dokumentummal kapcsolatos felelősség meghatározása