Kunszt György nemcsak ismert épitész és épitészeti szakiró (talán az "épitészet-esztéta" terminus illene rá legjobban, ha a szellemi folyamatok magyar története valamely titokzatos ok következtében nem akadályozta volna meg e terminus megszületését), de kiemelkedetten tájékozott, rendszeres müveltségü filozófus is, ráadásul olyan, aki számára a filozófia mélyen személyes és döntő terület, sőt, aki a nem tul nagy számu létező, de történetileg megszakitott magyar filozófiai iskolák egyikének legitim és kontinuus folytatója. Megszólalása a Nietzsche-recepció összes lényeges kérdésében ebből a szempontból tehát egy kulturális tradició, egy gondolkodás-szociológiai szerkezet ujjászületésének hangütése. Kunszt Györgytől távol áll az akadémikus filozófia puszta léte fölötti izetlen elménckedés, amelynek 1989 után a filozófia és tágabban az értelmiség oly sok addigi rejtett ellensége engedett szabad folyást, ő is pontosan tudja, hogy pontosan akkor ls kizárólag akkor életképes és történelmi horderejü egy-egy filozófiai korszak vagy filozófiai közeg, ha a filozófia és a gondolkodás lazább formáinak munkáját értelmesen tudja megosztani az akadémiai filozófia és maga a "társadalom", amely igényt tart nemcsak általában az egyes szellemi áramlatokkal való szabad és kritikus kapcsolattartásra, de saját maga is állást foglal a filozófia és müvészet területén arra, hogy saját léthelyzetét vagy akár csak saját véleményét szabadon megfogalmazza. Az, hogy miért jön létre csak igen ritkán az itt felmerülő értelmes munkamegosztás és az annak megfelelő harmónikus viszony az akadémiai gondolkodás (tudomány, stb.) és az alkotó társadalom között, már igen bonyolult további kérdés, amelynek egyes vonatkozásaira azonban még ennek az irásnak a keretei között is vissza fogunk térni.

Kunszt György "Bevezető"-jében felveti a Nietzsche-recepció összes lényeges kérdését. S ha tudatositjuk magunkban, hogy a nietzschei filozófia, a Nietzsche-recepció talán minden más filozófiánál jobban fonódott össze a huszadik századi világtörténelemmel, már sejthetjük is, hogy Kunszt György megszólalásának átfogó mivolta megszólalásra késztet a magyar filozófia e századi történelmének lényegileg összes kérdésében. Kunszt átfogó szembesitésre és szembesülésre hiv fel, amely elől, ugy is mint a Nietzsche-recepció, majd a Nietzsche-értelmezés kérdésében érintett, szives-örömest nem zárkózunk el.

Az "A nagyon jókat mindig nagyon bünteti a történelem"-tétele mindazonáltal Kunszt Györgyre is érvényes. A magyar filozófia ugyanis mára már elmulasztotta e legdifferenciáltabb és legsokrétübb multtal való szembenézés csillagóráját. Természetesen elsődlegesen nem a filozófia tehet erről, hanem a poszt-szocialista átalakulás politikai teljesitményének szinvonala, a magyar társadalom kritikus nagyságrendü konszenzushiánya, az uj helyzet nyerteseinek kis és veszteseinek nagy száma, s általában minden szellemi és értelmiségi diskurzus kritikus leértékelődése. Vajon melyik tudomány engedhetné meg magának az EGÉSZ multtal való korrekt, kritikus és a Kunszt Györgynél sejtetett ivü szembenézést, amikor a globalizáció, s általában a világ, mint intellektuális tartalom viharsebes átalakulásának korában a demokratikus politika nyilt vagy leplezett értelmiségellenessége reálszocialista dimenziókat ölt, amikor egy uj világ uj tartalmai között tájékozódó társadalom mások mellett a filozófiát tekinti annak a tevékenységnek, amire "nincs szükség". Mindezek a mozzanatok csak kiragadott részei annak az egésznek, amit az átalakulás egésze jelent. Minderről természetesen Kunszt György nem hogy nem tehet, de az ő ajánlása lett volna az optimum egyik változazta.

Kunszt György igen helyesen állitja középpontba a magyarországi Nietzsche-recepció kiemelkedő nagyságrendjét. E kiterjedtség (azzal a meghatározó ténnyel kiegészitve, hogy egy a filozófia szempontjából nem a centrumba tartozó ország esetében a recepció sajátos "autenticitás"-ra tesz szert és ezért a "Horatius Noster" analógiájára sajátos, de vitathatatlan és objektiv módon honosodik is) gyakorlatilag mindig is filozófiai Nietzsche-nagyhatalommá tette Magyarországot, amit napjainkban is számosan ismernek és elismernek. Külön balszerencséje a magyar filozófiának, hogy az ország jelentőségét a szabad és dogmához nem kötött Nietzsche-értelmezés terén a kilencvenes évek elején egy jubileumi Nietzsche-konferencia apropójából éppen az a Collegium Budapest nem tudta vagy akarta felismeri (és elismerni), amelynek "anyavállalata", az egykori Nyugat-Berlinben székelő Wissenschaftskolleg egy történelmi korszakon át finanszirozta az uj, s immár nem meghamisitott Nietzsche-összkiadásnak ez egykori NDK felségterületén folytatott munkálatait. (Egyben adalék ez Kunszt György-nek a recepcióhoz füződő reflexióihoz is.) A poszt-lukácsi korszakot szem előtt tartva a hetvenes években 28, a nyolcvanasakban 61, a kilencvenesekben 141 közlemény jelent meg Kunszt Györgynek Laczkó Sándor bibliográfusi munkásságára támaszkodó tanulmányában, ami bizonyosan jóval meghaladja bármely tetszőleges, más filozófusról megjelent közlemények nagyságrendjét. S bizony e szám még nagyobb is lehetne, ha magyar szerzők idegen nyelven publikált Nietzsche-dolgozatait is feltüntetné a bibliográfia (ami egyébként csak egyenesvonaluan növelné Kunszt György megállapitásainak érvényét).

Az uj magyar Nietzsche-recepció "monológikus" természetének tézise még akkori is igaz, ha e sorok szerzőjének 1993-ban megjelent monográfiája kapta alighanem az utóbbi korszak legmélyrehatóbb és a szerzőt leginkább megtisztelő recenziót (Magyar Filozófiai Szemle, 1995/3-4, szerzője Pethő Bertalan), paradox módon a monologikus Nietzsche-recepció tézisének másik legnagyobb cáfolata pedig épp az a tanulmány és szöveggyüjtemény, amit Kunszt György tett le ezennel az asztalra. A sztálinizmus-utáni magyar filozófia "monológikus" karakterének tézise azonban természetesen megfelel a valóságnak s már csak ezért is nagyon fontos. Az e ténnyel együttjáró összes csoportos-szakmai és egyéni hátrány és hiányosság éppoly természetesen megjósolható volt és marad, mint e hátrányok és hiányosságok naponta nagy tömegben beérkező hatalmas "számlái" - stilszerü kifejezés ez egy ennyire eladósodott országban - , mely számlákat nap mint nap szorgosan fizet is mindenki.

Mégis e helyről is határozottan le kell szögezni, hogy a "monológikus pluralizmus" vagy a "pluralista monológizmus" a hetvenes-nyolcvanas években egyedül Magyarországon vált lehetségessé, nem kis mértékben talán éppen az egyes, magukban és maguknak monologizáló szakembereknek a jóvoltából. Egy szélesivü és a "maga idején jövő" szembesülésnek ez lehetett volna éppen a kiinduló pontja. Az éremnek ugyanis ebben az esetben mindkét oldala igaz. A "monologizáló pluralizmus" az oka - többek között - igéretes pályafutások lelassulásának, illetve elközépszerüsödésének, de például a filozófiai szakma jelenkori tudománypolitikai, tudományszociológiai és financiális gyengeségének (ez utóbbin például azt értjük, hogy a filozófusoknak nem hogy nincs gyakorlatuk a valóban eladható team-munkában, jól futtatott kutatási projektumok felépitésében, de a legutóbbi időkig még önveszélyesnek is nevezhető ellenállást is tanusitottak a tudományszervezés ilyen ujabb módszerei ellen). Mindezzel természetesen korántsem meritettük ki a "monológikus pluralizmus"-ból aktuálisan fakadó negativ következmények felsorolását. Az érem másik oldala azonban, mint erre már utaltunk, az, hogy a monológikus "pluralizmus" egy fajta valódi pluralizmust valósitott meg a létező szocializmus második korszakában s ezért jóval közelebb állt egy Ausztria filozófiai életéhez, mint mondjuk a husak-i Csehszlovákiáéhoz. Kunszt Györgynek érdeme (egyben szakmai és társadalmi felelősségérzetének szép példája) a "monológikus pluralizmus"-nak ez a témává emelése. Amit azonban ő egykor és most (joggal) "kevés"-nek talál, az volt a "sok". Mindez természetesen nem menti fel a filozófiát, mint szakmát az alól, hogy önmaga nyilvánitsa "kevés"-nek a tegnapi "sok"-at.

Ugyancsak egyértelmü érdeme Kunszt György tanulmányának, hogy határozottan témává emeli Lukács György életmüvének problémáját, mégpedig legalábbis a jelzések alapján az összes létező sikon. Igy megjelenik Lukács magátólértetődő módon, mint Nietzsche-kritikus, megjelenik viszonya a magyar kulturához és megjelenik, mint a huszadik század egyetemes filozófusa. Mindhárom vetületben találunk uj és kreativ elemeket Kunszt elemzéseiben, mindhárom vetület szükséges lett volna egy ideális filozófiai számvetés ideális ive számára (amit, mint már jeleztük, ebben az ideális formában már nem is tartunk lehetségesnek), mindhárom összefüggésben belemerevedett a magyar filozófia abba a "monológikus pluralizmus"-ba, illetve "pluralista monologizmus"-ba, amelyekről imént már szóltunk.

Ami Lukácsot, mint Nietzsche-kritikust illeti, Kunszt elsöprően negativ véleménye meghatározója felfogásmódjának. E sorok szerzője már egy Kunszt Györgynél számontartott irásában vázlatosan kifejthette véleményét (s hogy van egy ujabb, teljesebb változata is, ezt Kunszt nem tudhatta) Lukács Nietzsche-értelmezéséről, ami érdemben nem különbözik Kunszt György felfogásától (és aminek egyik tézise az, hogy teljes hermeneutikai lehetetlenség az, hogy a fiatalkori filozófiai és esztétikai Nietzsche-kép után az érett Lukács valóban igy lássa Nietzschét). Napjaink perspektivájából legfeljebb mint jelenséget lehet rögziteni azt a helyzetet, hogy ez a kritika olyan deliktum, amit mintegy a szerző elismerése érdekében mintegy el kellene felejtenie vagy más, még ennél is lehetetlenebb módon meg nem történtté tennie, s mivel ez lehetetlen, nyomban kettőssé kell válnia (talán nem csak ezen egy értelmezés mentén) minden Lukács-képnek. Egyrészt létre kell jönnie egy olyannak, amelyben integrálva van AZ ÉSZ TRÓNFOSZTÁSA, másrészt egy olyannak, ahol ugy hallgatnak róla, vagy egy-két eufemizáló megjegyzéssel reagálják le.Van mégis egy olyan eleme Kunszt György e kritikájának, ami maradandó vonásokkal egésziti ki az ÉSZ TRÓNFOSZTÁSÁ-ról eddig ismertté vált értelmezéseket. S ez annak a világos kimondása, hogy ez a mü szinguláris szociológiai szándékokkal rendelkezik. Szemben a marxista filozófiával, amely kritikai elemzésekben és népszerüsitő, a munkásoknak szóló felvilágositó irodalomban testesül meg, az ÉSZ TRÓNFOSZTÁSA annyiban priméren leninista mü, hogy határozottan az értelmiséghez szól: "Mi Lukács jelentősége a marxizmuson belül? Az, hogy nem indirekt uton, a politikai, gazdasági küzdelmen keresztül, hanem relative direkt uton törekszik egy szocialista értelmiség megteremtésére. Marx a proletariátushoz fordult, Lukács az értelmiséghez. Marx a proletariátus anyagi erejével akarta megvalósitani a filozófiát, Lukács az értelmiség megnyerésével akarja véghezvinni a proletárforradalmat. Marx szellemi igényekkel, filozófiával fordult a proletariátushoz, Lukács politikai igényekkel fordul az értelmiséghez" (556 - az eredeti szövegben kiemelve). Nos, Kunszt ezzel AZ ÉSZ TRÓNFOSZTÁSA egyik legfontosabb specifikus vonására mutat rá, hiszen AZ ÉSZ TRÓNFOSZTÁSA
az 1945 utáni történelmi, politikai és filozófiai ujrakezdésben valóban nagy eredményekkel szólitotta meg az értelmiséget (elsősorban az onnan nézett "jövő" értelmiségét), a szó szoros értelmiében kultikus könyv lett, ami nemzedékek életét határozta meg, eljutva ahhoz az "eredmény"-hez, hogy a polgári és a későpolgári kultura egyenes uton vezet Adolf Hitler Harmadik Birodalmába és a sztálinizáló politikai üzenetet hordozó, szerkezeteiben visszafelé hegelizált marxizmus tökéletesen alternativa nélküli filozófiai opció. Kunszt György e megjegyzése éppen ezért rejti magában a további termékeny s valóban előremutató diszkusszió lehetőségét, mert feltárja ezt a valamilyen mértékig köztudott, az elemzésben azonban csak a legritkább esetben helyet kapó rejtett és csakis a világtörténelmi helyzet egészében, a politikai problémákat a végletekig átideologizáló felvetésekben érzékelhető egyszerre nyilt és egyszerre rejtett szociológiai vonatkozást. Kunszt György e gondolatát nem a kötet "Bevezetés"-e, de a Függelékként közölt "Feldult megjegyzések Lukács György Nietzsche-képéről" cimü szöveg tartalmazza. A magunk részéről a "feldult" jelző alkalmazását is igen lényeges momentumnak tartjuk, hiszen Kunszt "feldultsága" olyan reakciónak állit emléket, amely bizonyosan elfogta AZ ÉSZ TRÓNFOSZTÁSÁ-nak legtöbb olvasóját, anélkül, hogy azt kritikailag termékennyé tudták vagy akarták volna tenni.

Fontos területre lép Kunszt György azzal is, hogy felveti: "AZ ÉSZ TRÓNFOSZTÁSA...Nietzsche-fejezete alapján azt kell mondanunk, hogy Lukács...a korábbi magyar Nietzsche-recepciót EGYSZERÜEN SEMMIRE SEM értékelte, hiszen ebben a fejezetben egyetlen-egy magyar gondolkodóról vagy költőről sem tesz emlitést" (18). A kérdés annál is indokoltabb, mert maga a fiatal Lukács számos szálon maga is része volt ennek a magyarországi Nietzsche-recepciónak (ami maga is természetesen mélyen egyidejü európai folyamatokkal korrespondált). A kérdést Kunszt sem az elemi szolidaritás vagy a hitvita szintén ragadja meg, azaz, hogy milyen "kötelessége" lett volna Lukácsnak AZ ÉSZ TRÓNFOSZTÁSÁ-ban az egyébként tulnyomó részben radikális, sőt forradalmi szellemi tartalmakat generáló magyar Nietzsche-recepciót figyelembe venni. A századelő magyar, de a (Lukács által ugyancsak jók ismert) pozitiv nyugati Nietzsche-recepciója része volt Lukács kioltott korábbi személyiségének, ugyhogy totalizálóan homogenizáló Nietzsche-képének már nem voltak pszichológiai akadályai. Kunszt György ugyanakkor ismét helyesen forditja meg az eddig elsősorban Lukács személye köré összpontositott kérdésfeltevést és joggal figyel most a magyar gondolkodásra, mint nagy vesztesre, hiszen Lukács "nyomban leblokkolja azoknak a szálaknak a kézbevételét, amelyek a magyar gondolkodást, költészetet direkt módon az európaihoz kötik" (18). S bizony nehéz volna találni Európában másik filozófiai kulturát, amelyik annyira meg lenne győződve a maga jelentéktelenségéről, hogy e hagyományokat mégcsak elmélyültebb tanulmányozásra sem méltatja, s amelynek nem egy vezető képviselője nem utolsó sorban AZ ÉSZ TRÓNFOSZTÁSÁ-ban megcsillantott "egyetemes" és "nemzetközi" dimenziók büvöletében "iagazán" ugy gondolja, hogy magyar filozófiával csak olyanok akarnak foglalkozni, akik a filozófia más területein nem érnének el eredményeket. Kunszt tehát a vesztes oldalról teszi fel ezeket a kérdéseket, amihez a magunk részéről az ezzel foglalkozó kutatások hiányait is szóvá tehetjük. Ha ugyanis valóban nagy münek tartjuk AZ EMBER TRAGÉDIÁ-ját és Lukács valóban nem látott benne különösebb értéket, akkor nem Madách vagy Lukács "mellé" kellene felsorakoznunk, de magát ezt a véleményt kellene feltárnunk (ugy gondoljuk, hogy nemzedéki és más okokból Lukács érzéketlen volt az "emancipáció" tágabb filozófia és társadalmi problematikájára, ő a valósághoz - minden polihisztori tudás és filozófiai kultura ellenére elsősorban "egzisztenciális" hullámhosszokon közeledett, s ezért nem fedezte fel a magyar irodalom alapvetően emcipativ, illetve a "haladás" és az "emancipáció" sokrétü viszonyát tematizáló érdemeit - mi más ugyanis AZ EMBER TRAGÉDIÁJA, mint a nembeli emancipáció és a történelmi haladás kettős, de mindenkor csak egymásra vonatkoztatott bemutatása? Pontosan az emancipáció és az individualizáció mozzanatai azok, amelyek alapján Kunszt György koncepciójának és szöveggyüjteményének rejtetten középponti alakja, Schmitt Jenő Henrik igazán releváns lesz. Schmitt ugyanis, mindmáig hiányosan elemzett gondolkodása ugyanis a civilizatórikus nagyságrendü individualizálódás, az egyén mindaddig ismeretlen igényü emancipáció mérlegére teszi a kort és annak intézményeit, kiemelve és sokak által nehezen követhetően kizárólagossá téve ezeket a mozanatokat a Nietzsche-értelmezésben is. Schmitt valóságos hatását Kunszt nem egy helyen kicsit leértékeli (igy 24), a magyar századelő ezt a hatást sokkal szélesebb körben, hogy ugy mondjuk, egészen Szabó Ervinig mutatja. Érdekes adalék ehhez továbbá, hogy a rendszerváltás korszakában fiatal társadalomkutatók Schmitt-konferenciát rendeztek és Schmitt-irásokat adtak ki, ezzel előre érzékelve és érzékeltetve az emancipativ individualizmus és a reálpolitika későbbi, de már akkor és előre látható konfliktusait.

Ugy érezzük, Kunszt György nem Lukács valódi érdemei ellen lép fel, amikor igazságot akar szolgáltatni vélt vagy valóságos, szándékos vagy vétlen áldozatainak. Közülük Nietzsche már megkezdte recepciójának uj, meghatározó korszakát. A NIETZSCHE-TÁR bizonyithatja, hogy ebben is van része a magyar filozófia korábbi és jelenlegi korszakainak. A Lukács-probléma egészével pedig természetesen a magyar filozófisa egészének kell számit vetnie. E számvetés esélyei nem tünnek kedvezőtlennek, hiszen a "monologizáló pluralizmus" vagy a "pluralista monologizálás" e számvetés számos elemét már előkészitette.

(NIETZSCHE-TÁR. Szemelvények a magyar Nietzsche-irodalomból. Válogatta és szerkesztette Kőszegi Lajos. Társszerkesztő Kunszt György és Laczkó Sándor. Veszprém, 1996. Comitatus - Pannon Panteon.)