FÜLEP, NIETZSCHE ÉS A HUSZADIK SZÁZAD

KISS Endre

Fülep Lajos monografikus bevezetője saját Nietzsche-fordítása, a Tragédia születése magyar változata elé, az Ady-utáni magyar szellemi élet filozófiai kiteljesedésének egyik monumentális műve. Lukács A lélek és a formák-ja, Zalai Béla filozófiai rendszerező tanulmányai mellett Fülep Nietzsche-pályaképe az akkori magyar gondolkodásnak részben még mindig európai csatlakozásokat kereső, részben azonban már a szó legszebb értelmében önkifejező, saját mondanivalót artikulált munkája. Messzire vezet, ha ezt a három törekvést most, mint egy lehetséges magyar filozófia három egymással rokon irányzatát próbálnánk leírni. Pedig nemcsak további elismernivalót, de még további megismernivalót is bőségesen találhatnánk e három életmű egymásra vonatkoztatott, és egyben saját koruk legnagyobb kérdéseivel szembesített vizsgálatában. Mindhárman egy új, dinamikus filozófiai kultúra legnagyobb és – ahogy ez nem lehet másként – a szó legszorosabb értelmében legaktuálisabb problémáira keresték a maguk nagyon is nagyigényű, az eredetiségre is igényt tartó válaszát. Zalai a filozófiai területek rendszerezésével ugyanúgy a magyar filozófiai kultúra egyik égető kérdését oldja meg, mint a fiatal Lukács, aki a filozófiai kérdésfeltevés nem egyszerűen korszerű, de a kor léptékével mérve egyenesen hipermodern egzisztenciális dimenzióinak megalapozására tesz kísérletet, igaz, ezek a törekvései ekkoriban egy egzisztenciális érdeklődésű művészetkritikán át érvényesültek s így csak némileg közvetettebben mutathatók fel. Ha Fülepnek a Zalai-féle „rendszerezés”-hez, ill. a lukácsi „egzisztenciális dimenzió”-hoz hasonlóan alapvető, s egyben az akkori magyar filozófia szempontjából döntő kérdésére kérdezünk rá, megtalálhatjuk azt a kultúra fogalmának értelmezésében, mely nemcsak azonosította Nietzschében a maga ősét, de a jelen számára is szinte égetően aktuális töltéssel rendelkezett: „A kultúra mendenekelőtt a művészi stílusnak egysége egy nép valamennyi életmegnyilvánulásában”. (465.)

Korábbi tanulmányunk összegezését ezért most is érvényesnek tarthatjuk: „Nyilvánvaló…, hogy Fülep kultúra- és vallásteremtő (bár a tudomány, a történelem, a kultúra, a művészet és a stílus anyagán és fogalmain átszűrt) messianizmusa a másik Messiást becsüli igazán Nietzschében”. (A világnézet kora. Nietzsche abszolutumokat relativizáló hatása a századelőn. Budapest, 1982. 189.) A legdöntőbb kérdés tehát a modern magyar kultúra egészének lehetősége a modern világ feltételei között. Ezt fejezi ki a nietzschei kultúr-messianizmust leíró következő részlet is: „Mindnyájunknak vannak kötelességeink, új kötelességeink a jövővel szemben, de ezek nem a magányos ember kötelességei, mert az ember hatalmas közösségbe tartozik; ezt a közösséget nem külső formák és törvények, hanem egy alapgondolat tartja össze, a kultúráé…” (170-471. Kiemelés Fülepnél: K.E.)

Fülep Nietzschéje, noha a magyar századelő számos törekvését olvasztja egységes egésszé, s vezető gondolata ugyanúgy rendkívül aktuális, mint Zalai „rendszerezése” vagy a fiatal Lukács „egzisztenciális” kérdésfeltevéséé, közvetlenül Nietzsche-ábrázolása okán is legalább két szempontból magaslik ki kora írásosságából. Az első az, hogy teljes Nietzsche-ábrázolást nyújt. Bármily különösen hangozzék is, az első összefoglaló Nietzsche-értelmezésének csak a harmincas években születnek meg (Heidegger, Jaspers, s genezisüket tekintve Löwith, Kaufmann).

A Nietzsche-értelmezés története mindaddig éppen töredékességével, az értelmezési szempontok közül sokszor teljesen önkényesen történő választásokkal tűnik ki. Olyannyira így van ez, hogy lassan el is halványul az az igény, hogy egy-egy Nietzsche-értelmezés mind az életmű extenzív-kronologikus egészére, mind pedig tárgyi-tartalmi összetevőinek teljességére kiterjedjen. Ez a tendencia egészen a harmincas évekig maradéktalanul határozta meg a Nietzsche-irodalmat. Az okok igen szerteágazóak voltak. Szerepelt közöttük Nietzsche váratlan, a szó zsurnalisztikus értelmében is szenzációs világhíre; az első értelmezések meghatározó jelentősége (Brandes kultúrkritikailag értelmezett „arisztokratikus radikalizmus”-címkéje mágikus erővel nyomta bélyegét a Nietzsche-olvasatok fő irányára egyidőben): az a tény, hogy az egész életmű (a hamisításokról most nem beszélve) a Nietzsche-értelmezések genezisének idején alig volt olvasható. Nagy jelentőséget tulajdoníthatunk a katedrafilozófia elutasító, értetlen magatartásának is, ami a megközelítések fő irányait nem ritkán a fél-filozófiai vagy egyenesen a filozófián kívüli területekre terelte, illusztrálja ezt Julius Zeitler Nietzsches Aesthetik (1903) c. munkájának bevezető gondolata, amely a mű megszületését azzal indokolja, hogy az eddigi Nietzsche-recepció kizárólag a moralista Nietzschét méltatta figyelemre. S ha belegondolunk abba, hogy e két dimenzión kívül is hány megközelítési lehetőség adódik még, világossá válhat, milyen értéket is jelent valójában Fölep minden lényeges összetevőre kitérő, mégis egységes, kiegyensúlyozott pályaképe. Nem kívánjuk más teljesítmények kritikájával a Fülepét emelni, de a Nietzsche-recepció egyes területekre, vagy ami ezzel majdnem teljesen egyenértékű, a filozófus pályájának egyes szakszaira való korlátozódása meghatározónak bizonyult. Peter Pütz hitelesen rendszerezte a Nietzsche-recepciónak ezt az egyes részproblémákra, ill. részterületekre korlátozó valóságos menetét: a hetvenes években a „filológia” állt természetes módon a Nietzschére irányuló érdeklődés középpontjában, ezt – hosszú hallgatás után – a kilencvenes években az individuum, az individualizmus (kiegészítve az erkölcs, ill. az átértékelés problémaköreivel), majd a század legelején egy rövid, de annál intenzívebb érdeklődés követte Nietzsche betegsége (s egyáltalán alkotás és betegség) iránt, s ezt váltja föl az új, modern kultúra integratív tematikája, amely már hierarchikusan rendszerezi is az addigi fő mozzanatokat. Elsősorban a világháború kataklizmái nyomán ugyanilyen összefoglaló motívum lesz az új ember stb. (Friedrich Nietzsche, Stuttgart, 1985. 7.) Leszámítva minden ilyen áttekintés szükségszerű leegyszerűsítéseit, Pütz összegezése korrekt és hajlékony, s végeredménye ismét Fülep egységes, mind az egyes problémaköröket, mind pedig a filozófus egyes korszakait egyenletesen, egymásra vonatkoztatva elemző monografikus pályaképének kivételes mivoltára utalhat.

Fülep máig magával ragadó természetességgel érzi elengedhetetlennek, hogy Nietzsche akárcsak egy fiatalkorú művének bevezetéséhez is teljes pályaképet mellékeljen. Persze nemcsak a teljesség puszta igénye és ténye késztet elismerésre, de az értelmezés színvonala is. Fülep teljes interpretációja a harmincas évek nagy összegezéseit előlegezi, sok tekintetben még azoknál is megalapozottabb. Nehéz elhárítani a gondolatot: ha Fülep monográfiája a tizes évek élején németül megjelenik, kedvező fogadtatása esetén a Nietzsche-recepció nem egy tévútja elkerülhető lehetett volna. Fülep egyrészt nagyon sok döntő összefüggésben eleve kitűnően érti Nietzschét. A hangsúly itt a „sok”-on van, hiszen ha e döntő pontok közük egy értelmezés a kritikus küszöbnél kevesebbet képes belátni, tarthatatlansága hamar nyilvánvalóvá lesz. De a fő összefüggések e nagyságrendileg reprezentatív megjelenítése a belső fejlődéstörténeti, tartalmi logika rekonstruálásához is vezet: „A Geburt der Tragödie-ig változatos, de szerves és egységes fejlődés vitte Nietzschét…”, írja Fülep. („Nietzsche”. In: A művészet forradalmától a nagy forradalomig. Cikkek, tanulmányok II. kötet, Budapest, 1974., 448.) E „szerves és egységes” fejlődés az, amit nemcsak felismer a filozófiai monográfus, de a valóságos nehézségeket megszégyenítő áttekinthetőséggel ki is mutat. A pályakép bravúrja éppen itt keresendő, a szellemi életfolyamat, mint folyamat megrajzolásában. Nemcsak azt láttatja ugyanis, hogy melyik korszakban milyen elemek milyen tartalmakban egyesültek, de meg tudja mutatni azt is, hogy melyik vezető felismerés mit változtat az egész elgondoláson, melyik vezető elem helyére melyik új elem kerül, mi mivel áll korrelációban e fejlődés során és mivel nem, mit von maga után és mit nem.

De a terjedelmében és ennek kihatásaiban, a fejlődés folyamat dinamikáját tekintve egyedülálló kiinduló megértés még mindig nem magyarázza teljes mértékben egy ilyen egységes Nietzsche-kép keletkezését. Fülep legnagyobb képessége az volt, hogy egymástól látszólag vagy valóságosan oly távol álló területeket, mint klasszika-filológia és vallás, művészet és erkölcs ugyanúgy kölcsönös összefüggéseikben volt képes feldolgozni, mint maga Nietzsche; s így a kor átlagát messze meghaladó kiinduló feltételek birtokában kezdhette meg elemző munkáját. Azt a kettősséget említenénk elsőként, ami talán a legtöbb problémát okozta Nietzsche megértésében: Fülep azon két egymással szembenállónak érzékelt terület iránt is egyaránt érzékeny, mint a nietzschei személyiség-idealizmus (az átértékelés, a kereszténységkritika, az erkölcs, az új ember egész kérdésköre tartozik ide), illetve a nietzschei művészetfelfogás (beleértve a kultúrkritikát). Fülep mind az esztétika, mind az etika szférájában virtuózan mozog, s így a maga teljességében szemlélheti az összetett nietzschei kérdésfeltevéseket, hiszen korántsem mindennapos dolog, hogy egy moralista tökéletes esztéta is legyen: ez mind Nietzschére, mind Fülepre nézve igaz. Hasonló a helyzet a vallással is, mind önmagában, mind pedig más objektivációkkal való kapcsolatában (etika, esztétika, stb.). Nagyon kevés értelmezésben válik ennyire nyilvánvalóvá (és középpontivá) az, hogy a nietzschei filozófia egyik legfontosabb önmeghatározási pontja éppen a kétezer év kereszténysége után szellemi-emberi univerzum hatalmas kérdése, hogy Nietzsche sok tekintetben először teszi e kétezer évet egységes kritikai reflexió tárgyává. Az olyan szinte definíciószerű megfogalmazások, mint a következő a nietzschei Übermensch-ről: „Az isten antropomorfizálása? Nem – az ember teomorfizálása” – tanusíthatják Fülep értelmezésének e mélységeit is.

Az alapvető filozófiai objektivációkban (etika, esztétika, vallás, mint látni fogjuk, épp a szűkebb értelmű filozófia sorolható ide legkevésbé) való nem mindennapi jártassága nemcsak azt eredményezi, hogy az egységes nietzschei pályakép összes összetevője mintegy magától értetődő természetességgel jelenik meg, de azt is, hogy nagyszerű hatásfokkal képes a rendkívül bonyolult nietzschei filozófiai gesztusokat a maguk valóságában megragadni. Ismét nem kívánjuk Fülep inkább rejtőzködő, mint mindenáron mindenestül a nyilvánosság elé nyomuló filozófiájának érdemeit más teljesítmények kritikájával megemelni, amikor arra kell emlékeztetnünk, hogy e valóságos nietzschei filozófiai gesztusok értelmezésében a Nietzsche-recepció egésze még mind a mai napig is sok kívánnivalót hagy maga után. S itt nem arról van szó elsősorban, hogy sok gesztust nem vesznek észre, nem azonosítanak, s ezért nem is értenek meg. Sokkal nagyobb s persze negatív hatása van a gesztusok leegyszerűsítő, s igen gyakran téves azonosításának. Fülep Nietzsche-képének aranyfedezete éppen a fontos gesztusoknak az erőlködés nyomaitól teljesen mentes felmutatása. Nem okoz nehézséget számára a nietzschei tudománykritika és egyidejű tudományosság gesztusa, a morál fundamentális pozitivista kritikájának, ill. az új morális céltételezése egyidejűségének gesztusa, a nietzschei filozófiai személyesség, egzisztenciális dimenzió, ill. e személyesség általánosságának kettőssége, a rombolás és építés egyidejűségének gesztusa stb. a filozófiai magatartás olyan új és kétségkívül rendkívül bonyolult lehetőségei ezek, melyek az erre kevésbé érzékeny filozófia történetírás előtt a legtöbb esetben a szó konkrét értelmében láthatatlanok maradtak.

Fülep az alapvető gesztusok azonosításában gyakorlatilag nem követ el hibát, az ezekre épített értelmezésnek természetszerűleg nagyszerű esélyei támadnak. Az alapvető, ismerjük el, igen bonyolult filozófiai gesztusok biztos kézzel való megragadása teszi azután lehetővé azt is, hogy olyan közelségbe kerül Nietzschéhez, mint emberhez is, amely párját ritkítja. A következő jellemzések ízelítőt adhatnak ebből az intimitásból: „Hajlékony, ruganyos fiatal természete mégsem esett béklyójába ennek vagy amannak az ideálnak, mindig kereste az utat kifelé, a szabadulás útjait…” (499.); vagy: „Szünetlen dolgozó rosta ez az ember, akinek még a legszűrtebb, legfinomabb, legkényesebb gondolatok is darabosak voltak, minden gondolatszemet föl tudott még nyesni, oldani, hogy nincsen-e benne valami kivetnivaló, a mások és a maga lelkiállapotát ízekre tudta szedni, az életbevágó és legfinomabb kezet kívánó operációkat végre merte hajtani.” (500.) Egyáltalán Fülep felfogása mai fogalmainkat is szem előtt tartva, mérhetetlenül „komplex” és „interdiszciplináris” (ha szép, homogén nyelvezete el is fedi ezt.) Olyan tulajdonságok ezek, amelyek csak a legutóbbi években kezdenek polgárjogot nyerni a Nietzsche-kutatásban. Fülep tehát nemcsak egyformán érzékeny a nietzschei életmű esztétikai-kultúrkritika, ill. erkölcsi- valláskritika-átértékelő dimenziójára, de ezek egymásba fonódó komplexumaira, időbeli együttes elmozdulásaira is. Műve a nemzetközi összehasonlítás minden normáját fényesen kiálló vállalkozás, nyelvi formájának könnyedsége és tisztasága pedig mintha egyenesen arra törekedett volna, hogy eltüntesse az ehhez elengedhetetlen gigantikus erőfeszítéseket. Ez az elsősorban a Nyugat esszéstílusán iskolázott új magyar elméleti nyelv éppen a legsikerültebb művekben mintha félre akarná vezetni olvasóját: Fülep kristálytiszta szövegének olvasása során kevesen gondolnánk arra, hogy a nietzschei filozófiai értelmezése milyen nehézségeket rejt, amelyek jó része a mai napig sem tekinthető megoldottnak.

Egy, igaz, noha nem jelentéktelen összefüggésben tekinthető szemünkben csak meghaladottnak ez a lassan háromnegyedévszázados pályakép. A hatvanas és hetvenes évek kutatásai alapján az egészen fiatal Nietzsche filozófiájára nézve új tények és velük egy lehetséges új értelmezés körvonalai jelentek meg. Ez azt jelenti, hogy a fiatal Nietzsche gondolatvilága jobban az ötvenes-hatvanas évek genuin filozófiai problematikájából nő ki, mint ezt Fülep feltételezhette. Feltehető ily módon, hogy van (rekonstruálható) a fiatal Nietzschének egy összefoglaló filozófiai alapkoncepciója, ami minden korszakában a megfelelő módosulásokkal együtt releváns tovább él. Minden olyan esetben, amikor Fülep az egyes nietzschei periódusok fő kérdéseiről beszél, ezek kijelölése a filozófiai alapkoncepció nem-ismeretében hiányosnak mondható. Így a fülepi ábrázolás eltolódik, ami nem azt jelenti, hogy a fő kérdések kijelölése helytelen lett volna, csak – az alapvető és filozófiai koncepció hiányában nem mondható teljesnek. Ezt a fiatalkori filozófiai koncepciót kell összefüggésbe hozni a fülepi periodizáció fő tartalmával, s akkor kutatásai ma is minden nehézség nélkül használhatóak a tudomány számára.

Published:

Fülep, Nietzsche és a huszadik század. in: Tudományos ülésszak Fülep Lajos születésének századik évfordulójóra. Pécs, 1986. Szerkesztette Németh Lajos. 17-20.