Kiss Endre főoldal   Magyar filozófia






Tartalomjegyzék Ein Ungar macht den Wolffianismus in Ungarn einheimisch Endre Ady Utolsó lap

Lakatos Imre

Szerző: Lee Congdon

Csécsy elutasította az erõszakot mint a politikai célok megvalósításának eszközét, s a Radikális Pártot 1945 márciusában a nem marxista, de meggyõzõdéses szocialisták pártjaként alapította meg (vö. Varga 1975: 9899). Tudván, hogy egy elsõsorban értelmiségiekbõl álló párt nem sok eséllyel indul a választásokon, azt remélte, hogy legalább kiadványaikkal, a hetente megjelenõ Haladással, és az elméletibb jellegû Huszadik Századdal befolyásolhatják a közvéleményt. Mivel Jászi szerkesztette az 1900 és 1919 között meghatározó politikai és szociológiai folyóiratot, az eredeti Huszadik Századot, Csécsy felkérte Jászit, hogy közöljön valamilyen írást az újraélesztett lapban.




Bûn és büntetlenség
Az ismeretlen Lakatos Imre*

Lee Congdon**

Az 1956-os forradalom után Magyarországot elhagyó értelmiségiek közül a különc filozófus, Lakatos Imre vált leginkább elismertté. Nagyszerû tanári pályafutása a London School of Economics and Political Science-ben 1960-ban kezdõdött, négy évvel Angliába érkezése után, és egy évvel cambridge-i doktorátusi címének megszerzése elõtt. Egykori kollégája, John Watkins visszaemlékezése szerint “Lakatos elõadása mindig nagy esemény volt, a terem zsúfolásig megtelt, a hangulat vibrált, és idõrõl idõre felhangzó nevetés töltötte be a teret” (Watkins 1979: 402).

Mivel Lakatos sok idõt töltött az elõadásaira való készüléssel, a disszertációjának kiadásához szükséges módosításokat csak késõbb végezte el, 1963–1964-ben azonban Proofs and Refutations (“Bizonyítások és cáfolatok”) címen engedélyezte részletek megjelenését a The British Journal for the Philosophy of Science-ben.1 E meghatározó írás címe és érvelése sok tekintetben magán viselte Lakatos LSE-beli kollégájának, Karl Poppernek2 a hatását. Lakatos tulajdonképpen azt kívánta bebizonyítani, hogy Popper “fallibilizmusa” – az az állítása, miszerint a helyesen értelmezett tudomány tévedékeny, és emiatt folyamatos módosításnak van kitéve – igaz a matematikára is, így a dogmatizmus nem tekintheti a tudományt egy tágabb értelemben vett episztemológiai bizonyosság alapjának.

Lakatos számára a dogmatizmus kétségbevonása nem tisztán tudományos gyakorlat volt, hiszen fiatal korában maga is lelkét adta a földi paradicsomot ígérõ kommunista dogmáért. Csak azután szegült szembe a politikai fanatizmussal, miután rádöbbent, hogy a kommunista Magyarország, melynek létrehozásában maga is részt vett, inkább pokolnak, semmint mennyországnak bizonyult. Igaz, matematika- és a tudományfilozófusként közvetett módon próbálkozott fölvállalt küldetésének beteljesítésével, ez azonban részben annak a fölismerésének köszönhetõ, hogy “a politikai ideológiák és a tudományos elméletek között föllelhetõ analógiák sokkal messzebb vezetnek, mint azt általában gondolnánk” (Lakatos 1976: 49. lábjegyzet). Ennek megfelelõen, egy megalapozott tudományos elmélet talán józanabb politikai ideológiához vezetne. E küldetés, valamint az általa eredményezett rövid, de figyelemre méltó pályafutás hátterében húzódó történet maga is egy tanmese – ezt azonban Lakatos maga inkább nem mesélte el.

A démonikus forradalmár

Lakatos Imre 1922. november 9-én született Debrecenben (nem Budapesten tehát, ahogy az tévesen a Magyar Életrajzi Lexikonban található). Eredeti családneve Lipsitz volt. Apja, Jakob “rabbik, bankárok és tudósok leszármazottja” (Lipsitz 1971), foglalkozása szerint borkereskedõ, elhagyta a családi otthont. Amint azt egy ismerõse késõbb megjegyezte “ez traumát okozott Imrének”3 (Balázs 1997). Segítségre szorulván, anyjával együtt a fiú anyai nagybátyjához költöztek. A fiatal Lipsitz Imre 1944-ben szerzett diplomát a debreceni egyetemen, ahol matematikát, fizikát és filozófiát tanult. Rövid ideig érdekelte a cionizmus4 és a marxizmus is. Marxista önképzõkört is szervezett. Ekkorra már – az osztályharc iránti közös elkötelezettség alapján5 – eljegyezte magát Révész Évával. Zsidóként – annak ellenére, hogy kikeresztelkedett, és fölvette a “legmagyarabb vallást”, a kálvinizmust – tudta, hogy élete veszélyben van. Anyja, nagyanyja és nagybátyja Auschwitzban pusztultak el (vö. Vajda és Vajda 1992). Apja életben maradt.

Révész és Lakatos szerencséjére, marxizmus tanáruk, Vajda Gábor ismert biztonságos házakat Nagyváradon, illetve annak közelében. Mint tudjuk, Nagyváradot a németek a második bécsi döntés keretében csatolták Magyarországhoz 1940-ben. Révész a városban lakott egy családdal, míg Lakatos Csatári Dániel, a késõbbi történész otthonában lakott egy közeli faluban. Lakatos egy elvtársa bátyjának papírjaival közlekedett, akit egy újabb marxista önképzõkörbõl ismert. Ezt az önképzõkört Lakatos már azzal a szilárd meggyõzõdéssel szervezte meg, hogy a marxizmus az egyetlen igaz tudomány a társadalmi jelenségek tanulmányozására, és a kommunizmus az antiszemita nácizmus halálos ellensége (vö. Vajda 1980). Minden adat arra utal, hogy Lakatos nem vett részt a fegyveres ellenállásban. Távol tartotta magát a nyíltan mûködõ kommunista párttól – ezt Robotos Imre is megerõsítette. Legjobb gyermekkori barátja, Vajda Gábor elbeszélése szerint Lakatos kimondottan konfliktusba került Molnár Zoltánnal, aki szerette volna, ha valamilyen konkrét akcióban is részt vesz a csoport. Lakatos álláspontja az volt, hogy a jövõre kell felkészülni. “Azt hitte, hogy a társadalmi fejlõdés következõ szakaszában az antiszemitizmus mint probléma megszûnik, nem lesz többé kérdés” – emlékezett vissza Márkus István szociológus, röviddel a halála elõtt (Márkus 1997).

Izsák Éva halála

A legtöbb visszaemlékezés szerint Lakatos Imre mindenek elõtt a tizenkilenc éves Izsák Éva 1944-es öngyilkosságában játszott szerepe miatt kárhoztatható. Izsák Éva, a fiatal zsidó lány az illegális Kommunista Párt tevékenységében vett részt Szatmáron. Itt ismerte meg Nádler Bélát. Nádler attól félt, hogy Évát letartóztatják és gettóba zárják, ezért azt javasolta a lánynak, hogy menjen Nagyváradra, és ott próbáljon elrejtõzni. Éva 1944 áprilisában érkezett oda egy nem zsidó barátnõ, Ari Mária papírjaival. Csatlakozott az ottani marxista önképzõkörhöz, melynek többek között Lakatos, Révész, Csatári, Rácz Zoltán, Wetternek Ödön, (a Nyuszinak hívott) Soós Levente és Weisz Alfonz is tagja volt. Mint mindenki más, Izsák Éva is Lakatos és Révész bûvöletébe esett.

Annak ellenére, hogy hû elvtárs volt, Izsák jelenléte problémát jelentett a csoport számára. Úgy tûnt, nincs biztonságos hely a számára, és az õ letartóztatása a többieket is bajba sodorhatta. Eleinte Nádlernél lakott, de hamarosan Weisz Alfonz rokonaihoz költözött. Májustól augusztusig a Wetternek család otthonában lakott, annak ellenére, hogy Wetternek apja a Volksbund tagja volt. Augusztusban szerelmével, Weisz Alfonzzal a fiú nagybátyjához költöztek. Ám miután a nagybácsi nyilas volt, állandóan a fejük fölött lebegett a leleplezõdés veszélye.

Hová tudna elbújni? – ez a kérdés foglalkoztatta a csoport többi tagját. Lakatos azt a megoldást javasolta, hogy Izsáknak öngyilkosságot kell elkövetnie.6 A rémült lány megpróbálta rávenni, hogy találjanak valami más megoldást, ám Lakatos hajthatatlan maradt. Szavazásra tette föl a kérdést. Mindenki, még Weisz is egyetértett a tervvel. Izsák Évához fordulva Lakatos elõadást tartott arról, hogy a helyes elméletet felismerése után mindig át kell fordítani a gyakorlatba.

Azt az ötletet, hogy egy fiatal és elkötelezett kommunistának “objektív okok” miatt kell meghalnia, Lakatos valószínûleg Alekszandr Taraszov-Rogyionov Csokoládé címû regényébõl vette, amely mind rá, mind a debreceni kör többi tagjára nagy hatást gyakorolt (vö. Magosh 1994: 148; Szász 1985: 16; Vajda 1997). A történet a polgárháború idején játszódik Szovjet-Oroszországban, és Alekszej Zugyinról, a Cseka helyi szervezetének fõnökérõl szól. A fanatikus kommunista Zugyinnak – szexuális vonzalomtól indíttatva – megesik a szíve egy prostituálttá vált balerinán, és felveszi titkárnõnek. Nem tudja, hogy a nõ korábbi szeretõinek egyike egy brit kém. A nõ – Zugyin, vagy inkább hatalma által megigézve – megpróbálja elcsábítani a Cseka-fõnököt, és csábítási terve részeként feleségének selyemharisnyát, gyerekeinek pedig csokoládét ajándékoz. Olyan idõkben, mikor tömegek éheznek, és a rendszer élethalálharcot vív, az efféle luxuscikkek rossz fényt vethetnek a pártvezetésre, állapítja meg a párt testülete, és Zugyint hamarosan õrizetbe veszik.

Az ügyében eljárók, noha elégedetten nyugtázzák, hogy Zugyint nem lehetett megvesztegetni, és mindvégig hû maradt a szervezethez, halálra ítélik. A polgárháború kritikus ponthoz érkezett, és amint azt az egyik megbízott megállapítja, “Minden munkást haladéktalanul ki kell küldeni a frontra. És pontosan »ezért«, és nem »egyébért«, Zugyint agyonlövetjük” (Taraszov-Rogyionov 1989[1930]: 180). Zugyin – átlátva a párt érvelésének logikáját – maga is elfogadja a döntést, szükségesnek és igazságosnak tekinti azt.7

Izsák Éva, Zugyinhoz hasonlóan elfogadta a halálos ítéletet, és Soós Levente kíséretében azonnal Debrecenbe utazott, mert ítélethozói attól tartottak, hogy ha holttestét Nagyváradon találják meg, fényképe megjelenhet az újságokban, és ennek alapján valaki rájuk szabadíthatja a rendõrséget. Debrecenben aztán kimentek az erdõbe, és kiválasztottak egy félreesõ helyet, Soós pedig odaadta a ciánoldatot Izsák Évának. Õ megitta a halálos folyadékot, és hamarosan meghalt.8 Ettõl fogva Révész Éva hordta a lány télikabátját.

A fenti bemutatásból egy rendkívüli adottságokkal rendelkezõ, de megszállott értelmiségi képe sejlik fel, egy Dosztojevszkij-regénybe illõ jellem. Lakatos “Mindent kiszámított, mindenkit eszköznek tekintett” – emlékszik vissza Márkus István. Lukácsy Sándor irodalomtörténész szerint “démoni jellemû értelmiségiként nyert azonnal elismerést”. Mérei Ferenc özvegyének jellemzése szerint “ördögien okos, egy zseni” volt. Mihályi Gábor “diktatórikus hajlamáról” beszélt, Köpeczi Béla pedig “fanatikus kommunistának”nevezte, “aki meg volt gyõzõdve arról, hogy a cél szentesíti az eszközt” (Márkus 1989; Lukácsy 1992; Mérei 1992; Mihályi 1992; Köpeczi 1992). A fiatal Lakatos ismerõsei szerint gyakran elõfordult, hogy a vita hevében olyasvalakit idézett, akirõl biztosan tudta, hogy tekintélyét vitapartnere is elismeri. Majd késõbb bizalmasan tudtára adta másoknak, hogy maga eszelte ki a meggyõzõ érvet. Méreiné elmondása szerint nem habozott Szabó Árpád professzor papírkosarában kutatni “esetleges kompromittáló jegyzetek” után.9

A pártpolitikus

Amikor 1945 tavaszán a Vörös Hadsereg fölszabadította Budapestet, Lakatos belépett a Kommunista Pártba, és a fõvárosba költözött. A kommunista párt néhány száz fõt számlált a háború után. Minden emberre szükség volt. Lakatos vitathatatlanul éles eszû, vitaképes és elkötelezett kommunista volt. Túl ezen azonban bizonyára segítette gyors elõmenetelét, hogy felesége nagybátyja, Révész Géza a párt információs osztályát vezette, és a minisztériumokban és más pártokban elhelyezett besúgók jelentései az õ asztalára kerültek.

Budapesten Lakatos a Lukács György köré szervezõdõ csoporthoz csatlakozott. Olvasta Lukács mûveit, beleértve a Történelem és osztálytudatot (Lukács 1971[1923]) is.10 Lakatos új tagot is verbuvált a közösségbe, az irodalomtörténész Király István személyében. “Túl sok a zsidó a pártban”, érvelt Lakatos (Király 1989), és sikeresen rábeszélte Királyt, hogy csatlakozzék a párthoz 1945-ben. Ekkoriban Lakatos Imre, Lázár György (Lám Leó), Szigeti József és Király István sok idõt töltött együtt; Szabolcsi Miklós emlékezete szerint rendszeresen találkoztak a budai Majestic Szállóban (Szabolcsi 1997).

Az idõ tájt, amikor Lakatos aktívan részt vett a kör mûködésében, Lukács hivatalos pártpolitikusnak volt tekinthetõ. Elképzelése szerint Magyarországon a “népi demokráciát” kellett volt megteremteni, a jövõbeli proletárdiktatúra elõkészítéseképpen. Egy ilyen demokrácia túllépne egy tisztán “formális demokrácia” határain, amely a szabad választások ellenére tömegektõl tagadja meg a valódi hatalmat. Lukács a népi demokráciát azonosnak tekintette a munkás-paraszt diktatúrával, amelynek szükségességét az 1920-as évek végén írt Blum-tézisekben fejti ki. Bármily ellentmondásosnak tûnik is, akkoriban úgy tartotta, hogy a proletariátusnak és a parasztságnak harcot kellene folytatnia a burzsoázia ellen, hogy beteljesítse annak jakobinus célkitûzéseit. Ez azért vált szükségessé, mert a burzsoázia elárulta jobbik önmagát, megadta magát a reakciónak és végül a fasizmusnak.

Annak tudatában, hogy a párt a parasztságot képviselõ magyar népiek baloldali csoportjával, nem pedig az urbánus liberálisokkal kíván szövetségre lépni, Lakatos Lukács nézeteit hangoztatta egy Csécsy Imre könyvrõl írt ismertetõjében. Csécsy Imre a két világháború közötti idõszak baloldali liberális folyóiratának, a Századunknak volt a szerkesztõje, és a századfordulós reformnemzedék meghatározó alakjának, Jászi Oszkárnak elkötelezett követõje. Lakatos szerint Csécsy, azáltal, hogy Jászi burzsoá (vagy citoyen) radikalizmusát pártolja, nem ismeri föl, hogy egy valóban progresszív burzsoázia csak úgy teljesítheti be történelmi feladatát, a népi demokrácia létrehozását, ha elismeri a munkásosztály meghatározó szerepét.

Lakatos szerint Csécsy képtelen volt megérteni, hogy a népi demokrácia, miként a jakobinusok annak idején, csupán azért fordulna erõszakhoz, hogy örökre véget vessen annak. Ahhoz, hogy Csécsy (a Lukács által csodált) Thomas Mannhoz hasonlóan legyõzze a politikai demokráciának a gazdasági demokráciába való átfordításával kapcsolatos félelmét, arra lett volna szükség, “hogy a Szovjetunióban ne sötétség délbent lásson, hanem a citoyen nagy diadalát, az igazi emberi szabadság hajnalhasadását, a béke és demokrácia támaszát” (Lakatos 1946a).11

Csécsy elutasította az erõszakot mint a politikai célok megvalósításának eszközét, s a Radikális Pártot 1945 márciusában a nem marxista, de meggyõzõdéses szocialisták pártjaként alapította meg (vö. Varga 1975: 98–99). Tudván, hogy egy elsõsorban értelmiségiekbõl álló párt nem sok eséllyel indul a választásokon, azt remélte, hogy legalább kiadványaikkal, a hetente megjelenõ Haladással, és az elméletibb jellegû Huszadik Századdal befolyásolhatják a közvéleményt. Mivel Jászi szerkesztette az 1900 és 1919 között meghatározó politikai és szociológiai folyóiratot, az eredeti Huszadik Századot, Csécsy felkérte Jászit, hogy közöljön valamilyen írást az újraélesztett lapban.

Jászi esszéje a “Huszadik Század: akkor és most” címet viselte, és szerzõje gondosan ügyelt arra, hogy ne tegyen semmiféle kritikai megjegyzést a Szovjetunióval kapcsolatban. Mindazonáltal elutasította a materialista világnézetet, és az atomkorszakban a valláson alapuló morális értékrendszer döntõ fontosságát hangsúlyozta (Litván és Varga 1982: 453–458). Az írás nagy vitát kavart magyar értelmiségi körökben, különösen a kommunista értelmiségiek körében. Gimes Miklós, az 1956-os forradalom áldozata, a párt lapjában, a Szabad Népben támadta Jászit és a Huszadik Századot, Lakatos pedig a Forumban közölt elméleti bírálatot.

Lakatos ismét hangot adott annak a meggyõzõdésének, hogy egy “szilárd” polgári átalakulás csak a munkásság és a parasztság egyesülése mellett, azok vezetésével valósítható meg, s ez egy olyan tény, írta Lakatos, melyrõl a Huszadik Század körének tagjai szeretnek megfeledkezni. Ez volt az oka annak is, hogy a burzsoázia képtelen volt szembeszegülni a fasizmussal, amit Lakatos, a pártideológiához alkalmazkodva, a burzsoáziának a felemelkedõ munkásság féken tartására irányuló elszánt próbálkozásaként jellemzett. Nemzeti szinten a munkásosztályt, nemzetközi szinten pedig a Szovjetuniót tekintette a fasizmus elleni harc vezetõjének (Lakatos 1947a: 316–318). Lakatos ugyanezen eszmei bûn elkövetésével vádolta Jászit is. Érvelését azzal támasztotta alá, hogy Jászi, cikkében óvatosságra int a régi és az új dogmák iránt. “Magyarul, [írja Lakatos] harc a reakció és a bolsevizmus ellen.” A párt 1949-ben határozott úgy, hogy betiltja a Huszadik Századot és a Radikális Pártot.

Ekkorra azonban Lakatos már eltávolodott Lukácstól, részben azért, mert nem tartotta elég harcosnak, de azért is, mert szembekerült Szigetivel, a mester akkori legkitûnõbb tanítványával. A nézeteltérés inkább személyes jellegû volt, mint elméleti. Lakatos Imre és Révész Éva házassága, korábbi kapcsolatukhoz hasonlóan, sok konfliktussal volt megterhelve. Még házasságkötésük évében, 1947-ben elváltak, s Révész Éva hozzáment Szigetihez (Vajda 1997; Szigeti 1997). Lakatos soha nem heverte ki teljesen, hogy elhagyták. Balázs Tiborné szerint, akinek Lakatos kitartóan udvarolt, “ez egy nagyon csúnya ügy volt. Révész és Szigeti hosszú idõn keresztül hazudtak neki, úgy érezte, elárulták, azt hiszem, a válás nagyon megviselte, sokáig semmi másról nem beszélt” (Balázs 1997). Ez magyarázza a nõkhöz való késõbbi cinikus viszonyát, és azt is, hogy sietve csatlakozott a Lukácsot nyíltan támadó Király Istvánhoz. “Az Opera Kávéházban 1947 végén megszerveztük a Valóság címû folyóirat körének találkozóját, s vitába szálltunk [Lakatos, Szabó Árpád és én] Lukács ideológiájával” (Király 1981: 7; lásd még Szerdahelyi 1988: 210–211).

A csoport “bûne” az volt, hogy megtámadták Lukácsot, mielõtt a Párt ezt megengedte volna. Szóbeli megrovást kaptak Kállai Gyulától, aki a kultúráért felelõs funkcionárius volt. Királytól eltérõen azonban Lakatost hidegen hagyták az irodalmi kérdések.

Az Eötvös-kollégium szétverése

1947–1948-ban a párt megbízásából az Eötvös-kollégium tönkretételének szentelte idejét. A kollégium nem csak nyíltan vallott elitizmusa miatt vált a kommunisták céltáblájává, hanem azért is, mert hagyományos szellemi szabadsága miatt nem vált volna saját akaratából a politikai nevelés intézményévé. Erre a célra alkalmasabb volt a kevésbé nagy hagyományú Gyõrffy Kollégium. Ez utóbbit 1940-ben alapították, hallgatói köre többnyire parasztszármazású volt. Az illegális kommunista párttal szoros kapcsolatban lévõ baloldali diákok egy szilárd csoportja a kezdetektõl fogva döntõ befolyással rendelkezett (Hegedüs 1988: 46). Hegedüs András korábbi aktivista elmondása alapján “Volt egy kommunista mag, eléggé militáns, megjelenési formájában erõszakos, amely bizonyos mértékig – meg kell mondani – terrorizálta a kollégium tagságát” (Hegedüs 1989: 47). A Kollégiumnak a német megszállás ideje alatt be kellett zárnia, de a háború után újraindult, és a politikai káderképzés intézményévé vált.

Ahogy a kommunista párt a háború után elhatározta, hogy megsemmisíti elsõ számú ellenfelét, a Kisgazdapártot, úgy elhatározta azt is, hogy bezáratja a Gyõrffy Kollégium legfõbb riválisát, az Eötvös-kollégiumot. A Párt vezetése Lakatosra bízta a felforgatás feladatát, aki ezt írta a Valóságban: “a marxisták munkaterülete eddig a munkásotthonokra korlátozódott, most robbanásszerûen kiterjedt az egész országra, és így az egyetemekre, a tudományos intézetekre” (Lakatos 1946b). Mivel mind a Közoktatásügyi Minisztériumban, mind a Pártközpontban felsõoktatási ügyekkel foglalkozott, a legmegfelelõbb személy volt az Eötvös-kollégiumban már régebb óta szervezõdõ kommunista “frakció” vezetésére. Révai József, a párt kulturális döntéshozója, nyomást gyakorolt Keresztury Dezsõre, aki 1945 óta töltötte be a kollégium igazgatói posztját, hogy Lakatos kutatói ösztöndíjat kapjon. “A kommunista párt rám erõltette õt [Lakatost], mikor jelentkezett a kollégiumba” (Keresztury 1992).

Keresztury figyelmeztette Lakatost, hogy a többi diák sokkal fiatalabb nála, de ezzel nem sikerült elkedvetleníteni. Határozott kommunistaként nem szándékozta visszavonni jelentkezését, végül Keresztury, érezve a rá nehezedõ nyomást, felülkerekedett ellenszenvén. A kocka ezzel el volt vetve: “Lakatos Imre megjelenése lett a kollégium végének kezdete. Pontosabban a romlás jelképe volt õ; nála nagyobb hatalmak eszköze” (Keresztury 1989: 67).

Lakatost a kollégium tagjai “Mefisztónak” vagy “sompolygó farkasnak” nevezték (Fodor 1991: 186, 343). Hiú reményeket táplálva aziránt, hogy a baj elkerülhetõ, Keresztury igyekezett a kommunistákat Magyarország háború utáni történelmének jogos és tiszteletre méltó szereplõiként kezelni. Nem habozott például a két nagy hatású elõadót, Lukácsot és Révait meghívni a kollégiumba. Hajlandó volt arra is, hogy több politikai kurzust illesszen a tanmenetbe, de természetesen nem annyit, amennyit Révai akart, aki a szocializmus építése érdekében a “kemény demokraták” kinevelését tekintette a magyar felsõoktatási intézmények feladatának, amint az a Gyõrffy Kollégiumban és a frissen (1946) alakult Népi Kollégiumok Országos Szövetségének (NÉKOSZ) keretei között történt (Keresztury 1989: 79).

Keresztury az Eötvös-kollégium igazgatójaként és közoktatásügyi miniszterként egyaránt békülékeny gesztusokat tett. Ezeket Lakatos és a kommunisták a gyöngeség jelének tartották. Ezért felkészültek kampányuk elindítására. A Valóság 1947. februári számában jelent meg Lakatos “Eötvös Collegium – Gyõrffy Kollégium (Az Eötvös Collegium a mérlegen)” baljóslatú címet viselõ írása, melyben sajnálatát fejezte ki az Eötvös és a Gyõrffy-kollégium közötti “baráti együttmûködés” hiánya miatt, és egyértelmûen az elõbbit hibáztatta a helyzetért. Nézetei szerint a fõ akadályt az Eötvös-kollégium apolitikus hagyománya okozta. Lakatos szerint ez ellenséges elszigetelõdéshez vezetett az Eötvös-kollégium tagjainak körében. Híres “kritikai szellemük” nem késztette õket cselekvésre Magyarország függetlenségének megõrzése érdekében. Lakatos ezt nem tartotta meglepõnek, hiszen a túlnyomórészt polgári hallgatóság számára a kritikai szellem a feudális arisztokrácia elleni osztályharc eszköze volt, és nemigen volt alkalmas a fasiszták ellen, akik tulajdonképpen a munkásosztály polgári ellenségei voltak (Lakatos 1947b: 280–291).

A korabeli Eötvös-kollégium kevéssé látszott tudomásul venni az éppen folyamatban lévõ politikai és társadalmi változásokat, állította Lakatos. Reakciós tagjai gyanakvással tekintettek a népi demokráciára, és nem vették figyelembe, hogy az irodalom és a mûvészetek helyett a társadalom- és természettudományok kerültek az érdeklõdés középpontjába. Sajnálatos – vélte Lakatos –, hogy még mindig elefántcsonttornyuk magányába zárkóznak, miközben “az ifjúság élcsapata utat talál a demokrácia felé, a közéleti tevékenység felé” (Lakatos 1947b: 296). Ezen élcsapat tagjai, természetesen, reménykedve tekintettek a Gyõrffy Kollégiumra, amely a polgári eszméktõl független, munkás- és parasztszármazású értelmiség nevelésének intézménye volt. Még mindig nincs késõ az Eötvös-kollégium számára a történelmi nevelési feladatban való együttmûködéshez, állította Lakatos, de a kollégium napjai meg voltak számlálva.

Lakatos nem hagyott kétséget afelõl, hogy az Eötvös-kollégium politikai irányváltásának legfõbb akadálya Keresztury Dezsõ volt, aki a konzervatív liberálisokat, mint Széchenyi és Deák Ferenc tartotta a nemzet hõseinek, és ezzel összhangban, nem ismerte el, hogy a politikai radikálisok, mint Kossuth Lajos, Petõfi Sándor és Ady Endre sokkal nagyobb áldozatokat hoztak. Egy ilyen igazgatótól nem várható, hogy az Eötvös-kollégiumot a “népi demokrácia bástyájává” alakítsa, vonta le a konzekvenciákat Lakatos. S ha Keresztury Dezsõben nincs annyi készség a változtatásra, mint néhány elõdjében volt, nagy a valószínûsége annak, hogy õ lesz a kollégium utolsó igazgatója (Lakatos 1947b: 311).

Vádlója iránt érzett ellenszenve és növekvõ személyes aggodalmai miatt Keresztury nem válaszolt Lakatos cikkére. Ezt az Eötvös-kollégisták egy csoportja tette meg helyette, akik maguk is a kommunista frakció tagjai voltak. Naiv módon, külön-külön igyekeztek cáfolni Lakatos minden egyes vádpontját. Egyszerûen nem igaz, írták védekezésképpen, hogy az Eötvös-kollégisták nem tettek semmit Magyarország szabadságáért. Diákok és a kari oktatók egyaránt csatlakoztak az ellenállási mozgalomhoz, néhányan még fegyveres harcot is folytattak a németek ellen. Nem igaz, hogy Keresztury a népi demokrácia ellen agitált, vagy lealacsonyította volna Ady érdemeit. Továbbá, a kollégium a közelmúltban indított újabb társadalomtudományi témájú kurzusokat. A diákok befejezésképpen azt írták, hogy teljesen tisztában vannak azzal, hogy a kor a változások kora, és hogy egy új társadalom van kialakulóban. Az õ feladatuk az, hogy a társadalmi valóságot, elõdeikhez hasonlóan, “a tudás szeretetével, a haladás irányában, a nép számára” ragadják meg (Eötvös Collegium Ifjúsága 1947).

A kollégisták balszerencséjére a vita nem az eszmék, hanem a hatalom szintjén zajlott, a hatalom pedig 1948-ra már olyan emberek kezében volt, mint Lakatos és Révai. Õk mindketten olyan nyomást gyakoroltak Kereszturyra, hogy az reményvesztetten lemondott posztjáról. Utóda a sokkal alkalmazkodóbb Lutter Tibor lett, aki az ÁVH tolmácsa volt a Standard-perben (Lakatos egyébként róla is készített jelentéseket [vö. Vajda 1997]). Az ÁVH készített egy háttértanulmányt róla a megbízás elõtt. Ebben Lutter meglehetõsen negatív figuraként jelent meg. A Lutter-periódus alatt a kollégium számos “munkáskádert” vett föl. Olyan is elõfordulhatott már, hogy egy salgótarjáni bányászcsaládból származó ifjú lefasisztázza Lator Lászlót, mert versei nem a munkásokról szóltak. Keresztury lemondásának egyébként ekkor már nem volt különösebb jelentõsége, mert nem sokkal késõbb, 1950-ben Révai feloszlatta a kollégiumot is és a NÉKOSZ-t is, ez utóbbit azzal az indokkal, hogy titoistává vált. Keresztury soha nem bocsátott meg Lakatosnak. “Felforgatta a kollégiumot, és elérte, hogy becsukják kapuit” – mondta (Keresztury 1992).12

Az internálás

Lakatos 1947-ben doktorált. Tevékenységének jutalmaként pedig tanulmányi ösztöndíjat kapott Moszkvába, hogy az elméleti fizika területén folytassa tanulmányait. Lukácsy Sándor elmondása szerint Lakatos Moszkvában sem hagyott fel módszereivel (Lukácsy1992). Itt egy román kommunista beárulta Izsák Éva halálának elõidézésében játszott szerepe miatt. Ezért a szovjet rendõrség õrizetbe vette. Lakatos azzal magyarázta rövid letartóztatását, hogy bizonyos “kellemetlen kérdéseket” vetett fel (vö. Vajda és Vajda 1992; Szabó 1992), de a Párt Központi Ellenõrzési Bizottságának hivatalos dokumentumai szerint “sötét múltja és helytelen viselkedése”13 miatt rendelték haza 1949 augusztusában.14

Budapesten még több megrázkódtatás várt Lakatosra; 1950. április 20-án a Központi Ellenõrzési Bizottság kizárta a pártból. Még azon az éjjelen õrizetbe vette az ÁVH, azzal az indokkal, hogy Lakatos “államellenes politikai tevékenységet folytat”15 (Maier 1956: 24). Legalábbis ez is egy lehetséges megfogalmazás volt. Rákosi Mátyás miniszterelnöki államtitkára, Lázár György (Lám Leó) egy alkalommal más okot jelölt meg a Lukács-tanítvány Heller Ágnesnek. Heller visszaemlékezése szerint Lázár és Lakatos “biztosra vették, hogy Révai imperialista ügynök, és akarattal térít félre bizonyos ügyeket, ezért Révai leleplezésén dolgoztak” (Heller 1997). De nem tisztán saját kezdeményezésük volt mindez. Valamikor 1953 végén vagy 1954 elején Lakatos elmondta Király Istvánnak, hogy “lett volna egy Révai-per [Révai sógora, Gács László akkor már le volt tartóztatva], és õ [Lakatos] lett volna a koronatanú. Megvolt a forgatókönyv és ebben az õ szerepe. Õ azt hitte, hogy ez a párt érdeke. Õ akkor ezt elfogadta” (Király 1989).

Ez szinte biztosan igaz. Tudvalevõ volt, hogy Lakatos és Révai heves vitákat folytattak egymással,16 és határozott jelek utalnak arra, hogy Lakatos segített Rudas Lászlónak anyagot gyûjteni Lukács ellen, az úgynevezett Lukács-vitára való elõkészületek idején.17 Mindezek mellett rendelkezésre áll még a Mérei Ferenc baráti köréhez tartozó Zsámboki Zoltán visszaemlékezése is, melybõl kiderül, hogy Lakatos szovjetunióbeli tartózkodása alatt “gyûjtötte Révai József különféle elhajlásainak a bizonyítékait (például kimásolta Révai írásainak ellentmondásos nézetekrõl tanúskodó bekezdéseit, melyek a folyton változó hivatalos pártirányzat követése nyomán jöttek létre). Végül jelentõs anyagot halmozott föl. Magyarországra visszatérvén, egy szovjet tisztet kért meg a gépen, hogy hozza át iratait a vámon, amit az meg is tett neki. Ezt követõen összeállította az anyagot, és jelentést írt a pártközpontnak »Révai bûnei«18 címmel” (Zsámboki 1987–1988). Végül azonban soha nem volt Révai-per.19

Lakatost majdnem két hónapig az Andrássy út 60-ban tartották fogva a hatóságok (hat hetet töltött magánzárkában), majd 1950. június 30-án Kistarcsára, késõbb pedig Recskre vitték.20 A recski tábor mintegy 1300 foglyot tudott befogadni, a foglyokat kõbányában és útépítéseken dolgoztatták. Azok, akik nem teljesítették az elõírt normát, csak fél adag ételt kaptak, némi pótkávét, fél adag, levesnek nevezett sós lét és kenyeret, ezt egészítették ki bogarakkal, gombákkal és gyökerekkel (Bándy 1996: 3). A foglyok ki voltak szolgáltatva az õrszemélyzet brutalitásának. Lakatos apját rendkívül felzaklatta fiának késõbbi beszámolója a táborbeli életrõl. 1957-ben, angol nyelvû levelében így ír Ausztráliából: “Kedves Imre, fogságod négy évének története mély hatást tett rám. A bánásmód alapján úgy tûnik, hogy valóban meg akartak ölni. Álmomban sem gondoltam volna azokra a szörnyû kegyetlenségekre, melyeket el kellett szenvedned” (Lipsitz 1957).21

Mindezek ellenére a táborlakók életben akartak maradni, és megpróbáltak megõrizni valamit a normális életvitelükbõl.22 Lakatos feltehetõen a rögtönzött elõadások egyikén sem vett rész, egy rabtársa tanúsága szerint “távol tartotta magát az emberektõl” (Pártay 1992). Az azonban bizonyos, hogy próbálta megõrizni szellemi frissességét, például felajánlotta fogolytársának, Jónás Pálnak, hogy héberre tanítja (Jónás 1996).23 Mindenesetre Recsken maradt 1953-ig, a tábor bezárásáig, amely Sztálin halála és Nagy Imre miniszterelnökké választása után következett be, kormánydöntésre. A Nagy Imre személyéhez kötõdõ “új irányvonalnak” köszönhetõen Lakatost szabadlábra helyezték,24 és visszaköltözhetett Budapestre, bár munka nélkül nem voltak fényes kilátásai.25

Vajda Gábor és felesége, Lakatos közeli barátai elmondták, hogy Lakatos egyszer “bevallotta nekünk, hogy tájékoztatta az ÁVH-t kapcsolatairól”. Igaz, azt is hozzátették, hogy “az érintettek közül senkit nem tartóztattak le. Nem tudjuk, mit mondhatott az ÁVH-nak, de nem lehetett semmi leleplezõ, mert akkor letartóztatták vagy beidézték volna õket” (Vajda és Vajda 1992). A Vajda házaspár nem tudott arról, hogy Lakatos 1956-ban bevallotta volna Mérei Ferencnek, hogy az õ ügyeirõl is készített jelentéseket. Vajdáék azt is elmondták, hogy “mintegy fél éven keresztül még mindig igazolni próbálta a párt vonalát és saját internálását is, azzal érvelve, hogy »a pártnak biztosan jó oka volt arra, hogy azt tegye, amit tett«, annak ellenére, hogy mindvégig ártatlannak tartotta saját magát. Aztán megváltozott” (Vajda és Vajda 1992).

1956 és elõzményei

A Nagy Imre nevével fémjelzett új korszak kezdetén Lakatos gyakran folytatott hosszú beszélgetéseket régi barátjával, Gimes Miklóssal, aki Nagy Imre táborához kötõdött. 1954-ben Rényi Alfréd matematikus kutatói és fordítói állást biztosított számára a Magyar Tudományos Akadémia Matematikai Kutatóintézetében. A kutatóintézet könyvtárában hozzájutott olyan könyvekhez, melyek be voltak tiltva, egyebek mellett Karl Popper mûveihez, melyek egy nem marxista, mégis tudományos politikai nézetet tártak fel elõtte (vö. “Professor Imre Lakatos”. In The Times, 1974. február 6., 16. oldal).

Lakatost szoros barátság fûzte Gimeshez. Molnár Miklós visszaemlékezése szerint “Mindketten rendkívül okosak voltak, ez kötötte össze kettejüket. Gimes nagyon más volt, bármilyen, a nagyváradi ügyhöz hasonló dolog elképzelhetetlen lett volna róla, de a filozófiai elmélet apró részleteirõl végtelen hosszan, szõrszálhasogató módon tudtak vitatkozni – olyanok voltak, mint a Talmud-értelmezõk” (Molnár 1997).

Mivel Lakatos kezdte a dolgokat újragondolni, élénk érdeklõdést mutatott a Petõfi Kör iránt, mely a Dolgozók Ifjúsági Szövetsége (DISZ) égisze alatt szervezõdött 1954-ben. A Kör rendezett néhány kulturális vitát 1954-ben, ezek azonban nem váltottak ki különösebb érdeklõdést. De a Szovjetunió Kommunista Pártjának XX. kongresszusa, amelyen Hruscsov leleplezte Sztálint, felszabadította a “fiatal pesti értelmiség mozgalmát” (Hegedûs B. 1989: 23). És valóban, míg korábban csak egy maroknyi embert vonzott a Kör, ezután százakat, sõt ezreket is. 1956 elején a Petõfi Kör fontos gazdasági és történelmi vitákat szervezett. Ezeket júniusban A huszadik kongresszus és a marxista filozófia kérdései címet viselõ vita követte, melyen részt vett Lukács György is, aki 1949 óta gyakorlatilag nem jelenhetett meg a közéletben.

Bármilyen fontos volt is a filozófiai vita, jelentõsége elhalványult az irodalommal és a sajtóval foglalkozó, 1956. június 27-én tartott vita mellett. Ezen az estén több mint hatezer ember zsúfolódott be a Néphadsereg Tisztiházának impozáns, Váci utcai kétemeletes épületébe, hogy meghallgathassa az estre tervezett tizennyolc elõadást. Az egyiket Lukács György barátja, Déry Tibor tartotta, aki élesen bírálta a sztálini kultúrpolitikát (Déry 1989: 132–137). Annak ellenére, hogy Déry és a többi elõadó is kizárólag marxista terminológiát használt, a viták nyílt kihívást jelentettek Rákosi és a többi sztálinista számára.

Mire október elején sor került az oktatás és a tanárképzés kérdéseivel foglalkozó vitára, a szovjetek már eltávolították Rákosit a hatalomból, és Gerõ Ernõ került a helyére. A Petõfi Kör október eleji összejövetelén Lakatos felszabadult szellemiségrõl tanúskodó szenvedélyes beszédet mondott. Sajnálatos dolog, jelentette ki bátran, hogy az ország könyvtárainak polgári irodalmat tartalmazó zárolt anyagai egyre gyarapodnak. Példaként elmondta, hogy a Tudományos Akadémia Könyvtárában talált egy könyvet, mely Joseph McCarthy szenátor kommunistaellenes “boszorkányüldözésérõl” szólt. De nem tudta kikölcsönözni a könyvet, kiderült, hogy nem lehetett kiadni, “mert szerzõi […] nem kommunisták és minden 15–20. oldalon fenntartással élnek a kommunizmussal szemben” (Hegedûs és Rainer 1992: 36).

Nem ez volt a komoly tudományos oktatás egyetlen akadálya a kommunista Magyarországon. A sztálinizmus évei alatt a tények tiszteletben tartását “burzsoá objektivizmusnak” bélyegezték, érvelt Lakatos. Ezért, míg az olyan sarlatánok, mint T. D. Liszenko minden elismerést megkaptak, addig “a század legnagyobb tudósait a burzsoázia lakájainak nevezték az ész szektás trónfosztói”. Mi több, “egyes tekintélyes tudományos iskolákat és ágakat, mint a genetikát, kibernetikát, ekonometrikát, matematikai logikát, matematikai statisztikát burzsoá tudományoknak minõsítettek” (Hegedûs és Rainer 1992: 36–37). Lakatos, az Eötvös-kollégium egykori sírásója örömmel fogadta a kollégium tervezett újraindítását, de amellett érvelt, hogy az értelmetlen lenne a független gondolkodás mint a kételkedés tudományos módszerének rehabilitálása és az eltérõ vélemények tiszteletben tartása nélkül.

Alig egy hónappal Petõfi Köri beszéde után kitört a forradalom. Lakatos a felkelõk pártjára állt. Október 30-án õ is részt vett az újonnan alakult Magyar Tudományos Akadémia Nemzeti Bizottságának nevében kibocsátott nyilatkozat megfogalmazásában.26 November 25-én, három héttel azután, hogy szovjet tankok özönlötték el Budapest utcáit, Lakatos és felesége, Pap Éva, az asszony családjával együtt külföldre szökött. Ennek oka elsõsorban [Lakatos] sógorának, Gábornak november 1-jén elkövetett öngyilkossága volt (Lakatos 1956b). (Pap Gábor egyetemi hallgató, a Petõfi Kör aktivistája szembekerült két korábbi ismerõsével, akiket egyszer följelentett a rendõrségen.) Lakatosnak komoly fenntartásai voltak a távozással kapcsolatban (Pap 1996), nem kis mértékben azért, mert 1956. július 27-én értesítést kapott a Belügyminisztériumtól, amely igazolta internálásának jogtalanságát, és biztosította, hogy a továbbiakban nem vetik alá hátrányos megkülönböztetésnek.27 Mindenesetre, az országhatár átlépése után a család Bécsbe ment, majd 1957 elsõ napjaiban Cambridge-be költöztek, ahol Lakatos Rockefeller-ösztöndíjasként kezdhette meg doktori tanulmányait R. B. Braithwaite és T. J. Smiley vezetésével.

“A nyitott társadalom Zsdanovja”28

Angliai tartózkodásának elsõ tíz évében Lakatos távol tartotta magát a nyilvános politizálástól, csak hampsteadi szomszédjával, a marxizmus terén szaktekintélynek számító George Lichtheimmal folytatott kedélyes beszélgetéseket. Az 1960-as évek végén, a diáklázadások idején az LSE-ben azonban fölismerte, hogy “még mindig izgatta a politika” (Lakatos 1968). A zavargások tetõpontján annyira feldühödött, hogy nyílt levelet írt az LSE igazgatójának, Walter Adamsnek. Levelében egy olyan javaslat ellen szállt vitába, mely a diákoknak nagyobb beleszólást biztosított volna az egyetemi politikába. Egy ilyen kezdeményezés – írta – sértené az egyetemi autonómia alapvetõ elvét, amely szerint az egyetemi politika kizárólag a professzorok felelõssége volt.

A világ olyan részérõl származom, ahol ezt az elvet soha nem tartották maradéktalanul tiszteletben, ahol az elmúlt 30–40 évben az autonómia elve tragikus sérelmeket szenvedett, elõször náci, késõbb sztálinista nyomásra. Egyetemistaként alkalmam volt megtapasztalni a náci diákok azon követelését, hogy változtassanak a tanmenet “baloldali-liberális-zsidó jellegén”. Láttam, hogy külsõ erõkkel egységre lépve miként próbálták, nem kis sikerrel, az ideológiai beállítottságtól függõvé tenni a kinevezéseket és felmondásokat. Késõbb, a Moszkvai Egyetem hallgatójaként tanúja voltam annak, hogy a kommunista párt Központi Bizottságának döntése határozta meg a genetika tananyagot, a más meggyõzõdésûeket pedig halálra ítélték” (Lakatos 1978b: 247–253).Bizonyára az Eötvös-kollégium fölszámolása is eszébe jutott Lakatosnak, amikor arra figyelmeztetett, hogy a radikális diákok a LSE tanácstestületébe vagy szenátusába bekerülve azt a módszert alkalmazhatják, amelyet Rákosi csak “szalámi taktikának” nevezett: mindig csak egy hajszálnyival csökkenne az autonómia, végül pedig teljesen megszûnne. Amit a radikálisok valójában akartak, vonta le Lakatos a következtetéseket személyes magyarországi tapasztalatai alapján, az nem a kritizálás joga volt, mellyel lehetett és kellett is élniük, hanem a hatalom megszerzése. A hatalom birtokában pedig elõször lerombolták az egyetemeket mint a tanulás központjait, és helyükbe a társadalmi és politikai propaganda terjesztésének intézményeit állították.

Lakatos eleinte nem volt túl optimista: “Gyáván és ésszerûtlenül engedtek a diákok hatalmának, és én próbálok szembefordulni az árral. Nem nagyon bízom a sikerben” – írta apjának (Lakatos 1968). Mégis, mindössze két hónappal késõbb, 1968 júniusában már arról számolhatott be, hogy “levele” majdhogynem a hivatalos intézményi politika alapjává vált, és mintegy 1500 példányban forgott kézen. Valamelyest az õ érdeme, hogy az év õszén az LSE Oktatói Testülete elfogadta azt a javaslatot, amely kimondta, hogy “az egyetem részérõl az általános tanulmányi kötelezettségek meghatározásának felelõsségét teljes mértékben az oktatói személyzet felelõsségének kell tekinteni” (Lakatos 1978b: 253. lábjegyzet).

Addigra azonban az LSE már a komolyabb zavargások idejét élte át, olyannyira, hogy 1969 elején Adamsnek be kellett zárnia az intézményt. Február 2-án Lakatos így ír apjának:

Ezt a rövid levelet csak azért írom, hogy tudassam: az LSE az értelmetlen rombolás új középpontjává vált Britanniában. Most zárva tart. A Parlament hosszasan tárgyalta az LSE ügyét, az iskola két hétig minden nap az újságok címoldalán volt. Az egész ügy rendkívül elkeserítõ, még abban sem lehetünk biztosak, hogy fennmarad az egyetem. A dolgok mögött egy kommunista jelszavakat hangoztató fasiszta mozgalom áll, melynek elsõdleges célja az egyetemeknek mint a tanulás központjainak lerombolása, hogy helyette, mint a társadalmi forradalom erõdítményei mûködhessenek” (Lakatos 1969a).Azzal az eltökélt szándékkal, hogy nem hagyja, hogy az LSE ugyanolyan sorsra jusson, mint amilyet õ maga hozott az Eötvös-kollégiumra, az alábbi indítványt terjesztette az Oktatói Testület elé: A testület elismeri, hogy bizonyos forradalmi csoportok nyíltan bevallott célja, hogy az LSE-t – ha szükséges, akár erõszakkal is – a tanulás intézményébõl a társadalmi forradalom központjává alakítsák; hogy fondorlatosan minden ürügyet fölhasználtak arra, hogy a tudományos és az oktatói munkát erõszakkal elkülönítsék, és tönkretegyék az oktatók és a hallgatók közötti jó viszonyt; hogy az LSE-t ért károk már most végzetesek, és hogy most már az LSE puszta fennmaradása forog kockán. Ezért a Testület arra kéri az alkotmányos hatalmakat, hogy az iskola és az ország törvényei szerint rendelkezésükre álló minden eszközt használjanak föl kitartó és elkötelezett erõfeszítéssel annak érdekében, hogy az LSE korábbi állapotát visszaállítsák” (Lakatos 1969b).Az LSE huszonöt napon át tartott zárva, de Lakatosnak minden oka megvolt rá, hogy úgy gondolja, közrejátszott a hatalom megerõsítésében. Végül hathatós intézkedéseket léptettek érvénybe, s ennek részeként tizenhárom radikális diákot kizártak az egyetemrõl. Novemberben Lakatos már arról számolhatott be apjának, hogy véget ért a diáklázadás, majd rezignáltan hozzátette: “most a kormány próbál úgy ártani az egyetemeknek, ahogy korábban a diákok szerettek volna: azaz képviseletek és konzultációs szervek létrehozásával próbálja a kormánypolitika körébe vonni [az egyetemek] mindennapi problémáit, s ezáltal lerombolni õket mint a független kutatás központjait. Szóval, ez a következõ politikai harc” (Lakatos 1969c).

Lakatosnak tulajdonképpen mindvégig ez volt a legalapvetõbb félelme. Walter Adamsnek írt nyílt levelében figyelmeztetett, hogy “a diákhatalom érvei hasonlóképpen lehetnek a kormányhatalom érvei is” (Lakatos 1978b: 249–250). A kormányhatalom ellen pedig – tapasztalatból tudta – sokkal nehezebb védekezni. Ez járhatott a fejében, amikor élete utolsó éveiben írt leveleit a legfanyarabb és legkihívóbb politikai megjegyzésekkel fûszerezte az angol politika balra tolódásával, az amerikai sajtónak a Watergate-botrány idején tanúsított meghunyászkodásával, az amerikai akarat gyengülésével és a szovjet agresszió fenyegetésével kapcsolatban. Egyre többet foglalkozott a politikával. Olyannyira, hogy egy 1972-es levelében azt írta a bostoni egyetemen lévõ Marx Wartofskynak, hogy még van némi bevégzendõ munkája a matematikafilozófia és a tudományfilozófia területén. “És aztán, remélem, még lesz elég energiám politikafilozófiával foglalkozni” (Lakatos 1972).

Lakatos 1974. február 2-án hirtelen halt meg, anélkül, hogy megírhatta volna politikafilozófiáját. Azt azonban lehet tudni, hogy megfogalmazásakor ugyanazt a módszert kívánta alkalmazni, amelyet tudományfilozófiájában dolgozott ki. Lakatos szerint a kutatási program egy széles fogalmi keret, amely alkalmas a problémák megoldására és új tények elõrejelzésére. Ha a keret megfelel ezeknek az elvárásoknak, akkor “progresszív” programnak nevezhetõ, mint a tudomány legkifejlettebb formája. Ezzel szemben, egy olyan kutatási program, amely nem jelez elõre új tényeket, vagy nincs magyarázó ereje és nem alkalmas elõrejelzésre, az ilyen program “degeneratív”. A marxizmus, Lakatos szerint egy különösen degeneratív politikai program volt, mivel amellett, hogy folyton új problémákat hozott létre, soha nem jelzett elõre egyetlen új tényt sem. “Soha!” – írta egy évvel halála elõtt. “Van egy pár sikertelen elõrejelzése, néhány híres balfogása. Megjósolta a munkásosztály abszolút elnyomorodását. Azt jósolta, hogy az elsõ szocialista forradalom a legfejlettebb ipari társadalomban fog bekövetkezni. Azt jósolta, hogy a szocialista társadalmakban nem lesznek forradalmak. Azt jósolta, hogy a szocialista országok között nem lesznek érdekellentétek” (Lakatos 1978a: 5–6).

Szinte biztos, hogy Lakatos egy alternatív kutatási programot választott volna, olyat, amit dogmamentesnek tart, és ezáltal alkalmasnak arra, hogy új tényeket láttasson elõre és politikai kérdéseket oldjon meg “résztechnikák alkalmazásával”,29 – ez Karl Popper “nyitott társadalmának” liberalizmusa. Ez a liberalizmus éles ellentétben állt fiatalságának marxi szocializmusával. Az utóbbi típusú politikai ideológiák, írta a Bizonyítások és cáfolatok egy sokat mondó jegyzetében, “melyek elõször vitatottak (és talán csak külsõ nyomás hatására válnak elfogadottá), kétségbe nem vonható háttértudássá alakulnak, akár csak egy generáció alatt is: a kritikusok feledésbe merülnek (valószínûleg ki is végzik õket), egészen addig, míg egy forradalom nem igazolja kritikáikat”. Lakatos természetesen a magyar forradalomra gondolt.

Vándor Anna fordítása

Hivatkozott források

Balázs Tiborné (1997): Interjú, készítette Bándy Sándor és Jancis Long, Budapest.

Bándy Sándor (1996): Inmates Revisit Hungary’s Gulag Hell. In Budapest Week, 6(31).
Bándy Sándor: A néma tábor. Kézirat.

Csongor Barnabás (1997): Interjú, készítette Bándy Sándor és Jancis Long, Budapest.

[Déry Tibor] (1989): Déry Tibor felszólalása a Petõfi Kör vitáján. In Világosság, 30(2).

Eötvös Collegium Ifjúsága (1947): Válasz Lakatos Imre cikkére. In Valóság, 3: 312–322.

Erki Edit (1997): Interjú, készítette Bándy Sándor és Jancis Long, Budapest.

Faludy György (1987): Pokolbeli víg napjaim. Budapest: AB Független Kiadó/ABC Független Kiadó.

Fodor András (1991): A Kollégium: Napló, 1947–1950. Budapest: Magvetõ Könyvkiadó.

Gellner, Ernest (1994): The Last Marxists. In Times Literary Supplement, szeptember 23.

Hegedüs András (1988): A történelem és a hatalom igézetében. Életrajzi elemzések. Budapest: Kossuth Könyvkiadó.

Hegedüs András (1989): Élet egy eszme árnyékában.. Budapest: Bethlen Gábor Könyvkiadó.

Hegedûs B. András (1989): Petõfi Kör – a reformmozgalom fóruma 1956-ban. In Világosság 30(1).

Hegedûs B. András és Rainer M. János (szerk.) (1992): A Petõfi Kör vitái, VI. Pedagógusvita. Budapest: Múzsák és 1956-os Intézet.

Heller Ágnes (1997): Interjú, készítette Bándy Sándor és Jancis Long, Budapest.

Jónás Pál (1996): Telefonos interjú, készítette Lee Congdon, USA.

Keresztury Dezsõ (1989): Emlékezés az Eötvös Collegium utolsó éveire. In Valóság 32(3).

Keresztury Dezsõ (1992): Interjú, készítette Bándy Sándor, Budapest.

Király István (1981): A múltról a mának: beszélgetés. In Kritika, 4.

Király István (1989): Videóra vett interjú, készítette Széchenyi Ágnes. Országos Széchényi Könyvtár.

Köpeczi Béla (1992): Interjú, készítette Bándy Sándor, Budapest.

Lakatos Imre (1946a): Citoyen és munkásosztály. In Valóság, 2(6–9).

Lakatos Imre (1946b): Molnár Erik: Dialektika. In Valóság, 2.

Lakatos Imre (1947a): Huszadik Század. In Forum, 2.

Lakatos Imre (1947b): Eötvös Collegium – Gyõrffy Kollégium (Az Eötvös Collegium a mérlegen). In Valóság, 3.

Lakatos Imre (1947c): Modern fizika, modern társadalom. In Továbbképzés és demokrácia. Kemény Gábor szerk. Budapest.

Lakatos Imre (1956a): Lakatos Imre-iratok, 1.10 kartoték. British Library of Political and Economic Science, London.

Lakatos Imre (1956b): Levele Vajda Gábornak, 1956. november 25. Lakatos Imre-iratok, 12.10 kartoték. British Library of Political and Economic Science, London.

Lakatos Imre (1963–1964): Proofs and Refutations. In The British Journal for the Philosophy of Science.

Lakatos Imre (1968): Levele Lipsitz Jakobnak, 1968. április 6. és június 27. Lakatos Imre-iratok, 13/266 kartoték. British Library of Political and Economic Science, London.

Lakatos Imre (1969a): Levele Lipsitz Jakobnak, 1969. február 2. Lakatos Imre-iratok, 13/266, kartoték. British Library of Political and Economic Science, London.

Lakatos Imre (1969b): Lakatos Imre-iratok, 11/19. kartoték. British Library of Political and Economic Science, London.

Lakatos Imre (1969c): Levele Lipsitz Jakobnak, 1969. november 1. Lakatos Imre-iratok, 13/267 kartoték. British Library of Political and Economic Science, London.

Lakatos Imre (1972): Levele Marx Wartofskyhoz, 1972. március 30. Lakatos Imre-iratok, 12.1 kartoték. British Library of Political and Economic Science, London.

Lakatos, Imre (1976): Proofs and Refutations: The Logic of Mathematical Discovery. John Worall és Elie Zahar szerk. Cambridge: Cambridge University Press. (Magyarul: Bizonyítások és cáfolatok: a matematikai felfedezés logikája. Boreczky Elemér ford. Budapest: Gondolat, 1981.)

Lakatos Imre (1978a): The Methodology of Scientific Research Programmes. Philosophical Papers I. John Worrall és Gregory Currie szerk. Cambridge: Cambridge University Press.

Lakatos Imre (1978b): Mathematics, Science and Epistemology. Philosophical Papers II. John Worrall és Gregory Currie szerk. Cambridge: Cambridge University Press.

Lipsitz, Jacob (1957): Levele Lakatos Imrének, 1957. április 26. Lakatos Imre-iratok, 13/265 kartoték. British Library of Political and Economic Science, London.

Lipsitz, Jacob (1971): Levele Lakatos Imrének, 1971. június 9. Lakatos Imre-iratok, 13/268 kartoték. British Library of Political and Economic Science, London.

Litván György és Varga F. János (szerk.) (1982): Jászi Oszkár publicisztikája. Budapest: Magvetõ Könyvkiadó.

Lukács György (1971[1923]): Történelem és osztálytudat. In Lukács György összes mûvei. Vajda Mihály szerk. Budapest: Magvetõ Kiadó.

Lukácsy Sándor (1992): Interjú, készítette Bándy Sándor, Budapest.

Lutter Éva (1997): Interjú, készítette Bándy Sándor és Jancis Long, Budapest.

Magosh M. György (1994): Vadfa. Budapest: Múlt és Jövõ Könyvek.

Maier, John (1956): Vienna Report, 6. szám, 1956. december 4–5. Rockefeller Center Archive, N. Tarrytown, New York.

Márkus István (1989): Interjú, készítette Kardos László, Budapest: 1956-os Intézet, Oral History Archivum, Budapest, CCXVII: 185.

Márkus István (1997): Interjú, készítette Bándy Sándor és Jancis Long, Budapest.

Mérei Ferencné (1992): Interjú, készítette Bándy Sándor, Budapest.

Mihályi Gábor (1992): Interjú, készítette Bándy Sándor, Budapest.

Molnár Miklós (1997): Interjú, készítette Bándy Sándor és Jancis Long, Budapest.

Pap Éva (1996): Interjú, készítette Lee Congdon, Budapest.

Pártay Tivadar (1992): Interjú, készítette Bándy Sándor, Budapest.

Professor Imre Lakatos. In The Times, 1974. február 6.

Szabó Árpád (1992): Interjú, készítette Bándy Sándor, Budapest.

Szabolcsi Miklós (1997): Interjú, készítette Bándy Sándor és Jancis Long, Budapest.

Szász Imre (1985): Ménesi út. Budapest: Magvetõ Könyvkiadó.

Szerdahelyi István (1988): Lukács György. Budapest: Akadémiai Kiadó.

Szerdahelyi István (1997): Interjú, készítette Bándy Sándor, Budapest.

Szigeti József (1997): Interjú, készítette Bándy Sándor, Budapest.

Sztáray Zoltán (1981): A recski kényszermunkatábor. In Új Látóhatár 32(3–4).

Taraszov-Rogyionov, Alekszandr (1989[1930]): Csokoládé. Budapest: Európa Könyvkiadó.

Vajda Gábor (1980): Levele Michael F. Hallettnek, 1980. november 25. Lakatos Imre-iratok, 11.2. (g) kartoték, British Library of Political and Economic Science, London.

Vajda Gábor (1996): Interjú, készítette Lee Congdon, Budapest.

Vajda Gábor (1997): Interjú, készítette Bándy Sándor, Budapest.

Vajda Gábor és Vajda Gáborné (1992): Interjú, készítette Bándy Sándor, Budapest.

Varga F. János (1975): A Magyar Radikális Párt újjáalakulása 1945-ben. In Történelmi Szemle, 18(1).

Vásárhelyi Miklós (1997): Interjú, készítette Bándy Sándor, Budapest.

Watkins, John (1979): Lakatos, Imre. In International Encyclopedia of the Social Sciences. Biographical Supplement. New York: The Free Press.

Watkins, John (1997): Karl Popper: A Memoir. In The American Scholar, 1.

Zimán-Izsák, Mária (1989): Betûsírkõ Évának. Izrael.

Zoltai Dénes (1997): Interjú, készítette Bándy Sándor és Jancis Long, Budapest.

Zsámboky Zoltán (1987–1988): Interjú, készítette Kovács András. 1956-os Intézet, Oral History Archívum, Budapest, III: 130.


Jegyzetek

* A cikk egy korábbi és valamelyest eltérõ változata megjelent a Contemporary European History 1997. decemberi számában. A jegyzeteket – miként az írás alapjául szolgáló interjúk többségét – Bándy Sándor készítette. A magyar kiadás a folyóirat szerkesztõségének engedélyével jelenik meg. A Replika szerkesztõsége reméli, hogy a hazai tudományosság képviselõi reflektálnak majd az itt megjelentekre.
** Lee Congdon 1939-ben született. A James Madison Egyetem (Harrisonburg,Virginia, Egyesült Államok) történelem professzora.

1 Halála után két évvel, 1976-ban, két korábbi diákja szerkesztésében megjelent a tanulmányt kibõvített formában tartalmazó könyv, a Proofs and Refutations: The Logic of Mathematical Discovery (Lakatos 1976). A könyv magyar fordítása 1981-ben jelent meg Bizonyítások és cáfolatok címen. 1997 végéig Lakatosnak csak ez a könyve jelent meg magyar nyelven is.

2 1964 augusztusában Lakatosnak írott levelében Popper az alábbi szavakkal fejezte ki elismerését: “Nagyon tetszett az írásod, és már sokaknak ajánlottam a világ minden táján. Hibátlan remekmû, a matematikafilozófia legnagyszerûbb megnyilatkozása az 1930–1932-es logikai felfedezések óta” (Watkins 1997: 212).

3 Vannak arra utaló jelek, hogy Lakatos több személyben is (pl. Lukács György, Révai József) apafigurát látott, ám késõbb szimbolikusan mindegyiket megölte.

4 Vö. Magosh 1994: 147. Egy személyes beszélgetés során Magosh elmondta, hogy Lakatos érdeklõdése a cionizmus iránt kimondottan rövid és felületes volt. Ennek ellenére az 1950. április 20-i KEB ítéletben az akkor szokványos címke, a cionizmus is szerepelt a vádak közt.

5 Vö. Zimán-Izsák 1989: 44. Izsák Éva nõvére csak évtizedekkel késõbb tudta meg, hogy Liebschitz [sic] Imre azonos Lakatos Imrével.

6 Lásd Weisz és Wetternek tanúvallomását a nagyváradi rendõrkapitányságon 1945 júniusában (Zimán-Izsák 1989: 34, 55).

7 Taraszov-Rogyionov maga is Sztálin párttisztogatási akciójának áldozatává vált 1938-ban.

8 Vö. Zimán-Izsák 1989: 37. Egy kisfiú talált rá a holttestre, és a halottkém vizsgálata alapján elõször azt állapították meg, hogy Izsák (aki azonosítatlan maradt) szívrohamban halt meg. Lásd a Debreczeni Újság – Hajduföld, 1944. augusztus 8-i és 11-i számát.

9 Szabó nemzetközileg ismert filológus és a görög matematika történésze. A görög matematika kezdetei címû könyvének 1978-as angol kiadását “Lakatos Imre, barátom emlékének” ajánlotta. Szabó megerõsítette, hogy Lakatos maga is vallott neki e tevékenységérõl (Szabó 1992).

10 Vö. Lakatos 1947c; Szerdahelyi 1988: 194. Lakatos többnyire mindvégig dialektikus maradt.

11 Angliában Lakatos összebarátkozott a magyar születésû Arthur Koestlerrel, a híres antikommunista regény, a Sötétség délben szerzõjével.

12 Fodor András lenyûgözõen követi nyomon naplójában, hogyan nyomult be a politika a kollégium életébe, hogyan tették tönkre az emberek életét a késõ éjszakába nyúló kötelezõ kritika–önkritika-gyûlések. Ugyanakkor roppant érdekes, hogy Lakatos tudott humorizálni a kommunizmus és a párt kapcsán. Fodor írja naplójában, hogy 1947-ben egy gólyanyúzás alkalmával az egyik diák a következõ egyenletrendszert írta a táblára:

PDP=SZAR=MKP=KMP+180°–FKI(FDP+MFP+MKP+KNT+DNP)=0.
“Oldja föl a zárójelet!”
utasít Lakatos Imre – írta Fodor (Fodor 1991).
Csongor Barnabás még ma is nevetve meséli, hogy egy kollégiumi kabaré alkalmával egy diák, aki Pais Dezsõt jelenítette meg, panaszkodott, hogy a diákok nem tanulnak, lógnak stb. Ekkor Lakatos belépett a színpadra, és kijelentette, hogy “a megfelelõ embernek szól a professzor, mert én vagyok a Párt Denunciálási Osztályának a vezetõje!” (Csongor 1997).

13 Az az okirat, amely a Magyar Nemzeti Archívum azon részében található, ahol a Magyar Szocialista Munkáspárt iratait õrzik, a Bizottságnak a fegyelmi kihallgatáskor hozott döntését tartalmazza. A kihallgatás a Román Kommunista Párt Lakatos és Soós Levente ellen felhozott vádjaival foglalkozott, melyek Izsák Éva öngyilkosságának elõidézésében játszott szerepükön alapultak. Az ilyen okiratok, a különleges eseteket kivéve, csak 30 évvel a vádlott halála után válnak hozzáférhetõvé. Ezt az okiratot Zimán-Izsák Mária szerezte meg és adta át Dr. Jancis Long pszichológusnak, aki szintén Lakatos kutató. Dr. Long szíves engedélyével volt alkalmam megtekinteni az okiratot.

14 Eddig nem sikerült egyértelmûen tisztázni, mi történt Moszkvában. Van, aki úgy tudja, hogy a Központi Vezetõségi tag, Kossa István lányával került konfliktusba, és van, aki szerint egy román kommunista fölismerte Lakatost, és õ jelentette fel Izsák Éva miatt. A KEB-dokumentum a román KEB kérésére hivatkozik a vizsgálat kezdeményezéseit illetõen. Egyébként több mint valószínû, hogy e KEB-dokumentumnak nem volt elõzménye. A KEB feladata volt kizárni a párttagokat valamilyen ürüggyel, hogy amikor az ÁVH elviszi õket, már ne legyenek tagjai a pártnak. A KEB dokumentum említi Soós Leventét és az Izsák Éva gyilkosságot. Soós Levente személyes közlése szerint semmi elõzménye nem volt az április 20-i döntésnek, vagyis nem voltak korábban beidézve, kihallgatva.

15 Lakatos akkoriban Lutter Tiboréknál lakott. Lutter Éva visszaemlékezése a letartóztatás éjjelére: “Három autó volt. Elvitték, és a szobáját feldúlva hagyták. Másnap bementem a szobába, könyvek és fotók voltak a padlón szétszórva, még a matracát is felvágták. Rengeteg fotó volt egy nõrõl, és az apám elmondta, hogy az Imre elsõ felesége [i. e. Révész Éva]” (Lutter 1997).

16 Vö. Szabolcsi 1997. Lutter Tibor lánya, Éva elmondta: elõfordult, hogy egy Révai-könyv margóján becsmérlõ mondatokat talált Lakatos kézírásával (Lutter 1997). Szigeti József kijelentette, hogy “Révai gyûlölte Lakatost” (Szigeti 1997). Balázs Tiborné elmondta, hogy Lakatos egyszer arról számolt be neki, “hogy Révai nagyon mérges rá, mivel társaságban »hülyének« nevezte” (Balázs 1997). Lakatos nem ok nélkül hitte, hogy Révai a bukás felé tart.

17 Vö. Szigeti 1997; Szerdahelyi 1997; Erki 1997; Vásárhelyi 1997; Molnár 1997. Molnár, aki késõbb Rudas lányát vette feleségül, emlékszik arra, hogy akkoriban Lakatos sok idõt töltött apósánál. Heller Ágnes emlékei szerint Lakatos mondta, hogy segített Rudasnak. Vásárhelyi Miklós is úgy emlékszik, hogy Lakatos közremûködött ebben: “Lukács túl jobbos volt” Lakatosnak (Vásárhelyi 1997).

18 Zoltai Dénes esztéta, korábbi Lukács-tanítvány alátámasztja Zsámboki beszámolóját: “Volt egy nagy asztal [az Eötvös-kollégium könyvtárában] telepakolva gyakorlatilag mindennel, amit Révai valaha írt, egyértelmû volt, hogy valaki feljegyzéseket készített. Ott hevert a Forum egy példánya, benne egy hosszú cikk, melyet Révai írt a népi demokrácia természetérõl. A cikk sûrûn alá volt húzva, és a margón »uszálypolitika« és hasonló megjegyzések voltak olvashatók. Ez az a cikk, melyben arról írt, hogy miként lehet a burzsoá demokrácia és a proletár diktatúra utáni harmadik alakzat. Nem sokáig idõztem, de megkérdeztem Szigetit, hogy ki dolgozott a könyvtárban, és õ azt válaszolta, Lakatos. Mikor elmondtam neki, mit láttam, suttogni kezdett, és arra kért, szerezzem meg a Forumnak azt a példányát. Nem akarta, hogy valaki meglássa, hogy õ veszi el a folyóiratot. Így aztán én vittem oda neki, de addigra a megjegyzéseket valaki kiradírozta. Mégis észre lehetett venni, hol voltak. Szigeti nagyítót vett elõ, és a papír benyomódásaiból próbálta megállapítani, hogy mi lehetett odaírva. »Sebaj [mondta], majd megkérem a Bródy Ferit hogy készítsen fényképet róla.« Mikor elhagytam a szobáját, elõször megnézte, hogy nincs-e senki a folyosón. Ez 1949 augusztusában történt. Nem sokkal szeptember után felhívást kaptam, hogy jelenjek meg az ÁVH egy tagja elõtt, aki Lakatosról kérdezett, és legnagyobb meglepetésemre arról, amit a könyvtárban láttam. Végül azt az utasítást kaptam, hogy ne beszéljek senkivel errõl a tárgyalásig. Ebbõl arra következtettem, hogy lesz majd egy Lakatos-per, amelyre azonban nem került sor” (Zoltai 1997). Vásárhelyi Miklós: “Lakatos felelõsségre akarta vonni Révait [i. e., a népi demokrácia gondolatát]” (Vásárhelyi 1997).

19 Szabolcsi Miklós, Vásárhelyi Miklós és Nagy Péter úgy tudja, hogy tervbe volt véve egy Révai-per, de azt nem tudják, miért fújták le. Lakatos Királynak tett közlése szerint, az ÁVH-s tiszt közölte vele, hogy nem lesz Révai-per, s hozzátette: “egy ilyen izgága alakot, mint maga, aki ráadásul túl sokat tud, jobb, ha bent tartjuk” (Király 1989). Az tudható a dokumentumok alapján, hogy Lakatost 1950. április 20-án tartóztatta le az ÁVH.

20 Az egyedüli (eddig) fellelhetõ ÁVH kartotékja szerint, ami 1950. április 21-én lett kitöltve, munkahelyként a Fazekas Mihály Gimnázium, a közoktatási minisztérium és – amirõl nem sikerült adatot találni – a külügyminisztérium volt megjelölve. Internáló táborba (Kistarcsa) került 1950. VI. 30-án – addig a Sztálin út 60-ban volt – és Recskre 1950. X. 24-én. Szabadult 1953. IX. 2-án. A bûncselekmény jellege rovatban az áll, hogy “Kémgyanús”, “demokráciaellenes tevékenység” és “trockista”.

21 Vö. Faludy 1987, valamint Bándy Sándor: A néma tábor. Kézirat. Lakatos 1957-tõl rendszeresen angolul levelezett apjával.

22 Egy néhai fogoly elbeszélése számot ad a kikapcsolódás múlékony pillanatairól: “Esténként, halál fáradtan a napi munka után, összegyûltünk valamelyikünk szalmazsákján s elõadást hallottunk a magyar vagy a világirodalom egyik-másik fejezetérõl, az atom világáról, a csillagos ég csodáiról, a matematikafilozófia mélységeirõl. Ilyenkor lehullott rólunk a rabruha, az õreink, brigádvezetõink pondrókká zsugorodtak, lepattant a lakat, kinyílt az ajtó, leomlottak a szögesdrótkerítések, s mi szárnyaltunk a magasban, túl a Mátra gerincén, a felhõk fölé, a szellem világába” (Sztáray 1981).

23 Vajda Gábor elmondása szerint Lakatos fiatalon “héber nyelv és irodalom tanulócsoportot szervezett”, valószínûleg akkoriban, amikor hébert tanult a debreceni egyetemen (Vajda 1997).

24 Lakatos LSE-beli szobájában ki volt téve Nagy Imre fényképe (Vajda 1996).

25 Lutter Éva visszaemlékezései szerint “még Recskrõl való szabadulása után is sztálinista maradt”. Erki Edit pedig, aki akkoriban egyetemi hallgató volt, arra emlékszik, hogy Lakatos miként számolt be neki 1954-ben vagy 1955-ben “Nagyváradról és arról, hogy mi történt a lánnyal [Izsák Éva]. Elég tényszerû volt, azt mondta, hogy a lány egy gyenge láncszem volt, s így a dolog elkerülhetetlen, szükségszerû volt. Beszédében nem volt jele a megbánásnak” (Lutter 1997; Erki 1997).

26 Íme a legfontosabb bekezdés:

A Magyar Tudományos Akadémia Nemzeti Bizottsága állást foglal a tudomány igazi szabadsága mellett. A tudóst csakis saját tudományos lelkiismerete irányíthatja. Követeljük, hogy minden tudományos meggyõzõdést írásban és szóban, egyetemeken, tudományos intézményekben és a nyilvánosság egyéb fórumai elõtt, szabadon, minden hatalmi korlátozástól, politikai vagy erkölcsi nyomástól mentesen lehessen kifejteni. Haladéktalanul össze kell hívni a Magyar Tudományos Akadémia Közgyûlését. Ez a Közgyûlés hivatott arra, hogy rehabilitálja a méltatlanul háttérbe szorított és elnyomott tudósokat és tudományos irányzatokat, s megszabadítsa a magyar tudományt a sztálinista bilincsektõl (Lakatos 1956a).

27 A dokumentumot a minisztériumi titkárság részérõl Borgos Gyula írta alá. Köszönet illeti Dr. Jancis Longot, amiért egy példányt eljuttatott hozzám ebbõl a dokumentumból, mely csupán a közelmúltban került a Lakatos-archívumba.

28 Gellner 1994: 4. Gellner Lakatos kollégája volt az LSE-ben. Andrej Zsdanov Sztálin kulturális cárja a második világháború után. A nyitott társadalom és ellenségei (The Open Society and Its Enemies) Karl Popper legmeghatározóbb politikafilozófiai munkája.
29 Vö. Lakatosnak a matematikai feltételezés fejlõdésének figyelembevételével történõ fogalomhasználatával a Bizonyítások és cáfolatokban.


Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: replika@c3.hu


vissza



További információk: http://www.pointernet.pds.hu/kissendre







Hirdessen itt! A szükséges információkat elolvashatja, ha erre a szövegre kattint.


A fenti dokumentummal kapcsolatos felelősség meghatározása