Igy a globalizációra vonatkozó irodalom és erre vonatkozó saját kutatásaink (a globalizáció definíciója, majd fő megjelenési formái, mint az informatikai, a mediatizált, a kockázati, a posztindusztrialista, a neoliberális, a monetarista és a tudás-globalizáció elsősorban) szolid alapot nyújtanak a jövőkutatás uj elméleteinek kidolgozásához.

A változás természetét a posztmodern, az általános evoluciós elmélet, majd a kritikai empirizmus módszertani alapjain az eljövendő évtizedek konkrét vetületében lesz lehetséges felvázolni. Ennek pozitív tartalmi kerete legtágabb értelemben a globalizációra vonatkozó elméleti felismerések rendszere, de már a globalizáció legfontosabb aktorai cselekvésének ismeretében is. E tartalmi kiindulópont kidolgozásának módszereként pedig azt a kritikai empirista módszertant szeretném alkalmazni, amelyik az általános evolucióelmélettel és a posztmodernnel szembeállítva nyerte el a maga végső formáját.

Választott témánk alapkérdésfeltevései a következők:
- a globalizáció önálló elemzése
- a globalizáció társadalom- és történelem-strukturáló tér-idő-szerkezetei
- a globalizáció aktorainak elvi és gyakorlati elemzése, a globalizáció és az új nemzetközi világrend kialakításának nehézségei.

E három vetület együttesében lehet csak értelmesen felvetni a változás, a haladás, netán a fejlődés új, korszerű fogalmainak meghatározását.

E három vetületről egyenkénti eredeti koncepciókat dolgoztunk ki. Ezekre e tanulmányban a legtöbb esetben csak utalunk, az elkészült szövegekről a tanulmány végén elhelyezett részletes bibliográfia tájékoztat.

A globalizáció az legtágabb keret, ami egyszerre magasfokú teoretikus általánosítás és mindnyájunk által átélhető empirikus valóság.

Az aktorok cselekvési szabadsága a globális térben való sajátos új jellemzőkkel minősíthető cselekvési szabadság. Mind a fejlődés és a haladás fogalmainak újraértelmezésében, mint a jövő pozitív folyamatainak előrejelzésében az aktorok helyes definiciójának, felismerésének és pozitiv megismerésének van a legnagyobb konkrét szerepe. Mindamellett az aktorok tevékenysége, ennek konkrét formái sajátos időzítő, programalkotó tematizálás meghatározottsági körében állnak. Természetesen olyan tematizáció ez, ami nem határozható meg külső nézőpontból, hiszen elválaszthatatlanul kapcsolódik össze magával a globális reálfolyamattal. Tézisünket ezért e helyütt úgy módosíthatnánk, hogy az aktorok cselekvési szabadsága, mozgástere rendkívűli lehet a globalizáció körülményei között, miközben e hatalmas mozgástér közelebbi meghatározásai nem egy hagyományos társadalomontológia vagy politikai tér, de a globalizáció aktuális állapotának lesznek következményei.

Az egyes aktorok cselekvésének minősítése a tér-idő-felfogás(ok) előzetes végiggondolásának alapzatán végezhető el. A történelmi tér-idő-problematika ezen újragondolása a itt a nembeliség és a progresszivitás mértéke lehet, az emberiség civilizációs vívmányainak továbbélése, azok megőrzésének dilemmája kerülhet előtérbe.

Ezen új, hármas szempontnak (végre) megvan a maga diskurziv-logikai kényszerítő ereje.

Igazán releváns az evolucionista rendszerelméletben ugyanis az egyes összefüggések, kijelentések kényszerítő erejének, koherenciájának hiánya volt. Sem a redukcionizmus, sem a holizmus létjogosultságát nem vonjuk kétségbe általánosságban, hiszen e műveleteket lehetséges konkrétan és megalapozottan végrehajtani. Mindezzel azonban mind a redukcionizmus, mind pedig a holizmus elkerülhetetlenül "törvényként" jelenik meg és alkalmazásuk a valóság különböző szegmenseire akarva-akaratlanul a régi, általuk már meghaladott természettudományos típusú törvények státusát ölti magára. A populárfilozófiává emelkedő általános evoluciós elmélet a kényszerítő erő hiányában sajátosan tautológikus jelleget is ölt. A "valóság", a "jövő", a "fejlődés" nem új és ismeretlen tények intellektuális (és talán nem kizálólag intellektuális) kockázatokkal járó megismerése, de az evolúciós rendszerelmélet már kidolgozott, helyes vagy helytelen sémáinak kényszerűen tautológikus ráhúzása konkrét tényekre vagy jelenségcsoportokra. Ez az a kényszerű és kikerülhetetlen önkényesség, ami az alapvető konceptualizálási folyamatoknál a gyakorlatban nyomban és teljességgel elkerülhetetlenül felmerül.

A globalizáció önálló elemzéséből fakadó új változás- és fejlődésértelmezés szigorúságát, logikájának, belső koherenciájának kényszerítő erejét azonban nem lehet sem kétségbe vonni, sem a régi módon értelmezni.

A globalizáció jelenségének számos vonása, különösen azonban a globalizáció úgynevezett aktoriális szerkezete okozzák, hogy ez a szélsőségesen kényszerítő és koherens elmélet és logika a leírandó teoretikus mező, az előlegezendő folyamatok és trendek konkrét kialakításának során mégis e jövő folyamatainak nagyfokú kontingenciájával, a valódi előrelátás erőteljesen korlátozott lehetőségeivel, az egyes releváns aktorok szabadságfokának kiemelkedő mértékével szembesülnek. Az elméleti leírás teljessége és egzaktsága a maga "valóságá"-val szembesülve így erőteljesen az egyébként a káoszra és általában a nem-lineáris gondolkodás és stratégia tárgyaira emlékeztető összefüggés része lesz.

Ez az ellentmondás, ennek megértése és feldolgozása sorsdöntő lehet a jövő jövőkutatási paradigmáinak kialakításakor. Meg kell értenünk és vitákban védelmezni kell tudnunk ezt a hallatlanul releváns és teljesen nyilvánvaló paradoxont. Ez ugyanis valódi ellentmondás. Az egyik oldalon erőteljes harcot kezdtünk meghatározó módszertani iskolák ellen, más érvek mellett elsősorban azon az alapon, hogy irányultságuk tautológikus, hogy nem írják le tudományos tárgyukat egy komplex és szofisztikált elemzési eljárás végeredményeként, megismerő sémáikat többé-kevésbé ontológikus állandóként kezelik és nem csoda, ha ezeket az előzetesen már ontologizált sémákat meg is találják kutatásuk látómezejében. A másik oldalon eljutunk egy szigoru és koherens, kényszerítő erejű módszertanhoz, majd ezután mi magunk vagyunk azok, akik e hibátlan, sőt, optimálisnak tekintett megismerési módszer korlátaira felhívjuk a figyelmet.

Nem kellene e hibátlan módszertannak nyomban a legpozitívabb konkrét eredményeket és értelmezéseket elérnie?

Nem lehet kétséges, hogy ezt a kérdést igennel kell megválaszolnunk. Ez a válasz kétségtelenül ellentmondásos, sőt, paradox. Ennek az ellentmondásnak az oka azonban azokban a természetes és új karakterű holisztikus viszonyokban van, amelyeket a globalizáció hoz létre. Az ellentmondás tehát termékenynek bizonyult. Nem módszertani konfúzió hozta létre, de ellenkezőleg, annak ellentéte, a módszertani éleslátás. A módszer és a tárgy egymásra vonatkoztatásának örök kérdése jelenik meg itt is. Vannak a megismerésnek olyan tárgyai, amelyek a legtökéletesebb módszernek is csak korlátozott eredményeket engedélyeznek.

A kidolgozandó fejezet tehát a helyes módszertan alapján fog korlátozott, nyitott és "nem-lineráris"-stilusu válaszokat adni, olyan válaszokat, amelyek megfelelnek a "kemény" irányítási és kommunikációs stílusú folyamatok "lágy" stilusúvá váló átmenetének.

Az egész társadalom egyik legnehezebb intellektuális problémája, hogy a jelen viszonyai közepette (amelyekre elsősorban a globalizáció, a posztindusztrializmus és a társadalmi tőke tökéletlen és akadozó újraelosztása jellemző) ne csak felismerje a viszonyok ezen karakterisztikusan "lágy" mivoltát, de meg is tanulja értelmezni és kezelni azokat, esetleg még e felismerési és tanulási folyamat (sajnálatosan lassú) lépései közepette még ahhoz is legyen bátorsága, hogy ne tegyen semmit vagy éppen keveset tegyen.

Jelen pillanatban nem akarunk a valóság karakteréről mint olyanról pozitivan (ontológiai igénnyel) ítéletet alkotni, szándékunk nem volt más, mint annak a feszültségnek a puszta létére rámutatni, ami a kész elmélet "élessége" és a válaszok lehetséges "opálos" elmosódottsága között elviekben fennállhat. A legszívesebben ezt a valóságot "bizonytalansági" karakterűnek írnánk le, de elfogadjuk a "kaotikus", a "nem-lineáris", a "lágy" meghatározásokat illetve jelzőket is. Jelezzük továbbá, hogy konkrét eredményeinket ezek a meggondolások nem fogják nagyon befolyásolni, hiszen a globalizáció funkcionális rendszerei, ezek dinamikus struktúrái, téridő-viszonylatai, különösen pedig az "aktorok" mozgásterének nagyságrendje elégséges pozitív magyarázatot ad e "bizonytalansági" karakter pozitiv és tárgyilag megalapozott meghatározottságaiban. Mindez természetesen nem azt jelenti, hogy egy ilyen "ontológiai" felfogás létjogosultságát eleve kétségbevonnánk, de azt sem, hogy az általánosságban szerintünk legtalálóbban "bizonytalansági"-nak nevezett megismerési relációk további egzakt kutatásáról le szeretnénk mondani.


Tanulmányunk három része, mint felmutattuk, a következő lesz:

- a globalizáció önálló elemzése
- a globalizáció társadalom- és történelem-strukturáló tér-idő-szerkezetei
- a globalizáció aktorainak elvi és gyakorlati elemzése

A szeptember 11-i merénylet, nem mint politikai esemény, hanem mint a globalizáció tér-idő-viszonyainak átrendezése,
a távolság metaforájának a vége, drámai apropója tanulmányunknak. Ez az esemény azonban nemcsak a maga
esszenciális teoretikus tartalma miatt jelentős kihívás, de egy egész sor olyan konkrét kérdés miatt is, amelyek egészen bizonyosan meg fognak jelenni a jövőkutatás napirendjén.
Kicsit prózaibban szólva: ha a globalizáció éterében kirajzolódó legfontosabb trendeket kívánjuk számbavenni, a Szeptember 11, majd az arra szervesen épülő Iraki Háború aktuálisan és szituatívan a legmeghatározóbb komplexumok, a meghatározó események (jelenségek) hierarchiájában a legelső hely illeti meg aktuálisan őket.

A jelen: a (globális) strukturák téridőviszonyainak az aktorok téridőviszonyaival való elegye. Két téridőviszonylat egymásban.

Ez ma és a mai jövőkutatás szempontjából is meghatározó problémává nőheti ki magát. Ez az első pillanatra talán mélyen absztraktnak és az empirikus társadalomkutatás szemszögéből talán még ezoterikusnak is tűnő kérdésfeltevés a jelen egyik döntő meghatározó sajátosságává válik. Az, hogy a jelen terei idősitettek nem hogy nem ujdonság már, a mai kérdésfeltevés
egyenesen joggal feszegetheti a tér eltűnésének, leértékelődésének a kérdéseit is. Az azonban éppen ebben az összefüggésben nem mindegy, hogy milyen bekapcsolódási lehetőségei vannak az egyénnek vagy egyes csoportoknak a kétszeresen kettős motiváció, a felvilágosodás mai aktuális feladatainak elvégzésébe.

Ennek az eltolódásnak a vizsgálata azért is különösen nehéz, mert a globalizáció jelenségvilága éppen a téridő-szerkezet eltolódásának alapzatán egyáltalán nem illeszthető bele maradéktalanul a hagyományos demokráciaelmélet, a tradicionális bürokráciaelmélet vagy éppen a hagyományos szociális kérdésfeltevések heurisztikus terébe. Attól ugyanis a liberális és demokrata politikai berendezkedés látszólag és formailag nem változik, hogy részben az egyidejüségek megteremtésének hatalma, részben a térben való mozgás korlátlanságának hatalma minden olyan tényezőt leértékel, amelyek kizárólag térhez vannak kötve, vagy, fogalmazzunk ugy, a teljes egyidejüség megteremtésének hatalmával vagy a térben való korlátlan és ugyancsak az egyidejüség határát feszegető állandó mozgás hatalmával rendelkeznek.

Az, hogy ezeknek az aktorokban még nem is minden esetben tudatosult realitásoknak az elméleti feldolgozása a kezdeteinél tart, könnyen belátható tény. Az globalizáció a tér idősítésének végső, dinamikus formája.


A globalizáció önálló elemzése


Egy széles körben osztott nagy értelmezés szerint a globalizáció olyan átfogó, mindenkit érintő egyes problémák tudománya, amelyek az egész emberiséget uj módon, kvalitativan, tendenciájukban egyenesen egzisztenciálisan is érintik. Ennek szellemében a globalizáció legitim területe például az ökológiai problematika, a nyersanyaghelyzet, a migráció, a világ közös, mert határok közé már nem szoritható egészségügyi problémái, a népesedés pozitiv vagy negativ világtendenciái, az energiahelyzet, a fegyverkereskedelem és a kábitószerkrizis, az integráció és a világgazdaság dilemmái. Egy második nagy értelmezés, amelyhez e munkánk is kapcsolódik, a globalizáció problémáit és egész jelenségkörét nem egyes konkrét és mindig szingulárisan megjelenő "globális" kérdésekhez (vagy azok valamilyen alapon esetlegesen összeállitott halmazához vagy részhalmazához) köti, de egy uj világhelyzet egészének strukturális és funkcionális összefüggéseit vizsgálja.

A jelen világhelyzet gyorsan változó tartalmi meghatározásaiból kiindulva a globalizáció érdemi kialakulásának érzékeny kritériumaként használható napjaink "történelem utáni", illetve a "történelemben bennemaradt" szférájának megkülönböztetése. Magától értetődik (jóllehet ez korántsem az egyetlen kritérium vagy az egyetlen megközelités), hogy az e szóhasználat szerint a "történelem végé"-t élő társadalmak egyben a globalizáció befejezettnek tekinthető (jóllehet még számukra sem lezárt) realitásában élnek. A fukuyama-i szóhasználattal a "történelemben benne élő" társadalmak egyben globalizáció előtti, mindenképpen azonban részlegesen globalizálódó vagy globalizálódott társadalmak. Mindezek okán a globalizáció problematikája a poszt-szocialista rendszerváltásnak a kezdetektől egyik alapvető vetülete s egyben a magyar társadalom előtt álló egyik legfontosabb feladat, illetve kihívás is.

A magyar poszt-szocialista demokrácia eddigi történetében alig, legfeljebb bizonyos részletekben alakultak ki azok a politikai feltételek, amelyek a globalitás, a "történelem vége"-állapotnak megfelelő társadalmi struktura, illetve társadalmi magatartásformák kialakulásához vezettek volna. Egyrészt formális szinten kimutatható, hogy a rendszerváltás törvényhozása, nem is annyira közvetlenül a globalizáció, mint inkább az eurokompatibilitás jegyében jelentős előrelépéseket tett az általa a maga módján megértett és feldolgozott globalizáció viszonyainak előkészitésében, olyannyira, hogy szinte a legitim s egyben demokratikusan általánositott (azaz nem partikulárisnak meghagyott) hazai érdekek elhanyagolásának végletébe esett.

Tartalmilag mindehhez hozzá kell tenni azonban, hogy - feltehetően a globalitás uj viszonyainak hiányos megértése és feldolgozása miatt - jelentős mértékben elmaradt a magyar politika a társadalomnak a globalitás viszonyaira való sokoldalu és komplex felkészitésében. Az elmaradásnak, s az ebből fakadó veszteségeket csak rendkivül körülményes és áttételes becslések során át lehet a valóságnak megfelelően rekonstruálni.

A globalizáció mindenkor ujabb fokozatai a huszadik század történelmében rendre ugy jelentek meg, mint amelyek gyökeresen és visszavonhatatlanul átalakitották a történelmet és a társadalmat. Ez a modernizáció minden egyes, a "globalitás" irányába mutató ugrásánál természetesen jelentkező tapasztalat volt, mégis el fog jönni minden valószinüség szerint a globalizáció egyre egyenletesebb történelmének kidolgozása is. Egyrészt a maguk helyére kell kerülniük a globalizáció huszadik század előtti nagy lépéseinek, hiszen mondjuk a táviró már megvalósitotta a földkerekség egészére vonatkozó cselekvés és kommunikáció lehetőségeit, s hatásai a nemzetközi politikai és pénzügyi viszonyaiban már a huszadik század előtt is felmérhetetlenek. A globalizáció egy helyesen felfogott történelme minden erre vonatkozó tudományos és más vizsgálat számára rendkivüli jelentőségü lehet, hiszen felmenti mind a tudományos reflexiót, mind pedig a mindennapi tudatot attól a látszólag logikai kényszerrel fellépő gondolati pályától, miszerint minden nemzedék, minden évtized, minden világpolitikai fordulat, minden jelentősebb civilizatórikus elmozdulás A (sic!) globalizáció győzelme egy még "nem globalizálódott" előzetes állapottal szemben. Minden egyes jelentősebb globalizációs ugrásnak A (sic!) globalizáció végső és végérvényes állomásaként való bemutatása inflálja és komolytalanná teszi a fogalom használatát, mintegy a "modern" vagy a "modernség" fogalmainak analógiájára, amelynek használata során valóban sok példát találunk arra, hogy minden ország, nyelv, kultura és kulturális terület esetében egészen mások nemcsak a modernség kritériumai, de kronológiája és legfontosabb motivumai is, nem is beszélve a legutóbbi évtizednek arról a fejleményéről, hogy a posztmodern megjelenésével keletkezett a "modern" fogalmának egy minden eddigitől gyökeresen eltérő tartalmu és történelmi vetületekkel rendelkező változata, amelyet nem uj tartalmi felismerések, pusztán a posztmodern fogalmának megjelenése hozott létre erőteljes fogalmi kényszerrel

A globalizáció tehát történeti távlatokba helyezve igen hosszu folyamat, de igen hosszu és előre nem látható részletekben gazdag folyamat a jövőt tekintve is. Természetesen itt is figyelemmel kell lenni arra, hogy amig a tudományos globalizáció-definició elkészitését nagy türelemmel kell elvégezni, s mint emlitettük, jóval erőteljesebb vonásokkal kell megrajzolni a globalizáció történetének körvonalait, mint bármikor eddig, valamint ezzel egyidejüen jóval bátrabban kell a jövő felé előre extrapolálni a globalizáció már világosan felismert tendenciáit. E tudományos eljárás türelme és távlatossága nem lehet követendő magatartásminta a politikai, társadalmi és szociális problémák minél gyorsabb és teljesebb feltárásának munkájában. Az égető problémák és kihivások gyors válaszokat és megoldásokat követelnek, amelyeket a mindenkori legdifferenciáltabb módon, de mindenkor ugy kell megadni, hogy a mindenkori legadekvátabb válasz nem minden esetben lesz feltétlenül azonos a türelmes és részletekben gazdag "végleges" tudományos válasszal. Ennek az éremnek a másik oldala az, hogy persze a sürgető kihivásokra jól-rosszul megadott válaszokból sem lehet etalont teremteni a globalizáció tudományos értelmezése számára.


ELSŐ TREND

A világ összes lényeges aktora számára fel van téve tehát a kérdés: miközben folytatja a globalizáció viszonyainak türelmes és módszertanilag megalapozott feldolgozását, sorozatban és nagy ütemben kell lényeges döntések sorát meghoznia. A kérdés tehát az: képesek lesznek-e a legfontosabb aktorok (beleértve természetesen Magyarországot is) arra, hogy ennek a kettős feladatnak megfeleljenek?

***


Mindezek a megfontolások (a fogalmi meghatározások problematikája, a globalizáció fogalmának inflálása elleni fellépés a "mult" és "jövő" dimenzióinak célszerü bevonásával a vizsgálatba, másrészt - többek között - az esetlegesen eredményesen kialakuló fogalom további sorsára vonatkozó feltevés) korántsem szólnak az ellen a határozott kiinduló tézis ellen, hogy az 1989-as világtörténelmi fordulat valóban kiemelkedő állomás a globalizáció kiteljesedésének utján. Ennek elsődleges oka és összetevője (amelynek azután számos és majdnem minden területre kiterjedő láncolatszerü további következményei alakultak napjainkra már ki) mindenképpen az a tény, hogy a két világrendszer 1989-ig konkrét és kézzelfogható korlátok közé szoritotta magát a középpontban álló globalizációs folyamatot, és csak rendkivüli, azaz gyakorlatilag a legnagyobb erőfeszitésekkel és nehézségekkel járó módon volt képes "szelektiv" módon átereszteni rendszerein egyes, alaposan szelektált elemeket a globalizáció tartalmaiból. Csak utalunk arra, hogy a létező szocializmus és elsősorban a Szovjetunió sajátosan reálszocialista bürokratizmusa milyen mértékben nem felelt meg a globalizáció természetes és hétköznapi folyamatok irányitási igényeinek és hogy ebből fokról-fokra milyen feszültségek és cselekvési kényszerek keletkeztek. A globalizáció összes szintje, összetevője és rétege kényszerüen torpant tehát meg az egyre áttetszőbbé váló, mindenesetre azonban még javában létező vasfüggöny előtt, arról nem is beszélve, hogy azoknak az országoknak a száma sem volt különösen nagy, akik a globalizációnak legalább néhány kihivását felismerve már előre szerettek volna enyhiteni a várható, másutt már érett formájában tanulmányozható globalizációs folyamatok akadályozásán. A globalizáció uj történelmi korszakot kreáló 1989-es nagy ugrásának elemzésekor azonban feltétlenül fel kell idéznünk, hogy az egymásrahatások iránya már a kialakulás során is kétirányu volt. Nemcsak arról volt szó ugyanis, hogy a globalizáció dinamikus, ám egymástól sokban eltérő erői egyre erősebb kihivásoknak vetették alá a vasfüggöny teherbiróképességét, de arról is, hogy a létező szocializmus elitje egyre nagyobb aggodalommal figyelte a globalizáció egyre triumfánsabb eredményeit és egyre határozottabban ugy érezte, hogy ha nem csatlakozik ezekhez a folyamatokhoz, végérvényesen leszakadhat a világ fő fejlődési folyamatainak járszalagjáról. A leghatározottabb meggyőződésünk, hogy ez a nyolcvanas évek során egyre növekvő félelem a peresztrojka legfontosabb közvetlen oka volt, a közvetett okokat természetesen nem nehéz a közvetlen ok háttereként érzékelni, hiszen egy végleges leszakadástól való félelem a valóságos gazdasági, politikai és társadalmi problémák ismeretén alapult. Mégis feltesszük, hogy a globalizáció közvetlen sikereinek kihivása nélkül a létező szocializmus bizonyosan együtt tudott volna élni továbbra is saját "halálos" problémáival.

A globalizáció érzékelése és képe mind a mindennapi tudat, mind pedig a szakértő értelmiség számára elsősorban mint uj uralmi-hatalmi rendszer jelenik meg, mint sajátos és feltáratlan uj "központositás", amelyik a régi hatalmi centrumokhoz hasonló, müködése azonban eltér azok müködésétől. Természetesen ennek az alapvető viziónak vannak találó és helyes elemei, s az sem véletlen, hogy az igazi demokratákon és erkölcsileg vezetett, régi, a hatvanas évek szociológiájának terminológiával szólva, "belülről irányitott", értelmiségieken kivül azok reagálnak legkedvetlenebbül a globalizáció viszonyainak első megjelenésére, akik valamiféle konkrét és megfogható hatalommal rendelkeztek (amit természetesen nem tekinthettek "globális"-nak). A valóságos globális viszonyok természetesen részesek a (politikai és gazdasági) hatalom ujraelosztásában, s az is természetes, hogy uj szerkezeteiben vannak egyenlők és még "egyenlőbbek". Az is természetes, hogy joggal fel lehet állitani hipotéziseket a globalizáció "egyenlőbbjei"-ről és azok lehetséges hatalmi centrumairól vagy technikáiról. Mindezek tehát egyértelmüen legitim feltevések, amelyek legitim, bár igen nehezen verifikálható hipotézisekhez vezetnek.

A globalizáció valóságos modellje ettől azonban mégis alapvetően tér el. A globalizáció társadalomelméletileg elsősorban nem egy uj, merev és utópikus (világ-)hatalmi szerkezet kialakulását jelenti, de azt, hogy a gazdaság, a politika, a kultura és a társadalom összes aktora saját viszonylatait hirtelen globális összefüggésekben kell hogy alakitsa, s ezek a "globális" összefüggések eredetileg nem is jelentenek mást, mint azt, hogy a "földkerekség egészére kiterjedő". Nemcsak az egyes nemzetgazdaságok, de az egyes termékcsoportok, iparágak, mezőgazdasági termékekre alakuló csoportok tevékenységének köre, saját versenytársaikkal és szövetségeseikkel való érintkezéseik terepe nem korlátozódik már földrajzi vagy politikai térben, de a szó szoros értelmében egy homogénné váló globális tér egyes szereplőivé válnak. Ugyanez vonatkozik a politika, a kultura és más alrendszerek müködésére is - legalábbis elviekben. Mindennek az elsődleges következménye azonban éppen nem egy absztrakt és áttekinthetetlen uj hatalmi rendszer és hatalmi függőség, de egy uj, nem egyszerüen "sokpólusu", de "végtelen-pólusu" világ létrejövetele, ami már csak azért sem tekinthető át vagy kontrollálható a régi módokon, mert egy ilyen áttekintés vagy ellenőrzés valamennyire is teljesnek tekinthető végrehajtással egyszerüen lehetetlen. Miközben egyáltalán nem tartjuk értelmetlennek a globalizáció uj hatalmi centrumaira, illetve uj érdekviszonyaira vonatkozó kérdéseket, elsődlegesen nem a hatalmi centrumok tűnnek számunkra ujnak és érdekesnek, de minden szereplő uj mozgástere, és ezzel az uj cselekvési logikával kialakuló uj alsó- és középszintü strukturák. Szeptember 11 és Irak éppen ilyen meggondolások miatt válnak napjaink elsőszámú trendjévé. Éppen az imperiális problematika ilyen felértékelése az, ami egyáltalán nincsen benne a globalizáció eredeti és tudományos igényű alapmeghatározásában.

A létező és valóságos globalizáció uj társadalmi viszonyokat teremt, természetesen azon az alapon, hogy melyik szubjektum, melyik aktor mennyiben részesül valóban a globalizációban, mennyire vesz részt tevőlegesen abban. Ezért szubjektum és szubjektum, szubjektum és csoport, csoport és csoport, csoport és nagycsoport között napjaink küzdelmének igazi tétje a kijutás a globalitás óceánjára és az ott való eredményes tevékenység lehetőségének megteremtése. Ezért jelent a globalizáció nem "csak" uj szuperstrukturákat, de markáns uj viszonylatokat is a társadalmi praxis minden szintjén és területén.
Ellenőrizhetetlenül gazdag kölcsönhatások és interakciók sora alakul ki minden szinten a globalizáció összefüggésében, amelyeket rendszeresen végig kell gondolni és fel kell dolgozni. Ha elviekben nem is, de a gyakorlatban természetesen bonyolitja a képet, hogy az 1989-cal kezdetét vevő, már emlitett nagy globalizációs ugrás a globalitásnak a monetarizmussal és a nemzetközi adósságválsággal összekapcsolódó változatát valósitja meg, ezért a globalizáció imént leirt mindent átható gyakorlata természetesen érintkezni fog mind a monetarizmus, mind pedig a nemzetközi adósságválság problémáival, anélkül természetesen, hogy ettől kevésbé lenne azonos önmagával, azaz napjaink globalizációjával.

A globalizáció tehát már napjainkban jelen van a társadalmi lét minden területén. Az itt lehetséges mozgástér érzékeltetésére csak egy példát emlitenénk, anélkül, hogy e példa sokféle lehetséges politikai értelmezésére vagy továbbgondolására vállalkoznánk. Ha a magyar politikai elit vagy a magyar társadalom tisztában lett volna 1989-ban a globalizációnak ezzel a minden szinten jelenlévő és meghatározó jelentőségével a társadalmi praxis összes területén, bizonyosan nem választja a privatizációnak napjainkra már meglehetősen ismert változatait, hiszen e változatok "filozófiájá"-ból alapvetően hiányzott minden globalizációs meggondolás, ám annál intenzivebben állt a valóságosan létező posztszocialista privatizáció mögött az eladósodás és a szocialista dimenzióktól való megszabadulás vágya.

A globalizáció társadalomelméleti kutatásának egyik legfontosabb s egyben legnehezebb területe a funkcionális és a nem-funkcionális elemek és mozzanatok állandó, fogaskerékszerü egymásba való átmenete. A két karakter egymás mellett élése elsősorban annak az oka, hogy minél inkább válnak valóban globálissá a globális folyamatok, annál tisztábban mutatnak fel müködésükben "tisztán" funkcionális jegyeket. Minél egyértelmübben "globális" mondjuk a világgazdaság rendszere, annál tisztábban érvényesülnek a valóban teoretikus nagyságrendü funkcionális meghatározások. Mindez természetesen nem jelentheti azt, hogy ettől kezdve a társadalmi lét minden aktora nyomban "funkcionálissá" lenne. A két eltérő karakterisztikáju rendszer egymásbahatása mindenekelőtt két szempontból igen releváns, s ez meg is szabja a kutatások további irányát is. Az első összefoglaló szempont a funkcionális és nem-funkcionális komponenseknek a globalizáció átfogó funkcionális rendszerekből összetevődő rendszerében kirajzolódó viszonyai, a második összefoglaló szempont pedig a funkcionális és nem-funkcionális elemek viszonyának vizsgálata és rekonstrukciója a társadalmi praxis teljes szélességében és mélységében.

A valódi globalizáció tehát nem uj, ismeretlen hatalmi központ vagy világkormány, hanem elvileg az összes aktori minőségileg uj viszonylatrendszere, aminek kitüntetett vonása a "globalitás", azaz a globális folyamatokhoz és hálózatokhoz való lehetséges és sajátos módon "demokratikus" hozzáférés. Nem lenne nyelvi tulzás a globalizáció alapjelenségét a hozzáférés, illetve a hozzáférhetőség kritériumaival leirni. Nos, éppen ezeken a pontokon látjuk napjaink 1989-cal ugrásszerü minőségi változást átélt globalizációjának két igazi gyenge pontját, két, egymással szorosan összefüggő hatalmas kérdést is. A globalizáció ugyanis az elvileg teljes hozzáférhetőséggel bontja le a partikuláris korlátok egész sorát. Ebben az értelemben tehát "demokratikus", a globális szintü folyamatokban való részvétel egy uj tartalmu "egyenlőség" fogalmát körvonalazza. Az olyan globalizálás, ami a maga előrehatoló dinamikájában, mint fő folyamatban, a kizárás elemeit, mint alfolyamatokat épiti be, nemcsak teoretikus, hanem igen kézzelfoghatóan praktikus önellentmondás is, s az ilyen "alfolyamatok"-ra igencsak számos példát sorolhatnánk fel. Természetesen az előrehaladó globalizálás korlátozása vagy megakadása, netán megakasztása sok, egymástól jellegében igen különböző okra mehet vissza, ezek lehetséges tipusai közül csak az egyik a kirekesztő tipusu alfolyamat, annak motivuma is legtöbbször vélt vagy valóságos módon anyagi természetü. Igy az egyik legjellemzőbb folyamat a mi szemünkben az, hogy miként kell müködő és valóban az egész földet mind szimbólikus, mind pedig konkrét értelemben átölelő rendszerekbe olyan, "zavaró" jellegü alrendszereket beépiteni, hogy a technikailag már mindenki számára a szó előbbi, globális értelmében "hozzáférhető" főrendszert csak azok legyenek képesek használni, akik az elvárt mértékben fizetni tudnak érte.


MÁSODIK TREND

A közeli (távoli) jövőben növekedni fog-e a globalizáció értelmes reálfolyamataiban való részvétel, a globalizáció valódi funkcionális folyamataihoz és lehetőségeihez való hozzáférés lehetősége (miközben természetesen ennek értelmes kritériumait még alaposan meg kell vitatni)?

***

Szorosan ehhez a problémához kapcsolódik, mégis gyökeresen más, mert megalapozó jellegü az 1989-cas minőségi ugráson tuljutott globalizáció második számu kiemelkedően kritikus problémája. Az ugyanis az éremnek csak az egyik oldala, hogy a globalizáció az összes aktor között minőségileg és sokrétüen uj viszonyokat teremt, miközben a viszonyok minőségi ujszerüsége főképp éppen abban áll, hogy kiesnek az egyént a globális viszonyoktól rendszerszerüen elválasztó köztes, közvetitő rétegek és közegek, s igy az egyén, mint bármelyik másik aktor, "hozzáférhet" közvetlenül, azaz a szóbanforgó közvetitők nélkül is a globális hálózatokhoz és mindenoldalu kommunikációhoz. Ennek az éremnek a másik oldala az, hogy vajon létrejönnek-e a globalizáció oldalán olyan, minőségileg uj források (természetesen kizárólag a szó leghivatalosabb, közgazdasági értelmében értve a "források"-at), amelyek az egyre korlátlanabbá váló hozzáférhetőség igényeit ki tudják elégiteni. Az kétségtelen, hogy a globalizáció triumfáns áttörése már önmagában is jár forrásgyarapodással. Mindez, jóllehet itt nem részletezhetjük e gyarapodás összetevőit, azonban egészen más nagyságrend, mint az a lehetséges "forrásmennyiség" (a tőke összes fajtáját értve ezen), amely az egyre perfektebbé váló hozzáférés világában szükséges lenne, hiszen a hozzáférésnek konkrét célja van, amelyek hosszu távu ki-nem-elégitése destruálja vagy legalábbis kritikusan deformálja a globalizáció hálózatainak jól egybeépitett rendszerét. A felvázolt negativ vizió - természetesen csak analógiaként - arra a tömegkommunikációra emlékeztet, amelyik a televiziós csatornák széles kinálatát nyujtja, miközben a szórakoztatás és a kultura "forrásait" képtelen a növekedő hozzáférhetőség arányában ugyancsak minőségileg megnövelni és így a növekedő hozzáférés csupán egyre silányabb produkciókat vagy a jól bevált konzerv-produkciók végnélküli ismétléseit tudja felkínálni.


HARMADIK TREND

Növekedni vagy csökkeni fognak-e azok a források, amelyek specifikusan és azonosítható módon a globalizáció eredményeként interpretálhatók?

***

A globalizáció viszonyainak, realitásainak megjelenitése a mindennapi tudat, azaz a társadalmi szereplők számára egyrészt egy mérhetetlenül "extenziv" feladat, másrészt azonban olyan uj, "kvalitativ" feladat is, amely elsősorban a globalizáció uj realitásainak funkcionális és absztrakt minőségeinek a mindennapi tudat definiciószerüen nem-funkcionális és nem-absztrakt dimenzióiban való megjelenitését jelenti. A feladatok e kettőssége mindvégig kisérő jelensége marad a globalizáció és a mindennapi tudat viszonyának. A globalizáció megjelenítése így értelemszerűen nyomban kettős problémává válik, egyszerre kell megjeleníteni és a megjelenítésében felismerni magát a globalizációt, mint a minden konkrét megjelenési formában közöset. Ez részben azonos az aktorok fontosságának problémájával, részben nem azonos azzal,


Azonos annyiban, hogy a globalizáció alapján elkészítendő prognózisok és jövőképek erőteljesen függenek az aktoriális oldal mindenkori konkrét meghatározottságaitól. Nem azonos annyiban, hogy az aktoriális oldal konkrét meghatározottságai minden eltérésük ellenére sem lépnek túl a globalizáció létező keretein. E kettősség a globalizáció mai rendszerének egésze szempontjából sem teljesen közömbös, más az, ha a globalizáció lényeges összetevői mondanak csődöt, és más az, ha az aktorok önveszélyessége okoz veszélyt. Egyáltalán: milyen feltételei adódnak a globális aktorok viselkedésének? Ez a kérdés a globalizáció egyik strukturálisan legmélyebb kérdéséhez vezet: a globalizáció nem létezik nembeliséggel, mert funkcionális és nincsenek értékei, nem emancipatív. Ebből következik, hogy a globalizáció partikuláris cselekvései nem rendelkezhetnek értékközpontokkal, nem lehetnek emancipatívak. A teljesen legitim partikuláris szemléletű cselekvés nem ér fel a nembeliségig.

Azaz a globalizáció, nem feltétlenül, minden esetben, ám definició szerint kétségtelenül csak partikuláris érdekeket képviselhet. Ez nemcsak önmagában rendkivűl problematikus, de egyenesen strukturális ellentétben is áll a globalizáció belső méreteivel és szerkezetével: egy ennyire kizárólagos, átfogó és hatalmas mozzanat nem lehet(ne) csak partikuláris.


NEGYEDIK TREND

Megjelenhetnek-e univerzális, emancipatív vagy humanista tartalmak a globalizáció kiteljesedésének folyamatában?

***

A nagy információs rendszerek esetében is felvethetőek a médiumokkal szemben gyakran felvetett vádak a politikai hatalom alakításának képességéről. Úgy gondoljuk azonban ebben az összefüggésben is, hogy a nagy információs rendszerek ugyanugy nem maguk "osztják" el a politikai teret, mint a médiumok, hanem egy már elosztott politikai térhez alkalmazkodnak. Mindez nem jelenti - s ez is igy van a médiumok esetében is, hogy az információk terjesztése, szelekciója nem alakit ki egy korlátozottabb cselekvési teret, amelynek van politikai vagy gazdasági vetülete. Az információs társadalom nem tudja közvetlenül és egészében visszaadni a globalizáció viszonyait. Ez azonban nem jelenti azt, hogy az információs rendszerek feltétlenül meghamisitanák, eltorzitanák vagy éppen "manipulálnák" ezeket a viszonyokat. Dolgozatunk egyik középponti törekvése, hogy ezt a viszonyt sajátosan mimetikusnak mutassa be. Az információs társadalom a globalizáció mimezisét adja, ami természetesen nem felel meg a "visszatükrözés", sokkal inkább megfelel a "megjelenitő utánzás" gondolatának. Az információs társadalom a maga módján "képezi le" mimetikusan a globalizáció viszonyait.


ÖTÖDIK TREND

Sikerül-e az információs társadalomnak adakvát és demokratikus módon megfogalmaznia a társadalom emancipativ részvételét megalapozó globalizációértelmezést?

***

Ahogy a kettéosztott világ volt tekinthető annak a konkrét alapformának, amit a kor globalizációja magára öltött (miközben természetesen maga ez a kettéosztott alapszerkezet természetesen csak időlegesen volt képes hordozni a globalizáció valóságos kibontakozását), úgy a kettéosztott világ Gorbacsov kezdeményezte befejezése a globalizáció egy későbbi konkretizált formája. Eredeti feltételeink szerint a "kettéosztás vége" a "történelem vége"-ként is felfogható (amennyiben ugyanis, mint ez nem ritkán teljes egyértelműséggel meg is történt, a kettéosztott világot nemcsak a nemzetközi politika, gazdaság és ideológia átmenetileg, de abszolút értelemben is végső formájának tekintették). A kettéosztott világ specifikusan gorbacsovi egyesítése igen élesen veti fel a történeti előrelátás problémáját általában, de különösen is (ez utóbbit abban a hatalmas összefüggésben, amit egy egész világrendszer és egy azzal a legszorosabb kapcsolatban álló világrend tökéletesen váratlan és váratlan lefolyású önfelszámolása jelentett). A későbbi történések ezen nyomatékos előre-nem-látása elsősorban az addig etablírozott politikatudomány nem egy kritikusát, sőt, ellenségét késztette éles támadásokra a tudomány felkent képviselői ellen. Jóllehet nem vagyunk azon a véleményen, hogy a társadalomtudományok iránti napjainkban tapasztalható hegyeket mozgató érdektelenség az előrelátásnak ezen 1989-es hősies csődjével egyáltalán összefüggésbe lenne hozható, a tudományok evidensen felvett pozíciói és a valóság folyamatainak széttartó mozgása kétségtelenül nyomós és releváns módszertani és az összes elem legitimitását újra mérlegre tevő kérdéseket vet föl.


HATODIK TREND

Jelenti-e a globalizáció-értelmezésünk "önmagában" a tudományos előrelátás helyzetének és esélyeinek javulását?

***

Miben állt ugyanis az a döntő tény, amely miatt a hatalmas világtörténelmi változás nem volt előre jelezhető? Politikai és történelmi tények helyett e funkcióban strukturális és tudományelméleti tényt említenénk. A probléma felépítésében ugyanis markánsan elválnak egymástól a "történelmi-történetfilozófiai", illetve a "politikai - nemzetközi politikai" dimenziók. A történelmi nagyságrendű és érvényű s éppen ezért a történetfilozófia területébe nyúló belátás, miszerint a kommunizmus hanyatló szakaszába érkezett, tökéletesen alkalmazhatatlan volt a nemzetközi politika és ezért a politikai dimenzió egészében, hiszen az érvényes és nemcsak formálisan vissza nem vont alapmeghatározások szerint semmiféle közvetlen politikai következménye nem lehetett az amúgy vélhetően helyes és egyre általánosabbá váló belátásnak. A helyes elméleti álláspont meghosszabbíthatatlan
volt a reálpolitika, s így a reálpolitikai prognosztika irányában. S mivel mindazok, akik bármiféle előrejelzéssel foglalkoznak, csak e terület alapmeghatározásait tarthatják szem előtt, nyilvánvalóan nem jósolhatták meg előre 1989 fordulatát. Fukuyama szerencsés keze abban is megnyilvánult, hogy ő éppen nem a vég vagy nem-vég oldaláról tette fel a maga alapkérdését, hanem Gorbacsov nyomvonalát követve a szovjet politikai elit döntő attitűdváltozását próbálta azon melegében világtörténelmi keretbe helyezni.


HETEDIK TREND

Nem fordul-e meg a politika történelemfilozófiává válásának tendenciája és nem válik-e a történetfilozófia - átmenetileg vagy véglegesen - ismét politikává?

***

Történelemelméletileg tekintve a történelem vége attól a definíciótól függ, amellyel a történelmet meghatároztuk. Egy állam története, egy intézmény vagy egy tudomány története mindig annak a szubjektumnak a sorsától függ, aki "hordozza" ezt a történelmet, más szóval, akinek a történelméről van szó. Egy sportegyesület történelmének vége van, ha az egyesület feloszlik. Nos, az általános, az egyetemes történelemnek is lehet átfogó definíciót adni (sőt, akkor is általános definíciók alapján gondoljuk el azt, ha ennek nem vagyunk tudatában - az Ancien Régime képviselői világosan tudatában voltak annak, milyen mozzanatok fennállása konstituálta számukra a történelmet, de annak is, hogy bizony "vége van" a történelemnek 1789-cel, amikor is ezek a feltételek mind megdőltek). A "történelem végé"-ről való értelmes értekezés lehetőségét közvetlenül nem annyira absztrakt-általános követelmények teljesülésétől, mint inkább azoknak a kritériumoknak a fennállásától, illetve megdőlésétől kell függővé tennünk, amelyek létével magát a történelmi folyamatot (tudatosan vagy adott esetben tudatos reflexió nélkül) definiáltuk. A kritériumok kérdése függ egyrészt a történetfilozófiai szubjektum kiválasztásától, de adott esetben más módon is lehet partikuláris. Komikus példa, de formálisan értelmes, ha például valaki a történelmi folyamat dinamikus létezésének kritériumaként a tűzoltózenekarok folytonos működését nevezi meg. Ebben az esetben az utolsó tűzoltózenekar működésének beszüntetése a történelem vége minősített esetévé válik. Ugyanez a logika hirtelen átlendül a filozófiai komolyság szférájába, ha például úgy módosítjuk, hogy lehetséges olyan nézet, miszerint a keresztény vallás fennállása a történelem igazi kritériuma (kialakulása előtt nem, esetleges megszűnése után ugyancsak nem lehet történelemről beszél). Ebben az esetben e vallás bármilyen eredetű megszűnése ugyancsak azonos lenne a történelem végével, hiszen a történelem definíciója nem egyszerűen események laza aggregátumát öleli fel, de sajátos perspektivizmussal és kritériumokkal rendelkezik.


NYOLCADIK TREND

Annak megállapítása, ki ma a történelem szubjektuma? Kinek a perspektívájából kiindulva írjuk meg a globalizáció történetét és végezzük el annak prezentista rekonstrukcióját?

***

A marxista filozófiából (a II. Internacionálé történelmi materializmusán keresztül) a leninizmusba, majd a sztálini szovjetmarxizmusba áttranszponálódó úr-szolga-problematika természetesen újabb és újabb filozófiai kereteket jelent, e megközelítés meghatározó, konstituáló szerepe azonban nem függ a filozófia differenciáltság szintjétől, ez teljesen egybecsengően abban áll, hogy mindezek a filozófiák a történelmet az úr-szolga-probléma újrafogalmazásának, még egyszerűbben pedig e problematika folytatásának tekintik.


KILENCEDIK TREND

Lehet-e a globálizáció mai elvi és mai konkrét körülményei között értelmezni az eredeti úr-szolga-problematikát?

***

A globalizáció viszonyai közül kitüntetett jelentőséget adtunk a mezoszint legfontosabb meghatározásainak. E szint legfontosabb új jelenségei a következők:

a politika funkcióváltozása
az egyszemélyes csoport
naturális reziduumok
öndestrukció (mezoszintü)
a gazdagok lázadása
jelen-jövő-kontinuum
kiinduló poziciók javitásának kritikus nehézségei
válság és normalitás kiegyenlitődése
társadalmi lét uj kritériumai


TIZEDIK TREND

Változnak-e releváns módon a globalizáció ideáltipikus működéséhez mért mezoszintű meghatározottságok a globalizáció új, "politikai", "imperiális" fázisában?

***

A szeptember 11-i merénylet, nem mint politikai esemény, hanem mint a globalizáció tér-idő-viszonyainak átrendezése, úgy is, mint a távolság metaforájának a vége, drámai összetevője elemzésünknek. Ez az esemény azonban nemcsak a maga esszenciális teoretikus tartalma miatt jelentős kihivás, de egy egész sor olyan konkrét kérdés miatt is, amelyek egészen bizonyosan meg fognak jelenni (sőt, e tanulmányban meg is jelennek) a jövőkutatás napirendjén.

A tér és idő hagyományos fogalma még mélyen benne foglaltatik a mindennapi tudatban. Ezek azok a fogalmak, amelyek a történeti tapasztalat akkumulációja során kristályosodtak ki. Nyomban ki kell jelölni a mindennapi képzetek reflexiójának útján a természeti-természettudományi és a történeti-társadalmi (szociális) tér-idő-fogalmak kettősségeit. Mindkettő konstrukció, miközben természetesen itt is a szokásos óvatossággal kell eljárni, hiszen a mai szóhasználatban a konstrukció fogalma legalább olyan gyakori, mint amilyen rendkivül félrevezető. Leginkább csak az hallatszik ki belőle, hogy "viszonylagos", hogy "nem abszolut", azaz hogy felcserélhető. Pedig a konstrukció eredeti fogalmában belefér az, amit tudománynak nevezünk, azaz legalábbis az, ami a saját korában tökéletesen megfelelt a tudományos kritériumoknak (azaz ebben az értelemben nem tetszőleges vagy felcserélhető), de az a történeti összevetésben talán még ennél fontosabb mozzanat is, hogy a konstrukciót nem a mi mai tudatunk visszavetitésével kell elképzelnünk. Olyan tárgyias és kvázi-objektiv feltételeket kell tehát feltételeznünk, amik a relativizmuson belül sajátos önálló státust adnak neki (tehát ha valaki a tizenkilencedik század első harmadában "konstruált" egy népnek egy őstörténetet, az ezt tökéletesen eltérő tudattal tette, mint ahogy ezt ma gondoljuk, az ő konstrukciója maga volt a kvázi-abszolut és kvázi-tényszerü, ő a történelem pusztitásait pótolta, abszolút bizonyosságot akart, tudatosan, de pótolni).

A történelmi-társadalmi-szociális téridő hagyományos és uj kérdésfeltevése nem oldható meg a természettudományok analógiáinak segitségével. Emellett a tér és idő hagyományos fogalmával és képzetével már itt szembeállitjuk az uj fogalmakat, amelyek a jövőkutatás szempontjaiból mindinkább meghatározók lesznek.

A jelen történelmi-társadalmi-szociális tér-idő-problematikájának lényege: az egyidejüség vagy az egyidejüsithetőség. A (globális) egyidejüség felvetése azonban rögtön a leglényegesebb problémához vezet: az egyidejüség elérhető, megteremthető, de ki, hogy, kinek, milyen társadalmi viszonyok között teremti meg az egyidejüséget. Ez nyomban három alapvető kérdés feltevését jelenti:

- mit jelent az egyidejüség, mint a jelen meghatározó mozzanata;

- hogy jön létre és miben áll ez az egyidejüség;

- milyen viszonyokat rejt az egyidejüség megteremtése.

Mindebből az is következik, hogy a gyakorlatilag (és a felszinen értelmesnek tünő szempontok ellenére) a jövőkutatás számára nem az lesz a probléma, hogy leirja az uj idő-, tér- és téridő viszonyokat (ráadásul ezeket az uj alapviszonyokat mint megalapozó viszonyokat kellene leirnia, amire rá kellene helyeznie a jövő további szerkezeti meghatározottságait), de akarata és az eredeti diszciplina ellenére, mint lényeges és meghatározó társadalmi tényeket az egyidejüsités hatalmát kell leirnia, azokat a viszonyokat és mechanizmusokat, amelyek az egyidejüsités felett rendelkeznek

Bizonyos értelemben ez az elemtan, amely a maga megváltozott formájában él tovább napjaink gyökeresen uj tér-idő viszonylataiban. Az Elemtant azért kell jól ismerni, hogy felismerhessük az uj szerkezetben az eredeti összefüggések eredeti elemeit (nem idegen érdek ez, hiszen nem akárminek az elemeiről van szó, de éppen a (társadalmi) tér, a (társadalmi) idő és a (társadalmi) tér-idő elemeiről.

A két modell (lineráris, körkörös) filozófiai-szemléleti hátterére és azok váltakozására (Nietzsche, Hegel, felvilágosodás, stb.) egy korábbi hosszabb tanulmányunkban már kielégítő részletességgel tértünk ki. Ezért jelenleg csak a legfontosabb aktuális mozzanatot mutatnánk be, azt a mozzanatot, ami a globalizáció önálló értelmezésén alapuló jövőértelmezés és prognosztika egy meghatározó háttérfeltételévé nőheti ki magát.

A globalizáció alapviszonylatainak politikai (világpolitikai) értelmezése (amelynek egészen részletes ismertetése és elemzése alant következik) olyan eredményhez látszik vezetni, amelynek összefüggésében a világ vezető politikai és katonai nagyhatalma igen erőteljesen eleveníti fel a Római Birodalom analógiáját, az önmagát éppen a Római Birodalommal egybefűző hasonlóság magától értetődő vállalását. Természetesen ezt az analógiát és annak hangsulyozását is sokféleképpen lehet értelmezni, mindenképpen helyesen tesszük azonban, ha nagyon komolyan vesszük ezt.

A Római Birodalom nyílt analógiának vétele a mi fogalmi beosztásunk szerint a jelen történetfilozófiai értelmezésének egyértelmű beillesztése egy "körkörös" szerkezetbe, azaz a jelen leválasztása attól a hozzávezető lineáris útról, ami eddig a Nyugat által is előírt, sőt, megkövetelt módon az európai és a modern identitás lényegét jelentette. A jelen körkörösítése egyben a múlt körkörösítése, azaz az akkumuláló, lineáris fejlődési modell visszamenőleges elvetése is. Ez az analógia kolosszális változás, értelme és jelentése még sokkal mélyebbre hatol, mint egy aktuális világpolitikai szerep bevezetésének szándéka


TIZENEGYEDIK TREND

Továbbmegy-e a lineáris történetelméleti modell leváltása a körkörös modellel - beleértve e fordulat összes következményét a tér idősítésére nézve is?

***

Korábbi munkánkban a lineáris történetszemlélet alapjaként egy diskurzív megismerési és átértékelési folyamatot, a felvilágosodást, neveztük meg. Nem szorulhat magyarázatra ezek után, ha a lineáris modell-nek a körkörössel való leváltásának érzékelésekor a felvilágosodás kérdésére is rákérdezünk. A felvilágosodás a mindenkori helyes tudat kialakításának lépessége a mindenkori konkrét metafizika ellen, de előlegezése annak is, hogy mivel a metafizika bármikor ujjászülethet, ezért a felvilágosodás kritikája is bármikor újra aktualizálódhat.

A mai körülmények között ez az első mozzanat is kettős megvilágításban jelenik meg. Azt, egyrészt, elég könnyen meg lehet állapítani, hogy a felvilágosodás pozitív eleme a mai uralkodó gondolati szerkezetekben annak ellenére sem jelenik meg, hogy ezekben az uralkodó szerkezetekben sok olyan filozófiai elem van, amelyek annak idején a felvilágosodás széles áramát támogatták. Az azonban, másrészt, nem kevésbé lényeges összetevője a mai helyzetnek, hogy a metafizika itt szóba jöhető formái is egészen új alakban jelennek meg (itt például a posztmodern empíria területéről Baudrillard megfogalmazását említhetnénk a "digitális" metafizikáról vagy némileg szerencsésebb kifejezéssel a digitalizálás metafizikájáról vagy saját újabb kutatásaink közül a differencia-gondolkodás és a differencia-logika egyértelműen új-metafizikai karakteréről. Ez utóbbiakról néhány újabb tanulmány címét megtalálja az Irodalomjegyzékben az olvasó.) E két, minden ízében filozófiai elem gyökeresen átalakítja ezen legfontosabb filozófiai viszonylat (metafizika kontra felvilágosodás) megjelenési formáit, amelyeknek látatlanban óriási befolyást kell tulajdonítanunk a jövőről való gondolkodásban. A második kettősség: a felvilágosodás nemcsak az eszmék kritikája, de az intézmények, minden elavult intézmény kritikája is - azaz már a kezdetektől fogva egyszerre eszmei és gyakorlati-politikai-társadalmi kritika. Mindez a mi terminusainkban azt jelenti, hogy minden térben állandóan konstituál társadalmi időt (mult-jelen-, mult-jövő-, jelen-jövő-feszültségeket), klasszikusan felel meg a társadalmi idő alapvető konstituciós feltételeinek és ez a kétszeresen kettős motiváció permanens, állandó és erős késztetés. Ha ez igy van, akkor nemcsak a felvilágosodás az európai gondolkodás specifikuma, de a tér idősitése is.


TIZENKETTEDIK TREND

A körkörös modellnek a lineáris modellel szemben való előtérbe kerülése nem járul-e hozzá a széles értelemben vett felvilágosodás forrásainak elapadásához?

***

Most sajátos helyzetben vagyunk. A teret sikerült idősítenünk, de a globális téridőben (időben) nem jelentek meg egyenrangú emancipatív aktorok. Az aktorok az egyik vetületben (gazdaság) egyszerűen kihasználták helyzeti előnyüket és egy cseppet sem lettek emancipáltabban semmilyen szempontból sem (a mi szövegösszefüggésünkben ez azt jelenti, hogy a jelen helyzet a felvilágosodás és az emancipáció eredménye is, a jelen helyzet aktorai azonban ennek ellenére nem kultiválják ezeket az erényeket és tulajdonságokat).

Az aktorok a másik vetületben (politika, amelyről lentebb részletesebben lesz szó) szinte még katasztrofálisabban viselkedtek - nem egyszerűen kihasználták aktuális helyzeti és strukturális előnyeiket, de kezdetben tevőlegesen akadályozták az új nemzetközi (politikai) világrend kialakítását, majd erőteljesen hozzákezdtek saját partikuláris politikai érdekeik megvalósításához

A felvilágosodás és az emancipáció alapvetően rendelkezik a partikularitás és a nembeliség fogalmi kettősségével, s ez mindig segít elhelyezni és definiálni az egyéni érdekeket. Ez azt is jelenti, hogy a felvilágosodás és az emancipáció nagyonis gyakorlati segítség minden politikai helyzet értelmezésében, különösen egy ilyen ritka és sajátos helyzet interpretálásában, innen érthetjük meg azt is, mit jelent annak hiánya.

Az, hogy a klasszikus felvilágosodás alapvető programjának választhatta az emberiség egészének a "hamis" tudat állapotából a "helyes" tudat állapotába való átvezetését, elválaszthatatlan a tér idősitésének visszafordithatatlanságából - mintegy előfeltételnek tekinti az időbeli kontinuitás rögzültségét, ezzel uj oldalról bizonyitva a tér idősitésének meghatározó európai folyamatát. Pontosan az egymást váltó tér-idő kontinuumok adják annak a valóságos reálkauzális hátterét, miért is lehet a "hamis tudat" életveszélyes, közvetlen és nyilt fenyegetés mind az egyén, mind pedig a közösség számára, hiszen az idősitett tér, a társadalmi-történeti tér-időkontinuumok dinamikája függetlenül eredeti funkciójuktól és létrejövetelük körülményeitől minden olyan tudatot a kritikusfenyegetettség állapotába sodor, amelyik nem integrálja magába a dinamikus elemet. Ezért válik az egyik veszéllyé a hamis, inadekvát, a valóságnak bármely szempontból meg nem felelő tudat, s - magától értetődően - a másik veszéllyé az emberiség hirtelen, sokkszerü identitásvesztése lehetősége.

Az idő legyőzte a teret, az idő globális, kontinuus, homogén, közös, szinkrón, stb. lett. Feltehetjük azonban, hogy rossz forgatókönyv lépett (vagy léphet) életbe a jó forgatókönyv helyett. A homogén idő nem emancipatív kiegyenlítődéshez vezetett, de szelektív kiegyenlítődéshez, az általánosság irányába mutató újabb emancipációs lökések helyett szelektív kiegyenlítődés figyelhető meg. Ezek azonban nem rendelkeznek új összemberi dimenziókkal.

A legfontosabb következmény:

a szelektiv időszinkronizáció és az ezen létrejövő szelektiv kiegyenlitődés bázisán a tér felértékelése és immár deciziv, mesterséges feldarabolása jön létre. Az idő legyőzte a teret és megindult egy összemberi lehetőség felé, ez azonban megtorpant, az időszinkronizáció (csak) szelektív értékösszetételeket valósított megAz absztrakciónak ezen a szintjén látható a mai világnak és Huntingtonnak a mély közös gyökere. Huntington kezdetleges elmélete önbeteljesítő jóslattá vált.


TIZENHARMADIK TREND

A politika visszanyer alapvető és rendszerszintű leértékeltségnek poziciójából. Két módon is - egyrészt az egyes aktorok sok szinten berendezkednek a globalizáció viszonyai között (ezt sok módon meg is írtuk), másrészt a globalizáció viszonyainak politikai lefordítása értékeli fel a politikát. E két tendencián kivűl léteznek-e más formái a politikai váratlan felértékelődésének?

***

A globalizáció - magától értetődő módon - legszervesebben makroelméletként irható le. Eddigi értelmezéseinkből csak annyit emelnénk itt ki, hogy a globalizáció szemünkben mértékadó alap-definiciója átfogó funkcionális rendszerek kritikus nagyságrendjének globálissá válása. Az előbbi, véglegesnek és kimeritőnek természetesen nem tekinthető meghatározásnak természetesen minden szava egyaránt fontos. Meghatározó, hogy átfogó funkcionális rendszerek globalizálódnak, igy elsősorban és elsőként a tőke, de mint utaltunk rá, a tőke globalizálódása, a gazdaság nemzetközivé válása még nem elégséges alapjelensége napjaink globalizációjának. Meghatározó, hogy az átfogó funkcionális rendszerek egy kritikus nagyságrendjének kell globalizálódnia egy egész világállapot globálisnak nyilvánitásához. A kritikus nagyságrend nem határozható meg iskolás módon, előzetes vagy külsődleges kritériumok alapján, de egy kritikus nagyságrend vagy mérték feltételezése azért értelemszerüen több a becslésnél. Mivel a globalizáció globális funkcionálást jelent, ezért bizonyos értelemben a globális funkciálás tapasztalata már önmagában is kritérium lehet. Igy a csernobili atomkatasztrófa, a peresztrojka, vagy a mexikói pénzügyi válság már hétköznapi tapasztalattá tehették az átfogó funkcionális rendszerek kritikus nagyságrendjének globalizációját. Nem minden globális azonban, ami nemzetközi vagy akár kiegyensulyozottan és egyenletesen szórtan az. Globálissá csupán a rendszerezettség és a valóságos funkcionálás teszi akár a legnemzetközibb jelenséget vagy intézményt is. Az igy értelmezett globalizációnak megvan a maga korántsem egyszerü és semmiképpen sem rövid történelme is. Ennek, mint valóságos reálfolyamatnak a vizsgálata bizonyitja, hogy amely az igy értelmezett globalizációnak nincs metafizikai módon előre elrendelt konkretizációja vagy realizációja. Más szóval bármely érett és értelmezhető alakban jelenjen is meg a globalizáció, egyik érett változat sem volt tekinthető alternativátlannak.

A globalizáció mikroelmélete mára már ugyancsak rekonstruálhatóvá vált. Miközben a azonban a globalizáció mikrovilágát mindenki mindenféle akadály nélkül közvetlenül érzékelheti és értelmezheti, egyedül a makro- és mezoszintü rekonstrukció szuverén birtoklása révén juthat olyan modellek és minták birtokába, amelyek e jólismert mikrovilágot mint a globalizáció mikrovilágát teszik felismerhetővé.

Kitüntetett foglal el a globalizáció teoretikus rekonstrukciójában a közép, a mezoszféra. Ez a kitüntetett pozíció nem kizárólag teoretikus eredetü, hiszen nyilvánvaló, hogy lényeges meghatározározottságai következtében a globalizáció elsősorban makroelméleti magyarázatot kiván. A mezoszféra azonban nemcsak uj arcát mutatja a globalizációs jelenségnek, de egyben a legrelevánsabb uj arcát, hiszen
ezen a szinten szembesül a globalizáció uj világa a társadalommal, amely nem (vagy nem csak a nagy funkcionális rendszerek hálójában, de az értékek, a szerződések, a hagyomány egyszerre történeti és aktuális kötöttségeiben is létezik. Mivel a globalizáció legalapvetőbb definiciójaként a funkcionális rendszerek egy bizonyos kritikus nagyságrendjének globalizációját neveztük meg, e mezoszférában kerül sor a legdrámaibb szembesülésre. Itt találkozik a funkcionális és a nem-funkcionális szféra, itt nő át e két szféra fogaskerékszerüen egymásba.

A globalizáció aktuális konkretizációjának formája a monetarizmusnak nevezett rendszer. E "világállapot", dinamikus szerkezet legfontosabb mezoszintü sajátosságai természetesen a funkcionális rendszerek és az értékekre, szerződésekre és hagyományra épülő társadalmak egymásbanövő együttélésének megfelelően
változhatnak, hiszen ezek ugyanugy nem változhatatlan szükségszerüségek, mint ahogy a globalizáció egyes makroszintü realizációi sem azok. E mezoszintü tulajdonságok egyben az elmult évtized uj valóságának is fontos összetevői, de természetesen nem közvetlen és konkrét aktualitásuk, de mint a globalizáció mezoszintü kristályosodási pontjai, kulcsjelenségei kerülnek látókörünkbe. Rekonstrukciójuk lényeges, talán döntő eleme is annak a vitának, ami sokak számára még mindig arról szól, van-e egyáltalán globalizáció, s ha igen, akkor hogyan irható le.

E mezoszintü uj tulajdonságok legfontosabbika, a politika, mint alrendszer leértékelődése a globalizáció funkcionális rendszereinek összefüggésében. Ezzel tanulmányunk bevezetőjéhez kanyarodtunk vissza, a gazdaság és a politika amugy is paradox rendszerelvü viszonyához, illetve e különleges viszony hatványozottan különlegessé válásához a globalizáció korában.

A tézis a politikának, mint autonóm alrendszernek természetesen csak a viszonylagos leértékelődését mondhatja ki, ami mint a globalizáció mezoszintjének folyamat, már előrehaladott stádiumában jár. Ez a folyamat nem feltétlenül és ugyancsak nem metafizikai sugalmaknak megfelelően jött létre, nem feltétlen szükségszerüséggel tapad a globalizáció jelenségéhez, de szoros kapcsolatban áll annak monetarista formájával. Elégségesen illusztrálhatja ezt a napjainkban már széles körökben is folyó vita a "világkormány" lehetőségéről.


TIZENNEGYEDIK TREND

Mi lesz annak a specifikus ellentétnek a sorsa, ami a globalizációban ideáltipikusan és rendszerszerűen leértékelt politikai alrendszer váratlan erőteljes felértékelődésével jött létre, de úgy, hogy ez a felértékelődés nem vonhatja kétségbe a tisztán elméleti leírás érvényét és igazságtartalmát?

***

Nehéz artikulálni jelen világunk nemzetközi viszonyait, nehéz eleget tenni a politikai korrektség nagyigényű követelményeinek és ezzel egy időben megfelelni nemcsak szubjektív igazságérzetünk, de felelősségérzetünk és természetesen racionális analíziseink követelményeinek is. Magának a beszéd nehézségeinek okaira azonban kevéssé tudunk kitérni, hiszen ez már a jelenlegi nemzetközi politika reflexiójának szintje lenne és a metanyelv nem előzheti meg az adott tárggyal foglalkozó tárgy-nyelv kifejtését. Mindenesetre Bertolt Brecht eszmefutattása az "igazság kimondásának hét nehézségé"-ről esetünkben (s természetesen, mint gondoljuk, egyáltalán nem csak a mi esetünkben) nagyonis valóságos nehézségeknek bizonyulnak.

A jelen nemzetközi politikájáról való beszéd nehézségeinek egy csoportja nyilvánvalóan az 1989-es világtörténelmi korfordulóval függ össze. Az akkori történelmi pillanat igen szükségszerűen és más korábbi világtörténelmi fordulatokra (így például az 1918-as wilsoni újrakezdésre) emlékeztetően járt azzal a következménnyel, hogy a nagy történelmi fordulat mindent, így elvileg már a nemzetközi politikai rendszert is "megoldotta", nem csoda, hogy a történelmi pillanat nagy elméleti nyitása éppen a "történelem végé"-ről szóló elmélet volt . A kilencvenes évek meghatározó történelmi perspektívája a neoliberalizmus struktúraalkotó logikájából és a kommunizmus fölötti világméretű győzelméből következett. Jelentette azt, hogy "minden világos", "minden meg van oldva" és a nem teoretikus értelemben vett "történelem végé"-nek korszaka elérkezett. Mindez Szeptember 11 és az Iraki Háború után már több mint furcsának tűnhet, nem is beszélve a történeti utókor várható jövőbeli hüledezéséről ezen mentalitás hegemóniája láttán.
Beszélni azért is nehéz a jelen világpolitikájának elvi alapjairól, mert a történelmi nagyságrendet elérő változások egyenként és sokféleképpen összefonódó kölcsönös funkcionális függőségeikben nem rendezhetők bele sem a politikatudomány, sem a politikai filozófia megszokott, kuhn-i értelemben vett "normál" paradigmáiba. Ezek a kérdések (mint említettük, mind önállóan, mind kölcsönös, egyre komplexebbé váló összefüggéseikben) már mind a filozófiai politika kérdésfeltevései, ami azt jelenti elsősorban, hogy elemzésük, rekonstrukciójuk során közvetlenül szembesülünk olyan új teoretikus problémákkal, amelyek a maguk eddigi formájában feltáratlannak tekinthetők. Ráadásul nem is egyszerűen arról van csak szó, hogy a filozófiai politika szükségszerűsége általában merül fel, de arról, hogy hirtelen már a filozófiai politika globális változatának kell megjelennie. A filozófiai politika történetében sem szokványos az a helyzet, hogy egyidejűleg nagyszámú, egyszerre teoretikus kihívás jelenik meg, amelyeket nem lehet a hagyományos politikai paradigmákkal megoldani. Karl Jaspers és Hannah Arendt filozófiai politikája még nem állt ez előtt a probléma előtt. Az új teoretikus kérdések új magyarázatokat generálnak, mindehhez azonban idő kell és a nem egy vonatkozásban szélsőségesen nehéz teoretikus diskurzus használata sem csak teoretikusoknak szól, szervezetek, intézmények, aktorok várnak ezekre a magyarázatokra, használják azokat legitim vagy egyenesen nem legitim módon, illetve cselekednek az uj teoretikus belátások feldolgozása nélkül, illetve egyenesen azok ellenére.

1989 emancipatív és demokratikus viziójával szinte irónikus ellentétben áll 2003 uralkodó nyelve. Az amerikai kormány miniszterasszonya a "sok kicsi Dávid"-dal szemben az egyedüli hatalmas "Góliát"-ra irányítja a nyilvánosság figyelmét (árulkodó módon felejtvén el a Dávid-Góliát-szimbolika és - metaforika jelentőségét a jelen világpolitikai összefüggésben erőteljesen érdekelt Izrael számára). Az egykori Harmadik Világ mai utódrégióit képviselő Edward Said minden irónia nélkül használja az Egyesült Államok és a Közel-Kelet viszonyára a "Gulliver és a törpék" megjelölést, miközben Moishe Kagan amerikai szakíró mind gálánsan udvariasan ("az európaiak a Vénuszról jöttek, az amerikaiak a Marsról"), mind a durvaság határát túllépő élességgel ("az angolszász Hobbes 'mindenki harca mindenki ellen'-tézisének le kell váltania az európai Kant 'örök béke'-elképzelését ) fogalmazza meg Amerika és Európa katonai erejének különbségét. Más kifejezések is utalnak a mai nyelvben a "differencia" ilyen váratlan és brutálisnak mondható artikulálására (ilyen például a "főszereplők" és a "statiszták" megkülönböztetése, vagy az amerikai hadügyminiszter klasszikus futama a "régi" és az "új" Európa megkülönböztetéséről). A filozófiai nyelvkritika képviselői (akikben még élhet Karl Kraus nyelvszemléletének szuggesztív emléke) már ennyiből is képet mernek alkotni a nemzetközi politika jelen állapotáról (különös tekintettel az 1989-as újrakezdés, a "történelem vége" kivételesen pozitív előfeltételeinek emlékképeire). A politikai nyelv nagynak és kicsinek, hatalmasnak és erőtlennek történelmi méretekben már e végérvényes hatalmi kettősségét fogalmazza meg.

E megfogalmazás azonban, mint erre az előzőekben már utaltunk, tökéletesen szemben áll 1989 szellemével, amelyre az emberi jogok történelmi méretű győzelme, a neoliberális szabadságfogalom világméretű diadala, sőt, s ebben az összefüggésben ez mindennél fontosabb, az imperiális konfliktus megszűnése volt érdemileg jellemző. Nem kevésbé lényeges és döntő azonban a második probléma sem, s ez már nem csak 1989 szellemével, de ennél mélyebb konszenzusok lényegével is szemben áll. A hatalmi viszonyok ilyetén egyenlőtlenségének megfogalmazása voltaképpen nem alapul máson, mint a fegyverkezés pillanatnyi állapotán - ez az egyedüli kritérium. Óvakodunk történelmi vagy filozófiai analógiákat húzni ehhez a tézishez, amennyiben ezt tiszta formában vesszük szemügyre, Platón mélosz-i dialógusa jut eszünkbe, amelynek lényegét azonban eddig még diktatúrák sem merték kifejtett formában felvenni alapelveik közé. 1989 szelleme egyébként (még akkor is, ha mint minden kollektív tudat, a "globális" kollektív tudat is erőteljesen felejt) mintegy kifejtetlenül is kizárta a jövendő nagy hatalmi konfliktusok nagyobb valószínűségét, azaz diametrálisan ellene dolgozott annak a lehetőségnek, hogy a nemzetközi politika rendjének elvi alapzata bármikor is a fegyverzet aktuális különbségeinek erőviszonyaiban legyen. Bizonyos értelemben ez a rendkívül csupasz (nem lecsupaszított) értelmezés még a kettéosztott világ alapképletéhez képest is visszalépés, hiszen ott megkopott és már alig értelmezhető ideológiákat és értékeket kötöttek a barát-ellenség-viszony megalapozásához - a terrorizmus értékalapon való meghatározása nem nélkülöz minden alapot, a Vasfüggönyhöz mérhető új polarizáció kiépítéséhez azonban nem szolgálhat alapul.

Az Iraki Háború (és a hasonló típusú) nemzetközi politikai jelenségek, amelyek közvetlenül jelentik napjaink világpolitikáját és világtörténelmét, ezért (mely kérdésre természetesen még nem egy vonatkozásban visszatérünk majd) nem rendelkeznek teljességgel elégséges legitimációval. Mindez nem csak, mint puszta hiány jelenik meg, de mint a kiapadhatatlan és örök újabb kérdések forrása is. Lehet természetesen gúnyosan mosolyogni azokon, akik megingathatatlan magabiztossággal bizonyosak abban, hogy az Iráki Háború igazi motivációja az olaj volt, de az olaj (és az annál többé, illetve kevésbé racionális magyarázatok nagy sora) pontosan a hiányzó teljes legitimáció érzékelésekor válik fontossá és semmiféle, mégoly insider-irónia sem lesz képes elvágni a "racionális" magyarázatok kiapadhatatlan áramlását . A hiányzó maradéktalan legitimitás az értékek bizonytalanságának, állandó alakváltozásának evidenciáit ontja, a terrorizmus mögül ránk mosolyog az olaj, de ez még nem minden, hátha az olaj mögött is meghúzódnak rejtett valódi értékek és prioritások, egy "valódi" magyarázat mögött is egy még "valódibb".


TIZENÖTÖDIK TREND

Folytatódik-e az a tendencia, hogy jelentős világpolitikai lépések valódi motivációja tökéletesen titokban marad a közvélemény előtt?

***

Napjaink globális összefüggésében a nemzetközi politika végső elveiről beszélni azonban újabb új és egyben újtípusú dilemmák függvénye is. Ez az a történelmi pillanat, amikor egy elementáris kompetenciavákuum is szükségszerűképpen lép fel. A politikusok mindenki által ismert módon nem rendelkezhetnek egyéni, kidolgozott és megszenvedett képpel egy olyan összefüggésrendszerről, amelynek sok részlete máig feltáratlan. Hasonló vonatkozik magukra a szakértőkre is, nem beszélve az úgynevezett háttérapparátusokról. Az ilyen megszólalási vákuumok a maguk részéről sohasem teljesen veszélytelenek a történelem nagy fordulatainak kisérőjelenségeként, a vákuum szívós következetességgel termeli ki azokat a érdekcsoportokat, akik alaposan kiismerve magának a vákuumnak a természetrajzát, megpróbálják magukhoz ragadni a diszkusszió irányítását és "Utánunk az özönvíz!" - alapon az esetleg megragadott rövidéletű hatalom korszakában kísérletet tesznek az eredeti érdekek minél maradéktalanabb kielégítésére.

A tudományos vagy akár a teoretikus elemzés számos újtípusú problémája közül csak azt a sokfelől témává emelt és közkeletűen is "posztmodern"-nek érzett mozzanatot emeljük ki, amelyet a "virtualitás", illetve a "posztmodern empíria" címszavai alá szokás összefoglalni. A virtuális háború nem azért virtuális, mert televízión közvetítik, de azért, mert az aktorok érzékelésmódjában, cselekvésük közvetítésében (mediatizációjában), a cselekmények következményeinek értékelésében a "valóságos" és a "virtuális" elemek összekeverednek, nem egyszer az elemzés és az értékelés nyelve az egyes tárgyi komplexumok leírásában elsődleges, primér tárgynyelvként jelenik meg.

Az Iraki Háború értelmezésében első és talán legfontosabb kiinduló tézisünk, hogy még az a többszörösen is annak látszó esemény sem rendkívüli vagy előre láthatatlan, legalábbis abban az értelemben nem az, hogy ne lett volna azonosítható módon belefoglalva a kilencvenes évek alternatíváinak gyüjteményébe.

Az Iraki Háború (és, mint arra hamarosan ki is térünk: Szeptember 11) ugyanis, ha nem is lehetnének szokványos vagy tipikus eseménynek nevezhetőek, semmiképpen sem voltak teljesen sorsszerű vagy a maguk apokaliptikus módján véletlenszerű történések. Nem kezdődött új világ 2001 szeptemberben - az 1989-cel kezdetét vevő politikai rendszer és a viharosan kiteljesedő globalizáció lehetséges kibontakozási irányainak egyik változata vált valósággá. Ez a valósággá váló lehetőség egyben kiemelkedő teoretikus és gyakorlati jelentőséggel rendelkezik. Mint ez gondolatmenetünk nem egy pontján vissza fog még térni, Szeptember 11 és az Iraki Háború az 1989-cal induló globális világ lehetséges politikai elrendezésének egyik megvalósulása, sajátos stukturálás, amit a magyarban ismeretlen jelentéstartalmú "shaping" (kiszabás, formaadás) fejezhet ki legtalálóbban. A terrorizmus elleni harc Szeptember 11 után több mint önmaga, egy teljes új világrend alapvető eszmei megalapozásává, egy teljes új világrend, nemzetközi politikai struktúra konkrét "kiszabásá"-vá vált, a terror elleni szövetség maga az új rend, az az új rend egyébként, amelynek 1989-tól fokozatosan, körültekintően és nem utolsósorban 1989 szellemének megfelelően kellett volna már kezdetét vennie. A terrorizmus ellen harc így új politikai vertikummá vált, ami önmaga horizontális kitágítására vár. Az ugyanis, hogy a kettéosztott világ után szükség van egy új világrendre, ami megformált, szankcionált, szabályokba foglalt és (ismételjük, 1989 szellemének megfelelően: konszenzuálisan elfogadott), nemcsak triviális elvi és elméleti elképzelés, de elég sok oldalról fel is vetették már a kilencvenes évek során.

E sokszorosan keresett, majd Szeptember 11 és az Iraki Háború értelmezésében megtalálni vélt új nemzetközi politikai rendszer, a várva várt "Új Világrend" ugyanis nemcsak gyakorlati szempontokból rendelkezett egy sor új típusú problémával és sajátossággal, de elméleti szempontból is (mely jelenség pontosan életre hívta a felelős véleményformálók előzőekben már jelzett aktuális kompetenciahiányát és a véleményformálási vákuumba benyomuló rövidtávú érdekeik megvalósulására vadászó partikuláris érdekcsoportok harsány előretörését).

A nemzetközi politika rendje, az új világrend nyilvánvalóan a legégetőbben gyakorlati kérdés, de éppen e hatalmas, átfogó és makroméretű gyakorlatiságában egyszerre új teoretikus kérdésfeltevés része is. Maga a globalizáció mára már lassan leírható jelenséggé válik és a maga hasonlíthatatlan interpretatív gazdagságban le is irható. Magából a globalizációból - és ez a fentebb jelzett teoretikus kérdés lényege - még egyáltalán nem következik a nemzetközi rendnek, a nemzetközi politikának egy konkrét szerkezete vagy felépítése. Nincs tehát szükségszerű, mechanikus, netán metafizikus kapcsolat a globalizáció helyes interpretációja és egy konkrét, egyedül lehetséges vagy egyedül optimális nemzetközi politikai szerkezet, azaz "világrend" között. Ezért amikor a sajtó vagy a köznyelv "globális politiká"-ról vagy a "politika globalitásá"-ról beszél, ez a köznyelv megfogalmazásában és kommunikációs funkciójában ugyan egyáltalán nem kifogásolható, egzaktnak azonban semmiképpen sem mondható. A politikai világrend kiépítését ezért erre a célra irányuló konkrét erőfeszítéseknek kellett volna már 1989-tól kezdve előkészítenie, a mindenoldalú elvárások a kilencvenes évek során éppen az volt a meglepő, hogy ezen mégsem dolgoztak nagy erővel és a makulátlan demokratikus nyilvánosság színe előtt. Miközben ilyen jellegű előkészítő tevékenység nem folyt, történtek történelmi események, amelyek precedens-jellege már a megtörténés időpontjában megbecsülhető volt. Így a nyilvános és közös, kommunikatív előkészítő munka helyett a precedensek néma felsorakozása rajzolta ki az uj világrend lehetséges alternatíváinak alakzatait. És pontosan ez a horizont az, amely előtt mind Szeptember 11, mind pedig az Iraki Háború olyan eseményeknek kellett hogy feltűnjenek, amelyek egyáltalán nem estek kívül a stratégiailag valamennyire is szakszerű várakozások határain. A precedens-esetek néma növekedésének jelenségéhez pedig ezen a ponton csak az a megjegyzés kívánkozik, hogy ezekben az években több intervenció történt, több nemzetközi konfliktus tört ki, mint az előző negyven év átlagában (ami az új politikai világrend és az annak kialakítására való erőfeszítés együttes hiányában mindennek tekinthető, csak meglepőnek nem). Ha a precedensek számának néma növekedése ugyan egy olyan korszakban ment végbe, amikor nem folytak rendezett erőfeszítések az 1989 utáni világ nemzetközi rendjének kialakítására. Ez a korszak hallgatólagosan azonban a nemzetközi jog ki-nem-mondott neoliberális kiterjesztésének jegyében zajlott, s noha bizonyosak vagyunk abban, hogy ez a kapcsolat ma már nem mindenki számára felismerhető, maga a terrorizmus elleni harc is ebben a kiterjesztésben leli a maga elvi indokolását és legitimációját.

A kilencvenes évek, illetve a posztszocialista tranzíció áramában, a globalizáció sebes kiépülésének folyamatában egyre nélkülözhetetlenebbé vált különbséget tenni a valóságos (valóságosan létező), a virtuális és a jövőbeli állam között. Ezt az államot még mindig "nemzetállam"-nak kell neveznünk, s ez csak tovább növeli a meghatározással járó nehézségeket, elsősorban, de korántsem kizárólagosan azzal, hogy összekeveri a mindennapi tudat és nyelv nemzetállam-fogalmát a teoretikus elemzés hasonló fogalmával.

Az emberi jogok gondolatrendszere is elsősorban ezen állami keretek között érvényesül, jelenlétének, működésének ellenőrzése is e szférában vitathatatlan. Az emberi jogok gyakorlatának nemzetközi kiterjesztése logikájában már eleve tartalmazza az emberi jogoknak a nemzetközi jogban való érvényesítésének lehetőségét. Az emberi jogok nemzetközi joggá tétele egyben alapvetően neoliberális követelmény is, s mint ilyen, érdekes és új összefüggése napjaink jórészt már kiépült neoliberális világrendjének.

Az emberi jogi gondolkodás kiterjesztése a nemzetközi jog területére általánosságban feltétlenül legitim vállalkozás. Egyrészt azért, mert az emberi jogok problematikája a neoliberalizmus azon alapja, amelynek végső érték jellegét általános konszenzus támasztja alá. Nehéz volna bármiféle érvet felhozni az ellen, hogy egy ennyire végső érték helyzetben lévő elv kiterjesztése miért ne lehetne lehetséges, sőt, kívánatos. Másrészt pontosan az emberi jogi problematika az, amelyben a jog és az igazságosság elvei a lehető legközelebb állnak egymáshoz . Mindez azt jelenti, hogy az emberi jogok elveit nemcsak rendkívüli konszenzus legitimálja, de egyben rendkívüli közelségük, majdhogynem
azonosságuk az igazságosság általános elveivel is.

Az emberi jogi gondolkodás nemzetközi jogi kiszélesítése azonban egy minden szempontból új politikai térben vetődött fel. Ezt az új politikai teret a globalizáció határozza meg , amelynek új struktúrájában a "politikai alrendszer leértékelődése" az egyik legmeghatározóbb folyamat. Mindez azt is jelenti, hogy a nemzetközi jog neoliberális átalakítása is a politikai alrendszernek ebben a meggyengült terében megy végbe, ami azzal a paradox következménnyel is jár, hogy ezt a végső értéket megtestesítő tartalmi kiszélesítést igen eltérő erejű politikai aktorok interakcióiban kell elképzelnünk. Ez paradoxon és ellentmondás - a nemzetközi jog emberi jogi kiegészítése a valóságos politikai hatalom szélsőséges egyenlőtlenségének állapotában lenne végrehajtandó. Előlegezve e tézisnek csak a későbbiekben részletesebben kifejtendő két lényeges összetevőjét, utalnunk kell először arra, hogy a politikai hatalom szélsőséges egyenlőtlensége közvetlen következménye a politikai alrendszer viszonylagos gyengülésének más alrendszerek összefüggésében, másodszor pedig arra, hogy a nemzetközi jog neoliberális kiterjesztése egyenlőtlenül elosztott hatalommal rendelkező nemzetállamoktól kíván jogosítványokat áthelyezni a nemzetekfölötti szférába, s ennek konfliktusai bizonyosan előre vetítik árnyékukat.

Az, hogy a nemzetközi jog a globalizáció előtti korszakok terméke, evidens tény, még akkor is, ha éppen "nemzetközisége" miatt éppen ezen a területen artikulálódott a mindenkori "globalizáció". Éppen ezért a nemzetközi jog emberi jogi kiterjesztése nem önmagában és közvetlenül a globalizáció egy új minőségének következménye, hanem a globalizáció ezen új minőségét meghatározó alapszerkezetből, a neoliberális alapstrukturákból következik. Koncepciónk meghatározó vonása, hogy a globalizáció összes kibontakozó minősége, ha tetszik, fejlődési foka nem egy, de többféle nemzetközi világrenddel járhat együtt, ezért nagy elméleti jelentősége van annak, hogy a nemzetközi jog lehetséges emberi jogi reformja nem közvetlenül a globalizáció, de a jelenkori globalizáció politikai formájának, a neoliberális nemzetközi világrendnek a következménye, innen nézve természetesen a nemzetközi jog neoliberális kiterjesztése elemi és szimpla politikai törekvésnek tűnik.

A nemzetközi jog neoliberális kiterjesztése azért is érdemel különleges politikaelméleti figyelmet, mert a neoliberális hegemónia elsősorban a neoliberális gazdaság világméretű győzelmén alapul, politikai artikulációja a nagy folyamatokat tekintve mindeddig megelégedett egy antikommunista demokráciaelmélettel, amely ugyancsak győzelemre jutott mind a létező szocializmus országainak politikai berendezkedése, mind pedig az ú.n. nyugati baloldal szellemi hegemóniája fölött. Ebben az értelemben tehát nem mindennapos jelenség, hogy a neoliberális komplexum közvetlenül a politikai szférában kívánja megvalósítani önmagát. A politikai alrendszernek éppen az előbbiekben érintett leértékelődése is ezzel a jelenséggel kapcsolatos, hiszen éppen a neoliberális komplexum gazdasági orientációja kényszeríti a politikai alrendszert e sajátos, másodlagos szerepre. E semmiképpen sem magától értetődő fordulat teoretikus jelentőségét még az is növeli, hogy a nemzetközi jog szférája a szónak egy értékmentes értelmében "konzervatív" terület, amelynek alapelvei évszázadokkal ezelőtt jórészt már kialakultak, és amelyben még a modernség utolsó két évszázadának folyamatai sem vezettek döntő átalakuláshoz .

Ha arra gondolunk, hogy a neoliberális komplexum a gazdaságban egy bizonyos valóságos globalitást már elérhetett, globálissá tette annyi más mozzanat után immár a tőkepiacot is, a nemzetközi jog emberi jogi kiterjesztése logikus lépésnek tűnik a neoliberális világmodell további kiteljesítésének utján.

Az emberi jogi ideológia nemzetközi jogi kiterjesztése nem jelent új logikát e koncepció más szférákban való kiterjesztéséhez képest. A különbség - a logisztikai általánosítás szintjén - csupán annyi, hogy az egyes struktúráknak és funkcióknak az emberi jogi alapokra való felépítettsége, illetve a funkciók és tevékenységek az emberi jogok követelményeinek való megfelelése immár a nemzetközi politika folyamatainak is döntő kritériumává vált. A világot most ilyen szempontból tekintik egy nagy államnak. Ez azt jelenti, hogy az emberi jogok megsértését bármely államban úgy tekintik, értelmezik és válaszolják meg, mintha az egykori saját államban történt volna meg.

A nemzetközi jog emberi jogi kiterjesztése, mint egy új világrend célul kitűzött új alapzata egyébként korántsem új jelenség a történelemben. Ezen előzmények valamennyire is rendezett számbavétele még meglepő is lehet, hiszen a kiterjesztésnek ez a szándéka és ideológiája majdhogynem rejtett folytonossággal fogalmazódik meg a nagy világtörténelmi átrendeződések utáni újrakezdésekben. Csak az Első Világháború utáni újrakezdésre visszamenve közismertek Woodrow Wilson amerikai elnöknek az önrendelkezésre és az emberi jogok valóságára alapított rendezési elvei. A harmincas-negyvenes években az osztrák író-filozófus, Hermann Broch építette ki az átmenetileg győztes totalitarizmusok világában az evilági abszolútumként értelmezett emberi jogokra alapított nemzetközi politikai és jogi rendszer alapjait. E koncepcióra erősen emlékeztetett Jimmy Carter emberi jogi alapzatú nemzetközi politikai offenzívája a hetvenes évek második felében, amely kinemfejtett módon már magában rejtette a nemzetközi jog emberi jogi kiterjesztésének körvonalait is.


TIZENHATODIK TREND

Hosszútávúnak bizonyul-e a nemzetközi jog neoliberális kiterjesztésének trendje?

***

A nemzetközi jog emberi jogi kiterjesztésével kapcsolatos első nagy problémakör még nem a kiterjesztés tárgyi részleteivel, de magával a kiterjesztéssel, mint lehetséges precedenssel függ össze. Ha ugyanis lehetséges ilyen alapon megváltoztatni a nemzetközi jogot, elvileg lehetségesnek kell lennie annak is, hogy más tartalmakkal tegyék ugyanezt. Így törekedhettek volna a létező szocializmus államai például arra, hogy a "kizsákmányolás megszüntetésé"-nek valamilyen konkrét értelmezését építsék be a nemzetközi jogba és tegyék azt kikövetelhetővé. A precedens-problematikának azonban a konkrét tartalmaktól függetlenül is egészen lényeges szerepe van a nemzetközi jogban, hiszen, mint említettük, ez rendkívül koherens és rendkívül konzervatív rendszer, amelynek bármilyen irányú kitágítása rendkívüli szellemi, majd gyakorlati felelősséggel jár (hiszen a nemzetközi jog alapot szolgálhat más államok belügyeibe való beavatkozásra). Az elv szituatívan és kontextuálisan még akkor is önkényes, ha önmagában kétségtelenül fundamentális értékekre megy vissza. Ez részben új tudományelméleti kérdés is, fundamentális, de természetesen nem minden szinten és összefüggésben az. Szofisztikált nehézsége, ha tetszik "ravaszsága" nagy problémákat okoz a politikai kommunikációban és a mindennapi tudatban.

Az a tény tehát, hogy az emberi jogok egész gondolatköre egy valóságos végső érték és a lehető legszélesebb konszenzusnak kell örvendenie, nem feledtetheti, hogy ez a precedens más tartalmú kiterjesztéseknek is utat nyithat, melyek, a nemzetközi jog hagyományos teljességét tekintve önmagában is alapkérdéseket vet fel. Ez az emberi jogok gondolkodásmódjának olyan magaslatán is végiggondolandó, mint amilyen magaslatot a kilencvenes évek jelentettek, sőt, az ilyen történeti csúcspontokon az effajta reflexió csak még jóval indokoltabb lehet, mint máskor.

Elviekben azonban most sem lehetne ellenvetéseket tenni a nemzetközi jog emberi jogi alapzatú kiterjesztése ellen, egyszerűen azért, mert kinek lehetne elvi ellenvetése egy ilyen alapokra épített globalizáció vagy világrend ellen. És mégis, a precedensképzés érve mellett más komoly argumentumok is felmerülnek e kiterjesztés láttán.

Az első nagy problémacsoport különféle konfliktusok lehetőségét foglalja össze az emberi jogi szabályozás reakciójaként. Ezek megelőlegezésekor arra kell gondolnunk, hogy bizonyos társadalomontológiai keretben az emberi jogi gondolkodás mindig defenzív, jogkövetelő és az igazságot visszaperelő jellegű elgondolás volt. Más szóval gyakorlatilag még egyszer sem voltak olyan túlnyomóan offenzív karakterűek, mint amiről manapság vitatkoznunk kell.

A nemzetközi jog ezen kitágítása tehát akarati, decizív és offenzív módon megy, illetve menne végbe. Pontosan ezek azok mozzanatok, amelyek a konfliktusokat generálják, hiszen a konfliktusok nem származhatnak magukból az emberi jogokból. Az akarati elem abban tér el a defenzívtől, hogy az emberi jogok defenzív igénybevétele csak legitim lehet. Az offenzív, akarati igénybevétel legitimitása azonban már függ a pragmatikus összetevők részleteinek egyenkénti legitimitásától is. Ha ugyanis a pragmatikus elemek bármelyikének legitimitása akár csak a legapróbb részleteiben hiányos, a gyakorlat e hiányossága óhatatlanul visszaháramlik maguknak az elveknek a legitimitására is. Az emberi jogokon alapuló nemzetközi jognak egyetlen olyan akciót sem lehet támogatnia, amelyben represszív vagy más módon illegitim elemek jelennek meg. Egy ilyen akció még a jó ügy érdekében sem sértheti meg az emberi jogokat, hiszen ebben az esetben önmagát sértené meg, önmagával kerülne ellentétbe.


TIZENHETEDIK TREND

Nem vezethet-e az emberi jogok nemzetközi jogi kiterjesztésének ellenhatása az emberi jogok ideológiájának kikezdéséhez, bármelyik oldalról is történjék ez?

***

Az emberi jogi alapú cselekvés pragmatikus önkioltása lehet formális és tartalmi természetű. Formális lehet a cselekvésorientáció logikai koherenciájának és ellentmondásmentességének megsértése. Tartalmilag önkioltó lehet a legitimitást nélkülöző lépések konkrét megtétele. De ez még mindig nem minden. Az emberi jogokra hivatkozó akciók illegitim elemei nyomban és tökéletesen fosztják meg az adott akciót a maga legitimitásától, és ami talán még ennél is fontosabb: példátlan sebességgel oltják ki az adott térben és korban további hasonló alapozású akciók lehetőségét is. Nemcsak a követelmények nagyobbak összehasonlíthatatlanul az emberi jogi alapozású nemzetközi cselekmények esetében, de az elvek megsértésének precedens-jellege is sokkal gyorsabban és radikálisabban működik, mint más esetekben. S még ezt is lehet fokozni. Az a puszta tény ugyanis, hogy adott térben és korban az emberi jogi alapozású nemzetközi akció illegitim eszközöket vett igénybe és ezáltal elvesztette legitimitását, aminek precedensjellege a jelzett rohanó egyértelműséggel mutatkozott meg, adott pragmatikus összefüggésekben egyenesen felbátorítja azokat az akciókat, amelyek nyíltan nem veszik tekintetbe az emberi jogokat. A legitimitás elvesztését annak futótűzszerű precedensként való instrumentalizálása követi, ez utóbbi pedig az emberi jogok figyelembe nem vételére való felhívásként működik.

Az akarati-decizív vonásokkal jellemzett emberi jogi alapú beavatkozások pragmatikus összetevői közül a következő problematikus mozzanat azoknak a szubjektumoknak a kérdése, akik e beavatkozásra vállalkoznak. E beavatkozásokhoz, összegezhetjük a pragmatikus dimenzió előbbi szempontjait, ugyanis a lehető legszélesebb legitimációs bázis szükséges, olyan széles bázis, amelyik felveszi a versenyt az emberi jogi alapzat legitimációjának szélességével. Az egyik hatalmas probléma az, hogy alig van olyan partikuláris világpolitikai aktor, akinek természetes legitimációja egy partikuláris cselekvés végrehajtásakor mérhető lenne az emberi jogok parttalan és korlátlan legitimációjával. Ezt a nehézséget csak egy úton lehetne elkerülni, mégpedig úgy, hogy a nemzetközi jog emberi jogi alapzatú kiterjesztését csak eleve a legszélesebb nemzetközi konszenzus alapján hajtanák végre. A legszélesebb nemzetközi (gyakorlatilag: nemzetállami) konszenzus azonban ismét aligha tudja túltenni magát az egyes aktorok partikuláris érdekein, hány alkalommal vagyunk tanúi annak, hogy az emberi jogok szempontjából leghaladottabb álláspontokon álló államok nem hajlandók támogatni egyes olyan nemzetközi akciókat, amelyek nem alap nélkül deklarálják önmagukat az emberi jogok nemzetközi jogi kiterjesztésének. És akkor még nem is érintettük a nemzetközi politika bonyolult kliens-viszonyait, amelyek nehézségek nélkül élik túl az emberi jogi kiterjesztés időről-időre energikusan megújuló hullámait.

Az emberi jogi elvek nemzetközi jogba való bevezetésének szűk ösvényén három, átfogónak tekinthető elvet javasolnánk, amelyekkel a tárgyban rejlő ellentmondás (az emberi jogok legitimációjának maradéktalansága és az egyes partikuláris politikai aktorok legitimitásának viszonylagossága) problematikus oldalai csökkenthetők.

Az egységesség követelménye azt jelenti, hogy a nemzetközi események és folyamatok ne csak megítélve legyenek egységesen, de értelmezve is, amelyből következik, hogy az emberi jogi alapzaton létrejövő cselekvés is a legnagyobb mértékben egységes legyen. Az egységességnek ez az elvi
maximuma a legnagyobb mértékben szükséges. Minden kivétel azzal a veszéllyel jár, hogy az emberi jogi alapú cselekvés egészének legitimitása elvész, s mint erről már a korábbiakban szó volt, még azt a veszélyt is felidézi, hogy minden emberi jogi alapú cselekvés legitimációja is sérül.

A második kívánatos alapelv az ú.n. szinkronizáció. Ez azt jelenti, hogy az emberi jogi alapzatú nemzetközi jogi cselekvés ne csak egységesen legyen megítélve, értelmezve és megválaszolva, de ezek az aktusok mind egymás, mind a szóban forgó célcsoportok vonatkozásában össze legyenek hangolva. Nem fordulhat elő például ezen meggondolás alapján, hogy vannak államok, ahol évtizedekig megsértik az emberi jogokat és a nemzetközi közösség legfeljebb formálisan reagál, miközben másutt a hasonló reakció szinte rögtön bekövetkezhet. A nem-szinkronizált cselekvési lánc egyes elemeinek különbségei kritikusan csökkentik a már végre beindított cselekvés legitimációját, már csak azért is, mert nehéz a szinkrónia lényegesebb hiányosságait nem látható vagy rejtett partikuláris érdekekre visszavezetni.

Az egységesség és a szinkronizáltság követelménye mellett harmadiknak a lehető legszélesebb konszenzus elvét kell új formában megfogalmaznunk. A lehető legszélesebb konszenzus hiánya ugyanis felkelti a gyanút az emberi jogi alapozás hiányosságaira nézve. Ha azonban nem lehet kételkednünk az emberi jogok alapvető képviseletének hitelében és mégsem áll fenn a lehető legszélesebb konszenzus, a partikuláris érdekek, a klientúra képviselete jelenik meg végső magyarázatul. Nos, bármely legitim is minden létező politikai szereplő részéről, hogy legyenek kliensei és partikuláris érdekei, ezek képviseletét nem vállalhatják az emberi jogi álláspont egyidejű artikulálása mellett. Ennek okát már többször érintettük: a partikularizmus minden megjelenése effektíven erodálja az emberi jogi álláspont felülmúlhatatlan legitimitását. A leglegitimebb álláspontra azonban nem hivatkozhat senki a maga partikuláris érdekeinek védelmében.

Vajon lehetséges-e, hogy Szeptember 11 legyen a nemzetközi politika szabályozásának, az "Új Világrend" kialakításának meghatározó, kiinduló ténye? A kérdést ezúttal nem a nemzetközi jog neoliberális kiterjesztésének fentebbi alapkövetelményeivel összevetésben, de önmagában, saját alapjaira állítva érdemes megválaszolnunk. A kérdésre válaszunk csak a "Nem" lehet, még akkor is, ha maga a szeptember 11-i merénylet a maga nemében egyedülállóan megrendítő és maradandó volt. Ez az esemény azonban még ennek ellenére sem helyettesítheti a nemzetközi jog és a nemzetközi politikai legitim kiépítését.


TIZENNYOLCADIK TREND

Megmarad-e szeptember 11 meghatározó korfordulónak?

***

Szeptember 11 nem új történelmi kor kezdete, mivel nem rendelkezik azzal a kivételes szingularitással, amellyel ehhez a funkcióhoz rendelkeznie kellene. A nagy példa és a megfeleltetés egyedüli lehetősége maga a Holokauszt lenne. Erre a háttérben mindvégig meghúzódó analógiára még vissza kell térnünk, de annyi már most is világos, hogy Szeptember 11 olyan szimbolikus esemény, amely nem nem rendelkezik azzal a karizmatikus evidenciatartalommal, ami önmagában egyszer s mindenkorra feleslegessé tenné a teljes új nemzetközi politikai rend létrehozására közvetlenül irányuló tevékenységet. Rendszerelméleti összefüggésben ugyanis világos, hogy mivel a globalizáció a nagy funkcionális rendszerek globalizációja, és a politika nem funkcionális rendszer, az új politikai világrendet ezért a politika eszközeivel lehet létrehozni. Magának a globalizációnak tehát nincs közvetlen köze az új világrend kialakításának elveihez, a globalizáció funkcionális elemei nem alkalmasak arra, hogy beleszóljanak a nem-funkcionális politikai világrend kialakításába. Politikai világrendet a globalizáció korszakában is csak politikai eszközökkel lehet létrehozni. De nem alkalmas Szeptember 11 az új nemzetközi politika meghatározó szerkezeti alakítására azért sem, mert a globalizáció politikai szereposztását meg kell előznie egy szerepértelmezésnek, a globális világ aktorai ugyanis nem passzív marionettjei egy nem létező politikai színpadnak. Mindez azt is jelenti, hogy nem minden aktor szerepértelmezésével lehetséges egyetértenünk, azaz adott esetben az Egyesült Államok szerepértelmezését sem tekinthetjük olyannak, mint amelyik alkalmas lehet egy új nemzetközi rend megalapozására. Miközben egyrészről tehát a globalizáció tényéből nem következik az új nemzetközi rend egy konkrétan meghatározott formája, az egyes aktorok szerepértelmezései sem játszhatják el ennek a végső alapténynek és összefüggésnek a szerepét. Az Egyesült Államok globális nemzetállam, s mint ilyen, e nemben az egyetlen. Ez természetesen még nem szerepértelmezés, de a legnagyobb mértékben adottság. Egyben kivételes állapot is, ami a jelen politikai szerkezeteket tekintve nyomban kettős státuszt jelent. A szerepértelmezés elkerülhetetlen feladata itt kezdődik, az Egyesült Államoknak mint a világ egyetlen globális nemzetállamának meg kell határoznia, hogyan, milyen tartalmakkal értelmezi ezt a szerepet. Két alaptény kerül ily módon konfliktusba sajátos egymással: egyrészt az új politikai világrendet csak politikai eszközökkel lehet létrehozni, másrészt az Egyesült Államok a világ egyetlen kettős státuszú állama, amely jelenleg egyedül is képes alakítani az új világrendet. Ez a szóbanforgó szerepértelmezés konkrét lényege és tétje.

Mindebből következik természetesen, hogy az új politikai világrend jelenleg döntő módon az Egyesült Államok magatartásától függ. Mi lenne az ideális? Ha az Egyesült Államok korlátozná kettős státuszából származó fölényét és a nemzetközi jog neoliberális kiterjesztésének elvileg rendezett és szabályozott útjára lépne. És mi történik? Az Egyesült Államok maga alakítja ("szabja ki") az új világrendet, s ennek legitimációját a neoliberális ideológiának a terrorizmus elleni harccá való szimplifikálásából, majd mindezt a szóbanforgó narratívát végső ténnyé, katartikus evidenciává avatni kívánó Szeptember 11-ből vezeti le.

Úgy gondoljuk, az Egyesült Államok ezzel a szerepértelmezéssel három, számára eredendően előnyös aszimmetria-helyzetet három tendenciájában hátrányos aszimmetria-helyzetté alakított át.

Előnyös aszimmetria volt az Egyesült Államok számára elsőként egy vele katonailag majdnem egyenlő erős szuperhatalom után a terrorizmus nehezen azonosítható politikai és katonai konglomerátumával konfrontálódni. Előnyös aszimmetria volt, másodszor, a katonai fölény mértéke, s harmadszor az a strukturális fölény, amit az "egyedüli globális nemzetállam" kettős státusza jelentett. E három előnyös aszimmetria hátrányossá válása a következőképpen rajzolódik ki: a nagyságrendben hozzá hasonlítható ellenfél hiánya átvezetett a virtuálisan "mindenkivel konfrontálódni"-helyzethez, a katonai fölény mértéke, már csak a felzárkózástól való megkerülhetetlen politikai félelem motivációja alapján is, magában rejti a konfliktusok adott esetben instrumentalizált eszkalációját, az egyedüli globális nemzetállam differenciálatlannak megmaradó kettős státusza új és legitim struktúrák kiépítésének híján ugyancsak a látens és mindenoldalú konfrontáció "hideg" stílusú viszonylatrendszeréhez vezetett.


TIZENKILENCEDIK TREND

Nem vezet-e a vezető szimmetriák Amerika számára való egységesen előnytelenné válása új nemzetközi konfliktusrendszer kialakításához?

***

Szeptember 11 tragédiája nem alkalmas az új világrend fundamentumainak megalapozására. Ezt az esemény előterének és hátterének szembeállítása kielégítően alátámaszthatja. E kettősség nemcsak magának az eseménynek, az esemény értelmezésének, de az esemény társadalmi, sőt, globális-társadalmi feldolgozásának összes vetületére vonatkozik.

Mielőtt elfogulatlanul elemezhetnénk, máris rárakódott erre a vitára egy olyan elvárás, hogy az esemény annyira magátólértetődő és egyedüli, hogy ennek nem is lehet háttere. Érezhető, később és a későbbi nemzedékek számára pedig már elképzelni is nehéz nyomás nehezedett arra, hogy ne is tegyék ezt az eseményt racionális elemzés tárgyává. Ez a logika nem csak azt kívánta meg, hogy az előtér alapján kell megítélni a hátteret, de azt is, hogy ez olyan esemény, amelynek tartalma, szimbolikusan sűrítő hatalma, példaszerűen demonstratív ereje olyan perspektíva, amelynek fókuszában előtér és háttér egybeesik. Ennek, mint mondottuk, kivételes helyzetnek valóban volt egy rejtett, de mégis érzékelhető világtörténelmi és egyben elméleti vonatkozása. A Holokauszt átütő evidenciája az, ami ebben az előtér - háttér - vonatkozásban olyannyira kiemelkedő szerepet játszik. Előtér és háttér itt célba vett különleges és szinguláris relációja ugyanis eddig kizárólag a Holokauszt esetében volt és maradt verifikálható. Nem azt jelenti ez, hogy a Holokauszt-nak ne lenne számos analitikus, kauzális vagy más háttérdimenziója, azaz, hogy ne lehetne racionális elemzés vagy tudományos kutatás tárgya. Azt azonban jelenti, hogy mindennek ellenére nem képzelhető el olyan háttér - analitika, amelyből kiindulva a Holokauszt-ra vonatkozó alapevidenciáinkat meg kellene változtatnunk. Kizárhatjuk tehát, hogy születhetne olyan kutatási eredmény vagy elemzés, ami a Holokauszt-ot kiemelné a maga tragikus szingularitásából vagy képes lenne megváltoztatni ennek az eseménynek tragikus katartikus evidenciáját. Metaforánknál maradva: nem képzelhető el olyan háttér, amely megváltoztathatná az előtér meghatározását, ebben az értelemben válik "azonossá" a Holokauszt esetében előtér és háttér. A szeptember 11-i merényletet annak minden apokaliptikus borzalma ellenére sem lehet összehasonlítani a Holokauszt-tal. Benne nem vált maradéktalanul előtér és háttér. Nem is a hátteret kellett volna közvetlenül kapcsolatba hozni az előtérrel, de a hátteret önmagában teljesen feltárni - és ezt a teljesen feltárt hátteret ismét az előtérre vonatkoztatni. Ezzel szemben a 2001-es szuggesztió az volt, hogy - a Holokauszt - analógia értelmében - nincs Háttér, ezért az Előtér maga a teljes jelenség, az esemény önmagában rendelkezik további magyarázatokra nem szoruló karizmatikus evidenciával, önmagát jelenti, nincs rajta mit értelmezni és megmagyarázni.


HUSZADIK TREND

Rá tudja-e kényszeríteni az Egyesült Államok a maga szemléletét az "előtér-háttér"-dimenzióról a vezető hatalmakra, illetve a világ többi államára?

***

Szeptember 11 értelmezése azonban egy következő dimenzióban is élesen mutatja a nemzetközi politika elrendezésének nehézségeit és az új világrend valóságos és rejtett dimenzióit. Szeptember 11 a maga menthetetlen apokaliptikus gesztusában arra adott példát, hogy napjaink
világában (amelyre a funkcionális globalizáció és a nemzetközi politikai rend kialakításának elmulasztása a jellemző) gyökeresen átalakult a közel és a távol dimenziójának értelme és jelentése. Miközben hajlanánk arra, hogy természetesen belássuk: a funkcionális globalizáció "közel" hozza egymáshoz mindazt, ami addig "távol" volt egymástól (amit a sajtó és a köznyelv számos új nyelvi fordulattal kimerítő módon rögzített is), a kilencvenes évek egész története egy ezzel ellentétes irányban mozgott. Bizonyosan nem függetlenül az Egyesült Államok és Nyugat-Európa fentebb definiált szerepértelmezésétől, a kilencvenes évek történelme a távol-közel dimenziók vállalt kettősségében, sőt, a távol - közel - kettősség végérvényes geopolitikai, politikai, szellemi és civilizatórikus kikristályosodásának bűvöletében élt. Nemcsak hogy a távolit nem tekintette immár közelinek, de a közeliben is felfedezte, sőt, magabiztosan "berendezte" a távolit. A nagyvárosok egymáshoz "közeli" geográfiai tereit az "őrzött-védett" térelosztás "távoli" szociális terekké változtatta. Egy Lima-típusú város szimbóluma lehet az egész világ új alapú térbeli felosztására védett és biztonságos, illetve védtelen és kaotikus területekre. Foglaljuk össze ezt a nem kevéssé hihetetlen ellenmozgást! Miközben a globalizáció (annak minden részletösszefüggésével együtt) "közel" hozta mindazt, ami "távol" volt és van, a kilencvenes évek uralkodó trendje nemcsak "távol"-ra helyezte szociálisan, ami a térben "közel" van, de valóban és teljes meggyőződéssel abban a hitben is élt, hogy ez a távolság végleges és megváltoztathatatlan. Élt ebben a hitben egyébként úgy, hogy akárcsak a migráció naponta érzékelt jelensége is elgondolkoztatta volna "távol" és "közel" valóságos összefüggéséről. Márpedig kellő teoretikus távolságból szemlélve éppen ez lett volna Szeptember 11 igazi üzenete, ezt kellett volna jól megértenie minden aktornak. Szeptember 11 igazi üzenete éppen az, hogy nem lehet a jólét szigeteit felépíteni egy nyomorgó világban, nem lehet elmulasztani az új világrend politikai kiépítését a politikai alrendszer alapelvei szerint. Ezek az alapelvek természetesen nem elsősorban közvetlenül etikai alapelvek, de rendszerelméleti alapelvek.


HUSZONEGYEDIK TREND

Rá tudja-e kényszeríteni az Egyesült Államok a maga szemléletét az "közel-távol"-dimenzióról a vezető hatalmakra, illetve a világ többi államára?

***

A nemzetközi politika új rendjének, ha tetszik, az "új világrend"-nek lényeges eleme lenne "azonosság" és "differencia" viszonyának új értelmezése is. Az, hogy az új világrend politikai természetű kiépítése késedelmet szenved, máris bizonyítéka annak, hogy a "differencia" gondolkodás nélkülözi az "azonosság" moderáló korrekcióját, s Szeptember 11 jelzett értelmezése is maradéktalanul a differencia és korántsem csak az azonosság elveinek jegyében született meg. Mindennek megalapozó feltétele, hogy a neoliberális azonosság és differencia logikái 1989-cal leváltották mind a szocialista, mind pedig a keresztény azonosság és differencia alapfogalmait. Ez azt jelenti, hogy sem a szocialista szolidaritás, sem a keresztény felebaráti szeretet nem enyhíti a differencia brutális hatalmát, a neoliberális azonosság pedig nem áll másból, mint az egyéni szabadság és emberi jogok feltétlen tiszteletéből és ezek biztosításából, mely jogok a társadalmi különbségek egy nagyságrendjének fennállása esetén majdhogynem teljesen formálissá válnak. Ilyen esetekben a differencia már nem egyszerű különbség,. érték vagy ideológia, hanem ontológia, sőt, logikai karakterre tesz szert (miközben a fogalmi változatok ilyen ontologizálása joggal vethető össze a filozófiai hagyomány hasonló korszakaival, így akár még a hegeli logikával is, miközben ez, a látszattal szemben, de egyáltalán nem spekulatív, hanem gyakorlati mozzanat). A differencia-mozzanat nagy súlya nem lehet független attól, hogy egy olyan korszakban élünk, amikor a kettéosztás egy világát az egypólusú világ váltotta fel. Amíg a kettéosztott világban a differenciát a rejtett azonosság alapozta meg, most a neoliberális-emberi jogi azonosságot a kibékíthetetlen differencia tölti meg konkrét tartalommal. A differencia hatalma a másság végleges mivolta, annak abszolút foka és mértéke. Ezt fedezhetjük fel Szeptember 11 értékelésében éppúgy, mint a nemzetközi politikai rendszer, az "új világrend" politikai eszközökkel való kialakításának elmulasztásában. Ez jelenik meg az Amerika - Róma - párhuzamban is, ahol Rómához képest mindenki kolónia - azaz legalábbis a "differencia" elvével közelíthető csak meg csupán. A differencia hatalma az azonosság fölött egyben merev és statikus viszonyokat eredményez, a differencia mértékének egy nagyságrendet való meghaladása megöli a közvetítés (a kommunikáció) dimenzióit, a differencia - viszony két pólusa nem tud interakcióba lépni egymással.

A globalitás viszonyai között váratlanul helyzetbe kerülő partikuláris érdekcsoportok minden további nélkül hatalmas hatalmat akkumulálhatnak. A globális partikularizmus és a differencia - logika brutális hatalma együtt komoly veszélyeket rejt a társadalmak számára. A differencia-logika jelenkori hegemóniájának érzékelésekor nem árt emlékeztetni arra, hogy a kettéosztott világ természetesen első pillanatra maga volt a differencia világa, hiszen a szó szoros értelmében minden alá volt vetve a kettéosztás hatalmának, s mint tudjuk, a "világhelyzet fokozódott". A differenciának ez a világa azonban nemcsak hogy nem tudta megszüntetni a történelmi és társadalmi tudat mély azonosságát, de nem is gondolhatott arra, hiszen ezen legélesebb és legkifejtettebb differencia mélyén is szinte érintetlenül élt az azonosság érzése és evidenciája a társadalmakban. Olyannyira így volt ez, hogy a differencia mögött álló azonosság mindenki akarata ellenére az ideológiai argumentációnak is szerves része is lett.

Az emberi jogi azonosság-logika nem képes meghatározni a politikai és társadalmi folyamatok. mezo- és makrodimenzióit. Ez a logika szociológiailag arra való, hogy a makro-dimenzióból lefelé adjon egy bizonyos értelmezést a mikro-dimenziónak.

A differencia-logika uralmának jellemző ténye, hogy a jelek szerint megalapozására nem tartják már elégségesnek a szabad világra gyűlölködő terrorizmus ellenségképét, de radikálisan és teljes nyíltsággal alapoznak Huntington elméletére a civilizációk harcáról. Ezzel az elmélettel szemben már igen korán erőteljes fenntartásokat hangoztattunk, amelyekhez nincs okunk hozzátenni semmit.


HUSZONKETTEDIK TREND

Le fog-e lépni az Egyesült Államok közép-vagy hosszú távra a Huntington-kijelölte útról?

***

Arra is szükséges utalnunk, hogy a huntington-i civilizációs különbségek hangoztatása nemcsak azért gátolja a kibontakozást, mert a koncepció tarthatatlan, de azért is, mert eltereli a figyelmet a valóságos, ám különösebb nehézségek nélkül meghaladható eltérésekről. Ezen a ponton Huntington egyenesen élő akadálya a konstruktiv gondolkodásnak, élő bizonyitékaként annak, hogy nem lehet büntetlenül rosszul gondolkodni.

A mindennapi tudat, a demokratikus politikai rendszer állampolgára számára a globalizáció feldolgozása egy sor ujtipusu mentális és kognitiv nehézséggel jár együtt. Bizonyos várakozásokkal ellentétben ezek nem a globalizáció makrodimenzióból és áttekinthetetlen mennyiségü releváns adatmennyiségéből származnak, de a globalizáció megértésének sajátosan elméleti nehézségeiből, amelyek nagy sorából sok nemcsak uj, de ujtipusu elméleti nehézségnek is mondható.


HUSZONHARMADIK TREND

Befolyásolja-e az Iraki Háboru a globalizáció hermenutikájának kiépülését?

***

A most körvonalazódó globális világ egészen különös módon jeleniti meg az univerzális értékek problémájának alapdimenzióit. Egyfelől politikai-társadalmi győzelmét az emberi jogi alapozású neoliberalizmus vilgméretű győzelmének köszönheti, amelynek értékeit mintegy magátólértetődő természetességgel tette univerzálissá. A kifejezés egy másik értelmében maga a működő és funkcionáló új világrend testesít meg univerzális reál-dimenziókat, mégpedig a fakticitásnak egy trivilisan léthezkötött módján. Mindezekkel élesen szembenáll azonban az előzőekben már röviden érintett, klasszikusan új alaphelyzet, a partikularitások univerzalitása, minden individuumnak és csoportnak a globális térben való valóságos aktorrá válása. Még mielőtt sietnénk a igazságossági, egyenlőtlenségi vagy más, etikai alapokon elítélni az univerzálisan partikuláris univerzalizmust, le kell szögeznünk, hogy a mindenoldalú és általános aktorrá válásban egy nagy sor emancipativ és a versenyt tekintve egyenlőséget teremtő mozzanat van. Napjaink globalizációjának specifikusan új ellentmondása azonban, hogy a partikuláris univerzalizmus ezen átfogó realitása nagyon is közeli veszélyként láttatja a partikuláris érdekeknek azt a globális érvényesülését, amelyet még egy kétszeresen univerzális globalizáció (egyszer az emberi jogi neoliberalizmus, másszor a funkcionális univerzalizmusra gondolunk) sem képes ellensúlyozni. Ez a fundamentális ellentmondás paradox is: egy univerzális működést megtestesítő, az univerzális értékek egy tipusának jegyében konstituálódó globális világban az összes egyén és csoport elvileg aktorrá válhat. Az önálló aktorrá válásnak ez a dialektikája azonban önkioltó jellegű is vagy azzá válhat. Ha - elvileg - az összes egyén és csoport aktorrá válik, ezzel (a bestialitásig elmehető) partikularitásának (kicsit prózaibban: partikuláris érdekeinek) érvényesítése elől elhárul minden akadály. A globalizáció ugyanis csak részlegesen képes regulálni a partikuláris érdekek érvényesülésének szabályait és ilyesmire nem is hivatott. A reguláció tökéletlensége, s ezen a ponton erre különösen is fel kell hívni a figyelmet, több, egymástól érdemében különböző összetevő következménye. Egyrészt technikai okoknak, a nagy változás tulságosan hirtelenül és előkészítetlenül jött. Másrészt a neoliberalizmus eredendő regulációellenességét említhetnénk, harmadrészt pedig a reguláció(k)nak a globális viszonyok dimenziói közötti nehezen beismerhető lehetetlenségét. A társadalmi tanulási folyamat, de az ezt követő társadalmi kommunikáció és egyeztetés szempontjából sem kedvező körülmény természetesen az, hogy az univerzális partikularitás szabályozási lehetőségei nemcsak abszolút értelemben szűkek (ez, önmagában, nem is lenne különösebb baj, hiszen egy optimális vagy optimalizálható önszabályozás kiválthatná ezt a feladatot), de ennyire heterogén okokra mennek vissza. Ez heterogén metszetekre szabdalja szét már a diskurzust is, ami a gyors és mindenképpen deficites társadalmi kommunikációban akadálya az optimális stratégiák kialakításának.

A társadalmi tőke szempontjából vizsgált globalizáció egyértelmű képet mutat. A specifikusan társadalmi tőke egy általánosnak elképzelt kiinduló fogalmát alapul véve a globalizáció társadalmában a társadalom jó része, szám szerint bizonyosan a többsége, számára a sajátosan társadalmi tőke újratermelése egy lefelé köröző spirál vonalán halad. Ezzel természetesen azt is kimondtuk, hogy az ellentétes, a felfelémenő fejlődésirány is valóságos. A lefelé köröző pályán ujratermelődő társadalmi tőke szempontja meghatározó. Az ezzel kapcsolatos tézis ezen a ponton azonban nagyonis félreérthető. E helyütt a tézis nem tartalmaz semmilyen utalást arra, hogy a globalizáció közvetlen vagy közvetetett oka lenne a társadalmi lefelé futó spiráljának. E reduktiv ujratermelődés okait ebben a tanulmányban érdemben nem is vetjük fel. A tudástársadalom egy új fogalmának alapvetésekor ezt nem is feltétlenül szükségszerű megtennünk, hiszen maga ez a lefelé köröző spirál a tudástársadalom ezen új fogalmának kiváltója. Nem azt mondjuk ebben a tanulmányban tehát, hogy a globalizáció okozza a társadalmi tőke ujratermelődésének lefelé köröző spirálját, de azt, hogy a globalizáció világában (amelynek akár van alternativája, akár nincs, de létezik) a társadalmi tőke újratermelődésének processzusa lefelé köröző spirálokban megy végbe.


HUSZONNEGYEDIK TREND

Megjelennek-e olyan jelenségek, amelyek képesek lassítani vagy akár meg is állítani a társadalmi tőke lefelé köröző spiráljának mozgását?

***

A differencia logikája és az Iráki Háború alaposan átalakította a háború és a béke viszonyait a globalizált világban. Amig 1989 egy átfogó békekultúra alapjait vetette meg, 2003-ban egy ugyanolyan átfogó háborús kultúra körvonalai jelentek meg. Ennek kifejtő részletezésétől nyugodt szívvel eltekintünk, annyira evidens.

HUSZONÖTÖDIK TREND

A béke- vagy a háború kultúrájának tendenciája erősödik-e meg?

***


AZ EGYES TRENDEK ÖSSZEFOGLALÁSA

A további elemzés, a szcenáriók kidolgozása a huszonöt trend alapján lehetséges.

***



ELSŐ TREND

A világ összes lényeges aktora számára fel van téve tehát a kérdés: miközben folytatja a globalizáció viszonyainak türelmes és módszertanilag megalapozott feldolgozását, sorozatban és nagy ütemben kell lényeges döntések sorát meghoznia. A kérdés tehát az: képesek lesznek-e a legfontosabb aktorok (beleértve természetesen Magyarországot is) arra, hogy ennek a kettős feladatnak megfeleljenek?



MÁSODIK TREND

A közeli (távoli) jövőben növekedni fog-e a globalizáció értelmes reálfolyamataiban való részvétel, a globalizáció valódi funkcionális folyamataihoz és lehetőségeihez való hozzáférés lehetősége (miközben természetesen ennek értelmes kritériumait még alaposan meg kell vitatni)?



HARMADIK TREND

Növekedni vagy csökkeni fognak-e azok a források, amelyek specifikusan és azonosítható módon a globalizáció eredményeként interpretálhatók?



NEGYEDIK TREND

Megjelenhetnek-e univerzális, emancipatív vagy humanista tartalmak a globalizáció kiteljesedésének folyamatában?



ÖTÖDIK TREND

Sikerül-e az információs társadalomnak adakvát és demokratikus módon megfogalmaznia a társadalom emancipativ részvételét megalapozó globalizációértelmezést?


HATODIK TREND

Jelenti-e a globalizáció-értelmezésünk "önmagában" a tudományos előrelátás helyzetének és esélyeinek javulását?


HETEDIK TREND

Nem fordul-e meg a politika történelemfilozófiává válásának tendenciája és nem válik-e a történetfilozófia - átmenetileg vagy véglegesen - ismét politikává?


NYOLCADIK TREND

Annak megállapítása, ki ma a történelem szubjektuma? Kinek a perspektívájából kiindulva írjuk meg a globalizáció történetét és végezzük el annak prezentista rekonstrukcióját?


KILENCEDIK TREND

Lehet-e a globálizáció mai elvi és mai konkrét körülményei között értelmezni az eredeti úr-szolga-problematikát?


TIZEDIK TREND

Változnak-e releváns módon a globalizáció ideáltipikus működéséhez mért mezoszintű meghatározottságok a globalizáció új, "politikai", "imperiális" fázisában?



TIZENEGYEDIK TREND

Továbbmegy-e a lineáris történetelméleti modell leváltása a körkörös modellel - beleértve e fordulat összes következményét a tér idősítésére nézve is?


TIZENKETTEDIK TREND

A körkörös modellnek a lineáris modellel szemben való előtérbe kerülése nem járul-e hozzá a széles értelemben vett felvilágosodás forrásainak elapadásához?


TIZENHARMADIK TREND

A politika visszanyer alapvető és rendszerszintű leértékeltségnek poziciójából. Két módon is - egyrészt az egyes aktorok sok szinten berendezkednek a globalizáció viszonyai között (ezt sok módon meg is írtuk), másrészt a globalizáció viszonyainak politikai lefordítása értékeli fel a politikát. E két tendencián kivűl léteznek-e más formái a politikai váratlan felértékelődésének?


TIZENNEGYEDIK TREND

Mi lesz annak a specifikus ellentétnek a sorsa, ami a globalizációban ideáltipikusan és rendszerszerűen leértékelt politikai alrendszer váratlan erőteljes felértékelődésével jött létre, de úgy, hogy ez a felértékelődés nem vonhatja kétségbe a tisztán elméleti leírás érvényét és igazságtartalmát?


TIZENÖTÖDIK TREND

Folytatódik-e az a tendencia, hogy jelentős világpolitikai lépések valódi motivációja tökéletesen titokban marad a közvélemény előtt?


TIZENHATODIK TREND

Hosszútávúnak bizonyul-e a nemzetközi jog neoliberális kiterjesztésének trendje?


TIZENHETEDIK TREND

Nem vezethet-e az emberi jogok nemzetközi jogi kiterjesztésének ellenhatása az emberi jogok ideológiájának kikezdéséhez, bármelyik oldalról is történjék ez?


TIZENNYOLCADIK TREND

Megmarad-e Szeptember 11-e meghatározó korfordulónak?


TIZENKILENCEDIK TREND

Nem vezet-e a vezető szimmetriák Amerika számára való egységesen előnytelenné válása új nemzetközi konfliktusrendszer kialakításához?


HUSZADIK TREND

Rá tudja-e kényszeríteni az Egyesült Államok a maga szemléletét az "előtér-háttér"-dimenzióról a vezető hatalmakra, illetve a világ többi államára?


HUSZONEGYEDIK TREND

Rá tudja-e kényszeríteni az Egyesült Államok a maga szemléletét az "közel-távol"-dimenzióról a vezető hatalmakra, illetve a világ többi államára?


HUSZONKETTEDIK TREND

Le fog-e lépni az Egyesült Államok közép-vagy hosszú távra a Huntington kijelölte útról?


HUSZONHARMADIK TREND

Befolyásolja-e az Iraki Háboru a globalizáció hermenutikájának kiépülését?


HUSZONNEGYEDIK TREND

Megjelennek-e olyan jelenségek, amelyek képesek lassítani vagy akár meg is állítani a társadalmi tőke lefelé köröző spiráljának mozgását?


HUSZONÖTÖDIK TREND

A béke- vagy a háború kultúrájának tedenciája erősödik-e meg?



















PUBLIKÁCIÓK

Tanulmányunk számos korábbi munkánk eredményeire támaszkodik. Mivel a tanulmány munkaanyag, megadjuk az összes ebből a szempontból releváns munkánk adatait, hogy az olvasó tájékozódhasson az egyes felvetések történetéről és a kifejtetteknél részletesebb előadásban is megismerhesse őket.


KÖNYVPUBLIKÁCIÓK

Monetarismus und Liberalismus. Zu einer Theorie der globalen und geschichtsphilosophischen Aktualitaet. Dresden, 1998. 1-17.

Zur Rekonstruktion der praesentistischen Rationalitaet Mittel-Europas. Eine Problemskizze. Cuxhaven-Dartford, 1998. 1-189.

A globalizáció társadalomfilozófiájához. (Pro Philosophia Füzetek, 21/22. szám). Veszprém, 2000. 133-177.

Incopark. Technológiai fejlesztési övezet. (Szerzőtársakkal). Budapest, 2000. 1-226.

A legutolsó utolsó esély. Uj valóság és uj vizió. (Varga Csabával). Budapest, 2001. 1-384.

Intelligens régiók Magyarországon I. (Számos szerzőtárssal). Budapest, 2001. 1-515

Monetarista globalizáció és magyar rendszerváltás. Társadalomfilozófiai tanulmányok. Budapest, 2002. 1-410.

Globalizáció és/vagy posztmodern. Tanulmányok a jelen elméletéről. Budapest-Székesfehérvár, 1-285.


KIADOTT KÖNYVEK


Átalakuló Magyarország. Budapest, 1996. 106

Von der Mitte nach Europa und zurück. (P. Gerlich-hel és Krzysztof Glass-szal közösen). Wien - Poznan, 1997. 168.

Civilizáció az ezredfordulón (Dalos Rimmával közösen). Budapest, 1997. 135.

Friedrich Nietzsche und die globalen Probleme unserer Zeit. Cuxhaven-Dartford, 1997. (Junghans Verlag), 1- 263.

Az állami eper édesebb-e? (Dalos Rimmával közösen). Budapest, 1998.1-114.

Igazságosság (Dalos Rimmával közösen). Budapest, 1998. 1-137.

Bunkóság (Dalos Rimmával közösen). Budapest, 1999. 1-180.

Megérteni a globalizációt.(Molnár Jánossal közösen). Budapest, 1999. 1-171.

Ezredvégi ember. (Dalos Rimmával közösen). Budapest, 1999. 1-214.

A történelem visszavág. (Dalos Rimmával közösen). Budapest, 2001. 1-92.

Jövő mint egész (Mit látunk a jövőből?). (Dalos Rimmával közösen). Budapest, 2001. 1-188.

Populizmus. (Molnár Jánossal közösen). Budapest, 2001. 1-77.

A tudás társadalma. (Varga Csabával és másokkal közösen). Budapest, 2002. I-II. 1-840.

Értelmiség - társadalom - politika 1968-2000. (Dalos Rimmával közösen), 2002. 1-62.




TANULMÁNYOK

Postmodern Iustitia. in: Lo Straniero. Nr. 37. April/2003. 50-53.

Globalizatsiya na mikro-, mezo- i makrourovnyakh. in: Globalistika: Entsiklopedia. Ed.by.I. Mazur, A.N. Chumakov. Moscow: Raduga. 190.p.

Globalization - on its Micro- Middle- and Macro-Level. in: Global Studies Encyclopedia \ Edited by I.I.Mazour; A.N.Chumakov, W.C.Gay. TsNPP "Dialog". - Moscow: Raduga Publishers, 2003 - 592 p.

Understanding Global World. in: National Culture - Globalization. "Roots and Wings".Sopron, é.n. (2003). 22-30.

A történeti-társadalmi tér és idő a jövőkutatás perspektivájában. in: Inco (Internetes elméleti folyóirat), 8.szh. 2003/1.

A nemzetközi politikai rendszer kialakítása a globalizáció korában. Irak mint esettanulmány. in: www.fsbp.hu

Az információs társadalom kisértetei és a tudás gazdasága. in: eVilág, 2003/augusztus, 21.

Eszmék, a modernitás kora, a jelenkor. Kerekasztal-beszélgetés eszmék, társadalom, történelem viszonyáról Balogh Andrással, Bod Péter Ákossal, Gárdos Péterrel, Gombár Csabával és Tausz Katalinnal. in: Esély, 2003/1. 88-107.

Modernizáció, globalizáció és Magyarország. Kerekasztal-beszélgetés Berényi Dénessel, Fehér Mártával, Hámori Balázzsal, Kiss Lászlóval, Kopátsy Sándorral, Kosáry Domokossal és Vámos Tiborral. in Esély, 2003/2. 103-110.

Információ és tudás a társadalomban. Kerekasztal-beszélgetés Csányi Vilmossal, Fehér Mártával, Gazsó Ferenccel, Pataki Ferenccel és Vámos Tiborral. A beszélgetést Kiss László és Schüttler Tamás vezette. in: Új Pedagógiai Szemle, 2003/június. 45-58.

Versuch über die Universitaeten im postsozialistischen Raum. in: Inco (Internetes elméleti folyóirat), 8.szh. 2003/1.

A tudás hideg és meleg frontja. Globalizáció és informatika. in: e-Világ. 2003/január, 13-14.

Tudatlanságtársadalom. in: e-Világ. 2003/március. 4-5.

A tudás karaktere és újraelosztásának dilemmája. in: e-Világ, 2003/9. 10-11.

Globales Hoschschulwesen zwischen Neuhumanismus und Staatsverschuldung. Von der historischen Soziologie zu einer nicht gewollten Utopie. in: Universitaeten in der Zivilgesellschaft. Herausgegeben von Emil Brix und Jürgen Nautz. Wien, 2002. 75-88.

Postmodernism and Future Research. in:The European Legacy, Vol.7, No 4, pp. 487-494.

Fin de l'histoire. in: Dictionnaire critique de la mondialisation. Paris, 2002. 181-183.

Entre le néo-positivisme-néo-liberalisme et le postmoderne. in: TRANS. Internet-Zeitschrift für Kulturwissenschaften. Nr. 14/2002. http://www. inst.at/trans/14Nr/kiss14.htm.

Identitaet und Differenz - Funktionen der Logik, Logik der Funktionen. Über den Anderen, das Anderssein und die Interkulturalitaet. in: INCO (Internetes Elméleti Folyóirat), Nr./ 7. 2002/1.

A posztszocialista rendszerváltás legfontosabb diskurzusai 1989 és 2002 között. in:A rendszerváltás(változtatás) mérlege, II. kötet. Komárom, 2002. 327-338.

A kristálytiszta elméletektől az áthatolhatatlan gyakorlatig. A tudástársadalom előestéjén. in: A tudás társadalma. Szerkesztette: Kiss Endre, Varga Csaba és mások. Budapest, 2002. I. kötet, 15-26.

A globalizáció és a belátható jövő. in: INCO (Internetes Társadalomelméleti Folyóirat), Nr.7. 2002/1

A szociáldemokrácia neoliberális fordulata. in: Szabadpart (Internetes Elméleti Folyóirat), Nr. 14-15. (www.szabad-part.hu)

Tömegtudás és/vagy tudástömeg. in: e-Világ, 4. szám. 2002/július

Negyedik kulturális technika vagy a tudás társadalma? in: e-Világ, 6.szám 2002/szeptember

Tudástársadalom a posztindusztrializmus éterében. in: e-Világ, 2002/október. 3-5.

Az ezer átértékelés. Gondolatok egy tudományos műhely alakulásakor. in. e-Világ, 2002/november. 2-3.

A tudás új fogalma. in: e-Világ, 2002/december, 5-6.

1968-1989-2000. Az értelmiség az új baloldal és a neoliberalizmus között. in: Értelmiség - társadalom - politika 1968-1989. Szerkesztette Kiss Endre és Dalos Rimma. Budapest, 2002. 31-40.

Identitaet und Differenz - Funktionen der Logik, Logik der Funktionen. Über den Anderen, das Anderssein und die Interkulturalitaet. in: Verstehen und Verstaendigung. Ethnologie, Xenologie, Interkultrurelle Philosophie. Herausgegeben von Wolfdietrich Schmied-Kowarzik. Würzburg, 2001. 359-369.

Fin d'histoire. in: A Libération folyóirat internetes kiadása 2001. augusztus 6. (http:// www.libération.fr / omc / dico/germ.histoire.php3)

Ten Years After. A Posztmodern Amerikában és a Nagy Átalakulás évtizede. in: Az Irodalom visszavág. 2001. ősz. 106-108 és 115.

Igazságosság, reprimitivizáció, bunkóság (Egy lehetséges társadalomontológiai fejezetei). in: Magyar Filozófiai Szemle. 2000/4-6. 315-360.

Posztmodern és posztmodern empiria. In: Uj Magyar Épitőművészet, 2001/6. Utóirat (Post Scriptum). 35-40.

A globalitás mint az abszolutum közvetlenné válása avagy a jelen mint filozófiai probléma. in: INCO (Internetes Társadalomelméleti Folyóirat), Nr. 5. 2001/1.

A jóléti állam mint teoretikus tárgy. in: INCO (Internetes Társadalomelméleti Folyóirat), Nr. 6. 2001/2.

A történelem visszavág, avagy a haladás értelmezése társadalomontológiai szemszögből. in: A történelem visszavág. Szerk. Dalos Rimma és Kiss Endre. Budapest, 2001. 83-92
Globalizáció és előrelátás. in: Jövő mint egész (Mit látunk a jövőből?). Szerk. Dalos Rimma és Kiss Endre. Budapest, 2001. 139-148.

Magyarország haladási irányai a globális tudástársadalom korában. in: Magyarország nemzeti stratégiája 2020-ig. Szerkesztette:Beszteri Béla és Gergó Zsuzsanna. Veszprém, 2001.237-253

Globalizáció és oktatás. Uj Pedagógiai Szemle, 2001/december. 56-64. (A hasonlócimű kerekasztalbeszélgetés írott változata)

Tudásgazdaság és tudástársadalom - Realitás és Utópia. Munkaanyag az "A tudásgazdaság és a tudástársadalom elmélet hasznositására a magyar regionális gazdaságfejlesztésben" tárgyu meghivásos pályázat számára. (Szerzőtársakkal). Budapest, 2001. 1-220.

Tudásgazdaság és tudástársadalom - Realitás és Utópia. Munkanyag az "A tudásgazdaság és a tudástársadalom
elmélet hasznositására a magyar regionális gazdaságfejlesztésben" tárgyú meghivásos pályázat számára (Szerzőtársakkal). Röviditett változat. Budapest, 2001. 1-120.

A posztmodern filozófusa. Interju. Készítette Zágoni Erzsébet. Fejér Megyei Hirlap, 2001. december 8.

On the Geneology of Postmodernism. in: Approaching a New Millenium. Lessons from the Past - Prospects for the Future. Proceedings of the 7th Conference of the International Society for the Study of European Ideas (ISSEI), 14-18 August 2000. Bergen. Editors Daniel Apollon, Odd-Bjorn Fure and Lars Svasand. Bergen, 2000. CD-Rom. ISBN 82-91320-20-9.

Menschenrechte und Menschen im Strome der Globalisierung. in. Völkerrecht und Rechtsbewusstsein für eine globale Friedensordnung. Szerk. Ernst Woit und Joachim Klopfer. Dresden, 2000. 55-64.

Der virtuelle, aktuelle und zukünftige Nationalstaat vor dem Horizont der neoliberalen Erweiterung des internationalen Rechtes. in: Von der Emanzipation zur Integration. Herausgegeben von Z. Drozdowicz, K. Glass, J. Skaloud. Wien-Poznan, 63-71.

Postmodernism and Futures Research. in:The Youth for a Less Selfish Future. Papers of the I. Budapest Futures Course. Ed. By. Erzsébet Nováky and Tamás Kristóf. Budapest, 2000. 90-99.valamint in: INCO (Internetes Elméleti Folyóirat) 2000/2.

Postmodern Future Consciousness. in:The Youth for a Less Selfish Future. Daily Reports of the I. Budapest Futures Course. Cellected by Bernadett Nagy. Budapest, 2000. 30-32.

Globalizacja jako dotyk absolutu lub terazniejszosc jako problem filozoficzny. in: Europa. Wschodu i Zachodu. Nr. 4. Poznan, 2000. 3-9.

Neoliberalizmus/neopozitivizmus és posztmodern között. In: Filozófia az ezredfordulón. Szerkesztette Nyiri Kristóf.Budapest, 2000. 227-242., valamint az Interneten: www://phil.inst/hu

A posztmodern filozófiáról avagy az irodalomelmélet mint a filozófia titkos mozgatója. in: Az irodalom visszavág. 2000 tavasz-nyár. 70-81.

Szociáldemokrata koncepció a globalizációról. in: A demokrácia 10 éve Magyarországon. Nyiregyhaza, 1999. 106-110.

A szociáldemokrácia neoliberális fordulata. in:Bal, jobb, harmadik út. Szerk. Dalos Rimma és Kiss Endre. Budapest, 2000. 25-34.

Információs társadalom, civil társadalom, globalizáció. in: Regionális és helyi együttmüködési stratégiák. Székesfehérvár, 2000. 276-280.

Mérlegen a XX. század. in: Multunk. 2000/1. 127-131.

Az utópia szerepe a társadalomfejlődésben. in: Planetáris tudat. 2000/December. 31-33.l.

Mit ér az uj civilizációs paradigma? (Interju, riporter V. Bálint Éva). in: Kövek és kavicsok. Budapest, 2000. 41-45.

Der Wohlstandstaat als Gegenstand der Theorie. in: Mitteleuropaeische Orientierungen der 90er Jahre. Herausgegeben von K. Glass und Z. Puslecki. Wien-Poznan, 1999. 139-150.

Zur Sozialphilosophie des postsozialistischen Systemwechsels. in: Die Kultur des Friedens. Weltordnungsstrukturen und Friedensgestaltung. Herausgegeben von Volker Bialas, Hans-Jürgen Haessler und Ernst Woit. Würzburg, 1999. (Königshausen und Neumann). 51-60.

Monetarismus und Liberalismus. Zu einer Theorie der globalen und geschichtsphilosophischen Aktualitaet. in: Die Kultur des Friedens. Weltordnungsstrukturen und Friedensgestaltung. Herausgegeben von Volker Bialas, Hans-Jürgen Haessler und Ernst Woit. 1999. (Königshausen und Neumann). 211-226.

Über die relevanten Bestimmungen des reifen Systems der Globalisierung auf der Meso-Ebene. in: Verwestlichung Europas. Herausgegeben von Peter Gerlich und Krzysztof Glass. Wien-Poznan, 1999. 101-108.

Über das neue Phaenomen des Rechtspopulismus. in: Anachronia, Nr. 5. Oktober 1999. 154-165.

Elementy filozofii spolecznej postsocjalistecznej zmiany systemu. in: Europa Wschodu i Zachodu. Nr. 3. Szerkesztette: Marian Golka. Poznan, 1999. 97-102.

A posztmodern elemei a misszionálás szemszögéből. in: Magyar Filozófiai Szemle, 1999/6. 719-731.

A posztmodern filozófia mint metafilozófia. in: Világosság, 1999/10. 14-28.

A szimmetria tudásszociológiájához. in: Szimmetria, aszimmetria. II. Szerkesztette: Balogh Tibor és Gévay Gábor. Szeged, 1999. 67-74.

Reprimitivizáció és bunkóság az ezredfordulón. in: Bunkóság. A reprimitivizáció változatai a társadalomban. Szerk. Dalos Rimma és Kiss Endre. Budapest, 1999. 7-22.

A monetarizmus érett rendszerének mezoszintü meghatározottságairól. in: Megérteni a globalizációt. Szerkesztette: Kiss Endre és Molnár János. Budapest, 1999. 5-13.

A posztmodern metafilozófia és az ezredvégi ember. in: Ezredvégi ember. Szerkesztette: Dalos Rimma és Kiss Endre. Budapest,. 1999. 133-148.

A posztszocialista rendszerváltás diskurzusai és retorikái. in:Demokrácia, Pluralizmus, Tolerancia. Szerkesztette Lendvai L. Ferenc. Budapest, 1999.

Globalizáció, félelem, szociáldemokrácia. in: Élet és Irodalom, 1999. junius 25.

Válasz a HÉA Stratégiakutató Intézet körkérdésére (A globális világ és Magyarország közelmultja, közeljövője (1950-2010). Fót. 1999.

Mit ér az uj civilizációs paradigma? V. Bálint Éva interjuja a Magyar Hirlapban, 1999. február 20.

Das Phaenomen des Fortschritts im sozialontologischen Kontext. in: Fortschritt im geschichtlichen Wandel. Herausgegeben von Jörg Albertz. Berlin, 1998. 127-134.

Mitteleuropa als Gegenstand wechselnder Perspektiven. in: Grenzlandidentitaeten im Zeitalter der Eurointegration. Herausgegeben von K. Glass, J. Kranjc und O. Luthar. Wien-Poznan (Österreichische Gesellschaft für Mitteleuropaeische Studien Verlag), 1998. 111-116.

Wien und Budapest - zwei Hauptstaedte der Moderne. in: Vergangenheit und Gegenwart Mitteleuropas. Herausgegeben von P. Gerlich und K. Glass. Wien - Poznan (Österreichische Gesellschaft für Mitteleuropaeische Studien Verlag) , 1998. 97-106.

Rhetorics and Discourses of the Post-Socialist Transition. in: Otherhood and Nation. Edited by Rada Ivekovic and Neda Pagon. Ljubljana-Paris (Edition de la Maison des sciences de l'homme), 1998. 139-155.

Geschriebene und ungeschriebene Demokratie in der postsozialistischen Transformation. in: Zwischen Triumph und Krise. Zum Zustand der liberalen Demokratie nach dem Zusammenbruch der Diktaturen in Osteuropa. Opladen, 1998 (Leske + Budrich), 77-84.

Where the Hungarian Society is Heading for, or Who is a Stranger to Whom? in: Lo Straniero, May 1998, 13.

1945 után. in: Multunk. Tematikus különszám: Tanulmányok a liberalizmus történetéről. 1998/3-4. 376-416.

Posztmodern Justitia. in: Igazságosság. Szerkesztette Dalos Rimma és Kiss Endre. Budapest, 1998. 37-46.

A posztmodern eszmeáramlat és a jövőkutatás. in: Posztmodern és evolució a jövőkutatásban. Szerkesztette: Hideg Éva. Budapest, 1998. 3-38.

Az általános evoluciós elmélet kritikája. in: Posztmodern és evolució a jövőkutatásban. Szerkesztette: Hideg Éva. Budapest, 1998. 68-92.

A 2030-ra vetett pillantás és annak előfeltételei. in: Magyar jövőképek. Szerkesztette Varga Csaba és Tibori Timea. Budapest, 1998. 157-167.

Kisérlet a jelenkor jobboldali populista jelenségének értelmezésére. in: Európai Unió - Regionalizmus - Szuverenitás. IV. Országos Politológus Vándorgyülés. Székesfehérvár, 1998. 361-366.

A rendszerváltás társadalomlélektanáról. in: Társadalmi közérzet és identitás a rendszerváltás után. Komárom, Veszprém Megyei Akadémiai Biztottság, 1998. 21-33.

A jóléti állam mint teoretikus tárgy. in: Az állami eper édesebb-e? Szerkesztette: Dalos Rimma és Kiss Endre. Budapest, 1998. 69-80.

Kettéosztottság, azonosság, differenciálódás. in: Utban az Európai Unió felé. Szeged (Progress Vállalkozásfejlesztő Alapitvány), 1998. 33-39.

Jól müködő demokrácia - modell és konszenzus nélkül. in: Kapu, 1998/9. 94-98.

A reprimitivizáció jelenségéről. Rádióbeszélgetés, 1998. december 12. Gondolat-Jel.

"Discourses" and Rhetorics of the Post-Socialist Transition. in: Lo Straniero, May 1997, 214-216.

Essay on Post-Socialist Nationalism. in: Lo Straniero, Nov, 1997. 35-39.

Das Globale ist das Unmittelbarwerden des Absoluten? in: Hegel-Jahrbuch, 1996. Berlin, 1997. 33-41.

Zur Sozialphilosophie des postsozialistischen Systemwechsels. in: Friedensordnung als Aufgabe der gegenwaertigen Epoche. Teil 1. 1997. 21-31.

Die zivilisatorische Komponente des postsozialistischen Systemwechsels. in: Peter Gerlich - Krzysztof Glass - Endre Kiss, Von der Mitte nach Europa und zurück. Wien - Poznan, 1997. 117-125.

Kultur des ausgehenden Realsozialismus und des Transitionszeitalters im Kontext der Ost-West-Auseinandersetzung. in: Kulturelle Wandlungen. Zwischen dem "Universalismus" des Westens und dem "Partikularismus" des Ostens, Herausgegeben von P. Gerlich, K. Glass und K. Krzysztofek. Wien-Poznan, 1997. 91-98.

Ein Versuch, den postsozialistischen Nationalismus zu interpretieren. in: Kollektive Identitaet in Krisen. Ethnizitaet in Region, Nation, Europa. Opladen, 1997. 194-205.

Der grosse Konflikt in der Modernisation. Die Quelle der neuen Probleme in der Heimat. in: "...als haette die Erde ein wenig die Lippen geöffnet..." Topoi der Heimat und der Identitaet. Herausgegeben von Peter Plener und Péter Zalán. (Budapester Beitraege zur Germanistik. Nr. 31. Budapest, 1997.31-52.

A mindennapi tudat tudományelméleti vizsgálata. in: Mindennapi tudat: Etológia, filozófia, pszichológia. Értelmezési kérdések. Szerk: Balogh Tibor és Pléh Csaba. Szeged, 1997. 7-31.

Posztmodern gondolkodás - posztmodern tudományelmélet - jövőkutatás. in: Poszt-posztmodern. A kilencvenes évek. Vélemények és filozófiai vizsgálódások korszakváltozásunk ügyében. Válogatta és szerkesztette Pethő Bertalan. Budapest, 1997. 56-79.

Válasz a kérdésre, van-e magyar posztmodern? in: Poszt-posztmodern. A kilencvenes évek. Vélemények és filozófiai vizsgálódások korszakváltozásunk ügyében. Válogatta és szerkesztette Pethő Bertalan. Budapest,
1997. 560-562.

A globalizáció társadalomfilozófiájához. in: A mai világ és a jövő forgatókönyvei. Budapest, 1997. 52-62.

Liberalizmus és monetarizmus. in: Monetarizmus: Mult és jelen (Deviancia vagy normalitás). Budapest, 1997 (é.n.). A Friedrich Ebert Alapitvány kiadása. 43-58.

Derrida - Marx - Fukuyama. in: Derrida Marx-szelleme. Budapest - Szeged, 1997. 117-129.

Partikuláris politikatudományi deskripció avagy a jelen elmélete? Töredékek egy soha ki nem teljesithető Huntington-kritikából. in: Civilizáció az ezredfordulón. Kiadta: Dalos Rimma és Kiss Endre. Budapest, 1997. 49-64.

A poszt-szocialista rendszerváltás diskurzusai és retorikái. in: UJ HOLNAP, 42. évfolyam (uj folyam 9.), 1997. január. 159-172.

A civilizációs összetevő a posztszocialista rendszerváltásban. in: Konfliktus, konszenzus, kooperáció. Tanulmánykötet. II. Országos Politológus Vándorgyülés. Pécs, 1996-1997.

Irott és iratlan demokrácia és a posztszocialista média-problematika. in: Médiakritika. Tanulmányok a média kritikai megközelitésének témaköréből. Szerkesztette:Terestyéni Tamás. Budapest, 1997. 63-70.

Birth of a New Social Philosophy. Karl Mannheim's Technocratic Social Theory. in: Against New Metaphysics. Studies on Positive Metaphysics and Everyday Consciousness. Cuxhaven-Dartford, 1996. 151-160.

Über die politische Psychologie des Stalinismus. in: Aktuelle Probleme der politischen Philosophie. Beitraege des 19. Internationalen Wittgenstein Symposiums. Herausgegeben von Peter Koller und Klaus Puhl. Kirchberg am Wechsel. 1996. 190-197.

A Typology of Nineteenth Century Concepts of Nationhood. in: East European Quarterly, XXX. No.1. Spring 1996. 47-62.

Über die beiden gleichzeitigen Projekte der postsozialistischen Welt. in: 200 Jahre Kants Entwurf "Zum ewigen Frieden". Idee einer globalen Friedensordnung. Herausgegeben von Volker Bialas und Hans-Jürgen Haessler. Würzburg, 1996. 130-135.

Die Entlassung aus den Mythen und die Notwendigkeit der Emanzipation. in: Mitteleuropaeischen Mythen und Wirklichkeiten. Ausformungen - Bedeutungen - Standortbestimmungen. Herausgegeben P. Gerlich, K. Glass, B. Serloth. Wien- Torun, 1996. 81 - 92.

Monetarismus und Liberalismus. in: Im Zeichen der Erneuerung. Liberale Strömungen und antiliberale Traditionen Mitteleuropas. Herausgegeben von Peter Gerlich,,Krzysztof Glass, Barbara Serloth. Wien-Poznan, 67-78.

Tizenkilencedik századi nemzetkoncepciók ideológiája. in: Magyarságkutatás 1995-96. Szerkesztette: Diószegi László. Budapest, 1996. 27-38.

A legitimitás fogalomváltozatai a posztszocialista rendszerváltásban. in: Politológus vándorgyülés. Szeged, 1995. Konferenciakötet. Szeged, 1996. 63-72.

A posztszocialista átalakulás a szociokulturális átrendeződés perspektivájából. in: Átalakuló Magyarország. Budapest, 1996. 57-58.

Globalizáció, alrendszerek, információs társadalom. in: Az információs társadalom előtt. Budapest, 1995. 3-12.

A jövő három kulturája és az oktatás. in: Magyarország és Észak-Dunántul fejlődésének fő irányai, sajátosságai az ezredfordulón és a 21. század elején. Veszprém, 1996. 197-201.

Nation - Ideologie - Staat im postsozialistischen Mitteleuropa. in: Neuland Mitteleuropa. Ideologiedefizite und Identitaetskrisen. Herausgegeben von P. Gerlich, K. Glass, B. Serloth. Wien-Torun, 1995. 93-96.

Über die Ost-West-Relation fünf Jahre nach dem Ende der zweigeteilten Welt. in: Fremde - Nachbarn - Partner wider Willen? Herausgegeben von K. Glass, Z. Puslecki, B. Serloth. Wien - Torun, 1995. 15 - 22.

Über das Neuland des postsozialistischen Mitteleuropa. in: P. Gerlich, K. Glass (Herausgeber), Der schwierige Selbstfindungsprozess. Regionalismen - Nationalismen - Reideologisierung. Torun, 1995. 13-18.

The Post-Communist Minority Explosion. in: Lo Straniero, 1995/3.

Gesellschaft und Kultur in der Transformation. In: Ungarn im Wandel. Zwischenbilanz und Aspekte der ungarisch-deutschen Beziehunben. Herausgegeben von Gabriele Gorzka. Köln, 1995. 127-134.

Zur Philosophie des postsozialistischen Systemwechsels. Budapet, 1995. 1-347- (kézirat)

A föderalizmus körvonalai a globalizáció folyamatában. in: Önkormányzatok az államban, állam az önkormányzatban. Komárom, 1995. 31-38.

Über die beiden gleichzeitigen Projekte der post-sozialistischen Welt. in: Bewaeltigen oder Bewahren. Dilemmas des mitteleuropaeischen Wandels. Hrsg. Peter Gerlich und Krzysztof Glass. Wien, 1994. 9-14.

Europa-Konzeptionen vor 1933. in: 4. Leutherheider Forum. Europa als Problem der Weltgesellschaft. Krefeld, 1994. 98-106.

Zwischen Funktionalitaet und Substantialitaet - Föderalismus in Diskussion und Geschichte. in: Föderalismus und die Architektur der europaeischen Integration. Herausgegeben von Nikolaus Wenturis. München, 1994. 97-104.

Von einer Kategorie Carl Schmitts im postsozialistischen Systemwechsel. in: Open Society. Bratislava, 1994. 46-55.

Neue Funktionen der auswaertigen Kulturpolitik im Wandlungsprozess Mitteleuropas. in: Relations culturelles internationales et processus de réformes en Europe centrale. Jouy-en-Josas, 1994. 171-178.

A történelem vége? (Fukuyama politikaelmélete). in: Merre tart a világ, Európa, a közép-kelet-európai régió és Magyarország a XX. század végén és a XXI. század elején? Komárom, 1994. 75-88.

A "történelem vége" mint a jelen elmélete avagy a filozófia uj létjogosultsága. in: Konzervativ Szemle, 1994/3-4. 155-157.

Globális világban élünk. in: Zárt kör, 1994/ 3-4. 3-24.

A sztálinizmus társadalomlélektanáról. in: Személyiségkoncepciók. Szerkesztette: Balogh Tibor. Szeged, 1994. 79-88.

Amerikai Posztmodern (Vay Tamás: A posztmodern Amerikában. Tematikus napló), in: Magyar Filozófiai Szemle, 1994/1-2. 309-316.

Liberalizmus, decizionizmus, történelmi gyakorlat. Széchenyi István a modern nemzetté válásról. in: Valóság, 1994/2. 71-80.

Vorhersehbarkeit und Dezisionismus in der Geschichte. Von einer Kategorie Carl Schmitts im postsozialistischen Systemwechsel. In: Politische Lageanalyse. Festschrift für Hans-Joachim Arndt zum 70. Geburtstag am 15. Januar 1993. Herausgegeben von Volker Beismann und Markus Josef Klein. S 119-128. 1993.

Notizen zum postsozialistischen Nationalismus. in: Geschichte und Gegenwart. 12. Jahrgang, Maerz 1993. 43-52.

Sozialismus. Sozialdemokratie und Liberalismus im post-sozialistischen Systemwechsel. in: Wege aus der Krise. Mitteleuropaeische Phantasmagorien. Kiadta: Peter Gerlich und Krzysztof Glass. Wien - Köln - Weimar, 1993. 129 - 136.

Zur Sozialphilosophie des postsozialistischen Systemwechsels. in: Karen Gloy (Hrsg), Demokratie-Theorie. Ein West-Ost-Dialog. Tübingen, 1992. 106-131.

A posztmodern gondolkodás rekonstrukciójának alapvonásai. in: Magyar Filozófiai Szemle, 1992/3-4. 461-485.

Achilles nem éri utól a teknősbékát. Az öndestruktiv társadalom. in: Magyar Hirlap, 1992. május 28.

Peresztrojka, change és a történelem vége. in: Népszabadság, 1992. november 27. 8.

A rendszerváltás társadalomlélektanáról. in. A rendszerváltás társadalomlélektana. Szerkesztette Balogh Tibor. Szeged, 1991.

Norbert Leser: Salz der Gesellschaft. Wesen und Wandel des österreichischen Sozialismus. in: Modern Austrian Literature. Volume 24, Number 2, 1991. 241-243.

A becsapottság érzése. Rendszerváltásunk társadalomlélektanának néhány vonása. Népszabadság, 1991. február 2.

A MINDEN és SEMMI közötti szellemi tér (Az események előrelátása a létező szocializmus lehetséges tudás-fenomenológiájában). in: Láttuk-e, hogy jön? Budapest, 1991. 46-50.

Politikai tudattalan a posztszocialista rendszerváltásban. Magyar Hirlap, 1991. junius 22.

Bibó István politológiai triptichonja - különös tekintettel a "német hisztéria" rekonstrukciójára. in: A magyar gondolkodás 1944 és 1948 között. Szerkesztette Kiss Endre és Tütő László. Budapest, 1990. 7-26.

Birth of a New Social Philosophy. Karl Mannheim's Technocratic Social Theory. in: Annales Universitatis Scientiarum Budapestiensis de Rolando Eötvös. Sectio Philosophica et Sociologica. Tomus XXII - XXIII. Budapest, 1990. 197-203.

Igazságszolgáltatás uj rezsimekben. in: Visszamenő igazságszolgáltatás uj rezsimekben. Budapest, 1990. 28-30.

A Csécsy-vonal avagy a politikai optimum képviseletének tündöklése és nyomorusága. Valóság, 1990/7.

A jó közép-európaiság lehetőségéről. Hiány, II. évfolyam 11. szám. 1990. junius 6.

Trabanton járó világszellem. Ring 1990. január 21.

Merre tart a magyar társadalom, avagy dzsungel törvények nélkül. Hiány, II. évfolyam 19. szám. 1990 november 30. 8-11.

A létező szocializmus fenomenológiája és teóriája. Vajda Mihály: Az orosz szocializmus Közép-Európában. Alföld, 1990. Szeptember.. 79-82.