Kiss Endre főoldal   Jövőkutatás






Tartalomjegyzék A liberális világkép és a jövő kihívásai Budapest, 2003. április 20. A globalizáció önálló elemzéséből fakadó új változás- és fejlődésértelmezés Utolsó lap

Utópiák nélkül

Szerző: Kiss Endre

Múlt és jövő sok, egyáltalán nem csak konvencionális szálon függ össze egymással. Kapcsolatuk gyakran "dialektikus" is, a szónak abban az értelmében, hogy számos fejlődésből olyan elemek nőnek ki, amelyekeket egyik a folyamatban részt vevő aktor sem kívánt.




Egyre jobban megismerjük a multat, egyre pontosabbak a kutatások, egyre több dokumentumot ismerünk meg eredeti formában, az Internet pedig egyenesen megsokszorozza a tényekhez és dokumentumokhoz fűződő elvárásaink kielégítését. A múltnak ebben az egyre acélosabbá váló éles megvilágításában egyre ingatagabbnak érezzük a jövőre vonatkozó lehetséges elképzeléseket. Bármely tetszőleges történeti munkában mindennek megvan a maga rendje, diskurzusa, minden tény számos kritikai ellenőrzésen megy át. A múlt monumentális tényszerűségével egyedül néhány posztmodern történész erőteljes ellenállása szegül szemben, akik szerint nincsenek tények, csak konstrukciók, ez azonban, a posztmodern számos szellemes törekvéséhez hasonlóan, megmarad a tudományos szalonok kifogástalan viselkedésű versenyzőinek körében. Mindeközben a multról, jelenről és a jövőről alkotott kijelentések egymást minősitik és alkotják meg. Állandó folyamat, hogy a jelen a szemünk előtt válik multtá (a nagy aktuális példa: az EU-csatlakozás a szemünk előtt hozott létre egy lezárt történelmi korszakot), minden valóban új felfedezés és jelenség két részre bontja az egész történelmet (egy "előtt"-re és egy "után"-ra), ezen a mechanizmuson alapul, hogy a mai posztmodern rejtett, nem kifejtett és egyáltalán nem tudatos "történetfilozófiai" üzenet. Abban a pillanatban ugyanis, amikor kialakult a posztmodernnek egy kezdetben még meglehetősen elmosódott fogalma, máris sokaknak neki kellett állniuk, hogy a szó szoros értelemben megkonstruálják az ahhoz való "modern"-et, ami természetesen önálló tárgyi megalapozás nélkül semmiben sem hasonlíthatott a "modern" addigi fogalmaira. A jövőt a mindenkori jelenből konstruáljuk, miközben az amugy saját szemünkben is ingatag és kétértelmű jelen ebben az egy vonatkozásban véglegesnek és végérvényesnek tűnik, a jövő egyetlen és szilárd vonatkozási pontjaként. A múlt - jelen - jövő a minden társadalomban egyaránt kevés érvényes alapmeghatározás egyike, igazi "társadalomontológiai" dimenzió. A globalizációt több oldalról lehet meghatározni és megközelíteni, a jelen és a jövő viszonyának szemszögéből az egyik legfontosabb megközelítés onnan származik, hogy a korábban technokrata jellegű gondolkodás alakult át globális gondolkodássá, mégpedig azon a meghatározott alapzaton, hogy a funkcionális rendszerek és hálózatok egyre markánsabban követelték ki maguknak az érvényes valóság reprezentációjának szerepét. Ennek az elmozdulásnak sokszoros tanulságai vannak. A valóság funkcionális és nem-funkcionális elemei közül egyrészt a funkcionális mozzanatok teszik ki a megközelítés számára releváns "valóság"-ot. Ebből azonban markáns hiányok és korlátok is származnak. Az egykor technokráciának nevezett gondolkodásmód (és az azt megalapozó társadalmi szféra) nem volt kizárólagosan és eredendően utópiaellenes. Éppen ellenkezőleg, éppen a globalizáció előtti technokrata gondolkodásból indult ki számos közelmultbeli utópia. A globalizáció valóságos jelen rendszerré avatja a technokrata gondolkodás, sőt a technokrata utópia elemeit, de ebben a realizációban nincsen immanens társadalmi és emberi dimenzió, már csak azért sem, mert ez az eredeti technokráciában sincs. A technokrácia globális jelenné vagy a jelen globalizációjává transzformálódása válása meghosszabbítja, ha éppen nem perpetuálja a funkcionális elveket. A funkcionális működés nem ad teret utópiának, legfeljebb minden konkrét funkcionális működés a maga konkrét partikuláris jövőképének. Ha megnézzük a nagy utópiák utolsó korszakait a tizenkilencedik század végétől, két visszatérően közös elemet találunk. Egyrészt az utópiában megjelenő képzelt vagy valóságos állapot mindenképpen valamilyen "vége" az emberiség történelmének, még attól is függetlenül, hogy ez a vég pozitiv vagy éppen katasztrofálisan negativ. Másrészt minden utópiában vannak olyan "forrásvidékek", amelyekből az utópiát hordozó uj gondolatok vagy jelenségek származnak. Az utópia, a tartalmi megujulás konkrét hordozója tehát valamelyik konkrét tudásterületről érkezik, igy a politika, a technika, az automatizálás, az űrhajózás, a pedagógia, a pszichológia, az antropológia, a biológia, az orvostudomány, de akár az esztétika vagy az elvont etika, sőt, az igazságosság területéről kiiundulnak utópiagerjesztő impulzusok. Ha ezeket a konkrét területeket napjainkban vesszük egyenként alaposan szemügyre, világos, hogy ezekből a hagyományos értelemben nem indulnak ki már utópikus impulzusok. Ennek nem egy oka van. Egyrészt például maga az esztétika vagy az etika már nem indit utjára ilyen elemeket, másrészt a biológia vagy az informatika legfantasztikusabb felfedezéséről sem gondolnánk ma már, hogy egy konkrét előrelépés nyomban uj utópikus korszakba röpítene bennünket. Akárhogy is nevezzük, az utópia forrásainak egy fajta kiszáradása ez. Komplex és történetileg jelentős példa lehet az individuáció. Egy individuum mindenoldalú kifejlődése ("reneszánsz"-ember) maga is lehetetett utópikus karakterű, miközben a mai sokrétű individuáció nem hogy nem hordoz semmiféle utópikus tartalmat, de tudatosan és kifejtett módon utópianélküli. A jellegzetesen posztmodern individualizáció (bárhogy vélekedjünk is róla), még a tagadás viszonyában sem áll az utópia jelenségével. A közlekedés a történelem és az esztétikum között ugyancsak leállt. A nagy művészet számos nagy vivmánya konkrét történelmi vagy egyenesen politikai utópiák esztétikai szublimációja volt, miközben ezek az esztétikai formában tárolt konkrét utópiák a kedvező történelmi pillanatban előbujtak az esztétikai burok alól és hozzákezdtek a történelem és a politika alakításához. Az utópiahiány egyik összetevője még a marxizmus átmeneti vagy végleges leértékelődése is, és ez akkor is így van, ha kevesen gondolták volna, hogy a 68 utáni marxizmus még rendelkezett legalább annyi utópikus maradvánnyal, hogy letűnése erősítette az utópiahiány jelenségét. Az utópia állandósuló hiányának nagy veszélyei is vannak. Az utópia nélküli társadalom gyengébb, mert alternativátlan. Értékvonatkozásban nem részesül a megfelelő kihívásokban, ezért nem kényszerül értékek termelésére. De nem kisebb veszély az sem, hogy az utópianélküliséghez hozzá lehet szokni, és akkor az előbbi két veszély is még fenyegetőbbé válik, el is szokhatunk attól, hogy bármit el tudjunk másképp képzelni. Ha nincs utópia, maga az ember értékelődik le, az emberről derül ki, hogy nem része a lényeges folyamatoknak. De az utópia nem csak általános potencialitás, de paradox módon az első pillanattól norma is, az a potencialitás megy át normába, ami már bennünk van. Az utópia potenciális alternativ értelemadás, olyan lehetőség, ami kvalitásai miatt előlegezett norma is







Hirdessen itt! A szükséges információkat elolvashatja, ha erre a szövegre kattint.


A fenti dokumentummal kapcsolatos felelősség meghatározása