Kiss Endre főoldal   Irodalomelmélet






Tartalomjegyzék Robert Musil im europäischen Kontext Kafka und Sozialistischer Realismus Utolsó lap

Csehi Gyula kritikai hagyatékáról

Szerző: Sánta-Jakabházi Réka

A kritika jelentése és utóélete című munkája 1977-ben, posztumusz kötetként látott napvilágot, nem találunk azonban semmiféle utalást arra, hogy ki rendezte sajtó alá; valószínű, hogy a kézirat még Csehi életében elkészült, hiszen tudatos a könyv felépítése, az utószóban is csak e három szövegről van szó. Az alcímben beharangozott három szöveg a marxista irodalomtudomány három igen gyakran idézett elméleti jellegű írása, melyekben a korszak kutatói elsősorban Engels, kisebb mértékben Marx irodalomról vallott elveit vélik felfedezni.




Sánta-Jakabházi Réka

 

 

Egy olvasat olvasata. Gondolatok Csehi Gyula kritikai hagyatékáról posztumusz kötete kapcsán

 

 

A Romániai Magyar Irodalmi Lexikon[1] adatai szerint Csehi Gyula 1910-ben született Szatmárnémetiben és elhunyt Kolozsváron 1976-ban. Egyetemi tanulmányait Párizsban, Bécsben folytatta, majd a kolozsvári Regele Ferdinand I. Egyetemen francia-német tanári képesítést szerzett 1934-ben. Fiatalon, már párizsi tartózkodása idején aktívan tevékenykedik a munkásmozgalomban (tagja a francia Kommunista Diákszövetségnek), a II. világháború előtt illegális pártmunkát végez, a háború után pedig különböző magyar és román nyelvű pártlapok szerkesztője. 1947-től a Bolyai Tudományegyetem filozófia tanára, később a Babeş-Bolyai Egyetem magyar irodalomtudományi tanszékén az irodalomelmélet és esztétika professzora.

            Irodalmi munkásságát kritikusként kezdte következetesen képviselve írásaiban a marxista elméleti-világnézeti szempontot. Foglalkozott a szocialista realizmus genézisének irodalomtörténeti és elméleti kérdéseivel mind a romániai magyar irodalom, mind pedig a világirodalom vonatkozásában (Munkásosztály és irodalom, 1963), majd a műfajelmélet sajátos területét kutatja: a széppróza és a valóság, az epikus fikció és ennek alapjául szolgáló valóságmodell összefüggéseit elemzi. Vizsgálódásai elsősorban irodalomszociológiai jellegűek, s nem a regényformát mint esztétikai értéket célozzák (Klio és Kalliopé, 1965). Kutatásai folytatásaként a XIX. és XX. századi regény különböző áramlatainak a valóságfeldolgozó módszereit veszi szemügyre rámutatva e formasajátosságokat létrehozó szemléleti mozzanatra (Modern Kalliopé, 1969). Ezért is jelentősek különösen a dokumentumregény műfajára vonatkozó következtetései.

            Tudományos kutatómunkája mellett fontos helyet képvisel életművében irodalompublicisztikája. Bevezető tanulmányok, fordítások, íróportrék egész sora jelzi Csehi aktív jelenlétét a korszak erdélyi magyar kulturális életében.

            Életművének bibliográfiája 1976-ban jelent meg ( Művelődés 9., 12.).

A 60-as évek második felében Erdély irodalmi életében is a figyelem előterébe kerülnek a kritika kérdései. A vita, amely valamennyi irodalmi lapot (sőt napilapot is!)[2] érintett, kiterjedt az irodalombírálati hagyományok elmélyültebb, differenciáltabb értékelésének és hasznosításának kérdéseire és kapcsolódott a kritika funkciójáról és módszertanáról folyó eszmecserékhez. A marxista-leninista esztétika álláspontjáról harcot hirdetnek a szociologizmus, vulgarizálás, leegyszerűsítés, a sematizmus ellen, és mindinkább jelentkezik a művek, irodalmi jelenségek sokoldalú, elmélyült elemzésének és értékelésének igénye. Az esztétikai minőséget a művek társadalmi-történelmi determináltsága elvének érvényesítésével összefüggésben keresik.

            Csehi Gyula aktív résztvevője ennek az eszmecserének, előadásaival, cikkeivel ezt a megújulást szorgalmazza. Ekkor jelenik meg az Irodalomkritikai Antológia, amelyhez Csehi előszót ír. Itt kifejti Marx és Engels érdeklődését az antik és modern irodalom remekei iránt, amelyeket nem csupán történelmi forrásanyagként értékeltek. „Így tevődik át fokozatosan a beérő marxista irodalomtudományban a hangsúly a művek, az írói életpályák, az irodalmi áramlatok társadalmi- és osztály-determináltságának különben fontos és el nem hanyagolható felkutatásáról az irodalom sajátosságainak, az irodalmi hagyaték értékeinek a feltárására, vagyis a sajátosan esztétikai értékek kutatására.” írja.[3]

A kritika jelentése és utóélete című munkája 1977-ben[4], posztumusz kötetként látott napvilágot, nem találunk azonban semmiféle utalást arra, hogy ki rendezte sajtó alá; valószínű, hogy a kézirat még Csehi életében elkészült, hiszen tudatos a könyv felépítése, az utószóban is csak e három szövegről van szó. Az alcímben beharangozott három szöveg a marxista irodalomtudomány három igen gyakran idézett elméleti jellegű írása, melyekben a korszak kutatói elsősorban Engels, kisebb mértékben Marx irodalomról vallott elveit vélik felfedezni. A három szöveg tehát: Engels levele Margaret Harkness-hez, Minna Kautskyhoz valamint A szent család című, Marx és Engels közös alkotásának két fejezete, amelyek többnyire Eugène Sue irodalmi munkásságáról szólnak. Csehi szerint ezeket a szövegeket megjelenésük óta folyamatosan félreértik és félremagyarázzák, célja tehát az addigi értelmezések újraolvasása, a biztosnak tekintett eredmények felülbírálata, valamint egy lehetséges helyes, vagy az addigiaknál helyesebb olvasat bemutatása. Nem gondolja azt, hogy az egyedüli lehetséges értelmezést nyújtja, azonban filológiai pontosságra törekszik, valamint azokat a körülményeket is megvizsgálja, melyekben az alkotások születtek (gondolok itt személyes kapcsolatokra, kortárs visszaemlékezésekre, hasonló témájú levelekre). Általában az adott, mára már egyáltalán nem, vagy alig ismert szerzőket is kellő alapossággal bemutatja, arra azonban már itt fel kell hívnunk a figyelmet, hogy túlságosan is szubjektíven, ebből adódhat, hogy az alapos megfontolás után levont következtetéseit sem tudom minden esetben elfogadni. Nem kérdőjelezem meg elméleti felkészültségét, hiszen próbálja ezeket az általában nem is elméleti jellegű szövegeket (két esetben magánlevélről van szó) a korabeli irodalomtudomány általa művelt irányának eredményei felől értelmezni, de amennyiben (időnként bevallottan is) preferálja vagy nem az adott szerzőt, és ez érezhető a szövegekben, a következtetésekben érvényét veszti az addigi filológiai pontosságra törekvő felülolvasat.

A továbbiakban a könyv szerkezeti felépítését követem, igyekszem minél érthetőbben bemutatni azt, hogy mi az, amit Csehi kifogásol a szövegek addigi értelmezésében, milyen új lehetőségeket tár fel ezek értelmezésével kapcsolatban, kisebb mértékben pedig utalok arra is, hogy hol következetlen önmagához és módszereihez.

A Margaret Harkenss-hez írott levél műfaji megjelölésével is gond van, mivel nem maradt fenn maga az elküldött levél; amit ezzel a megnevezéssel illetnek, az tulajdonképpen Engel levélfogalmazványa. Harkness 1888. április 5-én válaszol Engels levelére, a keletkezési dátumot a válaszlevélből következtetik ki. Engels angol nyelvű szövege és az orosz fordítás 1932-ben jelentek meg, a Minna Kautskyhoz írott levéllel együtt.[5] Csehi kiindulópontja tehát az, hogy egy nem végleges szövegből kockázatos dolog irodalmi alapigazságokat levonni, ebben igazat is adhatunk neki, a továbbiakban azonban ő maga is teljes mértékben megfeledkezik erről a kitételéről.

A továbbiakban azt hangoztatja, hogy Margaret Harkness (álneve John Law) 1932-ben, a levél megjelenésének idején az irodalmi köztudatból teljes mértékben eltűnt írónő volt, sem a marxista regénytörténészek, sem a szocialista országokban megjelent irodalomtörténetek nem említik a nevét. Egyedül a Mayers Taschenlexikon szentel neki néhány sort, azonban Csehinek még a pontos életrajzi adatait sem sikerült kiderítenie. Ma már keresőprogramba beírva a nevét elég sok dolgot megtudhatunk róla, elhalálozási dátuma azonban még ma sem bizonyos, 1921 körül lehetett. Publicisztikáján kívül ismert művei: A City Girl (1887), Out of Work (1888), Captain Lobe (1889) a 19. század végi londoni munkásosztály (postai tisztviselők, vasúti alkalmazottak) életével foglalkoznak. 1889-ben Harkness eltűnik az irodalmi köztudatból, Csehi ezt úgy értelmezi, hogy a marxizmus közelségéből visszatért egy kevésbé tudatos állásfoglalásig (60. old). Hogy ez mi lehetett, a könyvből nem kapunk rá választ. Mai kutatásunk eredményeként is csak annyit tudhatunk meg, hogy Indiába ment, valószínűleg tovább folytatta publicisztikai munkásságát.

Csehi könyvében hiteles képet kapunk arról, hogy milyen irodalmi, szociográfiai hagyományba illeszthetők Harkness alkotásai, meggyőző az az érvelése is, hogy a London lakosságának élete és munkája című sorozat a valóságirodalom egy korábbi formájának folytatását és a proletariátusra, mint központi témára való koncentrálásának szépirodalmi formáját kívánta megtestesíteni. Érthetetlen azonban, hogy miután ő maga is kijelenti, hogy jogosan bírálják a marxista irodalomszociológia túlzásait, főként az írói életek és művek túlságosan merev levezetését származásból és családviszonyokból (10 old.), miért esik ő maga is ebbe a hibába. Engels levelének megértéséhez nem szükséges tudnunk azt, hogy Harkness apja anglikán lelkész volt, hogy ő maga a túlzott vallásosság következtében lett hitetlen, sem Harkness A City Girl-jének, sem Engels bírálatának megértéséhez nem vezetnek közelebb. Érdekes társadalomképet kapunk abban a több oldalban, ahol Csehi Engels londoni körét, Marx lányainak East-End-i tevékenységét mutatja be, hogy mikor lépett be és ki Harkness ebbe a körbe, viszont magához a kérdéshez megint semmi köze nincsen. Különösképpen akkor, amikor találgatásokba kezd, például: valószínű, hogy Harkness Eleanor Marxszal az East-End-en ismerkedett meg (12. old) Valószínű, bizonyíték azonban nincs[6].

Újabb műfaj körüli problémára hívja fel a figyelmet Csehi akkor, amikor arra figyelmeztet, hogy a pontatlan Engels-fordítások következtében az a tévhit terjedt el, hogy Harkness műve regény. Nem műfajelméleti meggondolások vezetik arra, hogy hangsúlyozza Harkness művének elbeszélés és nem regény voltát, hanem csakis a tudományban kötelező pontosság igénye (14. old). Hiszen magához az Engels levél mondanivalójához ennek sincs köze, csak azt tartja bizonyíthatónak vele, hogy egyrészt Engels levelének egy pontatlan fordítása terjedt el, másrészt pedig azok, akik az Engels levelét értelmezik, nem olvasták Harkness könyvét. (Egyébként a későbbiekben a kisregény kategóriát is elfogadhatónak tartja.) Ebben az esetben még elnézhető az a tény, hogy az eredeti angol nyelvű szöveggel maga Csehi sem találkozott, viszont, amikor a regény súlyos szépirodalmi hiányosságait taglalja, felmerülhet a gyanú, hogy esetenként nem a fordítás hiányos-e. Érdemként nevezi meg ugyanis az elbeszélés nyelvi formájának világosságát és pontosságát (az angolét vagy az oroszét?) valamint gazdaságos szerkezetét. „Sajnos alapvető művészi gyengeségek mutatkoznak valahányszor az írónő a publicisztikai közlés irodalmi megformálásán túlmenően, a regényes ábrázolás eszközeivel is kísérletezik” – írja (26. old.) Szerinte a realista-epikus ábrázolás két alapformája a beszéltetés és a lelki folyamatok oratio obliqua-ban való rögzítése. Távolról sem áll szándékomban megvédeni Harkness könyvét, valóban gyenge a beszéletetés (Csehi ugyanis hosszú oldalakon idéz a regényből, hogy érthetővé tegye fenntartásait), azonban nem árt arra is gondolni, hogy egy angolból oroszra fordított szövegből kapunk magyar nyelvű szemelvényeket.

Ismét nehézségekbe ütközünk, amikor Csehi realizmus-értelmezését próbáljuk megérteni, hiszen gyakran egymásnak ellentmondó definíciókat alkalmaz. Többször hangoztatja, hogy az írás időpontjában már túl vannak a nagy realista vitákon, hogy minden letisztult már, nincsenek kérdéses pontok. Nem is tér ki ezen vitákra bővebben. A különböző definiciók értelmezéséhez azonban szükséges áttekinteni a hatvanas évek realizmus-vitáját is. Ennek középpontjában a lukácsi realizmusfogalom állt. Lukács György (akire többször is hivatkozik Csehi, de általában nem ért egyet a nézeteivel) 1948-tól „radikálisan függetlenítette az általa módszer- és értékkategóriaként felfogott realizmust mindenfajta stiláris kötöttségtől, s egyben tagadta azt, hogy egyáltalán léteznék egy realista stílus.” Más irodalomteoretikusok úgy vélték, hogy „a realizmus a XIX. század polgári irodalmában uralkodó stílus, és semmi több. Elvetendő tehát az ‘örök realizmus’ történetietlen koncepciója, mely szerint az irodalom fejlődésének mindegyik szakaszában a realizmus és antirealizmus küzd egymással. E realista stílus az érték szempontjából közömbös; mint minden stílusirányzatban, különböző értékű és ellentétes társadalmi tendenciákat képviselő művek egyaránt megférnek keretei között, s a szocialista irodalom számára már csak azért sem lehet a realizmus valamiféle mérce, mert ez a polgári irodalom reprezentatív stílusa volt.” [7]  

            Nehéz értelmezni azt, hogy mit vár el Csehi a realistic story alcímmel ellátott műtől. Kezdi a XIX. századi elvárásokkal, amikor is az irodalmat a konkrét történelmi valóság hűséges és lényeget megragadó tükrözésének tekintik. „… az irodalom szorosan közeledett a köznapi valósághoz, az invenció és a valóságból merített elemek kölcsönös aránya és összeforrottsági foka gyökeresen megváltozott, és az irodalom, éppen a tizenkilencedik század közepe táján, azzal az új igénnyel lépett fel, hogy a konkrét történelmi valóság hűséges és lényeget megragadó tükrözésének tekintsék.” (27.old.). A modern realizmus kiteljesedését a köznapi emberek valóságos problémáinak komoly irodalmi ábrázolás formájában való megjelenésétől számítja. A modern értelemben vett dokumentáris irodalom sem nélkülözi a képzelőerőt, az írói fantáziát. Megkülönbözteti a regényírót és az irodalmi riportert, Harknesst az utóbbi kategóriájába sorolja. Majd értékítéletet mond a könyvről, ez és semmi más nem lehet a kulcsa Engels levelének helyes értelmezésének: „Miss Harkness meg tudja formálni életanyagát, megfigyeléseit és következtetéseit a dokumentáris irodalom valóságidézés eszközeivel, és balsikert szenved ott és amikor, ha mégoly tiszteletreméltó okból is, elbeszélő, epikus, szépirodalmi formába akarja önteni őket.” (29. old). Szerinte ugyanis Harkness nem esztétikai jelentésében használja a realista szót, szerinte valósághű melléknévvel kellene azt fordítani, az alcím sem azt jelenti, hogy a realista regényesztétika szellemében akar alkotni, hanem hogy dokumentáris hűséggel. Ebből az irányból magyarázza tehát Engels levelét is, melyet sokan Engels realizmus-meghatározásának tartanak. Így hangzik Engels mondata, amelyet azóta különböző kontextusokban idéznek: A realizmus magában foglalja a részletek hűségén kívül a tipikus jellemek tipikus körülmények közötti hű ábrázolását. Engels a következőket dicséri (sokak értelmezésében) Harkness könyvében: hogy nem írt irányregényt (Tendenzroman) (Csehi ezt sem fogadja el pozitív minősítésként), a realisztikus hűséget az Üdvhadsereg munkájának ábrázolásában, a burzsoá férfi által elcsábított proletárlány modern toposzának valósághű, ezért újszerű bemutatását. Konkrétan elmagyarázza mit ért ez esetben valósághű jelzőn: hogy nem bonyolítja túl epizódokkal ezt az amúgy már igencsak elcsépelt témát. Csehi szerint viszont mindazok, amiket Engels pozitívan ítél meg a könyvben nem művészi érdemek, hanem ugyanazon meggondolásból fakadnak, mint Marx ítéletei, aki az angol burzsoá lefelé értékelését szereti az angol realistákban, és nem szépíróként foglalkozik velük. Ráadásul azt állítja Csehi, hogy amikor az Üdvhadsereg munkásságának ábrázolását méltatja, akkor nem is az A City Girl érdemeire gondol, hanem Harkness publicisztikájára. Ennek azonban az Engels levelében semmi nyoma, furcsa, hogy pont az a Csehi állít hasonlókat, aki a fordítási pontatlanságokat minden esetben felfedezi és korrigálja (pl. hogy Engels nem állítja a műről, hogy remekmű lenne, ez az elterjedt nézet kizárólag a „Kunstwerk” helytelen fordításából eredt).

Az ellentmondás mégis abból ered, hogy Csehi egy helyen azt állítja, hogy azokban az esetekben, amikor Harkness publicisztikát ír könyvében, olyankor az átlagosnál jóval jobb. Engels viszont arra hívja fel a figyelmet, hogy nem ábrázolta valósághűen az angol munkásosztályt, hiszen a 19. század végére már nem az az általános passzivitás jellemzi, mint például a század közepén. Tehát Engels pontosan azt ítéli el a regényben, amit csehi pozitívumként fogalmaz meg. Nem kapunk végig választ arra, hogy milyen realista esztétika felől ítél Csehi, kizárólag annyit állapít meg, hogy Engels a tételszerűen hangoztatott mondatban a klasszikus realista ábrázolási módot határozta meg. A továbbiakban mind Engels, mind pedig nyomában Csehi Balzac alkotásaira tér át, akiről megjegyzi, hogy „a társadalmi valóság rendkívül gazdag és rendkívül sokoldalú megragadásában, a szépirodalom történelmi dokumentum- és tanúságtartalommal való telítésében Balzac valóban unikális helyet foglal el a tizenkilencedik század nagy íróinak sorában.” (62.old.)  Hosszú oldalakon át bizonyítja, hogy Engels több helyen félreérti Balzacot. Történeti és szövegelemző szempontot használ ezekben az esetekben a „szövegen kívüli” elemek bevonásának fontosságát hangsúlyozva, ugyanis „a látszólag kiűzött szubjektivítás és még inkább a megtagadott történetiség, ha engedik, a főkapun, ha akadályozzák, valamilyen titkos egérúton mégiscsak visszakerül az elemzésbe. A szöveg iránti messzemenő tisztelet, az értelmezés pontossága és hűsége véleményem szerint a történeti szempont és a szövegelemző szempont egy olyan szintézisében valósítható meg,  amely implicite benne rejlik a marxista módszer lényegében.” (74.old.) Michel Chrestien szerepéről van szó, akit Engels szerint Balzac elvei ellenére is pozitív módon mutat be, Csehi viszont bebizonyítja, hogy a teljes Balzac életmű sem támasztja alá ezt a fajta olvasást. Az irodalomtörténetileg is izgalmas oldalak után azonban mégis Engelsnek ad igazat, tény, hogy csak lábjegyzetben: „Engels ebben az esetben nem mint esztétikai ítéletek megfogalmazója, hanem mint korábbi olvasmányélményeit idéző olvasó szerepel, jómagam pedig azt a nem ’normális’ olvasást végzem, ami csak az irodalomkutatókat jellemzi.” (l. 80. lábjegyzet, 190.old.). Tulajdonképpen az egész könyvben jelen van az a rejtett, nyilván ki nem mondható elképzelés, hogy nem szabad ezeket a műveket irodalomtudományi szövegekként olvasni, írójuk hol az egyszeri olvasó, hol a filozófus, hol a közgazdász, hol pedig a személyes jóbarát pozíciójából beszél.

 

Sokkal könnyebb helyzetben van Csehi akkor, amikor a Minna Kautskyhoz írott levelet veszi szemügyre, hiszen ez esetben egy ismert írónőről van szó, regényeit a 19. század végén és a 20. század elején folytatásokban közölték a szociáldemokrata lapok. Ebben az esetben is hosszú oldalakat szentel az írónő alakjának, társadalmi kapcsolatainak, valamint annak a két szövegnek, melyeket az általa tisztelt Franz Mehring írt az írónő hetvenedik születésnapjára, valamint halálára. Kautsky kimondottan az Engels által elítélt Tendenzroman-okat írt: egy közéleti társadalmi eszme (első regénye után ez a szocializmus lesz) és annak képviselői harcban a maradiság és a reakció képviselőivel. Ebben az esetben is az ő ítélete felől tartja értelmezhetőnek Engels levelét. Szerinte tehetségének szerénysége, nyelvi invenciójának fejletlensége, amely nyelvi sémák használatára, a bulvár irodalomból vett ábrázolási és szerkesztési fogások utánzására késztette. Engels a Die Neuen und die Alten című regényére ír bírálatot, Csehi viszont hosszan elidőz a Helene című regényénél, idézi Engels Sorgéhoz írott levelét. Csehi szerint itt Engels nem politikai szempontból, hanem esztétikailag hasonlítja Minna Kautsky regényét Georg Samarov (Oscar Meding) írásaihoz. A levél azonban számomra nyilvánvalóan azt jelenti, hogy politikailag tartotta támadhatónak Kautsky regényét: „olvastad-e a Vorwärtsben Kautsky mama Helene című regényét? Rengeteg pártbeli elvtársat szerepeltet, többek között Mettelert és feleségét; rossz lenyomata Georg Samarov (a kém Meding) kolportázs regényeinek. Nagy érdeklődéssel várom: megússza-e szárazon.” (102.old.)

Ugyancsak hosszú oldalakon olvashatunk szemelvényeket a regényből, rövid tartalmával is megismerkedhetünk. Nem kell azonban olyan mértékű korrekciókat véghezvinnie, mint a Harkness-levél esetében, hiszen Engels konkrétan fogalmaz: Kautsky hagyjon fel az irányregények írásával, nem egészséges, ha az író konkrétan kifejti könyveiben politikai állásfoglalását. Csehi ezen az ítéleten annyit szépít, hogy Engels kedvenc olvasmányai közé tartoztak olyan írók is, akik bizony ennek a kritikának nem feleltek meg. Ugyanakkor Engels arra is felhívja a figyelmet, hogy Kautsky regénye nem felel meg a realista ábrázolásmód követelményeinek, hiszen egyik szereplője őt magát, az írót is elragadja, ezért már nem a tipikus ember tipikus körülmények között, mintegy túl jó erre a világra besorolás illik rá. A történelmileg és társadalmilag hűséges realista ábrázolás előfeltétele a hősök szellemi és erkölcsi fiziognómiájának mély rajza, a társadalmi erők jellemformáló hatásának feltárása – vallja ez esetben Engels is és Csehi is Lukács elveit. Csehi ebben az esetben is azt bizonyítja, hogy Engels nem minden esetben vallotta ezt. Az újraolvasásnak még sincs akkora tétje, mint az előző levél esetében, nem is hoz példákat arra, hogy valaki félreértelmezte volna Engels levelét.

Szubjektív értékítéletek sokaságával találkozunk Eugène Sue Párizs rejtelmei című regényének megítélésekor. Csehi többször is elismeri, hogy igencsak kedveli ezt az írót, életrajzát is úgy tárja elénk (miután azt állítja, hogy nem kíván életrajzot írni), hogy szimpatikus legyen ez a leginkább a 19. század végi regények bohém világába illő figura. Nem is lenne kifogásunk ez ellen, ha nem ebből az irányból olvasná újra Marx polemikus szövegeit. Ez esetben az Engelsszel közösen írt A szent család című korai polemikus szöveg két fejezetét vizsgálja meg: A „kritikai kritika” mint titokmester vagy A „kritikai kritika” mint Szeliga úr valamint A „kritikai kritika” világjárása és megdicsőülése mint Rudolf, Geroldstein hercege. Azt már Jean Fréville megállapította, hogy Marx[8] nem kívánt kritikát írni a Párizs rejtelmeiről, egyszerűen ürügyként használta fel arra, hogy cáfolja az ifjúhegeliánusok filozófiai és társadalmi nézeteit. Ebből az álláspontból már nem olyan nehéz bebizonyítani, hogy Marx tulajdonképpen nem ítélte el Sue regényét, amennyiben igen, annak filozófiai hátterét, illetve azt a filozófiát, amely kisajátította magának a könyvet. Bizonyítékként egy Engels levéllel érvel, amelyik abszolút pozitív hatásról beszél, valamint azt bizonyítja be, hogy azokban az esetekben, amikor Marx konkrétan a regényről ír, gazdasági, társadalmi, politikai nézeteket kér rajta számon, nem pedig szépirodalmiakat. A két gondolkodó eltérő megítélését Csehi a történeti olvasattal magyarázza: „Ez esetben is széles, szűzi margó létezik az irodalmi mű változhatatlan szövege és az olvasásban újból és újból, egyénenként és koronként megvalósuló jelentése között. Ez az objektív lehetőség a magyarázata annak, hogy rövid időközökben Engels, cikkének tanúsága szerint, annyira pozitív értéket tulajdonított Sue könyvének és Marx olyan élesen elítélte A szent családban.” (162.old.)

A szövegek nem olvashatók másként mint vitairatként Bruno Bauer és Szeliga úr (tkp. Franz Zychlin von Zychlinski) ellen. Szeliga azt állítja, hogy a tömeg mindig passzív és szellemellenes, a történelem igazi teremtője az egyéniség, ennek jó példája Rudolf Gerolstein, a Párizs rejtelmei főszereplője. Csehi túlzásba esik viszont akkor, mikor azt állítja, hogy Szeliga opusza éppen annyira nem volt irodalmi bírálat, mint amennyire nem szándékozott Marx sem kritikát írni, hiszen ő maga bevallja, hogy Szeliga írását nem olvasta, csak Marx írásából következtet annak tartalmára. Véleményem szerint az is túlzás, hogy Dosztojevszkij mesterét rajzolja meg Sue alakjában, a Bűn és bűnhődés című regényét pedig szerinte a Szentpétervár rejtelmei címet is kaphatta volna. Miért ez a túlzott értékítélet? „Sue regényének figyelmes olvasása, amelyet megkíséreltem, annak ellenére, hogy ’tudományos’ tárgyilagosságra törekszem, már a személye iránt táplált rokonszenvem miatt sem lehet szubjektivitástól mentes. Nem is szólva arról a ‘rehabilitáló’ szándékról, amellyel az író életét és e művét megközelítem.” (162. old.)

Az írót Csehi azért értékeli, mert „Nem kétséges, hogy a nagy francia írónemzedék politikai nézeteiben és pályafutásában egyik legderekabb, talán legkövetkezetesebben népbarát ( kiemelés tőlem – S.J.R.) tagja volt.” (160. old.)  Tisztában van azzal a ténnyel, hogy: „A mai igényesebb és művelt regényolvasó aligha nyúl Sue – regények után. A Párizs rejtelmeinek újabb kiadásai pedig feltehetően a Paul Feval, Ponson du Terrail típusú írók határozottan ponyvának tekintett (kiemelés tőlem – S.J.R.) műveivel egy szinten találnak olvasókra.” (163. old.) A mű legfontosabb értékét pedig abban látja, hogy „a kor nagy kérdéseinek felvetését és maga módján ’megoldását’ is jelentette” (175. old.);  jegyzetben pedig ezt írja: „Eugene Sue századunk forradalmár munkásainak egy előfutárától kapta az első szemléletes és meggyőző oktatást a társadalom átalakításának tudományából, amelyet ő ugyan soha meg nem értett, de amelyet hatékonyabban szolgált, mint korának bármely szépírója.” (202. old.)

            Jogos viszont a marxista irodalomtudományt célzó bírálata abban az esetben, amikor arra hívja fel a figyelmet, hogy az nem foglalkozik a ponyvairodalommal és annak hatásmechanizmusaival, nem figyel a szoros olvasásra, és adós marad azzal, hogy akár Sue „regényét mint irodalmi művet szükség esetén komplex módon vizsgálják.” (176. old.) Elismeri, hogy Sue figurái bábuk, hogy nem ritkán az író kiesik ábrázoló szerepéből, és első személyben a maga nevében prédikál (ezt pedig Engels igencsak elítélte a Tendenzromanról vallott nézeteiben), viszont nem feledkezhetünk meg arról, mekkora hatása volt a regénynek. Ezért időszerű – a kritikus véleménye szerint – e kérdéskör kutatása.

            A kötet három írása korhoz és időszerűséghez kötött jelentését próbálja tisztázni, és megkísérel cáfolni minden abszolutizáló értelmezéskísérletet.

Filológiai pontosságra, tárgyilagos és körültekintő elemzésre törekszik Csehi, pontos, aprólékos munkát végez, nagyon sok adatot egymás mellé rak, hogy minél meggyőzőbb legyen. De néha éppen ez az adatbőség tereli el az olvasó figyelmét a felvállalt célról. Eljárása érthető, ha arra gondolunk, hogy Csehi a marxista irodalomkritika képviselője, márpedig a marxista axiológia a történelmi-társadalmi összefüggésekre épül, ezek vizsgálata nélkül elképzelhetetlennek tart bármilyen esztétikai-etikai érték felmutatását. Sok esetben sikerül is helyére tenni a dolgokat, de nem mindig rokonszenves az, hogy ugyanazokba a hibákba esik, mint az általa megbírált félreolvasók.

 Az elemzés, a megértés csak a mű tárgyi tényeinek begyűjtése, s a kritikus ’alkotása’ csak ezután következik; az elemzés eredményeiből leszűrni azokat az összegző, általunk legfontosabbnak vélt igazságokat, amelyek sokszor fölöslegessé teszik a részletes elemzést, mert rejtetten sűrítve úgyis közvetítik annak eredményeit az olvasóhoz. Az így bemutatott mű olyan, mint az irodalomban a típus; nemcsak a valóság – a kritikus esetében a megmutatott könyv – hű és sűrített lenyomata, hanem a kritikus szellemi önarcképe is …” – írja Láng Gusztáv a kritikáról.[9] És ez érvényes Csehire is. Ez a posztumusz műve pontos lenyomata a tudós professzor egyéniségének, képzettségének, ideológiai orientáltságának, alkotói módszerének.


 

Irodalom:

 

  1. Csehi Gyula: A kritika jelentése és utóélete. Három szövegmagyarázat. Bukarest: Kriterion Könyvkiadó, 1977.

2.      Erdélyi Magyar Irodalmi Lexikon I. Kötet. Bukarest: Kriterion Könyvkiadó, 1981.

  1. Láng Gusztáv: A jelen idő nyomában. Bukarest: Kriterion Könykiadó, 1976.
  2. Irodalomkritikai Antológia I-III, Bukarest: Ifjúsági Könyvkiadó, 1969


[1] Romániai Magyar Irodalmi Lexikon I. kötet, Bukarest: Kriterion Könyvkiadó, 1981. 226-229 old.

[2] Utalok itt elsősorban az Utunk Nézzünk hát szembe cikksorozatára, a Korunk, az Igaz Szó, vagy éppen az Előre napilap idevágó cikkeire

[3] Irodalomkritikai Antológia I-III, Bukarest: Ifjúsági Könyvkiadó, 1969. 22.old.

[4] Csehi Gyula: A kritika jelentése és utóélete. Három szövegmagyarázat. Bukarest: Kriterion Könyvkiadó, 1977.

[6] Társadalomtörténeti szempontból ennél sokkal érdekesebb lenne, ha kifejtené és utánajárna annak az utalásszerűen többször is felbukkanó sejtésének, hogy dr. Aveling, Eleanor Marx férje talán szexuálisan zaklatta a társaságukba járó hölgyeket, hiszen mind Harkness, mind pedig Gertrude Schack akkor szakítják meg Engelsszel a kapcsolatot, amikor nem hajlandó házából kitiltani Avelinget. Sajnos arról is csak lábjegyzetből értesülhetünk, hogy mit vallott Engels ezekről a jóérzésből elhallgatott dolgokról: “legalább a német munkások megszokják, hogy dolgaikról, amelyeket naponként vagy éjjelenként ők is gyakorolnak… ugyanolyan elfogulatlanul beszéljenek, mint Horatius vagy Juvenalis, mint az Ótestamentum és a Neue Rheinische Zeitung  (l. 34. lábjegyzet, 185. old.)

[7] Bővebben ld. A magyar irodalom története, http://mek.oszk.hu/02200/02227/html/01/63.html.

[8] Csehi azt állítja könyvében, hogy a fejezeteket hol Engels, hol pedig Marx írta, néha egy-egy fejezeten belül is változik a szerző. Ennek ellenére mindvégig Marxról beszél. Honnan tudjuk, hogy ezeket pont Marx írta?

[9] Láng Gusztáv: A jelen idő nyomában. Bukarest: Kriterion Könykiadó, 1976. 163.old.



További információk: http://www.pointernet.pds.hu/kissendre







Hirdessen itt! A szükséges információkat elolvashatja, ha erre a szövegre kattint.


A fenti dokumentummal kapcsolatos felelősség meghatározása