A monetarizmus ilyen okok miatt elsősorban bürokratikus és pénzügytechnikai eljárás, amely lényegileg idegen nemcsak egy-egy társadalom valóságos életétől, de a gazdaság valóságos folyamataitól is. A monetarista bürokrata, vagy, rosszabbik esetben, a monetarista teoretikus viziójában a társadalom a gondolatmenetnek csak azon a pontján jelenik meg, amikor a társadalom 'nyugalma' ('kitörnek-e kiszámithatatlan reakciók vagy sem', azaz a rendkivüli állapot viziója annak Carl Schmitt-i értelmében) jelenik meg a horizonton. S noha a monetarizmus történelmi periódusa immár második évtizedének végén jár, a monetarista szóvivőknek még mindig tökéletes érvényben lévő mindmáig felmentésük van a társadalom normális életének, krizis helyzetekben való tulélésének, netán a kihivások ösztönözte megujulásának alapismeretei alól. Miközben minden bölcsődében a monetarista elvek alapos ismeretében kell mélységes tudatossággal ténykednie minden dadának, a monetarista teoretikusnak még fogalmai sincsenek egy eladósodott társadalom jelenének vagy jövőjének leirására (kivéve a hiressé vált 'türőképességet'). A monetarista olyan házasságban él a társadalommal, amelyben partnerének valóságos helyzetéről csak annak jajkiáltásai, netán fellázadása utján szerezhet tudomást.

A legilledelmesebb (nem hazai) monetarizmus is eredendően és kényszerüen csusztat. A makroviszonylatokban beálló drámai egyensulyhiányt a mikroviszonylatatok szintjén próbálja helyrehozni, s e képtelen vállalkozáshoz egy sor álszent érvet vesz igénybe (igy kerül egy egyenleg két oldalára az éjszakás ápolónők fizetése a nehézipar csődjével, arról nem is beszélve, hogy bármely csődbe jutott nehézipar hamarabb jut állami támogatáshoz, mint az éjszakás ápolónő). Csusztat a monetarizmus lépéseinek 'morális' indokolásában is (lásd 'tulfogyasztás' - ami azután a hazai monetarizmus moralizáló indokolása láttán vált ki elkerülhetetlen feszengést). Csusztat a monetarizmus abban is, hogy állami szinten egyensulyt vesztett pénzügyi helyzetében piacgazdasági érveléshez nyul. Igy nem azért kell egy fog kihuzásáért fizetni, mert az állam nem tudja kifizetni a klinika fütésének az árát, hanem azért, mert a foghuzás PAR EXCELLENCE piacgazdasági ügylet (amelynek egy csillogó szemü jó tanulóként való hajtogatása Polányi Károly hazájában különösen is képtelen vállalkozás). Az elkerülhetetlen monetarista csusztatások jeles darabja a felelősség kérdésében mutatkozik meg. Miközben minden közalkalmazott és köztisztviselő hallgatólagosan egzisztenciájának feláldozásával tartozik az eladósodott államnak, sohasem fogjuk megtudni például, ki, mikor, milyen ideológiák befolyására adósitotta el Hondurast vagy Salvadort.

A monetarizmus rendkivüli társadalmi állapotra reagál, és mint ilyen, maga is RENDKIVÜLI TÁRSADALMI ÁLLAPOT. Olyan gyógyszer, ami maga a betegség. Ilyen számu és ilyen nagyságrendü makrogazdasági és pénzügyi folyamat demokratikusan, vagy akár a nyilvánosság legártalmatlanabb formája révén is csak elméleti általánosságban ellenőrizhető. A makrogazdaság folyamatainak befolyásolására az egyes társadalmi csoportoknak és egyéneknek rendkivül eltérő nagyságrendü befolyása van. Az érdekérvényesitő képesség ilyen eltérései az egész demokratikus folyamat érvényét is megkérdőjelezi, az ÁPV RT munkatársa, a minisztériumi osztályvezető és a pedagógus nem egyenlően képes képviselni érdekeit, ezért egészen bizonyosak lehetünk abban, hogy több pedagógust fognak elbocsátani, mint ÁPV-s "szakértőt"- vagy minisztériumi osztályvezetőt.

A monetarista doktrina alapjai napjainkra azonban már meginogtak. Az érintett szereplők mindegyike sokszorosan kifejezésre juttatta a koncepció improduktivitásáról kialakitott véleményét (a világ legfejlettebb hét államának konzultációin is rendre napirendre kerül a pénzügyi rendszer reformja). Létét a monetarizmus ma már leginkább annak köszönheti, hogy nincs nyomban és közvetlenül bevezethető pozitiv alternativája - ennek azonban nem elvi, csak a globalizáció uj körülményeivel együttjáró 'gyakorlati' akadályai vannak. A monetarizmus végét nem az jelenti tehát, hogy megjelenik-e egy koherens ellen-elmélet. A monetarizmus egy másik nemzetközi pénzügyi gyakorlat körvonalainak megjelenése teszi viszonylagossá, amely a monetarizmus csődtömegénél kevesebb veszteséggel (és az ezekből következő veszélyek nélkül) is ki tud jönni.

Kis hazai eladósodásunk a létező szocializmus társadalmi rendszerében a társadalom számára a szabadság arányosan növekvő mennyiségével volt egyenlő - persze mi nem volt progressziv a létező szocializmus gyomrában? Az eladósodás gondolatát képviselő közgazdászok és politikusok ezért tudhatták kezdetben maguk mögött a társadalom jobban informált részének támogatását. A negativ előzmények jóval hosszabb sorába tartozik, hogy a magyar pénzügyi politika másfél évtized majdnem minden politikai széljárását ki tudta használni ujabb kölcsönök megszerzésére. Ugy is fogalmazhatnánk, hogy a magyar pénzügyi politika minden világpolitikai és világgazdasági kontextusban, minden ideológiai kurzusban és minden hadihelyzetben képes volt uj kölcsönök felvételére. Eközben jóval kevésbé szorgalmasnak, leleményesnek (és ami még fontosabb: eredményesnek) bizonyult mind a társadalom produktivabbá tételének, mind a visszafizetések esetleges enyhitések érveinek kidolgozásában (miközben egykori nagy testvérünk napjainkban már évente hoz tető alá ilyen ilyen megegyezést). Ezért a konstruktiv gazdasági folyamatok kiindulópontjául szolgáló kölcsönfelvétel egy ponton szükségszerüen destruktiv fázisába került. Ezen a kritikus ponton tullépve azonban már sem a közgazdászok, sem a politikusok nem voltak képesek kijutni a rossz körök kényszerpályájáról, miközben az elfogulatlan szemlélő attól a benyomásától sem volt képes szabadulni, hogy eközben sem a politikai osztály, sem a véleményformáló közgazdászok nem is értik az adósságproblémának a közvetlen trivialitásokon tulmutató összefüggéseit. A kádárizmus technokráciája a maga lelőlehetlen, mert önmaga hatalmi-politikai nélkülözhetetlenségét állandóan bizonyitani kényszeritett és az állandóan bizonyitani is akaró hiperaktivitásával harcolt egyre ujabb kölcsönökért, miközben a 'nyugati' monetarizmus jó osztályzatokat elnyerő éltanulóiként hunyták be a szemüket a törlesztéseknek a magyar társadalmat másfél évtizede csonkoló destruktiv hatása előtt. Nemcsak ők maguk nem dolgoztak ki stratégiákat a modernizáció, majd a szükségessé váló enyhitések kialkudásában, de a politika és a társadalom megfelelő reflexeinek kialakitásában sem müködtek közre, sőt, a már kontraproduktivvá váló rossz körök ellen fellépőket is illően kioktatták elsősorban a "liberalizmus" nevezetü kötelező tantárgyból.

Horn kezdettől fogva komolyan vette az eladósodás kérdését, ezt mutatják sebes kapcsolatfelvételei a nemzetközi pénzügyi körökkel, persze mindezt az általa megálmodott ujkádárista szinezetü demokrácia szellemében képzelte el, amit Békesi és Nagy Sándor akkori együttes előnyben részesitése is fémjelez. A nemzetközi pénzügyi élet, számos lehetséges, mindmáig azonban nem tisztázott ok folyományaként, akkor nem mutatott tulzott megértést e koncepció iránt. Ezért kellett vállalnia a Horn-kormánynak a monetarista mobilizációt is (amelynek más természetü szépséghibája volt a Békesi-korszak hatalmi logikából bekövetkező tétovázása).

Még ezek után is azonban többféle monetarista mobilizáció, restrikciós csomag volt elképzelhető. A Bokros-féle csomag e lehetőségek talán legproblematikusabb megvalósulása. E tervezetből egyrészt nem olvasható ki összefüggő modernizációs koncepció. A parlamenti szavazás másnapján megszellőztetett 'hosszutávu' modernizációs elvek már csak a tudatosan megszervezett 'véletlen' egyidejüség miatt is George Orwell-re emlékeztetnek. A gyors pénzszerzési lehetéségek büvöletében a tervezet olyannyira tompának mutatkozik a kivezető utak és egyáltalán a társadalomban való élet minimális feltételei iránt, hogy már csak e közönye okán is szinte modernizációellenesnek nevezhető. A tervezet (egyes esetekben a végrehajtási utasitás és maga az eddigi gyakorlat) mindezeken tulmenően számos ponton még alkotmány- vagy legalábbis törvénysértő is. Nemcsak a társadalmi lét egyes minőségei iránt uralkodik ezért erőteljes közöny a tervezetben, de az alkotmány, törvényesség és a politikai pragmatika iratlan szabályai iránt is, ami a maga összességében egy, a magyar társadalom elleni összehangolt támadásként jelenik meg (s ebben a 'nemzetközi monetarizmus' legproblematikusabb, ám a kilencvenes években már ismeretlennek nem tekinthető, tendenciáit valósitja meg). Ezért a Bokros-csomag a lakosság nagy részében már most az ötvenes évek asszociációját kelti. Ezt a benyomást nem gyengiti, hogy a végrehajtás stilusa is szabályos politikai kommandóakcióra emlékeztet, amit a valamelyes mértékben már eleve kriminalizált társadalom ellen kell végrehajtani. Ki vagy mi menthetné az első napok meghatározó gesztusát, amivel az egy az átlagosnál rafináltabb BKV-ellenőr pózát magára öltő Bokros azért nem tette közzé időben elképzeléseit, mert akkor az érintettek 'felkészülhettek volna rá'? S ha mindehhez hozzágondoljuk, hogy miközben az állampolgár vidám önfelszámolása a követendő minta, az Állami Számvevőszék vizsgálata azt állapitotta meg, hogy a magyar állami vagyon privatizációjáról nem állnak rendelkezésre a legfontosabb adatok sem, nyomban következtethetünk az egész vállalkozás valóságos legitimációjának hiányára, és maga Bokros is felhalmozott már néhány igen kinos botrányt, ami személyes hitelét is lerombolta.

Nem a Bokros-program volt eredetileg a magyar ujkádárizmus szive vágya, ám ahhoz a nemzetközi pénzügyi szervek nem járultak hozzá. Bokros összekapcsolta sorsát az ujkádárista demokrácia sorsával (miközben az ujkádárizmus is összekapcsolta a sorsát Bokroséval).

Ez a program azonban társadalomképének hiányosságai, a modernizáció elemének hiánya, minősithetetlen közönye, a társadalomban ellenségét látó stilusa miatt elfogadhatatlan és esélytelen. Történelmi esélye az uj demokratikus szituációban csak olyan restrikciónak lehet, amelyik rendelkezik meggyőző modernizáló és demokratikus tartalommal. Olyan tartalmak egyébként ezek, amelyek jegyében a most kormányzó koalició pártjait a választók kormányra juttatták.

A magyar demokrácia első négy évében a 'liberális minimum' triviális gondolatához kellett folyamodnunk. Ki gondolhatta akkor, hogy ezt a 'társadalmi minimum' ugyancsak triviális fogalmának érvényesitése fogja kényszerüen követni?