A tér és idő hagyományos fogalma még alaposan benne foglaltatik a mindennapi tudatban. Ezek azok a fogalmak, amelyek a történeti tapasztalat akkumulációja során kristályosodtak ki. Nyomban ki kell jelölni a mindennapi képzetek reflexiójának útján a természeti-természettudományi és a történeti-társadalmi (szociális) tér-idő-fogalmak kettősségeit. Mindkettő konstrukció, miközben természetesen itt is a szokásos óvatossággal kell eljárni, hiszen a mai szóhasználatban a konstrukció fogalma legalább olyan gyakori, mint amilyen rendkivül félrevezető. Leginkább csak az hallatszik ki belőle, hogy "viszonylagos", hogy "nem abszolut", azaz hogy felcserélhető. Pedig a konstrukció eredeti fogalmában belefér az, amit tudománynak nevezünk, azaz legalábbis az, ami a saját korában tökéletesen megfelelt a tudományos kritériumoknak (azaz ebben az értelemben nem tetszőleges vagy felcserélhető), de az a történeti összevetésben talán még ennél fontosabb mozzanat is, hogy a konstrukciót nem a mi mai tudatunk visszavetitésével kell elképzelnünk. Olyan tárgyias és kvázi-objektiv feltételeket kell tehát feltételeznünk, amik a relativizmuson belül sajátos önálló státust adnak neki (tehát ha valaki a tizenkilencedik század első harmadában "konstruált" egy népnek egy őstörténetet, az ezt tökéletesen eltérő tudattal tette, mint ahogy ezt ma gondoljuk, az ő konstrukciója maga volt a kvázi-abszolut és kvázi-tényszerü, ő a történelem pusztitásait pótolta, abszolút bizonyosságot akart, tudatosan, de pótolni).
A történelmi-társadalmi-szociális téridő hagyományos és uj kérdésfeltevése nem oldható meg a természettudományok analógiáinak segitségével. Emellett a tér és idő hagyományos fogalmával és képzetével már itt szembeállitjuk az uj fogalmakat, amelyek a jövőkutatás szempontjaiból mindinkább meghatározók lesznek.

A jelen történelmi-társadalmi-szociális tér-idő-problematikájának lényege: az egyidejüség vagy az egyidejüsithetőség. A (globális) egyidejüség felvetése
azonban rögtön a leglényegesebb problémához vezet: az egyidejüség elérhető, megteremthető, de ki, hogy, kinek, milyen társadalmi viszonyok között teremti meg az egyidejüséget. Ez nyomban három alapvető kérdés feltevését jelenti:

- mit jelent az egyidejüség, mint a jelen meghatározó mozzanata;

- hogy jön létre és miben áll ez az egyidejüség;

- milyen viszonyokat rejt az egyidejüség megteremtése.

Mindez gyökeres változás a multhoz képest és uj komplex szerkezet. Ebben a pillanatban talán a legfontosabb az, hogy az egyidejüség megteremtése uj történeti létfeltétel (minden eddigi társadalom egészen más koordináták közepette volt kénytelen élni), miközben ez az egyidejüség semmiképpen sem magától születik meg, első megközelitésben uj hatalmi viszonyokat, a politikai hatalom ujraelosztását (egyuttal a globalizáció uj kritériumát) jelenti.

Mindebből az is következik, hogy a gyakorlatilag (és a felszinen értelmesnek tünő szempontok ellenére) a jövőkutatás számára nem az lesz a probléma, hogy leirja az uj idő-, tér- és téridő viszonyokat (ráadásul ezeket az uj alapviszonyokat mint megalapozó viszonyokat kellene leirnia, amire rá kellene helyeznie a jövő további szerkezeti meghatározottságait), de akarata és az eredeti diszciplina ellenére, mint lényeges és meghatározó társadalmi tényeket az egyidejüsités hatalmát kell leirnia, azokat a viszonyokat és mechanizmusokat, amelyek az egyidejüsités felett rendelkeznek

Bizonyos értelemben ez az elemtan, amely a maga megváltozott formájában él tovább napjaink gyökeresen uj tér-idő viszonylataiban. Az Elemtant azért kell jól ismerni, hogy felismerhessük az uj szerkezetben az eredeti összefüggések eredeti elemeit (nem idegen érdek ez, hiszen nem akárminek az elemeiről van szó, de éppen a (társadalmi) tér, a (társadalmi) idő és a (társadalmi) tér-idő elemeiről. Az Elemtan azonban nemcsak azért fontos, mert ezeket az elemeket kell felismernünk az egyre komplexebb egyre ujabb szerkezetekben, de azért is, mert részben a történelemben (ezzel együtt a jelenben is még élő történelemben), részben pedig más kulturákban, nem egy esetben még más, jelenben is móködő paradigmákban az Elemtan egyes részei még mindig élhetnek tovább a maguk elemi vagy elemibb formáiban.

Kiindulópontunk a középkor. Bár az egész modell sokszorosan modelezett és ideáltipikus, mégis ki kell térnünk röviden arra is, miért nem az ókor ez a kiindulópont. A magyarázat az, hogy eddig még nem született olyan releváns társadalomtudományi, politikai vagy gazdasági elmélet, ami egyetlen koncepcióba tudta volna integrálni az ókort és az ujkort. Ez a kiindulás természetesen nem csak arra jó, hogy a forgalomba lévő retorikákat viszonylagossá tehessük, hiszen mondjuk ebből a megközelitésből a 2000 éves keresztény civilizáció és más hasonló szlogenek alapvetően veszitenek relevanciájukból. Ez a kiindulás képes arra, hogy más oldalról mutassa fel azokat a területeket és részrendszereket, amelyeken az ókor és az ujkor valóban egy nagy egységbe integrálható, s ez pedig a kultúra, a müvelődés, az értékek világa.

Az alrendszerek specifikus különbsége felhivja a figyelmet a társadalmi-történelmi tér, idő és téridő, illetve a kulturális-intellektuális tér, idő és téridő különbségeire.
A társadalmi idő három lényeges komponensét kell kiemelnünk ebben az Elemtan-ban. A legfontosabb általános mozzanat az, hogy a társadalmi-történeti idő sajátosan társadalmi, azaz nem-természeti konstitució és konstrukció, a társadalmi időt a társadalmi lét generálja, nem a természeti-természettudományos időfelfogás.

A társadalmi időt generáló átfogó, társadalomontológiai szempontból általános mozzanatok a következők:

a) a fizikai reprodukció
b) a természetes racionalizálás időkomponensei (Tarde és az
utánzás, illetve az ökonómia) - ide iktatjuk be a centrum-periféria-tipusu utánzás idővonatkozásait is
c) a politikai hatalom, adminisztráció idővonatkozásai.

Van-e a társadalmi (történeti) téridőnek kapcsolata a természeti tér-idővel, illetve a természeti tér-idő akkor elfogadott tartalmaival? Felfogásunk szerint ilyen kapcsolat nem létezik. A premodern természeti tér-idő, lévén alapvetően és mélyen gyökerezett a keresztény világképben, ami többek között innen nyerte mély plauzibilitását, hiszen pontosan megfelelt a a középkori tér, idő és téridőfelfogásnak. Ez a bizonyitéka annak, hogy a kérdés későbbi feltevése sem értelmes, és ujfent utalni kell arra, hogy inkább az a lényegesebb kérdés, miért alakult ki ez az elvárás.

Az eddigi hagyományban két modell alakult ki a specifikusan történelmi (társadalmi, szociális) idő (illetve már: téridő)
értelmezésére. A körkörös modell (a birodalmak felivelése és bukása) jó példa arra, hogy mit jelent a mi szempontunkból a körkörös modell. Azt jelenti, hogy az idő nem győzi le a társadalmi teret (annak mind szükebb, mind tágabb értelmében), a körkörösség magában rejti az idő mozzanatot, de a visszahullással ujra megteremti a kiinduló feltételek létrejöttét.

Az első megközelitésre klasszikusan körkörös "örök visszatérés"-elmélettel, mint filozófiai koncepcióval Nietzsche valóban foglalkozott, ennek ellenére nem tekinthető összefüggő elméletnek, de még abban az értelemben sem, hogy akár Nietzsche elméleti hagyatékának lehessen tekinteni.
Tényszerü összefüggés az, hogy a fizikai elméletek diszkussziójának adott konkrét szakaszában a nyitott világegyetem mellett még versenyképes maradt a zárt világegyetem egy-két változata is - igy Nietzsche előtt kirajzolódhatott az örök visszatérésnek egy nagyon szigoru és nagyon mechanikus változata, de ez a változat csak mint gondolatkisérlet rajzolódhatott ki (ezt mindig elfelejtik: az örök visszatérés olyan "lehetséges" gondolatkisérlet, amit Nietzsche az uj emberképpel szembesit, tehát nem is egyszerüen átfogó gondolatkisérlet, hanem instrumentalizált, funkcionalizált gondolatkisérlet). Nietzschét nem foglalkoztatják e sajátos gondolatkisérlet (társadalmi) tér-, idő- és téridővonatkozásai, ezért nem is juthat annak tudomására, hogy milyen visszaesés lenne ez az elmélet e szempontok alapján. Az örök visszatérés ugyanis a lehető legnagyobb kozmikus távlatokban sem zárná ki is elvileg a társadalmi idő vissza (társadalmi) idősitését. Ezzel ideáltipikusan a középkori, sőt, a középkori ciklikusság modelljét reprodukálja, arról nem is beszélve, hogy ez a rövid ideig fenntartott hipotézis nem tartalmaz arra nézve semmilyen következtetést, hogy a "visszatért" idő milyen uj vonásokkal határozná meg az uj teret, azaz milyen ujnak nevezhető téridő-kontinuumokat hozhatna létre.

Hegel modellje más módon kapcsolódik a tér, az idő és a téridő eddigi problematikájához. Nem annyira a ciklusosságban rejlő visszatériesités oldaláról releváns, a ciklusossághoz kapcsolódó visszaesések uj értelmezésében. (Az egészen pontos megközelités szempontjából még azt is hozzá kell tenni, hogy már a ciklusosság "időbeli" koncepcióit is teljesen megreformálta és átalakitotta, minden korábbi változatnál elmélyültebben töltötte meg a ciklusok fogalmát pozitiv és eleve dinamikusan felfogott és értelmezett tartalmakkal, ugyhogy - ezen az alapon - már eleve is csak feltételesen lehet sorolni a ciklusosság képviselőihez is. Egy másik megjegyzésünk az, hogy a történetelméleti részletproblémák sokasága miatt ezen a ponton átugorjuk a Hegelt sokban előlegező Herdert és munkásságát). A mi megközelitésünk aktuális nyelvi terében megfogalmazva Hegel uj értelmet adott az idő visszatériesitésének. A történelmi ciklikusság (a fenti megszoritó megjegyzésekkel együtt értve, természetesen) időbeli dimenziója ugyan megtörik, ez a törés azonban nem jelenti az időnek azt a klasszikus-ideáltipikus visszatériesitését, ami történelmileg azt a hatalmas szerepet játszotta, amely az egész modernség előtti világra jellemző volt. Minden Capitoliumon mindig ujra legelhettek a kecskék - bármely nagy birodalom, civilizáció vagy kultúra ismét helyreállithatta a tér megszokott, régi értelemben vett érintetlenségét, amit a ciklikus időbeliség folyamatai megváltoztattak. Mindez azt is jelenti, hogy Hegel az első nagy gondolkodó, aki a tudatosságnak egy magasan fejlett fokán minden történelmi-társadalmi térviszonylatot időbeli viszonylatként és minden történelmi-társadalmi viszonylatot térbeli viszonylatként is értelmezett, azaz, történelem-és társadalomszemléletét a téri-idő-kontinuumok alapvető mértéke határozta meg. Mindez természetesen több a jövőkutatási reflexió, a történelmi és társadalmi tér-, idő- és téridőproblematika puszta történeti vagy információs kiegészitésénél. Ha maga a hegeli filozófia eredeti formájában mindig meg is maradt ezoterikusnak, hatástörténetét (és a tér-idő-kontinuum relevanciáját) tekintve azonban mindenkit meggyőzhet, hogy olyan, a történelem e szemléletét alkalmazó tanitványi nemzedékek érvényesitették ezt a szemléletet, mint Bakunyin, Hess, Czieszkowski, Kierkegaard, Stirner vagy Marx.

A tér idősitése mindenképpen a felvilágosodásban megy végbe.
Itt a vezető gondolat az, hogy az emberi cselekvés és gondolkodás alapvetően és immanensen dinamikus - és hogy a társadalmi lét ezért alapvetően dinamikus. A dinamikus társadalmi lét mozgásiránya azonban már nem elsődlegesen körkörös vagy ciklikus, hanem a legátfogóbban lineáris. Ez a linearitás természetesen nem zárja ki részleges körkörösségek és ciklusok megjelenését, a ciklusokban azonban már érvényesül a linearitás, a körkörösségek visszaesése a társadalmi tér egyszer már meghaladott strukturájához való visszaesés érdemileg ki van zárva (csak azért nincs elvileg is kizárva, mert elvileg a történelemben semmit nem lehet kizárni).

A felvilágosodásnak a történelmi-társadalmi teret (történeti-társadalmi) idősitő karakterét mindenekelőtt az alapozza meg, hogy az irányzat nemcsak egyszerüen kritikai és mindenoldalu reformista beállitottságu, de kriticizmusa kétszeresen is kétirányu. Ez a kétszeresen kétirányu kritika az a mozzanat, ami elég erősnek és szolidnak bizonyul ahhoz, hogy átalakitsa a történelemszemléletet és a társadalmi cselekvési mintákat.

Az első kettősség a helyes tudat a konkrét metafizika ellen, de előlegezése annak is, hogy mivel a metafizika bármikor ujjászülethet, ezért a felvilágosodás kritikája is bármikor ujra aktualizálódhat. A második kettősség: a felvilágosodás nemcsak az eszmék kritikája, de az intézmények, minden elavult intézmény kritikája is - azaz már a kezdetektől fogva egyszerre eszmei és gyakorlati-politikai-társadalmi kritika. Mindez a mi terminusainkban azt jelenti, hogy minden térben állandóan konstituál társadalmi időt (mult-jelen-, mult-jövő-, jelen-jövő-feszültségeket), klasszikusan felel meg a társadalmi idő alapvető konstituciós feltételeinek és ez a kétszeresen kettős motiváció permanens, állandó és erős késztetés. A felvilágosodás minden társadalmi teret harctérré alakit, egyben idő-térré, ahol nem elvont általános, de nagyonis konkrét küzdelmek folynak. Minden véleménytől eltérően a felvilágosodás az európai gondolkodás specifikuma (mint eddigi tanulmányainkban ezt kikfejthettük). Ha ez igy van, akkor nemcsak a felvilágosodás az európai gondolkodás specifikuma, de a tér idősitése is. Innentől fogva a társadalom másképpen él az időben, mint eddig, a saját cselekvésével másképpen, uj módon, állandó módon generál társadalmi-történeti időt és időbeliséget. Más szóval: ettől fogva már lehet alkalmazni a téridő-kontinuumot (szemléletes mozzanat az is, hogy ez a kontinuum nem természeti-természettudományi eredetü, ami azt bizonyitja, mennyire nem a modern természettudomány elméletképzéseinek változó koncepciói határozzák meg a történeti-társadalmi tér-időt).

Éppen ma, és mint hangsulyozzuk most is, mindenféle fals aktualizálás nélkül hivjuk fel arra a figyelmet, hogy megfelelő alapokra épülve éppen a felvilágosodás (és ezzel a tér idősitése, azaz a társadalmi-történeti lét téridő-kontinuumokra való feloszthatósága) az európai fejlődés specifikuma. Ugyanezt a specifikumot természetesen más oldalról is meg lehet ragadni (individuáció, hatalommegosztás, stb.), mindazonáltal a felvilágodás mint az előbbi tartalmakkal megragadott specifikum megkerülhetetlen és megingathatatlan.

Majdnem kereken kétszáz éve tartozik a filozófiai szeriozitás jegyei közé, hogy a felvilágosodás "filozófiai" definicióját Kant nyomán az "ember kilábalásaként" határozzák meg "önmaga okozta kiskoruságából". Bár mint a gondolkodás törénetének nem egy nagyhorderejü meghatározásán, e definición is bőségesen akadna töprengenivaló, annyi nyomban világos, hogy a kiskoruságból a nagykoruságból való kilábalás alapgondolatának nagyon is megfelel a történelmi-társadalmi térnek a fentiekben jelzett forradalmi átalakulása.
A térnek megmaradó tér, amelyben az időhöz specifikusan kötött történelmi és társadalmi folyamatok csak a nemzedékek természetes repodukcióján és az utánzás/racionalizálás immanens mechanizmusán keresztül jutnak el, igazi emberi-nembeli kiskoruság ahhoz a történelmi/társadalmi térhez képest, amelynek minden lényeges meghatározottsága a kétszeresen két immanens dinamikus motiváció alapján idősitve van. Ezt az uj állapotot minden további nélkül tekinthetjük az előző kiskoru állapothoz képest nagykoru állapotnak.

A felvilágosodás - jelen megközelitésünk fogalmai szerint - nem egyszeri "kilépés" az egyik állapotból a másikba (a "kiskoruság"-ból a "nagykoruságba", a társadalmi-történeti tér hegemóniájából a társadalmi-történeti "téridő" világába), de pozitiv értelemben sajátos tipusu "gyakorlat", "praxis". Ez a sajátos gyakorlat, praxis egyben azonban azonos azzal a gyakorlattal, illetve praxissal, ami mint szolid és állandóan ujratermelődő (kétszer kettős meghatározottságu) motiváció a történelmi tér idősitését is vezérli. A felvilágosodás azonban nemcsak egy egyszeri "kilépés", de nem is önálló filozófia, sem abban az értelemben, hogy önálló filozófiai koncepció lenne, sem pedig abban az értelemben, hogy legalább legfontosabb elemeiben koherens gondolatrendszernek kellene lennie. Inkább egy tágabb értelemben megfogalmazott történeti feltételrendszer, s mint történeti feltételrendszer pontosan a történelmi-társadalmi tér idősitésével egyenlő. Ez az a legtágabb mozzanat, amit más vetületek felé közvetitve nyugodtan nevezhetünk olyan feltételrendszernek, amely egy sor más meghatározást képes hordozni önmagában.

A felvilágosodás, mint sajátos és pozitiv praxis, mint uj feltételrendszer, éppugy nem önálló, autochton ideológia sem.
A történelmi-társadalmi tér idősitése meghatározó feltétel. Ez mindenképpen jelenti azt, hogy bizonyos ideológiai koncepcióknak kedvez, másoknak pedig nem, mint feltételrendszer azonban nem maradéktalanul önálló artikuláció.
Mint artikuláció ugyanis, végső meghatározásaiban, nem más, mint a történelmi-társadalmi tér végérvényes és döntőnek bizonyuló idősitése, az emberi történelem uj minőségü szakaszának bevezetése.

Senki sem képes arra, hogy önmagát felvilágositsa, vagy akár Münchhausenként, saját, átvitt vagy konkrét értelemben vett hajánál fogva, kiemelje önmagát a "kiskoruság" mélyeiből a "nagykoruság" napfényére. A felvilágositás előfeltételezi, hogy legyen aki felvilágosit és legyen akit felvilágositanak. Mindkét szerepnek a legnagyobb mértékben tudatosnak és kifejtettnek kell lennie. Ez a mi megközelitésünk perspektivájából nem jelent mást, mintsemhogy a téridővé vált, idősitett történelmi-társadalmi tér minden aktort meghatározó választás elé állit. "Szabad" lesz abban az értelemben, hogy vállalja-e a kétszeresen kettős motivációból eredő dinamikában való részvételt-e vagy nem. Az idősitett tér lehetőséget teremt a választásra, egyben kényszerüen elő is irja azt minden egyén és minden csoport számára. Nem részletezhetjük e helyütt ezt a gyökeresen uj "condition humaine"-t (amelynek igazi sajátosságai is csak a történeti-társadalmi tér idősitéséből érthetők meg, egyszerüen azért, mert a társadalmi lét összes más meghatározó koordinátája semmit sem változott), az emberi lény ettől kezdve azonban már nem utasithatja el, hogy nemcsak térben, de időben is él és az idő megköveteli, hogy létfeltételeinek javitása érdekében belépjen a dinamikus folyamatokba.

Ez ma és a mai jövőkutatás szempontjából is meghatározó problémává nőheti ki magát. Ez az első pillanatra talán mélyen absztraktnak és az empirikus társadalomkutatás szemszögéből talán még ezoterikusnak is tünő kérdésfeltevés a jelen egyik döntő meghatározó sajátosságává válik. Az, hogy a jelen terei idősitettek nem hogy nem ujdonság már, de óriási közhely, a mai kérdésfeltevés már egyenesen joggal feszegetheti a tér eltünésének, leértékelődésének a kérdéseit is. Az azonban éppen ebben az összefüggésben nem mindegy, hogy milyen bekapcsolódási lehetőségei vannak az egyénnek vagy egyes csoportoknak a kétszeresen kettős motiváció, a felvilágosodás mai aktuális feladatainak elvégzésébe. Anélkül, hogy megkisérelnénk e hatalmas és a jelenre nézve egyben meghatározóan specifikus kiindulópont legminimálisabb aktuális kidolgozását is, világos, hogy a mai probléma éppen az, hogy a kultúra és a civilizáció egy kitüntetett pontján, a tér teljes idősitésének állapotában fenn lehet-e tartani azt a lineáris fejlődést, amely az egymást követő nemzedékek emancipativ erőfeszitését irná elő és követelné meg. Előlegezve a konkluziók egyikét: a tér mai idősitése, a tér legyőzésének szervezett, instrumentalizált és intézményes jellege uj és drámai erőeltolódáshoz vezet egyén és csoport, egyén és társadalom, csoport és társadalom között. Ennek az erő- és befolyáseltolódásnak a vizsgálata lehet specifikusan jövőkutatási feladat is. Ennek az eltolódásnak a vizsgálata azért is különösen nehéz, mert éppen a téridő-szerkezet eltolódásának alapzatán egyáltalán nem fér bele a hagyományos demokráciaelmélet, a tradicionális bürokráciaelmélet vagy éppen a hagyományos szociális kérdésfeltevések heurisztikus terébe. Attól ugyanis a liberális és demokrata politikai berendezkedés látszólag és formailag nem változik, hogy részben a bevezetőben emlitett egyidejüségek megteremtésének hatalma, részben a térben való mozgás korlátlanságának hatalma minden olyan tényezőt leértékel, amelyek térhez vannak kötve, vagy, fogalmazzunk ugy, a teljes egyidejüség megteremtésének hatalmával vagy a térben való korlátlan és ugyancsak az egyidejüség határát feszegető állandó mozgás hatalmával rendelkeznek (mely utóbbi hatalom, gondoljuk meg, a mindenütt való állandó jelenlét realitásának vizióját testesiti meg). Az, hogy ezeknek az aktorokban még nem is mindig tudatosult realitásoknak a kezdet kezdetén áll az elméleti feldolgozása, magától értetődő, könnyen belátható tény. Igy ujabb antagonizmus rajzolódik ki: a teoretikusok és a szakértők, illetve, ezt meghosszabbitva, a szakértők és a politikai aktorok antagonizmusa. A három csoport a folyamatok feldolgozásának mai szakaszában három valóságot lát. S maga a társadalom, a liberális demokratikus rendszer csak ez után a három csoport után következik, nem egy esetben reménytelenül lemaradva a téridő-szerkezetek átalakulásának még egyáltalán nem reflektált valóságától. Gondoljunk csak arra, hogy a liberális-demokrata rendszer alapjait a tizennyolcadik században, klasszikus formában elsősorban Amerikában dolgozták ki. Nos, ebben az időben még Amerikában sem volt akárcsak a tizenkilencedik század értelmében vett napilap sem. Ugyanezen az alapzaton (csak éppen a téridőszerkezet megváltozott összefüggéseiben) müködik napjainkban például az elektronikus médiák klasszikus magántulajdona. Ennek abszurditása a klasszikus alapelvekkel szembeállitva is (igy szorosan demokráciaelméleti szempontból is) egyértelmü.

Az, hogy a klasszikus felvilágosodás alapvető programjának választhatta az emberiség egészének a "hamis" tudat állapotából a "helyes" tudat állapotába való átvezetését, elválaszthatatlan a tér idősitésének visszafordithatatlanságából - mintegy előfeltételnek tekinti az időbeli kontinuitás rögzültségét, ezzel uj oldalról bizonyitva a tér idősitésének meghatározó európai folyamatát. Pontosan az egymást váltó tér-idő kontinuumok adják annak a valóságos reálkauzális hátterét, miért is lehet a "hamis tudat" életveszélyes, közvetlen és nyilt fenyegetés mind az egyén, mind pedig a közösség számára, hiszen az idősitett tér, a társadalmi-történeti tér-idő
kontinuumok dinamikája függetlenül eredeti funkciójuktól és létrejövetelük körülményeitől minden olyan tudatot a kritikus
fenyegetettség állapotába sodor, amelyik nem integrálja magába a dinamikus elemet. Ezért válik az egyik veszéllyé a hamis, inadekvát, a valóságnak bármely szempontból meg nem felelő tudat, s - magától értetődően -a másik veszéllyé az emberiség hirtelen, sokkszerü identitásvesztése lehetősége.

A tér idősitésének ez az Elemtana teszi lehetővé az ellentétes folyamat, az idő tériesitésének és tériesedésének adekvát megragadását is. Eltekintve a kezdetektől felsorolt általános és minden társadalmi létre jellemző lehetőségektől (természetes reprodukció, utánzás/racionalizás, stb.) ugyanis nem egy közelebbről meg nem határozott idő az, ami tériesedik (és tériesittetik), de a már a teret egyszer legyőzött tér-idő kontinuum időbeli dimenziója. A már dinamikus, dinamizálódó és dinamizáló idő kisugárzása a döntő mozzanat. Egyszerübben szólva, nem bármely idő tériesedik és tériesit, de a már győztesen dinamikus tér-idő kontinuumok idővetülete.

Az itt tematikussá váló idődimenzió gyökeresen átalakitja a centrumok és a perifériák viszonyát, ami az idő tériesitésének egyik legfontosabb közvetitője. A centrumok mindig is kisugároztak a perifériákra, mindig is hatással voltak annak életviszonyaira, mégpedig éppen abban a lehetséges teoretikus keretben, hogy a perifériák klasszikusan térhezkötött és térdominált létviszonyaiba időbeli komponenseket vittek be.
Gyökeresen megváltozik azonban a helyzet, amikor a centrumok már konkrét dinamikus tér-idő kontinuumok tartalmait sugározzák ki és tovább a perifériákra. Egyszerübben kifejezve, ez azt jelenti, hogy (történelmi léptékkel mondva) innentől kezdve a centrum mindig időbeli, azaz praktikusan mindig gyorsító hatással van a perifériára, minden egyes centrum-periféria-érintkezés egyet jelent a gyorsítással, azaz, a mi terminológiánk szerint a tér idősitésével. Ami tehát az egyik oldalról az idő téresedése és téresítése (a centrum oldaláról), az a (periféria oldaláról) a tér idősitése. De tegyük kerekké a folyamat vázlatos rajzolatát: a tér idősítése (amit elnagyolt fomában a felvilágosodás többszörösen ideáltipizált jelenségében megtestesített minőségi ugrásával jellemeztünk) vezet az idő téresedéséhez (és téresítéséhez) a centrum-periféria-mechanizmusokon keresztül, majd a téresedő (tériesített) idő a maga kisugárzásában tovább folytatja az idősités által addig még el nem ért tér idősitését. Látható, hogy ez a folyamat bonyolult autopoetikus önmozgási mechanizmusokkal, visszacsatolásokkal és visszavágásokkal jellemezhető, amelyek immár világosan elénk tárják a történelmi-társadalmi tér, idő és téridő valódi specifumait. Ugy tünik tehát, hogy a természettudományos analógiák ösztönös és impresszionista használata nyugodtan elbucsuztatható. Mivel a tér idősitésének a felvilágosodás (ismételjük, erősen vázlatosan bemutatott) jelensége révén van egy alapvető metafizikakritikus és racionalizáló tartalma, ezért az alapvető ideáltipikus idősités és az ebből kialakuló téridő-kontinuumok számos más alapvető folyamatot is megalapoznak. Igy maga a weber-i racionalizálódás, a kommunikáció és a kommunikációtechnika
fejlődése, és maga a produkció, a termelés e számos összetevő bázisán létrejövő páratlan történelmet alakító felvirágzása.

Ebben az összefüggésben már nem lesz nehéz felismernünk az olyan történelmi folyamatok mélyebb (bár bizonyára nem kimeritő) tartalmait, mint a Francia Forradalom, a Napoleoni háboruk vagy az erre reakcióként fellépő uj és a köztudat véleményével ellentétesen korántsem archaikus, de a legnagyobb mértékben modern európai nacionalizmus.
Mindhárom hatalmas konkrét történelmi jelenség maga volt a tér idősitésének az a forradalma, amelyről az előbb beszéltünk.

Az ebben a folyamatban kulcs- és trendforgató szerepet játszó felvilágosodás szociológiai és történeti szempontból szelektiv felfogása. Miközben a felvilágosodás befutotta a maga szociológiai és történeti (és természetesen történeti szociológiai) pályáját, tartható hipotézisnek látszik, hogy a Fichte-féle uj nacionalizmus volt a felvilágosodás szofisztikáltabb tartalmaitól történeti vagy szociológiai okokból még meg nem érintett nép időképzetének meginditója. Más szóval: a kontinens jó részén a klasszikus, fichte-i modern nacionalizmus volt az, ami idősitette a teret. Ebből a perspektivából kivételesen pontosan látszik a két irányzat analógiája és ellentéte. A modern nacionalizmus egyrészt tehát a (történeti-társadalmi) tér idősitése az adott, a valódi történeti helyzetben legtöbbször még önálló állam nélküli, azaz virtuális nemzeti közösség számára, másrészt a teret csak egy meghatározott térben, egy meghatározott tér aktorai számára idősiti. A szükséges további elemzések nélkül is világos, hogy az alapmeghatározásnak ez a sajátossága erőteljesen részes a modern nacionalizmus szinesen ellentmondásos történeti manifesztációinak történeti sorsában.

A történeti-társadalmi tér, idő és időtér legfontosabb meghatározásait tehát a (történeti-társadalmi) tér és a (történeti-társadalmi) idő bizonyos triviális alapformáinak meghatározásával kezdtük, majd a specifikusan modern formációk kialakulását a tér idősitésének, majd az idő tériesitésének leirásával folytattuk. Elvileg természetesen más megközelitéseket is el tudnánk képzelni (kivéve a felszini természeti analógiát, amely a harmincas évek tudományos közgondolkodásának titokzatos okokból fennmaradt maradványának tekinthető), de a kérdésfeltevés történetileg és társadalmilag releváns, a jövőkutatásban és azon keresztül más társadalomkutatásban megalapozó kidolgozása érdekében ezt a megoldást kellett választanunk.

Koncepciónkat most egyszerre bővitjük ki időben visszafelé (néhány releváns filozófiai esettanulmány jelzésszerü felvonultatásával) és időben előrefelé (utalván arra, hogy az egyidejüség megteremtése (és ezzel a tér idősitésének folyamata) éppen napjainkban ért tetőpontjára és a közelmult tragikus eseményei már azt is megmutatták, hogy az egyidejüség megteremtésén (és természetesen a szállitásnak és közlekedésnak a tér fölött aratott győzelmén épülő uj világrend immanens, eddig csak a folyamatok mélyén szunnyadó konfliktusai kitörtek).

Időben visszafelé fel kell vázolnunk a skolasztikának a filozófiai bensőségen mindig messze tulemelkedő világát (ennél régebbi korba oly okból nem megyünk vissza, amelyre már bezetőnkben részletesen utaltunk: nem ismerünk olyan releváns történelem- vagy kulturaelméleti koncepciót, amelyiknek sikerült volna egy logikai-fogalmi rendbe integrálni az ókort és a középkort, az ugynevezett ujkorról nem is beszélve. A skolasztika mint egy meghatározott társadalmi-téridő megfogalmazása a tér teljes uralmát jelentette a társadalmi ujratermelés folyamatában triviálisnak jelzett időbeli folyamatok fölött. Teljes és maradéktalan szerkezetet alkotott, ami klasszikus formában öltött testet Dante Isteni szinjátékában, ami hosszu értekezéseknél is alaposabban testesiti meg az idő, minden idő, térré változását, mégpedig abban a formáaban, hogy ez a "minden idő" a tér egy bizonyos instrumentalizálásával felkereshető.

Külön figyelem illeti meg Francis Bacont, aki nem is egy nagyon lényeges vonatkozásban készitette elő a tér idősitését. Egyrészt forradalminak nevezhető kritikai tudománytanával, az idólumtannal megsemmisitő és részletes, fő vonalaiban máig érvényes kritikával illette a metafizikus gondolkodás legfontosabb változatait (mely gondolkodás a mi összefüggésünkben egyértelműen mint a térhez kötött és az idősitéssel szembenálló alapattitüd jelenik meg). A "teresitett" gondolkodás megsemmisitése, terméketlenségének kimutatása fontos ösztönzést adott a felvilágosodás fentebb jelzett alapformáinak kialakulásához. Másrészt Francis Bacon
az empirikus, antimetafizikus társadalomtudomány uttörőjének is tekinthető, amennyiben a politikai és adminisztrativ hatalom országleirásainak gyakorlásával és egyben elemző feldolgozásával a tudomány idősitésének uttörőjévé vált. Bacon példája annak is szép bizonyitéka, hogy ő korai és igen ritka példája annak, miként áll az ismeretelmélet a felvilágosodás azon fogalmának mélyén, amelyet e dolgozatban kifejtettünk. Az európai történelem egyszerüen elszakitotta egymástól ezt a két folyamatot, amelyek egymást támasztották alá. Más szóval olyan lassu volt a történelmi-társadalmi tér-idő spontán differenciálódása és komplexebbé válása (azaz a tér idősitése és ennek kihatása az idő tériesitésére, amely a helyi vonatkozásokban ismét idősitette a teret), hogy ettől szinte - tudatunkban, illetve fefogásunkban - majdnem teljesen elszakadhatott az ismeretelmélet fokozatos racionalizálódása.

A jelen történeti-társadalmi tere és ideje (és térideje) gyakorlatilag azonos a teljesen idősitett térrel, az idő legyőzte a teret és erre a mintára épülnek rá az uj tér-idő kontinuumok. Mindez egyáltalán nem jelenti azt, hogy a térnek a szó igen sok értelmében ne lenne autentikus és releváns jelentése (ebben az esetben is az a fontos, hogy különbséget tegyünk egy fogalom teoretikus, illetve empirikus használata között). Bármely értelmes jelentést is adjunk azonban a térnek, az értelmes jelentések mindegyike is csak az idő befejezett győzelmének status quo-ja alapján fogalmazható csak meg.

Igy Francis Fukuyama elmélete a történelem végéről, az elmélet egyik következményeként éppen az idő e győzelmét ragadja meg: a világ szinkronizálásának lehetőségét, Kelet és Nyugat egyidejüségének kiinduló hipotézisét, a két világrész egy tér-időben való felsorakoztatását. E felfogás másik oldala a fundamentalizmus teljesen nem-egyidejüvé alakitása, azaz teljes kiiktatása. Ez lehet a napi politika szintjén problematikus, de az elmélet szintjén - mindig is ezt vallottuk - ez a történelmi egyidejüség hiányának valóban olyan szélsőséges esete, hogy ezt a gyakorlat minden lehetséges játéktere ellenére sem lehet felvenni az elméleti konstituensek közé. Innen a Fukuyama-elmélet kényelmetlensége a győzelmes világ számára - a teljesnek értett szinkronizáció ugyanazoknak a játékszabályoknak és vitális lehetőségeknek az érdemi kiterjesztését irta volna elő a volt keleti blokk számára is, mint ami a Nyugat számára már magátólértetődő volt.
Természetesen e játékszabályok és lehetőségek korrekt kiterjesztésének "egyidejü" végrehajtása sokféle kritérium alá vethetők. Bárhogyan is állapitották volna is azonban meg őket, ugy az nem volt optimális, ahogyan az valójában lejátszódott.

A társadalmi-történeti tér, idő és téridő vonatkozások pontosan igazolják azt a széles körben elterjedt "érzés"-t, hogy Huntington 1993-as "Clash of Civilization"-je Fukuyama "történelem vége"-elméletének ellenpárja. Ezt a tanulmányt azért nem elemezzük e helyütt részletesebben, mert a pályázat keretén belül ezzel egy külön tanulmány foglalkozik, de azért sem, mert e sorok szerzője több tanulmányban is részletesen kifejthette véleményét erről az elméletről. Nos, az ellentétes szimmetria-viszony abban a vonatkozásban tökéletesen egyértelmü, hogy amig Francis Fukuyama szinkronizálta, a történelmi-társadalmi egyidejüség állapotába hozta Keletet és Nyugatot (azaz a tér idősitésének itt meg is kívánt maximumát fogalmazta meg), addig Huntington a lehető legnyilvánvalóbb módon tökéletesen visszatériesitette az időt és a nála civilizációknak nevezett nagy komplexumok nem mások, mint egymástól függetlenül a földgolyón heverő nagy egymással nem kommunikáló terek, amelyek puszta különnemüségüknél és kommunikációhiányuknál fogva is egymásnak nyilvánvaló ellenfelei, "harcuk" igy semmiféle további politikai magyarázatra nem szoruló tény.

De igen hasznosan és szemléletesen épithetjük be elméletünkbe a hetvenes évek meghatározó, jövőformáló vitáját, a Bell-Habermas-vitát is. Bell és Habermas nem azon vitatkozott egymással, hogy végbement e a történelmi-társadalmi tér idősitése, ebben mélyen egyetértettek. Az ő vitájuk közvetlenül vezet a jelen legnagyobb kérdéseihez (mint ahogy nem véletlen, hogy a nyolcvanas-kilencvenes évek lényeges történései minden lényeges körülirás nélkül jellemezhetők e vita témáival és tanulságaival). A tér bevégzett idősitésének alapján ez a vita két tér-idő koncepció, ezért két holisztikus opció harca, amelyek közül mindegyik teljesen képes kiiktatni a másikat. Ha Habermas-nak igaza van, a technikai modernizáció a maga társadalmi téridejében (és társadalmi téridő-alakitó erejében) teljességgel mellékes jelenség szintjére süllyed. De ugyanaz a helyzet a másik oldalról is: ha Bellnek van igaza, akkor a neobal kulturális modernizációjának reális társadalmi térideje (a maga téridő alakitó potenciájával együtt) tökéletesen lesüllyed az epifenomén szintjére. A nagy kérdés azonban mindezeken tul és a jelen vonatkozásában az, hogy van-e az idősitett teret létrehozó emberi aktivitásnak gravitációs iránya, azaz tartalma. Bell, aki tökéletesen leirta a tér idősitésének aktuálisan vezető és meghatározó változatát (a funkcionális rendszerek világát) a tér idősitésének további összemberi, emancipativ változatára vonatkozó kérdésre egyáltalán nem adott választ. És Habermas, aki tökéletesen felsült a jelen és a közeljövő funkcionális világának előrejelzésében, igen érzékeny prófétának bizonyult a kulturális modernizáció tartalmainak artikulálásával, ami nem más, mint a tér idősitéséhez vezető nagy emberi emancipációs aktivitás jelen, aktuális formáinak
megfogalmazása.

A fejlődés mindig a tér legyőzése, az idő, a virtualitás győzelme, egyre komplexebb, egyre átfogóbb egyidejüségek létrehozása, egyre tágabb tér-idő-kontinuumok (térben egyre tágabb, időben egyre hosszabb) kialakulása, a győztes időbeliség hegemóniájával.

Összegezés

A szeptember 11-i merénylet, nem mint politikai esemény, hanem mint a globalizáció tér-idő-viszonyainak átrendezése,
a távolság metaforájának a vége, drámai apropója tanulmányunknak.

A történelmi-társadalmi-szociális téridő hagyományos és uj kérdésfeltevései nem oldhatók meg a természettudományok analógiáinak segitségével. A tér és idő hagyományos fogalmával és képzetével szembeállitjuk az uj fogalmakat, amelyek a jövőkutatás szempontjaiból mindinkább meghatározók lesznek.

A jelen történelmi-társadalmi-szociális tér-idő-problematikájának lényege: az egyidejüség vagy az egyidejüsithetőség.

Ez nyomban három alapvető kérdés feltevését jelenti:

- mit jelent az egyidejüség, mint a jelen meghatározó mozzanata;

- hogy jön létre és miben áll ez az egyidejüség;

- milyen viszonyokat rejt az egyidejüség megteremtése.

Az egyidejüség megteremtése uj történeti létfeltétel, miközben ez az egyidejüség semmiképpen sem magától születik meg, első megközelitésben uj hatalmi viszonyokat (egyuttal a globalizáció uj kritériumát) jelent(i).




Felvázolható a történelmi-társadalmi-szociális tér, idő és téridő Elemtana is. Az Elemtant azért kell jól ismerni, hogy felismerhessük az uj szerkezetben az eredeti összefüggések eredeti elemeit. Az Elemtan azonban nemcsak azért fontos, mert ezeket az elemeket kell felismernünk az egyre komplexebb egyre ujabb szerkezetekben, de azért is, mert részben a történelemben (ezzel együtt a jelenben is még élő történelemben), részben pedig más kulturákban, nem egy esetben még más, jelenben is működő paradigmákban az Elemtan egyes részei még mindig élhetnek tovább a maguk elemi vagy elemibb formáiban is.

A legfontosabb általános mozzanat az, hogy a társadalmi-történeti idő sajátosan társadalmi, azaz nem-természeti konstitució és konstrukció, a társadalmi időt a társadalmi lét generálja, nem a természeti-természettudományos időfelfogás

A társadalmi időt generáló átfogó, társadalomontológiai szempontból általános mozzanatok a következők:

a) a fizikai reprodukció
b) a természetes racionalizálás időkomponensei (Tarde és az
utánzás, illetve az ökonómia) - ide iktatjuk be a centrum-periféria-tipusu utánzás idővonatkozásait is
c) a politikai hatalom, adminisztráció idővonatkozásai.

A történelmi-társadalmi tér idősitése a felvilágosodásban megy végbe. A dinamikus társadalmi lét mozgásiránya azonban már nem elsődlegesen körkörös vagy ciklikus, hanem a legátfogóbban lineáris. A felvilágosodás kétszeres kettőssége a következő összefüggéseket rejti magában: Az első kettősség a helyes tudat a konkrét metafizika ellen, de előlegezése annak is, hogy mivel a metafizika bármikor ujjászülethet, ezért a felvilágosodás kritikája is bármikor ujra aktualizálódhat. A második kettősség: a felvilágosodás nemcsak az eszmék kritikája, de az intézmények, minden elavult intézmény kritikája is. Mindez azt jelenti, hogy minden térben állandóan konstituál társadalmi időt (mult-jelen-, mult-jövő-, jelen-jövő-feszültségeket), klasszikusan felel meg a társadalmi idő alapvető konstituciós feltételeinek és ez a kétszeresen kettős motiváció permanens, állandó és erős késztetés. A történeti-társadalmi tér idősitése nemcsak a felvilágosodás, de az európai fejlődés sajátja is.

Ez az első pillanatra talán mélyen absztraktnak és az empirikus társadalomkutatás szemszögéből talán még ezoterikusnak is tünő kérdésfeltevés a jelen egyik döntő meghatározó sajátosságává válik. Az, hogy a jelen terei idősitettek nem hogy nem ujdonság már, de óriási közhely, a mai kérdésfeltevés már egyenesen joggal feszegetheti a tér eltünésének, leértékelődésének a kérdéseit is. Az azonban éppen ebben az összefüggésben nem mindegy, hogy milyen bekapcsolódási lehetőségei vannak az egyénnek vagy egyes csoportoknak a kétszeresen kettős motiváció, a felvilágosodás mai aktuális feladatainak elvégzésébe.

A tér idősitésének ez az Elemtana teszi lehetővé az ellentétes folyamat, az idő tériesitésének és tériesedésének adekvát megragadását is. Nem egy közelebbről meg nem határozott idő az, ami tériesedik (és tériesittetik), de a már a teret egyszer legyőzött tér-idő kontinuum időbeli dimenziója. A már dinamikus, dinamizálódó és dinamizáló idő kisugárzása a döntő mozzanat. Nem bármely idő tériesedik és tériesit, de a már győztesen dinamikus tér-idő kontinuumok idővetülete.

A tér idősítése vezet az idő téresedéséhez (és téresítéséhez) a centrum-periféria-mechanizmusokon keresztül, majd a téresedő (tériesített) idő a maga kisugárzásában tovább folytatja az idősités által addig még el nem ért tér további idősitését

A jelen történeti-társadalmi tere és ideje (és térideje) gyakorlatilag azonos a teljesen idősitett térrel, az idő legyőzte a teret és erre a mintára épülnek rá az uj tér-idő kontinuumok. Mindez egyáltalán nem jelenti azt, hogy a térnek a szó igen sok értelmében ne lenne autentikus és releváns jelentése. Bármely értelmes jelentést is adjunk azonban a térnek, az értelmes jelentések mindegyike is csak az idő befejezett győzelmének status quo-ja alapján fogalmazható csak meg.

Igy Francis Fukuyama elmélete a történelem végéről, az elmélet egyik következményeként éppen az idő e győzelmét ragadja meg: a világ szinkronizálásának lehetőségét, Kelet és Nyugat egyidejüségének kiinduló hipotézisét, a két világrész egy tér-időben való felsorakoztatását.



A társadalmi-történeti tér, idő és téridő vonatkozások pontosan igazolják azt a széles körben elterjedt "érzés"-t, hogy Huntington 1993-as "Clash of Civilization"-je Fukuyama "történelem vége"-elméletének ellenpárja.


De igen hasznosan és szemléletesen épithetjük be elméletünkbe a hetvenes évek meghatározó, jövőformáló vitáját, a Bell-Habermas-vitát is. Bell és Habermas nem azon vitatkozott egymással, hogy végbement e a történelmi-társadalmi tér idősitése. A vita nagy kérdése az volt, hogy van-e az idősitett teret létrehozó emberi aktivitásnak gravitációs iránya, azaz tartalma. Bell, aki tökéletesen leirta a tér idősitésének aktuálisan vezető és meghatározó változatát (a funkcionális rendszerek világát) a tér idősitésének további összemberi, emancipativ változatára vonatkozó kérdésre egyáltalán nem adott választ. És Habermas, aki tökéletesen felsült a jelen és a közeljövő funkcionális világának előrejelzésében, igen érzékeny prófétának bizonyult a kulturális modernizáció tartalmainak artikulálásával, ami nem más, mint a tér idősitéséhez vezető nagy emberi emancipációs aktivitás jelen, aktuális formáinak megfogalmazása.