Hiányzó aktorok és globalizációs kihívások
A globalizáció nem olyan ellenvilága a jelennek, amit sokáig kivűlről szemlélünk, hogy azután egy csapásra bevonuljunk oda és meghirdethessük az új világot. A globalizáció a társadalmon, az intézményeken és az egyéneken keresztül kerül érvényre, hosszú és bizonytalan átmeneti folyamatokon át, ahol a megszerzett előnyöket könnyű elveszíteni és az sem mindig világos, melyik az értelmes következő lépés. A globalizáció folyamataiban és strukturáiban számos aktor egyszerűen hiányozik. Ott és akkor beszélhetünk aktorhiányról, ha a globalizáció politikai vagy más folyamatai uj, markáns és jól felidézhető funkciókat hoznak létre, amely funkciókra nem állanak rendelkezésre a nekik megfeleltethető ugyancsak markáns, legitim és felelős aktorok. Ez az alapvető helyzet természetesen eleve rosszul „osztja el” az aktori tereket, a hiányzó aktorok helye és funkciója vagy teljességgel felismeretlen marad vagy a hiányzó aktorok helyén megjelenő vákuumba gyors reagálóképességű érdekcsoportok nyomulnak be és ezzel már eleve deformálják is a politikai teret. A vákuumba benyomuló érdekcsoport csak abban az egyetlen értelemben aktor, hogy saját érdekeit követi. E cél végrehajtásáért valamilyen szinten alakítania kell a politikai teret, ezt a tevékenységet azonban éppen nem mint legitim és konstruktiv aktor végzi és ezért tevékenységének eredményében eleve bennefoglaltatik a politikai tér immanens destrukciója.
Magát az „aktor” kifejezést lehet és lehetett használni a globalizáció előtti korszak politikai és társadalmi realitásaira is. A globalizáció ennek ellenére új korszakot jelent e fogalom történetében. Elsősorban azért, mert a globalizáció kiszabadítja az egyes aktorokat, azaz az individuumokat és a partikuláris különérdeket a nagyobb politikai és társadalmi integrációk, elsősorban a szervezetek szervezeti és tartalmi összefüggéseiből és új módon, “nagy térben” szervezi meg az aktorok világát. Bizonyos értelemben mindenki hatékonyan aktor - s ez korántsem játék a szavakkal. Mindnyájan mind elvileg, mind gyakorlatilag aktorok vagyunk. Mindnyájan rendelkezünk a viszonyok alakításának aktoriális lehetőségeivel, sőt, annak legitim jogosítványaival is. Mindeközben a globalizáció ezen új oldalát értelemszerűen gyakrabban azonosítjuk egyoldalúan az aktoriális dimenzió kétségtelenül létező „cézarista” elemeivel, mint annak valóban meglévő teoretikusan kompetitiv demokratizmusával.
A globalizáció politikai térfelosztásában a sajátos és eltérő vonásokkal nem rendelkező aktorokon (az u.n. „normális” aktorok nagy csoportján) kívűl néhány igen fontos és konkrét további tipust is érdemes megkülönböztetnünk. Elválik például a „tegnapi” aktorok csoportja (a jelző sem történelmi, sem funkcionális értelemben nem pejorativ, egyszerűen azt jelenti, hogy az aktori szerep a mult viszonyaiból fejlődött ki és került át a globalizáció relációi közé), vannak privilegizált aktorok (akiknek aktori mivoltát már a globalizáció olajozottan működő intézményrendszere alapozza meg), de vannak például virtuális aktorok is, akiknek tevékenységére csak következtetni lehet, de az megfelelő módszertani alapokon lehetséges. Mindezeken tul érzékelhetővé válik a hiányzó aktorok titokzatos csoportja is.
A globalizáció rejtett tudásszociológiája bizonyosan úgy rekonstruálható csak, ha feltesszük, az egyes aktorcsoportok harcba lépnek egymással az uj jelenségek kategorizálásának terén is. Maga a globalizáció fogalma is hallatlan ellenállásokba ütközött egy sor olyan aktor részéről, akik mondjuk a „tegnapi” aktorok harci álláspontjáról nézve egyáltalán nem is akarták elismerni, hogy a történelem új szakaszába lépett.
A „fenntartható” növekedés, sőt, már a „fenntartható” szegénység kifejezések például szellemesen használják ki a fogalomban rejlő szemantikai lehetőséget, amellyel a kifejezés egyszerre engedi meg a fejlődés, a dinamika, a növekedés egy viszonylag „reálisan” visszafogott és korlátos megjelenését, illetve utal, ugyancsak egyidejűleg, a status quo fenntartásának dinamikát immár nélkülöző jelentéstartalmára. A „fenntartható” jelző kiváló példa abból a szempontból is, hogy már eleve világos, a fogalom nem fejezhet ki érdemi konszenzust a legfontosabb aktorcsoportok között, hiszen – Mannheim Károly feltételezhető legnagyobb örömére – a fogalom tudásszociológiai léthezkötöttsége klasszikus tisztasággal nyilvánul meg, a „fenntarthatóság” kizárólag egy megfelelő csoport és habitus oldaláról jelenthető ki. E fogalom megítélésében az aktorok tehát nem fognak egyet érteni, legelemibb léthezkötöttségük alapján nem érthetnek egyet. A nyomorból a tisztes szegénységbe vezető út például a pillanatnyilag hatalmon lévő aktorok érzékenyebb felének kedves elgondolása lehet, miközben teljességgel elképzelhetetlen, hogy megfeleljen a feltörekvő vagy éppen a már fent lévő cezarikus aktoroknak. Miközben a „fenntarthatóság” az aktorok közötti vélt középarányos tartalmat fogalmaz meg, a globalizáció valóságában csak maximalista aktoriális programok léteznek, az önkorlátozás – immár filozófiai szempontból – csak virtuálisan képzelhető el.
A hiányzó aktorok problémája felvetődik azonban egy korlátozott fejlesztési program esetében más szempontból is. A „ki hajtsa végre”-kérdés nemcsak a maga „abszolút” mivoltában egyike a legsulyosabbaknak (ez azt jelentené tiszta formában, hogy a kirajzolódó funkcióval szemben nem jelenik meg legitim és effektiv aktor). A kérdésnek azonban létezik egy „relativ” dimenziója is, ennyi lényeges hiányzó aktor-szerepre a többi aktornak kell megtenni a maguk jelöléseit. Mivel egy aktor-szerep politikai vagy más sulya akkor is könnyűszerrel világossá válik, ha az nincs betöltve, a rendkivül szűk egyensulyi állapotokkal meghatározható politikai térben a kezdetek kezdetétől kétségessé válik a jelölhetőség és a delegálás teljes problémája. Mind a delegálás, mind a delegáltság tehát hatalom, ami akkor is kritikusan akadályozhatja meg a funkcióknak megfelelő aktori szerepek kialakulását, ha hiányuk már elviselhetetlennek tűnik.
A hiányzó aktorok problémája kiegészül a hiányzó kompetenciacsoportok hasonló súlyú kérdéseivel. Sőt, úgy is fel lehetne fogni, hogy maguk a kompetencia hordozói is aktoroknak tekinthetőek. A globális kompetencia ugyancsak nélkülözi az aktoriális megalapozást, illetve a legitim és effektiv aktorok kommunikációjának aktoriális megalapozását. Sem a hagyományos prognosztika, sem a hagyományos konszenzusképzés, sem a hagyományos bürokrácia (adminisztráció), sem más hagyományos intézmények nem alkalmasak vagy nem képesek a kompetencia legitim kialakitására. Ki válaszoljon egy uj és erős kihivásra (például ha egy USA-médium hatalmas gazdasági válságot jósol Európának)? Vagy gondoljunk egy másik uj, részben a globalizáció, részben az európai integráció diktálta helyzetre! Az egyes kormányok és szakértői csoportok jóval hamarább értesülnek akár a nemzetközi szervezetek, akár az EU tervezett jelentékeny reformlépéseiről. Ennek az információs folyamatnak igy természetesen keresztül kell mennie ezeken a csoportokon, miközben az e folyamatban betöltött szerep a kormányzat tagjainak hatalmas információs előnyt biztosít az ország többi aktorával szemben. Vajon vannak vagy lesznek-e olyan aktorok, akiknek az lesz a legitim funkciójuk, hogy az igy keletkező hatalmas információs előny ellenőrzésével foglalkozzanak? Van olyan hivatalnok, aki már most tudja, hogy 2010-ben mennyi lesz a munkanélküliség előirt és elvárt aránya az egyes országokban, ezzel azonban azt is tudja, hogy a kormányok a kijelölt dátum előtt már évekkel elkezdik keresni azokat a társadalmi csoportokat, akiket előre eltervezett és erre irányuló segélyprogramokkal alkalmasakká akarnak majd tenni arra, hogy a munkaerőpiacra való jólidőzitett beléptetéssel feljavítsák a szóbanforgó ország munkaerőpiaci statisztikáját. Nyilvánvaló, hogy ezeknek az ismereteknek a birtokában valaki ma is sejtheti, hogy mely rétegek jönnek szóba és el is kezdheti az megfelelő érdekkijáró tevékenységet, amelynek végén nem valószínű, hogy fáradozása jutalom nélkül marad.
Megoldhatja-e ezt a szakértő aktorok véleményeinek valamiféle összegeződése? A konszenzusmodell is elvesztette az ártatlanságát és még a hatvanas-hetvenes években élvezett kizárólagos etikai dimenzióit, amikor is e modellt uj „láthatatlan kéz”-nek tekintették, mert elemei spontánok és reális viszonyokat fejeznek ki, miközben összegeződésük nemcsak minden döntés szilárdságát, de ezeknek a döntéseknek az intellektuális és etikai optimimát is garantálja. A kompetenciaképzés mely technikája képes felmérni vagy követni a globális erők globálisan szabad játékát? A szabad erők szabad játékának van társadalomontológiai rangja és státusza, ami mindenképpen esélyessé teszi a globalizált helyzetben egy teoretikusan releváns motiváció szerepének betöltésére Mindenirányu tiszteletünk és megbecsülésünk a szabad erők szabad játékának irányában sem feledtetheti azonban, hogy – negativ módon – e pozitiv motiváció nem feledtetheti a reelváns aktorok vagy releváns kompetenciacsoportok elégtelen hatékonyságának okait.
(2004)
További információk: http://www.pointernet.pds.hu/kissendre mail: andkiss@hu.inter.net
|
