Kiss Endre főoldal   Globalizáció






Tartalomjegyzék Magyarország és az adósságcsapda Periféria és stratégia Utolsó lap

HAT TÉTEL A GLOBÁLIS MÉDIÁRÓL

Szerző: Kiss Endre

Ez azt jelenti, hogy az informatika kísértete módosítja a gazdasági racionalitás általunk ismert, elismert, sőt, győzelmes formáit. Az, hogy megváltoztatná őket, talán nem a leghelyesebb kifejezés, hiszen nincs egy informatika-előtti és az információs kor által fémjelzett gazdasági racionalitás. A változás lényegét egyelőre még mindig a kemény és a lágy metaforapár fejezi ki a legjobban.




HAT TÉTEL A GLOBÁLIS MÉDIÁRÓL I. A nemzetközi irodalomban a kilencvenes évek második felétől, szinte lépésről-lépésre nyert polgárjogot a globalizáció jelenségének nemcsak elismerése, nem is csak felismerése, de e jelenségnek már sokszorosan indokolt alapulvétele is további új, átfogó, a jelen és a jövő folyamataira vonatkozó elképzelésekben is. Igy a globalizációra vonatkozó irodalom és erre vonatkozó kutatásaink (a globalizáció definíciója, majd fő megjelenési formái, mint az informatikai, a mediatizált, a kockázati, a posztindusztrialista, a neoliberális, a monetarista és a tudás-globalizáció elsősorban) már szolid alapot nyújthatnak a jelen és jövő uj elméleteinek kidolgozásához. A globalizáció jelenségének számos vonása, különösen azonban a globalizáció aktoriális szerkezete okozzák, hogy még egy koherens elméletnek is szembesülnie kell a változás folyamatainak nagyfokú tetszőlegességével, a valódi előrelátás erőteljesen korlátozott lehetőségeivel. Az elméleti leírás egzaktsága a maga tárgyának “valóságá”-val szembesülve az egyébként a káoszra és általában a nem-lineáris gondolkodás és stratégia tárgyaira vonatkozó felfogásokra fog emlékeztetni. Ez az ellentmondás sorsdöntő lehet a jelen változásainak értelmezésekor. Meg kell értenünk ezt a hallatlanul releváns és teljesen nyilvánvaló paradoxont. Az egyik oldalon erőteljes harcot kezdünk meghatározó és befolyásos módszertani iskolák ellen, elsősorban azon az alapon, hogy irányultságuk tautológikus, hogy megismerő sémáikat többé-kevésbé ontológikus állandóként kezelik és nem csoda, ha ezeket az előzetesen már ontologizált sémákat meg is találják kutatásuk látómezejében. A másik oldalon azzal kell szembesülnünk, e hibátlan, sőt, optimálisnak tekintett megismerési módszer az aktoriális oldal szabadságfokából következő tetszőlegesség miatt nem képes mindig a legpozitívabb konkrét eredményeket és értelmezéseket elérni. Ennek az ellentmondásnak az oka azokban a természetes és új karakterű holisztikus viszonyokban van, amelyeket a globalizáció hoz létre. Nem módszertani konfúzió hozta létre, de ellenkezőleg, annak ellentéte, a módszertani éleslátás. A módszer és a tárgy egymásra vonatkoztatásának örök kérdése jelenik meg itt is. Vannak a megismerésnek olyan tárgyai, amelyek a legtökéletesebb módszernek is csak korlátozott eredményeket engedélyeznek. A globalizáció összefüggésében a változásra feltett kérdésre tehát nyitott és “nem-lineráris”-stilusű válaszokat fogunk kapni, adni, olyan válaszokat egyébként , amelyek megfelelnek a “kemény” irányítási és kommunikációs stílusú folyamatok “lágy” stilusúvá váló átmenetének, amit a társadalmi empiria nap mint nap igazol is. Az egész társadalom egyik legnehezebb intellektuális problémája, hogy a jelen viszonyai közepette (amelyekre elsősorban a globalizáció, a posztindusztrializmus és a társadalmi tőke tökéletlen és akadozó újraelosztása jellemző) ne csak felismerje a viszonyok ezen karakterisztikusan “lágy” mivoltát, de meg is tanulja értelmezni és kezelni azokat. Ezzel nem akarunk a valóság karakterérõl mint olyanról pozitivan (ontológiai igénnyel) ítéletet alkotni. Szándékunk nem volt más, mint annak a feszültségnek a puszta létére rámutatni, ami a kész elmélet “élessége” és a válaszok lehetséges “opálos” elmosódottsága között fennállhat. A legszívesebben ezt a valóságot “bizonytalansági” karakterûnek írnánk le, de elfogadjuk a “kaotikus”, a “nem-lineáris”, a “lágy” meghatározásokat illetve jelzõket is. A (globális) struktúrák és az egyes aktorok létformái (amelyeket azok tér-idõ-viszonyaival jellemezhetõk) nem feltétlenül ugyanabban a társadalmi tér-idõ-rendszerben élnek. Ez meghatározó problémává nõheti ki magát. Ez az elsõ pillanatra talán mélyen absztraktnak és az empirikus társadalomkutatás szemszögébõl talán még ezoterikusnak is tûnõ kérdésfeltevés a jelen egyik döntõ meghatározó sajátosságává válik. Az, hogy a jelen terei idõsítettek nem hogy nem ujdonság már. Az azonban éppen ebben az összefüggésben nem mindegy, hogy milyen bekapcsolódási lehetõségei vannak az egyénnek vagy egyes csoportoknak a globalizáció valóságos tér-idõ-rendszerében való életbe. A globalizáció jelenségvilága éppen a téridõ-szerkezet alapzatán egyáltalán nem illeszthetõ bele maradéktalanul a hagyományos demokráciaelmélet, a tradicionális bürokráciaelmélet vagy éppen a hagyományos szociális kérdésfeltevések heurisztikus terébe. II. A vizualitás szabályai sem egy történelmi korszakban váltak a megismerés, a megismerés elméletének alapjává. Már maguk az alapfogalmak is árulkodnak errõl: valamirõl “képet” alkotunk, ismereteink “leképezik”, ha éppen nem “utánozzák” a valóságot, a világról “szemléletünk” alakul ki. A vizualitás, a vizuális esztétika szabályai ezen kivûl, az analógia útján egy sor más területre is kitágíthatók és alkalmazhatók. A vizuális művészet alapperspektivái és megközelítési módja történelmi korszakokat határoztak meg. A dürer-leonardo-i perspektiva több mint három évszázadig határozta meg az európai társadalomnak nemcsak az esztétikai és vizuális kulturáját, de azt az alapvető módot is, ahogy a világot látta. Ezt követte a részleges mimezis korszaka, a szimbolizmus és a szecesszó világa, amelyben részben még érvényben maradt a dürer-leonardo-i perspektiva, részben azonban a mindenkori festő már nagyon nagy súlyt fektetett arra is, hogy a mindenkori látványon világos legyen, hogy az nem “természetes” vagy naív, de egy alapvető művészi gondolat, az akkori esztétika egyik kedves kifejezésével “művészatakarás” hozta létre, ha az arc meg is felel a hagyományos mimetikus tradiciónak, az aranymezőben virágos rétre emlékezető ornamentikában pompázó nőalakok Klimtnél azonban már semmiképpen sem lehetnek egy természetes beállítás utánzatai. De a perspektívának és a mimezisnek ugyanezek a szabályai letűnésük után is uralkodtak, az absztrakció, a non-figurativitás és az immár a részleges mimezis részleges utánzásától is megszabaduló ábrázolás konkrét meghatározottságát még mindig az tette ki, hogy “nem utánoz”, a híres perspektíva, ahogyan a “világot látjuk” távollétében is jelen van és mindent önmaga alternativájának és dekonstrukciójának állít be. A mimezis elleni mindenféle lázadás nagyon sokáig magán viselte a perspektivikus utánzást, amelyik a maga negativitásában is uralkodott. A vizualitás szabályai, mint emlékeztettünk rá, nem egy történelmi korszakban váltak az egész megismerés, a megismerés elméletének alapjává. A mai vizualitásra és vizuális művészetekre is vonatkozik ez. A kép vagy a megismerés tárgyi tartalmakra utalt vissza, azok voltak a referenciái, azaz másképp kifejezve minden képnek és minden tudásnak kellett lennie valóságos referenciájának. Egy csapásra megváltozik a helyzet napjaink mediatizált művészetében (és, ha az analógiát folytatni akarjuk) megismerésében is. Ezt a fordulatot a híres McLuhan-i mondat kissé eltúlozta, amikor azt mondta, a “médium maga az üzenet”, a képnek ezen a módon tűnik el a referenciája. A médium az eredeti klasszikus összefüggésben hordozza az üzenetet, azt természetesen az egymást követő médiumok egymástól gyökeresen eltérő, sokszor alig felismerhető módon hordozzák. Egy szellemileg üressé váló társadalom, amelynek nincsenek új üzenetei (jó esetben azért, mert annyira tökéletessé vált, hogy nem is lehetnek érdemi új üzenetei) szívesen kapta fel McLuhan mondását és szaporán át is tette tevékenysége súlypontját a pergőnyelvű disc jockey-k stilusában kommunikáló, ügyesen performáló medatizációra. Maga a médiumok fejlődése ebben a korszakban azonban még nem szorította háttérbe a tárgyat, azaz a referenciát. Jelentős mértékben változott meg a helyzet az utolsó évtizedek elektronikus mediatizációjában. Ez azonban nem az egyébként azóta is favorizált McLuhan-i úton történt. A mediatizáció mértéke, nagyságrendje, intenzitása nem szünteti meg ugyan a referenciát, a tárgyra való vonatkozást, de azzal egyenértékűként amellé emeli magát. A média nem szünteti meg a referenciát vagy az üzenetet, de emancipálódik melléjük. A valódi helyzet szimbóluma a világ mint computer-képernyő. A computer képernyőjén helyet találó számtalan jel, ablak, utalás, hirdetés, ornamentika és szám a tartalomnak és a médiumnak ezt az új szimbiózisát testesíti meg. Kezdetben a computer monitora utánozta a televizió képernyőjét, most a televizió képernyője utánozza a computer monitorát, hiszen annak eklektikus telepakoltsága a valóságos tartalmak és üzenetek méltóságát és társadalmi fontosságát szimbolizálja. A médium nem szünteti meg tehát a referenciát, de állandóan “belelóg”, “rátelepedik”. Ebből a szögből természetesen már érthetjük, miért is hízelgett annyira a gondolatnélküli társadalomnak McLuhan ítélete. A médium győzelme a gondolkodás felett, az izgatóan csacsogó disc jockey diadala a gondolkodás nehéz munkáját végző kutató felett felmenti ugyanis a gondolkodást mindenféle itélőszék előtt. Az új szimbiózis esetében azonban természetesen nem erről van szó. Ebben az esetben az együttlétezést is már az üzenet győzelmeként értelmezték, mintha két bokszoló együttes ringbe lépése máris az egyik győzelmét jelentené. Az üzenetbe csomagolt tartalom és a médium ilyen egyenrangú és gyakorlatilag szétválaszthatatlan és elkülöníthetetlen egymásmellettlétezése óriási változás a művészetek számára. Eddig ugyanis a “művészet” a művészetben éppen az volt, hogy a recepciós folyamatban az üzenet és a tartalom eltüntette, láthatatlanná tette azt a médiumot, amin keresztül ábrázolásra került. A tökéletesen előadott zenedarab tökéletes felejtésre ítélte az akusztikai és fonetikai mediatizációt, annak eszközrendszerét minden konvenciójával együtt. Ez a lehetőség médium és tartalom ilyen látható és egymástól leválaszthatatlan együttlátszásában immár elképzelhetetlen. Ennek a nagyonis látható együttélésnek egyik továbbfejlődési lehetősége a szimuláció, amely látszólag alig különbözik tartalom és mediatizáció közszemlére kitett együttélésétől, valójában azonban a médium formateremtő erejét valóságos referenciák képviselete nélkül terjeszti ki egy sor lehetséges új irányba. III. A jelen értelmezésének ugyancsak fontos értelmezési lehetősége az, amit legcélszerűbben talán kommunikációs globalizáció – paradigmának nevezhetnénk. Ez a paradigma alapvető és meghatározó kiindulópontjának a legitim módon globálisnak tekintett kommunikációt tekinti. A kommunikációs technika, a kommunikáció diadalútja mindig is magában rejtette az önálló értelmezés lehetőségét, hiszen mindenki előtt nyilvánvalónak kellett lennie, hogy a kommunikációs infrastruktura fejlődése egyre több aktort kapcsol be a kommunikációba, uj lehetőségekre, sőt, uj jogosítványokra tesz szert, endogén dinamikájának eredményei sohasem lehetnek “végeredmények” (amit egyébként a kommunikációs technika legujabb eredményeinek tudomásulvételének formájában már nem egyszer fásultan veszünk tudomásul, azokra az időkre emlékezve, amikor még időnként másra is volt időnk, mint a legújabb kommunikációs technikák elsajátítására). A globális kommunikáció egyben az információs- és tudástársadalom alapzata, bázisa, infrastrukturája, hordozója. Ez a hasonlat semmiképpen sem helytelen, de egészen helytállónak sem mondható. A globális kommunikáció lehetősége ugyanis sohasem csak feltétel vagy keret, maga a globális kommunikáció gyakorlata nyomban tartalmakat generál. Más szóval ha a globális kommunikáció önmagában nem is indukál jelentéseket, azaz nincs saját szemantikája, pusztán azzal, hogy alapzatán a globális kommunikáció praxisa egyáltalán lehetséges, mégis tartalmakat indukál és sajátos szemantikákat hív életre. Ezek a tartalmak és ez a szemantika azonban nagyon nehezen határozható meg, hiszen ezek a tartalmak nem abban az értelemben a globális kommunikáció tartalmai, mint amilyen értelemben Vlagyimir Viszockij vagy Yves Montand színpadról énekelt üzenetei egy meghatározott aktor tartalmai és üzenetei voltak. Más oldalról azonban Vlagyimir Viszockij vagy Yves Montand üzenetei nem maradtak változatlanok abban a folyamatban, amelynek során a globális kommunikáció hordozta őket. Ezért ezt a jelenséget, amely természetesen a tartalmak és üzenetek minden válfajára egyformán érvényes, a globális kommunikáció sajátos tartalomképzésének tekinthetjük, amelyben sokadik alakban ismerhetünk rá a funkcionális és nem-funkcionális szférák sajátos egymásmellettélésének teoretikusan nehezen meghatározható, a valóságban azonban a legnagyobb mértékben megszokott tényeire. A globális kommunikáció újabb és újabb technikai hordozóinak megjelenése természetesen elsősorban a mi korszakunkra jellemző. Nagyonis fontos emlékeztetnünk azonban arra, hogy a globális kommunikáció univerzalitása a modern kor eredetétől fogva meghatározó. A nyomtatott napisajtó és a hálózatai mögött álló távírási lehetőség az akkori fogalmak szerint valódi univerzális kommunikációt teremtett. Történelmi léptékkel mérve rohamos sebességgel szüntette meg a helyi információs körforgás zártságát, közelítette egymáshoz az egyes kultúrákat és régiókat. A gyökértelenné válása és az új, szabad identitás megteremtésének esélye egyaránt következményei ennek a tegnapelőtti univerzális kommunikációnak. Sajátos és máig alig elemzett hatása ennek a szakasznak, hogy átalakította az addigi vezető kulturális médium, az irodalom környezetét és lehetőségeit is. Egyre csökkentette ugyanis az információ és a tudás azon szektorait, amelyre az író és csak az író tehetett szert. Ha nem is akarjuk abszolutizálni ennek a mozzanatnak a jelentőségét, akkor is világos, hogy ezen a szálon az akkor még “csak” univerzális, de még nem globális kommunikáció alapvetően játszott közre az irodalom és a “magaskultúra” összes más válfajának fejlődésében, közelebbről nézve, azok differenciálódásában. Az információs- és tudástársadalom formációi azonban azon a szálon is kapcsolódnak a globális kommunikáció jelenségeihez, hogy már olyan szükségleteket testesítenek meg, amelyek csak a globális kommunikáció talapzatán váltak és válnak lehetségessé. Az információs- és tudástársadalom, mint szükséglet, nyomban meg is világítja, hogy a globális kommunikáció is a globalizáció és a funkcionális rendszerek világának olyan képviselője, amely a szükségletek generálásának élő paradoxonjához vezet. A globális kommunikáció ugyanis lehetővé teszi az információs- és tudástársadalmat, úgy is, mint új szükségletet és úgy is, mint a globális kommunikáció meghatározott formáit. Ugyanakkor azonban erőteljes nyomást gyakorol a társadalomra, hogy a lehetségessé váló új (és ebben az esetben teljesen legitim) szükségletet intézményesen elégítse is ki. Egyszerre tehát új szükségletet termel, de maga nem tud gondoskodni a szükséglet kielégítéséről. Ez már az egyes társadalmi szereplők, az aktorok feladata, s mint ilyen, a tudástársadalom és a tudástársadalom megértésének újabb területe. IV. Kísértet járja be Európát, az információs társadalom kísértete. A megváltoztatott kijelentésben mindenképpen közös az eredetivel a szóbanforgó jelenség érzékelési módja: a láthatatlan, ha tetszik, a lábujjhegyen jövő forradalom víziója, amely egyszerre hétköznapi és titokzatos, egyszerre pragmatikus és mitológikus. Az új világ ebben az érzékelésben már most jelen van, miközben a távoli jövőt is jelenti, minden jelenkori viszonylatot már most átértékel és megváltoztat, miközben nem söpri el azokat látványos gesztusokkal. A kísértet-metafora érvényét és meglepő igazságtartalmát erőteljesen erősíti az információs társadalom előretörésével együttjáró számos releváns átalakulás tartalma és kirajzolódó iránya. Ezek az átalakulások, ismét metaforikusan, a viszonyok és kapcsolatok “kemény” irányításától a “lágy” irányítás irányában mozdulnak el. Az informatika hegemóniája előtti korszakban az egyes gazdasági szervezetek például a “kemény” irányítási és szervezeti formákat részesítették előnyben, az egész üzemgazdaság és management erre volt felépítve. Amíg egy pizzaszállító cég logisztikáját fel lehet építeni “kemény” eszközökkel, egy internetes tartalomszolgáltató mint gazdasági vállalkozás már elképzelhetetlen hasonlóan “kemény” logisztikai elvek alkalmazásával. Ez azt jelenti, hogy az informatika kísértete módosítja a gazdasági racionalitás általunk ismert, elismert, sőt, győzelmes formáit. Az, hogy megváltoztatná őket, talán nem a leghelyesebb kifejezés, hiszen nincs egy informatika-előtti és az információs kor által fémjelzett gazdasági racionalitás. A változás lényegét egyelőre még mindig a “kemény” és a “lágy” metaforapár fejezi ki a legjobban. Az informatika kora előtti gazdasági racionalitás “kemény”-sége önköltséges iskolai tananyaggá vált, szelleme megjelent munkaköri leírásokban és szankciókban, ez volt az a “keménység”, amelynek jegyében a tulajdonos vagy a management konkrét gazdasági előírásokat fogalmazott meg a gazdasági tevékenység nyereségére vonatkozóan. Az információs technológiával, általában az informatikával kapcsolatos gazdasági tevékenység racionalitása nem új racionalitás, de már nem “kemény” racionalitás és nem is lehet az. A viszonyoknak ez az átalakulása a legfontosabb háttér-dimenziója minden olyan jelentékenyebb gazdasági tevékenységnek, amely már szerves és releváns módon épül az informatika- és az informatikára alapuló tudás dimenzióira. De pontosan a klasszikus gazdasági racionalitás e “lágy” viszonylatok közé kerülése, ha tetszik, “ellágyulása” az, amelyik minden ilyen gazdasági tevékenység sajátosságát és egyben sajátos nehézségeit is kiteszik. Nem kétséges, a folyamatok és viszonyok “kemény”-ből “lágy”-ba való átmenete összefügg a tudásalapú társadalom számos új, egyenként és részleteiben még nem is elemzett sajátosságával. Így egészen bizonyosak vagyunk abban, hogy a megismeréssel majdnem teljesen egyenrangúvá vált a “felismerés”, az érdekek, szükségletek, uj gazdasági és gazdaságossági lehetőségek felismerése. Az új magatartások (a “lágy” szférában) nem várják be a megismerés végleges formájának megszületését, annak hosszadalmas társadalmi bevezetését, hanem félkész és negyedrészt tudatos állapotban már részeivé válnak akár a gazdasági tevékenységnek is. Ez a folyamat egyébként előbb-utóbb a tudományt is befolyásolni fogja, bármilyen keserű is ez, a végleges és igazolt tudományos eredmény ragyogását el fogja homályosítani a társadalmi gyakorlatban a negyed- és félkész felismerések, sőt, sejtések, sikersorozata. Az új magatartások (a “lágy” szférában) általában nem várják be a megismerés végleges formájának megszületését, annak hosszadalmas társadalmi bevezetését, hanem félkész és negyedrészt tudatos állapotban már részeivé válnak akár a művelődési vagy gazdasági tevékenységnek is. Ez a folyamat egyébként előbb-utóbb a tudományt is befolyásolni fogja, bármilyen keserű is ennek előrelátása. A kemény és a lágy viszonyok és folyamatok közötti egyik legfontosabb különbség az, hogy amíg a “kemény” viszonyok közepette lényeges és döntő új ismeretek, forradalmak teremtettek különbségeket a társadalmi aktorok között, a “lágy” viszonyok között nagyon felértékelődik a megismerés mellett a “felismerés”, a lehetőségek áttekintése és az azok megragadásával járó kezdetben esetleg egészen szerény különbségek megfogalmazása és a velük járó csekély előnyök kihasználása. A felismerés forradalmának számos szálon van alapvető köze az informatika forradalmához. Mivel az egyes közösségek, foglalkozások vagy tudásfajták egyre szorosabb hálózatokat alkotnak, a nagy forradalmakat és a “kemény” változásokat csak akkor érzékeljük, ha azok már áthatották a szoros hálózatokat, leegyszerűsítetten mondva, minősített létük még távolról sem biztosítja elismerésüket. A “lágy” típusu magatartások, innováció és irányítás azonban, mivel eleve benne van a hálózatban, sebesen elér mindenhová, a jól kiépített hálózat felértékeli a saját kebelén belüli akár önmagukban apró felismeréseket a hálózaton kívűl létező akár kiemelkedően nagy megismerési teljesítményekkel szemben is. Minden hálózat maga rajzolja ki üres tereit, amely a felismerések, az innováció mozgásterévé válik. A nagy, különálló megismerési teljesítménynek ezzel szemben először meg kell találnia a maga terét és azon belül mozgásterét, hogy egyáltalán felismerjék. “Lágy” karakterű tényező a tudás, mert parttalan és korlátlan, növekedése a végtelenben sem ér véget. “Lágy” azért is, mert a gyarapodó tudás szférájában láthatatlan (még a tudás hordozója előtt sem tudatossá váló) áttételi folyamatok mélységesnél mélyebb dimenziói rajzolódnak ki, tudásunkat az egyik területről teljes öntudatlansággal vihetjük át egy másikra, nem használt képességeink és ismereteink velünk differenciálódnak akkor is, ha azokat nem használjuk. “Lágy” elem a tudás azért is, mert mélységében is végtelen növekedési képességgel rendelkezik, a tudás egyre nagyszabásúbb belső differenciálódásának (szerencsés esetekben) csak biológiai korlátai vannak. A tudás e “lágy” karakterének a jelen ugyanazon vonásai teremtenek új és új kifutási lehetőséget, mint amelyek az informatikának, a globalizáció és a posztindusztrializmus viszonyai ezek. V. A világhálón lehetséges “archiválás“, azaz “archivumok“ létrehozása bizonyosan nem tartozik azon fogalmak közé, amelyek jó értelemben sokkolják a figyelmes olvasót és ráveszik arra, hogy felhagyjon szokott foglalatosságaival. Közelebbi vizsgálattal azonban rögtön rájöhetünk arra, milyen nagyjelentőségű tevékenységről van szó. Az archiválás eredeti gondolata klasszikusan posztmodern eszme és mint ilyen, a hatvanas-hetvenes évekből származik és a hetvenes években szilárdul meg. Egyik atyja az argentin iró, Borges, a másik a francia filozófus Foucault, igaz, hogy egymás vállán állva lényegileg már ők is gyökeresen ellentétes értelmet adtak az archivumnak. Borges jótékony bizonytalanságban hagyta az archiválás alapgondolatát, azt egyszerre lehetett érteni a tudás egy-egy konkrét felosztásában megmutatkozó szélsőséges relativitásnak, minden tudás meghaladhatatlan relativitásának, a tudás interkulturális relativitásának, minden archiválás, azaz tudásintegráció lehetetlenségének s végül a tudás szükségszerű integrációjának pontosan azon az (abszurd) alapon, hogy a tudás integrálhatatlan, ezt azonban nem hagyhatjuk annyiban. Mindezeket a jelentésváltozatokat egészítette ki még az a változat, ami egyszerűen az idő megváltoztathatatlan elmúlásában pillantotta meg az egyes tudáselemeket szükségszerűen szétszaggató, s ezzel az archiválást lehetetlenné tevő, majd a lehetetlenségből ismét csak az archiválás szükségszerűségét levonó mozzanatot. Foucault mindezt erőteljesen leeegyszerűsitve minden tudás mindenkori önkényességének és egy erre épülő archivációnak a gondolatát vonta le. Ez az egymással voltaképpen korántsem azonos két álláspont azonban – s ez jellemző az elmult évtizedek hektikus és amorf gondolati alakulásaira – a PC, azaz az elektronikus networképítés korszaka előtt jött létre, ezért az archiválás mai problematikájának ők már ellentmondásos ősei. Ezért az archiválás alapgondolata ma is őrzi a kiindulópontban rejtett relativista, sőt, a differencia feloldhatatlanságát képviselő gondolatot, miközben az elektronikus archiválás pusztán a maga technológiai lehetőségei miatt is menthetetlenül pozitiv és konstruktiv vállalkozás. A PC mindenképpen megszelíditette az eredeti ötletet, különösen Foucault esetében, akinek tudománytörténete nagyvonaluan teljesen kihagyja, illetve “leírja“ a tizenkilencedik század tudásintegráló tudományait, igy az eszmetörténetet vagy a kultúra hermeneutikus tudományait, azaz azokat az irányokat, amelyekhez a tudás archiválása az új körülmények között mindenképpen el fog jutni. Az archivum posztmodern gondolata tehát a PC előtti korszakban született meg, kezdettől magán viselte a paradoxon jellegét és a tudás integrálásának látványos lehetetlenségéből kivánta megkonstruálni a maga archiváció-fogalmát. Közbejött azonban a PC-ben szimbolizált informatikai forradalom, ami lehetővé tette a lehetetlent, azt a lehetetlent, amelyből már le is vonták a paradox és dekonstruktivista gyakorlat első meghatározó lépéseit. A PC önmagában nem csinált a dekonstrukcióból konstrukciót, de az archivum technikai lehetőségét egy bizonyos tetszőlegesség burkába öltöztette, minden tudás integrálható, de az integráció alapelvei a tetszőlegesség, sőt, a valamilyen mértékben az önkényesség jegyében is legitimálta. Az archivum a kontingencia enciklopedizmusa, a tizennyolcadik század nagy Enciklopédiája nem az volt. A tudás tudománya, sőt, új tudománya lehet tehát az archiválás. Ennek puszta elemzése azt a váratlan nehézséget rejti magában, hogy a tudásról a mai szükséges értelemben beszélni aligha lehetséges, hiszen az eddigi tudományok, beleértve a filozófiát is, gyakorlatilag alig foglalkoztak a tudással, mint tudással. Mindig egy tudással foglalkoztak, hallgatólagosan abban az értelemben, hogy az a tudás maga az igaz tudás (vagy éppen igazságtartalma van éppen kétségbevonva). A hagyomány őszinte arca mutatkozik meg ebben, a mindenkori helyes és igaz tudás egyszerűen kiszorította a tudás általában vett problémáit a teoretikus érdeklődés látóköréből. Az archiválás nagy projektuma maradéktalanul magán viseli mindazokat a konfliktusokat és ellentmondásokat, amelyek maga a mediatizáció és annak használata, maga a rendszer, illetve annak hozzáférhetősége között az eddigiekben már artikulálódtak. Nagyon is ki kell hangsulyoznunk, hogy most a belső, immanens ellentmondásokról van szó (azaz nem a számos lehetséges kivülről jövő kritikáról és ezért nem erőltet külső szempontokat e fontos dilemmák megítélésére). Az archiválás esetében is nyilvánvaló, hogy a technológia korlátlan hozzáférést tesz lehetővé, a piaci szempontok a korlátozott hozzáférés irányában hatnak. Érzékelhető, hogy a weben lévő (szép)irodalom egyszerre személyes és személytelen, elszakad a szerző hagyományos fogalmától, a tudásarchiváció számos uj lehetősége ellenére is a tudósok ragaszkodnak a hagyományos szerzői szerephez. Látható, hogy a tudásarchiváció minden addiginél átfogóbb emlékezetet hoz létre, ami azonban nyomtalanul elpusztulhat (ad absurdum víve a dolgot a háló megsokszorozza az írásos archiváció nagyságrendjeit). Az archivum minden tudás társadalmiasodásához vezet, a társadalmiasodást az egyének azonban csak egyéni módon realizálják, egyéni módon realizált társadalmiasodás. Az archivum minden tudás hatalomtól független társadalmiasodásához vezethet, miközben a tudás megszervezése nem létezhet értelemadás nélkül, ami a maga részéről társadalmi hatalmat előfeltételez (ha ezt egészen absztrakt módon akarjuk kifejezni). Az archiválás a filozófia meghaladásának tűnhet, de születésével egyben újra is termeli azt. VI. A globalizáció összefüggésében kirajzolódó információs- és tudástársadalom új tekintettel pillant a média, illetve a mediatizálódás jelenségvilágára is. Éppen tartalomszolgáltatásaival antikválja az eleve is félrértett Marshall McLuhant, aki sohasem egészen szó szerint értette azt, hogy a “média maga az üzenet”, ilyet leginkább csak narcista műsorvezetők gondolhattak (az más kérdés, hogy az eredeti mcluhan-i tézis szellemesen ragadja meg a globalizáció (s ennek összefüggésében az információs- és tudástársadalom) kutatásának új, nagy kihívását: a funkcionális és nem-funkcionális szférák egymásba nyúló egymásmellettélésének teoretikus problematikáját. A médiáról folytatott szenvedélyes viták mögött az a kimondott, néhol kimondatlannak megmaradó feltevés áll, hogy a média maga a hatalom, a negyedik vagy sokadik hatalmi ág és minden, aminek el kell dőlnie, a média viselkedése miatt dől el úgy, ahogy eldől. Ezt egyáltalán nem gondoljuk így, belátjuk azonban, hogy a sokakat hatalmába ejtő hamis látszat azért is jöhetett létre, mert magában a diszkusszióban három önmagában is hatalmas és komplex szempontrendszer keveredik össze. Az első a McLuhan-i kiindulópontból kibontakozó vita, amely méltán terjedt el a médiával foglalkozó irodalomban. A médium maga az üzenet-tétel nemcsak zseniálisan provokativ, de igazságtartalma is evidens volt. Amit sajnálatosnak tekinthetünk, az az, hogy maga a szeriőz kutatás sem törekedett média és üzenet most már komplexebb, McLuhan utáni lehetséges viszonyainak elemzésére. Egy éppen szellemileg kiüresedő társadalom, amelynek egyre fogynak a nem manipulált új üzenetei, különösen is szivesen ragad le McLuhan mondásának kultikussá tételénél - a “média maga az üzenet”. Jelentős mértékben változott meg a helyzet az utolsó évtizedek elektronikus mediatizációjában. Ez azonban nem az azóta is favorizált McLuhan-i úton történt. A mediatizáció mértéke, nagyságrendje, intenzitása nem szünteti meg ugyan a referenciát, a tárgyra való vonatkozást, de azzal egyenértékűként amellé emeli magát. A média nem szünteti meg a referenciát vagy az üzenetet, de emancipálódik melléjük. Ebben a mellérendelő viszonyban új szerkezetek rajzolódnak ki. A klasszikus kommunikációban az üzenet légiessé tette a médiumot, legyőzte és eltűntette, ezért is alakult ki olyan későn mind érzékünk, mind pedig tudásunk a mediatizáltságot illetően. Ezzel a naív állapottal szemben jogos volt McLuhan provokációja (a média az üzenet), teljesen szó szerinti értelemben azonban nem lehet venni, saját ajánlásunkat a sajátos mellérendelés viszonyának feltételezése jelenti. Az üzenetet nem falja fel a médium, az üzenet nem légiesíti el a médiumot, létezésük egyidejű és egymásmellé rendelt. A mellérendelés e felfogása az értelmezés mai állapotában természetesen nem tud még önálló választ adni a Nagy Titokra vonatkozó kérdése, amely szerint a média politikai hatalmat gyakorol-e a társadalom fölött vagy nem, mindenesetre maga a mellérendelés oldja az eredeti McLuhan-i meghatározásból sokak által (illegitimen) levont következtetést a média közvetlen politikai hatalmáról. A mellérendelés e felfogásából teoretikusan mindenképpen egy sajátos bizonytalansági reláció tétele következik, a médium üzenet is, meg nem is, jelenléte nem oldódik fel, de maga sem tünteti el magában az üzenetet. Ennek okait és összetevőit azonban nem szükséges az összes részletek összeüggésében megbeszélnünk, hiszen a magyar médiafejlődés összefoglalható egy tézisben. Ez pedig az az önmagát beteljesitő jóslat, ami a kilencvenes évek legelejétől meghatározta a politikát – ez az volt, hogy – McLuhan után szabadon - a média minden, a média nemcsak meghatározza a politikai küzdelmeket, de folytonosan teszi azt. Ez a vélekedés kivételesen hatásos önbeteljesitő jóslatnak bizonyult. Nemcsak nagyon sokan hiszik ezt ma már, de bizonyos jelek szerint néha még igaznak is bizonyul.

További információk: http://andkiss@hu.inter.net www.pointernet.pds.hu/kissendre







Hirdessen itt! A szükséges információkat elolvashatja, ha erre a szövegre kattint.


A fenti dokumentummal kapcsolatos felelősség meghatározása