Kiss Endre főoldal   Germanisztika






Tartalomjegyzék Die Intellektuellen Mittel-Europas zwischen Wien und Berlin Metaphysik oder Existenz Utolsó lap

A filozófiai anarchizmus történetéhez Németországban

Szerző: Kiss Endre, Budapest

Stirner spekulativ ős-anarchizmusa, ami egyben filozófiai, majd azon belül nem analitikus, csupán polémikusan értelmezhető anarchizmus volt, uj, rejtett és az addigi fogalmiság hálójában fel nem fogható hatalmakat emelt be az elemzés és az értelmezés tartományaiba. Ugy hisszük, sok más lehetséges kiindulás elismerésével is mindenekelőtt a hatalom számos önálló fogalomváltozata az, ami az anarchizmus igazi centrumát alkotja.




A filozófiai anarchizmus történetéhez Németországban

 

Kiss Endre, Budapest

 

Az anarchizmus érdemileg összeeurópai folyamat, mégsem megalapozatlan németországi történetét külön is felvázolni. A német anarchizmus első nagy korszakát filozófiai-kritikai, s ha e fogalom filozófiatörténeti oldalról nem lenne már konkrét iskolákhoz kötve, spekulativ, anarchizmusnak kellene neveznünk. Mélyen a német filozófiai fejlődés folyamatába ágyazva a hegeli filozófia feuerbach-i kritikájának logikája vezetett el e filozófiai-kritikai anarchizmus filozófiai kezdeményezőjének, Max Stirnernek életmüvéhez.[1] Az emberi lényeg, az emancipativ nembeliség nagy értékeinek pozitiv konkretizációja vezette Feuerbach-ot mind a vallás, mind pedig a hegeli filozófia birálatában, mely kritika magától értetődő evidenciaként foglalta magában a birált tárgyakban diagnosztikusan azonositott elidegenedés megszüntetését. Feuerbach nagyszabásu filozófiai irányának igy a vallás, a filozófia, a társadalmi intézmények elidegenedés-jelenségekként való leleplezése volt, mint amelyek egyként képtelenek voltak a pozitiv nembeli emberi lényeg érdemi artikulációjára. Feuerbach filozófiája ezért az összes társadalmi intézmény és politikai-szellemi irányzat közös alapokra visszavezethető kritikája volt.

A német anarchizmus középponti alakja, Max Stirner, az elidegenedés átfogó és metsző kritikáját immár mestere ellen is forditotta és Feuerbach filozófiai kritikájának pozitiv alapzatát, a kritika igazi viszonyitási alapját, az emberi lényeget is már metafizikának, azaz elidegenedés-terméknek nyilvánitotta. Ebből a lépésből nyerte Stirner a valódi anarchizmusa átfogó erejét. Az emberi lényeg kritikája az összes társadalmi intézmény, kiemelkedő mértékben természetesen az állam kritikájává lett. Ennek ellenére az állam kritikája is e filozófiai álláspont talaján meg végbe, az „egyén”-nek, az „egyetlen”-nek, mint egyetlen valóságos létezőnek a perspektivájából. Ezen a ponton érhetjük tetten a stirneri anarchizmus igazi tipológiai sajátosságait. Az igazi sajátosság nem más, mint az uj filozófiai perspektiva, viszonylag függetlenül a politikai, de még a társadalmi vonatkozásoktól is. Ezzel együtt természetesen az anarchizmus egy további általános és a továbbiakban többféle nehézséget is okozó alapsajátossága is nyilvánvalóvá válik. Az anarchizmus ugyanis egyrészt könnyen értelmezhető és általános, ha tetszik, egyszerre „népszerü” és „holisztikus” világszemlélet. Másrészt az anarchizmus egyuttal rendkivül „absztrakt” és nagy teoretikus általánositásokkal dolgozó világszemlélet is. A két vonás egysége igen komplex elméleti állásponttá teszi az anarchizmust, s ez már Stirner diskurzusában is teljes egyértelmüségében megjelenik. Az egyik oldalról ugyanis az anarchizmus nem lehetne „naív” pozíció, hiszen olyan nagy elméletigénnyel fogadható csak el. A másik oldalról szemlélve azonban az arachizmus lényege a közvetlen szemlélet alapján is belátható, mint azt a későbbi történelem számos anarchista társadalmi-, sőt tömegmozgalma jól szemlélteti. Az anarchista álláspont mindig negativ, kriticista, polemikus, a mindenkori konkrét realizációk egyikében sem teljesen önmagára alapozott, értelmezésébe mindenkor be kell vonni azokat az objektiv mozzanatokat (teoretikus mozzanatokat is), amelyekre egy-egy szóbanforgó anarchista kritika vonatkozik. Ezért voltaképpen már Stirner sem (lenne) értelmezhető Feuerbach, sőt Hegel teljes filozófiai korpuszának reflexiója nélkül. A komplexitás és a polémikus karakter tehát igen bonyolult konstrukciókat hoz létre, amelyek, mint elméleti háttér, kiáltó ellentétben állnak az artikulált anarchista poziciók vonzó egyértelmüségével és könnyü követhetőségével („főzd a burzsujt a babban”, a hires József Attila-sor szerint). Mindez már előre meg is határozza, hogy a kivételesen komplex álláspont és a kivételesen leegyszerüsithető végeredmények kettőssége számos olyan, politikai, szociológiai vagy lélektani tipust vonz az anarchizmus köré, akiknek nembeli elkötelezettsége minden, csak nem egyértelm. Bakunyin megdöbbenése az akkoriban európai feltünést keltő terrorista-anarchista Nyecsajev ördögi karaktere miatt talán a legklasszikusabb példa erre. Az anarchista az intézmények kritikájára szólit fel, a láthatatlan hatalmat leplezi le. Eközben fellép az ellen, ami a többség szemében „szent”, megrenditi a „szellemi” objektivációk alapjait és erősiti az egoizmus elemi formáit. Magától értetődik, hogy egy ilyen kritika energiáinak felszabaditása hatalmas erkölcsi erőt és idealizmust előfeltételez, s ugyanolyan természetes, hogy ez nem minden esetben történhet meg. Stirner nagy mestere a láthatatlan elnyomások és repressziók felkutatásának. Nagy heurisztikus értéke van olyan elemzéseinek, amelyek nemcsak az intézmények vagy az objektivált eszmék, de a tárgyiasság hatalma alól egyáltalán való felszabadulást is célul tüzik ki. Az anarchizmus későbbi kettéválásának szociológiai alapjait előlegezi Stirner világos belátása saját anarchizmusának aktuális szociológiai lekötetlenségéről. Az uj szociológiai álláspont megjelenése („Ich hab’ mein Sach’ auf Nichts gestellt”) természetesen egyben uj tudásszociológiai alaphelyzet is.[2]   

 

A német anarchizmus nem folytatta közvetlenül a századfordulóra az európai anarchizmus egyetemes ősévé emelkedő Stirnert. 1848 utáni egyik ága a szocialista-szociáldemokrata munkásmozgalmon belüli egyre ujabb anarchizmus-változatok kialakulása volt (amelybe olyan nem-német teoretikusok is szerepet játszottak mint Bakunyin vagy Kropotkin). A szocialista munkásmozgalom fejlődésének csóvájában artikulódó anarchizmusok közös tulajdonsága, hogy az anarchista alapgondolat nagy változatosságban fonódik össze konkrét politikai és társadalmi célkitüzésekkel, miközben az anarchista magatartás részben a munkásmozgalom politikai hierarchiáinak kvázi-etatista, mindenképpen a hatalmi elvre épülő jellegét, részben pedig a jelennel szembeállitott uj szocialista vizió etatista karakterét támadja. Az 1848 utáni német anarchizmus másik átfogó iránya az erős individualizációs folyamatok szabadságigényének és az állam ujabb és ujabb formáinak feszültségében artikulálódott s igy alapvetően libertárius-antietatista jelleget öltött. A már nem stirneri értelemben vett, azaz már nem spekulativ individuálanarchizmus filozófiai őstipusa Nietzsche, az irányzat különleges jelentőségét az adja, hogy a modern társadalom és állam érdemileg máig érvényes analizisét már a szocializmus problémakörével is szembesitve klasszikus változatát hozták létre a politikai filozófiának. A német anarchizmus ezen ágának az individualizáció kérdésével való mély összefonódása magyarázza az irány lehanyatlását az individualizáció egész történeti korszakának letünésekor. Nem véletlen, a német (németnyelvü) anarchizmus két világháboru közötti változatai közül azt a Hermann Broch révén középpontba állitott jelenséget tekintjük a legfontosabbnak, ahol a polgári osztálytársadalom széttörésének (Hannah Arendt) un. negativ univerzalizmusa jelenti az anarchista attitüd lényegét.

 

Stirner spekulativ ős-anarchizmusa, ami egyben filozófiai, majd azon belül nem analitikus, csupán polémikusan értelmezhető anarchizmus volt, uj, rejtett és az addigi fogalmiság hálójában fel nem fogható hatalmakat emelt be az elemzés és az értelmezés tartományaiba. Ugy hisszük, sok más lehetséges kiindulás elismerésével is mindenekelőtt a hatalom számos önálló fogalomváltozata az, ami az anarchizmus igazi centrumát alkotja. Ez az a központ, amibe a felszabaduló egyén is bele kénytelen ütközni, akár mint autonóm és öntörvényü individuum, akár mint a demokratikus társadalom tagja. Különös komplexitással jelenik meg a hatalomnak ez a problémája a szocialista-szociáldemokrata munkásmozgalomban Európa-szerte. E komplexitás fő oka, hogy ebben a szövegösszefüggésben a hatalom problémája nyomban és legalább két összefüggésben jelentkezik. Egyrészt megjelenik mint a szabadság és a hatalom viszonya magán a mozgalmon belül, mely - s ezt ne felejtsük el - a szabadság mozgalmának definiálja magát. Másrészt a hatvanas évektől fokozódó intenzitással jelenik meg a mozgalom végső céljainak, megvalósulásának, e megvalósulás összes lényeges körülményének összefüggésében, a felszabaditó mozgalom és az esetleges hatalomátvétel, a hatalom kritikája és a saját lehetséges saját hatalom feszültségében, de nem utolsósorban a gazdaságfilozófia és a politikai filozófia konfliktusában.

 

A tizenkilencedik század második és a huszadik század első felének anarchizmusa ezen a két szálon futott tovább. Egyrészt meghatározó folyamat lett az individuálanarchizmus, alapozva a kor nagy individualizációs folyamataira és egyben kényszereire, mely szükségszerüen reagált nemcsak az állam és a hatalom örök, állandüó alapkérdéseire, de a kor uj etatizmusának uj kihivásaira is (amely uj etatizmus legélesebb és leggyorsabban reagáló kritikusai éppen az anarchisták voltak). Másrészt folytonosan fejlődött a szocialista munkásmozgalmon belül és annak környezetében a politikai anarchizmus számos változata, amelyek konkrét alternativ ideológiaként léptek fel, s mivel a szocialista munkásmozgalom önmagát már eleve alternativaként értelmezte, a környezetében folytonosan létező anarchikus irányok már az alternativa alternativáját jelenthették. A német anarchizmusnak ez a két szálon futó fejlődése mélyebb szempontból természetesnek mondható, hiszen szemben hosszu korszakok polarizáló, sőt, kizáró  történelem- és társadalomszemléletével, a modern individualitásra alapozott, reprezentativan demokratikus, illetve a két antagonisztikus osztály herakleitoszi harcára alapozott társadalommodell nem egymástól függetlenül, de sajátosan egymásba épülve létezett, s e két meghatározó anarchizmus-tipus sem más, mint ezen kettősség kifejeződése. Az anarchizmus két fő vonala az európai fejlődés egymásbanélő két modelljének leképeződése. A Francia Forradalommal kialakitott univerzálisan demokratikus állam (Kojeve kifejezését igénybe véve) akkor is meghatározta a a politikai modellalkotást a tizenkilencedik században, ha a klasszikusan liberális-demokrata politikai berendezkedés időben csak lassan és sok apró fázison keresztül valósult csak meg. Ezzel a modellel szemben jelent meg a Marx megfogalmazta uj politika- és állam-modell, a modern európai társadalmaknak antagonisztikus osztályokként való szemlélése és mindennek az államra vonatkoztatható vetületei. Nos, az anarchizmus sajátos helyet foglal el ebben a tizenkilencedik század második felére már egyetemesen jellemzővé váló kettős modellben. Egyrészt egyszerre és egyaránt válik kritikusává mindkét modellnek; a demokratikus állam feloldhatatlan hatalmi reziduumai elementáris kritikáját váltják ki, miközben, mint erre még többször is rá kell térnünk,  erőteljesen kritizálja a szocialista mozgalomnak mind belső, hatalmi strukturáit, mind pedig annak a jelen és jövő államára vonatkozó koncepcióit.

 

Friedrich Nietzsche alapvetően az individuális anarchizmust megalapozó multiperspektivisztikus filozófiájában van egy korai anarchizmus-definició, amely nem annyira a későbbi filozófiai anarchizmus elemeit alapozza meg, de a jelenről, mint „anarchiá”-ról beszél. Hangsulyozzuk, hogy ez Nietzschénél nemcsak átmeneti pozíció, de átmeneti perspektiva is. Ennek ellenére két szempontból is kiegészitése gondolatmenetünknek. Egyfelől tudatunkba emeli az „anarchia” fogalomkörének e két egymástól erőteljesen eltérő változatát, az anarchia, mint kiut és meghaladás, illetve az anarchia, mint egy társadalmi-történeti egész leirásának, értelmezésének kettősségét. Másfelől nyomatékositja, hogy az anarchikus pozíció lehet kiut egy (a másik, a leiró, de értelemszerüen negativ értelemben vett) „anarchia” állapotából is. 

 

A filozófiai anarchizmus nietzschei változatának alapeleme nem kapcsolódik közvetlenül a hatalom problémájához, miközben természetesen tartalmi meghatározottságainak sokrétüségével és komplexitásával már jóval tul meg Stirner filozófiai-spekulativ kiindulópontján. E kiindulás jelentősége ezért talán még figyelemreméltóbb is. Elsősorban a demokratikus, a politikai pluralitást megvalósitó társadalomban jelenik meg az anarchia a demokratikus hatalomra való közvetlen utalás nélkül. Erre abban az esetben kerül sor, amikor az autonóm individuum a rendszer egészét kétségbevonó logikával már nem tud választani immár a pluralizmus felkinálta lehetősségek közül. Ez ugyan még nem közvetlenül anarchista attitüd, de mivel a politikai alternativákat közvetetten utasitja el, közvetett elutasitása az állam és a hatalom lehetséges konkrét formáinak.A Vidám tudomány „Mi hontalanok” cimü hosszabb aforizmája egyike e közvetett anarchizmus artikulációinak:„Mi nem ‘konzerválunk’ semmit, egy multba sem szeretnénk visszamenni, egyáltalán nem vagyunk ‘liberálisok’, nem dolgozunk a ‘haladás’-ért, még arra sincs szükségünk, hogy betömjük fülünket a piac jövőt daloló sziréneinek dala hallatán, az ‘egyenlő jogok’, ‘szabad társadalom’, ‘nincsenek többé urak, de szolgák sem’, nem vonz bennünket...’A részvét vallása’, amire rá szeretnének beszélni minket - oh, mily elégségesen ismerjük azokat az apró hisztérikus urakat és hölgyeket, akik napjainkban éppen ezt a vallást szorgalmazzák fátyolként és ékességként! Nem vagyunk humanitárius beállitottságuak; sohasem engednénk meg önmagunknak, hogy az ‘emberiség’ iránt érzett ‘szeretetünk’-ről beszéljünk - ehhez a magunkfajta nem eléggé szinész! Vagy nem eléggé saint-simoniánus, nem eléggé francia...másrészt azonban ‘németek’ sem vagyunk eléggé, abban az értelemben, ahogy manapság a ‘német’ szót mindenki a szájára veszi, hogy a nacionalizmus és a fajgyülölet nyelvét beszéljük, hogy örömünket lelhessük a fába karcolt nemzeti szivekben és vérmérgezésben, amelynek kedvéért most Európában az egyik nép vesztegzárakkal határolja és zárja el magát a másiktól...Mi, hontalanok, fajtánk és leszármazásunk szerint nagyonis sokfélék és tulságosan is keverékek vagyunk mint ‘modern emberek’, s következésképpen kevés kisértést érzünk arra, hogy részt vegyünk abban hazug faji öntömjénezésben és kicsapongásban, ami ama Németországban a német érzület megnyilvánulásaként tekintetünk elé tárul...Mi, egy szóval...jó európaiak vagyunk...”[3]. Ez a szöveg tartalmazza Nietzsche „politikai” álláspontjának legteljesebb és egyben legautentikusabb leirását, amelynek hitelét és igazságtartalmát az életmü minden egyes lényeges megnyilvánulása ugy igazolja „pozitivan”, hogy ezzel ellentétes „negativen” értelmezhető kijelentésekkel nem találkozunk.

 

„Európa demokratizálása feltartóztathatatlan”, szögezi le politikai filozófiájának sarokpontjaként  Friedrich Nietzsche[4], miközben az elfogulatlan és a Nietzsche-recepció kérdéseiben valamennyire is tájékozott olvasó ismét elgondolkodhat a két nagyhatásu politikai félreértelmezés, a nemzeti-szocialista és a sztálinista Nietzsche-interpretáció filológiai és tárgyi érvényességének félelmetes szinvonaltalanságán. Csábitó kihivás lenne ezek után akár egy szélesebb, azaz a politikai filozófia rekonstrukciójánál átfogóbb keretben az „Az Isten halott” kijelentést összekapcsolni az „Európa demokratizálása feltartóztathatatlan” kijelentéssel, s e kettőből önálló és autonóm történetfilozófiai és kulturkritikai összefüggést teremteni. A nietzschei politikai filozófia rekonstrukciójának feladatán dolgozva azonban egy ilyen lehetséges konstrukciónak meg kell maradnia az ötlet szintjén.

 

Dolgozatunk témája szempontjából mindebből az a legfontosabb, hogy a nietzschei individuálanarchizmus egész gondolatköre a demokratikus fejlődés világos viziójának horizontja előtt jött létre.

 

A „feltartóztathatatlan” demokrácia nem az „Isten halott” uj „condition humaine”-jének, világállapotának apokaliptikus meghosszabbitása. Épp ellenkezőleg! Ahogy az „Isten halott”, ugy a „feltartóztathatatlan demokrácia” is Nietzsche számára mindenekelőtt nagy történelmi lehetőség. A nietzschei individuálanarchizmus elsőszámu motivációja az, hogy az állam és más viszonyok éppen az emberiségnek ezt a nagy, egyszeri világtörténelmi lehetőségét hiusitják meg.

 

Friedrich Nietzsche politika-filozófiájának mély összeszövődöttsége a demokratikus politikai berendezkedéssel megmutatkozik szocializmus-kritikájában is. Ez a kritika éppen a nietzschei gondolkodás univerzalitása miatt kapcsolatot tud teremteni az individuálanarchizmus és a szocialista munkásmozgalmon belül kibontakozó anarchizmusok között. Nietzsche ugyanis, az anarchistákhoz hasonlóan, a szocializmusban is a jövőbeli hatalmi problematikát érzékeli. Világos demokrácia-elméleti tudatosság áll a szocializmus olyan értelmezése mögött, hogy az „nem a jog..., de a hatalom problémája”[5] Ez az érdeklődési irány vezet a maga analitikus koherenciájának nyomvonalán oda, hogy nem egy esetben az állam (a „hatalom”) nem a szocializmus, de éppen forditva és a várakozásokkal szemben, a szocializmus az állam (a „hatalom”) problémájának összefüggésében válik relevánssá.

 

Az anarchizmus, s ebben német változatai sem voltak kivételek, mindvégig rendelkezett látens egzisztenciális háttérrel. Képviselői az anarchista álláspontot nem pusztán optimális politikai vagy más szempontból optimális racionalista álláspontként foglalták el, de saját létértelmezésük alapjává, önmegvalósitásuk formájává is tették azt. Minden politika és különösen minden politikai elmélet ugyanigy lehet egzisztenciális, kiinduló premisszáikban feltétlenül azok is. Mind a politikai gyakorlat, mind az ideológiák sokat elemzett pragmatizmusa hamar magába szivja az egzisztenciális mozzanatokat, nem egyszer az egyenesen egzisztenciális indíttatást. Az anarchista alternatíva nem egyszerűen a leghelyesebb modell képviselőinek szemében, de az egzisztenciálisan kizárólagosan képviselhető leghelyesebb modell is. Innen kifogyhatatlan vitalitása, még akkor is, ha az anarchista alapindíttatás nem minden esetben irányul politikai cselekvésre. Az egzisztenciális dimenzió szerkezeti sajátosságai megadják a maguk válaszait arra a korábban már más megközelítésekből feltett kérdésekre is, miért egyesíti az anarchizmus a legnemesebb, legidealistább szellemiségű szereplőket a szó minden értelmében legkétesebb lelki alkatú szereplőkkel. Az anarchizmus már Stirnerrél teljes élességében megjelenő alapkérdéseit ez az egzisztenciális dimenzió konkretizálja. A „szent” dolgok és fogalmak kritikája, a „szellem” elleni lázadás, a „tekintély” lerombolása saját, szerénynek ítélt egoizmusunk radikális felbátorítása mellett, azaz a hétköznapi értelemben is érthető önzésünk feltáplálásával mind olyan üzenetek, amelyek meghirdetésénél és feldolgozásánál saját lelki és morális habitusunk adja meg a végső irányultságot. Nem kétséges, hogy a modern történelem egyik legnagyobb és legfeldolgozatlanabb dilemmájához érkeztünk, a radikális változtatás pszichológiájának kétarcúságához és annak a társadalomra vonatkoztatott kiszámíthatatlan kockázataihoz.

 

A politikai anarchizmus egzisztenciális dimenzióinak kialakítása egyben visszatérés is az anarchizmus születéséhez. Ott Max Stirner kritikai filozófiáját elemezve láthattuk, miként született a politikai anarchizmus egy polémikus filozófiai logikából, amelynek még egzisztenciális dimenziója is inkább a provokatív-polemikus attitűd egyik perspektívája volt. E ponton, a politikai anarchizmus kialakulásának csúcspontján, már a politikai anarchizmustól térhetünk vissza az egzisztenciális alapokhoz.

 

Nietzsche annyiban is követi a stirner-i alapokat (és előlegezi meg az anarchizmus nem egy jövőbeli formáját), hogy egyre újabb és újabb represszív struktúrákat fedez fel. A felszabadulást folyamatként értelmezve a repressziók, az intézmények újratermelődését is folyamatnak látja. Mindezeket a folyamatokat még kiegészíti azzal, hogy az új tekintélyeket, intézményeket, repressziókat permanensen szisztematizálja és egy Stirnerre emlékeztető virtuozitással fogalmazza ujra meg ujra a felszabadulás utjainak frontvonalait. Nietzsche mindezeken tul még azzal is hozzájárul az anarchista perspektivizmus gazdagodásához, hogy a felszabadulás és a represszió nagy harcában a jövőt is figyeli, ily módon a jövő uj szabadsághiányainak veszélyeit előre jelezve. Ez az a pont, ahol a filozófiai anarchizmus a felvilágosodással is érintkezik, anélkül természetesen, hogy a felvilágosodás stratégiáinak bármelyikét is magáévá tenné.

 

Nietzsche filozófiai anarchizmusának egyik középponti eleme elcsodálkozatóan korai és teljes etatizmus-kritikája. Az állam egyrészt nem az az intézmény, amelyben - filozófiai általánosítással szólva - az Isten halála utáni, a „posztmetafizikus” társadalom problémái az egyidejűség igényével megoldhatók lennének. Nietzsche világosan meghatározza a hatalomnak és az államnak a nem-totalitáriánus körülmények között is végbemenő elementáris erejű összefonódását, s ezzel utat tör a hatalomnak ahhoz a klasszikusan anarchista definíciójához, amely a hatalom dimenzióját nem teszi függővé az államformától (bár természetesen tesz különbséget diktatúra és demokrácia között). Ez a hatalomnak az a fogalma, ami sajátosan anarchista, a demokratikus végrehajtó hatalom elemzését is magába foglalja.

 

Mindez nem marad meg a formális megjegyzések szintjén. Nietzsche egy a szociológia tudományának megszületése előtti korban, világosan leírja az állami külön érdek funkcionális kiindulási jelenségeit, amelyeket azután a bürokrácia különböző arculataival hoz kapcsolatba. Ezt a filozófiailag anarchista elemzést tematikusan is gazdagítja, hogy ez az állam a társadalmi szereplők spontán aktivitása folytán is erősödhet, világossá váló, elidegenülő külön érdekei a társadalmi szereplők egy csoportjában korábbi civilizációs állapotokra emlékezető archaikus szükségleteket hívnak életre és az államot, mint nyíltan elidegenült hatalmat „kultikus” elismerésükben is részesithetik. E felismerések egyik összefoglalása „Ott kezdődik az ember, ahol az államnak vége van”, a kor filozófiai individuál-anarchizmusának mottója lehetne. Ezek a meggondolások nyitják ki ismét a filozófiai anarchizmus utópikus dimenzióit, az anarchikus eszmény a hatalomnélküliség, a spontaneitás, az önszerveződés világa alapvetően. Érdekesen épül bele a filozófiai anarchizmus koncepcióiba a kor (a fiatal Nietzschénél is erőteljesen jelen lévő) nagy filozófiai kérdésfeltevése, a lét értelmének, az optimista vagy pesszimista életfelfogásnak a kérdése is. A filozófiai anarchista mindenekelőtt pesszimista, hiszen a társadalom alapértékeinek tagadását minimális kiinduló feltételnek tekinti a társadalmi lét feltételeinek javításához. Mivel azonban ez így van, léte és attitűdje egyben optimista, sőt, forradalmian optimista is.

 

Mint praxis, a filozófiai anarchizmus teljességgel túljár a felvilágosodáson, maga azonban nemcsak egyszerűen a helyes tudat megtestesülésének tartja magát, de egyenesen szinguláris és avantgardista helyes tudatnak, ha tetszik, az egyedül igazán helyes „helyes” tudatnak, amelyhez képest a társadalmilag elismert többi helyes tudat nyílt kompromisszum, amit legfeljebb társadalmi szempontok legitimálhatnak. Annyiban is közelit a felvilágosodáshoz, hogy tételezései akkor is leleplezőek, ha éppen nem kritikai szándékkal lép fel. Stirner megssemmisitő iróniája Paul Feyerabend tudományfilozófiájáig él tovább.[6]

 

A filozófiai anarchizmus lényegét és alapját tekintve feltétlenül emancipatív, ezen emancipatív célokat azonban a tett közvetlenségével, legalábbis a tett propagandájának közvetlenségével valósítja meg. Emancipatív alapjai akkor is távol tartják a kor másik nagy áramlatától, a nihilizmustól, ha a hagyományos értékek oldaláról szakadatlanul nihilistának nevezték is. A más értékekben és a többi megoldásban vetett hit hiánya persze kölcsönöz bizonyos nihilista jelleget az anarchizmusnak, de ez, az anarchizmus, mint láttuk, nem egy lehetséges kiinduló pontja felől nézve, már nem állja meg a helyét. Balszerencse és egyben az anarchizmus társadalmi lejáratásának csalhatatlan módszere, ha egy ismert anarchista valóban nihilistaként lepleződik le (amint erre a Nyecsajev-eset szolgáltatta a klasszikus példát). 

A nihilizmus nietzschei- paradigmájának összefoglalása, leegyszerüsített formában, igy hangzik: Isten halálával leértékelődtek az addigi legmagasabb értékek. A „miért?” kérdésre adott válaszok nem átfogóak már, vagy egyszerűen nincs is már rájuk válasz. Ha azonban „semmi sem igaz, minden meg van engedve”, a morál megalapozása meginog. Világos, hogy ez az (ismételjük, erősen leeegyszerűsített) nihilizmus-értelmezés az anarchiára egyáltalán nem igaz. Ebben az értelemben az anarchista egyáltalán nem nihilista, hiszen ő rendelkezik originális alapértékkel és alaporientációval.  

 

A szocialista munkásmozgalom első nagy nyílt vitája az anarchizmussal Marx és Bakunyin híres vitájája a hatvanas évek második felében, ami lényegében az I. Internacionálé végét is jelenti. Dolgozatunk szempontjából elsődleges fontosságú, hogy részben magát a mindvégig megnyilvánuló, folytonosnak tekinthető alternativitásra utaljunk akár marxizmus és anarchizmus kettősségében is, részben figyelmeztessünk a közvetett hatások nagy, eddig még alig feltárt dimenzióira is. Közvetett hatáson elsősorban nem az egyes doktrínák közötti kölcsönviszonyokat értjük, de azt, hogy a szocialista munkásmozgalom gyakorlati politizálásában milyen mértékben támaszkodott az anarchista elemzés vagy attitűd elemeire, de talán még ennél is nagyobb mértékben azt, hogy milyen nagyságrendben kellett „tekintettel” lennie a szocialista munkásmozgalomnak az anarchizmus olyan igazságaira, amelyek széleskörű elismertségre tehettek szert. Így feltevésünk az is, hogy az átmenet és a jövő államának, illetve államformájának szándékos lebegtetése ilyen engedmény az anarchizmus elismert igazságai számára.[7]   

A szocialista-szociáldemokrata munkásmozgalom anarchizmus-problémájának késői szakasza már nem Marx és Bakunyin, de a II. Internacionálé szellemiségének hatása alatt fogalmazódott meg. Az anarchista gondolatkincs artikulálásának ez a nagyhatásu intézmény két szempontul is szolgálhatott melegágyául. Egyrészt a II. Internacionálé átfogó ideológiája, az ő értelmezésükben vett „történelmi materializmus” végső soron determinista történetszemlélet volt, ami érthető módon nem volt igazán nyitott a dimenzióátalakitó átértékelések számára. Erősitette az anarchista tipusu politikai gondolkodás kritikai megjelenését azonban a német és a nemzetközi szervezetek erőteljes etatizálódása és oligarchizálódása is. Ilyen feltételek között történt meg az európai munkásmozgalom egészében az anarchista indittatásoknak nem annyira magukba a munkáspártokba, mint inkább a szakszervezetekbe való beáramlása, az u.n. anarchoszindikalizmus jelenségének kialakulása, amit a német diszkusszióban az u.n. általános sztrájk fölötti vita testesitett meg. 

 

Az anarchista gondolat azonban áttételesen jóval alaposabban határozta meg a szocialista munkásmozgalom egészét, mintsem az az eddigi kutatás és dokumentumok alapján feltételezhető lenne. Ennek ismeretét elsősorban az eddigi kutatásnak az eddigi legfontosabb politikai alternatívákra való beállítódása okozta, s ezekhez az anarchizmus-problematika nem tartozott hozzá. Jellemző epizód például, hogy Karl Kautsky Az erfurti program kritikájában a következő meghatározást adja: „A szociáldemokrácia azt akarja, hogy a dolgozó osztályok hódítsák meg a politikai hatalmat, hogy ennek segítségével nagy, lényegében teljesen önálló gazdasági szövetkezetté változtassák az államot.”[8] A megfogalmazás szinte összes részlete „tekintettel van” az anarchista kritikára. Kautsky nem az államhatalom, de a politikai hatalom megragadásáról beszél (s hogy lesz-e itt egyáltalán állam, erről e megfogalmazásban hallgat). A sikeres (politikai) hatalom-megragadás után ez a szóban forgó „hatalom” nem lát más célt maga előtt, mint egy ugyancsak „anarchista” cél megvalósítást, az állam „gazdasági szövetkezetté” való alakítását.

 

Jellemző a munkásmozgalmi teoretikus diszkusszióra, hogy az általános sztrájkban megtestesülő anarchista gondolatot valamilyen mértékig érzékelik, magát az anarchista jelenséget azonban egyáltalán nem méltatják önmagában figyelemre. Mint oly sok más esetben egyrészt Marx feltételezett tanaitól, másrészt a pártvezetőség véleményétől való eltéréseiben néznek szembe ezzel. Az általános sztrájk anarchista eredetű gondolatának komolyan vétele a német politikai eszmetörténetben elsősorban Rosa Luxemburg sajátossága volt, aki már az 1905-ös orosz forradalmat is mindenekelőtt az általános sztrájk eredményének tekintette. A korban még nyilvánvaló kapcsolat mind a későbbi munkásmozgalomban, mind pedig a későbbi teoretikus és történelmi irodalomban mint a tudat, a forradalmi vagy a tudásszociológiailag helyes proletár öntevékenység tudati összetevője jelent meg. Mindez a filozófiai elemzés szempontjából nem kifogásolható, elfedi azonban a gondolat alternatív, anarchista eredetének tényét.[9]

 

Gyökeresen megváltozik a helyzet az Első Világháborút követő 1918-as korforduló után, amikor az anarchizmus elveszíti többször említett antropológiai és történetfilozófiai okokból individuális kiindulópontját. A szocialista munkásmozgalmon belüli anarchizmus önálló alternatív irányzattá válik, amelyik néhány korban és helyzetben képes még emancipatív tartalmakat megjeleníteni. Az individuálanarchizmus eredeti klasszikus formái az individualizációt (és a további individualizáció lehetőségét) erőteljesen aláásó történelmi változás következtében eredeti formájukban lehetetlenné válnak. Az individuálanarchizmus e folyamatban végbemenő fogalomváltozására szemünkben Hermann Broch Alvajárók-trilógiájának második kötete, az Esch vagy az anarchia nyujtja a legrelevánsabb példát.

 

August Esch-sel Broch megalkotta azt az irodalmi alakot, aki talán a legteljesebben mutatja fel mindazt, amit Broch saját szóhasználata alapján anarchiának, e sorok szerzője negativ univerzalizmusnak vagy mások, a szétesés-logika alapján a magányba való visszavetettségnek neveztek. Esch természetesen nem felel meg a politikai eszmetörténet összes anarchia-fogalmának. Broch új anarchia-fogalmának egyik legfontosabb összetevője a szabadság és a rend egyidejűségének egzisztenciális igénye (az emancipáció e közvetlen anarchista artikulációja érdekes kapcsolatokat teremt Broch értelmezése és Wilhelm Reich és általában a freudomarxizmus irányzatai között, ezen a ponton ismét erőteljes analógia jelenik meg a szocialista mozgalmon belüli és az individuális anarchizmus területei között.

 

Esch alakpoétikájának esszenciája, ami természetesen egy sor további döntő üzenetet is hordoz, a szociáldemokrata funkcionáriussal, Martin Geyringgel való közös jeleneteinek remekmívű sora. Először meglátogat egy olyan munkásgyűlést, amelyen Geyring akarja megnyugtatni a felizgatott tömeget. A jelenlévő munkások Geyringet ezért a „kapitalisták zsoldosá”-nak majd „császári szocialistá”-nak gúnyolják. Mint e helyzet Brecht Tigris Brown-jára emlékeztető fináléja jelenik meg a rendőrség és letartóztatja - Martin Geyringet. Esch-nek ekkor a következő dolgokkal kellett egyszerre számot vetnie ahhoz, hogy a rendet teremthessen a dolgok között: 1) „Martin értékesebb volt, mint az összes többi ember”, 2) Martin, a szocialista mégsem volt önmagával azonos, hiszen nem akarta felszabadítani a munkásokat, meg akarta nyugtatni őket; 3) a munkások, akik felszabadítására tette fel Martin életét,.kicsúfolták őt; 4) a rendőrség jött és őt tartóztatta le.

 

Amig az intézményes szociáldemokrácia tevékenységét az elnyomottak felszabadítása teszi ki és eközben láthatóan nem szabadít fel senkit, a modern anarchista egy pillanatig sem tud megszabadulni a világ szabadsághiányos állapotának traumájától. Hermann Broch-nak ebben a tükörellentett, zseniális szimmetriában (az intézményes felszabadítás nem szabadít fel - a magányos anarchista szenved a szabadság és a rend hiánya miatt) sikerül feketén-fehéren felmutatni az új anarchikus attitűd fejleményeinek drámai és végérvényes következményét. A felszabadítás intézményessé vált, s ezután nem képes közvetlen célt kínálni a negatív univerzalizmus szabadsághiánytól szenvedő egyénének, de már kommunikálni sem képes azokkal, akiket fel kellene szabadítania (Broch kiválóan mutatja meg, hogy az egész regénytrilógia világképét áthatóan jellemző „derengési állapot”, „tudatáram” vagy belső monológ a szociáldemokrata funkcionárius és az anarchista kereső dialógusát is lehetetlenné teszik). Maga a felszabadulás (a szabadság és rend egysége) az egyik specifikus társadalmi tevékenység saját „területévé” vált. Nem tud felszabadítani sem az intézményes forradalmár, sem az anarchista, de a szabadság és rend közös víziójához tapadó anarchista egzisztenciális kínjai a régiek maradtak. 

 

Az anarchizmusnak ez az új fogalomváltozata igen élesen világit rá az anarchizmus és az emancipáció kezdetektől paradox viszonyára is. Az anarchizmus minden lényeges változata, ha közvetett, polémikus formában vagy nem egy esetben provokatív formában is, de az emancipáció valóságát vagy eredményeit hiányolja és próbálja megvalósítani a maga koncepciója szerint. Az anarchizmus egyik fő tendenciája a „szabadság” vagy a „szabadság és rend együttesé”-nek a társadalmon, a „hatalmon”, az államon kívül vagy nem ritkán az állam ellen történő megvalósítása. Mivel azonban minden emancipációs törekvés előfeltételezi a társadalmi lét kereteit, a reálisan  anarchizmus elvileg mindig abba a veszélybe kerülhet, hogy az itt létrejövő paradoxon eltéríti eredeti célkitűzéseitől.

 

 

 

 

 



[1]Gustav  Landauer Edgar Bauert emliti, Fichte és Börne társaságában, e filozófiai anarchizmus első képviselőjeként.     Mint (az általa nem emlitett) Feuerbach-vonal másik képviselője, Bauer valóban eljut a „spekulativ” anarchizmus néhány fontos elemének megfogalmazásához, jelentősége mégsem mérhető Stirner kezdeményének nagyságrendjéhez (akihez egyébként, mint Landauer ezt hozzá is teszi, Bauer hamarosan „meg is tér”). Ld. Gustav Landauer, Az „anarchia” szó történetéhez. in: Anarchizmus. Szerk. Bozóki András és Sükösd Miklós. Budapest, 1991.240.   

[2] Az anarchista gondolkodó és politikai szereplő ujtipusu és csak közvetett vonásokban megragadható tudásszociológiai helyzetet hoz létre önmagának.  A társadalmi fogalmiság teljes tagadásával kívűl helyezi  önmagát is a társadalmiságon, igy a tudásszociológiai kategorizálhatóságon is. Társadalmi léthezkötöttsége eltünik, miközben, mint erről szólunk, a stirneri „spekulativ” anarchizmus egyenesen az individuumra, mint az egyetlen „igazi” létezőre alapozza saját létét.

[3] Friedrich Nietzsche, Die fröhliche Wissenschaft, § 377. in: Kritische Studienausgabe.  Berlin-New York, 1980. Band 3. 629-631.

(2) Friedrich Nietzsche, Menschliches-Allzumenschliches II. Der Wanderer und sein Schatten, § 275. in: Kritische Studienausgabe. Berlin-New York,  Band 2, 671.

[4] (2) Friedrich Nietzsche, Menschliches-Allzumenschliches II. Der Wanderer und sein Schatten, § 275. in: Kritische Studienausgabe. Berlin-New York,  Band 2, 671.

 

 

 

 

 

[5] Menschliches-Allzumenschliches, §446, 289-290.

[6] Paul Feyerabend a hatvanas-hetvenes évek nagy tudományfilozófiai vitáiban az u.n. „módszertani anarchizmus” képviselője volt. Kritikájának szellemisége ideáltipikusan testesitette meg az anarchista gondolkodás legfontosabb sajátosságait.

[7] E bizvást feltehető komplex kölcsönviszonyok láttán különösen is üresnek tünnek az olyan meghatározások, mint a következő: „Minden szocialista ezt érti anarchián: mihelyt a proletármozgalom elérte célját, az osztályok megszüntetését, eltünik az államhatalom, amely arra szolgál, hogy a nagy többséget, a termelőket a csekély számu kisebbség ...igájában tartsa...Az Alliance forditva fogja fel a dolgot... Azt hirdeti, hogy a proletárok sorainak anarchiája a legcsalhatatlanabb eszköz a kizsákmányolók kezében összpontosult óriási  társadalmi és politikai hatalom szétzuzására” (Karl Marx - Friedrich Engels, Állitólagos szakadások az Internacionáléban. In: Marx-Engels, Az I. Internacionáléról. Budapest, 1964. 154.

[8]Karl Kautsky, Az erfurti program.Budapest, 1982.123.

[9] Rosa Luxemburg, Massenstreik,Partei und Gewerkschaften. Der Verlauf der Revolution 1905. in: Rosa Luxemburg, Ein Leben für die Freiheit. Frankfurt am Main, 1980. 133. -  - Hasonlóan fogja fel nemcsak egydimenziósan, de az anarchista elem nélkül is Hans Mommsen az általános sztrájk elméletét és gyakorlatát.Ld.Hans Mommsen, Einleitung. in: Peter Friedemann (szerk.), Materialien zum politischen Richtungsstreit in der deutschen Sozialdemokratie 1890-1917. 1-2. Frankfurt M. - Berlin- Wien, 1978. 38-45. 



További információk: http://www.pointernet.pds.hu/kissendre







Hirdessen itt! A szükséges információkat elolvashatja, ha erre a szövegre kattint.


A fenti dokumentummal kapcsolatos felelősség meghatározása