Kiss Endre főoldal   Filozófia






Tartalomjegyzék The Servant and the Society Osteuropa-Institut Utolsó lap

Kiss Endre

Pályakép
Szerző: Hudra Árpád


  Mobil View / Mobil telefon nézet




Kiss Endre, az MTA doktora (D.Sc), Dr.phil , ph.d. dr. habil.

sz. 1947, Debrecen

 

filozófus, filozófiatörténész, germanista

 

egyetemi tanár, az MTA Jövőkutatási Bizottságának tagja.

 

1975-ben szerezte meg az egyetemi doktori, 1977-ben a kandidátusi, 1997-ben az akadémiai doktori fokozatot (D. sc). 2000-ben habilitált.

 

Legfontosabb kutatási területei:

a klasszikus idealizmus filozófiája, Nietzsche, a posztmodernizmus, a globalizáció, az információs és a tudástársadalom

 

Filozófiai és filozófusi tevékenysége három korszakra bontható.

 

Az első korszakban az Osztrák-Magyar Monarchia filozófia- és eszmetörténeti, illetve a magyar filozófia- és eszmetörténet ezzel kapcsolatos problémáival foglalkozott. Történelmi és politikai okok magyarázzák, miként lehetett ez a történeti munka egyszerre felfedező és utópikus tevékenység is a létező szocializmus második szakaszában. Két összefoglaló könyvet írt erről a szellemi miliőről (magyarul: 1978, németül:1986), három könyvet Hermann Brochról (a másodikat magyarul és németül is megjelentette), két másik könyvet a századforduló magyar kultúrájáról, európai, s azon belül közép-európai keretben. Nietzsche magyarországi hatásának feltárása során vált világossá számára: a Jugendstil is az átfogó kulturális modernizáció szerves része, s ebből a gondolatból ugyancsak monográfia születetett.

 

Az Osztrák-Magyar Monarchia utolsó harminc évével foglalkozó eszmetörténeti-ideológiakritikai munkák úttörőjeként írta meg Kiss Endre A „k. u. k. világrend” halála – Bécsben című kismonográfiáját 1978-ban. A nyomok az 1945 utáni korszakban ugyan már a monarchiába vezettek, Franz Kafka, Robert Musil, Hermann Broch, később Elias Canetti világsikere, valamint a filozófus Ludwig Wittgenstein felfedezése mind ebbe az irányba mutattak. A haldokló Ausztria-Magyarország titokzatos szellemi virágzásának felfejtésére vállalkozott a szerző: „Az ’új’ volt kiindulópontunkban rögzített célunk. Azt a paradoxont kíséreltük meg feloldani, mely a minden ízében anakronisztikus monarchia és a belőle sarjadó kezdeményezések összefüggéseit magyarázná.” (182. o.) A szerző szerint az igazi válasz a kreativitás kérdésére nem kizárólagosan a társadalom relatív függetlenségében rejlett a fölötte álló abszolutisztikus hatalomtól egy felfelé ívelő történelmi korszakban. Úgy látja, hogy az utolsó harminc, de ebben a vonatkozásban már az utolsó ötven év is valódi „kísérleti állomás” volt. Amíg érvényes volt az „általános világrend”, s a viszonylag független társadalom kortársa és szemlélője volt az indusztriális imperializmus és a nagyhatalmi nacionalizmus kibontakozásának Európában. A fejlődéstől ugyan egy fázissal lemaradva, nyomban a reflexióhoz láthattak már hozzá, végiggondolva a fejlődés következményeit. Az új keresése egyik szempontból valóban a monarchia (egyébként megoldhatatlan) problémáinak megoldási kísérleteit jelentette a kétpólusú gondolkodók: Weininger (férfi-nő viszony), Gumplowicz (hódítók-meghódítottak) vagy Chamberlain (germánok-nem germánok) esetében. Voltak azonban olyan új kezdeményezések, amelyek ugyancsak a monarchia ellentmondásaiból keresték a kiutat, de a civilizáció vagy a kultúra egészének szintjén találtak azokra választ.  Ilyen volt az eszperantó nyelv vagy a békemozgalom eszméje, az Általános Osztrák Nőszövetség megalakulása, vagy az európai nemzetek integrációjának meghirdetése. A kreativitás kifejezés egy másik, hatványozott értelemben illik a szerző szerint azokra, akik a bele nem nyugvás igényével közelítették meg a teljes elveszettség, a semmit nem tudás állapotát. A leibnizi-herbarti rendszer megújítóiról, Kafkáról, Brochról és Wittgensteinről van szó, akik a legérzékenyebben reagáltak az általános világrend elvesztésére és a világ irracionálissá válására. A szerző szerint „bár kiindulásukban nyilvánvaló a monarchia sajátos problémaszövedéke, éppen ennek specifikuma – „az általános világrend” – miatt gondolataik, emberképük szükségszerűen „az általános emberi” szférájában mozognak. A szükségből fakadó eme erény biztosítja, hogy az elmaradott társadalmi talajon születő késő monarchikus gondolatrendszerek nem ragadnak meg a provincializmus, vagy ami ezzel egyet jelent, a partikularitás szintjén.” (187-188. o.) Kiss Endre kitér arra is, hogy a modern jobboldali politikának és a modern irracionális gondolkodásnak is „kísérleti állomása” volt az Osztrák-Magyar Monarchia. A kötet elévülhetetlen módszertani jelentősége, hogy a filológiai adatfeltárást követő azonnali általános értékelés helyett, jellemző, de nem feltétlenül közismert művek elemzése alapján tárja fel és veszi számba a monarchia szellemi életének meghatározó vonulatait.

 

Fordulatként értékelhető Nietzsche hazai recepciójának történetében Kiss Endre A világnézet kora – Nietzsche abszolútumokat relativizáló hatása a századelőn (Akadémiai Kiadó. Budapest, 1982, 1-282.) című monográfiája, hiszen a német filozófus nevét korábban nem volt lehetséges összekapcsolni a progresszió egyetlen formájával sem. Ez a munka éppen azt bizonyítja filológiai alapossággal és terjedelmes anyagon, hogy a magyar századforduló eszmetörténete, a második reformnemzedék alkotóinak, gondolkodóinak a korszakhoz köthető munkássága egyenesen érthetetlen és megmagyarázhatatlan a Nietzsche-hatás nélkül. A pozitív és negatív Nietzsche-fogadtatás mentén vált el ugyanis élesen egymástól az individualizmus és az abszolútumok rombolása, relativizálása jegyében fellépő progresszió (Ady Endre, Lukács György, Fülep Lajos, Szabó Ervin stb.) és a társadalmi, szellemi abszolútumokat védők (Tisza István, Prohászka Ottokár, Herczeg Ferenc stb.) tábora. A monográfia a hatás fő okát a világnézet és a politika sajátos magyar, század eleji viszonyában találja meg. A szembenálló felek közötti harc ugyanis főképpen a világnézet terepén és szintjén zajlott, amely így az 1910-es évekig át is vehette a politika szerepét. A „valami-ellen-való” individualizmus nevében zajló harc központi és reprezentatív figurája pedig Ady volt, „akinek sokrétű, gazdag individualitásában összefoglaló jelleggel megfértek egymás mellett a progresszió különböző törekvései” (14. o.). A progresszió azonban később egyre konkrétabb politikai és társadalmi célokat fogalmazott meg, miközben nemzedéki és csoportszempontból megoszlott, differenciálódott. Az individualizmus ekkor már elégtelen kötőanyagnak bizonyult, az önállósult világnézet behatolt a politikába, Nietzsche abszolútumokat romboló hatása átadta helyét a konkrét célkitűzésű társadalmi mozgalmaknak. Összegezve: újszerű Kiss Endre koncepciója és megkerülhetetlen hozzájárulás a második reformnemzedék eszmetörténetéhez. Végezetül: a világnézet fogalma döntő szála ennek a munkának. Ez a szerző szerint el kell, hogy gondolkoztasson bennünket, helyes-e az a felfogás, hogy a magyar fejlődés sajátossága: kultúránk szerény mértékben filozófiai, viszont annál nagyobb mértékben irodalmi értékeket produkált. A filozófia helyére lépő világnézet ugyanis közvetítő, ideologikus jelenség. Hipotézise szerint a filozófia és az irodalom közé közvetítőnek, még inkább azonban döntő, harmadik tényezőnek kell felvenni a világnézet szféráját.

 

Kiss Endre következtetéseit tekintve unikálisnak nevezhető tanulmányt írt (Szecesszió egykor és ma, Kossuth Könyvkiadó, 1984, 1-289) a Jugendstil-irányzatok eszmetörténeti, esztétikai és szociológiai rekonstrukciójáról. A szerző számára éppen Nietzsche magyarországi hatásának feltárása során vált világossá: a Jugendstil is annak egy átfogó kulturális modernizáció szerves része. Az Osztrák-Magyar Monarchia szellemi életével, valamint Hermann Broch regényírói elméletével való foglalkozás is már közelítette a szerzőt a szecesszióhoz. Könyvében a szerző először állította középpontba azt az értelmezést, amely szerint a Jugendstil lényegi jellemzője „a mimetikus hagyománytól való határozott elszakadás, a részleges mimézis művészi eljárása, mégpedig a mindenkori művészi gondolat közvetlen önérvényesítésének elve alapján” (26. o.) A Jugendstil-irányzatokat a modernizáció három hulláma közül a másodikban helyezi el, a két említett elv alapján érthető és határozható meg legadekvátabban az egyetemes európai modernség teljes második hulláma. Érdeme, hogy a Jugendstil szerves előzményeként veszi számba a Carlyle, Ruskin, és Morris nevével fémjelezhető személyiség-idealizmust és esztéticizmust. A szociális összetevők szempontjai alapján a szecesszió a vállalkozói, dinamikus polgárság művészi önartikulációjával tekinthető azonosnak. Kiss Endrének sikerült olyan szecesszió-értelmezést alkotnia, amely azt bizonyítja, hogy a Jugendstil-irányzatok számos olyan alapvető művészeti elvet egyesítettek (ezek közül a legfontosabb a kreativitás), amelyek minőségileg új kapcsolatba hozhatók a későbbi modernség fejlődési lehetőségeivel.

 

Hermann Broch irodalomelméletének összefoglalása (Kiss Endre: Hermann Broch elmélete a polihisztorikus regényről, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1981), mint vállalkozás, egyike az elsőknek a nemzetközi szakirodalomban. A szerző a polihisztorikus regényt az európai polgárság húszas-harmincas évekbeli általános ideológiai-emberképbeli újratájékozódása termékének látja. A világnézeti újratájékozódás igénye újítja meg a regényformát, szervezi meg a regény addig ismeretlen, új struktúráit. Az említettekből is következik egy sajátos moralitás, az, hogy a polihisztorikus regény esetében nem öncél a műalkotás, hanem egyedülálló eszköz, amellyel a kor nagy kérdéseire keresik a választ. Ez jelenik meg Broch előfeltevésében is: az etikum, az esztétikum és a megismerés átmennek egymásba a művészet médiumában. A polihisztorikus regény említett célkitűzéseiből következnek legáltalánosabb elméleti jegyei is. A polihisztorikus regény totalitásra tör, miközben a szimultaneitás, a regény dimenziói, szintjei, egyidejű horizontális és vertikális strukturáltsága egyként ennek a totalitás-keresésnek a jegyében állnak. A totalitásábrázolás követelménye előzetes koncepció megalkotásának kötelezettségét rója a szerzőre a szelekció és a kiválasztás műveleiben. Kiss Endre szerint éppen ez a polihisztorikus regény legdöntőbb jegye: a konstruktivitás, a regény megcsinált voltának a vállalása. A szerző már a fiatal Broch irodalmi gondolkodásának bemutatásánál utal arra, hogy egy, az értékfogalomra alapozott történetfilozófia elemeinek bevonásával keresi a választ a kor tudományos, polgári filozófiájában már nem vizsgált alapkérdésekre. Ez a gondolatrendszer határozza meg irodalomelméletét is. A harmincas évek közepére kikristályosodó broch-i regényelméletnek, a polihisztorikus regény-elképzelésnek, tehát az új világnézeti orientációt képviselő nagyregény-műfaj képviselői voltak az összehasonlítási alapjai, reflexiós objektumai, sőt mintái. Kiss Endre úgy látja, a regényforma tradicionalista képviselői (pl. Thomas Mann) világnézetükben is a polgárság haladó, 19. századi, tehát történeti formáira támaszkodtak. A szerző tanulmányában kitér arra is, hogy miután a harmincas évek közepén elveszett a végtelenbe vesző polihisztorikus regények történeti aktualitása, Broch regénykoncepciója is átalakul a mitikus regény elképzelésévé, melynek reprezentatív alakja most már nem James Joyce, hanem Franz Kafka. A szerző külön fejezetet szentel Broch fontos irodalomelméleti tanulságokkal szolgáló giccs-elméletének. A függelékben Kiss Endre jelentős, máig ható kísérletet tesz két irodalommegismerési modell összehasonlítására, majd egyesítésére. Az egyik a Lukács György és Lucien Goldmann nevével fémjelzett, ahol az egyik póluson helyezkedik el a társadalmi struktúra, szoros kapcsolatban az alkotó világnézetének, világszemléletének faktorával, s a másik póluson jelenik meg a műalkotás. A másik, a műalkotás megközelítését lehetővé tevő módszer Broch valóságszó-szintaxis elmélete.

Nemzetközileg is kivételes vállalkozásnak számít Hermann Broch életművének Kiss Endre által magyar nyelven 1999-ben közzé tett monografikus feldolgozása, A negatív univerzalizmus filozófiája és irodalma (Veszprémi Humán Tudományok Alapítvány, Veszprém, 1999). A kötet három évtized Broch-kutatásainak gyümölcse, amely egyenlő súllyal veszi számba az írót, az irodalomteoretikust, a történelem-és értékfilozófust, a társadalom lélektanát kutatót és a korszak nagy visszatekintő elemzőjét. Erre utal a munka alcíme: „intellektuális monográfia”, hiszen egy intellektuális komplexum az elemzések tárgya. Kiss Endre Broch-interpretációjához négy olyan szellemi-fogalmi hátteret rajzol fel originális módon, amelyek maguk sem függetlenek tárgyuktól, ezek az elméletek ezért jórészt az említett komplexum vizsgálata során fogalmazódhattak meg. Ezek: a racionalitás-tipológia, Bécs és Berlin kettős intellektuális és politikai erőtere, a bécsi impresszionizmus, az európai modernség három nagy korszakának rekonstrukciója. Eszerint Hermann Broch életművének hátterében a német historicista racionalitás- és az osztrák (közép-európai) prezentista racionalitás küzdelme húzódik meg. Utóbbinak, melynek Broch nemcsak neveltje, de egyik legjelentősebb kritikusa is, a legfontosabb vonásai az elemzés szerint a prezentizmus, a decizionizmus, a pluralizmus, a koherencia és a kriticizmus. E két racionalitástípus eltérő jegyeit a bécsi és a berlini politikai-hatalmi komplexumok alapvető különbsége határozta meg. A monográfia rámutat arra, hogy a fiatal és az érett Broch munkásságát egyaránt csak az úgynevezett bécsi impresszionizmushoz való viszonya, annak tudatos kritikája és voluntarisztikus meghaladása alapján lehet értelmezni. Kiss Endre hangsúlyozza, hogy a brochi életmű elméleti középpontja az értékek szétesésének egyszerre érték- és történetfilozófiai koncepciója. A brochi polihisztorikus regény legfontosabb tulajdonságai is a negatív univerzalizmus tartalmaiból következnek és ebből vezethető le az európai polihisztorikus regény kvázi-teoretikus jellege is. A mimézis felől nézve ez azt jelenti, hogy a polihisztorikus regény mint az új világállapot, a negatív univerzalizmus megfelelő kifejeződése, hű marad ehhez az alapelvhez. Másrészt viszont „ugyanezen alapkoncepció részeként a polihisztorikus regény nem mimetikus, hanem egy sajátos művészetakarás (Kunstwollen), a polihisztorikus regényíró tudatos, semmilyen körülmények között sem „naiv” művészetakarásának terméke”. A monográfia Broch két regényelméleti korszakát különbözteti meg. Az első centrumában James Joyce és az ő polihisztorikus regénykoncepciója áll, a második középponti figurája Franz Kafka. Kiss Endre munkájának egyik alapvető újdonsága, hogy a korábbi szakirodalom többségétől eltérő módon, új szempontból értelmezi Az alvajárók című regény harmadik kötetében található szétesés-esszét (Zerfall der Werte). Eszerint az esszé nem egy középponti érték iránti vágyakozás, hanem az egyes értékrendszerek (funkcionális vagy alrendszerek) valóságos mozgását írja le, „az egyes, egymással kommunikáció nélkül szembenálló, egyenként abszolút érvényre törekvő értékrendszerek egymással vívott, könyörtelen küzdelmét, amelyből, s ezt a huszadik század összes tanúja bizonyíthatja, hol egy világháború („háború a háborúért”), hol egy világgazdasági válság („üzlet az üzletért”) logikája kerül ki győztesen, hogy a „hatalom a hatalomért”-változat képviselőit ne is említsük” – írja Kiss Endre (174. o.). A szerző Hermann Broch Hofmannsthal-esszéjének vizsgálatakor arra hívja fel a figyelmet, hogy ebben a munkában Broch érték- és történelemfilozófiája egy konkrét tematika elemzésével szembesíthető. A monográfia nemcsak a Hofmannsthal-esszé elemzésekor, de Broch egész munkásságának bemutatásával nyilvánvalóvá teszi annak sajátosan közép-európai jegyeit. Ezek a következők: az „általánosan érvényes világrend univerzalitása”, „a saját egzisztencia univerzalitása”, „az értelemadás univerzalitása”, „a megismerési becsvágy univerzalitása”, „a tiszta, kendőzetlen célszerűség elutasítása”, és „a saját küldetés univerzalitása”.

 

Filozófiai tevékenysége második korszakának középpontjában Nietzsche állt, 1993-ban monográfiát írt filozófiájáról, 2005-ben kiadta e monográfia kétszeres terjedelműre növelt végleges változatát. Az egykori keleti blokk területén nem utolsósorban az ő erőfeszítései nyomán lett Friedrich Nietzsche többszörösen és több oldalról meghamisított filozófiája rehabilitálva.

 

Friedrich Nietzsche filozófiája – Kritikai pozitivizmus és az értékek átértékelése (Gondolat, Budapest, 1993, 1-493) az első magyar nyelvű, a nemzetközi irodalom élvonalába sorolható monográfia Nietzschéről. A korábbi értelmezésektől eltérően az Emberi, nagyon is emberi című művet állítja a nietzschei filozófia centrumába. A munka feltárja a nietzschei gondolatrendszer valódi szülőhelyének titkát, a XIX. század ötvenes és hatvanas éveinek gyökeresen új filozófiai helyzetét. Az igazságkeresés mint életcél Nietzsche filozofálásának mindvégig alapvető meghatározó motívuma maradt. A német gondolkodó metafizikakritikája a rekonstrukció szerint a pozitív és módszeres tudományosságból indul ki, de annak elveit magukra a tudományokra is alkalmazza és így többszörösen is viszonylagossá teszi azokat. Az ily módon gyakorolt metafizikakritika a kritikai pozitivizmus valódi újdonsága. Kiss Endre Nietzsche tudásszociológiai felismeréseként értékeli a tézist, hogy az erkölcsi, a vallási és az esztétikai szférák értékekre alapulnak, ezért nem kompatibilisek a kritikai megismerés alapelveivel. E felismerésből adódik Nietzsche számára, hogy e három értékelési centrumról ki kell mutatni, hogy értékekre való alapozásuk nem azonos a hagyományos vagy az új metafizika értékekre való megalapozottságával. Az igazságkeresés mint életcél jegyében eljáró gondolkodónak szembe kell néznie azonban még a metafizikának az emberiség nembeli fejlődésében játszott szerepével is. Ezen az útvonalon jön létre Nietzschénél – a monográfia találó és termékeny meghatározásával élve – a történelmi identitás új és önálló filozófiai problémaköre. Nietzsche egyszerre szembesül azzal a veszéllyel, amit a tudomány kritériumai alapján létrehozandó helyes tudat jelent az emberiség történeti identitása, illetve amit a hamis tudatban való megmaradás jelentene az emberiség mentalitására nézve. A filozófus vállalja a hamis tudatból a helyes nembeli tudatba történő átmenet szellemi és gyakorlati megalapozását. Így helyére kerülhet az értékek átértékelésének programja, valamint e filozófia felvilágosító, sőt egyenesen terápikus jellege. A 2005-ös nagy Nietzsche-monográfia (Kiss Endre: Friedrich Nietzsche evilági filozófiája – Életreform és kriticizmus között, Gondolat Kiadó, Budapest, 2005, 1-436.) több ponton is jelentősen új dimenzióban mutatja be a nietzschei gondolkodást. Ezek közül kettőt emelünk ki. A spinozai affektustan filozófiai fordulatként értékelhető elsajátításának feltárását a késői Nietzschénél. Valamint a filozófus életművének eleddig egyedülálló, szisztematikus, tudományfilozófia,  politikai filozófia, etika, esztétika és szerelemfilozófia szerinti rekonstrukcióját. A többszörös meghamisítások, félreértelmezések miatt különös súllyal rendelkezik a Nietzsche-recepció történetéről – a történelem Nietzsche-recepciójáról szóló fejezet is, amely ebből a szempontból olyan, a Nietzsche-diszkussziót meghatározó gondolkodók, filozófusok nézeteit veszi kritikailag számba, mint például Franz Mehring, Martin Heidegger vagy Lukács György.

 

Kiss Endre filozófiai tevékenysége harmadik korszakának középpontjában az 1989 utáni globális és azon belül a posztszocialista fejlődés problematikája állt. 1991-ben kutatócsoportot alapított a jelen filozófiai értelmezésének kidolgozására. A jelen filozófiai irányzatainak teoretikus értelmezését számos párhuzamos perspektívából kísérelte meg elvégezni: a globalizáció elmélete, az információs és a tudástársadalom, a posztmodern, a mindennapi tudat, a filozófiai tipologizálás aktuális problematikája.

 

A szerző értelmezésében (Monetarista globalizáció és magyar rendszerváltás – Társadalomfilozófiai tanulmányok, Budapest, 2002, 1-454) a globalizáció nagy elmélete, a „modernitás dialektikája” egy új világhelyzet strukturális és funkcionális összefüggéseinek vizsgálatát jelenti. A globalizáció „a posztszocialista rendszerváltás egyik alapvető vetülete, s egyben a magyar társadalom előtt álló egyik legfontosabb feladat, kihívás is” (10. o.) Ennek megválaszolására Kiss Endre szerint azonban hiányzott mind a modell, mind pedig a konszenzus. Az átmenet demokráciaelméletének szokványos kérdéseit új típusú kérdésekkel váltja fel a szociokulturális átrendeződéstől, a társadalomlélektanon és a vad legitimáción át az írott és íratlan demokrácia megkülönböztetéséig. A szerző felvázolja azt a világmodellt is, amely a belátható jövőt meghatározza. Ez a monetarizmus érett rendszere, mint a globalizáció aktuális arculata, amelynek meghatározó sajátossága az államadósság jelensége. Külön elemzés tárgya a tudás- és információs társadalom, mint az aktuális globalizáció megjelenési formája.

 

A globalizáció mint a jelen elméletének felvázolása után a hasonló státuszra igényt tartó posztmodernnel vetett számot a szerző Globalizáció és/vagy posztmodern –Tanulmányok a jelen elméletéről (Budapest-Székesfehérvár, 2003, 1-285) című kötetében. A nézőpont itt is eredetinek nevezhető. A posztmodernt nem a modernnel szembeállítva szemléli és elemzi, hanem, mint amely - a neoliberalizmus-neopozitivizmus társaságában - a neomarxizmus és a strukturalizmus letűnésével keletkezett vákuumban vált a filozófiai gondolkodás második meghatározó áramlatává. A posztmodernt komplexumként és valóságos virtuális intézményként fogja fel, amely megreformálva a fogalomalkotást, az új típusú fogalmiság alapján új empíriát is konstituál. S jóllehet a posztmodern nem a jelen teljes elmélete, a maga perspektívájából mégis teljes, sőt, kizárólagos elméletet akar nyújtani a jelenről. A globalizáció és a posztmodern elméletének közös metszete a jelen meghatározó közege, a jelen társadalmának valóságos kerete.

 

2004 és 2005 Magyarországának nemcsak az ideáltipikus, hanem a valóságos globalizációs folyamatokban való elhelyezése volt a célja a Magyarország és a globalizáció című (Székesfehérvár, 2005, 1-163) kötetnek. A munka szembesíti a globalizáció akkori állapotának értelmezését a magyar társadalom előtt álló feladatokkal. Egy több mint másfél tucatnyi globális trend felvázolásával alátámasztott megállapítás szerint csak minimális mértékben jöttek létre azok a hazai feltételek, amelyek a globalizációnak megfelelő társadalmi struktúra és magatartásformák kialakulását eredményezhették volna. Ugyanakkor a politika – a globális viszonyok kellő meg nem értése és fel nem dolgozása következtében – jócskán elmaradt a magyar társadalomnak a globalizáció viszonyaira való felkészítésében. Ebben a kötetben is bebizonyosodik, hogy a nagy elmélet heurisztikus módon képes ráirányítani a figyelmet meghatározó új problémákra, mint például a globális aktorok vagy kompetenciacsoportok hiánya: „…ott és akkor beszélhetünk aktorhiányról, ha a globalizáció politikai vagy más folyamatai új, markáns és jól felidézhető funkciókat hoznak létre, amely funkciókra nem állnak rendelkezésre a nekik megfeleltethető ugyancsak markáns, legitim és felelős aktorok”. (39. o.)

 

A tudástársadalom olyan új fogalmát alkotta meg Kiss Endre a Varga Csabával közös, A legutolsó utolsó esély – Új Valóság Új Vízió (Stratégiakutató Intézet, 2001, in.: 1-158), című kötetben, amely a társadalmi tőke csökkenő újratermelődésének ellensúlyaként szolgálhat. A társadalmi tőke e fogalom szerint az összes olyan anyagi és szellemi beruházást jelenti, amelyet egy korszak társadalma az egyénbe ténylegesen beruház. A tudástársadalom egyszerre a monetarista globalizáció kihívásaira adott válasz és rövid távú válságelhárítás is. A szerző tudástársadalom-tipológájában éles különbséget tesz az információ és a tudás fogalma között. A két jelenség, illetve fogalom különbségét a globalizáció viszonyai élezték ki. Kiss Endre paradigmája szerint az információ társadalmi hasznosítása a társadalmi tőke előzetes elosztási viszonyaitól függ, a tudás esetében viszont ez sokkal kevésbé van így. Azonban éppen az informatikai forradalom bázisán jöhet létre a társadalmi tőke újraelosztásának forradalmian új lehetősége is. A tudástársadalom és tudásrégió létrehozható, saját erőből is képes megvalósítani a globalitás funkcionális viszonyaihoz való hozzáférést, a „valódi versenyben” való részvételt. A tudástársadalomban nem realizálódik a globalizáció kettős meghatározottsága, a funkcionális és nem-funkcionális rendszerek kettőssége. A tudástársadalom és tudásrégió továbbá az a terület is, ahol a globalizáció egyenlősítő és demokratikus lehetőségei érdemileg megvalósulhatnak.

 

A tudástársadalommal kapcsolatos új, heurisztikus jelentőségű problémafelvetések és a korábbi kérdések továbbgondolása jellemzi Kiss Endre Hudra Árpáddal közös kötetét (Kiss Endre-Hudra Árpád: A globális falutól a tudás társadalmáig, eVilág Kiskönyvtár sorozat, 2006, 31-140. o.). A munkát a mediatizáció mint a globalizáció egyik sajátos vetületének a kérdései foglalják keretbe. Kiss Endre nyilvánvalóvá teszi, hogy a tudás-, de az információs társadalomról is csak a globalizáció összefüggésében érdemes szót ejteni. A köteten ugyanakkor végigvonul az a gondolat is, hogy a globalizáció problematikája a posztszocialista rendszerváltás egyik meghatározó vetülete, s egyben kihívás a magyar társadalom előtt álló egyik legfontosabb feladat megoldására. Kiss Endre szerint az előttünk álló alternatívák közül éppen a tudástársadalom víziója az, amely leginkább elősegítheti bekapcsolódásunkat a valóságos globalizáció viszonyaiba. Először azonban a globális tudástársadalom megalapozásának kérdéseivel vet számot a szerző. A strukturálisan legmélyebb kérdés pedig az, hogy a globalizáció önmagában nem rendelkezik nembeliséggel, hiszen funkcionális és nincsenek értékei, azaz nem emancipatív. Következtetése szerint így a globalizáció partikuláris cselekvései önmagukban nem rendelkezhetnek értékközpontokkal, önmagukban nem emancipatívak és önmagukban nem érnek fel a nembeliségig. A kérdés tehát az, hogy megjelenhetnek-e univerzális, emancipatív vagy humanista tartalmak a globalizáció folyamatában? Kiss Endre egyfelől rámutat arra, hogy az a tény, miszerint a globalizáció nem hoz létre közvetlenül emancipatív tartalmakat, egyáltalán nem jelenti azt, hogy emiatt ennek az ellenkezőjét kellene létrehoznia, azaz anti-emancipatív következményekhez kellene vezetnie. Másfelől kiemeli azt, hogy az emancipáció kérdései, az egyéni és közösségi szabadság gyakorlatában, a globalizáció úgynevezett „aktoriális” oldalán jelennek meg. Az aktoriális oldal elméleti és gyakorlati jelentőségét mutatja a hiányzó aktorok vagy kompetenciacsoportok problémaköre. Továbbá az is, hogy a szerző szerint önálló megismerés tárgya kellene, hogy legyen a globalizáció megértésének társadalmi tanulási folyamata, amely számos tudásszociológiai, hermeneutikai és stratégiai problémát vet fel. „Ha nem tudunk jó szinten megbirkózni ezzel a hatalmas teoretikus és hermeneutikai probléma-köteggel, a globális világ demokráciaelméleti alapjai kerülhetnek veszélybe. A globális demokráciához globális érzékelő- és ítélőképességgel rendelkező polgárok kellenek” – írja a szerző (61. o.). Álláspontja szerint nem kisebb a jelentősége a stratégiai szempontnak sem, mert a globalizáció minden személyt aktorrá tesz. E klasszikusan új alaphelyzet, a partikularitások univerzalitásából fakadó fundamentális ellentmondásra és annak paradox jellegére is rámutat Kiss Endre. A heurisztikus felvetések súlya és száma mintegy fordítottan arányos a kötet terjedelmével. A szerző a tudástársadalom kísértetéről szól az általa írt második nagy fejezetben. Kiindulópontja már önmagában is erőteljes, hiszen az utópiahiány veszélyeire hívja fel a figyelmet: az utópia nélküli társadalom alternatívátlan. Továbbá, ha nincs utópia, maga az ember értékelődik le és derül ki róla, hogy nem része az érdemi folyamatoknak. Az informatika kísértetéről szólva metaforikusan arra hívja fel a figyelmet, hogy gazdasági viszonyok és kapcsolatok irányítása a keménytől a lágy felé mozdul el. A megismeréssel majdnem egyenrangúvá válik az érdekek, szükségletek, új gazdasági és gazdaságossági lehetőségek felismerése. Ezzel felértékelődik az informatika, a tudás-problematika és az oktatás, hiszen a szerző szerint, ha létezik átfogóan és lényegileg lágy karakterű társadalmi tényező, az éppen maga a tudás. A két lágy szféra egymásra találásával „az informatika megjelenik mint a tudás új hordozója, a tudás megjelenik mint az informatika legfontosabb célja, tárgya és legitimációja” (86. o.). Kiss Endre szerint a tudás új definíciójának mindenképpen tőkejellegűnek kell lennie, amely tehát infrastrukturális, kockázati és korlátlanul transzferálható. A szerző tisztázza, hogy a társadalmi tőke problematikája kapcsolja össze a posztindusztrializmus és a tudástársadalom problematikáját, s a tudástársadalom így válik a posztindusztrializmus legfontosabb alternatívájává. Ezen kívül számos kérdést érint még, így például, a Tudás és az Archívum, a felsőoktatás, a globális kommunikáció, a tudás hideg és meleg frontja, a negyedik kulturális technika, a kultúrkritika, a látható médium vagy a médiák önmagunk előtt tolt dilemmáinak kérdéseit.

 

 

 

 

TOVÁBBI KÖNYVPUBLIKÁCIÓK (VÁLOGATÁS)

 

Studien über österreichische Philosophie. Cuxhaven – Dartford , 1995. (Junghans) 1-305.

 

Against New Metaphysics. Studies on Positive Metaphysics and Everyday Consciousness. Cuxhaven - Dartford , 1996. (Junghans) 1-212

 

Monetarismus und Liberalismus. Zu einer Theorie der globalen und geschichtsphilosophischen Aktualitaet. Dresden, 1998. (DSS) 1-17.

 

Zur Rekonstruktion der praesentistischen Rationalitaet Mittel-Europas. Eine Problemskizze. Cuxhaven-Dartford, 1998. (Junghans) 1-189.

 

Philosophie und Literatur des negativen Universalismus. Intellektuelle Monographie über Hermann Broch. Cuxhaven-Dartford, 2001. (Junghans 351.

 

Erkenntnis als maechtiger Affekt. Nietzsche-Studien. Cuxhaven-Dartford (Junghans), 2003. 1-160

 

Magyarország útja az EU-ba. Budapest, 2004. 1-51. (Friedrich Ebert Alapítvány) 1-51.

 

Magyarország és a globalizáció. Székesfehérvár (KJF), 2005. 1-163.

 

A labirinthusi fonál és a szorgalom dühe. Újabb tanulmányok a magyar filozófia köréből. Magyar Filozófiatörténeti Könyvtár VIII. Miskolc, 2006. (Egyetemi Kiadó) 1-399.

 

A huszadik század befejezetlen mondatai. Déry Tibor és vidéke.Budapest, 2008 (Logosz Kiadó) 1-247.

 

Judentum – Emanzipation – Mitteleuropa. Neuere Studien. Magyar Zsidó Szemle Könyvek 1. kötet. Sorozatszerkesztő: Lichtmann Tamás. Budapest, 2009. 1-336.

 

 

RECENZIÓK KISS ENDRÉRŐL (VÁLOGATÁS)

 

Kardos István, Pedagógiai Szemle, 1979/1. 82 és 83.

Bréda Ferenc, Utunk, 1979. április 6. 2.

Nádra Valéria, Kritika, 1978/11. 31.

Iszlai Zoltán, Élet és Irodalom, 1978. jan. 21. 6.

Heiszler Vilmos, Kritika, 1979/4. 38.

Ormos Mária, Magyar Hirlap, 1979. február 11.

Szabó János, Helikon, 1980/1-2. 189-190.

Bernáth Árpád, Filológiai Közlöny, 1983/1-2. 249-252.

Lichtmann Tamás, Helikon, 1984/2. 102.

Antal Gábor, Magyar Nemzet, 1982. május 18. 4.

Christa Nyffeler-Reddig, Frankfurter Allgemeine Zeitung, 1982. október 1. 27.

Christa Nyffeler-Reddig, Basler Zeitung,Nr.221. 22. September 1982. 43.

Lőrinczy Huba, Irodalomtörténeti Közlemények, 1983/4. 432-437.

Zsuzsa Széll, Philosophischer Literaturanzeiger, Band 36, Heft 2, April-Juni 1983. 166.

Vajda Kornél, Uj Könyvek, 1984/25.

a.(Antal Gábor), Magyar Nemzet, 1984. október 14.

Hernádi Miklós, Élet és irodalom, 1984. dec. 7. 11.

Keserű Katalin, Új Irás, 1985/8. 125-128.

Lőrinczy Huba, Irodalomtörténeti Közlemények, 1985/4-5. 577-580.

Ferencz Éva, Magyar Filozófiai Szemle, 1987/3. 630-635.

Ernestine Schlant, The German Quarterly, Vol. 60, No. 2 (Spring, 1987), pp. 297-299  és http://www.jstor.org/pss/407275
Ursula Weyrer, Mitteilungen aus dem Brenner - Archiv, 1986/5. 76 és 77.

Sverre Dahl, Zeitschrift für deutsche Philologie. 105. Band, 1986. Zweites Heft, 310-312

C. Paschek, Jahrbuch für Internationale Germanistik, 18. kötet, 153. 1986.

J.M. Minguez, German Studies, 1987.

Sverre Dahl,  Vinduet, 1988/1. 14-17.

Hellenbart Gyula, Profil. Folyóirat a Német Szövetségi Köztársaságból. 1988/7. 36-37.

Reinhard Farkas, 1900 - Geisteswelt. in: Furche, Nr. 51-52. 1986. december 19.

Marianne Charriere-Jacquin, Austriaca, 1987/2. 178-180.

(Aon), Philosophy and History , Vol. 20, pg. 207. Jg. 1987.

Allan Janik, Mitteilungen Forschungsinstitut Brenner-Archiv, Nr. 6. 1987. 50.

W. G. Sebald : Modern Humanities Research Association. The Modern Language Review, Vol. 83, No. 3 (Jul., 1988), pp. 788-789 doi:10.2307/3731399

(KOS FJ) Historische Zeitschrift 8, Vol. 245. pg. 743. 1987.

n.n. (Illés László):Magyar összefoglalás Ausztria-Magyarország gondolkodástörténetéről. in: Nagyvilág,1987/9. 1410.

William M. Johnston, The American Historical Review, June, 1988. , 93. kötet, 3. szám, 734-735.

Wolfdietrich Schmied-Kowarzik, Philosophischer Literaturanzeiger, Band 42. Heft 1, Januar-Maerz, 41-43.

Günter Hartung, Referatedienst zur Literaturwissenschaft. XXI. 1989/3. 517-518.

Wolfgang Bahr, Österreichische Osthefte. Jahrgang 31, 1989. 168-170.

Sverre Dahl, Philosophy and History, Vol. XXII. 1989. Number 1, German Studies, Section 1, 98-99.

Helga Schreckenberger, Modern Austrian Literature, Volume 23, No 2.,1990. 167-169.

Margarita Pazi, Israel Nachrichten, 1990. január 5.

Günter Hartung, Weimarer Beitraege, 36. kötet, 969. 1990

Reinhard Margreiter, Schopenhauer-Studien, Bd. 4. Wien, 1991.

Georg Gimpl, Forum, Nr. 423 47ff

Antal Gábor, Magyar Nemzet, 1988. január 15.

Pethő Bertalan. Határjárás. Posztmodern végeken. Budapest, 2006. (Platon), 163.

Tibai Timea, Kapu, 1993/8-9. 90.

Rathmann János, Élet és Irodalom, 1994/28.

Hudra Árpád, Népszabadság, 1994. szeptember 14.

Pethő Bertalan, Magyar Filozófiai Szemle, 1995/3-4. 663-680.

Illés László, Helikon, 43. 1997/1-2. 119-121.

Kerekes Gábor, Jahrbuch der ungarischen Germanistik. Budapest-Bonn, 1995.  383-385.

Molnár László, INCO (Internetes elméleti folyóirat), 8. Szám, 2003/1.

n.n.Könyvtár, 1993/12. 1993. július 8.

Francois Fejtő, Europaeische Rundschau, 1997/3. 129,131, 132.

Fejtő Ferenc, Európai Szemle 8 (1997). Nr.4. 75-80.

Moritz Csáky,  http://www.kakanien,.ac.a

/tbeitr/materialien/MCsaky1.pdf.

Jeff Mitscherling, European Legacy, Vol. 5. No.5, October 2000. 752-753. és http://centers.law.nyu.edu/jmtoc/issue.cfm?id=979568716

Phil Martins, Neues Deutschland, 19.2. 1999. S. 13.

Robert Wilfred Franson,  East European Monographs Boulder, Colorado; 1998  http://www.troynovant.com/

Harald Heppner, Das Historisch-Politische Buch. 46. Jg. Heft 5. 554.

Stefan Neumann, Rheinisch-westfaelische Zeitschrift für Volkskunde 43 (1998) és INFORM 1 (2000), Nr.3

www.lgi.osi.hu/publications/books/bibliography2/101-231.PDF

Niederhauser Emil, Klió 1997/2. 6. évfolyam és

http://www.c3.hu/~klio/klio972/klio098.htm

S. Pesnel, Études Germaniques, Paris, 3/1999. 496.

Hartmut Steinecke, Deutsche Bücher, 2000/2-3. 158-159.

n.n.  World Futures Studies Federation. Futures Bulletins. Vol. 25.Nr.3. October 1999. 6-Revista de Filozofie KRISIS Issue no.08-09 /1999

Illés László, Helikon, 2001/4. 580-581.

Cs.A. KONYVHET. IV. ÉVFOLYAM 6. SZÁM

www.sfn.uni-muenchen.de/rezensionen/inform/2000/rez43htm

J(ohann).H(olzner), Mitteilungen aus dem Brenner-ArchivNr. 21/2002, 193.

Tibai Timea, Magyar Hírlap (on line), 2002. január 17.

Csorba József, Információs Forrástájékoztató Iroda. IFII.HUNGARY. ORG. 2001.

Sinka Erzsébet,Iskolakultúra 2001/10. 113-114

Lakner Zoltán,Politikatudományi Szemle, 2003/2. 221-225

Heiszler Vilmos, Magyar Tudomány, 2003/6. 256-260.

Matthias Stickler, Das Historisch-Politische Buch. 50.Jg. 2002. Heft 6, 651-652.

Jobbágy József, Minerva idomított baglya, avagy a fenntartható filozófia. in: Magyar

Dénes Vajta, Pester Lloyd, 4. Februar 2004.

Tibai Timea,  e-Világ, 2004/július. 14.

Baracs Gabriella, in: www. inco.hu/inco11/htaml (2005)

Brunczel Balázs, Magyar Filozófiai Szemle,  MATARKA, 1. évf. 4. sz.

Cristiana Senigaglia, Nietzsche-Studien, Traude Junghans Verlag, Cuxhaven & Dartford, 2003, 158 S.

én.n. Endre Kiss, Die Erkenntnis als maechtiger Affekt. Concordia 49-2006. 105-110.

Kunszt György, Magyar Tudomány, 2006/1. 118-120. és

Bugyinszky György, Magyar Narancs, 2006/13. 38.

Pethő Bertalan, Magyar Filozófiai Szemle, 2005/4. 823-827.

Bakondi Lilla,  disputa,  2006/11-12.  85-87.

Rathmann János, Pro Philosophia Füzetek, 48. 2006.167-169.

Molnár János, http://www.inco.hu és http://www.gondola.hu/cikkek/54620 Könyv az értékteremtő Nietzschéről.mht

Csokonai Gábor, http://www.somogy.hu/index.php?cid=1712 (2005)

Tandori Dezső, Új Könyvpiac, 2005. december 12

The Club of Rom. European Support Centre News.Newsflash 6

PETER STRASSER http://www.diepresse.at /Artikel.aspx?channel=sp&ressort=S101&id=536812

Szabó Máté, Magyar Tudomány, 2006/6 779-781. o.

Varga Csaba, /www.inco.hu/inco12/kitekint/cikk2h.htm

Thomas Mroz, http://www.uz.zgora.pl/wydawnictwo/miesiecznik12-2005/miesiecznik12-2005.pdf

K(iss) J(ózsef), Könyvhét, 2006, július. 9.

Fillafer, Franz Leander, http://hsozkult.geschichte.hu-berlin.de/tagungsberichte 26.01.2007

Maczkay Zsaklin, Könyvhét, 2007. 11-12. szám, 8.

Egyed Péter, http://www.inco.hu/inco12/kitekint/cikk0h.htm

Torgyik Judit, Neveléstörténet. 4. évfolyam, 1-2.szám. 2007. 287-290.

B.K. Educatio, 164. (Szemle) www.hier.iif.hu/hu/letoltes.php?fid=tartalomsor/424 -

Pók Katalin, e-Világ. 2007/június. 38. és 39.

Kósáné Kovács Magda, Szabálytalan írás egy rendhagyó könyvről. Különlenyomat.Megúszhatjuk a világ végét? Netriport. 2008. április 27. 23:16 in: http://www.mondialisations.org/php/public/art.php?id=29101&lan=EN

Nagy Sándor Gyula, Köz-Gazdaság, 2008/2. 276-277. és

Robert Halsall, Kiss, Endre, Paul Michael Lutzeler, and Gabriella Racz,  German Quarterly, The, Summer, 2009 

Hernádi Miklós, Magyar Zsidó Szemle, Új Folyam, 2008. 5. szám.225-228.

K.S.A.,KönyvHét. 2009. július. 326. és

 

 

 

 

További információk, adatok Kiss Endréről:

www.pointernet.pds.hu/kissendre



További információk: http://www.pointernet.pds.hu/kissendre







Hirdessen itt! A szükséges információkat elolvashatja, ha erre a szövegre kattint.


A fenti dokumentummal kapcsolatos felelősség meghatározása