|
Miközben az elméletnek ezen kiemelkedő státuszát
huzamosabb ideje figyelemmel kísérjük, egyre
fontosabbnak tűnt szemünkben e történeti-szociológiai
magyarázó elmélet sajátosan etikai, azaz
filozófiai-etikai karakterének vizsgálata.
Nem szorulhat magyarázatra, hogy egy ilyen
ennyire ritka módon eredményes elmélet etikai
irányú vizsgálata akár nem is egy szempontból
bizonyulhat eredményesnek az etika története
és általában az etikai gondolkodás szempontjából.
Az, hogy az alapkérdésfeltevés nem szorulhat
különösebb
magyarázatra, világos. Teoretikus és (egyszerűen
kifejezve) világtörténelmi mozzanatokat egyesít
nagyvonalúan. Egy etikai koncepció világtörténelmi
szerepének meghatározása a tét, egy etikai
koncepció pedig nem csak a filozófia és a
társadalom történetének kiemelten szenzibilis
területe, de éppen egyén és történelem talán
legnagyobb filozófiai kérdésének egyik legtöbbetmondó
esettanulmánya is. A két hatalmas kérdéskör
ezen egymásratalálása mindezeken túlmenően
olyan sajátos új metodikai környezetben jelenik
meg, amelyről az előzőekben azt kellett megállapítanunk,
hogy az már éli a maga független életét az
emberi gondolkodás nagy emlékművei között,
egyértelműen függetlenedve magának az elméletnek
a tartalmaitól, illetve azok konkrét megítélésétől.
Gondolatmenetünk végeredményét előlegezve
arra a megállapításra jutunk, hogy a protestáns
etika történelmi szerepének elemzése nem
mobilizál sajátosan és kizárólagosan etikai
tartalmakat Max Weber gondolatmenetében.
Ennek előlegezésére mindenekelőtt azért volt
szükség, hogy már ezen a ponton felvillantsuk
azt a kérdést, ami már ebből a válaszból
következik. Ha ugyanis a protestáns etika
világtörténelmi szerepében nem sajátosan
etikai tartalmak játszották a vezető szerepet,
akkor feltétlenül meg kell határozni azokat
a tartalmakat, amelyek e protestáns etika
gyüjtőfogalma mögött ismert hatásukat kifejtették.
Egy filozófiai-etikai kiindulású elemzés
mindezek után természetesen belső kényszerből
megkérdezi azt is, vajon maradtak-e mindezek
után
reziduális filozófiai--etikai problémák abban
a protestáns etikában, amelyben (ha elemzésünk
helyesnek bizonyul majd) elsődleges és közvetlen
etikai tartalmak nem munkálnak. A kérdéseknek
ezt az egész sorát fejezi be az, hogy mely
motívumok vezethették Max Webert egy ilyen
hatalmas intellektuális és kutatói erőfeszítés
kifejtésére (különösen annak fényében, hogy
a sajátosan etikai tartalmak - feltételezett,
ám még egyáltalán nem bizonyított - hiánya
a történetértelmezés eredményeit is mindenképpen
viszonylagosabbá teszik az elvártnál).
Ugyancsak célszerű már gondolatmenetünk elején
is
feltüntetnünk, hogy a protestáns etika, amennyiben
egyik meghatározó motivációját alkotja a
kapitalizmus attitűdjeinek, mindenképpen
az "ideológia" egyik új fajtája
is. Ne vizsgáljuk most, hogy itt az ideológia
szélesebb és egyben egzaktabb, Mannheim Károly-i
értelmét vagy az utóbbi évtizedek leszűkítettebb
és egyben kizárólagosan politikai értelmét
kell-e keresnünk, annyi bizonyos, hogy az
ideológia funkciójában fellépő protestáns
etika mindenképpen rendelkezni fog sajátos
jegyekkel. Az első sajátos jegye az (mint
bizonyítani szeretnénk), hogy egy rendkívül
sajátos intellektuális képződmény, a II.
Internacionálé történelmi materializmusának
történelem-értelmezése ellen lép fel, amely
irányzat rendkívüliségét éppen az a vonása
alapozza meg, ahogy a maga módján tekinti
egymással azonosnak az ideológiát és a tudományt
. "Ideológiai" sajátosságának további
összetevője az, hogy az intellektuális struktúrákat
nem a termelés, a produkció, hanem az életvezetési
impulzusok középpontba állítása jelenti,
miközben az életvezetési impulzusok sem marx-i
ideológiai-fogalom, de egy új tudásszociológiai
felfogás alapján fejtik ki működésüket.
Már a mű bevezető gondolatai is szuggerálják,
hogy az alapvető kérdésfeltevés történetfilozófiai,
ráadásul azon belül is egy sor sajátos további
meghatározással (hermeneutikai, komparatív,
értékorientált, stb.) rendelkezik. Egy példa:
"A körülmények miféle láncolata vezetett
oda, hogy éppen a Nyugat talaján, …keletkeztek
olyan művelődéstörténeti jelenségek, amelyek
egyetemes jelentősége az érvényes fejlődés
irányába mutat…" Bármely komplex felvetés
is a "Nyugat" sajátos vonásainak
tematizálása, az e gondolat alá összefoglalható
mozzanatok mintegy eleve is kizárják már
a szűkebben filozófiai-etikai kérdésfeltevést.
A Nyugat sajátosságainak konkretizációjaként
jelenik meg egyébként maga a "kapitalizmus"
is. A két mozzanat logikailag is többszörösen
határozza meg egymást (a kapitalizmus, mint
a többszörös különleges sajátossággal és
motivációval rendelkező Nyugat aktuális differencia
specificuma, a Nyugat, amelyet a "kapitalizmus"
tett azzá, ami. "Nyugat"-nak és
"kapitalizmus"-nak ez a kölcsönösen
egymást feltételező és egymást determináló
megjelenítése (kiegészítve természetesen
a "Modern életünk legvégzetszerűbb hatalma"
kijelentésének drámai felhangjával) már önmagában
is a lehetetlenséggel határossá teszi annak
közelebbi meghatározását, vajon mi is valójában
Max Weber Protestáns etikájának valódi alapkérdése
(a kapitalizmus elemzése értelmezi-e a Nyugatot,
a Nyugat értelmezése értelmezi-e a kapitalizmust,
a kettő összetartozásának értelmezése jelenti-e
egy összehasonlítás alapját, netán - s mi
leginkább erre hajlunk - maga ez az értelmezés
jelenti-e más értelmezésekkel való összevetésében
a nagy mű valóságos célját). Az egymásból
kinövő kérdésfeltevések egyre hosszabbá váló
sora nyomban új oldalról is nyilvánvalóvá
teszi, hogy Weberből hiányzik a par excellence
etikai érdeklődés. Mint az egymásból kinövő
kérdéssor már konkrétan demonstrálja is,
e hiány pozitív oka az, hogy nem az etikából
kiindulva közeledik a kapitalizmushoz, de
a kapitalizmusból kiindulva az etikához (sőt,
ebben az esetben különleges fontossága van
annak, hogy maga a kapitalizmus is egy jóval
szélesebb értékorientált történeti reflexió
és elmélet egyik esettanulmánya és demonstrációs
terepe). Ha tehát most arra akarunk rákérdezni,
vajon milyen megismerési (vagy netán nem
kizárólag megismerési) cél áll Weber monumentális
vállalkozása mögött, erre nyomban adódna
az a válasz, hogy ez a cél a Nyugat történelemelméleti
meghatározása lenne. Jóllehet ez a célkitűzés
valóban jelen van Weber gondolataiban (voltaképpen
így vagy úgy, elkerülhetetlen is minden olyan
történelemkonstrukció esetében, amelyek érdemlegesebb
relevanciára igényt szeretnének tartani)
, annyi azonban a másik oldalról is nyilvánvaló,
hogy ennek az alapvető célnak a felvetése
újabb aránytalansági és össze-nem-illési
problémákkal járna, hiszen a protestáns etikának
a kapitalista szellemre gyakorolt hatása
a weber-i leginkább mégis "értékszociológiai"-nak
mondható megközelítésben egyáltalán nem vezet
a Nyugat sajátszerűségének önelvű értelmezéséhez,
a konkrét értelmezés akciórádiusza így jóval
kisebb lesz, mint a kétségtelenül meglévő,
ám nem a valódi és nem a specifikus alapkérdés.
S mivel ez így van, nyomban kirajzolódhat
tézisünk előlegezése: Weber nem az etikában,
nem is a Nyugat sajátszerűségeinek történelemelméleti
értelmezésében, de éppen "csak"
a kapitalizmus univerzális értelmezésében
akarja átvenni a filozófiai értelmezés, a
filozófiai tematizálás irányító szerepét,
ebben akarja gyakorolni a "filozófiai
tematizálás hatalmát".
Az etika tematizálása a gondolatmenet kezdeteitől
kezdve a kezdetektől már a kapitalizmus-vita
és - értelmezés összefüggésében történik.
Így fontossá válik például, hogy a "szerzési
ösztön"-nek nincs köze a kapitalizmushoz,
a folyamatos, racionális kapitalista üzemben
szerzett mindig megújuló nyereségre, tehát
"jövedelmezőségre" való törekvéssel
azonban már igenis azonos a kapitalizmus.
Mindez mutatja, hogy nem a kapitalizmus az
etikai kiindulású gondolatmenet célja, de
az etikai tartalmak megállapítása a kapitalizmus
végérvényes és cáfolhatatlan lényegének meghatározásából
való kiindulás célja.
Önmeghatározása szerint Weber "az empíria
kutatója". Ebben az esetben az empíria
mibenléte természetesen további megszorításokra
és meghatározásokra szorul, annyi azonban
már eddig is bizonyossá vált, hogy ez az
empíria sem közvetlenül etikai irányultságú.
Az empíria jelentésének rekonstrukciója mégis
a mű tárgyának egyre pontosabb kijelölését
teszi lehetővé. Empíria például az "üdvjavak"
jelenségköre. Az egyes vallások vizsgálata
a bennük gyakorolt üdvjavak "forgalmá"-nak
szempontjából már ennek a sajátos empíriának
a meghatározásához vezet. A vallási üdvjavak
az emberi cselekvés motivációi lehetnek:
"De semmi esetre sem csupán túlvilágiak
ezek a 'világontúli' üdvjavak sem. Akkor
sem, ha önértelmezésük szerint ilyennek mutatkoznak.
Ellenkezőleg, pszichológiailag tekintve,
egyenest egy jelenidőbeli evilági - isten
nyújtotta - tartás elérése volt az, amin
az üdvkeresők elsődlegesen fáradoztak".
Max Weber valóságos empíriája ezen a szinten
helyezkedik el, csatlakozási és közvetítési
pontokon, ráadásul olyanokon, amelyek a dolog
természete miatt nem két, hanem annál is
több szféra között közvetítenek. Maguk az
"üdvjavak" elementárisan a vallás
részei, az etikai cselekvés közvetítésével
kerülnek elosztásra, összehasonlíthatatlan
pszichológiai motiváló erővel rendelkeznek,
mindezzel együtt azonban "javak"
is, igazi értékek, amelyekkel valaki vagy
rendelkezik, vagy nem. Az "üdvjavak"
(és azok "forgalma") tehát igen
sajátos természetű "empíriá"-t
alkotnak, amelynek tudományelméleti meghatározásai
semmiképpen sem nevezhetők szokványosnak
s amelyek rekonstrukcióját leginkább még
"értékszociológiá"-nak nevezhetnénk.
Úgy is fogalmazhatnánk (bár ezt Weber kifejtett
módon egyáltalán nem ambicionálja), hogy
az üdvjavak léte, karaktere és "forgalma"
minden társadalmi lét alapja, sajátos strukturáló
erő, rejtett társadalomontológia, s a kérdésfeltevések
elején álló "Nyugat" sajátosságai
éppen az üdvjavaknak az újkorian sajátosan
"nyugati", azaz a protestáns típusú
meghatározottságai következtében alakulnak
ki. Most már csak az a kérdés, vajon a szorosabb
értelemben vett etikának mi a viszonya az
üdvjavak társadalomontológiájához. Nos, ezt
a kérdést általában úgy válaszolhatnánk meg,
hogy a weber-i társadalomfelfogás alapzatának
szellemében az üdvjavak forgalma az etika
alapzata netán egyenesen infrastruktúrája,
az etika erre a "forgalom"-ra épül
fel és teremti meg az egyén számára az etika
sajátos, korántsem abszolút mozgásterét egyrészt
a jog, másrészt a politika, harmadrészt a
társadalom általános gyakorlata között.
Világossá válik azonban az is, hogy az protestáns
etika teoretikusát az etika után a társadalomontológia
problémája sem vonzza különösképpen. Nem
a szociológiai differenciáltságot kiszélesítő,
de azt éppen valamelyest beszűkítő lépést
tesz meg. Nem marad meg az "üdvjavak
forgalmá"-nak kétségtelenül nehézkes,
de rendkívül komplex és életközeli alaptételezésénél,
de tesz egy rendkívül jelentős lépést "hátra",
mégpedig a tudásszociológiailag szokványosnak
nevezhető "ideológia"-fogalom felé.
Gyakorlatilag ez immár nem az üdvjavak forgalmának
transzdiszciplináris szféráján mérné a Nyugat
sajátosságait, de a rendszerek összemérését
egy szokványosabb, bár ilyenként meg nem
nevezett "ideológia"-fogalom igénybevételével
végzi. Ez egyben azt is jelenti, hogy Weber
ettől kezdve nem alapkérdést tesz fel, de
egy már javában folyó vitába kapcsolódik
be. Teljes egyértelműséggel mondja ki ezt
a következő szöveg: "…fejtegetéseinknek
ugyanakkor egyáltalán nem az a tétel a tartalma,
mely azt állítaná, hogy bármely vallásosság
sajátosságai egyszerűen csak ama társadalmi
réteg helyzetének funkciói volnának, amely
az adott vallásosság legjellegzetesebb hordozójának
tűnik, mintegy csak annak anyagi vagy eszmei
érdekhelyzete 'ideológiájaként' vagy 'visszatükröződéseként'.
Épp ellenkezőleg, gondolatmenetünket aligha
lehetne alapvetőbben félreérteni, mint ezt
olvasva ki belőle. Bármennyire mélyen hatottak
minden konkrét esetben a gazdasági és politikai
meghatározottságok a vallási ethosokra -
azok arculatának jellege mintegy elsődlegesen
vallási forrásokra megy vissza." Látjuk,
az üdvjavak forgalmának komplex és előremutató
fogalmából "vallásosság" lesz,
ami nyomban, ha idézőjelek között is, azt
a jelenséget hivatott jelölni, amit "mások"
"ideológia"-ként vagy éppen "visszatükröződés"-ként
fogalmaznak és élnek meg. Ez tehát az a teljes
útvonal, amelynek a során a komplex szociológiai
fogalom "ideológiá"-vá egyszerűsödik.
Az idézet csírájában tartalmazza azonban
e folyamat igazi célját is (mert az természetesen
nem ez az egyszerűsödés maga). Mint leegyszerűsített
képlet, a "vallásosság" polemikus
fogalom és más nézetek alternatívája. Ez
a fő ellenlábas nézet pedig nem más, mint
a II. Internacionálé sajátos marxizmusának
teljes és akkor hatalmas hatású felfogása,
az eredeti értelmű és jelentésű "történelmi
materializmus", mely vallási képzeteket
(ezek itt az "ideológia" klasszikus
értelmében szerepelnek) társadalmi rétegek
érdekeinek artikulációjaként értelmez.
Ezzel kimondhatjuk, a protestáns etika weber-i
elemzése egyrészt nem közvetlenül etikai
indíttatású, másrészt a Nyugat kritériumait
akarja meghatározni, harmadrészt az egyszer
már megtalált kritérium meghatározásának
közegét leegyszerűsíti, hogy azután ezt az
egyszerűsített változatot egy ugyanezt a
kritériumot alkalmazó rivális elmélet ellentétes
irányultságával állítsa szembe. Ebben az
eljárásban az a sajátszerű, hogy egyszerre
tartalmi és módszertani irányultságú. Az
értelmezés tartalma egyben módszertani koncepció
is (az "eszmék" nem társadalmi
csoportok érdekeinek "visszatükröződései"),
az eredmény módszere egyben tartalmat konstituál
(a történelmet formáló "vallásosság"
szerepét egy, konkrétan erre a célra irányuló
vizsgálat és feltevésrendszer mutathatta
csak ki). Aligha tévedünk, ha Weber e művének
már az eddigiekben is többször említett kiemelkedő
módszertani jelentőségét ezzel a kivételes
meghatározottságával hozzuk összefüggésbe.
Nagyon fontos elkülönítenünk e kritika, illetve
attitüd negatív és a pozitív változatait
egymástól. A kritika, mint fentebb idéztük,
így hangzik: "…fejtegetéseinknek ugyanakkor
egyáltalán nem az a tétel a tartalma, mely
azt állítaná, hogy bármely vallásosság sajátosságai
egyszerűen csak ama társadalmi réteg helyzetének
funkciói volnának, amely az adott vallásosság
legjellegzetesebb hordozójának tűnik, mintegy
csak annak anyagi vagy eszmei érdekhelyzete
'ideológiájaként' vagy 'visszatükröződéseként'".
Ezzel választja a maga vallásszociológiáját
a történelmi materializmusról, azaz a kornak
a nyilvánosság előtt élő marxizmusáról -
a definíció tágassága egyben majdnem maradéktalanul
előlegezi is a klasszikus Mannheim Károly-i
tudásszociológiát. A vállalkozás pozitív
oldala a "vallás" (mint "ideológia")
történeti hatékonyságának kimutatásából fog
majd állni. A "vallás", amit innentől
Weber szellemében nevezhetünk vallási ethosznak
is, felértékelődik a történelem (konkrétabban:
a Nyugat sajátszerűségének) értelmezésében.
Ezzel azonban Weber sajátosan átalakítja
a szociológia érdeklődési irányát is. Látszólag
belül marad a szociológiai diskurzuson, de
belülről le is értékeli azt. Egy ethoszt
tekint társadalmi mozgatónak (ami sokkal
"szociológiaiabb", mint az eszme
vagy az ideológia), az ethosz számára kisajátítja
a tudásszociológia cselekvésorientálás funkcióit
- majd - miközben azt gondoljuk, hogy belül
maradtunk a tudásszociológián - az ethoszt
teljesen vallási motivumokkal magyarázza.
Voltaképpen nem is az ethosz hamis helyzetben
való feltüntetése az érdekes a számára, de
az, hogy sikerüljön az eszmei tényezőnek
egy szociológiainak tűnő érvényesülését biztosítania.
Látszólag tehát az ethosz közbeiktatásáról
van szó, de valójában mégis más áll a középpontban.
Új út ez a vallás történelmi meghatározó
szerepének értelmezésére, ismét másképp fogalmazva:
Weber a szociológiával zárja ki a szociológiát.
A fennálló paradoxon egy bizonyos alapvető
értelemben kétségtelen, egy másik értelemben
azonban nem, azonban itt is értelmes. Az
eredeti szociológiai kérdésfeltevés emberiségméretű
és a történetfilozófia határait súroló általánosságban
vetette fel az "eszmék" világtörténelmi
szerepének kérdését. Nem csoda, hogy ez a
kérdésfeltevés a maga konkrét történelmi
összefüggésében riválisa lehetett a mindenféle
filozófiai specializáció nélkül tematizált
marx-i kérdésnek a "termelés" világtörténelmi
szerepéről. A weber-i fordulat (amit imént
a szociológia támadásaként értelmeztük a
szociológia ellen) az "eszmék"
történelmi szerepét érdemileg más összefüggésben
veti fel, ezt (többek között) "szociális
karakter"-nek, "eszmei cselekvésorientáció"-nak,
"értékorientált cselekvésirányítás"-nak
nevezhetjük. A különbség a két alapvető megközelítés
között nemcsak a feltevés absztrakciós fokában
áll, de ami még fontosabb, a mögöttük álló
"perspektíva" változásában. Jóllehet
a két kérdésfeltevés verbálisan szinte szóról-szóra
megegyezik, éppen eltérő perspektívizmusuk
teszi őket eltérővé. Az első kérdésfeltevés
perspektívája a történetfilozófus és az univerzális
társadalomtudós holisztikus perspektívája,
amely a holisztikus világtörténelmi folyamatra
irányul. A második kérdésfeltevés az egyes
társadalmi-történelmi szereplő perspektíváját
reprodukálja, az ő, mint "aktor"
cselekvésének belső eszmeiségét választja
a kutatásban reprodukálandó vezető perspektívának.
Amennyiben a későbbiekben még vissza kell
térnünk a protestáns etika-koncepció és a
történelmi materializmus meghatározó ellentmondására,
úgy már e helyütt nyomatékosítjuk e két koncepció
ezen perspektivisztikus különbségét, ami
jóllehet alátámasztja a megfogalmazás verbális
közeliségét, a két koncepció heurisztikus
tartalmát egymástól meglehetősen távolra
teszi.
Max Weber és David Riesman összehasonlítása
immár a "szociális karakter" vagy
az "értékalapú cselekvésorientáció"
talaján való további összehasonlítása természetesen
számos értékes szempontot képvisel. Jóllehet
ezek a törekvések a mai fogalmak szerinti
értékszociológiához állnak a legközelebb,
közvetett etikai tartalmuk sem lebecsülendő.
Itt ez az etikai tartalom több szociológiai
mozzanat szoros strukturális szomszédságában
jelenik meg. Egyrészt a meghatározott (etikai)
tartalmak által irányított cselekvés a cselekvés
egy szociológiájához vezet. De ez a mozzanat
nem meríti ki a szociológia részesedését
ebben a struktúrában. Webernél (de Riesmann-nál
is) nem kevésbé fontos a meghatározott (etikai)
eszme szociológiája, azaz társadalmi vagy
történeti genealógiája is, azaz, hogy milyen
szociológia konstelláció termeli ki azt a
meghatározott eszmét, amely etikai változatában
a cselekvést irányítja. Mindebből lényegében
világos, hogy két szociológiai strukturális
mozzanat között helyezkedik el az az eszmei
mozzanat, ami etikai vonatkozásúnak tekinthető.
Megjegyezzük, hogy ez voltaképpen az a mozzanat
is, amelyből a valódi szembenállás és rivalitás
a történelmi materializmus és Max Weber között
már nevesíthető. Ez a második számú szociológiai
tartalmú strukturális mozzanat az, amelyben
Marx és Weber valóban párhuzamos irányultságú,
de eltérő tartalmú megoldásokhoz jutottak.
Marx és a belőle kiinduló történelmi materializmus
ezeket az eszméket a "termelés"-ből,
Weber (ha nem is kizárólagosan, de) a protestáns
etikából eredezteti .* Mivel azonban az ebben a mozzanatban való
egybeesés egy legalábbis hármas struktúrának
csak egyik elemében áll fenn, megerősíthetjük
korábbi tézisünket az össz-problematikában
kialakuló perspektivisztikus különbség meghatározó
mivoltáról.
Weber kiindulópontja e hármas szerkezet vetületében
némiképp tisztázatlannak tűnik. Minden önkorlátozó
és önmagát relativizáló megjegyzése ellenére
saját megoldását végső soron a történelmi
materializmus meghaladásának, a felvetett
probléma valóban komplex megoldásának tűnteti
fel ("Marx elhanyagolja az eszmei tényezők
szerepét a szociális karakter értelmezésében").
Műve végső irányultsága szinte a szerzői
megjegyzések ellenére alakul ki, a kezdetekben
említett és az egyes tartalmaktól erőteljesen
függetlenedő önálló módszertani aura ennek
köszönhető . **
---------------------------------------------------------------------------------
* E helyütt nem érdemes feszegetnünk Marx
és a marxizmus e változatának lehetséges
különbségeit. - A Weber-szöveg így hangzik:
"…csakis arról a kísérletről lehet szó,
hogy esetről-esetre kihámozzuk ama társadalmi
rétegek életvitelének mértékadó összetevőit,
mely rétegek leginkább meghatározóan befolyásolták
az illető vallás gyakorlati etikáját…"
Ld. A protestáns etika és a kapitalizmus
szelleme, 293.
---------------------------------------------------------------------------
**Ebben az értelemben Weber örült volna
Freund értelmezésének, miszerint Weber a
modern kapitalizmust a protestantizmus szelleméből
eredezteti. Ld. Micheal Freund, Georges Sorel.
Der revolutionaere Konservativismus. Frankfurt
am Main, 1972. 59. - A saját megjegyzések
ellenére való gondolati vonalvezetés a weber-i
gondolkodás egyik vezető sajátossága. Éppen
a végső kicsengéssel szembenálló, valóban
létező és releváns saját megjegyzésekre támaszkodva
emel óvást Raymond Aron az olyan állásponttal
szemben (amelynek egyik változatát jelen
dolgozatunk is képviseli), amelyek szerint
a protestáns etika-koncepció a történelmi
materializmus "inverze" lenne (ld.
Raymond Aron, Main Currents in Sociological
Thoughts. London, 1967. II. kötet, 224.).
Az ilyen ellentmondások részei Weber életművének,
bizonyosan nem függetlenül "episztemológiai
nyugtalanságá"-tól (a kifejezést ld.
André Akoun egy szövegében, in: Geschichte
der Philosophie. Herausgegeben von Francois
Chatelet. Frankfurt - Berlin- Wien, 1975.
131.)
|
