MAGASKULTÚRA ÉS SZUBKULTÚRA

                                                                      KAKUK DÓRA

CSILLOGÓ SÖTÉTSÉG – OSCAR WILDE ÖRÖKSÉGE?

    Az úgynevezett magaskultúra, a tanulással, művelődéssel kapcsolatos területeket képviseli. Ez a jelentés a civilizációhoz, a differenciált társadalmi élethez és sokszor a polgári életformához kapcsolódik. A hétköznapi életben leggyakrabban ebben az értelemben használjuk a kultúra kifejezést. Tehát magaskultúrának tekintünk minden olyan művelődési vagy művészeti ágat, amely szolgálja a klasszikus értelemben vett kultúra kifejezést is. A múzeumba, operába, színházba járás is ugyanúgy ennek a része, mint a klasszikus irodalom versei, prózái, regényei. De sajnos, a mai modern világban a társadalom nagy része inkább ponyvaregényeket olvas, és DVD-t néz, minthogy színházba járjon, vagy klasszikus irodalmat olvasson. Sokan ebből arra gondolnak, hogy a magas kultúra haldoklik. Pedig ez nem így van. Számos író, költő, színész…stb. hagyta itt nekünk kézjegyét, akár könyveivel, verseivel vagy alakításaival. Amíg erre van igény, addig nem haldoklik. És szerintem van igény rá. Mivel a mai haladó világban, az embereknek szükségük van az olvasottságra, és a tájékozottságra is.

De ugyanakkor a magas kultúra mellett, előkerültek a szubkultúrák is. A szubkultúrák általában a társadalom egészén belül különféle, gyakran társadalmi körülményekkel, például: a vallás helyzetével, az etnikai, nemzeti és társadalmi szerkezettel, a hivatással, korral, szexuális orientációval, városiasodással, zenei stílusokkal stb. állnak összefüggésben. Sokan negatívumként tekintenek erre a szóra, hogy szubkultúra, de még többen maguktól a szubkulturális csoportoktól tartanak. Hiszen az, hogy valaki része egy szubkultúrának, vagy szubkulturális csoportnak, azt is jelenti, hogy a társadalmon belül tartozik egy kisebb csoportba. Gyakran tekintik a magas kultúra ellentétjének, vagy rombolójának az ilyen szubkulturális csoportokat. De nagyon sokféle ilyen csoport létezik, mint fentebb említettem.  És noha tény és való, hogy vannak ezt igazoló tézisek is, be szeretném mutatni, hogy vannak ellenpéldák is. Nem összehasonlítani szeretném a kettőt, mert annyira különbözőek hogy szerintem nem lehet, de bemutatom, hogy megélhet egyik a másikból. Mégpedig azon módon, hogy alapul veszek egy XIX. századi költőt, egészen pontosan Oscar Wilde-ot, és egy XX. Századi zenei stílust,(a glam rockot) amit lényegében neki köszönhetünk. Ahhoz, hogy megértsük a kettő közötti kapcsolatot, egy kicsit meg kell ismernünk magát Wilde-ot. Hogy milyen is volt, és ki is volt ő, és hogy milyen örökséget hagyott hátra maga után, a zenei szubkultúrák korának.

    Oscar Wilde, akit művei alapján embertestbe zárt angyalnak, magánéleti eseményei kapcsán pedig emberbőrbe bújt démonnak hihettünk. Ő volt az első író, aki azon erkölcsök vagy inkább erkölcstelenségek – szerint élt, amelyek saját költeményeiben is megjelentek. Ő volt az első művész, aki megnyitotta azokat a kapukat, amelyeken addig más még csak bekopogtatni sem mert. Kivételes egyéniség volt, egy igazi zseni. Azok közé a művészek közé tartozott, akik életüket könyveiknél fontosabb alkotásnak tartották. Élete tele volt pompával, dicsőséggel, tündökléssel; gazdag volt, befolyásos és sikeres, ám éppen legnagyobb sikerei közepette érte Wilde-ot a végzetes csapás, amely egész addigi életét felforgatta. A csillogás után a kegyetlen börtönvilág sötétje következett. Olyan magasról zuhant olyan mélyre, hogy egész Európa beleborzongott.

Wilde mindig is céltábla volt a megjelenése miatt. Főleg öltözködésével kitűnt társai közül. Még a szokásosnál is nagyobb kockás tweedzakót öltött, pávakék nyakkendőt viselt és hullámos karimájú, enyhén félrecsapott kalapot hordott. Mindig lázadt a normák ellen. De az akkori öltözködésnek egyébként is nagy bírálója volt.  Ő maga úgy gondolta, hogy a XVII.  század öltözködési normái, sokkal kényelmesebbek, és használhatóbbak voltak, mint a saját századáé. Erről kapcsolatos véleménye megjelent egyébként, A divat rabszolgái című könyvében.

 A műveivel kapcsolatban tudni kell, hogy neki fontosabb volt hogy őt magát ismerjék, és csak aztán a műveit. Azt akarta, hogy előbb ismerjék meg a művészt, és úgy akarják a remekműveit, minthogy a művei alapján tekintsék művésznek. Erre ilyen megjegyzést tett: „Sértegessetek, dobáljatok meg sárral, de az istenért, nézzetek rám.” Gazdag és híres akart lenni, és ezt el is érte. Kávéházakba járt, elegáns körökben forgott, ismerte mindenki, és ő is ismert mindenkit, akit kellett. Bár 1880-tól, az egyik napilap karikatúrákat jelentetett meg róla, így gúnyolták az öltözködését. Természetesen nem bánta, mert ez is reklám volt neki, így még többen ismerték meg a nevét. És az akkori emberek sem különböztek a maiaktól…ismert volt az újságokban, így egyre többen kezdték olvasni a műveit.

Wilde egyébként házas volt, és két gyereke is született, de később vonzódni kezdett egy fiúhoz,  akivel úgy került kapcsolatba hogy az megkérte hogy bírálja el a verseit. Ez az ifjú pedig Lord Alfred Douglas (Bosie) volt. Az idő elteltével barátságuk egyre mélyült, és később szeretők lettek. És amikor a fiú apja, a márki eltiltotta fiát Wilde-tól, az rágalmazási pert indított ellene. Ezzel saját magát állította pellengérre. Hisz a biszexualitást akkor sem nézték jó szemmel. A pert természetesen elveszítette, és börtönbe került. Ekkor fordult el tőle a társadalom. Nem csak azért mert nyíltan felvállalta hogy vonzódik a saját neméhez, hanem mert fiatalkorú személy volt a szeretője.  A börtönévek nagyon megtörték, és a társadalom elkezdte sajnálni őt, de régi barátai elfordultak tőle. De ő továbbra is járta a kávéházakat és szórta a pénzét. 1900-ban halt meg, egy a börtönben elkapott súlyos fülfertőzés miatt. Az orvosa pedig félt a kifizetetlen kezelésektől, amire Wilde úgy reagált: „Úgy halok meg, ahogy éltem: túllépve anyagi kereteimet” . Nem sokkal ezután meghalt.

Mindig is szélsőségesen megosztotta a közvéleményt, életmódjával, írásaival, tetteivel, és általában az életével is. Azok, akik nem olvasták egyetlen művét sem, nem ismerik. Akik olvasták legalább egy művét is, elmondhatják magukról, hogy ismerik Oscar Wilde-ot. Ezt ő maga is kijelentette: „Mindenben, amit valaha megírtam, legyen az akár regény, akár színdarab, benne volt az az esszencia, az a gondolatmag, ami miatt egyáltalán érdemes volt tollat ragadnom. Ha valaki még sosem hallott rólam, ha nem olvasta végig egyetlen művemet, egyetlen versemet sem, de valahogyan megismeri ezeket a magvakat, nyugodtan elmondhatja magáról: tudom, ki az az Oscar Wilde, tudom, mit gondolt az emberekről, a művészetről és a divatról.”

Most már nem árthat neki a botrány, művészetét igazolta az idő.

És ha az ő művészetéről beszélünk, fontos megemlítenünk egyetlen regényét, ami mindig is kétoldali véleményeket szült. Ez az, ami alapot fog adni a bevezetőben említett szubkultúrához. Ez a regény pedig nem más, mint a Dorian Gray arcképe. A regény központi alakja, egy fiatal, szemet kápráztatóan gyönyörű, ám a végletekig naiv és tudatlan fiú, Dorian. Az ő szépsége felkelti egy festő(Basil Hallward) érdeklődését, aki megkéri hogy had fesse meg az arcképét. Ekkor lép a képbe Lord Henry, a gazdag és divatos dandy, aki a regény negatív alakja. Elég cinikus jelleme van. Ő kezdi el mondani Dorian-nek, hogy később jó lesz majd ránéznie a képre, ha már öregszik, és szépsége halványodni fog. Dorian persze megijed, hogy mi lesz majd ha nem lesz szép és fiatal. Ekkor kezdi el fennhangon kívánni hogy bárcsak a kép öregedne, és ne ő. Közben a lorddal barátságot köt, és együtt járnak ebédekre, összejövetelekre, színházba…stb. És az egyik színházi előadás után Dorian megvallja neki hogy szerelmes lett az egyik színésznőbe, és hogy feleségül akarja venni. A lord persze kineveti, hogy nem  igazi szerelem az, és hogy teljesen más valakit a színpadon látni amint szerepet játszik, és imádja a közönség, mint a való életben. Később persze ebben is igaza lesz. Nos a szerelmi csalódása után, Dorian elindul a mértéktelen züllés útján. Kábítószer (ópium), alkohol, tivornyák, de szépsége mit sem változik. A „barátai” pedig mind öregednek körülötte, és mindenki csodálkozva nézi hogy ő pedig semmit nem öregszik. Egyszer a festő meglátogatja hogy szeretné kiállítani a képet, ám Dorian megtagadja tőle. A festő addig-addig erőlteti, hogy megmutatja neki a fiú a képet, az pedig elborzad hogy mi lett a művéből. Mert Dorian kívánsága teljesült. A képen látszott meg a lelke összes bűne, és a testi züllése is. De félelmében, hogy nehogy kiderüljön, megöli a festőt. És később rettegésében széttépi a képet. Amibe belehal, hisz a festmény a lelke volt. A szolgái találják meg, de csak az ékszereiről ismerik meg a gazdájukat.

Nos ez lenne a regény története. A műből kitűnik hogy Dorian nagyon hiú fiatalember volt. Nagyon fontos volt számára a megjelenése, az hogy minél szebb legyen, és hogy szépségét minél tovább megőrizze. Androgün szépség volt. Nőiesen szép. Hisz még a férfiak is elismerték a külsejét. És nem azzal az általános szóval, hogy helyes, hanem hogy szép…sőt egyenesen gyönyörű. Fontosabb volt neki a külcsín, mint a belső énje.

   Ez került elő majdnem 100 évvel később, a XX. Században a glam rock képviselőinél is. Maga a glam szó, csillogást jelent. Az 1970-es években, amikor a hippi korszak hódított a világban, akkor alakult ki ez a stílus. Wilde regénye megfelelő alapot szolgáltatott ehhez, és egy olyan stílus született, ami a mai napig fenn áll. Ha alapul vesszük a regényben szereplő Dorian jellemét, hogy a külcsín mindenek felett, akkor kiderül, hogy mi is adja a stílus lényegét. Ez pedig nem más, mint a külső. Lehetőleg minél feltűnőbb és csillogóbb formájú megjelenésben.  Ami pedig a 70-es évek „szakadt” hippi korszakában el is érte a hatását. Javarészt angol előadók tették híressé ezt a műfajt. Mégpedig olyan előadók, zenekarok, mint David Bowie, a T.rex, a Slade, a Sweet, a Queen és a Roxy Music.  Bár őket inkább tekintjük művésznek, mint a mai közszóval zenésznek. Hisz ők olyan valamit alkottak meg, és adtak át a közönségnek, ami miatt kiérdemlik ezt a titulust. Fontos kiemelni, hogy a glam rock szintén egyik klasszikus zenekarának tekintjük az amerikai New York Dollst. Őket azért is fontos megemlíteni, mert mint tudjuk, az amerikai kultúra elég szegényes történelmileg, és irodalmilag is, így róluk elég nehezen elképzelhető hogy a középiskolában Wilde regényt olvastak volna. De mégis kialakult a stílus az USA-ban is. Az ő zenéjüket nevezhetjük inkább proto-punknak, amihez vadul nőies külső társul. De ugyanúgy megemlíthetjük 1968-69-ből Alice Coopert is. Aki szintén nagy feltűnést keltett az akkori megjelenésével.

Sokan az irányzat elindítását David Bowie-nak tulajdonítják, de talán a Brian Ferry és Brian Eno által vezetett Roxy Music volt a hullám éllovasa. Ferry alkalmat akart adni az ifjú közönségnek a kiöltözésre. Azt mondta: “Számukra legyen ez egy este az operában.”

A glam rockerekre vagyis glamsterekre jellemző volt az androgün (kétnemű) módon való öltözködés. Valamint a szintén androgün hatást kölcsönző sminkek és a formabontó jelmezek használata. Az olyanoké, amiket pl. Elvis Presley is viselt revüfellépéseikor.

A glam rock nem is inkább zeneiségével, hanem a külsőségeivel tűnt, és tűnik ki. A külsöségeket hangsúlyozták, és arcátlan módon ragadták meg a romlást, a hírnevet és a szexualitást, mintegy kinyilatkoztatásként az olyan elöadókkal szemben mint a Pink Floyd, a King Crimson, a Yes és a Genesis, akiknek zenéjét a kritikusok gyakran aposztrofálták művészi rock-ként. Az androgün megjelenés talán leghíresebb formája David Bowie Ziggy Stardustja. A szexuális beállítottság kérdése egy játék lett. Bowie csupán a publicitás kedvéért állította azt magáról hogy biszexuális. Később ezt a nyilatkozatát visszavonta. De talán a biszexuális glam rockerek legismertebb tagja Freddy Mercury, a Queen énekese volt.  

A glam rock nagy hatással volt a 70-es évek punk-rock mozgalmára is. Különösen a Sex Pistolsra. De ez a vonal a későbbiekben kap kiemelt szerepet.

   Addig is a 80-as évek Amerikájáról. A szó szoros értelemben vett glam rock, a lágy dallamaival, a maga biszexuális kisugárzásával már ekkor itt nem létezett, illetve nem kapott helyet. Ehelyett megkezdte térhódítását az úgynevezett glam metal, vagy ahogy az MTV és a rajongók hívták hair metal (lefordítva haj metál, arról kapta a nevét hogy az előadók általában hosszú borzolt, tupírozott hajat hordtak). Ez a stílus főleg Los Angelesben (emiatt sokan nevezik L.A. glamnek is) kezdett kibontakozni az olyan zenekarokkal, mint a Kiss, a Mötley Crüe, a Poison, a RATT, a Cinderella, a Bon Jovi , a Twisted Sister és egy kitűnő finn csapat is úttörő volt, a Hanoi Rocks.

Ennek az irányzatnak a szövegvilága már inkább a kábítószerek, a bulizás, a csajozás és a szex körül forgott. Jó pár zenész küzdött kábítószer függőséggel ebben az időben. Hisz Amerikában ekkor volt a csúcson a heroin és a kokain használat.

De ami miatt mégis glam metalnak nevezik, az azért van, mert ahogy 70-es évekbeli elődjeiknél, ezeknél a zenészeknél is megjelentek a harsány sminkek, magas sarkú és talpú cipők, csizmák, a nőies kiegészítők. De jóval „férfiasabb” zene és hangzásvilág mellett. Így a glam rock androgün bája eltűnőben volt. És főleg mivel az USA-ról beszélünk, tudni kell hogy ezeket ötvözték a tipikus amerikai viselettel a farmernadrággal, farmerkabáttal, és a motoros kiegészítőkkel.

Magyarországra ez a stílus ekkor még nem tudott betörni, tekintve az akkor itt uralkodó szilárd szocializmust. Ami nem engedte az ilyesmit. Sőt a rendszer ellenségének tekintette magát a rock zenét is. De a rendszerváltást megelőző 1-2 évben már kezdtek feltűnni az ilyen zenét kedvelő fiatalok, és Amerika hatása kezdte elérni hazánkat is. A rendszerváltás után viszont alakult sok olyan zenekar, melyekre hatással voltak a 70-es évekbeli klasszikus glam képviselői is, és a 80-as évekbeli hair metal zenekarok is.  Hisz ezek a zenekarok a szex, drogok és rock and roll életérzést közvetítették, ami egyben a szabadságot is jelképezte, egy meglehetősen szigorú rendszer után.

1994-ben debütált nálunk a Junkies zenekar, akikre előszeretettel húzták rá a glam/punk-rock jelzőt. Az utóbbit a zenéjük miatt, az előbbit pedig a külsejük miatt. Ezt részben köszönhették Los Angelesből hazaérkezett basszusgitárosuknak Riki Churchnek, aki arra bíztatta őket hogy vállalják fel a stílusukat, és nézzenek úgy ki ahogy nekik tetszik.

De hazánk szó szoros értelmében egy glam rock zenekarral rendelkezik, ők pedig az 1996-ban alakult, Disco Express. Rájuk valóban a klasszikus glam előadók hatottak, és ezt igyekeznek is kifejezni megjelenésükkel. Zenéjükre is inkább a lágy, popos dallamok a jellemzőek.

Viszont a hair metal ágazatnak is akadnak követői hazánkban. Többnyire tribute zenekarok, vagyis az eredetiek „hasonmás” zenekarai. Közülük pl. a Kiss Forever Band, nemzetközi szinten híres, és az igazi Kiss is elismeri.

 És napjainkban is él ez a zene, ami egykor Oscar Wilde művéből építette fel magát. És a legszebb benne, hogy azért mert már lassan 40 éve áll a stílus, mindig új követőket szerez magának kortól, nemtől függetlenül. Ahhoz hogy pontos képet kapjak hogy milyen is ez a szubkultúra napjainkban, kik a követői, interjúkat készítettem. Alanyaim között található weblapszerkesztő, és „egyszerű” glamster is. Többnyire arról kérdeztem őket, hogy hogyan kerültek kapcsolatba a stílussal, és hogy látják most.

    Első alanyom, Szabó Ádám, 22 éves főiskolai hallgató, aki szerkesztője az egyik magyar glam oldalnak, a sleazepage-nek.

   Második alanyom Hatvani Etelka (Etus) 24 éves, szerkesztőségi titkár, és sminkes.

Bevezető kérdésként azzal kezdtük, hogy hogyan, és mikor ismerték meg a stílust:

Ádám: Legelőször talán 13-14 éves korom körül, amikor megláttam egy korai képet Guns N’ Rosesről. A zenéjüket is akkortájt ismertem meg, azt bírtam, de a kinézetük meglepett. Egy korai kép volt, Axl rendőrsapkában, Duff hullámos gallérú ingben, stb. Már akkor megtetszett ez a stílus, és elkezdett érdekelni a ’80-as évek Los Angelese, ahonnan ilyen arcok és ilyen zenék kikerültek. Aztán úgy 15-16 éves koromban megismertem a Hanoi Rocksot. Először a Tragedy klipjét láttam tőlük, és akkor aztán végképp meglepődtem a kinézetükön. Michael Monroe tiszta femin volt ugye. Ezt a stílust kicsit már túlzásnak éreztem, de a zene megragadott, szóval innentől kezdve leginkább ez a műfaj érdekelt. Persze akkor még nem tudtam, hogy mi a neve a stílusnak, nem is érdekelt egy ideig.

Etus: 13-14 évesen. Kicsit vicces a történet. Olyan 12 éves korom óta hallgatok rockzenét, és amíg elkapott a glam, addig elég sok műfajon átmentem a rockzenén belül (alter, metal, punk stb.), de soha egyiknél sem éreztem azt, hogy ez végleges lenne, csak azt, hogy most ez van, később lehet, hogy más lesz. Aztán éppen a punkos korszakomat éltem, amikor elkapott a Junkies-láz. De a Junkies-t nem úgy kell elképzelni, mint most, ez 1997-ben volt, azon a környéken pedig, ahol én laktam, aztán végképp nem ismerte őket senki. Akkor jelent meg amúgy a Nihil. Na és akkor visszamenőleg beszereztem a Káros az egészségre, nevű lemezüket, aztán meg a Rock and Rollt. És tulajdonképpen a Rock and Roll hallgatása közben jöttem rá, hogy én igazából mindig is ezt a dallamos, bulizós rockot szerettem! Innentől kezdve pedig egyre jobban beleástam magam, elkezdtem begyűjteni zenéket, stb.

A szellemiséggel viszont úgy emlékszem, azelőtt is tisztában voltam, mert addig összeolvastam annyit róla.

Utána beszélgettünk arról hogy ez a stílus mennyire a külsőségekre épül, és rákérdeztem arra hogy náluk ez mennyire jelenik meg.:

Ádám: Hmm... hát nem túlságosan. Nekem már a hosszú haj sem állt jól soha, szóval itt megbukik az egész. Tupír, meg ilyesmi... tetszik, ha máson látom - az adott korban, és közegben -, de én nem néznék ki benne túl jól, és emiatt nem is érezném jól magam benne, ergo az ilyesmi nem az én stílusom. Meg a femin dolgok, szemceruza, körömfestés, ilyesmi, nem igazán az én világom.

A külsőségeket az is meghatározza, az ember milyen hatást akar kiváltani a környezetében. Ha tupíros séróval és kígyóbőr csizmában, spandex naciban sétálnék mondjuk XY céghez vagy ügyfélhez, akkor az emberek nem igazán vennének komolyan. Ha pedig csak bulira öltöznék be ilyennek, akkor pózőr lennék, nem? Azt meg még inkább nem bírom, ha valaki csak akkor öltözik be, mintha farsang lenne.

Amúgy, hogy a kérdésre válaszoljak, az általános öltözködésemből, meg hajviseletemből, habár egyik se extrém, de azt azért le lehet venni, hogy nem én vagyok a diszkókirály.

Etus: Hát azért azt megcáfolnám, hogy főként külsőségekre épül. Szerintem elsősorban azért a dallamokra, dögös riffekre, hatalmas vokálokra épül; nyilván óriási szerepe van a külsőségeknek is. Tehát én most nem attól leszek glamszter, hogy így nézek ki, hanem attól, hogy ezt a zenét, ezt az életérzést szeretem. Egyébként nálam eléggé megjelennek a külsőségek is.

Ezután szóba kerültek a baráti társaságok. Hogy ez a szubkultúra befolyásolta-e a baráti társaságukat:

Ádám: Részben. A baráti társaságom (mint szerintem mindenkié) sokkal inkább társaságok, mintsem egy társaság. Van olyan része, akiket koncertről ismerek, vagy a zenei stílus szeretete alapján kerültünk kapcsolatba, és később kiderült, mennyire jól kijövünk. De sok olyan ember is van, akit máshonnan ismerek (suli, munka, stb.). Tény, hogy sok jó fej embert ismertem meg a stílus által. Persze pár kevésbé jó fej is akad.

Etus: Nagyjából semennyire, a barátkozás ennél bonyolultabb folyamat, bár nyilván jó, hogyha a hozám közel álló emberek tudják, érzik, hogy nekem mi a fontos, illetve nyilván olyan helyekre szeretek járni, ahol ilyesmi érdeklődésű emberek vannak, szóval esélyesebb, hogy velük ismerkedem.

Azok, akiket most a barátaimnak nevezek, már akkor is ebben voltak benne, amikor megismerkedtünk. Olyan szinten esetleg hatott a dolog, hogy mutattam nekik bandákat, vagy ők nekem, meg talán külsőségekben is hatottam egy kicsit rájuk.

Gotthardot pl. most már jó páran imádnak az én hatásomra, ami mondjuk nem glam, hanem hard rock, de valami eszméletlen!

Mivel mint említettem kétféle glamet különböztetünk meg, őket is megkérdeztem hogy  leginkább melyikhez húznak,  és miért.

Ádám: Én az ún. L.A. glam metalhoz. Zeneileg a klasszikus glam túl régi és legtöbbször túl elvont az én fülemnek. Ami az öltözködési stílust illeti, abból is az amerikai változat jön be. Szerintem ég és föld a kettő, elég szerencsétlenül jött ki a közös név. Teljesen másról szól a két vonal. A klasszikus vonulatról igazából semmi vidám nem jut az eszembe. A zenéiket hallgatva sem igazán.

Etus: Az L.A. glamhez. Azért, mert az jobban tetszik. Arra dobban meg a szívem, és kész. A klasszikus ''70-es évekbeli, nekem nagyon homoszexuális és angol. Az L.A. glam ''80-as évekbeli, csajozós és amerikai. Én ebben látom a főbb különbségeket. (Amúgy nincs bajom a melegekkel.) Meg talán a "klasszikus" egy picit intellektuálisabb volt. Ja, meg természetesen zeneileg is elég mások) Hozzám sokkal közelebb áll az L.A. glam dallamvilága, meg az egész ''80-as évek.

Ha már Amerika. Meg kellett kérdeznem, hogy mit szólnak ehhez a szex, drogok rock and roll „jelmondathoz”?

Ádám: Rám nem jellemző. Hogy egyetértek-e vele? Olyan, mint a legtöbb jelmondat. Szép, hangzatos, macsó, jól lehet dobálózni vele, de a legtöbben csúfos halált haltak miatta. Pár zenekar valahogy túlélte (vagy belehalt, de addigra már és legendát teremtettek), de a legnagyobb esély arra volt, hogy az ember belehaljon. Abban meg semmi menő nincs, hogy egy elhagyott, heroinisták által megszállt házban hal meg az ember, mert túllövi magát, vagy ilyesmi.

Az egész hotelszoba rombolós tivornya csak addig vicces, amíg ott van az ember mögött a kiapadhatatlan pénzcsap, meg a menedzsment, ami kivakarja az embert a vízből, kihozza az embert a sittről. Amerikában van óvadék, meg minden, ott meg lehetett ezt csinálni. De már szerintem ott sem lehet. Szerintem rájöttek a kiadók, hogy eléggé könnyen lehet sztárokat gyártani, így se a pénzt, se a fáradságot nem éri meg a sok balhé a legyalult hotelszobákkal, a zavargásba fulladó koncertekkel, stb. Ha mostanában folyamatosan ilyeneket csinálna egy úgymond „tökös” rockbanda, szerintem elég hamar ejtené őket a kiadó, keresne és befuttatna helyettük másokat, akik kevésbé problémásak. Szerintem ez egy egyszeri jelenség volt a ’80-as évek hajmetál korszakában. Olyan minden mindegy időszak volt. Most már azért sokkal jobban tudják a magánemberek és a vállalatok is, hogy semmi sem tart örökké, okos, átgondolt üzleti fogások kellenek, stb

Etus: Háááát... szerintem nem nagyon jellemző rám. De bulizni szeretek.

Zárásképp pár szót ejtettünk a jelenlegi hazai helyzetről, .

Ádám: Hazai stílusélet? Hát vannak egyrészt a gombamódra szaporodó tribute zenekarok, ami könnyű pénzkeresés, hakni, de azért elég hamar megunható, én jobban szeretem az egyedi, saját dalokból élő zenekarokat.. Pláne amikor nagyképűek lesznek a másokat majmoló „zenészek.” Másrészt ott van a pár eredeti zenekar, de azok közül kevés üti meg a mércét. Van pár, a Joystixnak például minden elismerésem a legutóbbi albumukért.

Etus: Röviden: elég rossz(enyhén kifejezve). Két értékelhető zenekart tudok megemlíteni ezen a vonalon: Joystix, Sick Stars, ők igen színvonalasak, csak ők viszont ezt a XXI. századi glamet képviselik, ezt a modernebb svéd vonalat, ami nekem nem annyira jön be, mint a jóféle ''80-as évekbeli hard rock. De tényleg nagyon profik. Rajtuk kívül van néhány erőtlen próbálkozás, de azokat inkább hagyjuk. Szóval elég sivár a helyzet.

És a stílusbeli összefogásról:

Ádám :Magyar szinten a www.sleazepage.hu oldalt említeném, aminek ötletgazdája és egyik szerkesztője vagyok. Bár ez nem kifejezetten összefogni, meg megismertetni akarja egymással az embereket. Ez inkább csak egy híroldal, hogy a magyar glam metal és sleaze rock rajongónak ne kelljen 20 külföldi portálról, meg pár nem túl megbízható magyar rockoldalról összegereblyéznie a minket érintő híreket. Igyekszünk hírt adni a zenékről, albummegjelenésekről, valamint a Magyarországon és a közelben esedékes koncertekről (ahová még van sansza eljutni az egyszerű embernek). Valamint a magyar zenekarokat is szeretnénk támogatni.

Etus: Hát ha csak nem a sleazepage. Ez egy honlap, ahol a műfajhoz kapcsolódó cikkeket, híreket, lemezkritikákat, koncertbeszámolókat lehet olvasni, és hozzászólni a témákhoz. Meg van egy-két hasonló fórum. Szerintem jók.

 Volt még a glam night, de sajnos pár alkalom után az meg átment amatőr rockestbe. Az első meg a harmadik nagyon jó volt szerintem. Bár, ha belegondolok, azokon sem valami színvonalas bandák léptek föl, de jó volt a hangulat.

De hogy ne csak a csillogásról legyen szó, bemutatom hogy Oscar Wilde és öröksége, nem csak a glam rockerekre hatott. Fentebb már írtam arról, hogy a glam rock hatással volt a 70-es évekbeli punk-rock mozgalomra is. A punkra jellemző volt a lázadás, és az anarchia. Lázadtak a normák és a rendszer ellen. Később pedig ez kezdte hitét veszteni, és az akkori előadók is a kábítószerek hatása alá kerültek. Ekkor kezdett megszületni, egy új stílus, a dark(jelentése: sötét).  Ez a név, a dalszövegek, az életérzés borongósságára utal és a fekete színre, amelyet az előadók és a rajongók az öltözékekben, hajfestésben stb. preferáltak. Tehát a dark (wave) leginkább arra a sajátos könnyűzenei stílusra és a köré kialakult mozgalomra utal, amely akkor, a nyolcvanas évek elején született, s máig vannak követői, jellegzetes zenekarai. Főleg az értelmiségibb punkoknak lett elege abból hogy a punk haldoklik és már csak a drogokról szól. Ezért szakadtak el, és egyesek szerint maga a fekete ruha is eredendően a "Punk is dead"-et (a punk halott) jelképezendő ''gyász-ruha'' volt.

Azonban nem szabad elfeledni hogy egyszerre két helyről indult a dark-goth kultúra útjára. Az egyik az európai dark kultúra, ami Londonból indult ki -Billy Idol hatásra, valamint a későbbiekben a szintén európai Depeche Mode együttes meghatározó szerepet töltött be az európai dark kialakulásában. Ez európai dark szubkultúra azonnal elhatárolódott a punktól, és önálló életet kezdett élni, többé sosem bulizott együtt dark punkkal. Az európai vonalról kell tudni azt is, hogy szinte azonnal a túlvilági vagy misztikus dolgokkal kötötték egybe (hisz valami elv kellett is az új stílus mellé, nem volt elég csak simán feketébe öltözni) Ilyen értelemben az Európai dark úgymond "vadabb", és szélsőségesebbnek is mondható a másiknál.

Az amerikai dark kultúra független jött az Európaitól létre, szinte azonos időben, de nem is tudtak nagyon a másikról. Amerikában ekkor nem túlzottan punk láz, inkább egységtelen metál láz volt. Az amerikai dark öntudatosan jött létre ugyan, és nem lázadásként valami ellen, egyszerűen kellett egy új stílus, egy új gyűjtőkaszt a ''fekete ruhás kifestetteknek''. Azonban sokaknak igaza van abban, hogy az amerikai dark gyakorlatilag a külsőségeknél véget is ér. Semmi elv nem tartozik hozzá, se misztifikum, se mágia, és semmi ilyesmi - ami annyira nem is csoda a prűd és keresztény szellemű Amerikától. Egyszóval közel nem olyan bevállalós fajta volt eleinte kint ez a kultúra, mint Európában. A kinti meghatározó alak a zenében Iggy Pop volt, majd a 70-es évek végétől egyértelműen a Black Sabbath, azontúl is (az akkor még igen jó erőben lévő) Ozzy Osbourne. Persze kint a dark inkább divatot jelentett, nem életvitelt. Hétvégente létezett csak maga a dark kultúra,a hétköznapokban Amerikában senki se nagyon vállalta ezt az Európaival szemben.

A 80-as évek vége felé, mikor már igen nagy tábor volt, mindkét oldalon elkezdődtek csak az ötlet átvételek, és az egymással való összeolvadása a két kultúrának. Az amerikai dark hullám eljutott Európába is, az Európai meg Amerikába. Így aztán későbbre már vegyült is a kettő, és mára már szinte hogy egy jelenségről beszélünk, annyi szokást átvett illetve adott egymásnak a két külön dark tábor.

Mindenképpen meg kell említenem egy olyan személyt, aki mindig nagy botrányokat kavart ebben a stílusban. Ő pedig nem más, mint Marilyn Manson. Megjelenésével sokkolta a világot, és rengeteg pletyka kelt szárnyra róla mindig is. De Mansont elég nehéz csak egy kategóriába belesorolni. az industrial metal alternatív metal, sokk-rock irányzatokba sorolják őket (illetve magukat); de több más stílusban is alkotnak (glam rock,  dark metal, gothic rock). /Glam stílusúnak egyébként az 1998-as Mechanical Animals című lemez miatt titulálták, ami jóval lágyabb, és dallamosabb lett, mint az előző albumok, és a külseje is eléggé hasonlított a 70-es évek androgün glam rockereihez)

De hogy kicsit jobban belelássunk a mai dark szubkultúrába, interjút készítettem hazánk egyik prominens dark képviselőjével, akit Hozé néven ismer a média, és a világháló is.

Bevezető kérdésként vele is azzal kezdtem, hogy mikor és hogyan ismerte meg ezt a stílust:

„: Ez egy furcsatörténet. Igazából ismertem már úgy jó tizenvalahány évvel ezelőtt is, akkoriban azonban nem nagyon mozgatott meg. Tudni kell azt is, hogy akkortájt idehaza azért gyerekcipőben járt az egész dark goth stílus, tehát ha valaki ez akart lenni, akkor azt vállalta magára gyakorlatilag, hogy számkivetett lesz. Nem volt ennek szubkultúrája még, csak pár ember csinálta ezt. Szóval úgy igazán 6 évvel ezelőtt kezdett igazán érdekelni. Egy akkori barátnőm volt az, aki igazán bevezetett a dolgokba. Ő kente vágta a dolgot, sőt mai napig alig találni ilyet, mint ő volt. Jártas volt mindenféle mágiában is, az összes ezoterikus szakkönyve megvolt, és jó maga is mindent tudott erről az irányzatról. Bár sajnos kapcsolatunk nem tartott sokáig csak pár hónapig, de arra mindenképp elég volt, hogy úgy érezzem: Igen, most megtaláltam valami,t amit eddig kerestem minduntalan. Azelőtt én elég sok dologba

 beledugtam az orrom: voltam techno dj, azelőtt punk, még azelőtt meg a Nirvana hullámbeli grunge rock fan, de valahogy egyik sem nyújtott igazi öntudatot.

Vele is beszélgettem arról, hogy ez a dark stílus is meglehetősen épül a külsőségekre, és hogy ez nála hogyan jelenik meg:

„Valóban, ez a stílus igencsak dekoratív elemekre épül, nehéz nem észrevenni, ha valaki a dark-goth stílust vállalja fel. Ki meg hogyan teszi mindezt. Jellemző ugye a smink, amiből én elég harsányat választottam pl. Az öltözködésem nyomórészt fekete, de számomra ez már teljesen lényegtelen, mert a fekete maga csak egy szín, varrás technikák ezrei teszik variatívabbá ezt a fajta öltözködést. Számomra ezek a variatív dolgok, nem pedig az, hogy milyen SZÍNŰ cuccban mászkál épp valaki. Én magam ugyanúgy variatívnak érzem, mert igen nagy ruhatáram van, és ellehet hinni, hogy közel nincs két akár egyforma, de még csak hasonló ruhám se - pedig mindegyik fekete. Egy átlagembernek persze csak ez a "fekete dolog" jön le, amit automatikusan a rosszhoz, a halálhoz kötnek. Ebből ered a sok tévhit, hogy sátánizmus, szekta, és a többi hülyeség, amiket megpróbálnak ránk aggatni. Pedig mi csak egy szubkultúra részei vagyunk, akik dekoratívabbak az átlagnál.”

A baráti társaságokról, barátokról is érdeklődtem, hogy a régi barátai hogy fogadták a váltást, és hogy hogyan is ment az újakkal a dolog:

„A régi társaságom furcsán nézett, engem pedig legalább annyira nem is érdekelt. Ha valakinek csak azért vagyok barátja, mert átlagember farmerbe vagyok velük együtt és ők nem hajlandóak úgy mutatkozni az utcán velem ahogy kinézek (kifestve, feketében, magas talpú csizmában) akkor tehetnek egy szívességet. Ez éppen olyan dolog mintha valakit csak a pénzéért szeret az ember. Ilyen látszatbarátok pedig nem kellenek nekem. Akadt persze egy része, amelyik pozitívan állt a dologhoz, velük most is tartom a kapcsolatot. De egyértelmű hogy új barátok után néztem, és köztük jobban is megtalálom a helyem. Szóval. Semmit sem bántam meg az életemből, és egyetlen percet sem, amit a darkra fordítottam.”

Nem tudom mennyire igaz a darkra, a szex, drogok, rock and roll „jelmondat”, ezért erre is rákérdeztem:

„Ez a sex, és rock and roll átjön ide is, de ez kevésbé drog vagy alkohol orientált a műfaj. Itt inkább bölcsész alkatú emberek vannak, nem úgy, mint a filléres punkok pl. nem véletlen a stílus történelmében is az a rész: 70-es években szakadt el a punktól ugye, és pont a punk ellen született meg anno. Szóval önpusztítást itt nálunk nagyon kevés ember csinál. Viszont a szex rész igaz. Az meg ugye jó.

Ebben az interjúban is előkerült a hazai színtér kérdése:

„A hazai dark stílus élete stagnál sajnos. Korlátok közt van, mivel így is kicsi az országunk maga, kisebbek a lehetőségek is. A honi média pedig elég figyelmen kívül hagyja ezt az egészet, jobban elvan inkább a pop világgal, és valahogy nem foglalkoznak azzal, hogy ez is létezik, sőt direkt, talán tudomást sem vesznek róla.. Mindezek ellenére úgy látom rengeteg darkos van, akik próbálnak csapatokban működni és fent maradni. Szerintem ez nem múló hóbort, mint az Emo pl. hanem maradandó. Éppen ezért e téren meg ugyanakkor optimista vagyok, mert szerintem csak észreveszi a média is előbb utóbb, hogy a nyálas pop zene ideje leáldozott. És akkor majd újabbakra is lesz energia. Egyenlőre, 2 nagyobb dark együttes létezik, a Drugzone, illetve a Wet Lips. Illetve nyilván létezik több is persze, csak akkora nyilvánosságot eddig nem kaptak. Reméljük ez másként lesz majd a jövőben.”

És a stílusbeli összefogás is:

„Internet jó példa erre. LD50.hu nevű oldal akár, vagy jó példa erre az én blog oldalam is, ahol számos ilyen csoporttalálkozókat hirdetek darkosoknak, és aztán meg szépen összejövünk. A végállomás általában egy koncert vagy ilyesmi, de előtte gyakori program pl Margitszigeten ücsörgés 30-asával, vagy egyéb hangulatos helyeken. Valahogy kb. így zajlik ez. Próbálunk összetartást kovácsolni a stíluson belül.”

Zárásképpen, érdeklődtem tőle arról, hogy a külvilág hogy áll hozzá ehhez a szubkultúrához, mivel mint a glam, ez is elég feltűnő. Viszont valamiért, az emberek sokkal másabban is állnak hozzá.

„Minden a külvilágtól függ. Sajnos itthon Magyarországon rengeteg szűklátókörű ember van még, a rendszerváltás úgy látszik nehezen éri el a mentális rendszerváltás szintet is. Idehaza a 90-es években is pl. megszóltak valakit, ha hosszú haja volt fiú létére, és stb. Most ugyanezt éljük éppen, de külföldön meg másutt már sokkal toleránsabbak az emberek. 2 kaszt van: Aki megbotránkozik, undorodik tőle, akár be is szól vagy rosszabb. Illetve a másik, akiknek meg szimpatikus nagyon, közös képekre jön oda, és érdeklődik, szinte látni a csillogást a szemén. Ez a kettő van. Furcsa dolog ez nem? De mindenesetre ilyen ez a dark - indulatokat generál. Lehet nagyon utálni is, meg nagyon szeretni is. De szerintem köztes állapot, vagyis hogy aki nem veszi észre - na olyan nincs :)

     Nos, az interjúkból és a stílus bemutatásokon keresztül érzékeltetni kívántam, hogy a szubkultúrák, példámban konkrétan a zenei szubkultúrák sem rosszabbak, mint bármilyen más csoportok. Sok szülő ijed meg, amikor a gyereke hirtelen egy nagyobb társasággal jelenik meg.  De tudni kell azt is, hogy a valahová tartozás a tinédzserkorban jön ki a legjobban. Erre szolgálnak megfelelő alapot a szubkultúrák. A lányok és a fiúk ilyenkor tudják, érzik hogy valaminek a részesei. Egy-egy ilyen csoport segít abban, hogy könnyebben beilleszkedjenek, és egyszerűbben szerezzenek barátokat. Valamint a tolerancia fejlődésében is sokat segítenek. Ha már a konkrét példáimnál tartunk, egy glamster vagy egy darkos könnyebben elfogad embereket, könnyebben megért másokat, hisz a kinézete vagy a zenéje miatt őt sem mindig fogadja pozitívan a társadalom. De mint az interjúalanyaim is említették, idő kell ahhoz, hogy valaki megtalálja azt, hogy igazán hova tartozik, és ezt én is így gondolom.  

 De az embereknek, a társadalom nagy részének meg kell értenie, hogy nem feltétlenül rombolják a magaskultúrát. Sőt, még építkeznek is belőle. És az hogy egy tinédzser elkezd valahová tartozni, nem feltétlenül jelent rosszat. Még tanul is belőle.

Azok, akik pedig féltik a magaskultúrát, ne tegyék, mert sosem fog eltűnni, hisz Oscar Wilde is megmondta, :”Csak a modern múlhatja divatját”.

                                                                                                                               2008.12.06.

Források:

-         Szabó Ádám (www.sleazepage.hu)

-         Hatvani Etelka (Etus)

-         Hozé (www.hoze.blog.hu)

-         Oscar Wilde: Dorian Gray arcképe

-         Oscar Wilde: A divat rabszolgái

-          www.wikipedia.hu

-          www.gothic.hu

-         Vincent Valentine (Disco Express)