Kiss Endre főoldal   Esztétika






Tartalomjegyzék Aesthetik und Politik & Ost und West Heidegger und die Dichtung Utolsó lap

MÜVÉSZET ÉS ESZTÉTIKA A HELYES TUDAT ÁLLÁSPONTJÁRÓL

(Az esztétika megalapozása Friedrich Nietzsche filozófiájában)
Szerző: Kiss Endre, Budapest

A jövő, Nietzschének ez az oly gyakran és oly szivesen használt fogalma, nem önmagától szövődik bele a történelem szőnyegébe, de lehetőleg autonóm és emancipativ, mindenképpen azonban tudatos emberi cselekedetek eredményeként. A jövőért tennünk kell mindannyiunknak, még pedig tudatosan. Magától értetődik, hogy Nietzschének ez az alapgesztusa (amelynek további, részletesebb összevetése a herder-hegel-marx-i történetfilozófiai modellel e keretek között természetesen nem végezhető el) a legnagyobb jelentőséggel rendelkezik a müvészet és kultúra immár adekvát, a kor lényegének megfelelő eszményeinek meghatározásában is.




MÜVÉSZET ÉS ESZTÉTIKA A HELYES TUDAT ÁLLÁSPONTJÁRÓL

(Az esztétika megalapozása az érett Friedrich Nietzsche filozófiájában)

Kiss Endre, Budapest

 

“Az a kor, amelybe belevetve szenvedned kell, nagyonis dicsér téged e miatt a szerencse miatt;  azt kiáltja neked, hogy olyan tapasztalatok lesznek még osztályrészeddé, amelyek későbbi korokban talán már ismeretlenek lesznek. Ne vesd meg, hogy még hittél; használd ki (ergründe) teljes mértékben, hogy még valódi módon közelithettél a müvészethez. Nem épp ezen tapasztalatok segitségével vagy-e képes megértően bejárni ujra a korábbi  emberiség utjának iszonyatos távolságait? Vajon nem éppen azon a talajon, amire időközben oly megvetéssel tekintesz, vajon nem éppen a tisztátalan gondolkodás talaján nőtt-e a korábbi kultúra sok legpompásabb gyümölcse? A vallást és a müvészetet mint anyánkat és dajkánkat  kell szeretnünk, - egyébként nem válhatunk bölcsekké. De tul kell látnunk rajtuk, ki kell nőnünk hatásuk alól; ha megmaradunk vonzásuk körében, nem értjük meg őket (Kiemelések, a harmadik kivételével - K.E.). Ez a koncepció (az Emberi, nagyonis emberi  292 §-ának reprezentativ és összefoglaló megfogalmazásában) a lényegileg hozzátartozó és belőle ugyanolyan lényegileg levezethető értelmezésekkel és kiegészitésekkel maradéktalanul mutatja fel a müvészetről és kulturáról alkotott uj nietzschei vizió lényeges vonásait. Jóllehet még e teljesen egyértelmüen kifejtett vizió alapján sem reménykedhetünk abban, hogy egy szisztematikus esztétika vagy egy a maga módján ugyanolyan szisztematikus müvészettudomány (az utolsó évek-évtizedek magyar szóhasználata alapján: “müvészetelmélet”)  körvonalazása elérhető közelségbe került volna, Nietzsche e gondolatsorban megadja müvészet és kultúra azon legfontosabb meghatározásait, amelyek saját, ha nem is szisztematikus, de a legnagyobb mértékben koherens filozófiájának centruma felől  egyáltalán megadhatóak. És ez a legtöbb, amit egy-egy filozófiai tudásterület, egy-egy “alrendszer” rekonstrukciójának végrehajtásakor remélhetünk, ez a  nietzschei filozófia értelmezésének, rekonstrukciójának egyetlen legitim utja. Nem a Zarathusztra  legnagyobb mértékben határozatlan tárgyiasságu mondatainak a Biblia magyarázatára emlékeztető immanens hermeneutizálása a Nietzsche-értelmezés legitim utja, de Nietzsche szövegeinek kreativ, fokról-fokra általánositó és az általánositás egyes fokozatait a verifikáció összes ellenőrzésének alávető elemzése.

 

Ez a felfogás minden kétséget kizáróan egy gyökeresen uj filozófiai koncepció terméke. Jóllehet azállandó innováció  részben valóságos és legitim alapu, részben pedig az ügyesen fenntartott látszatok diktálta körforgásában a gyökeresen uj jelenségek valóságos inflációját éljük, e filozófiai koncepció minősitetten uj mivoltához nem férhet kétség, ezt Friedrich Nietzsche filozófiája  cimü monográfiánk teljes középponti fejezeteivel igyekeztünk bizonyitani is. Ez a gyökeresen uj koncepció  élesen válik el a fiatal Nietzsche önmagában ugyancsak igen jelentős müveitől. Ez az elválás Hegel  ésMarx  filozófiai fejlődéstörténetére emlékeztet leginkább, hiszen a meghaladás tényét, fő motivumait és az elmozdulás tartalmait az elemző már készen találja: a filozófus megváltoztatja saját nézeteinek néhány alapvető koncepcionális fundamentumát, amelynek következtében az egész filozófiai korpus holisztikus  karakterrel válik mássá. A második korszak e gyökeresen uj filozófiai koncepciója más módokon válik el az azt követő harmadik korszaktól. Itt majdnem teljesen hiányzik a filozófus saját gesztusa a korszakváltásról. A nagy változást az egyes nem egy esetben közepes jelentőségü és közepesnek nevezhető absztrakciós szintü filozófiai mozzanatok koncepcionális elmozdulásai teszik ki, a változás teljes rekonstrukcióját csak az itt szerepet játszó igen számos mozzanat összességének elemzése adhatja meg, igen hasonlatosan az irodalomelemzés korábbi évtizedekben erőteljesen favorizált eljárásához, amit motivumvándorlásnak neveztek és amire elsősorban a költői életmüvek nagy belső történéseinek  pusztán az egyes versek egymástól elválasztott elemzésével ki nem mutatható feltárásához volt szükség.

 

Előadásunkban nem annyira a kritikai, a negativ, mint inkább a pozitiv, tartalmilag meghatározott oldalait szeretnénk felmutatni annak, amit Nietzsche müvészetfelfogásánakerről az oldaláról  a legitim rekonstrukció eszközeivel kidolgozhatunk. Emlékeztetünk arra, hogy témaválasztásunk nem terjed ki Nietzsche esztétikájának, müvészetszemléletének egészére , figyelmünk középpontjában Nietzsche uj filozófiájának alapzata áll, az a tény, hogy a filozófus ezen az uj alapzaton állva a köztudatban élő müvészeti kultuszokat metafizikának, az ezt az elvárást kielégitő müvészi gyakorlatot pedig elvtelennek és egyszerüen szólva a hamis tudat realizációjának tekintette. Amire figyelmünket irányitani szeretnénk, az a müvészetnek, az esztétikának és a müélvezetnek olyan körvonalazása, amelyek a filozófia uj fogalmának már megfelelnek, amit tehát nem a hamis, hanem a helyes tudat termékei, olyan müvészeti produkció és müélvezeti gyakorlat, amelyik müvészileg és esztétikai autentikus, de sem maga nem metafizikus, sem pedig nem elégit ki metafizikai szükségleteket. Müvészet tehát a helyes tudat szellemi és szemléleti alapzatán.

 

E rekonstrukció jelentősége kettős. Egyrészt kivételesen fontos üres tereket tölt be a Nietzsche-kutatásban. Amennyiben a Nietzsche-kutatásnak a legfontosabb középső korszakot alapul véve be kell látnia a hagyományos müvészeti termelés és fogyasztás metafizikai aurával való bevonását, kivételes erővel jelentkezik (félig-meddig még jövő időben) az a szükséglet, hogy felmutassák a helyes tudat alapzatán elképzelhető müvészetnek először egyáltalán magát a lehetőségét, utána pedig e müvészetfelfogás Nietzschénél már kidolgozott kezdeményeit. De aligha kell hosszabban bizonygatni,  hogy az ilyen, minősitetten uj  szellemi alapzatokra épitett müvészetfelfogás minél teljesebb rekonstrukciójának a szó szoros értelmében összes lehetséges müvészettel foglalkozó teória és tudomány számára ugyancsak egészen különleges jelentősége van.   

 

Nietzsche személyében az esztétikai gondolkodás történetének kivételes, a legnagyobb mértékbenszingurális  alakjával van dolgunk.

Az esztétikai gondolkodás elemeinek ilyen kivételesen gazdag és kivételesen differenciált eszköztára bizonyára nem állt még a müvészet egy filozófusának sem rendelkezésére. A klasszikus antikvitás professzionális tudósáról van szó, olyan klasszikus filológusról, aki nemcsak a tudományában átütően kiemelkedő, de egész fiatalsága a klasszikus antikvitásnak a modernséggel való legszervesebb összekapcsolásának a legmagasabb egzisztenciális kockázatokkal egyesitett kisérletével telt. Ez a kivételesen kompetens, egyben kivételesen ujitó szellemi klasszikus filológus emellett azonban a filozófiai magaslatokra emelt klasszikus és romantikus zenei kultúra ugyancsak különlegesen képzett és kivételesen reprezentativ alakja, aki rendszeresen komponál és a zenei formációk problematikáját saját alkotói perspektivájának oldaláról is kivételes alapossággal ismeri. Az, hogy a szóbanforgó müvészetfilozófus, Friedrich Nietzsche a klasszikus német idealizmus WilhelmWindelband   jellemezte “esztétikai-filozófiai müvelődési rendszeré”--nek nemcsak teoretikus ismerője, de egzisztenciális hitelü képviselője, amely státuszának az esztétikai gondolkodás  egészében elfoglalt helyére vonatkozóan egy sor igen differenciált következménye van. A német klasszikus idealizmus szisztematikus filozófiájára, illetve esztétikájára  vonatkozó tudása a kezdetekben még nem számottevő, világos azonban, hogy az önmagát már egy uj filozófia birtokában érző Nietzsche erejéhez mérten mindent megtesz azért, hogy megismerje a filozófia nagy elődeit, igy a nyolcvanas évek előrehaladtával számottevő szinten már meg is ismeri a klasszikus német idealizmus filozófiáján tulmenően annakszisztematikus-esztétikai  vivmányait is.Mindehhez, most egy mondatban, hozzá kell tennünk forradalmi tudományelméletét  (ezt most nem önmagában és önmagáért, de az előadásban körvonalazandó lehetséges uj müvészettudomány perspektivájából nézve szemléljük). Egy lehetséges müvészetfilozófiai koncepciónak a szükségesnél sokszorta több eleme és komponense jelenik meg ebben a felsorolásban, minden perspektivából egy kivételesen kompetens, egy kivételesen reprezentativ és kivételesen legitim attitüd válik láthatóvá. Mindezekhez, az előfeltételeknek most már valóban összefoglalójaként és bizonyos értelemben csattanójaként is felhivjuk a figyelmet arra, hogy Friedrich Nietzsche a világirodalom egyik legnagyobb lirikusa,  amely nem egyszerüen egy ujabb átfogó perspektivát illeszt egy lehetséges uj müvészetfilozófia paradigmájához, de a legmagasabbra fokozza e müvészetfilozófia komponenseinek gazdagságát és differenciáltságát. Amüvészetre, esztétikumra, esztétikára, vagy hogy a jelenhez egyre közelebb eső terminológiai változatokat is igénybe vegyük, müvészetelméletre , illetve müvészetfilozófiára irányitott nietzschei perspektiva rekonstrukciójának kisérletekor ezeket a szempontokat a maguk összeségében kell nemcsak szemlélnünk, de alkalmazni tudnunk is.

 

Az, hogy a differenciáltságában ennyire szinguláris , szingularitásában ennyire differenciált  szempontrendszer a mai megismerés számára egyszerre hatalmas lehetőség és kihivás, illetve a másik oldalon, összehasonlithatatan nehézségek forrása, magától értetődik. Magát e perspektivát (a benne egyesitett teljes perspektivizmussal együtt) még további elemzések alá kellene vetnünk. Ezek közül csak két mozzanatot emelnénk ki. Az egyik a történeti-időbeli  perspektiva. Mindez az egyedülálló és hasonlithatatlanul differenciált perspektiva-együttes mintegy kiszámitottan a hagyomány és a modernség közötti időbeli határmezsgyén jött létre, egy olyan korszakban, amelynek az Osztrák-Magyar Monarchiára emlékeztetően nem volt neve. A másik tartalmi  és logikai  perspektiva, egy egyedülálló találkozás, amikor a vitális görögségértelmezésre alapuló klasszikus gondolkodás és esztétika, a költő és komponista Nietzsche későromantikus  tartalmaival kiegészitve a filozófus Nietzschekriticista pozitivista  és pozitivistán kriticista  tartalmaival elegyedik, létrehozván az esztétikai tradició és a modern gondolkodás funkcionáló szintézisét is. Az adottság szintjén  jelenik meg itt egy a “kopernikuszi fordulat előtti”   esztétikai gondolkodásnak és egy a “kopernikuszi fordulat utáni”  forradalmi filozófiai gondolkodásnak is a szintézise. 

 

Várakozásunk nem lehet más, mintsemhogy ez a legnagyobb mértékben komplex és legnagyobb mértékben egyedi perspektiva számos olyan eredményhez, de legalábbis felismeréshez, belátáshoz vezet a müvészet egy uj filozófiájában, amelyek nemcsak általános szempontokból kiindulva ujak, de amelyek alkalmasak egyben arra is, hogy körvonalazzanak egy olyan uj  müvészetfelfogást, müvészetfilozófiát vagy müvészetelméletet, amely megfelel a metafizika-utáni  müvészet legfontosabb uj sajátosságainak.

 

Az egyik legalapvetőbb, legáltalánosabb meghatározás (§ 244 az Emberi, nagyonis emberi--ből) a kultúra sorsát a kulturahordozó rétegek sorsának megváltozásával hozza összefüggésben, s ebből a későbbi tudományos nomenklaturát tekintve leginkább szociológiai  tipusu kapcsolatból a kultúra jövőbeli feltételeinek jövőjére nézve vonhatunk le következtetést: “Az érzések, ismeretek összessége, azaz a kultúra egész sulya oly nagy lett, hogy általános veszély az ideg- és gondolati erők tulfinomodása (Überreizung), az, hogy az európai országok kulturálódott osztályai tulnyomórészt (durchweg) neurotikusak és hogy majdnem mindegyik nagyobb familiája egységesen az őrület közelébe került. Igaz, hogy ma minden módon eleget tesznek az egészség követelményeinek, a lényeges dolgokban azonban továbbra is az érzések azon feszültségének, annak a szorongató (niederdrückend) kultúra-tehernek a csökkentése lenne szükséges, amely, mégha csak nehezen meghozható áldozatok árán lenne is csak megvásárolható, mégis komolyan jogositaná fel reményeinket egy uj reneszánszra. Köszönetet kell mondanunk a kereszténységnek, a filozófusoknak, költőknek, zenészeknek a mély izgalmakat keltő érzések miriádjáért; de hogy indáikkal ne nőjék be szellemünket, a tudomány szellemét kell napfényre hoznunk, ami egészében valamivel hidegebbé és szkeptikusabbá tesz és a végső, végérvényes hit forró áramlását különösen is lehűti; mindenekelőtt a kereszténység tette olyan vaddá”.

 

Az idézett Nietzsche-szöveg két kulcsszava (“reneszánsz” és “tudomány”) dolgozatunk későbbi részeiben különösen határozottan és egyértelmübben fognak majd megjelenni. E szöveg egyedülálló értéke (és különösen a történelem avatott ismerői szemében nyilvánvalóan különleges eredetisége) abban áll, hogy itt egy olyan kultúra és egy olyan müvészet lényeges tartalmai és összetevői jelennek meg, amit - megelőlegező módon - olyan kulturaként és müvészetként irtunk le, ami tul van a meghaladott értékképzeteken és attitüdökön, azaz egy beteljesitett ismeretelméleti fordulat talaján és a frissen megfogalmazott helyes tudat  még mámoritó uj szellemi koordinátáin alapult.

 

Egy kitüzött irányunkban továbbvezető, ugyancsak általánosérvényü müvészet- és kulturaelméleti perspektiva jelenik meg Nietzschének azon kettős intellektuális operációjában, amely egyben a filozófus gondolati mühelyének jellemző müveletei közé tartozik (a választott példa helye: Emberi, nagyonis emberi , 245 §). Egyrészről teljes erővel funkcionál az az aktuális és jelenrevonatkozó belátás, miszerint az ember akkumulálódó tudása révén betekintést nyer a kultúra fejlődésének igazi motivumaiba. Ebből következik, hogy a tudatosan kulturálisan cselekvők és a tudatosan történetileg gondolkodók akaratának, (egyenesen az önkényig elmenő) döntéseinek van átengedve az, hogy a régi illuziók nélkül érzékeljék 

a kultúra igaz(i) történetét, a müvészi produkció igazi motivációit. Ilyen belátások következtében mintegy maguk és maguktól is képesek legyenek arra, hogy uj, már nem  metafizikai alapzatokra helyezzék a kultúra jövőbeli produkcióját: “A kultúra ugy keletkezett, mint egy harang, egy durvább, közönségesebb anyag burkában: az összes egyes én, az összes egyes nép tévelygése, hatalmaskodása, határtalanal terjeszkedése volt ez a burok. Vajon eljött-e az ideje annak, hogy most vessük le ezt a burkot? Megkötött-e az, ami folyékony volt, olyan bizonyossá és általánossá váltak-e a jó, a természetes ösztönök, a nemes szellem megszokásai, hogy nincs már szükség a metafizikára és a vallás tévedéseire való támaszkodásra, a keménységre és a hatalmaskodásra, mint arra kötőanyagra, ami egybekapcsolja az embert az emberrel, a népet a néppel? E kérdés megválaszolásakor már egy Isten ujjmutatása sem lehet segitségünkre: saját belátásunknak kell itt döntenie. Az emberi föld fölötti uralmát nagyban magának az embernek kell kezébe vennie, ‘mindentudásá’-nak éles szemmel kell vigyáznia a kultúra további sorsát”. E szövegben azt a problematikát rögziti,  amit Nietzsche filozófiájában a kultúra és a müvészet a maga egészükben  jelentettek: az emberiség csodálatraméltó kulturát és müvészetet alkotott, amellyel azonossá tette a maga identitását. Egyetemes fejlődésének egy pontján ugyanez az emberiség felfedezte egyetemes kulturájának és müvészeténekvalódi fejlődéstörténetét. Ezzel az átértékelés  feladata lett letéve kezébe, miközben ez a feladat  nyomban a kezdetektől fogva sajátos kettősséget hordozott. Egyrészt  ki kellett mondania kultúra és müvészet valódi  genezisének titkait, másrészt  ez előtt az uj háttér előtt kellett megőriznie az erre a kulturára és müvészetre épitett identitás lényegét.

 

Ez az a pont, ahol az a látens-szisztematikus hely, amelyen az uj, a legitim, a helyes tudaton alapuló kultúra és müvészet körvonalai először megjelenhetnek. A filozófiailag “legitim” müvészet és kultúra

maga is jele egy hatalmas történetfilozófiai átrendeződésnek, miközben egyidejüleg ezen átrendeződés aktiv valóságos oka is. Erről az Emberi, nagyonis emberi 248 §-a ad tájékoztatást: “Korunk az átmeneti kor benyomását teszi; a régi világszemléletek, a régi kulturák még részben jelen vannak, az ujak még nem állnak biztosan a lábukon és nem váltak szokásainkká, ezért nélkülözik a zártságot és a koherenciát. Ugy tünik, mintha minden kaotikus lenne, a mult elsüllyedne és az uj egyre gyengülő kezeiből kiesne a valóság előrehaladása...Ettől függetlenül nem mehetünk vissza a multba, irásainkat elégettük és nem marad más számunkra, mintsemhogy  bátrak legyünk, teremjen kezünk alatt, aminek teremnie kell...Talán egyszer mindez (unser Gebahren) haladásnak fog tünni...”  Az egyszer talán még “haladás”-nak is tünő erőfeszitések természetesen mindenestül  vonatkoznak a kulturára és a müvészetre.

 

A filozófiailag (mostmár mondhatjuk: történetfilozófiailag) legitim müvészet konkrét tartalmaira nézve az Emberi, nagyonis emberi  237 §-a ad lényeges eligazitást: “Az itáliai reneszánsz magában rejtette mindazokat a pozitiv hatalmakat, amelyeknek a modern kulturát köszönhetjük: igy a gondolat felszabadulását, a tekintélyek megvetését, a müvelődés győzelmét a kezdet homálya fölött, a tudományért és az emberek tudományos multjáért való lelkesedést, az individuum láncaitól való felszabadulását, az igazság vágyának parazsát s a látszat és a puszta hatásvadászat iránti ellenszenvet (amelynek izzása müvészi karakterek egész sorában ragyogott fel, akik saját müveikben tökéletességet és kizárólag tökéletességet az elérhető legmagasabb erkölcsi tisztassággal egyesitve követeltek meg önmaguktól); a reneszánsz olyan pozitiv erőket hozott mozgásba, amelyek eddigi modern kulturánkban még egyszer sem váltak annyira hatalmassá, mint akkor voltak. A reneszánsz volt ennek az évezrednek az aranykora, minden foltja és büne ellenére. Mellette a német reformáció ugy jelenik meg, mint olyan visszamaradott szellemek energikus tiltakozása, akik semmiképpen sem laktak még jól a középkor világnézetével és annak felbomlási tüneteit, a vallási élet rendkivüli ellaposodását és külsőségessé válását, a helyzethez illő jókedv helyett mélységes kedvetlenséggel fogadták. Északi erejükkel és makacsságukkal ismét visszavetették az embereket, kikényszeritették az ellenreformációt, azaz a kényszer meghatározta ellenállás (Nothwehr) katolikus kereszténységét, a katonai megszállás (Belagerungszustand) összes erőszakosságaival, és két-három évszázaddal ugyanugy kitolták a tudományok teljes ébredését és uralomrajutását, mint ahogy egyszer s mindenkorra lehetetlenné tették az antik és a modern szellem maradéktalan összenövését. A reneszánsz nagy feladatát nem lehetett véghezvinni, az időközben visszamaradt németség protestálása (amelynek megvolt az elegendő esze ahhoz, hogy a középkorban saját üdvére ujra meg ujra átkeljen az Alpokon) akadályozta meg ezt. A politika rendkivüli helyzetének véletlenszerüségétől függött, hogy Luther akkoriban tulélte a helyzetet és az a tiltakozás erőre kapott: a császár ugyanis védelmébe vette őt, hogy ujitását a pápa ellen a nyomásgyakorlás eszközeként használhassa fel és csendben a pápa is kedvezményeivel látta el őt, hogy a birodalom protestáns hercegeit ellensulyként mozgassa a császár elleni küzdelmében. A szándékok ezen sajátságos összjátéka nélkül Luthert éppugy elégették volna, mint Huss-t - és a felvilágosodás hajnalpirja talán valamivel korábban és szebb ragyogással tünt volna fel a horizonton, mint ahogy azt most sejtjük” (Utolsó kiemelés . K.E.).

 

Az olasz reneszánsznak, mint az európai kultúra optimumának, legadekvátabb megvalósulásának felfogása (amely európai kultúra a kor fogalmai szerint a világkulturával volt egyenlő) az első pillanatra mindennek tünhet, csak különösebben eredeti filozófiai álláspontnak nem. Szinte azt kell kiemelnünk, milyen energikus lényeglátással dolgozza ki ebből a már saját korában kulturtörténeti közhelynek számitó gondolatból Nietzsche a reneszánsz radikálisan uj értelmezését. A Jacob Burckhardt  reneszánsz-képével való teljesen nyiltnak tekinthető vita ebben az esetben nem annyira (az önmagában rendkivül fontos) Nietzsche-Burckhardt-viszony szempontjából meghatározó, mint a legmélyebb szintü koncepciók összemérésének szintjén, ha tetszik, a világtörténelem fő vonulatai értelmezésének sikján.Ujabb paradoxonnal találkozunk: Nietzsche hatalmas teoretikus ujitásának megértését most az is akadályozhatja, hogy Burckhardt értelmezése nem ment át kellőképpen az értelmezés magasabb régióiba. Nagyon markáns, nagyon tudatos és a legnagyobb mértékben szinguláris értelmezését természetesen mindenki olvasta és ismerte, de az sokkal inkább részévé vált a legmagasabb értelmiségi gondolkodás “privát” diszkussziójának (Burckhardt felfogása igazságtartalmának elismerésével), mint a nyilvános értelmezés irott és ezért az addig kialakult felfogást a nyilvánosság előtt is felforgató részének. Nem alakult ki tehát közös fogalmi keret a reneszánszról szóló történeti, filozófiai, kulturtörténeti irodalom és Burckhardt-nak ezzel a fő vonallal élesen szembenálló koncepciója között, s ez ebben az esetben akadályozhatja Nietzsche nagyivü megoldásának, ha tetszik az egymással szembenálló felek nézetei között megalkotott szintézisének teljes elismerését. Jacob Burckhardt itt fellelhető szingularitása a demokratikusan  (a korai modern társadalmak demokratizmusának értelmében) motivált konzervativizmusban mutatható ki, amely a maga végső formájában Európa más régióiban gyakorlatilag elgondolhatatlan is volt. Ebben az esetben ugyanis egy modernség-előtti konzervativizmus a demokratikus arisztokratizmus vagy éppen a arisztokrata, városállami demokrácia-elképzelések alapján opponálta a demokrácia ujabb formáit, elsősorban azt, amit “tömeg”-demokrácián lehetett érteni. Jacob Burkhardt reneszánsz-felfogása végső soron  ezen a demokráciaelméleti alapzaton nyugodott.

 

Nietzsche Burckhardt-étól eltérő állásfoglalása nyomban világossá

válik, amikor megadja azokat a történetfilozófiai kereteket, amelyeket ő vesz igénybe reneszánsz-értelmezésének kimunkálásakor. Nietzsche ugyanis teljes tudatossággal (és hozzátehetjük: Jacob Burckhardt iránti teljes tiszteletével) emeli a reneszánszot Burckhardt után  ismét (!) az eddigi müvészet- és kultturafejlődés csucspontjává. Történetfilozófiailag  motivált szempontjai teljesen objektivak és tárgyiasak, kimutatott érvényük kényszerüen emelné a müvészettörténet bármely tetszőleges korszakát az eddigi müvészet és kultúra csucspontjává. Mert a “gondolat felszabaditása”, a “tekintélyek elleni lázadás”, a “müvelődés győzelme az eredet homálya fölött” (Dünkel der Abkünfte), valamint a “tudomány és az emberek tudományos multja iránti lelkesedés” olyan motivumok, amelyek nemcsak Nietzsche antimetafizikus és felvilágositó filozófiájával esnek egybe, de minden korszakot felemelnek, amelyben szerepük kimutatható. A motivumok sora okozza tehát, hogy elesik a távolság, eltünik a különbség Nietzsche kulturfilozófiájának legmélyebb vonulatai és a reneszánsz jelenségegyüttese között.  Az ujonnan kikristályosodó azonosság határtalan és a következő formulában találja meg alapvető megfogalmazását: “...a reneszánsz...ennek az évezrednek az aranykora, minden foltja és büne ellenére...”, miközben a megfogalmazás magától értetődően Nietzschének Burckhardt-ra adott reflexióját foglalja magában...A helyes tudat kulturája és müvészete tehát világos, jól definiálható és jól definiálandó kritériumok alapzatán képzelhető csak el.  Ezek a kritériumok közvetlenül orientálják mind a müvészt, mind a kritikust, mind a müélvezőt, tartalmukban minden transzparenssé válik.

 

A tudásszociológiai értelemben vett helyes tudatra alapozó kulturának és a müvészetnek érdemileg a reneszánszra való alapitása feltéteti Nietzschével azt a kérdést is, mi volt a történelmi fejlődésnek az a csavarja, ami a reneszánszban kirajzolódó irányzatot kivetette pályájáról.  Ez a kérdésfeltevés a német reformáció átértékeléséhez vezet. A reformációval kapcsolatos német fejlődés, kultúra és történelem kritikája természetesen nem partikuláris  jellegü, de Nietzschének, mint az előzőekben éppen bizonyithattuk, nyilvánosan meghirdetett “nembeli” koncepcióinak konzekvens és hibátlan logikáju alkalmazásai, a legmélyebben megalapozott (és minden más kontextusban is  visszatérő) történetfilozófiai koncepció következményei, nem pedig (mint a Nietzsche-irodalom szükebb látókörü képviselői nem ritkán kifejezték) személyes sérelmek, netalántán “ressentiment” termékei. A leglényegesebb eleme ennek a kritikának a reneszánsszal való legszorosabb összefüggése, s mivel a reneszánsz történelmi (ha éppen nem világtörténelmi) optimumként való értelmezését az iméntiekben fejthettük ki, világos, ez az összevetés lesz a reformáció értelmezésének, kritikájának kiindulópontja is. Tény, hogy a reformációnak a reneszánsszal való összevetéséből a német fejlődés egészének kritikája nő ki (mint ahogy az is tény, ha nem éppen egyenesen közhely, hogy a német fejlődés már régóta, már Nietzsche előtt is, a történetmetodológia  önálló problémájává nőtte ki magát). Ez azonban nem lehet azonos e kijelentés megforditásával:  a német fejlődés nem közvetlen tárgya e nagy történetfilozófiai reflexiónak, ami egyedül már a reneszánsz és a reformáció azonos elvi alapokon nyugó összevetésével eleve  az egyes nemzeti fejlődések problémájánál szélesebb alapokon nyugszik. Az összemberi fejlődés filozófiai értelmezése teremti meg Nietzsche közelségét ezeken a pontokon Herderrel, Hegellel (s a dolog természete miatt kisebb mértékben Kanttal),  amely közelség a közvetlen történetfilozófiai elemeken tumenően a filozófiai szisztémák és korszakok uj összehasonlithatóságát is maga után vonja.  

 

A német klasszikus idealizmus megidézett nagy szellemeivel jórészt ellentétben - s ez vonatkozásban Jacon Burckhardt-ra emlékeztetően - Nietzsche az univerzális történelemfilozófia e diskurzusában elutasitja

a lényegében önszerveződő  és önszervező  történelmi folyamat vizióját, az egyes egyéni akaratokból összeálló színes történelmi nyüzsgést, amelyben, ha másként nem, az ész csele következtében a progresszió előáll. A “jövő”, Nietzschének ez az oly gyakran és oly szivesen használt fogalma, nem önmagától  szövődik bele a történelem szőnyegébe, de lehetőleg autonóm és emancipativ, mindenképpen azonban tudatos emberi cselekedetek eredményeként. A jövőért tennünk kell mindannyiunknak, még pedig tudatosan. Magától értetődik, hogy Nietzschének ez az alapgesztusa (amelynek további, részletesebb összevetése a herder-hegel-marx-i történetfilozófiai modellel e keretek között természetesen nem végezhető el) a legnagyobb jelentőséggel rendelkezik a müvészet és kultúra immár adekvát, a kor lényegének megfelelő eszményeinek meghatározásában is.

 

A (német) reformációnak “visszamaradt szellemek energikus protestálása”-ként való ábrázolása a tézisszerü összefoglalása egy történetfilozófiai fordulatnak. Ez a történetfilozófiai fordulat azonban, hogy ne hagyjuk ki a diszciplinák fogaskerékszerüen egymásbanyiló rendjének egyik állomását sem, a kulturafelfogás és a kultura (müvészet) diszciplináris elrendezésének nagyszerü hátterét is nyujtja. E fordulat ugyanis visszamegy addig a pontig, ami Nietzschének egyszerre teoretikus, egyszerre normativ  és egyszerre azérzület szintjén való legmélyebb vonatkozási pontja: hamis (inadekvát, nem-helyes) tudat minden lehetséges összefüggésben és minden lehetséges alrendszerben müködve csak tragikus és kézzelfoghatóan tragikus következményekkel járhat.  Ez Nietzsche legmélyebb, s mint utaltunk rá, az összes alrendszerben érvényes következményekkel járó meggyőződése. Természetesen e meggyőződéssel, mint meggyőződéssel, minden szinten lehet vitatkozni, különösen is sokat és intenziven lehetne vitatkozni e tézisről, mint sokszorosan szofisztikált és interdiszciplináris fundamentális problémáról. Tézisszerü  formájában azonban feltétlenül állandóan  számolnunk kell vele gondolatmenetünkben, hiszen Nietzschének a szó szerint legalapvetőbb attitüdjei e tézis fazettája nélkül maradéktalanul egyáltalán nem értelmezhetők. Ez a közvetlen és konkrét mozzanat, ami Nietzsche filozófiáját univerzálissá, ökumenikussá, s ezeken keresztül az univerzális felelősség filozófiájává avatják. Ez az a kapu, amelyen keresztül Nietzsche számára az emberiség  olyan össz-szubjektummá válhat, amelyért az elkötelezett értelmiségi éppen  mint elkötelezett értelmiségi éséppen  mint emberiségért, mint össz-szubjektumért felelősséget vállalt, hiszen ő - és ráadásul elég prózai, egyáltalán nem a kiválasztottság meghatározta okokból - van abban a helyzetben, hogy korán ha nem is mindig idejekorán észrevegye ezeket a veszélyeket. Nietzsche minden olvasója ismeri a filozófusnak ezt a viharmadár—arcát, ami önmagában is méltó lenne számos irányban való további kutatásra. Mi ezen a helyen megelégszünk azzal, hogy arra utalunk: nem ismerünk egyetlen másik filozófust sem, aki számára az emberiség a tizenkilencedik század harmadik harmadában olyan magátólértetődő módon látott volna a számtalan módon már erősen differenciálódott társadalomban egy élő, össz-szubjektumot és olyan magátólértetődő módon artikulálta volna szóval és tettel az érette érzett univerzális felelősség magatartását.

 

Ebben a szélesebb tudásszociológiai-filozófiai összefüggésben a reformáció, visszalépés, vagy, amint ez Nietzsche egy másik, a fentiekben idézett kijelentéséből kiderül,tiltakozás, ha éppen nem lázadás, az adekvát, a helyes  tudat ellen (amit ebben az összefüggésben a reneszánsz testesitett meg). A reformáció e felfogása a hamis tudat szférájába vezet és uj, kritikai perspektivát is kijelöl, amennyiben a reformáció ebben az első esetben már nem a katolicizmussal való szembenállásból eredezteti legfontosabb meghatározásait. Magától értetődik, hogy ez az uj kiindulópont heurisztikusan igen sok uj megismerési lehetőséget is rejt magában. A protestantizmus filozófiai, nevelési, szocializációs és identitás-problémái mind kivétel nélkül másként jelennek meg ennek a kiindulásnak a fényében. Anélkül, hogy ezeket az uj kiindulópontokat akárcsak érintőlegesen is néven nevezhetnénk, utalnánk arra, hogy a protestantizmusra vonatkozó összes kérdést a katolicizmussal való konfrontáció határozta meg, a reneszánsszal való szembeállitás ezért is kivételesen termékenynek bizonyulhatott. A “tudatos megakadályozás”-nak ez a magatartása egyébként más szövegösszefüggésekben is megjelenik az európai történelem uj iveit megrajzoló Nietzsche mühelyében, igy egy helyen (VT/5/360) a modern, tudományos ateizmus áttörésének “tudatos halogatásá”-val vádolja a német gondolkodás legnagyobbjait. Igy a helyes, az adekvát, a nem-hamis tudat alakzataira épülő müvészet és kultúra győzelmének elmaradása (egyes részletei áttörésének halogatása) a nietzsche-i elemzés szerint minden csak nem a természeti események törvényszerüségeivel bekövetkező esemény. Ez válik egyébként azzá a ponttá is, ahol az európai kultúra fejlődésének vonala összefonódik a sajátosan német fejlődés fejlődésvonalával. Csak utalunk e hely kiemelkedő történelemelméleti  dimenziójára. Nemcsak a német történelem történelemelméleti sajátszerüségei aktualizálódnak itt (egyebként teljes joggal és teljes terjedelemben), de a másik oldalról ugyanolyan erővel és érvénnyel rajzolódik ki az a problematika, amit a történelmi fejlődés klasszikus, illetve nem-klasszikus  változatait választja el egymástól. Mindezen mozzanatokhoz itt csatlakozik a ressentiment—problematika, ugy is mint olyan heurisztikus mozzanat, ami teljes egészében Friedrich Nietzsche szellemi innováció közé tartozik, igy történelemelméleti alkalmazása már csak ez okból következően is minden szempontból ujnak mondható. Az is csak utalásképpen mondható ki tanulmányunkban, hogy Nietzsche ezen ujitása hirtelen uj és mélyrehatóan fontos pozitiv tartalmi elemekkel egészitette a látensen, ilyen vagy olyan formában folytonosan aktuális “klasszikus - nem-klasszikus” szembeállitást. Innentől fogva a nem-klasszikus fejlődések már nem lehetnek teljesen leiróak és minden szempontból értékmentesek. Ha ugyanis ezt külön bizonyitási folyamat során konkrétan nem lehet kiszürni, a nem-klasszikus fejlődés mögött álló alapvető magatartások már nem meghatározatlanok többé, de sajátosan megtelnek olyan konkrét meghatározásokkal, amelyek egyre erőteljesebben kauzális tényezőkként is feltünnek a nem-klasszikus fejlődés értelmezésében.  

 

Ismét csak igen releváns és sokatmondó viszonyba jut Nietzsche e történelemelméleti ujitása a klasszikus idealizmus eddigi értékeléseivel. A reformációs problematika összekapcsolását a felvilágosodás-kérdéskörrel közismert (a legközismertebb) módon Hegel végezte el, aki e két meghatározó folyamatot a “reformáció=revolució” -formulában kapcsolta össze. Más lapra tartozik, hogy Hegelt ez az azonositó jellegü összekapcsolás nem zavarta meg abban, hogy ne végezze el a nagy felvilágosodás sokszoros és differenciált értelmezését, mint ahogy az is más lapra tartozik, hogy a hugenották elleni vérengzések nélkül mind a nagy felvilágosodás, mint pedig a Francia Forradalom bizonyosan más alakot öltött volna. Sem általánosságban, sem pedig a müvészeti és kulturális terület összefüggéseiben nem elhanyagolható összefüggés,

hogy Hegel és Nietzsche között a reformáció és a felvilágosodás együttes reflexióját tekintve valamelyes közösség áll fenn, amely azonban az analógia egy bizonyos pontján éles különbségekhez is elvezet. Amig ugyanis a közösnek nevezhető és az analógiát materiálisan kitevő kiindulópont Hegelnél csaknem teljesen tökéletes kibéküléshez vezet, Nietzsche ebben az összevetésben is feleleveniti korábbi álláspontját (amely szerint történelmi győzelmével a reformáció éppen hogy megakadályozta a helyes tudatnak megfelelő állapotok megszilárdulását, ebben az esetben konkrétan azesszenciális felvilágosodást.  E két hatalmas áramlatot (a maguk összes szociológiai, történeti és más következményeivel) Nietzsche nemcsakhogy nem tudja egy kibékülés két részeként elképzelni, de szembenállásuk a valóságos és ideológikus történelem végérvényestörésvonalát  jelentik. Ebben (és természetesen kizárólag ebben) a perspektivában a reformáció már nem ugy jelenik meg, mint “fél” siker vagy mint egy előrelépés, egy igazság “egyik fele”. Ebben az összevetésben a reformáció ugy jelenik meg, mint az emberi progresszió fejlődésre képtelenebb változtata. Igy egy evilágivá váló helyes tudathoz képest a protestantizmus megmarad “keresztény”-nek, az ugyancsak ideáltipikus értelemben vett katolicizmussal szemben azonban a haladás és a megharcolt emancipáció jó lelkiismeretével marad meg annak. Rendelkezik tehát az emancipáció egy fogalmával, azt önmagára is vonatkoztatja, anélkül azonban, hogy elnyerhette volna azt a specifikus legitimációt, ami e pozíció problémátlan képviseletéhez kell. Az emancipált tudat végérvényes formájaként definiálja önmagát, anélkül hogy kielégithetné a valóban felszabadult tudat követelményét (amit éppen Nietzsche fogalmazott meg a legegyértelmübb formában), hiszen ez a kritérium-érvényü követelés éppen abban áll, hogy egy, a modern valóságot nemcsak intellektuálisan, de egzisztenciálisan és vitálisan átszövő alakzattá növessze egybe az “antik és a modern kulturá”-t. Az, hogy e követelés perspektivájában a reformáció egésze könnyünek bizonyul, nyilvánvaló, egyszerüen azért, mert a maga emancipativ lépésének megtételével és a maga reformjával a reformáció a fejlődés végső eredményének és stációjának nyilvánitja önmagát, igy az antik és a modern kultúra mindenképpen eviláginak elképzelt egzisztenciális szintézisének - legjobb lelkiismerettel - már a puszta kérdését sem veti fel. Ujra meg ujra vissza kell tehát térnünk Nietzschének a kulturáról és ezen belül a müvészetről kialakitott alapkoncepciójához, ami egyuttal eszménynek is nevezhető. Természetesen ezt a történetfilozófiai meggondolásoktól vezettetett alapeszményt hermeneutikai szempontbólhelyesen kell értelmeznünk, már csak azért is, hogy megbizhatóan vezessen bennünket a “helyes” tudatra épithető uj müvészet sztenderdjeinek meghatározásában. A nietzschei alapeszmény ugyanis nem a mindennapi, de még csak nem is a tudományos tudat szokványosnak tekinthető fogalom- és itéletalkotó eljárásainak terméke. A nietzschei eszmény (mintegy: az antik és a modern kultúra egymással való azonositása a szélesen értelmezett reneszánsz eszmények példája alapján) a tudásszociológiai,

ideológiakritikai és müvészetelméleti fogalmalkotás elérhető legmagasabb általánositási szintjén megfogalmazott, egyszerre szélsőségesen komplex és szélsőségesen interdiszciplináris ítélet.  Ezen a ponton kisérteni kezd a mult: nem követhetjük ujra el Lukács György és Alfred Baeumler  vétlennek csak nagy jóakarattal nevezhető módszertani hibasorozatait, amelyekkel éppen ezeket a szélsőségesen komplex és szélsőségesen interdiszciplináris, mindezeken kívűl a tudásszociológiai-ideológiakritikai-müvészetelméleti fogalomalkotás elérhető legelvontabb szintjein megfogalmazott téziseket a szó szoros értelmében lerángatták a mindennapi vélekedések vagy esetleg egy-egy szimpla szaktudomány kijelentéseinek érvényességi szintjére. Az ilyen transzformációk legalapvetőbb problémája az, hogy az egyes kijelentések valóságosan elvégzett vagy csak gondolatban imitált bizonyitási eljárásait a  kiinduló előfeltételekhez kötik.  Ez a látszólag banális tény a legnagyobb horderejü következményeket vonja maga után. Ez a tudományelméleti tisztázás ugyanis azt mutatja, hogy a nietzschei komplexitás illegitim és megalapozatlan leegyszerüsitése jóval lényegesebb és meghatározóbb probléma, mint az illegitimen leegyszerüsitett komplexitásu kijelentéssel való egyetértés vagy annak elutasitása, más szóval, az illegitimen leegyszerüsitett komplexitásu kijelentéssel való egyetértés  vagyegyetnemértés. Mindezzel természetesen általában is elérkeztünk a Nietzsche-interpretáció, a Nietzsche-hermeneutika egyik leglényegesebb, és az eddigiak folyamán általában rendre rosszul felismert és még gyatrább gyakorlatokba átültetett alapproblémájához.

 

Az “antik és a modern kulturának a tudomány bázisán való egyesitése” alig felülmulhatóan tökéletes példája a nietzschei komplexitásnak. E komplexitás, azaz, hagyományosabb kifejezéssel élve, a kijelentéshez vezető út hasonlithatatlan gazdagsága, interdiszciplinaritása és kreativitása egy ezt figyelembe nem vevő szemlélet számára egyenesen kulturpolgári szinezetű  frázisnak is tűnhet, amit kulturált lényekként mindenképpen igaznak, szépnek és kivánatosnak kell tartanunk, amit azonban semmiképpen sem kell a társadalmat és annak értékeit vitálisan meghatározó igazságnak tekintenünk, olyan igazságnak ráadásul, amelynek felismerése és követése  a szó szoros értelmében létkérdése az emberiségnek, s ami mint ilyen a filozófus univerzális felelősségének megnyilvánulása. 

 

A helyes tudat legátfogóbb, történetfilozófiailag motivált meghatározásait analitikus perspektivák nagy száma vezeti és lényegiti át a müvészet- és kultúra egyre konkrétabbá váló összefüggéseinek megfelelően. Ezek az analitikus perspektivák a dinamikus szociálontológia szférájához tartoznak. Igy az Emberi, nagyonis emberi

253§-a azt az attitüdöt irja le, miként határozza meg a megfelelő beállitódás az egyes filozófiák (és mutatis mutandis  minden más intellektuális és müvészi alkotás) érzékelését és megitélését. A 254 § azt irja le, miként befolyásolja a “magasabb müveltség” az intellektuális és esztétikai érzékelést (“A magasabb müveltség kibontakozásával az embernek minden érdekessé válik...”), amig a 255 § már érett és lezárt tudásszociológiai tézisként foglalja össze a kultiváció  folyamatát: “A babonának (azaz az “egyidejüség babonájá”-nak - K.E.) ez válfaja kifinomult formában megjelenik olyan történészeknél és kulturembereknél, akik elementárisan irtóznak minden értelem nélküli egymásmellett-létezéstől, amelyekkel pedig annyira telve van az egyének és népek élete”.  

 

Különös figyelmet érdemel a konkrét kulturális és müvészi szféra felé átvezető analitikus perspektivák közül az Emberi, nagyonis emberi  261 §-a. Itt a szellemi élet hatalmi strukturáiról, az intellektuális élet hatalmi felépitettségéről van szó, olyan témáról tehát, ami csak rendkivül kivételes esetekben jelenik meg az analizis horizontján: “A szellem tirannusainak korszaka véget ért. A magasabb kulturában természetesen mindig kell valaminek uralkodni, - de ez az uralom mostantól kezdve a szellem oligarcháinak kezébe tétetik...Az oligarcháknak szükségük van egymásra, egymásból nyerik legtisztább örömeiket, megértik egymás jeleit, - és mégis, mindegyikük szabad, harcol és győz a maga helyén és inkább elpusztul, mintsem hogy alávesse magát”.

 

A hamis tudatot megtestesitő, a metafizika határán konstutálódó müvészetet és kulturát leváltó uj müvészet és kultúra két lényeges átfogó meghatározásánál megragadva fogalmazódik meg Nietzschénél

 

Az immár legitim müvészet és kultúra első lényeges és átfogó dimenziója a szabadság alapján létrejövő szükségszerüség, illetve a szükségszerüség alapozásán kialakuló és kialakitható szabadság  egymással oly mélyen összefüggő kettőssége. Az egyik legszebb, ars poeticaként is értelmezhető megfogalmazást az Emberi, nagyonis emberi  292 §-a tartalmazza: “...azzal hogy teljes erőddel ki akarok kémlelni, hogyan kötik még meg a jövő csomóját, saját életed a megismerés szerszámánakés eszközének értékét nyeri el. A kezedbe van letéve, hogy mindaz, amit átéltél...felolvadjon célodban...Ez a cél pedig az, hogy maga is a kultúra gyürüinek egy szükségszerü láncszeme legyen és e szükségszerüségből kiindulva következtessen az általános kultúra menetének szükségszerüségére...” 

 

A legitim alapzatokra legitimen épülő uj kultúra és müvészet tartalmi meghatározásaira, legmélyebb pozitiv  attitüdjére nézve a következő definicót tartjuk a legmérvadóbbnak: “Saját magunkon nevetni ugy, ahogyan nevetnünk kellene ahhoz, hogy az egész igazságból kiindulva nevessünk, - ehhez eddig a legjobbaknak sem volt elég igazságérzéke és a legtehetségesebbek is igen kevéssé voltak zseniálisak!” (A vidám tudomány , § 1 - Kiemelések az eredetiben - K.E.) E fundamentális definicó egy mondatba egyesiti a nietzsche-i filozófia legfontosabb felfedezéseit. Az “egész igazság alapján való nevetés”  a kritikai tudományosság és a nembeli identitás összekapcsolásának fényes bizonyitéka, a “legjobbak uj minőségü igazságérzéke”, illetve a “legtehetségesebbek uj minőségü zsenialitása”   elemi követelménnyé válnak az uj alapzatokon létrejövő müvészet számára. Nem kétséges, kiemelkedő, a lehetetlenséggel határos nehézségü feladatot jelent ez a modern müvész számára. Az sem kétséges azonban, hogy a huszadik század müvészetének legjava pontosen ezt a nietzschei utat követte. A helyes tudat alapján megalkotható és megalkotandó müvészet valósággá vált a huszadik század modern klasszikusainak, klasszikus modernjeinek életmüvében.

 

 

 

 

 

 

 

 

MEGJEGYZÉSEK

 

Jelen tanulmány a FRIEDRICH NIETZSCHE FILOZÓFIÁJA (Budapest, 1993) c. monográfia egyenesvonalu tematikus kiegészitése. Egy korábbi, tematikusan rokon tanulmány ugyancsak az emlitett monográfia koncepciójának kiegészitése jegyében: “Kunst ‘unter Herrschaft der Erkenntnis’ -Künstler als ‘zurückbleibendes Wesen’”. in: NIETZSCHEFORSCHUNG. Eine Jahresschrift, Band 2. Berlin, 1995. 277 - 286. A Nietzsche-szövegeket a következő kiadásból idéztük: FRIEDRICH NIETZSCHE SAEMTLICHE WERKE. Kritische Studienausgabe. Herausgegeben von Giorgio Colli und Mazzino Montinari. Berlin- New York, 1980.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

  

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 



További információk: http://www.pointernet.pds.hu/kissendre







Hirdessen itt! A szükséges információkat elolvashatja, ha erre a szövegre kattint.


A fenti dokumentummal kapcsolatos felelősség meghatározása