Kiss Endre főoldal   Kiss Endre e-book






Tartalomjegyzék Kísértet járja be európát - 03 Kísértet járja be európát - 05 Utolsó lap

Kísértet járja be európát - 04

Szerző: Kiss Endre




Visszatérő cselekvési minta az egyéni és csoportos öntörvényűség vallási kultusz szintjére való emelése, miközben a valóban eredetien kidolgozott változtatás vagy reform meglehetősen ritka jelenség (1989 után úgy tűnik, megvalósítottuk a negatív rekordot is, nekünk ugyanis a teljes szabadság állapotában nem jutott eszünkbe semmi eredeti, pedig egy teljes társadalmat lehetetett alapjaiban átalakítanunk, ezzel egyenesen arra a legendás szovjet akadémikusra emlékeztettünk, akivel biológiai teremtő potenciájának teljében történt meg ugyanez).

Napjainkban új szuggesztív mítosz emelkedik fel. Az a tézis, hogy azért van Magyarországon munkanélküliség, mert túl sokan járnak egyetemekre és főiskolákra. Ez a mítosz jó példája a magyar mítoszok nemzetközi összehasonlításban is mértékadó különös sajátosságainak. A magyar mítosz saját képtelenségét magától értetődő magabiztossággal sugározza szét a világba. Erőtől feszülő magabiztossága szellemi tartalmakra hivatkozik, ezek a tartalmak pedig „mélyebb” „eredetibb” és „lényeglátóbb” igazságokat sejtetnek. A jóhiszemű olvasót nem ritkán magával is ragadja az erőt sugárzó magabiztosság ritka attitűdje.

A magyar lényeglátás hasonló módon van meggyőződve arról, hogy erősen csökkenne a bűnözés, ha jobbak lennének a börtönök, visszaesne az alkoholizmus, ha nem árulnának mindenütt alkoholos italokat vagy (ami az előzőnek pontos ellentettje), a kábítószerfogyasztás felszabadítása növelné a társadalmi harmóniát.

Ilyen mítoszok nem kevésbé magabiztos társaságában jelenik meg a magyar társadalom szerkezeti problémájának új oka is. A jelentős munkanélküliség gyökere: a felsőoktatás. Mivel a felsőoktatáshoz értő emberek felsőoktatnak és tudományos munkát végeznek, a társadalom egy erős, középső hányada pedig már eleve érthető emberi ellenérzésekkel szemlélte az egyetemek világát. Ezért a mítosz az elmúlt két-három évben meglepő ütemben terjedt el a magyar társadalomban. Amit kezdetben csak néhány helyét kereső szakember hangoztatott a felsőoktatás kártékonyságáról, lassan, de szívósan benyomult a benzinkutak, McDonaldsok és polgári körök nyelvhasználatába is. A sok fiatal felesleges dolgokat tanul, amiket nem lehet felhasználni a munkaerőpiacon és azt még az állam támogatja is. Új életre kelt Nicolae Ceausescu-ként magabiztosan nyilatkoznak arról, hogy mit kíván az élet. Mindeközben oltalomra szoruló kiskorúaknak tekintenek százezreket, akik naiv módon élnek a magyar társadalomban eddig még soha meg nem adott lehetőséggel, a viszonylag könnyű belépéssel az egyetemek és főiskolák világába.

Az új magyar mítosz arra sincs tekintettel, hogy szélmalomharcot folytat. Ha csak nem akarja bevezetni a létező szocializmus sokat próbált intézményeit, különös tekintettel a felvételi ponthatárokra és a jól bevált minisztériumi keretszámokra, nincs esélye arra, hogy egy neoliberális társadalom lényeges tendenciáit megváltoztassa. A heroizmus egy válfajára emlékeztető szenvedéllyel mégis nekilódul a lehetetlennek. S ami azt illeti, a közvélemény vélekedésének befolyásolásában, ha tetszik, a vélemények kiforgatásában figyelemreméltó eredményeket ért is el.

Persze, még mindig okosabb a felsőoktatást közellenségként felmutatni (az azzal járó szociális kielégüléssel együtt), mint a munkanélküliség valódi okait bemutatni s ezzel a társadalom korábbi mulasztásaival és mai tehetetlenségével közvetlenül is szembenézni. Mélyen érthető módon nem is teszi ezt senki. Hiszen elértük, hogy teljesen hiányzik az ipari társadalom végének és a posztindusztrialista jelenségnek szélesebb körű társadalmi feldolgozása. Magyarországon kiemelkedő közgazdászok adják környezetük tudtára, hogy idegesek lesznek, ha valaki az ő társaságukban mondjuk a posztindusztrializmusról beszél. Ha lehet mondani, még ennél is nagyobb a hallgatás a privatizáció egyes részleteiről, amelynek elfogulatlan elemzése során kiderülne, hogy az illetékes szakmai háttérnek nem volt érdemil és korszerű fogalma az ipari objektum és a telek árának szofisztikált összefüggéséről. Az sem csendül fel a mai helyzet elemzésében, hogy mekkora hányada vándorolt már el az épkézláb munkaerőnek.

Mindezeknél természetesen jóval egyszerűbb az egyetemeket okolni. Ha filozófia helyett ívhegesztést oktatnának az egyetemeken, akkor sem lenne Magyarországon hegesztő munkás, hiszen azok már régen átlépték volna a Lajta vonalát. De ha egyszer már így van, akkor filozófiát se oktassanak, ennyi öröm csak kijár a társadalomnak. Ehhez képest a külföldre távozásra való baráti noszogatás kifejezetten emberarcú aktus.

A tudásnak az a (kezdetektől természetesen már eleve nemzetközi) társadalmi forgalma, amelyre egy tudásgazdaság egyáltalán ráépülhet, egy sor olyan sajátossággal rendelkezik, amelyek sem a gazdaság, sem a forgalom más szektorában mindeddig nem jelentek meg s természetesen vajmi kevés köze van az egyetemek ellenségképpé változatásának stratégiájához is. Így vagy úgy, de mégis az eladható tudásból lesz munkahely, nem az egyetemekhez kirendelt kormánybiztosok intézményéből.

A tudás ugyanis, először is közjó (abban az értelemben, mintha a magyar “javak” főnévnek lenne a köznyelv által elfogadott egyes száma). Mint annyi más közjó, ez a jogosítvány is inkább abban az értelemben “normatív” jellegű, hogy elég erős ahhoz, hogy a mindenki számára lehetséges “jó” adminisztratív vagy bürokratikus korlátozását, akadályozását, cenzurázását meg tudja akadályozni. Pozitiv normativitás azonban már nem indul ki belőle. A széles körben, sőt, mindenoldalúan elfogadott minősítés nem kötelez senkit sem e “jav” “közös” jellegének kiterjesztésére, arányainak javításaira. Egy új tudásgazdaságot megalapozó adekvát fogalmiságnak, s ez második tézisünk, részletesen kellene foglalkoznia azzal a meghatározottsággal is, hogy a tudás egy olyan “jav”, ha tetszik, egy olyan termékfajta, ami a szó valódi értelmében kimeríthetetlen, azaz ami nem “fogy” el. E végtelenségnek feltétlenül meg kell jelennie a tudás értékének és árának meghatározásakor, hiszen közönséges áruk és szolgáltatások értékének kialakulásakor azok végessége erőteljes meghatározó szerepet játszik. A tudástermék forgalmazása még növelheti, differenciálhatja, pozitíven alakíthatja is az illető tudás társadalmi fontosságát és ebben az értelemben annak “nem piaci” értékét is. Egy tudás demokratizálása, használatának általánossá válása csökkenti ugyan annak értékét a tudás kivételezettjeinek szemében, össztársadalmi értelemben azonban ez a tudás éppen a kiterjedésével válik relevánssá (hogy csak annál maradjunk: éppen ez növeli meg annak piacát). Más kérdés (és ez harmadik alapvető fogalmunk), hogy a tudás tartalmainak megőrzése, tárolása, védelmezése és az azzal kapcsolatos feladatok költségigényesek. A tudásjavak vagy tudástermékek eredendően gazdasági meghatározottságainak egy következő, teljesen szinguláris és összehasonlíthatatlan vonása (s ez negyedik tézisünk), hogy azok fogyasztása mindig szinguláris, azaz még a szervezett keretek között folyó tudásakkumuláló folyamatok valamelyikében is végülis az az egyedi és egyszeri tudáscsomag és tudásösszeállítás realizálódik, amelyet a tanuló választ ki. Ebben az összefüggésben például a hallgatók távoltartása a felsőoktatástól nem fog jót tenni piacgazdasági jövőjüknek. A tudásjavak gazdaságának ötödik fontos vonása a tudás megszerzésének költségeihez kapcsolódik. Ez a sajátosság potenciális feszültséget hordoz. Az informatika korszakában a tudáshoz való hozzáférés költségei meghatározó módon maradnak el a tudás tudástársadalomban realizálódó hasznának nagyságrendjétől. Ez a hatalmas különbség azonban nem vezet automatikusan a költség-probléma jó megoldásához, különösen akkor nem, ha az egyetemeket nem tudásközponttá alakítják, de szakmunkásképző iskolákká. A tudásgazdaság hatodik alapvető fogalmi szféráját a nyilvános tudás korlátozásának elvi problémái teszik ki. Ezek (politikai, személyiségvédelmi, militáris, közerkölcsbeli, stb.) demokráciaelméleti problémák alapvetően, amelyeknek nem lenne szabad önmagukban bárkinek is nagyobb nehézségeket okozniuk.

(Új tudás az új tudásról) Monarchia nem létezhet uralkodó (vagy legalábbis trónörökös), szocializmus igazságosság, kapitalizmus pedig tőke nélkül. Nos, a magyar társadalom az elmúlt évszázadban mindhárom olyan állapotot átélte, amelyeknek nem lett volna szabad létrejönnie. Olyan monarchikus államszövetség részese volt, amely krónikusan szenvedett a trónörökös hiányában. Átélt egy létezően szocialista államformát, amelynek nem volt erőssége az igazságosság, hogy azután fejest ugorjon egy globalizálódó kapitalizmusba néven nevezendő tőketartalékok nélkül.

A tudásalapú társadalomhoz azonban nemcsak tőkeértékű tudás kell (amelynek létét kellő nagyvonalúsággal már előzőleg odaítéljük tehetséges nemzetünknek), de szükséges hozzá a tudás helyes fogalma is. A tudásfogalom tisztázatlansága miatt is megismétlődhet a monarchia trónörökös, szocializmus igazságosság és kapitalizmus tőke nélkül realizált állapota.

A tudás új definíciójának mindenképpen tőkejellegűnek kell lennie. Minden körülmények között tartalmaznia kell az érvényes társadalmi cselekvőképesség tulajdonságát. Mindez azt is jelenti, hogy – ha nem is egészen szűk és mechanikus értelemben – de piacképesnek is kell lennie (a tudáspiacnak természetesen a mainál jóval differenciáltabb, demokratikusabb, sőt, a globális hozzáférhetőség szempontjából nagyságrendileg nyitottabb jellegét).

Ennek a tudásnak első legfontosabb jellemvonása az infrastrukturális jelleg. Az aktuálisan birtokunkban lévő tudás a társadalmilag releváns a jövőben aktualizálandó tudásteljesítményeknek az infrastruktúráját kell hogy jelentse. Az ilyen tudás pontosan azt jelenti, mint amit az infrastruktúra fogalma egy nemzetgazdaság számára jelent. Az, hogy az infrastrukturális típusú tudás tőkejellegű, nem szorulhat magyarázatra, éppen elég ideig tartott és éppen elég nagy árat követelt az infrastruktúra tőke-jellegének felismerése a gazdaság közelmúltbeli történetében. Külön fontossága van mégis annak, hogy a tudástőke infrastrukturális jellege természetesen társadalmi szinten is releváns (innen az oktatásügy valódi problematikája). Az infrastrukturális tudástőke a tudásalapú társadalom saját viszonyai között elsősorban az egyénekben realizálódik, tehát jóval inkább az egyének mindenkor aktuálisan mozgatható tudástőkéjének, mint valamiféle elvont módon igazolható társadalmi tudás közös metszetének az alakjában valósul meg.

A tőkeérvényű tudás abban is megfelel a tőke eredeti természetének, hogy kezdettől fogva és megváltoztathatatlanul kockázati jellegű.

Minden tudás (különösen a globalizáció új körülményeinek teljességére mondható ki ez) eredendően kockázat, sem egyes elemeinek, sem szabadon összeálló nagyobb felületeinek megszerzésekor nem lehet pontosan megmondani, egyáltalán be lehet-e vetni, szükség lesz-e rá, és ha igen, milyen körülmények között és milyen aktorok részvételével. Készségesen elismerjük, hogy ez nem mindig volt így, klasszikus szellemi és fizikai hivatások nagy számának esetében lehetett kimondani a végzettség megszerzésének pillanatában, hogy milyen körülmények között, milyen ellenszolgáltatásért és milyen társadalmi szabályok között lesz majd a szóbanforgó tudás alkalmazható. Nos, az, hogy ennek az állapotnak társadalmi szinten definitíven vége van, milliók, ha éppen nem százmilliók tapasztalhatták saját bőrükön.

A tudástőke vagy a tőkeérvényű tudás harmadik meghatározó tulajdonsága az elviekben korlátlan transzferálhatóság. A (remélhetőleg a mainál jóval progresszívebb) tudáspiacon eredményes tudás számos terület, módszer, nyelv és kultúra egymásba-transzferálódott új és egyedi kvalitású változata, amely pontosan ebben a tudástranszferek nagy sorában kialakult szingularitásában válik realizálható tőkévé. Mivel az egyes tudások egymásba való átalakíthatósága nemcsak korlátlan, de azon kívül még jórészt öntudatlan folyamat is, a tudástőkének ez a vonása jóval korábban fog erőteljesen megjelenni a gyakorlatban, mint az elméletben.

Az infrastrukturális, kockázati és korlátlanul transzferálható tőkejellegű tudás vagy tudástőke nem egyenlő, sem az oktatásügy, sem a hagyományos értelemben vett K+F tudásfogalmával. Ennek ellenére ez a tudásfogalom a maga legkidolgozottabb formájában sem válthatja le sem a hagyományos iskola, sem a hagyományos K+F tudásfogalmait. Ezek ugyanis társadalmilag szabályozott tudásfogalmak, amelyeknek kidolgozott társadalmi szükségletet építettek ki a maguk tudásfajtáira, azaz nem operálhatnak közvetlenül a tőkejellegű tudás paramétereivel.-

A tudástőke új fogalma felől nem lehet ezért diszkvalifikálni az intézményes tudás jelenleg cirkuláló formáit. Nem szabad azonban elkövetni az ezzel ellenkező hibát sem: a legitim intézményes tudást nem lehet a megvalósult tudástőkének tekinteni. A tudásalapú társadalom ezért azt jelenti, hogy az intézményes tudás valóban “alapja” a társadalmi tőkeként funkcionáló tudásnak. Az a viszony alakul ki tehát, mint ami a valóságos tőke működését jellemzi.

(Tudástársadalom a posztindusztrializmus éterében) A már néhány fő vonásában felismert tudástársadalmat számos szál köti a posztindusztriálisként értelmezett társadalomhoz. Ez az analógia majdhogynem elmehet egészen addig, hogy a két társadalmat azonosként, egymás szinonimájaként is értelmezzék. Jelen pillanatban azonban még a tudományos vitavezetés sem vetíti egymásra a társadalomnak ezt a két metszetét. Ami késik, azonban nem múlik, különösen is így van ez napjaink rendkívül gyors folyamatai láttán.

A fogalmának megfelelő (klasszikus) és egyben korunk horizontján kirajzolódó tudástársadalom már túlnyomórészt posztindusztriális. E kijelentés megfordítása már nem ennyire egyértelmű: nem minden posztindusztriális társadalom tudástársadalom.

A posztindusztriális társadalom az elméletekben kirajzolódó és a társadalomban empirikusan kitapintható alakzatainak kifejlődése időben határozottan megelőzte a tudástársadalom körvonalainak megjelenését. Más kérdés, hogy a tudástársadalomra emlékeztető új elképzelések (így a témánktól távol egyáltalán nem álló információs-társadalom, illetve információs-korszak nyomban felbukkant az posztindusztrializmus első nyomainak megjelenésekor). Érdekes (és nagyon is megszívlelendő) tény tehát, hogy már a posztindusztrializmus megjelenésének első pillanataitól kezdve egy sor olyan alternatív s a társadalmi egészet jellemezni hivatott fogalom lépett színre, amelyek mind érzékenyen keresték a posztindusztrializmus adottságainak és feltételrendszerének (“éter”-ének) megfeleltethető más átfogó kategóriákat.

A valódi tudástársadalom differenciált társadalmi szerkezetet és kommunikációs hálót jelent, olyan jelenséget, amely semmilyen más összefüggésben (azaz “éter”-ben) sem jön létre önmagától. A valódi és a fogalmának megfelelő tudástársadalom tehát tudatos és igen magas színvonalú társadalmi tevékenység eredménye. Osztja ezzel minden más valódi utópia sorsát. Lehetősége jó ideig csak lehetőség, valósággá nem önmagától válik. Affinitása és lényegi kapcsolata a posztindusztriális alaphelyzettel (divatban lévő szakmai zsargonnal úgy is fogalmazhatnánk: a “posztindusztriális állapot”-tal) azonban mégsem véletlen, de megalapozott és sokatígérő.

Szűkebb értelemben a posztindusztrializmus paradigmája az 1945-utáni kialakult, új ipari társadalom megingására, a technológiai fejlődés, a nemzetközi munkamegosztás és integráció, az energiaválság vagy éppen a világpolitika hatására végbemenő átalakulására összpontosított.

A posztindusztrializmus azzal, hogy érzékeny a termelés karakterének megváltozására, részben alkalmassá válik az 1945 utáni történelem új trendjének kifejezésére, részben egyenesen történetfilozófiai dimenziókat is felerősít. A termelés (úgy is, mint termelő munka) az emberi történelem és az újkori európai fejlődés kulcsösszefüggése, olyan integráló kategória, amelyre a társadalmi lét egész szövete épült rá.

A számos definíció közül mi a következő látszólag áttetszően egyszerű meghatározást részesítjük előnyben: az indusztriális társadalom olyan társadalom, amikor a társadalmi lét újratermelését túlnyomórészt az ipari jellegű termelés biztosítja, a posztindusztriális társadalom pedig olyan, amelyben ez már nem áll fenn. Ez a látszólag egyszerű definíció nemcsak a termelés és a termelés utáni korszak kettősségéről szól, de arról a kettősségről is, hogy milyen átfogóan és milyen széleskörűen szervezi meg az egész társadalmi létet az ipari termelés és hogy miként változik mindez az ipari társadalom utáni korszakban. Az egyik esetben a társadalom nagy része, közvetlen vagy közvetett módon, az ipari társadalom feladataiban vett részt, a másik esetben ez már nem áll fenn. Ez azonban még ennél is többet is jelent: az ipari termelés mindenre kiterjedően szervezte meg maga körül az (indusztriális) társadalmat, a posztindusztriális társadalom éppen ezért nem csak a munkamegosztás új formája, de egy minden részletében új társadalmi integrációs forma (amelynek összes elemével napjainkban még aligha lehetünk teljesen tisztában). Vége szakad a társadalmi lét olyan teljes és gyakorlatilag minden részletre kiterjedő újratermelésének, amelyet az ipari társadalom rendszerré emelt szükségletei határoztak meg. Ha visszapillantunk a társadalmi lét néhány évtizeddel ezelőtti tartalmaira és formáira, csak a legnagyobb nehézségek árán leszünk képesek olyan releváns mozzanatokat felfedezni, amelyeket ne az ipari társadalom, mint ipari társadalom kényszerített volna ki. Ebből következik, hogy a posztindusztriális társadalom a maga minden fontosságával és nélkülözhetetlenségével együtt elsősorban még mindig “negatív” fogalom. Azzal, hogy jelentése az, hogy “nem ipari” vagy “már nem ipari” társadalom, az új társadalmiság számos eltérő és egyként valóságos vonását állíthatja középpontba. A posztindusztriális társadalom fogalma ezért sok eltérő értelmezést hordozhat, mindenkor plurális és alternatív. Ez az arculata azonban mégsem válik parttalanná, s ennek oka a posztindusztrializmusnak az a sajátossága, ami a negativitásában is közös és közös alapzatot épít az új társadalom adott esetekben egymástól erőteljes távolságban álló sajátosságai alá.

A posztindusztriális társadalom (egyébként a globalizációval sincs ez másként) egyik vezető tulajdonsága, ha tetszik, ellentmondása, sőt paradoxonja az, hogy új pozitív lehetőségei elsősorban az egyén előtt nyílnak meg, negatívumai és árnyoldalai pedig az egyes egyén előtt megnyíló lehetőségeket megragadni nem képes “társadalom” tagjait sújtják. S ez nem véletlen vagy ismeretlen társadalmi vagy történelmi katasztrófa eredménye! Ez az egyenlőtlenség annak a következménye, hogy a posztindusztrializmus más módon és ennek következtében más mértékekben osztja újra a társadalmi tőkét. Ezzel azonban vége lett a társadalmi tőke azon újraelosztásának is, amelyet szinte mikroszkopikus nagyságrendekig lehatolóan az ipari társadalom követelményei szabtak meg.

A posztindusztriális társadalom tehát – részben még ismeretlen okok és motívumok következtében – aránytalanul és egyenlőtlenül osztja újra a társadalmi tőkét. Egyben azonban olyan kereteket is teremt, hogy a társadalom szereplői, javítani tudják az aránytalan és aszimmetrikus újraelosztást. Ezt a társadalmi szereplők a posztindusztriális társadalom keretei között azonban kizárólag a tudásnak, mint a legfontosabb társadalmi tőke-típusnak a megváltozott újraelosztásával lehetséges. Így kapcsolja össze a társadalmi tőke problematikája a posztindusztrializmus és a tudástársadalom problematikáját, így válik a tudástársadalom víziója a posztindusztrializmus legfontosabb alternativájává.

A posztindusztrializmus nem új jelenség, elméleti felértékelődése viszont az. Mivel magyarázható ez? Elsősorban azzal a történelem során gyakran megfigyelhető és átélhető jelenséggel, hogy akkor értünk meg valamit, ha az már a maga eredeti és klasszikus formájában letűnt a történelem színpadáról. Ebből a perspektívából már egyáltalán nem csoda, hogy akkor értjük meg az ipari társadalmat, amikor az már eredeti mivoltában a múlt részévé vált. Mindez azonban új módon alapozza meg a tudástársadalom kiemelkedő jelentőségét.

A posztindusztrializmus gondolata nem kötődött a kezdetektől kizárólagosan a tudástársadalom elméletéhez. Tágabb és meghatározatlanabb értelemben egyike volt azoknak a már a hatvanas évek végén, de a hetvenes évek közepére már bizonyosan gyökeret verő új elméleti kezdeményeknek, amelyek érzékelték, hogy az 1945-tel kezdetét vevő, a Második Világháborút követő “újjáépítő” korszak véget ért. Szűkebb értelemben (de még mindig elég általánosan és inkább még mindig negatív értelemben) a posztindusztrializmus paradigmája nyomban összpontosított az 1945-utáni fejlődés sajátosan ipari társadalmának megingására, a technológiai fejlődés, a nemzetközi munkamegosztás és integráció, az energiaválság vagy éppen a világpolitika hatására végbemenő átalakulására, amelyet a posztindusztriális paradigma összes képviselője új korszakként érzékelt. Közös és már korán a tudástársadalom (előtte: az információs társadalom) irányába mutató jegye a paradigma számos különböző változatának, hogy erőteljesen voltak érzékenyek az informatika összes formájának jelentősége iránt, s nem egy esetben egy sor más lényeges tényező rovására is előszeretettel (bár természetesen mindegyikük a maga különböző módján) pillantották meg a posztindusztrializmus lényegét az informatika, az információ, a tudás, az automatizáció jelenségeiben és az ezekhez hasonló olyan fogalmakban, amelyek így vagy úgy már a kezdetektől fogva a tudás- (és információs-) társadalom irányába mutattak. A posztindusztrializmus alapzatának értelmezését a magunk részéről olyan hatalmas új elméleti lehetőségnek tekintjük, amelynek kihatásai túlmennek a tudástársadalom önmagában sem szűk, de ugyancsak átfogó nagy, univerzális keretein is. Könnyen igazolható, hogy Bell, Naisbitt, Tofler, Stehr vagy Castells tudástársadalom-koncepciói érdemileg egy posztindusztrializmus elmélet szerves részei.

A posztindusztriális társadalom jelenében, a negatív, alternatív és plurális meghatározások tengerében hirtelen megértjük, milyen hatalmas rendteremtő erővel rendelkezett az ipari társadalom. Rendteremtő és integráló hatalma bizonyos mértékben abból is származott, hogy e társadalom egy sor értékének kialakulása (munka, teljesítmény, stb.) jóval megelőzte még a modern iparosításnak azt az újkori hullámát is, amelyben lényegileg az ipari társadalom eredt. Hogy milyen nagyságrendű kérdések nőhetnek ki az ipari társadalom rendteremtő erejének eltűnéséből, érzékeltetheti az az új világhelyzet, ahol a preindusztriális és a posztindusztriális társadalmak immár az ipari társadalom élő közvetítése nélkül élnek egymás mellett (és “egymás ellen” is). Miközben a létező szocializmus bejuttatta a félig iparosodott országok egy sorát az iparosított államok sorába, kérdés, vajon ez a típusu iparosodottság optimális alapzata lehet-e a progresszív posztindusztrializmusnak? De ha mondjuk a posztszocialista térség nem tud a maga erejéből átmenni az életképes posztindusztrializmusba, nem hull-e vissza a jelentéktelenségbe netán éppen a valamely “korszerű” preindusztrializmus miliőjébe?

Mindezek az új kérdések a posztindusztriális társadalom legnagyobb összefüggései között dőlnek el. A posztindusztriális társadalom keretei között ugyanis a felbomlás a társadalmat, az ujjászerveződés az egyént, a felbomlás a nem-funkcionális, az értékek vezérelte szférát, az ujjászerveződés a funkcionális szférát érinti. A posztindusztriális társadalom, éppen mert individuális és individualista, éppen mert fragmentált és szegmentált, nem rendelkezik azzal a szervező és integráló erővel, mint amilyennel az ipari társadalom puszta léténél fogva, önmagától rendelkezett. Mindezek az új dimenziók együttesen értékelik fel a tudástársadalom új vízióját.

(Globális kommunikáció és információs társadalom) Az információs társadalom egy ugyancsak fontos értelmezési lehetőségét kommunikációs globalizáció – paradigmának nevezzük.

Ez a paradigma alapvető és meghatározó kiindulópontjának a globálisnak tekintett kommunikációt tekinti. A kommunikációs technika, a kommunikáció diadalútja mindig is magában rejtette az önálló értelmezés lehetőségét, hiszen mindenki előtt nyilvánvalónak kellett lennie, hogy a kommunikációs infrastruktura fejlődése egyre több aktort kapcsol be a kommunikációba, uj lehetőségekre, sőt, űj jogosítványokra tesz szert, endogén dinamikájának eredményei sohasem lehetnek “végeredmények” (amit egyébként a kommunikációs technika legújabb eredményeinek tudomásulvételének formájában már nem egyszer fásultan veszünk tudomásul).

A “kommunikációs globalizáció” paradigma tehát nem a globalizáció, de a tudás- és információs társadalom konkrét értelmezésének egyik fontos változata. A tudás- és információs társadalom pedig azért kerülhet egymással ilyen békésen mellérendelő viszonyba, mert az univerzális kommunikáció alapzatán érdemileg a mellérendelésnek ez a viszonya jön létre.

A globális kommunikáció ezek szerint az információs- és tudástársadalom alapzata, bázisa, infrastruktúrája, hordozója. Jóllehet ez a hasonlat semmiképpen sem helytelen, teljesen helytállónak sem









Hirdessen itt! A szükséges információkat elolvashatja, ha erre a szövegre kattint.


A fenti dokumentummal kapcsolatos felelősség meghatározása